NÓRA DALA

 

Arra gondolok, hogy rádőlök a szélre
csak el ne álljon hirtelen
Tegnap korán feketült az ég –
ma észre sem veszem.

Szimbiózisban a körhintával –
nem jól mondom, de nem zavar.
Megkezd a hét. Gombolt kabátom
alatt is átjár a vihar.

A lámpagyújtó késik – odatalálok
sötétben, behunyt szemmel is.
Szavak nélkül követve azt
ki bennem benne hisz.

Arra gondolok, hogy rádőlök a szélre
Csak el ne álljon hirtelen –
‘hatvanhárom. Március.
Dúdolgat. Hallom. Bob Dylan.

 

(Illusztráció: Richard Jules: Blowing in the Wind)

 

Két hely, üres

 

 Hildur Guðnadóttir: Til baka (Saman, 2014)

Ha valaki jár a kertben, más.

A neve nélkül.

Az üres hely ágyásain piros, sárga, zöld paradicsom. Hallom.

Esőgyűjtő tál. Macskaház pókhálós bejárata. Pókház.

A nappali ablakfalain át nem látom a két helyet, ahol volt és ahol van. Nincs.

Mozdulatlan meleg.

Amikor teregetni megyek a kötélhez, csak a lábam elé nézek.

Egy nap alatt, ami. Amit láttam.

Frissen sült kovászos kenyér lett fehérszakállú, egy másik nap alatt.

Kis tapadós fekete lepke, minden lepke a nappali ablakfalain, belülről, napersze.

A bármilyen kérdésekre a válasz a bokám, az üres hely.

A tárva-nyitva kapu, a nem szalad ki senki.

Akiket nem ismerek, de ismerték, és már nem találkoznak vele.

Egyre kevesebb köd, vagy egyre több felhő.

Egyre kevesebb szavak szoba.

Ablakot nyitok. Befelé nézek.

Csendesre törlöm, törlöm. Ahol rendet raktam, tartom.

Erős vagyok, gondoltam, hazahoztam a könyveket, feldagadt bokám.

Éjszakai teregetés, bent.

Hajnalban a szemüvegkeretem töröm, szabad szem napjai nyílnak.

Indulás előtt kivonszolt szárítók.

Anyámnál konyharuha és víz, borogatás a bokámon, aztán lezúdul a kinti fent.

Ömlik, zúg, esősugár, szélvíz.

Konyharuhásan, mindenesen, vízesésen keresztül az otthoni eső előtt hazaérni a kinti ruhákhoz.

Kölcsönesernyő.

Ázik a konyharuha, esőborogatás, természetes gyógymód.

Eddig Nappal szárítottam ruhát, na most majd esővel.

Mint mikor felmostam esővel, felszárítottam széllel. Nappaliba eső esőkkor.

Esernyős biciklizés, napersze.

Majdnem száraz, éppen nedves ruhák a szobában.

Elázott ruháim, cipőm, csupa csónak meg medence.

A nappal a Nap nélkül.

Az első út a kertben, csak előre nézve, lépve. Piros, sárga paradicsom.

A két hely felé nem.

Ha lenne még valami, amit megláthatok, hogy ne.

2023. 08. 18. 10: 50: 44

 

Előtte levő előtti: Üres hely
Előtte levő: Üres hely kertje felhő

(Illusztráció: Jo Lillywhite: Coral Forest; Gill Bustamante: The Truth Seeker)

Deniz Otay költményei I.

Mood: tengerpart

Voltak olyan napok is, amikor
csak a testnek léteztem.
Nemcsak testben, hanem neki,
hedonista gyönyörűségére.

A parton, quasi-barátokkal
lájtos beszélgetés
diétákról és böjtös dolgokról,
amelyek felfrissítenek,
hagyom a napnak és a szélnek,
hogy elvégezzék a dolgukat –
organikus megváltás, és mennyei.

Ebben a pillanatban,
minden ami vagyok
feloldhatom, van erőm hozzá.

Mi mást jelenthetnék
mint egy összességet, amelyik figyel
a szervei sistergésére,
és amely az isteni anyag,
meg a folyton mozgásban levő összetevői javára szolgál.

 

 

Virtuális győzelem

 

Engedni, hogy a játszma csapdájába essél
annyi,
mint hinni annak, aki megjelöli a pontokat a térképen,
akihez elküld – ahová – a területre.
Ki tette, hogy vibrálnak a hanghullámok a területen,
a vizek hullámai?

Az árnyék a vízben zihál,
(én nyugodtan álmodhatok a parton. Van időm.
Száz fényév
acélon és üvegen átlépve)
tíz percet vár, majd újrakezdi a játékot.

Fentről egyenletes, szórt fényt kapok,
ez ugyanakkor élénk is.
A kilátás laposabb, de mint valami maketteknek,
a dolgoknak nincs rendes alakjuk,
ha ugyanazt a fényt kapják minden irányból.

A medencében más nőkkel úszva
a boldogság után, ami ott benne van akis rézkazánokban, amelyek itt úsznak, valaki értem megmozdul,
értem erőfeszítést tesz,
és hátizmokat fejleszt,
és helyet csinál a karjával.

Száva Csanád fordításai

 

Deniz Otay (1993, Suceava) jogot tanult Kolozsváron. Versei megjelentek a Steaua-ban, a Poesis International-ban. Jelenleg Bukarestben él. Kötete Fotocrom Paradis címmel jelent meg az OMG kiadónál, 2020-ban. A könyv 2020-ban elnyerte a Sofia Nădejde-díjat, 2021-ben pedig az Eminescu-díjjal
jutalmazták.

irodalmi félreolvasások 36., 37.

 

irodalmi félreolvasások 36.

friss poézisre alkalmas partfalak készültek a füstifecskéknek
(költésre)
*

Femur és csapata
(Timur)
*

Katalin hercegné legvidámabb tavaszi szonettjei
(szettjei)
*

túlélni amaz órát
(Amazóniát)
*

igazán lényegűző
(lenyűgöző)
*

pudvaregény
(ponyva)
*

szépírásokat szorgalmaz a szakma
(szigorításokat a hazai sajtkészítés szabályozásában)
*

a szőnyegkönyvet szerkesztette
(szövegkönyvet)
*

Dante poklában mindig van net
(az új Vodafone vezetékes internettel)
*

Tizenhét hat tyúk
(hattyúk)
*

csütörtökön olvasók lopják el a margitszigeti nagyrétet
(lepik el)
*

a Walesi bárdok helyszínén ajándéktárgyat kapott Arany János
(emléktáblát)

 

irodalmi félreolvasások 37.

Szeifert Natália: Ökörpanoráma
(Örökpanoráma)
*

Petőfi kacatjaitól hangosan
(kacajaitól)
*

Zsarátnokra várva
(Zsarnokra)
*

Bulvárkodás halandóknak
(Búvárkodás haladóknak)
*

Áprilisi félfa
(tréfa)
*

színes magyaróra alsónadrágban
(alsó tagozaton)
*

Volt egyszer egy garudám
(varrodám)
*

kortárs magyar riadalom
(irodalom)
*

megszökött a Szentendrei Kisállatkertből Kafka
(Kafka a csóka)
*

ellopta a költészetet egy e-rolleres a Margit hídról
(kőkeresztet)
*

negyvenegy prédikátor jelentett Moldova Györgyről
(ügynök)
*

veszélyezteti a költő élőhelyét a klímaváltozás
(költöző madarak)

 

(Illusztráció: Amanda Besl: Souvenir de la Malmaison, 2014)

Kincskereső (Útravallók)

Útravallók címmel adott ki versantológiát a Cédrus Műhely Alapítvány. A kötet szervező elvét már az alcím is elárulja: Szerkesztők versantológiája. Vagyis a versek szerzői mind-mind folyóirat-szerkesztők (is), egészen pontosan a Napút munkatársai voltak vagy még mindig azok. Húsz költőről van szó, a legidősebb, Suhai Pál, 1945-ös, a legfiatalabb, Borbély András, 1982-es születésű (mint azt, ha máshonnan nem, a kötet fülén látható felsorolásból is megtudhatjuk), illetve hárman a szerzők közül (Gosztola Gábor, Németh András és Prágai Tamás) már csak műveikkel vannak köztünk.

 

Versantológiáról különösen nehéz feladat kritikát írni. Hiszen meg kell találni azt a centripetális erőt, amely a sok-sok kiválasztott szöveget összetartja; nem tehát külön-külön az egyes darabokról érdemes írni, hanem az egészről. Aligha volna célszerű és értelmes eljárás sorra venni mind a húsz költő – egymásétól egyébként is olykor markánsan eltérő – poétikai karakterét, és egyesével megkísérelni bemutatni őket. Ha rájuk lennénk kíváncsiak, célszerűbb lenne a saját köteteiket föllapozni. Mi, olvasók, azonban az antológiára vagyunk kíváncsiak. Mennyivel ad többet ez a gyűjtemény, mint külön-külön húsz kötetnyi vers a szerkesztőktől?

A centripetális erő – ezt már a fülszövegben hangsúlyozza Szondi György, a kötet összeállítója – semmiképpen sem a folyóirathoz való személyes, anekdotikus viszony. Nem arról van szó tehát, hogy ki-ki megírta a laphoz kapcsolódó emlékeit, élményeit, és ezt a gyűjteményt adták most ki. Ha így lenne, a kötet egyébként igen sokat veszítene érdekességéből, belterjesebbnek, összekacsintósabbnak hatna. Aligha tarthatna érdeklődésre számot azok között, akik – legfeljebb – csak olvasóként kísérték figyelemmel a Napút számait.

Amiről szó van, az ennek a húsz alkotónak a költői világából egy esszencia. Hat, nyolc, tíz, tizenkét vers, mely alapján képet kaphatunk róla, milyenek is ezek a költői világok. Milyenek? Nem külön-külön, hanem együtt milyenek?

Mielőtt rátérnék jellemzésükre és méltatásukra, hadd tegyek egy rövid kitérőt arról, ami a szerzőket egy szempontból biztosan összekapcsolja: mindannyian voltak lapszerkesztők.

Ha irodalmi szerkesztőkre gondolunk, tudatunkban alighanem fölmerül egy előítélet, amelynek egyaránt van pozitív és negatív oldala: ezek az emberek a hozzájuk kerülő szövegeket a befogadói elvárásokhoz igazítják. Olyan formára igyekeznek hozni az adott alkotást, amely leginkább megfelel az irodalmi sztenderdeknek, és ha egy alkotás erre semmiképpen sem alkalmas, azt visszadobják. A szerkesztő ezen előítélet szerint a középszerűség szobra is, hiszen ami esetleg sokkal jobb, mint az irodalmi sztenderdek, azt ugyanúgy nem csatolhatja a befogadói elvárásokhoz, mint azt, ami sokkal rosszabb. Munkája lényege a „középre igazítás”; célja, hogy bizonyos szint fölött ne menjünk bizonyos szint alá, de a bizonyos szint fölötti szintről nem kell hogy saját képzete legyen, ez ugyanis csak összezavarná, sőt esetleg el is lehetetlenítené küldetését. A pozitív aspektusa ennek az, hogy egy szerkesztő kellően biztos kezű és ítéletű ahhoz, hogy igénytelen írásokat ne adjon ki a kezéből; a negatív pedig az, hogy szövegei aligha fognak forradalmian új módokon megszólalni.

Vajon megerősíti-e előítéleteinket ez a kötet?

Bizonyos értelemben igen. A húsz szerző egyike sem megy „bizonyos szint alá”. Ami számomra különösen feltűnt, az a formai változatosság, az, hogy a szerzők milyen biztosan kezelik a legkülönfélébb versformákat; a szabadversek mellett föllelünk hexametereket, időmértékes verseket, szonetteket, haikukat, epigrammákat, a különböző műfajok és módok gazdag tárháza nyílik meg, és a szerzők jól is használják ezeket, azaz a forma mindig hű kísérőzenéje a tartalomnak. Halmai Tamás a kötet előszójában mindezen kívül egy (még) lényegibb vonást is kiemel. A szövegeknek egzisztenciális tétjük van. Ahogy írja: „Mert bárhol ütjük föl e könyvet: centrumot olvasunk.” Ez is abból következik, hogy a szerzőktől távol áll az igénytelenség, vagyis ha megszólalnak, akkor azt valami emberi lényeg megragadásának vágyával teszik.

De vajon előítéletünk negatív oldala is igaz-e a kötetre? Vannak-e itt forradalmian új megszólalási módok?

A szerzők között vannak nemhogy befutott, de egyenesen kanonizálódott alkotók is. Rakovszky Zsuzsa: Párbeszéd az időről című versét már húsz évvel ezelőtt egyetemi szemináriumon vitattuk meg mint a kortárs magyar líra egyik gyöngyszemét. De – bár az ilyen felsorolások mindig a sértődés magvait vethetik el, tudniillik mindig vannak kimaradók – mondjuk Báthori Csaba, Zalán Tibor vagy Prágai Tamás nevét kevés irodalomszerető magyarnak kell bemutatni. Vagyis a kötet „nyitott” fölfelé is, már csak ha az irodalmi közeg konszenzusából indulunk ki, abból, hogy milyen szerzőket és milyen szövegeket ítélt a szakma az utóbbi évtizedekben középszer fölöttieknek.

De egy recenzenstől aligha pusztán ezt várja az olvasó. Személyes megrendülést is elvár, tippeket, jótanácsokat, hogy ha már kezünkben van a kötet, kinek a verseinél üssük föl (mondjuk akár a fönt említetteken kívül is).

Állok elébe, és mondok négy nevet.

Az első két említendő szerző világát egymáshoz is közelinek éreztem (nemcsak magaméhoz). Halmai Tamás és Hegyi Botos Attila költészetét egyaránt a filozófiai mélység és a kifejezésbeli finomság, olvadékonyság és precíz szelídség tünteti ki. Ősi motívumok köré épül mindkettejüknél a létezésre döbbenés eufóriája. Mivel Halmait, az ő cizellált művészetét már korábbról is jobban ismertem, hadd idézzek most egy számomra friss élményként ható részletet Hegyi Botos Attila: Zsoltár című verséből: „Kibomlok s zárulok / minden ölelésben, / zuhanok, emelkedem / egyetlen lélegzetben: / ahogy kinyitja, / úgy hunyja / le szemét / bennem a világ.”

A harmadik név legyen azé a Borbély Andrásé, akit van szerencsém személyesen is ismerni, így nem is háríthatom el magamtól az elfogultság vádját. De a politikát (inkább úgy mondom: politikumot) mélyebb (történelem)filozófiai síkon megragadó versei akkor is föltűntek volna, ha a szövegek fölött más nevet olvasok. Hadd említsem itt külön a Migránsozás című elsöprő erejű költeményt.

A negyedik név Domokos Johannáé. Ő az egyetlen szerző, aki mindössze egy verssel szerepel a kötetben, ám ez a vers (Egy tört ének) inkább ciklus; sok kis darabka, versdarabka, Halmai Tamás előszója szerint „kódexmásolók meg nem írt verseit imitálva”. Csak egyetlen kis szilánkot idézek itt: „hegykoszorú véd ki / a bennünk örvénylő / tengerektől”.

Ezek a sorok és versek (is) azt sugallják számomra, hogy többről van itt tehát szó, mint a középszer megnyilvánulásáról, legyen az bár arany közép. Költészetszerető olvasók sok-sok kincset találnak a kötetben, és csak ajánlani tudom, hogy mindenki a maga útját járva folytasson benne barangolást, mint ahogy – hiszen ez is nyilvánvaló volt számomra, egyszersmind fontos jellemzője és erénye a kötetnek – a kötetszerzők is a maguk útját járják-járták a költészet nagy bányájában.

Átmeneti darab

Későre jár, a járókelők sietősen igyekeznek hazafelé, hogy az otthoni napirendbe lépve elköltsék vacsorájukat. Legszívesebben ő is visszafordulna ahelyett, hogy a lakásával ellentétes úton haladjon, távolodjon a léttől, és mégis közeledjen uticélja, a színház felé. De mi is a lét, fut át agyán, mint az az állapot, amikor az ember se jobbra, se balra, se le, se fel nem tekint annak érdekében, hogy kihasználja a röpke pillanatait a színpadon. Egyéb gondolat nem jut eszébe, de ez az egy pont elég annyira, hogy kitartson a bejáratig, ahol odanyújtja a jegyét a jegyszedő orra alá, aki mormog valamit, nem érti, nem érdekli. Megérkezett, a színházban van, a saját életének és a városnak a színházában.

Még szívesen kitalálna valami bölcset, de nincs értelme újabb metaforákon gondolkozni. Van elég, annyi, hogy megtöltenék az egész nézőteret. A helye felé botorkál, szórakozottan átlép néhány lábat, lakkcipő, magassarkú, ortopéd, szép jelmezek, és leül, ezért jött, nem akar különféle filozófiai gondolatokba temetkezni, ma nem, most nem, egész életében társította a művészibbnél művészibb gondolatokat az élethelyzetekhez, most igazán megéli a pillanatot, hiszen ismeri a mozzanatokat, az összeset, ő írta, rendezte, játszotta a darabot, de már nem, ma nem, most hagyja, hogy a felgördülő függöny mögül kilépő színész megkezdje a monológját, átvegye a terhet, a megtanult szöveget visszadobja, a közönség lába elé vesse, mint valami rabszolga a munkája gyümölcsét, amiről a vélemények eldöntik, rothadt-e vagy érett.

Rothadt lesz, tudja, érzi, más nem is lehet, soha nem is volt ez az egész élete, rothadt volt, rohadt élet, mereng, mi a különbség, rohadt és rothadt, kéne tudnia, töri a fejét, miközben lábak rengetegében csatangol, némelyik láb belerúg, észre sem veszi, hiszen nem az első, nem az utolsó, megrúgják, csak nyugodtan, ma nem ezért jött, ma más szenvedését nézi, a színpadi rabszolgát, bilincsbe rakják és összerugdossák, ez azért, az azért, mindenik valamiért, rúgás ide, rúgás oda, meg kell tanulnia kivédeni, ezt biztosan nem tanították a színin, látja, hogy a sminkje lecsurog, úgy tűnik, egyedül ő veszi észre, a nézőket nem izgatja, amint a festett izzadságcsepp végigszánkózik az arcán, szánkó, rég szánkózott, jut eszébe, a csepp az ingére fog esni, megpecsételi, meg lesz bélyegezve, bepiszkolódik, de ez kijön, egy kis fehérítő és nyoma sem lesz, a rohadást vagy rothadást, mindegy, nem szedi ki a fehérítő.

Mégsem pecsételi össze, helyette a földre esik, szétterül a színpadon, nézi a cseppecskét, milyen parányi, jön a láb, nem rúgja meg, eltapossa a színész talpa, amint arrébb lép, folytatja a monológot, megint izzad, újabb csepp készül legördülni, lenéz, ott gyöngyözik a kezén, bőrszínű sminkcsepp, talán alapozó kellene legyen, helyette piros, ez nem rothadt, a rohadás vigye el, ez piros, vérpiros, mit tett, idióta, rabszolga, az érzelmek rabszolgája, újabb csepp jelenik meg, ne, állj már el, nem úgy akarta, inkább rugdossák, úgy nem vérzik.

Egészen beleéli magát a színdarabba, érzi a színész leheletét az arcán, egészen közelről, odahajol, elvigyorodik, tudja, mi következik, pofon csapják, nem baj, az is jó, tudja, százszor eljátszották, nem próbálták, mégis tökéletes, élesbe ment, éles, vág, nem szabad, idióta, idióta, ismételgeti, átszellemülten suttog, formálja ugyanazokat a hangokat, csak némán, mint a színész, mit tettél, miért tetted, én mit tegyek.

A darab folytatódik, ő bágyadtan bámulja a színpadot, ahol újabb jelenet kezdődik, nem is tudja, miről szól, de nem is a cselekményért jött, abból volt része bőven, inkább rabszolga, az érzelmek rabszolgája, az az egyszerűbb, ha van egy gazdája, aki irányítja, legyen a szíve, az agya nem jó, az gondolkozik, abból jó nem sül ki, amiatt vérzik, a szívét rúgják, a színpadon valami gurul, a szíve lehet, végigszántja a port, amit felvertek a színészek, száll a por, kavarog, bemegy a szemébe, amitől sírni kell, neki is végigszánkózik az arcán a könnycsepp, ez az ingére esik, ne, összekoszolta, piros, az a rohadt szín, mindig megjelenik, mindig ott, ameddig elér az agy cselekedete, nem szabad, tedd azt le.

A következő jelenet előtt elsötétül az egész terem, halk motozás hallatszik, miközben a díszletet mozgatják, egy emelvényt hoznak elő, ezt nem érti, itt semmi köze az agynak és a szívnek, fel akar állni és kiabálni a kellékeseknek, hogy vigyék azt vissza, nincs rá szükség, mégsem teszi, mert tudja, hogy a szövegkönyvet nem tudja megváltoztatni, mindig is makacs volt, majd pont most lesz meggyőzhető, ő csak a színésszel azonosul, transzban mormolja utána, előtte is mondja, tudja, jobban, mintha tanulta volna, és fentről nézek le terád, és mégis az ég szépségét látom csupán, nem való nekem ez a földi lét, az ég magához hív.

A nézők feszülten figyelik, aprók, parányi porszemek, amiket felvert a hír, láberdő dobog alatta és mellette egyszerre, fentről nézik őt és mellőlle a színészt, aki előrelép, ő előredől, most nem lát semmi színt, a reflektorok monokróm fényekkel világítanak, éjjel van, fázik, a színész sem izzad, csak ők ketten vannak, egy sminkszínű és egy piros csepp, amint eggyé olvadnak, összekeverednek homogén masszává, a kettő néha nem kettő, egy cseppben két test van, az egyik előrelép, a másik előredől, az egyiket hevederek tartják, a másikat a józan ész utolsó felvillanása, az egyiket a színházi hév, a másikat a valóságos hirtelen halál ragadja el.

A színdarab így, a színdarab úgy, nincs értelme újabban véleményezni, a hír így, a hír úgy, nincs értelme meglepődni, inkább megkeresni a kettő metszéspontját, éspedig azt, hogy mindkettő velejéig rothadt, ami egyébként bomlásnak indult jelentéssel bír, akár biológiai, akár erkölcsi értelemben, míg a másik trágár kifejezés, szövegkönyvben nem is szabadott volna használnia, tényleg rugdosnivaló volt.

 

Kép: Paul Klee

Irodalmi és Társadalmi Portál

make up wisuda jogja make up artist jogja make up artist yogyakarta mua jogja murah mua wisuda jogja make up pengantin jogja mutiara make up jogja make up wisuda jogja murah make up jogja putri rekomendasi make up wisuda jogja make up pengantin jogja putri sekolah make up jogja make up class di jogja make up murah jogja mua di jogja mua jogja bagus make up paes ageng jogja salon make up wisuda jogja salon wisuda jogja make up wisuda wardah jogja salon make up jogja mua jogja terbaik make up wisuda jogja bagus make up wisuda berjilbab di jogja
ujnautilus.info