„Felnőttként nem éget…”
Integráció, szegregáció, kulturális öntudat, kulturális bűntudat, mélyszegénység, transzparensek, szociális segély, árpádsáv, fiatalkorú bűnözés, összeférhetetlenség, kétségbeesés, harag… Ez nem a valóság. Az igazság az, hogy fogalmatlanok vagyunk a valósággal szemben. A határon nincsen semmi rendkívüli, ami azt illeti, a határon iskola sincsen. Döglesztő napsütés, meddő földek, málladozó fotelek a papírablakos házak előtt, meglepő sebességgel elsuhanó birkanyáj, irreális mennyiségű légy, vigyorgó, barna gyerekfejek.
Marokra fogja a mutatóujjamat de akárhogy szedi a lábát, alig bírok olyan lassan vánszorogni a tűző napon, hogy ne húzzam magammal. Megpróbáltam levenni a szandálomat de kiröhögtek, ahogyan bukdácsoltam a kavicsokon. Jóindulatúan biztosítottak róla, hogy egy-két év után már éppen az a baj, hogy a bőrkeményedéstől a tüskét sem érzi meg az ember, ha a talpába áll. A forró aszfaltra ügyet se vet, a tarlóra érve mégis megkér, hogy vegyem fel, gyorsabban haladunk. A rét fölött sárkányok keringenek, körvonalaikat bizonytalanná maszatolja a vakító napsütés. Vadul kapkodnak egymás felé, vagy lustán forgolódnak a felhők között. Vigyorogva nézi őket, én szédülök kicsit.
Egérfogónak csúfolják, mert a poccal játszik az udvaron. Nem mintha túl sok értelme volna csúfolni valakit, aki teli szájjal röhög ha talál egy színes kavicsot vagy ha a motorzúgást utánozom a számmal. Van ugyanis egy kék motorja. Olyan gyors, hogy tud repülni is. Egészen felrepül a fák fölé és lehozza vele a sárkányokat, mert már túl magasan vannak. Ebben azonban nem mindenki ért egyet vele.
– Add ide! Azt akarom, hogy bemenjen a felhőbe!
– Hülye vagy, bazd meg! Az ég az kurva messze van.
Ezt már egy nagyobb fiú mondja, azután jelentőségteljesen néz rám, erősítsem meg a távolságokról alkotott elképzeléseit. Tétovázok.
– Miért, milyen messze van az ég?
Csak így konkrétan, nekem szegezve kérdi, szinte kihívóan. Valahol megható. Láthatóan fel sem merül bennük, hogy ne tudnám centiméterre megmondni, hol kezdődik az ég. Nagyot nyelek. Nyolc éve érettségiztem földrajzból és most egy csomó értelmetlen szakkifejezés tolul fel bennem. A nagy részük szférára végződik. Végül döntök és meglehetősen bizonytalanul elkezdek beszélni a levegőről, ami itt ahol állunk elég sűrű de fokozatosan kevesebb lesz és a végén elfogy, ott már az űr van. Közben felkészülök rá, hogy a mondat felénél elvesztem az érdeklődést de nem ez történik, sőt páran oda is jönnek hozzánk.
– Akkor kurva messze van. – szögezi le az előbbi kérdező – Űrhajóval is hetekig tart míg fölérsz, nem?
Sarokba szorított. Most az jön, hogy mennyivel bír menni egy űrhajó és akkor elvesztem a belém vetett bizalmat. Szerencsémre közben témát váltunk.
– Te voltál már az űrben?
– Nem, az űrben elég kevesen voltak.
– Mennyien?
– Százötvenen. – vágom rá, talán kissé túl gyorsan.
– Százötven az nem olyan kevés.
Na igen. Kétszázan laknak a faluban és ennek legalább a fele közeli rokona, ha a faluból százötvenen lettek volna már az űrben, akkor kutatni kéne a néhány szerencsétlen földlakó után. Persze ha százötvenen lettek volna az űrben, nem valószínű, hogy visszajöttek volna. Ide? Minek?
– De egy magyar volt már fönn. – mondom és büszke vagyok, de ez nem érdekli őket.
– És cigány volt már?
– Biztosan volt cigány is.
Furcsa, ha történetesen cigány lett volna, akkor is azt mondom, „egy magyar volt már fönn”. Néha nem fontos, hogy cigány-e valaki, máskor meg éppen ez a történet lényege.
„Csak tizennégynek nem kell lenni, mert akkor már büntethető vagy.”
Nincsenek illúzióim. Nagyjából értem, miért retteg a legtöbb pedagógus ezektől a gyerekektől. Teljesen mindegy, hogy mennyire érdeklődőek, nyitottak vagy okosak, a mi oktatási rendszerünk tökéletes kudarcot fog vallani velük. Nem vonhatok le általános követeztetéseket szűk egy hét tapasztalatai alapján, néhány dolog mégis biztosra vehető. A legfontosabb sajátosság, amit érdemes figyelembe vennünk, hogy ezekben a gyerekekben láthatóan nem él semmilyen kényszer, ami miatt figyelniük kellene rám vagy tanulniuk kellene tőlem. Ez azt jelenti, hogyha ott maradnak és játszanak velem, kérdeznek valamit, vagy csak megpróbálják megismételni amit mutatok nekik, annak az egyetlen oka, hogy érdekli őket amit csinálunk. Ellenkező esetben elfutnak és meg sem fordul a fejükben, hogy viszonozzák az erőfeszítéseimet. Részemről sosem gondoltam, hogy releváns nevelési cél, bávatag bámészkodásra szoktatni gyermekeinket, amíg egy elhivatott pedagógus többszázéve halott hírességek bölcs mondásaival traktálja őket. Persze az osztálytermek bágyatag unalomtűrése jó gyakorlat lehet a nagybetűs életre, épp csak a közoktatás létjogosultságát kérdőjelezi meg. Léteztek neveléselméletek, amelyek szerint a pedagógus feladata, hogy kéznél legyen, ha netán a gyerekben kérdések támadnának a világról (mert rendszerint támadnak). Ha komolyan tudnánk hinni ebben, akkor örülnünk kellene a megfelelési kényszer nélküli gyereknek, nem rettegni tőlük és hátat fordítani nekik.
Hasonlóan súlyos gond, a személyesség kérdése. Mégoly rátermett tanár részéről is emberfeletti erőfeszítésre lesz szükség ahhoz, hogy elfogadják a tekintélyét, enélkül ugyanis egyszerűen nem fogják érteni, miért mondhatja meg, mit csináljanak. A gyakorlatban ez szinte csak egy végletekig tekintélyelvű állapothoz vezethet, ahol a büntetéstől való félelem sakkban tarthatja őket mind a két hétig, amíg hajlandóak lesznek iskolába járni. Ennek a tanárnak értelemszerűen nem fogják feltenni a kérdéseiket, ami még csekélység ahhoz képest, hogy negyedik osztályra már mind lemondanak olyan nagyra törő álmaikról, mint a nyolc általános. Az érettségi soha fel sem merült.
Mindez azonban az oktatás problémája. Megfelelő infrastruktúra, speciális programok, tantervek, felszerelések, felkészített és nyitott pedagógusok pótolni tudnák ezeket a hiányosságokat, a társadalmi számkivetettségre azonban nincsen gyógyszerük.
Mindannyiunknak van képünk a szegénységről, egy kicsi Afrikában, egy kicsi a földszinti szomszédnál, no de szegények mindig voltak és az ott már amúgy is majdnem Románia. Adjunk hálát a kereskedelmi televíziózásnak, hogy nem kell szembenéznünk a tegnap és holnap nélkül élő tömegekkel. Hiszen ahol a közműveltséget az Éjjel-nappal Budapest, az utónévkönyvet a Schwarzenegger-mozik, a játékmotort az egerek, a napi háromszori étkezést a szilvafa, az életpálya-modellt pedig a közmunka jelenti ott még sokáig nem lesz fontos, hogy milyen messze van az ég.
