Eljött az a kedd, amikor az az író tartott előadást. Akinek nem bírtam megjegyezni a nevét.

         Julcsi odajött hozzám néhány órával előtte. Ott álltam a nyolcas főosztály polcai között, és raktam fel a könyveket, szóval alig vettem észre, hogy engem néz.

         – Jól vagy, szívem? – kérdezte.

Visszanéztem rá.

– Hát… miért ne lennék?

– Tudom, hogy nehezen viseled a szakítást – magyarázta. – Nem kell úgy tenned, mintha nem viselnéd nehezen. Nem kell játszanod az erőset. Nekem nyugodtan elmondhatod, ha bánatos vagy.

– Nem is tudom. Ez az egész a múlt héten volt, szóval…

– Akarod, hogy főzzek neked egy jó teát? – lépett közelebb. – Hivatalosan még pár percig tart az ebédszünet, ha gondolod, lefuthatok egy Tavaszi Remény cseresznyeteáért.

– Julcsi… július eleje van.

– Hány cukorral kéred?

– Nem kérek teát, köszönöm szépen.

Erre elhallgattunk, én pedig jobb híján folytattam a könyvek pakolgatását. Julcsi meg csak állt ott és nézett engem.

– És? Milyen?

– Mármint mi milyen? – kérdeztem.

– Hát a könyv, amit adtam.

Eltartott egy ideig, amíg felidéztem, hogy Julcsi mikor is adott nekem könyvet, végül leesett. Nyolc nappal korábban.

– Nem, még nem volt alkalmam olvasni.

Julcsi a fejét ingatta.

– Na igen, a szakítás mellett… de figyelj, szerintem ez a könyv abszolúte segítene átvészelni ezt a nehéz időszakot.

– Abszolúte? – kérdeztem vissza, mert nem értettem a szót.

– Abszolúte.

Az órámra pillantottam.

         – Mikor jön ez az író?

         – Később – mondta Julcsi. – Még van addig három óra.

         – El kell mennem gyorsan a bankba. Szerinted szóljak a Margitnak?

         Julcsi legyintett.

         – Hagyjad csak. Túl elfoglalt az öreglány.

         Hát hagytam. Elindultam kifelé, nem is néztem vissza, mit csinál Julcsi. Azt hiszem, egészen addig figyelt, amíg ki nem léptem az ajtón.

         Kivettem a havi fizetésem egyötödét a bankból, pontosabban a pénztárból. Mondta a nő, hogy használjam az automatát, én meg mondtam neki, hogy elveszítettem a kártyámat. Erre ő azt mondta, hogy csináltatnom kell újat. Erre én azt mondtam neki, hogy nincs rá időm.

         Ezután Patrikhoz mentem. Megint ott ücsörgött a könyvtár mellett egy padon és gitározott.

         – Most van egy kevés pénzem – mondtam neki. – Sajnálom, hogy csak most, de…

         – Haver – mondta Patrik. – Nyugi. Nem kell sohasem kapkodni. Az a te bajod, hogy kapkodsz, meg ideges vagy. Ezért van erre szükséged.

         Nem értettem vele egyet.

         – Igazad lehet – mondtam. – Adj… adj két gét.

         Apró zacskót vett elő, és a kezembe nyomta. Még csak körül sem nézett.

         – Nyugodtan megvizsgálhatod, megszagolhatod, csinálhatsz, amit akarsz, de a legbölcsebb az lenne, ha gyorsan zsebre raknád. – Patrik megütögette a padot maga mellett. – Ülj le, aztán állj fel, mintha nem is adnál nekem semmit.  De azért remélem, tudod, mennyit nem kell nekem adnod.

         Leültem mellé, odacsúsztattam neki a pénzt.

         – És nem szoktak elkapni? – kérdeztem.     

         – Szerinted itt üldögélnék akkor? – kérdezett vissza.

         Erre már nem tudtam, mit mondani.

– Hát rendben, mennem is kell – szólaltam meg alig fél perc múlva.

         – Köszöntem.

         Amikor visszatértem, Margit fogadott.

         – Tudod, örülnék, ha nem szaladgálnál el csak úgy, engedély nélkül – mondta, és megigazgatta a szemüvegét.

         – Bocsánat, én csak ide…

         – Most az mindegy, hogy hova mentél, meg mennyi időre – emelte fel az ujját Margit, ami azt jelentette: jobban teszem, ha meg sem szólalok, amíg nem kapok rá engedélyt. – A lényeg, hogy tudjam, hol vagy, és hogy tudjam, hogy elmentél. Mit gondolsz, mennyi ideig szaladgáltam fel-le, amíg kerestelek? Le kellett volna fénymásolni néhány cikket. Senki más nem ért rá. Szerinted ez elfogadható viselkedés?

         – Julcsi azt mondta, nem lesz gond, ha kiugrok levenni egy kis pénzt.

         – Szóval Julcsi azt mondta! – csattant fel Margit. – És ha Julcsi azt mondja, akkor te meg kiugrasz az ablakon. Ha a Julcsi azt mondja, beleugrasz a kútba, aztán meg kimászol, és még egyszer beleugrasz, hátha rosszul csináltad.

         – Én nem ezt mondtam, én csak…

         – Tudom ám, mi folyik itt. – Összevonta a szemöldökét, összeszorította a száját, és suttogóra fogta a beszédét. Igazából, nem is tudtam, hogy lehet suttogva is kiabálni. – Ez egy könyvtár! Nem bordélyház! Azt, hogy ti ott fajtalankodtok a polcok mögött, nem vagyok köteles elviselni!

         – Nem is… izé… nem is… fajtalanodunk.

         – Rajtad tartom a szememet! – dörrent rám.

         Erre elvonult, de valóban rajtam tartotta a szemét.

         Majdnem nekiment az ajtónak.

A következő néhány órában, ahogy rakosgattam a könyveket, és kiszolgáltam az olvasókat, azon gondolkodtam, hogy vajon miért vettem meg a füvet, és hogy lehet-e érezni a szagát onnan a zsebemből.

         Aztán arra is gondoltam, tényleg hiányzik-e a barátnőm, vagyis a volt barátnőm. Elég sokáig gondolkoztam ezen.

         Végül arra jutottam, hogy a gondolkodástól megfájdul az ember feje.

Gyorsan lepergett az idő, mire eljött a záróra, és elkezdődött az író felolvasása.

         Vendégünk nem volt kimondottan magas, inkább csak olyan öreg, és cigarettaszag áradt belőle, pont úgy, ahogy azt Julcsi megmondta.

         Úgy kezdődött, hogy feltette a szemüvegét, kinyitotta a könyvét és felolvasott egy fejezetet. Az első mondat után elveszítettem a fonalat. Persze, az is lehet, hogy az első mondat felénél, mivel az is eltartott egy percig.

         Aztán ránézett a közönségére: négy-öt hasonlóan öreg férfira, ugyanennyi öreg nőre, meg egy kötött pulóveres, vastag szemüveges, korpás hajú fiatalemberre. Meg ránk, könyvtárosokra.

         – Ezt a regényt közel négy hónap alatt írtam, de legalább negyven éve érlelődött bennem – mondta, és levette a szemüvegét. – Kinevethetnek, mert vékony könyv. Nem is túlságosan összetett. Tudják… a fájdalom.

         Erre mindenki bólogatni kezdett. Mindenki tudta a fájdalmat.

Én például nem tudtam.

– A fájdalom akadályozott meg abban, hogy a témához nyúljak – folytatta, és közben simogatta a könyvét. – Az emlékek furcsák, eltemethetjük őket hosszú évekre. Azt hinnénk, vége. Azt hittem én is, hogy tényszerűen kezelhetem a dolgot. De amikor írni kezdtem, az emlékek fájdalmassá váltak.

         Még úgy tíz percig beszélt a fájdalomról, anélkül, hogy tudtam volna róla, hogy mire is utal. Talán többet kellene olvasnom, gondoltam.

         Aztán az olvasók kérdezhettek, az író pedig megtehette, hogy nem válaszol.

         – Nagyon megindító volt, ahogy az egyik korábbi regénye, a Szardellaélet lapjain az emberi értékek elkorcsosulásáról és az emberi kapcsolatok kiüresedéséről írt – szólalt meg Margit. – Az érdekelne, hogy ma mennyivel látja rosszabbnak a helyzetet, mint akkor?

         – Igen – mondta az író. – Érdekes jelenség, mármint az, ahogy az emberek magukra maradtak ebben a posztindusztriális, hálózatias világban, ahogy fiatal költőtársunk fájdalmas soraiban is megírta.

         A vastag szemüveges fiatalemberre mutatott, ő pedig szigorúan biccentett.

         – Tudnunk kell, hogy prioritásaink excesszív bomlása az egy nemzeten belüli kulturális értékek diszkrepanciáinak eredménye. Most még inkább lehetséges, hogy valaki egy képregényt, vagy egy videojátékot Tolsztoj nagyregényeivel egy lapon emlegessen, és jelzem, ezzel semmi gond nincsen, mindaddig, míg az értékítélet közös jelrendszerben, elfogadható érvek felhasználásával történik. De egy ilyen, szétmorzsolódott, szubkultúrákra tagolódott világban egy közös nyelv és kulturális eszmerendszer felállítása, finoman szólva képtelenség. Nem találjuk meg a közös hangot a másikkal, mert annyi impulzus ér minket nap mint nap.

         Folytatta még negyed óráig, de nem válaszolta meg, hogy mennyivel látja most rosszabbnak a helyzetet, mint akkor. Persze, nem zavart, mert a kérdést sem értettem.

         Aztán a vége felé a hangulat változott, bort szolgáltak fel, amiért nem kellett fizetni.

         Odamentem egy pohárért, az író pedig megszólított.

         – Feltűnően csendes volt ma este, fiatalember – mosolygott. – De azért láttam, hogy szívesen mondana valamit. Vagy rosszul láttam?

         Vállat vontam.

         – Nem értek én az irodalomhoz – magyaráztam.

         – Ugyan már, pont egy könyvtáros ne értene hozzá?

         – Biztos furcsán hangzik – mondtam, és egy pillanatra elgondolkoztam. – Tudja, a diszkrepanciák.

         Erre értően bólogatott. Ő tudta a diszkrepanciákat.

         – A lényegre tapintottunk akkor. – Megütögette a vállamat, és arrébb ment, hogy megegye az összes csokis nápolyit.

         Valahogy elmúlt ez az este is.

Aztán, mint mindig, a könyvtárosoknak kellett feltakarítani az egészet.

         Julcsival sétáltunk megint a buszra.

         – Aztán mit csinálsz ma este? – kérdezte. – Abban a nagy lakásban, egyedül?

         – Semmit – mondtam.

         Arra gondoltam, kipróbálom ezt a füvezés-dolgot. De még nem voltam benne biztos, hogy készen állok rá.

         – Ha esetleg szükséged van valakire, aki segít az otthoni teendőkben, nyugodtan szólj, nekem van egy kis szabad időm mindig. Persze, ma nem, mivel…

         – Már késő van.

         – Sokáig húzódott ez a…

         – Igen. Nem, nem gond. Szólok, ha valamire szükségem lesz. – Megköszörültem a torkomat. – Tudom, hogy rád számíthatok.

         – Hogyne – felelte ő. – Rám bármikor számíthatsz.

         A buszon csendben ültem, néha hozzányúltam a zsebemhez, amiben a két gé volt.

         Amikor leszálltam, elmentem egy villanyoszlop mellett, amelyre egy hirdetést ragasztottak.

         Megtorpantam és megnéztem magamnak.

         Egy kutya tűnt el, írták a papíron, egy négy, esetleg öt éves corgi, aki a képről bánatosan nézett rám.

A becsületes megtalálónak annyi pénzt ajánlottak fel, amennyi a havi fizetésemnek az egynegyede volt.

A lap alját bevagdosták, hogy lehessen tépni telefonszám-fecniket. Letéptem az egyik telefonszám-fecnit, és zsebre tettem.

Mielőtt hazaindultam volna, bementem a boltba. Vettem tojást, sonkát, sajtot, meg kenyeret. Kifelé menet nekiütköztem valakinek.

– Mégis mi faszt képzelsz, baromarcú? – kiáltott rám.

Felismertem, az a Dancsó nevű kötekedős fickó volt. Amikor ő is felismert, összeszűkült a szeme, és csak ennyit mondott, mielőtt továbbment:

– Vigyázhatnál jobban is.

Hazafelé azon töprengtem, mit kereshetett ezen a környéken.

Amikor hazaértem, leültem a kedvenc fotelembe. Előtte az asztalkán ott volt a könyv, amit Julcsi adott.

Ránéztem. Az volt ráírva nagy betűkkel, hogy „KUNDERA”. Alatta meg, hogy „A lét elviselhetetlen könnyűsége”.

Kinyitottam, és olvasni kezdtem.

 

 

Az örök visszatérés gondolata rejtélyes, és Nietzsche zavarba ejtette vele a többi filozófust: micsoda képtelen gondolat, hogy amit már átéltünk, egyszer ugyanúgy megismétlődhet, és hogy ez az ismétlés is ismétlődhet a végtelenségig. Mit akar mondani ez a zavaros mítosz?

       Az örök visszatérés mítosza per negationem azt mondja, hogy az élet, mely egyszer s mindenkorra eltűnik, s mely nem tér vissza, árnyékhoz hasonlít, nincs súlya, eleve halott, és ha ez az élet szörnyű, gyönyörű, magasztos volt, e szörnyűség, szépség vagy magasztosság nem jelent semmit.

 

 

         Abbahagytam az olvasást. Becsuktam a könyvet.

         Nem értettem belőle egy szót se. Mi az a per negationem? Talán utána kellene néznem. Vagy annak, hogy mi az a Nietzsche.

         Azt sem igazán értettem, mi az a magasztos. Talán nem jelent semmit. Talán mindent jelent.

         Félredobtam Kundera regényét. Miről akart ez szólni?

         Sóhajtottam, kinyújtottam a lábamat. Ropogott mindenem.

         Aztán kimentem a konyhába. Csináltam két bundáskenyeret, aztán közéjük raktam sok sajtot meg sonkát.

         Elég jól jóllaktam, mielőtt lefeküdtem.

         Így múlt el a kedd.

 

 

 

A könyv Facebook-oldala: http://www.facebook.com/nyolcasok

A szerző honlapja: http://www.balazsfarkas.com

 Könyvtáros vagyok. A hét minden napján. Még vasárnap is.

         Hétfőn megöltem egy pókot. Véletlenül.

Julcsi odajött hozzám. Szerintem szintén véletlenül.

Ott álltunk az ötös és a hatos főosztály polcai melletti asztalnál, amelyen könyvek sorakoztak. Galileo Galilei műve, a Matematikai érvelések és bizonyítások volt legfelül. Arra kentem rá a pókot.

Julcsi azt mondta:

         – Le kellene menned a raktárba, ha van időd. Őrület, mi van itt fent, nem igaz?

         Nem válaszoltam. Nem is néztem rá.

         – Jövő kedden jön az az író, az a hogy is hívják – folytatta. – Nem tudom, Margiték mit esznek rajta, mert tudod, ilyen öreg, meg mindig, amikor jön, olyan bagószag lesz ott hátul, hogy mindig szellőztetni kell utána. Senkinek nincs olyan szaga. Szerintem szivarozik, vagy nem is tudom. Mi a fene az ott?

         A pók felé biccentett. Kidugtam a nyelvem egy pillanatra. A halott pók. Lábai szétterültek. Volt, amelyik leszakadt. A testéből kibújt a trutymó.

Egy nap belőlem is kibújik, gondoltam.

– Egy pók.

– Tudod, baromi sok pók van mostanában errefelé – mondta Julcsi, és közelebb húzódott, mintha valami titkot akarna elárulni. ­­­–  Akármelyik könyvet veszed le, jön utána a pókháló. Ha engem kérdezel, szerintem pihenj egy kicsit. Még nem is mentél el ebédre. Mennyi is az idő?

– Kettő lesz – mondtam.

– Kettő lesz. Na jó, mit mondjak, te aztán elvagy itt.

– Elvagyok – mondtam.

– Igen? És ez mégis mit jelentsen?

Vállat vontam.

– Miért kellek a raktárban? – kérdeztem.

– Jött egy vén fickó, egy csomó régi újságot fel kell hozni neki holnapra. Tibi bácsi azt se tudja, mi hol van. Nem értem, a Margit miért nem olyan embert küldött le oda, akinek van legalább egy hangyányi tapasztalata.

Eltűrt egy tincset a szeméből.

– Na jól van – mondta aztán. – Hagyjad ezt itt, menj el ebédelni, aztán siess a raktárba. Ezeket majd én elintézem.

Hát elmentem ebédelni. Oda, ahol adnak lángost.

Amikor megettem, azt mondtam a fickónak, hogy ez volt a legjobb lángos, amit valaha ettem. Megköszönte.

Ahogy sétáltam visszafelé, megláttam egy fiút. A padon ült és gitározott. Hosszú haja volt. Lassan pengette a húrokat, külön-külön.

Szomorú dalt játszott.

Aztán valaki meglökött.

– Nézzed már, hova mész, basszad meg.

Ránéztem. A fickónak alacsony homloka volt.

– Elnézést – mondtam neki.

A pengetés mellettem abbamaradt. A távolban gyerekek kiabáltak. Arrébb léptem, hogy kikerüljem azt, aki meglökött. Nem engedte. Odalépett elém.

– Mi az, hogy elnézést? – A fejével felfelé biccentett, miközben ezt mondta. Száját pedig lebiggyesztette. – Valami bajod van esetleg?

Tudtommal nem volt semmi bajom, ezért csak megráztam a fejemet.

– Válaszoljál rendesen, ha én kérdezlek, gyökér! – mondta erre.

Ekkor a zenész fiú felállt, és odasétált hozzánk. A gitárját a padon hagyta. Neki magas homloka volt. Azt kérdezte:

– Valami probléma van, Dancsó?

Az alacsony fickó felnézett a magasra. Mintha nem értette volna. Ezért a zenész elmagyarázta neki:

– Persze, hogy ismerlek. Ismerem a bátyádat is.  Ezen a környéken nem balhézhatsz. Ez itt Vertigó területe. Nem szereti a pattogást, ha érted, mire célzok.

Erre Dancsó hunyorgott, aztán belém jött megint, ahogy elsétált mellettem. Nem valami jó kedvvel.

– Hihetetlen, mennyi az izgága faszfej errefelé – ingatta a fejét a zenész, közben rágyújtott. Kifújta a füstöt, és a kezét nyújtotta. – Patrik vagyok.

Megmondtam neki én is a nevemet. Nem mintha számítana.

– Franc tudja, miért szóltam közbe – mondta. – Nekem ehhez semmi közöm, végül is. De nem szeretem, ha kötözködnek az emberrel. Tudod, elég szar volt nekem, amikor tizenhárom voltam, meg ilyesmi. Állandóan basztattak. Mindegy is.

Ekkor végre egyenesen rám nézett, mert addig csak körbe-körbe járatta a tekintetét. A legmeglepőbb az volt ebben, hogy a gitárjára egyszer sem nézett vissza, mintha tudta volna, hogy senki nem fogja onnan elvinni. És most rám nézett, pontosan oda, ahol én álltam.

– Tudod, a bátyját én látom el a cuccal. Feszültnek tűnsz.

– Nem vagyok – vontam vállat.

– De, de – mondta, és lassan szívott-fújt megint, miközben le sem vette rólam a szemét. Megnyalta a száját, és bólogatott. – Szerintem szétbasz az ideg. Látszik rajtad. Megijedtél a faszfejtől, mi?

– Nem, nem igazán.

– Totál be vagy szarva. – Megkocogtatta mutatóujjával a mellkasát. – Adrenalin, haver. Pörögsz, mint egy kolibri.

Elpillantottam a válla fölött, amerre éppen indulnom kellett volna már.

– Igazából, szerintem a kolibri nem is…

– El kellene lazulnod – emelte fel a kezét. – Tiszta ügy. Mennyi kéne, kettő?

– Kettő micsoda? – érdeklődtem.

– Két-gé. Kettővel kihúzod hétvégéig, ha csak neked lesz. Bár fasz tudja. Ahogy így rád nézek, én a helyedben felszívnék egy egész futballpályát. Jó fejnek tűnsz, neked most így először olcsó lenne.

– De micsoda? – fakadtam ki.

Erre furcsán nézett rám. Mintha én is furcsán néznék rá. Furcsa helyzet.

– Fű, te kretén. Gandzsa. Itt ülök egész nap, és nem tudom kinek elnyomni. Ezen a rohadék, szar helyen. Megyei könyvtár, meg a kis faszom. Legalább ennyit tegyél meg, ha kimentettem a seggedet.

Úgy éreztem, elszédülök.

– Hát, az a helyzet, most nincs pénzem – magyaráztam neki. – Csak annyit hoztam ki, amennyiből egy lángost megeszek és… hát van egy kis apróm, ha kellene, de…

– Jézusom, minek nézel te engem? – pöccintette el a cigarettáját Patrik. – Valamiféle koldusnak, vagy mi a szar? Olyannak, mint ezek, he? Mint a Dancsó-félék? Van egy cigid, mennyi az idő? He? Olyannak?

– Dehogy is, eszembe sem jutott – válaszoltam. – De most tényleg nem tudok, mennem kell… vissza kell mennem dolgozni.

Fejemmel a könyvtár felé biccentettem.

– Könyvtáros vagy? – kérdezte.

– Igen – mondtam. – A hét minden napján.

– Az kurva jó. Szeretek olvasni. Te miket olvasol?

Letöröltem egy csepp verítéket a homlokomról.

– Nem is tudom. Mostanában nincs sok időm… tudod.

– Aha, aha. – bólogatott. – Még ezt megbeszéljük, haver. Én itt leszek. Gondolom, nem jár el a pofád.

Nem értettem először, aztán felvilágosított:

– Fű, meg minden, a francba is.

– Ja, nem, nem – ráztam a fejem. – Nem jár el.

– Hát, ajánlom is – mondta. – Két gé, egy áráért. Első alkalmi kedvezmény. Ha meggondolnád magad. Haverom termeszti, minőségi.

Rábiccentettem és otthagytam. Mentem vissza dolgozni. Julcsiba ütköztem visszafelé.

– Jaj, te! – kiáltott fel, aztán elnevette magát. – Huh. Meleg van, mi?

Mutatóujjával kissé elhúzta a blúzát, és így még több látszott a melleiből.

– Ne felejtsd el a raktárt – mondta. – Itt fent elrendeztem mindent. Azt hallottam, az igazgató meg a gazdaságis gépe kipurcant, most erre mit mondasz?

– Igazából, semmit.

– Valamiféle vírust kaptak el, őrület. Nem is merek bejelentkezni fészre. Mi lesz, ha valaki ellopja a képeimet, meg minden?

A homlokomat ráncoltam, és próbáltam jelezni, hogy szeretnék továbbmenni. Amikor láttam, hogy választ vár, azt mondtam:

– Bárki letöltheti a képeket, amit felteszel, nem kell ahhoz feltörni semmit.

– Ó, tényleg, de hülye vagyok! – nevetett fel. – Hát de érted. Azért mégsem merek most a gép közelébe menni, a végén még csak elrontok én is valamit, aztán kapok a fejemre. De majd este beszélgethetünk, ha feljössz csetre.

– Igazából, a barátnőm szerintem korán le akar feküdni, szóval…

Erre nagyot bólintott, mint akinek most jut eszébe, hogy barátnőm is létezik. Mintha csak most írták volna bele a történetünkbe.

– Na jó, nem azért mondom ám, ne hidd, hogy én… mindegy, menj csak a raktárba, Tibi bácsi már tiszta ideg.

Leszaladtam hát a lépcsőn a raktárba, ahol nem volt már annyira meleg, mint ahogy odafent Julcsi szerint.

Tibi olyan volt, mint akit kivégzésre szólítottak. Évekig gondnok volt, úgy tűnt, ennyi idősen már nem tud megbirkózni az összetettebb feladatokkal. Nem értem, hogy vették fel ide.

– Figyelj, fogalmam sincs, mennyi itt az annyi – nyafogott. – Ezt az egészet úgy rendezték össze, hogy senki ne találja meg, mi hol van.

Fél perc alatt megtaláltam neki, amit keresett.

– Gyere, ülj le, segíts ezekkel is – mondta aztán. – Addig is beszélgetünk, ami csak jó.

Vállat vontam, és leültem. Pecsétet kellett belenyomnom a könyvekbe.

A pecséten az volt, hogy „ÁLLOMÁNYBÓL TÖRÖLVE”.

– Szerinted Julcsinál lenne esélye egy olyan magam fajta vén rókának? – kérdezte Tibi.

– Nem tudom.

Egy ideig hallgatott, aztán az asztalra csapott.

– Nácik, azt mondom. Ezek ott fent. Jézusom. Meg a sok cigány. Őrület, mi van itt.

Erre nem tudtam, mit mondani.

– Olyan szótlan-féle gyerek vagy te, mi? Fiatal vagy még, nem tudod, milyen kommunista világ van még mindig itt.

Tényleg nem tudtam. Pecsételtem tovább.

– Mármint… – Tibi közelebb hajolt, hogy ezt elmondja. – Múltkor jöttem a tanácsból. Ezek nem csinálnak semmit. Hiába mondja el ésszel az ember, nem értik, egyszerűen nem értik.

Én sem értettem. Aztán hirtelen úgy gondoltam, témát váltok:

– Figyeljen, Tibi bácsi…

– Tegezzél, az úristenedet, kollégák vagyunk.

– Mindig elfelejtem – mondtam. – Az érdekelne, hogy szívtál-e már füvet.

Erre abbahagyta a pecsételést, és rám szegezte a tekintetét.

– Hogy kábítószereztem-e, azt kérded? Hogy megszegtem a törvényt? Szerinted kommunista vagyok én is?

– Nem úgy értem, csak…

– Szerinted úgy nézek én, ki, mint egy drogfüggő? Mint egy börtöntöltelék?

– Egyáltalán nem, engem csak az érdekelt… de bocsánat, tényleg, nem úgy gondoltam…

– Az ilyen liberális gondolkodás. Attól megy tönkre ez az ország. Mert mindent megengednek mostanában ezeknek a fiataloknak. Ezek a kurva fiatalok meg el is hiszik, hogy mindent szabad, ezek a kurva fiatalok. Így gondolod, te is, mi?

– Igazából én is még csak huszon…

– Hát úgy nézek én ki, mint aki kábítószerfüggő? Mondjad meg most őszintén! A seregben is voltam. Meg önkénteskedtem a tűzoltóknál. Azok nem engedik meg az ilyesféle fegyelmezetlenséget. Hát szerinted lenne nekem munkám, ha állandóan csak az ivás meg a heroinozás, meg ezek mennének? Meg az a izé, amit a filmekben mutatnak. A metamfetamin. Volt valaki az utcánkban, akit azzal csuktak le.

Pecsételtem csendben. Rádöbbentem, nem kellett volna felhoznom a témát.

– Ki ne próbáljad az ilyen kokaint, te gyerek, mert ha megtudom…

Majdhogynem két árnyalatnyival vörösebb lett az arca, mint mikor ideértem.

Egy ideig csendben pecsételgettünk tovább, végül valamivel nyugodtabban megszólalt:

– A marihuána. Az azért csak csínján, az úgy…

Elmélyülten bólogatott.

– Egyszer hozott a Ferkó. – Megrázta a fejét. – Hát semmit nem éreztem, nem tudom, miért vannak oda. De rászokni, soha. Ne is gondolj erre, fiam. Semmi jó nincsen benne.

– Túl van tárgyalva – mondtam neki.

Aztán percekkel később otthagytam, mentem vissza a kölcsönzői részlegbe.

Ledolgoztam a maradék időt. Mielőtt hazaindultam volna, odamentem Julcsihoz.

– Azt hiszem, szükségem van egy kis változásra – mondtam neki.

Feltekerte ujjára a hajtincsét, majd le is tekerte róla.

– Igazán? Miféle változásra?

– Nem is tudom – sóhajtottam. – Nem érzed úgy néha, hogy minden napod egyforma?

– Ki nem? – nevetgélt Julcsi.

– Arra gondoltam, talán olvasnom kellene. Tudod. Ha már könyvtáros vagyok.

– Igen, értem.

– Mert… ugye, ritkán olvasok. Bármit.

– Ó, értem én.

– Többnyire semmit. Soha semmit, inkább. Te pedig…

Julcsi tekintete felragyogott, vagy hogyan is mondják.

– Hogy ajánljak valami igazán jót? – Rám kacsintott. – Pont most végeztem egy nagyon jó kis könyvvel, melegen ajánlom.

Odatipegett a ruhatárhoz, benyúlt a táskájáért, és kivett egy könyvet. Ránéztem, megköszöntem, eltettem. El is felejtettem rögtön, mi volt az.

– Szerinted azok, akik olvasnak, gazdagabbnak látják a világot? – kérdeztem, miközben sétáltunk a könyvtártól a buszmegállóig.

– Nem is tudom – mondta. – Szerintem, aki olvas, többet álmodozik, és ez azzal jár, hogy többre is vágyik. Innen nézve sokkal szegényesebbnek tűnik majd a valóság, amiben élsz.

Vállat vontam.

– Ezt egy kicsit nehezen tudom elképzelni.

– Pont te beszélsz – húzta el a száját Julcsi. – Hiszen neked még barátnőd is van.

Aztán mégis elmosolyodott, és ez a mosoly beleragadt az emlékezetembe, egészen addig, amíg haza nem értem.

Otthon minden feltűnően csendes volt. Enni akartam, aztán a konyhában megtorpantam.

Egy fecnit raktak a hűtőre. Ez volt ráírva:

 

 

Nekem ez már nem megy. Hazaköltözök. És nem akarok visszajönni. Sajnálom, hogy így kell elmondanom, de te sose figyelsz, ha el akarok mondani valamit. A reakcióidtól kiráz a hideg. Ez fontos: ne keress!

                                                                                

 

         Aláírás, Reni.

Rövid gondolkodás után ezt a kis szövegdarabot úgy értelmeztem, hogy a barátnőm elhagyott.

Így múlt el a hétfő.

 

 

 

 

A könyv Facebook-oldala: http://www.facebook.com/nyolcasok

A szerző honlapja: http://www.balazsfarkas.com