Hetvenöt év múlva, 1989-ben az emberek óvatosan megpróbáltak énekelni valamit, de már nem ment. A zene meghalt a torkukban.
A dallamot, az ütemet senki sem tudta.
Ami azért is furcsa, mert hiszen a kilencvenes évek elitje magát költőnek, írónak, történésznek, bölcsésznek, szabadgondolkodónak nevezte. És közben épp a mindent és mindenkit elragadó érzület, a „nagy dallam” hiányzott a rendszerváltásból. A falvakban bezártak a művelődési házak – ne pocsékoljuk a villanyt feleslegesen, a fűtésről nem is beszélve. Kanizsán megszűntek a társadalmi eseménynek számító hangversenyek, a filmklub, a galéria érdeklődés hiányában bezárt, ezt hamarosan követte az „igazi mozi” is. Kávéház? Ugyan! Otthon is lehet kávét inni. Miért dobjuk ki a moziért a pénzt, ha otthon, alsógatyában is lehet filmeket nézni? Piedonét lehet élvezni a hálószobában is. Sőt, úgy az igazi. Az emberek agykontrollra jártak, horoszkópokat csináltattak, kristályokból olvasták ki a jövőt, csalánt és más csodabogyókat gyűjtöttek a teájukhoz, amit magányosan, a konyha sarkában állva kortyolgattak el. Legalább nem kell vesződni a terítéssel. Az a sok koleszterin! Mire jó az? Reménykedtek benne, hogy egyszer csak jobb lesz. Vagy valami lesz.
Apámnak próbáltam elmagyarázni, hogy van kultúra, csak itt „lent” nem értik. Pesten pezseg az élet, forradalmasítják a regényt és a költészetet, kísérleteznek… egyre csak kísérleteznek. Igazamat bizonyítandó irodalmi folyóiratokat mutogattam apámnak, Pesten elrángattam egy kísérleti színházba, de apám nem sok érdeklődést mutatott. Vele eddig már túl sokat kísérleteztek. Csirkefej? Ugyan! Ő aztán nem akarja kinevetni a prolikat. Nekik is tenger bajuk van, inkább együttérezne velük, ha azt még szabad. Azon is felháborodott, mikor az egyik irodalmi lapot ottfelejtettem a lakásban. Egy vasárnap unalmában tényleg beleolvasgatott, és elszörnyedt azon, ki kit utál, kit miért kell elfelejteni, ki az, aki nem vagy nem úgy trendi… Ez lenne az a nagy kultúra? Pfuj, én nem szeretem a lincseléseket, főleg nem a saját házamban, mondta a telefonba.
Apám persze túlzott: nem is volt háza, egy hatvannégy négyzetméteres, anyai nagyapám által vásárolt OTP-lakásban lakott egész életében. Két és fél szoba, akkora konyha, hogy megfordulni sem lehet benne (csak csendben „matekozni”). És akkoriban nem is lincseltek, hiszen nálunk – mint köztudott – vér nélkül folyt a rendszerváltás, mindenki úgy és akkor halt meg, úgy bújt el szégyenében, ahogy akart vagy ahogy a sors hozta. Az igazsággal és más hazugsággal betemetve. Szennyes ágyneműben, a kisszobában, egy ezoterikus tanfolyamról hazajövet, a barátnőjével reikizve, vagy a szőlőjében magányosan bort vagy pálinkát kortyolgatva. Besározva vagy elfelejtve, de békésen. Még az öngyilkosok is, szelíden, csendben, ámbár „tragikus hirtelenséggel” – jobb a csend, nemde? Apám, aki világéletében kisközösségekben élt, akinek a sorsa az arcára volt írva, már attól fizikai fájdalmat érzett, ha valakit a jelenlétében a földbe döngöltek. Vagy csak besároztak, leoltottak, helyretettek, kioktattak, a fejébe verték, hogy hány méter az előre… Biztos sok hibája volt annak a Zemplén Győzőnek és Csáth Gézának, de ők mikor tettek volna ilyet?
Mikor tettek volna ilyet?
Apád egy Ábel, mondta a háta mögött anyám. Az biztos, hogy nem neki találták ki a közéletet. A pofozkodásokat, a felfordulást, a nagy vircsaftot, ahogy anyám a politikát nevezte.

Ám életében egyszer apám is kilépett a rivaldafénybe, a „vircsaftba”, a nagypolitika színpadára, mikor helyettesített valakit egy SZDSZ-es küldöttgyűlésen.
A Pistit már nyugdíjazták, mondogatták a városban, szabadon lófrál, ideje, mint a tenger, igazán elmehetne és körülnézhetne helyettük. Ha olyan kedve van, még jegyzetelhetne is, ő legalább nem hazudik, mint az újságírók. Apám el is ment egyetlen napra „helyettesíteni” – ő, ugyebár, soha nem volt igazi.
Akkoriban már fájt a szíve, de három és fél órát döcögött a vonattal. Megette anyám szendvicseit, lecsöpögtette a nyakkendőjét, leette a legjobb ballonkabátját, elvesztette a legjobb sálját, és közben meghallgatta egy látásból ismert keszthelyi doktornő – micsoda Mozart-rajongó! – összes búját-baját. Ezzel a hölggyel később találkoztam, elragadó úriembernek nevezte apámat… csak valahogy olyan kopottasnak. Mintha egész úton szomorú lett volna.
Apám berobogott a Délibe, megivott egy kávét, aztán felkészült a „nagy vircsaftra”. Ám nem tudom, végül alkalma nyílt-e a polgárias, jó életről beszédet mondani a küldöttgyűlésen, a párt fejesei elé tárni a kanizsai ipartestületi székház átalakításának fájdalmasan bonyolult, ám társadalmilag felettébb fontos ügyét, vagy akár a Budapest–Zágráb–Fiume vasútvonal és a polgári társas élet jelentőségéről szónoklatot tartani… Egyáltalán volt-e ezen a küldöttgyűlésen valaki, aki egy kopottas nagykanizsai anyagbeszerzővel szóba akart volna ereszkedni. A „vircsaftot” sűrű homály fedi, apám senkinek nem mesélt róla semmit.
Anyám mindenesetre aznap délután táviratban kirendelt engem a Déli pályaudvarra, hogy megnézzem, apám rendesen felszáll-e az „éjszakai személyre”, mely a leghalálosabb órában – hajnali fél háromkor – ér majd Kanizsára. Anyámat felhívtam az alattunk lakó szomszéd, Anikó néni telefonján, morogtam neki, hogy mégis mit képzel, rengeteg dolgom van, nem vagyok bébiszitter, és egyáltalán. Tulajdonképpen nem volt semmi különösebb dolgom. Tar Sándor novelláit olvasgattam a kollégiumban.
Anyámat a rengeteg dolgom nem hatotta meg. Micsoda őrület ez az egész, sóhajtozott a telefonban. A politika az ugribugriknak való, a fiataloknak, akiknek se ingük, se gatyájuk, akik ráérnek reggeltől estig handabandázni. Úgy tenni, mintha. Mintha számítana, hogy mit gondolnak. No de belekeveredni ilyesmibe vén fejjel! Inkább focimeccsre vagy moziba menne! De ha már apád vén fejjel bolondot akar csinálni magából, ő nem bánja, csak jusson haza épségben.
Anyám nemcsak apám lelkesedést tartotta nevetségesnek, hanem az egész „ugrándozást” is. Hogy úgy teszünk, mintha lehetne a dolgokba beleszólásunk. Pedig senki nem adja ki a kezéből a hatalmat önként, örömmel. A síneket egyszer már lefektették. Bárki láthatja, hogy ma is ugyanott vannak, mint régen. És nekünk nincs más dolgunk, mint ezeken végigzakatolni. Vigyázni egymásra, és ép ésszel kibírni az egészet.
Vén fej! Nézegettem a pályaudvari büfé előtt ezt a rendetlen, fáradt bácsikát, aki az utasok közt botladozva ügyetlenül próbálja takargatni a nyakkendőjén a paradicsomfoltot. Utasok! Éjjel tizenegykor alig lézengtek itt valódi utasok! Reménytelenül, kimondhatatlanul sötét volt, a mögöttünk elnyúló Vérmező már réges-rég elnyelt minden fényt. Talán a titokzatos Esztert és szegény apám összes szabadulási kísérletét is. A ködben imbolygó fények közt most viaszos arcú szerencsétlenek próbáltak egymásba vagy egy-egy üveg borba megkapaszkodni. Apámnak, Kanizsa legszebb fiatalemberének is fehéres-kékes, furcsán viaszos volt az arca, és ha nincs a feje búbjára tolva az idétlen napszemüvege – az a bizonyos, amit a lellei parkolóban találtunk –, talán meg sem ismerem.
Hogy vagy?
Ó, Évikém! Hát én nagyon jól vagyok.
Még rengeteg időnk volt – mint azt a karórámra sandítva, kétségbeesve megállapítottam. De micsoda szerencse, hogy annyira szeret beszélni! Ám nem a küldöttgyűlésről beszélt – apám soha semmiről-senkiről nem szeretett rosszat mondani –, hanem a legelső pesti utazásáról, mikor egy évvel a háború után feltették a vonatra. Hogyan vitték ki az állomásra, arra már nem is emlékszik. Mint a többi beteg gyereket, késő este feltették, hajnalban meg levették a vonatról. Akkor azt hitte, belehal a kínokba, és hogy soha, de soha nem lesz vége az éjszakának. Rettenetesen fájt a lába, és még valamije… hogy mije még, arról sem akkor, sem máskor nem beszélt. De azt most kibökte, hogy attól félt, a vonat meg sem áll vele Lengyelországig.
Lengyelországig?, kérdeztem.
Minden szó valamilyen körülményre vonatkozik, még az állítmány is. Értelmezhetetlen önmagában.
Hálókocsi? Ugyan! Akkoriban még fapadok voltak a másodosztályon, mesélte apám, ő kapott az anyukájától egy plédet és kispárnát, hogy valamennyit tudjon aludni. Csak hunyd le szépen a szemed, és ne gondolj semmi rosszra! És viselkedj jól, kisfiam! Fájdalomcsillapító? Kinek lett volna a háború után fájdalomcsillapítója? Fájt az egész világ, de ki törődött vele. Egy fájdalomcsillapítás létezett: nem szabad gondolni a rosszra.
A kispárnát egy részeg jutasi őrmester – most hallottam először ezt a szókapcsolatot – Székesfehérvárnál elvette tőle. Csak egy pillanatra add ide, kisfiam, megnézem, mi van benne, aztán hozom is vissza. A részeg őrmestert Siófok és Fehérvár között lelökték a vonatról. De hiszen mindegy is volt, apám egész úton le sem tudta hunyni a szemét a fájdalomtól. Csonthártyagyulladás, ez már csak ilyen, mondták Pesten az orvosok.
Az édesanyja, Irén mama persze küldött egy levelet a nővérééknek, Adél néniéknek az Alkotás útra de senki sem tudta, hogy megkapták-e, és végül jön-e valaki ide, a Délibe, hogy őt leszedje. A kalauz úgy mesélte, van egy rendőr a pályaudvaron, neki az a dolga, hogy összeszedje a gyerekeket. Senki nem merte elképzelni, mi lesz azokkal, akikért nem jelentkeznek.
Ó! Én azt hittem, békésen végigaludtad az egész utat, mondtam.
Talán, jegyezte meg apám. Végigaludtam. És azóta nem is ébredtem fel.
Olyan viharvert és csalódott volt, hogy bár beállt a csend, már nem volt miről beszélnünk, nem mertem megkérdezni tőle, hogy is sikerült a nagy tanácskozás. Pedig máskor szívesen kajánkodtam vele. No de melyik tanáromról vagy barátomról hittem volna el, hogy szívesen szóba áll egy ilyen dzsörzénadrágos, lesajnált bácsival? Egy ilyen viharvert öregúrral, aki szeret esténként a szép életről és a szabadságról beszélgetni, nagy álma Trieszt és Fiume, kedvenc írója Jókai, és egy méltó módon felszerelt klubhelyiséggel kívánja a nemzetközi progresszió ügyét előmozdítani.
Egy kis konyak a kávéba? Jöhet, nem bánom. A bécsi szelet után mindig jólesik.
Homályosan éreztem, hogy jobb lenne, ha marasztalnám, ha valahogy becsempészném a kollégiumba – elég sokszor kijátszottuk a portásokat, és hívtunk fiúkat a szobánkba –, vagy legalább megkérdezem az egyik pesti barátomat, nincs-e valami félreeső zug, ahol apám eltölthetné az éjszakát. Úgy látom, nagyon nincs jól, apukám, az igazat megmondva, rettentő ramatyul van, a szívével már régóta bajok vannak. Azért nem tettem, azért nem hívtam senkit, mert a vágányok környékén nem volt telefonfülke, és mert mindenképp szabadulni is akartam tőle. Este dolgom volt. Vagyis nem volt semmi dolgom, de dologtalankodni egyedül akartam. És a szívem mélyén nagyon szégyelltem.
Menjen csak! Egye le, igya le magát! Aludja el magát! Mit bánom én? Szenderegjen csak a halálosan fekete vagy a becsapódó fényektől lucskos ablakok között, a bűntudattól ragadós, lemoshatatlanul mocskos műbőr üléseken, az állomások közt fel-fel riadva gondoljon csak a vízbe fúlt debreceni gyerekekre, vagy az osztálytársaira, akik 1944-ben egy másik vonatra szálltak fel, egy úgynevezett rossz vonatra – az összes nyavalyás, szánalmas titkára, amit nem osztott meg velem. Remélhetőleg végül szerencséje lesz, és talál valami taxit a kanizsai állomáson. Vagy anyám, az utolérhetetlen, addig kitalál valamit. Odaküld egy lúzert, egy munkanélküli kollégát, hogy fuvarozza haza.
Kicsit fáztam, a cipőm is szorított, de persze makkegészségesnek, életerősnek és legyőzhetetlennek éreztem magam. Egyetlen félelmem az volt, hogy apám elvárja, hogy ácsorogjak mellette engedelmesen, míg el nem indul a vonat. Akkor el sem tudtam képzelni, hogy harminckét év múlva a tulajdon sejtjeim fellázadnak, felismerik saját, halálos törvényeiket, és az elpusztításomra szövetkeznek. Hogy egyszer majd én is úgy reszketek a halálfélelemtől, ahogy ő reszketett előttem. Hogy majd én is sápadt és szánalomra méltó, sőt „viaszos” leszek. Pedig a sejtjeim, az én láthatatlan, hűségesnek hitt, apámtól örökölt, aprócska építőköveim először talán épp ezen a budapesti peronon lázadtak fel. Ezekben a percekben, mikor apámat „elengedtem”. Mikor rákkal diagnosztizáltak, majdnem annyi idős voltam, mint apám, amikor elindult az utolsó útjára.
Soha nem hittem volna. De annyira nyomorúságos volt ez az imbolygó részegekkel teli, éjszakai pályaudvar, hogy egyszer csak megsajnáltam mindkettőnket.
Arra emlékszel, hogyan utazott Fülig Jimmy a Honolulu-Staron?, kérdeztem tőle.
Apám arca végre felderült.
Hát persze! Fülig Jimmy felváltva volt José, a pincér és Wilson Hutchins, a fűtő. Azt hitte, így elrejtőzhet. És senki sem veszi észre, hogy ő két ember. Mit csináljak, ha olyan élénk utasok vannak itt?
Azért az sem lehetett egy fényűző utazás, tettem hozzá. Olyan álmos volt szegény Jimmy, a nagy átváltozóművész, hogy meg kellett mérgezni a hajó utasait. Hogy is mondta? Túlságosan eleven mindenki ezen a hajón.
Álomkór, mormolta apám. Álomkór, hát persze. Csak nehogy a végén aztán én is Triesztben vagy Velencében, a Canal Grandén ébredjek fel.
Megnyugtattam, erre semmi esélye. Ez csak egy rémes személyvonat, kicsi, füstös, köhögős, nem megy Triesztbe vagy Velencébe, belehalna, ha külföldre kellene mennie. Öreg igásló. Lerogy a semmi szélén, a kanizsai állomáson, és csendben kifújja magát. A mi városunk már nem is Kanizsa. Csak Licsipancs, a nem létező pástétomsütő városa. Nem hozzánk utaznak a titkos koronahercegek, a nemzetközi hamiskártyások vagy a Nobel-díjas szélhámosok.
Apám fáradtan rám kacsintott, én meg reménykedtem, hogy nem várja, hogy itt szobrozzak az indulásig, és hülye viccekkel szórakoztassam. Licsipancs így, Licsipancs úgy. Még be sem érkezett a mozdony, de nekem már szorított a cipőm, és rettenetes mehetnékem volt. Csak érjem el az utolsó metrót! A vonat körül lassan már szállingóztak az utasok, tétova, sehova nem tartozó emberek, a rossz kabátok alá rejtett borosüvegekkel, óvatosan mindig a hátuk mögé pislantva – talán ezen a személyvonaton, a kintről becsapódó éles fények között akarták kialudni magukat. Vonaton egyébként már én is aludtam. Az előző évben jártam a barátaimmal Párizsba, Interrail-jegyünk volt, szállásra nem volt pénzünk. Éjfélkor felszálltunk egy dél felé vonatra, és Nizzában vagy Marseille-ben, a Földközi-tenger fűszeres illatában, a déli nagyvárosok hajnali fényei között ébredtünk. Hiszen annyi, de annyi lehetőség van! Annyi, de annyi város!
Azt el sem tudtam képzelni, hogy apámat utoljára látom.
Hogy a vonat hajnalban bedülöngél a kanizsai állomásra, a semmi szélén a kalauz végigrohan a kocsikon, durván felrángatja a csendesen szendergő alkoholistákat. Ugye megváltottátok már, Pisti, Pesten a világot? A kalauz ismerős, telekszomszédja anyám egyik kolléganőjének, és mindig a legnagyobb megvetéssel beszélt a rendszerváltásról, a „pesti kalamajkákról”. Apám persze talál az állomáson taxit, mert anyám kirendeli a hajnali vonathoz a fölöttünk lakó szomszédot, Trézsi bácsit, aztán hetekig csak pihenget otthon.
Ne féljen, már csak két hét, addig elvirrasztok valahogy, ígéri a szállásmesternek Fülig Jimmy.
Apám nem virrasztott, csak heteken át bóbiskolt otthon. Közben azért elment egy másik kolléga, egy bizonyos, szintén a korkedvezményes nyugdíj áldásait élvező Karcsi bácsi temetésére, ott még valami beszédet is mondott, de utána nem járt sehova, nem hívta vissza a barátait, anyámat sem nyaggatta többé, hogy főzzön spagettit „olaszosan”, nem beszélt többé szinte senkivel, nem hallgatta a rádiót, nem mérgelődött a szokásos nagyotmondásokon, és talán már egészen elfeledkezett nagy szenvedélyéről, a felújítandó ipartestületi székházról.
Ugye nincs semmi bajod, Pistikém?
Apám megrázta a fejét. Ugyan, mi bajom lenne?

Anyám úgy mesélte, hogy az ágya mellett szétdobált újságokat összerendezte takaros kupacba, és arról ábrándozott, milyen szép lenne, ha volna egy kutyája, egy kis „kajla”, aki elkísérhetné őt mindenhova. Mert mindig arra vágyott, hogy ne legyen egyedül.
Anyám felhorkant: ugyan miket beszélsz, Pistikém, hiszen te nem vagy egyedül!
Jajaja, hát persze-persze, mondta apám, és barátságosan rámosolygott.