De már nem volt visszaút. Teltek-múltak a napok, és ez a sok-sok lágy csípő, ez a versekből megismert szerelmi udvar Illighaent is foglyul ejtette.

Engem nők védelmeznek, mindig a nők: lágy
ruhaujjak, puha-fehér mellek, térdhajlatok, combok.
De lehet-e a szelet felitatni? Vagy vörösbort önteni
egy harisnyába? A tengert akarni – csak úgy, rosszaságból? 

Az ember nevetne, mikor nem lenne szabad.
Inkább nyomozni kéne, nem léha versikékbe, száműzött, halott királynők karjába menekülni. Hiszen hamarosan rövidebbek lesznek a nappalok, könyörtelenebbek a szelek. És ki tudja, ezek a szigetlakók mivel fűtenek?

Az Aldobaranhoz: hirdette a következő vers.

Novemberben kiszáll ő is a hintójából:
őszvégi csillag, szerény és mégis szemkápráztató.
Megáll az égboltozat legszélén, figyeli a sürgést-forgást,
a szenvedélyes jövés-menést. De mást mond a szív,
és mást mond a reggel. Még vár egy kicsit,
aztán visszafordul a jéghideg, az időtlen semmibe. 
Én a földön vagyok, ő túl korán érkezett. 

Vajon kik olvassák ezeket a verseket?

Ahol ő él, a vizek feketék és könyörtelenek.
A jóságos, csacska nőket már elejtette az éjszaka.
De ő itt van, ő velem van, nyugtalan ujjai
engem cirógatnak.  Megitat, hogy szomjas legyek.
Meggyógyít, hogy megsebezzen. 
Meg kell halnom, hogy fiának nevezzen. 

Illighaen már nem is a versektől ijedt meg, hanem attól, hogy szép lassan kilobbant a fáklyája – talán szégyenében. Gyorsan kitántorgott a folyosóra, hogy valami alvóhelyet keressen.A sok kiállhatatlan szokás közül az volt a legutálatosabb, hogy a szigetlakók ott tértek nyugovóra, ahol az álom utolérte őket. Talán a szorgoktól tanulták, töprengett Illighaen, vagy a köd már elevenen elrohasztotta őket. Elvackolják magukat a palota konyhájában vagy a romos folyosókon, és nyugtalan álomba merültek.
Pedig férjnek a feleség mellett volna a helye. Az úrnak és úrnőnek az ágyon, a kisgyereknek a bölcsőben, a cselédnek a sarokban.? Illighaen kikerült egy hortyogó cselédlányt, egy tátott szájjal alvó öreget, aztán a nagyterem felé lopakodott. Tanult krónikás volt, de nem mert nyugovóra térni ennyi romlott kézirat között.
No, de ezen a szigeten nehéz volt betartani bármilyen fogadalmat. Talán az éhezés miatt, vélekedett Illighaen. Hisz reggel csak szárított halat esznek, ebédre valami gyanús levest, aztán vacsorára egy kis sajtot frissen szedett madárbeggyel. És közben hallgatják Bandemag ömlengéseit: mert hiszen a vér nem válik vízzé, mi minnyájan vendégszeretők vagyunk… Illihaen már megpróbált tőle érdeklődni a szigetlakókat sújtó betegségekről, Halix király hajdani hadjáratáról, a szigetlakók hős ellenállásáról, de akárha egy bódult vízilovat faggatott volna. A felséges király nem ér rá beszélgetni, a felséges király most a kislányával kergetőzik… A felséges király émelyeg, csak holnap fog a rendelkezésére állni… No, de ha a szigetlakók csak birkatejet és poshadt ízű vizet isznak, akkor miért tűnnek mindig bódultnak?
Talán az öröm miatt. Hetente két-három alkalommal felszáll a köd, megtelnek kékes-lilás fényekkel a tócsák, és a szigetlakók ujjongva vonulnak a sziklákra. A szél rózsaszín fergeteget sodort feléjük, és a tenger…, no, igen, Illighaen sem látta soha a tengert ennyire fiatalnak, mint ezekben az órákban. Mintha egy ragyogó asszony lépne ki a habokból az alattvalói közé.Aznap  – hogy jóllakjon a nevetéssel, legalább nevetéssel –Illighaen is megint ott ténfergett közöttük.

– Ha figyelsz, testvér, mesélek valamit!
Illighaen kelletlenül hátra fordult, mire megpillantott egy inas, csapzott fiatal férfit.
Fargein volt az, Halix király fogságba esett hajdani katonája.
– Gyere hátra azonnal! Mindent elmondok!
Mindent! Illighaen kelletlenül utána indult. Már sokszor megpróbálta ezt az inas kis katonát szóra bírni, de nem boldogult vele. Nemmm tudom… Nemmmm láttam… Nnnnem emlékszem…
– Gyere hátrébb! Még meglátnak minket!
A kunyhók közt már nyoma sem volt a tündöklő rózsaszín permetnek. Ahogy nyoma sem volt ajtóknak vagy kerítéseknek. Ezen a nyomorult szigeten bárki beköltözhet a másik életébe. Talán bele is költöznek, gondolta Illighaen.
–Ha segítesz megszökni a lányommal, akkor minden titkukat elmesélem.
Illighaen nagyot nézett. A palota előtti téren gyakran látta a felcicomázott, három-négy év körüli kislányt, Bandemag király szemefényét.
– Rioldának hívják, ugye, a hercegnőt?
– Riolda az én lányom! – hadarta Fargein. – A születése napján elrabolták tőlem.
Elrabolták? No hiszen! Kinek kell még több éhes száj ezen a nyomorúságos szigeten?
A szikláknak csapódó permet most mintha megint alakot öltött volna: női alakot, egy hatalmas, rózsaszín asszonyét.
– Neked is segítened kell!
– Ugyan miben? – Illighaennek kényszerítenie kell magát, hogy a partról idehangzó üdvrivalgás közben a katonára figyeljen.
– Hogy irányíthatnám a tutajt egy gyerekkel a kezemben? És a pénz! A megélhetés! A szárazföldön nemcsak álmokból élnek az emberek. Egy nagyúr kíséretéhez akarok tartozni Normandiában, hogy fölnevelhessem a gyerekemet.
Illighaen megrázkódott. Ezek a szavak visszavetették az otthon hagyott életébe.  De talán túlságosan megszerettem ezt a szigetet, nyilallt belé.
– És mondd, mi történt a többi katonával?
– A többivel? – Fargeint talán megnyugtatta, hogy a saját múltjáról beszélhet. – Ki ne tudná, hogy Halix király bolond volt? Még álmában is csak átkozódott Ki vagy te-rohadt-anyabaszó-gennyesszájú-szerencsétlen?  Ha egy férfi ezt hallgatja egy hosszú hajóúton, könnyen megbetegszik. ahogy partra száll, egy nyavalya ágyba dönti.
Illighaen még soha nem hallott ilyen magyarázatot. Vagy ha hallott is, nem egy katona szájából.
– És hogy tudtak ezek a nyomorultak legyőzni egy hadsereget?
– Ez az ő szigetük – felelte Fargein. – Szeretnek itt élni.
– Belehaltak a fogoly katonák valamilyen fertőzésbe?
– A szegénység is betegség – mosolygott Fargein. – Csak az ilyen élőhalottak  viselik el zokszó nélkül. Telente összekapaszkodva alszanak, és néha-néha feltérdelnek, hogy valami fakérget rágcsáljanak. Aztán elfogy a fakéreg. Talán egymás szagából táplálkoznak.
– És hogyan szerzel szigeten tutajt vagy csónakot ezen a szigeten?
Fargein rábökött a sziklák mellett magányosan ácsorgó királynőre, Urracára, akit eszelőssége és csúfsága miatt még a bolond szigetlakók is kiközösítettek.
– Ő fog segíteni nekem.
Illighaen megrántotta a vállát. – És kik ezek a szorgok? Talán valami háziállatok?
– Ha most mindent elmesélek neked, akkor mi okod lenne, hogy segíts nekem?
Illighaen elmosolyodott: a szegénység nemcsak képzelegni tanít, hanem gondolkodni is.
De megpördült, mert a lárma a háta mögött már-már elviselhetetlenül eleven lett.
A mai nap valami különös ünnep lehet. A partmenti sziklák megrezzentek, mintha egy tengerről érkező úrnő most lépne a pallóra a kíséretével. Látni Illighaen nem látott semmit. De még ebből a távolságból is érezte, mit látnak a többiek.
A felcicomázott kislány kitépte magát Bandemag karjából, és a partmenti sziklák felé vetette magát: – Anya, anya! – sikoltozott.
Nem lesz könnyű megszökni innen. Egy világ őrjöngve, bizonytalanul – a képzelet határán.
– Ne higgy nekik! Őrizd meg a józan eszed! – dohogott Fargein. – Akik ennyit éheznek, azokat előbb-utóbb megjutalmazza a képzeletük.

(Illusztráció: Gabriel Pacheco)