„Négyen ültünk a műindás, álnádtetős, Flinstone családtól örökölt, magyarnak nevezett pirospaprikás vendéglőben, az asztalnál, amin a rücskök és a szúette fekete járatok vannak.” Vida Gábor és a három másodéves hallgató: Dudás Dorottya; Szabóné Szombati Gréta és én, Jurik Bianka. Magyar szakosként sem túl gyakran adatik meg az ember lányának, hogy egy ismert íróval beszélgessen, na de még hogy ebédeljen is vele! Vida Gábort, a Látó című szépirodalmi folyóirat főszerkesztőjét egy általa tartott, érdekes történetekkel átszőtt szemináriumi óra után meginvitálhattuk egy ebéddel összekötött beszélgetésre. Az íróvá válás folyamatáról és az írói létről kérdeztem Gábort.
J.B.: Melyik az a pont, amikor az ember már írónak érzi magát? Eljön-e valamikor az a teljes átlényegülés? Hogy lehet valaki író? Mikor lesz az?
V.G.: Azt gondolom, akkor lesz valaki író, amikor már elhiszi magáról, hogy az. Valakinek már az első publikáció meghozza azt az érzést, hogy ő innentől kezdve író, míg valakinek nagyon sok könyvet kell hozzá kiadni, és még mindig azt gondolja, hogy amatőr. Szerintem bárki megajándékozhatja magát azzal egy-két publikáció után, hogy ő író, de ne éljen ezzel vissza. Ám hogyha el tudjuk fogadni azt, hogy az elsőéves vagy másodéves orvostanhallgatót a sebesülthöz vagy egy vészhelyzethez odahívjuk, hogy segítsen, mert ő orvosnak készül, és azt várjuk tőle, hogy azt, amit tud, azt csinálja meg, akkor egy írótól, akinek van egy-két publikációja és ezzel foglalkozik, tekinthetjük írónak. De, hogy mit szól ehhez az irodalmi utókor, az egy másik kérdés.
J.B.: Te mikor jelentél meg először úgy, mint Vida Gábor, író? Milyen érzés volt ez?
V.G.: Volt egy novellám, ami 1995-ben megjelent a Nappali Házban. Akkor az egy nagyon neves pesti folyóiratnak számított, és azt a novellát be is vették az akkori Körképbe. Azt gondolom, hogy onnantól írónak tekintem magamat, különösebb fennhangok vagy bármi nélkül el volt ez fogadva.
J.B.: Az emberek hogy viszonyulnak ahhoz, hogy valaki írónak mondja magát már nagyon fiatalon?
V.G.: Normális ember megkérdezi, hogy meg lehet-e ebből élni, és a válaszod természetesen az lesz, hogy nem. Majd megkérdezi: és akkor mi van, tulajdonképpen mit csinálsz te?
Ja, egyetemista vagy és írogatsz? Tehát ennyi. Nem könnyű itt a bölcsész és az irodalmi szakmán kívül eladni azt, hogy mi is ez valójában. Ha jó munkahelyet akarsz, ne mondd, hogy prózát vagy verset írsz, nem szeretik az informatikában, a susztereknél és az építőiparban sem, nem tudnak mit kezdeni ezzel a priusszal.
J.B.: Lehet-e nem íróként gondolkoznia egy írónak?
V.G.: Ahogy Mallarmé mondta, a dolgok értelme az, hogy egy vers készüljön róluk. Van természetesen ilyen is, hogy akkor ezt én el tudom mesélni vagy nem. Azt hiszem, azt lehet jól elbeszélni, ami az embert mélyen érinti. De hogy azzal mi történik, mi van azzal a kalapácsolással, vagy edénnyel, vagy azzal a konyhával, amit láttam, hogy lesz belőle olyan, amit én szívesen elmesélek és akár hatást is kelt az olvasókban, az egy másik kérdés. Nem hiszem, hogy az ember állandóan azt lesi, hogy mit lehetne elmesélni, vagy mit lehetne megírni. Ugye mondták régen a kezdő riporterek, hogy a téma az utcán hever, hát jó, de én nem az utcán heverek. Tehát heverjünk együtt a témával az utcán… Én a fotósokkal szoktam példálózni, mivel a fényképész akár van nála fényképezőgép, akár nincs, kicsit mindig úgy látja azt a bizonyos dolgot, hogy hunyorít. A riportereknél, főleg egy napilapban gyakran megesik az, hogy behívják a kis fiatal írókat, hogy akkor délután négyre legyen meg egy cikk. Ez a legnehezebb, de az ember ekkor rájön, hogy muszájból is meg lehet írni azt az oldalt. Ha nekem ezt kellett volna csinálni, azt hiszem, beledöglöttem volna. De van akinek meghozta a beszélőkészségét.
J.B.: Korábban említetted, hogy érdemes olyanról írni, ami a lelkünket megérinti. Ez valójában megtörtént dolog legyen vagy inkább fikció, vagy ez a kettő összekapcsolódik?
V.G.: Ami az embert mélyen érinti, az bizalmas viszonyban van, akkor is, ha az rossz. Tehát azzal nyilván könnyebb, amit bensőségesen ismerek, illetve kéznél van. Leülni és megírni egy külső témát, utána- és körbejárni, az már nehezebb. Például Thomas Mann megírta a Buddenbrook házat, ami a saját élménye, aztán mindig utánaolvasott olyannak, ami nem ő, és bele is szövi azt. A kalandorokról olvasni mindig élveztem. Azt hiszem, fontos, hogy ne csak olvasmány élményeink legyenek, mindig azt mondom magamról, hogy nem az olvasmány az elsődleges, hanem az élet. Medvét először az erdőben láttam, és nem az állatkertben vagy a TV-ben. Mi olyan helyeken éltünk vagy olyan helyeken jártam, hogy ez van kéznél és számomra ez a fontos.
J.B.: A kalandoros művek hozzákapcsolódnak az erdélyi erdős, vadregényes életviteléhez?
V.G: Igen, nekem ez fontos, gyerekkorom óta is ott élek, nagyon hangsúlyos része az életemnek. Az erdélyi falu kint van, tehát az nem olyan, mint Budapest, hogy a város közepében van egy hegy meg egy folyó, hanem a falu van kint az erdő közepében vagy a hegyen. Erdélyben sem biztos, hogy mindenkinek ez az alapélmény, de nekem az, hogy kint lakunk, mivel mindig a mi házunk volt a faluban a szélső ház, attól kifele már az erdő, mező és a nádas van. Azt gondolom, hogy ez a fajta „kintlevés” egyre nehezebb Európában, vannak helyek persze, de viszonylag Európa és Magyarország is „bentlétet” kíván. Na, én még kint vagyok. De ez nem midig jó.
J.B.: Mit tanácsolna egy kezdő írónak?
V.G.: Őszintének, haragosnak, dühösnek és nyíltnak kell lenni, tehát amit mondani akarok, azt mondom és nem valami mást, nem valamit helyette. Rengeteg ilyen késztetés van, hogy hogyan kell szépen beszélni, van ez a nyelvápoló magyar hagyomány, hogy szépen kell beszélni, udvariasan. Főleg vidéken arról szól az iskola, hogy a fővárosból, az egyetemről megérkező tanító vagy tanár elmondja a falusi gyereknek, hogy kell szépen beszélni magyarul. A diák megérti ebből azt, hogy ahogy ő mondaná, azt nem szabad. Valami olyasmit kell mondani, amit ő magától soha az életbe nem mondana. Ám valójában úgy kell mondani, ahogy tudjuk, ahogy belőlünk jön, azzal már lehet dolgozni, mert ha már az elejétől nem vagy őszinte, akkor miről is beszélünk? Amit akarok mondani, az a véleményem, az én mondanivalóm, és érzéseim, azon lehet dolgozni. Persze, mindig van egy kis narrátori szerep, egy kis irodalmi szerepjátszás, mindig csinálunk valamit, de ha már eleve egy hamis szerepből indulunk, akkor sehová sem fogunk jutni. Nagyon nehéz ezt az őszinteséget elérni. Mindenkinek vannak különböző drámái, elhallgatott történetei, de valahol ezek között van az, ami kijönne az emberből, az indulat, abból lehet akár művészi értékű szöveg is, a többi az csupán csinálmány.
J.B.: Honnan tudjuk, hogy ezt az őszinteséget elértük?
V.G.: Azt gondolom, hogy amikor az ember magával önazonos, azt érzi is. Ilyenkor megnyugszik az ember, elmondta akkor is, ha nem nyerte meg a fesztiváldíjat. Az, hogy ezt mások szeretik-e, az egy teljesen más kérdés. Nem is olyan egyszerű, mert ez a világ, amiben most vagyunk, annyi képmutatásra és szerepjátékra késztet bennünket, ezt sugallja a média és minden. Hogy ezek mögött van valami az emberből, ami önmaga, azt bizony fel kell vállalni.
J.B.: Hogy lehet jó prózát írni?
V.G.: Ahogy a fogalmazást tanították, úgy kell valójában írni, novellát is, ahogy megtanították, mit kell tartalmazzon, úgy egy jó drámánál is ez van. Van egy elmozdulás benne és az emberi létezés is egy dráma tulajdonképpen, megszületünk és meghalunk és ennek a drámának valamelyik szakaszában van a novella. A regény már más, az sokkal nagyobb teret ölel fel. Az élet mindig születésről, a halálról, a szerelemről, kapcsolatról, az elválásról, a csalódásról és a sikerről szól, na, az utóbbiról a legnehezebb novellát írni. Sokat kell olvasni, nem lehet a nagy íróktól megtanulni, mert az az ő sajátjuk, de mindenkinek vannak novellaszerű történetei. Ezek zárt formák, és látszik, hogy az hol ér véget, azt már nem is lehet tovább mesélni. Akkor tudjuk megírni jól a novellát, amikor már kicsit kívülről látjuk a történetet, amikor már nem szentimentbe’ vagyunk, és dobog tőle a szívünk, hanem amikor már kicsit távolabbról látjuk. Az élet hozza ezeket a poénokat, mindig majdnem ugyanazok, de kicsit mások is, más szemszögből tudjuk megírni. Az írással az a baj, hogy közben átalakul az ember, megírod, és már nem az vagy, aki elkezdte. A rövid történetnél is, ha jól írod, ha magaddal önazonos vagy, akkor a végére megváltozol. Ha nem sikerül megírni, és kínlódsz vele, aközben is változol, az is egyfajta tanulási folyamat. Amikor írsz, akkor a te lelked változik meg, nem pedig a világ. Valaki először többet ír és aztán kihúzza, valaki kevesebbet és utána pótolja. Nekem ez a kipótolás nehezebben megy. Ugye mit kell tudni? Az eleje, hogy például: Négyen ültünk a műindás, álnádtetős, Flinstone családtól örökölt, magyarnak nevezett pirospaprikás vendéglőben. Minden szó, amit betettem az elejébe az már megvan, utána már csak hivatkozni kell rá később. Mindig az elejét kell jól felturbózni, olyan, mint a vízcsepp, a végére elvékonyodik. Nem biztos, hogy így kell csinálni, de nekem ez vált be. Le kell írni mindenről, hogy milyen, mint: Itt ülünk ennél az asztalnál, amin a rücskök és a szúette fekete járatok vannak, tehát valójában minden valamilyen.
Jurik Bianka
(Kép forrása: https://noileg.ro/vida-gabor-erdelyben-minden-tabu/)
