Bennünk azok a tavak

 

 

 

Ridinek csak egyetlen baja volt, de az nagyon: egyszerűen nem tudta összeszedni magát. Aznap se, amikor először találkoztunk a Nextben. Ma már persze a lányok olcsó lebujokba járnak fényes nappal is: ülnek a Nextben, és sportfogadásokat kötnek, szombat délután háromkor a nap melege megolvasztja gondosan bealapozózott arcukat, és ők sört isznak hozzá.

-Ma üvegből – mondta Cinti, és elhelyezte kis retiküljét a fémasztal tetején.

-Egyet kell értenem.

A csapos egy nálunk alig idősebb lány volt, Barbi.

-A szokásos szombat délutáni kört?

-Nem – mondtam én Cinti helyett, mert ő nem akart megszólalni -, két üveget.

-Kettőt?

-Igen.

Barbi megvonta a vállát. Cinti azt suttogta Barbi után, hogy „hülye ribanc”, vagy valami ilyesmit.

-Látod, engem már észre se vesz.

Akkor tűnt fel a borostás képű, félkopasz fazon, aki pirosas, ábrándos foltokkal a szeme alatt bámult a söröskorsó mélyére, szinte mozdulatlanul.

Végül is Ridi volt az, aki először hívta fel a figyelmemet a Next név többértelműségére, a dohányzás mértéktelenségének jelentőségére, illetőleg az élet alapvető értelmetlenségére.

-Valaha tó volt itt – mondta Ridi titokzatosan, mint egy rég bevált, intellektuálisnak csalt csajozós szöveget -, látod? Arra, a fákon túl. De ma már csak utak vannak. Aszfalt mindenütt.

Tetszett a „mindenütt”, a „mindenhol” helyett: mintha egy régi regényből csalta volna elő.

-Két sör.

Kifizettem, Cinti meg olyanfajta lemondó pillantást vetett Ridi felé, mintha már nagyon régóta ismerné.

Ridi három éve járt ide rendszeresen, előtte csak péntek este nyolctól tízig, és szombaton bulik után hajnali háromkor jelent meg, hogy felverte az egész kocsmát, az összes alvó tulajt. Most szinte mindennap, munka vagy mi után, meg egyetem vagy mi után, szombatonként már délután kettőtől, aztán általában elkotródott valahova olyan hat-hét körül, hogy utána tiszteletkörét lejárva a belvárosban, visszatérjen kiindulási pontjához.

Nem tűnt hajléktalannak.

-Dehogy! A muterját ismerem – mondta Cinti, miközben egy barackot töltött nekem. – Teljesen normális nő, irodában dolgozik. Ridit is viszi néha, főleg nyáron, hogy legyen egy kis lóvéja elinni. Főleg whiskyzik a hülyegyerek – Cinti lemondó pillantással bökött Ridi helye felé -, és mindig lespannol valami öreg alkoholistával. De asszem tanul rendesen, már amennyire ennyi pia mellett lehet. Csak… történt vele pár dolog.

Kezdődött az álomnővel, mármint azzal, akivel Ridi elvesztette a szüzességét. A csaj édes, fiatal, hamvas, mosolygós: a tökéletes nő. Aranyos, főként, mivel Ridi nem mert volna bevállalni egy  dögös nőt, mert arra vigyázni kell nagyon. Lesz gyerek, meg minden, beszéltek róla, aztán egy decemberi napon elválnak egymástól: csókkal és reményekkel. Ridi hívja mobilon, az ki van kapcsolva. Négy óra múlva értesül, hogy a lányt halálra gázolták, nem sokkal azután, hogy ők elváltak egymástól.

Pár év eltelik, mire Ridi összeszedi magát, közben, mivel érzékeny lelkületű, rá se bír nézni másokra. Aztán végül enged: egy kacagó, fekete hajú, barnás bőrű olasznak, akit ránézésre képtelenség csak egy percig is birtokolni. De az olasz enged, kitünteti Ridit a figyelmével. Ridi is enged. Másfél év után értesül róla, hogy a csaj az utóbbi három hónap alatt Ridi szinte összes barátjával megkúratta magát.

-Már kicsit kínosan érzem magam – mondtam -, hogy csak hozzám beszélsz.

-Miért – nézett rám Ridi -, szerinted hányan vagytok?

Fel sem tűnt, hogy Cinti megint bent hagyott a szarban.

-Mindegy, a húgom elhúzott. Szóval miért is ülsz itt?

-És te? – kérdezte ő.

-Igazad van, de én kérdeztem előbb. Na mindegy is, nem az a lényeg, hogy ki, meg hogy, meg miért. Így is elég kínos, hogy egy egész generáció issza el azt a kevés lóvéját, ami van…

Majdnem éjfélig ott maradtunk, és beszélgettünk mindenféléről.

Másnap kora délután Ridi felhívott, hogy nincs-e kedvem kimenni a Nextbe.

Igent mondtam neki. Mindenre meghívott, és mindent elmondott, amit csak tudott. Akkor vettem észre azt a furcsa lányos pillantását, mintha már találkoztam volna vele valahol, aztán később, mikor vécére kellett mennem, a tükörben ismertem fel. A pillái, a mozdulatai, a tekintete. Minden olyan hátborzongatóan nőies volt.

Ridi másnap is felhívott, de nemet mondtam, mert dolgozni mentem. Akkor megsértődött, és azt hittem, végleg csalódott bennem. De ahelyett, hogy rám vágta volna a telefont, azt kérdezte, hogy szombaton ráérek-e esetleg. Azt mondtam, majd meglátom.

Már el is felejtettem, amikor péntek éjjel háromkor megcsörrent a telefonom.

-Helló, én vagyok. Akkor ma jó lesz, ahogy megbeszéltük, ugye? Pár óra múlva a Nextben. Csak aztán nehogy megtóóóója-lak, hehe.

Részeg volt. Reggel nem is emlékeztem rá. Délután hatkor épp egy barátnőmhöz készülődtem, amikor becsöngettek.

-Mehetünk – mondta Ridi. Tiszta, illatos póló volt rajta, csak az arcán maradt ott az a leborotválhatatlan, vastag borosta.

Magammal hívtam inkább, gondoltam, jó ötlet. Ridi körülbelül háromnegyed óra alatt belezúgott a barátnőmbe, és azóta nincs megállás.

-Tudod – mondja nekem a sörébe hajolva -, tisztára olyan, mint az exem.

Azt már nem firtatom, melyik?

Leteszem a retikülömet a fémasztal tetejére, és két egy sört rendelek, mert Cinti ma nem kísért el.

-Csak egyet? – kérdez vissza Barbi, és arcán titokzatos, gúnyos mosoly bujkál.

-Amúgy – mondja Barbi, és kinyitja nekem a sört -, nyugi, nem csak téged zaklat, ha ez megnyugtat. Szinte mindenkinek elmondja ezt az egészet, aztán hívogat mindenkit, hogy menjenek inni. Mindennap iszik. Csak egy partner kell neki, akivel ivás közben mindent elfelejthet.

-Neked is elmondta?

-Nekem nem – mondta Barbi, és megvonta a vállát. – Én nem vagyok kíváncsi senki szaros szennyesére, elég a magamé. Nekem ne pofázzon senki, én csak kiszolgálom a sört.

-Dehát mindenki neked pofáz – mondtam, és belekortyoltam a sörbe.

Barbi megint megvonta a vállát. – De én nem figyelek oda. Viszont ez… ez úgy beleissza, szó szerint, beleissza magát az ember agyába, hogy képtelenség kitörölni onnét. Olyan kurva negatív. Egy idő után majd észreveszed.

-Durva dolgok történtek vele – mondtam.

-Jó, de az élet akkor sem olyan szar, amilyennek ő be akarja állítani – mosolygott rám Barbi. – Majd észreveszed idővel. Csak nehogy késő legyen, szívem.

Nem mintha ez bármit is jelentett volna. Se a mosoly, se az, hogy szívemnek szólított, se az, hogy vedeltük a sört, és gyakorlatilag nem telt el nap, hogy ne a Nextben kötöttünk volna ki. Rövid, sör, rövid, sör. Sztori mindig volt, meg amit aztán el lehetett felejteni. Azon sem csodálkoztam, amikor egyik nap Ridi újra felbukkant. Csak úgy, minden előzmény nélkül.

-Azt mondtad rólam – mondta, és az asztalra csapta a poharát -, hogy egy idióta nyálas olaszfejű alkoholista vagyok!

Értetlenül pislogtam.

-Mikor mondtam volna ilyet?

-Ezt terjeszted rólam – mondta, és lehajtotta a fejét, és hirtelen olyan szomorú arcot vágott, hogy majdnem megsajnáltam.

Akkor is abszurd volt: Next, Ridi, Barbi, ezek a nevek, ez a hely, ez a pállott idő, mintha bekuporodott volna a sarokba megpenészedni és elhalni, hogy csak a poshadt állandóság és a kevertek szaga maradjon a levegőben terjengve meg bennünk. Mik ezek a nevek?

Felmerült bennem, hogy kinyomozzam. Mint egy olyan filmben, ahol apró jelek hívják fel magukra a figyelmet nem önmagukban, hanem azzal, amilyen konstellációban egymással állnak. Csak össze lehetne rakni valamit. Mit jelent, hogy Next? Hogy Ridi? Hogy Barbi? Legyenek inkább kis kezdőbetűvel: next, ridi, barbi…

-És ha ezt terjesztem, akkor mi van – mondtam, és megsimogattam Ridi hátát.

Ezek nem nevek, és semmit nem jelentenek, nem olyan nyilak, amik bárhová is mutatnak. Ez csak egy más életforma.

-Szóval vele is szétmentetek – állapítottam meg, mert ő nem felelt semmit. Valami könnyek gyűltek a szemébe.

Ridinek igazából ez az egy baja volt: hogy sosem tudta összeszedni magát. De arra való a sportfogadás szombat délelőttönként. Köré gyűltünk másnap páran, a lányok, akik ilyen helyeken töltik a szombatjaikat. Egy-két feles után láttam is az elaszott időt, a jobb sarokban volt, egész pontosan a tévétartó polc alatt közvetlenül. Kevert-szag terjengett a levegőben, mi meg sokat röhögtünk a semmin.

 

 

Charles Baudelaire: Megszállottság

Az erdő nyugtalanít, mint sok katedrális;

Üvölt, mint az orgona; s átkozott szívünk,

Örök gyász hálója, hol öreg hörgés bomlik,

Válaszol s De Profundis visszhangja zendül.

 

Gyűlöllek, Óceán! szökellésed s viharod,

Mert magára ismer benne lelkem; győzött

Ember keserű jókedve sértetten zokog,

Iszonyú nevetés a hullámok között.

 

Hogy hogy tetszenél, óh éjszaka! csillagtalan,

Miknek fényei ismert nyelven beszélnek!

Mert hiányt keresek, sötétet, s meztelent!

 

De minden, mi titok, önmaga szövetszála,

Hol él, s mire fakad szemem milliószor,

Az eltűnt lét, úgy néz, mint kit rég megszokott.

 

Farkas Kristóf Liliom

Ébredés

 

Ébredés

 

 

Naphosszat csak a szobájában gubbaszt. Ha nem muszáj, ki sem mozdul onnan. Minek? Úgyis csak atrocitások érik, valahányszor emberek közé merészkedik. Akkor a legjobb, ha nyári szünet van, és nem kell riogatnia senkit.

Vera csúnyának született. Ám ahogy teltek az évek, csak még csúnyább lett. Tizennégy éves korára előreugró fogsorával, turcsi, malacéhoz hasonlító orrával, elálló füleivel, esetlen tartásával, és vézna testével valóban ijesztő látványt nyújt. Hogy lesz így valaha szerelmes? Hogy fogja így bárki is szeretni? Hiszen ő maga is megretten a saját tükörképétől.

A szülei szánalommal vegyes félelemmel óvják. Félelemmel attól, hogy a bántó, megalázó megjegyzések, a gúnyos suttogások, az otromba bekiabálások soha nem múló sebekként tátongnak majd lányuk lelkén.

Vera szereti a szobája magányát, a nyitott ablakon át beáramló enyhe nyári szellő fuvallatát, az esőcseppek koccanását a párkányon, a szobán kívüli világ lüktetését.  Az ablakból figyelni mindezt, megnyugtató és biztonságos, hiszen így nem bánthatják, nem érhetnek el hozzá.

A pokol mindig akkor kezdődik, amikor beköszönt az új tanév. A hosszú nyári vakáció után őt senki nem üdvözli régi ismerősként, vele senki nem akarja megosztani az élményeit. Ha végigvonul a folyosón, üressé válik előtte az út. Léptei erőteljes koppanásai kétségbeesetten visszhangozzák a szívében burjánzó, egyre terebélyesedő fájdalmát, de senkit nem érdekel a nyomora.

– Tessék, ezt az ocsmány pofádért, te majom! – hallja valahonnan a közelből, majd egy pillanat múlva már érzi is az ütést, ami a vállát éri. Megszokott dolog ez. Nevezhetjük tanévkezdési ajándéknak.

– Nézd már, ez a csúnyaság még mindig itt van? Miért nem kéred át magad másik iskolába, hogy ott rontsd az átlagot? A szüleid is ennyire rondák, vagy csak te sikerültél ilyen borzalmasra? – hangos röhögés hallatszik, megspékelve egy-két büfögéssel, amolyan kísérő jelenségként, hiszen így annyira trendi. Ez Barabás, az osztály szépfiúja, minden lány imádja. Sisteregnek, mint a zárlatos konnektor, ha csak a közelükbe megy.  

– Elmúlik ez is. Csak végig kell mennem ezen az istenverte folyosón, be az osztályterembe, ott majd békén hagynak. Hátha lesz bent egy tanár is – gondolja Vera. És valóban ül bent egy tanár, ilyenkor valamivel elviselhetőbb a helyzet, nem merik hangosan pocskondiázni. – Gyáva szarok! – sziszegi magában.

Az egyik órán apró papírgalacsinokkal dobálják a hátát. A másikon a padtársa egy összehajtogatott levélkét csúsztat a zsebébe. Óvatosan nyitja ki, félve olvassa, mi áll benne. „A Vera soha az életben nem fog találni magának senkit! Írd alá, ha egyetértesz!”

Osztályfőnöki órán, valahányszor megmozdul, néhány marha, Barabás vezényletével, a szájával szellentést imitál. A tanár rájuk szól, hogy fejezzék már be, de ő sem képes eltitkolni, mennyire viszolyog a lánytól, a csúnyaságától.

Vége az első napnak. Vera kissé megkönnyebbülve, táskáját a vállára vetve, sietős léptekkel indul haza. Egy csapat az idióta Barabással az élén utána ered. Követik, és mihelyst beérik, zrikálni, lökdösni kezdik. – Csúnyaság, ocsmányság, borzalom! Csúnyaság, ocsmányság, borzalom! – skandálják vihogva. A lány érzi, ahogy arcát elönti a forróság.

– Hát ennek már soha nem lesz vége? – kérdi sírásra görbülő szájjal.  Barabás sleppje még hangosabban röhög. – Anyád nem sírt, amikor meglátott, te szerencsétlen? Kinek fogsz ezzel a fejjel kelleni? Ha-ha-ha! He-he-he! Ultragáz a pofád, ultragáz!

A járda szélén áll. Ha egyet előre lép, az már az úttest. Piros a lámpa. Jobbról egy kamion közeleg. Csak egy lépés. Egy lépés.

Vera úgy tűnik el a kamion alatt, mintha soha nem is lett volna. A sikertelen fékezés csikorgó, visító hangjain túl nincs már semmi, csak a mindenre és mindenkire sötét árnyékként telepedő csend…

 

Csatakosan ébred. – A francba, elkések! – kiabálja. Sietve dobja le magáról a takarót, hosszú lábaival berohan a fürdőszobába. Percek alatt letusol, fogat mos, majd belenéz a tükörbe. Csodaszép barna szemei, mint két dió, néznek vissza rá. Pisze orra, húsos szája egészen különleges bájt ad az arcának. Gyönyörű, hosszú barna haját lófarokba fogja, belebújik kedvenc farmerjába, és egy ujjatlan pólóba. Papucsot vesz, meleg van. A konyhában bekap egy szendvicset, aztán elindul. – De iszonyatosan rosszat álmodtam! – siklik át rajta, miközben a buszra várva begyűjti a szokásos napi fütty-csokrot és bókokat.

Az iskolába érve, a folyosón meglátja Barabást a haverjaival. Egy mangát nézegetnek, és az előttük elsétáló lányok fenekét, büfögve-röhögve-csettintgetve.

Vera egy pillanat alatt ott terem Barabás előtt, és jól irányzott mozdulattal lekever neki egy tekintélyes méretű pofont. A hülye gyerek a meglepetéstől nyikkanni se tud, csak áll, és bámul üveges szemekkel, mint aki sokkot kapott. Kis idő eltelik, mire felfogja, mi történt, és szóra nyitva a száját, még mindig ijedten rebegi:

– Ezt miért kaptam?

– Anyádért! – kiáltja Vera, és diadalittasan, fejét büszkén felszegve hagyja ott az elképedve ácsorgó Barabást, a bandájával együtt. 

 

 

Budapest, 2011. augusztus 06.                                       Zoltay Lívia  

André Ferenc költeményei

privát karácsony

 

pattogunk a fák alatt,

meddig el, ha menni kell,

konfetti hull, mennyivel

pattogunk a fák alatt?

szálka szegte fájdalom,

kóc, mit a szó szállva fon,

szálkavilág szétszakad,

pattogunk a fák alatt,

fecskendezhető alkarom,

bakelitlemeznyi alkalom,

ha a mindenség épp elszabad,

ne félj, nagyon nem harap,

kóstoláshoz sincs foga,

csak nyüszít, ha menni kell,

és minden fára felvizel,

állán lötyög a téltoka,

hány tokány és hány talány,

félperecnyi köménymagány,

untig elég, untig el,

ha menni kell, ha menni kell,

mert a láb alább, alább

nem hagy, lendít legalább,

kikeményszik a kiskabát,

hóbol épít masztabát,

csak, hogy épp burok legyen,

trappolunk e semmihóban,

s elbámész lábujjhegyen,

mint akiben elvonó van,

a rehabzó száj aszálya,

úgy csikordul át alája

térdkalács, ha menni kell,

privát karácsony, nincs hitel,

gömbvilágok elfityegnek,

angyalskalpok, spanyolzokni,

nem érzem magam öregnek,

csak nehéz most hozzáfogni,

pattogunk a fák alatt,

kő vicsorog nyelvemen,

paplanom ma rád maradt,

fekvőhelyem majd meglelem

vetetlen körömágyamon,

burkol épp spanyolviasz,

a sóban nincs egy árva nyom,

amely követne, ki az, ki az?

hintalég csak kóla borhoz,

pajzsmirigyén körbehordoz

itt e tájon át a nincsbe,

ne üvölts rám és ne ints le,

nyakkendő lilás a bőröm,

a télfogat mi megmaradt,

és akárha hajcihő jön,

nem taszít és nem szalad,

kiterülni rumli rajzra

nem szabad, de nem szabad,

indul itt e szajha hajsza,

pattogunk a fák alatt.

 

 

időretesz

 

lehunytan csobogunk valami fényköröknek

egy félszekrénynyi szerény erényben,

a tetszhalott csillagok göncölögnek,

a légből egy kivájt hiány kíséri léptem,

 

fröcskölő percek precizitásában a méreg,

felpöckölt szemeinkbe hull a rend,

a kozmoszból, kösz de most nem kérek,

tömegvonzás és időtlenség puhán egybeleng,

  

így csillámlanak össze a napok egymásba,

amíg a világmindenség beletódul egy kávécsészébe,

hogy aztán elkeveredjen, és szanaszétázva

süllyedjen a létezés abba a fukarul feteke lébe,

 

és összecsavarodik majd a szemhéjad,

a csillagok meglesik visszamaradt tekinteted,

mint alkalmi lepedőt, majd szanaszét szab,

és kicsavart időd zsebedben magaddal viheted.

 

Fernand’Esquio: Vaiamos irmana, vaiamos dormir

Menjünk, nővérke, menjünk aludni,

a tópartra, hol sétálni láttam

madarakkal, a barátom.

 

Menjünk, nővérke, menjünk pihenni

a tópartra, hol láttam sétálni

madarakkal, a barátom.

 

A tó partján, hol sétálni láttam

íjjal kezében madarakat bántva

madarakat, a barátom.

 

A tó partján, hol láttam sétálni

íjjal kezében madarakra lőni

madarakra, a barátom.

 

Íjjal kezében madarakat bánt,

s kik énekelnek, azokat nem bántja,

madarakkal, a barátom.

 

Íjjal kezében madarakra lő,

s kik énekelnek, azokat meghagyja,

madarakkal, a barátom.

 

Virág Dóra fordítása

Törzs és gyűlölet

Hogy milyen sokat gondoltam Karcsi bácsira!

Ez persze nem igaz. Mert melyik a melyik? A nyílt utcán Karcsi bácsit nem is tudnám Jani bácsitól, szegény Dani bácsitól, az unokatestvérem, az élettársam bácsikáitól megkülönböztetni.

A körülöttem üldögélő rokonok ezt nagyon is tudják. És mégis bólogatnak: mert ami nem igaz, az még nem jelenti, hogy ne lehetne helyes. A törzs nyelvében az üres kijelentések is az összetartozás érzését erősíti. És én olyan vagyok, mint egy politikus: deklarálom, hogy hozzájuk tartozom, de személy szerint nem érdekel egyikük sem. No de mi van, ha a közmondásos karcsibácsi mögött egy eleven ember rejtőzik? Valaki, aki szerelmes volt, verseket írt, küzdött a rákkal – vagy egyiket sem tette, de épp olyan összetéveszthetetlen volt, mint mi mind. És ha betör valahova, hazudik, cigányozik, zsidózik, gyereket molesztál, vajon akkor is az én karcsibácsim?

No de kit lelkesít ma már néhány egyenkardigános, egyenkalapos öreg rokon? Már régesrég nem a nemzetségi összetartás, a vér szimbolikus terében gondolkodunk, a törzshöz való tartozást a nemzet, és később a „politikai oldal” vette át. Én is innen merítem az identitásomat. Innen választom ki a saját karcsibácsiaimat. És a helyes személet birtokában megelégszem – legyen szó a székely autonómiáról vagy akár az aluljárókból elkergetett hajléktalanokról – a helyes válaszokkal. Hiszen tartozom valahova.

Az oldalnak (bal/jobb) persze csak akkor van értelme, ha létezik a másik oldal is. Amolyan ellenvilág, ahol, mint Alice Tükörországában minden van, minden ugyanúgy van, csak épp fordítva működik… Hiszen mi értelme olyan klánhoz tartozni, ami csak képzeli, hogy az ellen-klánnal találkozik? Ahol nincsenek valós összecsapások? Ahol nincs kivel a grundon megküzdeni? Ám egyre több jel mutat arra, hogy ez a két szimbolikus tér alig érintkezik. Sok minden mellett az uniformizálás módja is különbözik.

Létezik-e amúgy Karcsi bácsi egyáltalán? A falusi rokon, a „nép” vagy az értelmiségi jóakaratot nem eléggé méltányoló „egyszerű” választópolgár? Odaképzel bárki is a maszk mögé egy eleven személyt? Egyáltalán hogyan tipologizáljuk azt, aki nem közénk tartozik?

A baloldal mitológiájának visszatérő szereplője a sértődős, sarokban duzzogós, engesztelhetetlenségig megbántott jobboldali. Mert ahhoz hogy valaki a szívére vegye a sértéseket, idegbetegnek vagy számító gazembernek kell lennie. Ha pedig saját jószántából nem vesz részt egy bármiféle – szókimondónak nevezett – kick boksz bajnokságon, akkor „féli” a versenyt. Gyáva, mihaszna, alávaló. Az általánosítások mögött tehát nem képződik meg egy eleven személy – az egyediség, de akár az érzékenység is csak a „mi oldalunkhoz” tartozók kiváltsága.

 

Fordítva mindez nem történhet meg. Ha egy jobboldali bitang szemétládának nevez valakit, akkor nem csodálkozik, ha az illető nem hívja meg a kislánya óvodai ballagására, vagy nem támogatja a fordítói-alkotói-akármilyen kérelmét. Mert pontosan tudja, hogy a sértés nemcsak a mesebeli karcsibácsit vagy ellenséget sújtja, hanem az élő, a másokkal összetéveszthetetlen személyt. És ez is a cél – vagy ez is a cél. Jobboldalon soha senki nem rest a konkrét valóságra rámutatni, mert hiszen az eszme és az eszme képviselője a mindennapi életben tényleg nehezen választható szét. Hát hogy lehetne igaz a tolerancia eszménye, ha azt a legpökhendibb, még a szomszéd ízléstelen nyakkendőjén, a BKK-ellenőrök kövérségén is gúnyolódni tudó értelmiségiek hirdetik? Ezek akarnak minket kioktatni?

A jobboldal általánosításaihoz, karcsibácsizásaihoz, általánosításaihoz mindig tapad valamennyi konkrétumokhoz való ragaszkodás. Ám nehéz arról meggyőzni egy fő-fő-hiteles személyt, hogy egy eszme attól még igaz lehet, ha ezt a saját életükben megvalósítani nem tudó emberek képviselik. És bármilyen hihetetlen: akár őszintén is képviselhetik. Mindennapi tapasztalatok alapján az elvek valóságát teljesen kétségbe vonni cinizmus vagy otrombaság. Hiszen gyengíti-e bármennyire is Isten létezését, Dante Alighieri vagy Vivaldi nagyszerűségét vagy akár az olasz konyha nagyszerűségét, ha azok nagyságát béna, ostoba, bűnös, főzni, élni, hinni nem tudó emberek hirdetik?

Valamennyire azért igen – lássuk be. Hiszen mindannyian itt és most élünk, nem kizárólag a jelek és szavak valóságában. De mintha az itt és most, a szavak valóságra-vonatkozásanem lenne ugyanaz, pedig a kulturkampfos kötélhúzásnak épp a világos szembefeszülés adná az igazi értelmét. Ám ha nem ugyanarról és nem ugyanúgy beszélünk, akkor mi értelme lenne a megértésnek, a megbocsátásnak? Vagy akár a kiütéses győzelemnek is.

Akit ki akarnál ütni, talán nem is ott van, ahol képzeled. A kétféle szimbolikus tér, a kétféle nyelv nem vetíthető egymásra, mert annyira más a viszonyuk az elvont fogalmakhoz, az egyediséghez és a társadalmi valósághoz.

 

A fiatalabbak persze látják, hogy ennek az ál-kötélhúzásnak – bár ez a harc számtalan al- és fő-kötélhúzót eltart – nincs sok értelme. Hiszen nem is szemben állunk. Nem is ugyanazt a kötelet fogjuk. Talán már csak a megszokás rángat ide-oda kötéldarabkákat, hajdan igaznak gondolt, de azóta helyessé kopott állításokat. Te közénk tartozol / te nem tartozol közénk. Te karcsibácsi vagy / te annál is rosszabb vagy: te vagy az ellenség. Miközben mindenki jövője a karcsibácsikon, az ő legitimációjukon és az általuk megválasztott képviselőkön múlik. De a szimbolikus nyelvek olyan attitűdöket közvetítenek, amelyek kizárnak ebből minden idegent: épp ezért nincs senki, aki számon kérhetné rajtuk az elvhűséget és a valóságismeret.

Ha pedig így van, akkor minek törődsz a forma-kalapokkal és forma-mondatokkal? A másoktól örökölt kötéldarabkákkal? Az egész kötélhúzással?

Télen élesebbek a színek és lassabban telik az idő. És szerencsére sokkal, de sokkal több időt lehetünk egyedül. Hát hagyd egy időre a másoktól kapott helyes válaszokat, és lépésről-lépésre, állításról-állításra törődj inkább az igazsággal. És ha már karácsony van, ha pár napig az unalmas arcokat úgysem lehet elkerülni, fedezd fel, van-e valami eleven a karcsibácsis maszkok mögött.

 

 

 

 

Irodalmi és Társadalmi Portál

make up wisuda jogja make up artist jogja make up artist yogyakarta mua jogja murah mua wisuda jogja make up pengantin jogja mutiara make up jogja make up wisuda jogja murah make up jogja putri rekomendasi make up wisuda jogja make up pengantin jogja putri sekolah make up jogja make up class di jogja make up murah jogja mua di jogja mua jogja bagus make up paes ageng jogja salon make up wisuda jogja salon wisuda jogja make up wisuda wardah jogja salon make up jogja mua jogja terbaik make up wisuda jogja bagus make up wisuda berjilbab di jogja
ujnautilus.info