Cees Nooteboom, korunk holland irodalmának egyik meghatározó alakja már regénye címével is meghökkent minket, és felkészít egy varázslatos regényvilágba.. Egy hamisnak tűnő mesevilágba repít, ahol áttételesen mégis nyomot hagytak a könyörtelen mindennapok.
Maga az elbeszélő fedi fel, hogy műve Andersen Hókirálynőjének adaptációja. A két főszereplő Kai és Lucia, egy irigylésre méltó pár, akik legtöbbször mégis ellenszenvet váltanak ki az emberekből. Cirkuszban dolgoztak a szüleik, ezért a két fiatal el sem tudja képzelni életét porond nélkül. Kitalálnak egy közös műsorszámot: illuzionisták lesznek. A trükkjük szerint képesek olvasni egymás gondolatában, s ez is csak alátámasztja, mennyire egyek ők.
Azonban az emberek egyre kevésbé járnak cirkuszba a konzervatív, békés, biztonságos északon, így a szerelmesek kénytelenek délre utazni. Eme vad vidéken mesebeli, ártatlan tökéletességükkel képtelenek helytállni. Ráadásul a Jégkirálynő – aki nagyban hozzájárul ahhoz, hogy e táj rosszhírű legyen – felfedezi őket: magának akarja Kait, és bármire képes érte. Elrabolja, elkábítja, hosszú időre foglyul ejti. A fiúnak azt kell tennie, amit a nő parancsol. Miközben a Jégkirálynő hűvös természete riasztja, lelkiismeretét félretéve egy bűnbanda sofőrje lesz.
Ezalatt Lucia is elveszti önmagát, azonban Anna, a bohóc segítségével elindul megkeresni Kait. Útközben hozzácsapódnak egy csoporthoz, amely az erdőben él, szabadon vándorol, és ahol minden férfi és nő boldognak látszik. Így kezdődik el Lucia kába, mámoros élete, mikoris egy időre megfeledkezik Kairól.
A szekták furcsa, zárt világa a referenciális valósághoz köthető motívuma a műnek, ám mégis mélyíti az eseményeket körülvevő homályos, bódító hangulatot. Lucia hedonista módon él, Kai érzések és emlékek nélkül tengődik, miközben úgy érzi, mintha hiányozna neki valaki, de ez a gondolat is mindig tovatűnik. Ezért az olvasó nem érzékeli egészen a két fiatal közötti egységet – nem létezhet ilyen hibátlan pár, mert annyira a saját világukban élnek, hogy azt érezzük, talán mégsem egymás felei. Még a gondolatolvasás is illúzió, hiszen ha Lucia látja, amit Kai, akkor jogosan kérdezzük, hová tűnik ez a képesség, mikor különválnak az útjaik.
Habár a regénybeli világ referencialitása néhol összezavarhatja az olvasót, azt pontosan érzékeljük, hogy kitalált helyen játszódik a történet. Hollandia sosem bomlott északi és hegyek övezete déli részre. A két vidék közötti erős kontraszt csupán a regényvilágban létezik. A rengeteg hegy teszi annyira rejtélyessé a déli világot – a magaslatok lábainál, a völgyekben könnyen megbújhat a „gonosz”, azaz a bűnözés és az erőszak. A meseszerűséget erősíti, hogy az idő ebben a világban elmosódottá válik: nem tudjuk, hány hónap, hány év telik el, mire Kai és Lucia újra látja egymást. A Jégkirálynő varázslatosan kegyetlen lénye, különös kastélya szintén titokzatos és mesebeli.
Az Andersen-mesében megelevenedő elbűvölő, de hideg világ csak a regény utolsó részében mutatkozik meg; a hófehér tájon Lucia és a bohóc ismét útnak indul, hogy megmentse Kait. A fehér mindenségben a fegyverek ropogása hallatszik, s a havat a meggyilkolt szereplők vére festi meg – épp ezért Kai és Lucia szabadulása se tűnik megnyugtató, minden feszültséget feloldó végkifejletnek.
Az elbeszélő, Tiburon élettörténete átfonja a mesét – távolságot tart, miközben felfed több apró személyes mozzanatot. Az átlagolvasó számára jelenléte nem is tűnhet szükségesnek, hiszen sajátos filozofálásaival minduntalan megszakítja a fiatalok kalandjainak sorozatát. Egy iskolapadban ülve írja regényét, ami jelképezheti gyerekességét, és erősítheti a regény anderseni vonulatát. Tiburon gyermeki oldala vágyik a mesére, azonban felnőtt énje, mely már jól ismeri a valódi életet, megtöri a tökéletességet, s arra készteti, hogy maradjon a valóság talaján.
Ahogy haladunk a megoldás felé, úgy lesz egyre karakteresebb ez az írói-elbeszélői önvallomás. Az utolsó fejezet végén mintha Tiburon is gyerekmódra megkönnyebbülne, ahogyan ugróiskolázik az üres iskolaudvaron: a mese véget ért.
Nooteboom ebben a regényében talán nem is annyira rejtetten feszegeti a boldogság és a gazdagság témakörét, amit észak és dél mitológiáján keresztül mutat be. Tökéletesen építi fel az ellentétet: az idilli északon meseszerű életet élnek az emberek, míg délen szinte elfogadott a megélhetési bűnözés, és az arctalan tömegben ritka az egyenes és kiszámítható személyiség.
Cees Nooteboom: A holland hegyek között
(Bérczes Tibor ford.) Jelenkor, Pécs, 1977.
A Petőfi Irodalmi Múzeum 2015-ben új előadás-sorozatot indított: Művészbarátságok.
A téma aktuális, hiszen a budapesti kultúra árasztja magából a hasonló témák tucatjait. Gondoljunk csak a Nemzeti Galéria nemrég megnyílt tárlatára, amelynek fókuszában Rippl-Rónai és Maillol barátsága áll. Hogyan köt barátságot egy francia és egy magyar művész a XX. század fordulóján? Mi köti össze őket a közös szimpátián túl? Természetesen biztos választ nem kaphatunk, csupán passzív figyelőként tekinthetünk az ilyen kapcsolatokra a művészi lenyomatok szemüvegén keresztül. Péterfy Gergely az, aki megteremtette annak optikáját, hogy egy másik, egy 18. századi barátságba bepillanthassunk. Kitömött barbár című, 2014-es regénye az előadás-sorozat első tárgyalt témája.
A Petőfi Irodalmi Múzeum nagytermének aranyozott eleganciája, klasszicista díszítettsége kiváló keretet nyújtott a beszélgetéshez, amelyet Gyapay László irodalomtörténész és Horváth Csaba irodalomkritikus moderált. A sorozat központi témája adhatta volna a beszélgetés csapásirányát is, mely azonban mégis más irányt vett. A fókusz Kazinczy és a “néger”, Angelo Soliman barátsága helyett áttevődött a regény a kortárs irodalomban betöltött helyére. Nagyon is aktuális kérdések ezek: hiszen mit nyújthat egy – harmadik utánnyomás előtt álló regény! – a mai olvasóknak? Miért is került az érdeklődés középpontjába; honnan jött az ötlet, és ami a fő, miképp robbant be a mű ennyire?
Horváth Csaba váratlan, Hogyan lesz valaki író?-kérdésére érkező válasz bepillantást enged az író regényírást megelőző, hosszú kutatómunkájába is. A 2014-es évek legjobb könyvei között számon tartott A Kitömött barbár témája komoly, háttérkutatást igényelt. Kazinczy-levelezésekben található említések indították el az egész Angelo Soliman- kutatást. Péterfy feltette a kérdést magának is, hogy mást ez a figura miért nem érdekelt? Ő erre a perspektíva hiányába látja a választ, melynek a megteremtésére ő is rááldozta a regényt megelőző éveit. Tanulmányozta a szabadkőművességet, az afrikai diaszpórákat és ösztöndíjasként járta a bécsi levéltárakat. Végül a sok ráfordított idő egy doktori disszertációt eredményezett a Miskolci Egyetemen. Azonban mindezt kevésnek érezte ahhoz, hogy ebből regény születhessen. El kell felejtenem a szöveget, új perspektívát kell létrehoznom. Túl bizarrnak találta az eredeti történetet, amely sehogysem illeszkedne a mai olvasói elvárásokhoz. Ennél a mondatnál érezhette meg a hallgatóság, hogy Péterfy tulajdonképpen egy olyan könyvet szeretett volna megírni, amelynek cselekménye bevonzza az olvasót; egy olyat, amely jól ,,szuperál a kasszáknál”. A beszélgetés végén árulta el, hogy tudatosan törekedett rá, hogy a nyelvezet, a fogalmi bonyolultság még egy érettségiző diáknak se okozzon nehézséget. Nem szerette volna azt, hogy az idegen szavak jelentésének keresgélése megakassza a lineáris olvasást. Tisztában volt vele, hogy a ’múzeum’ esetében nem jár el helyesen, mert a korban a kabinet szót használták az intézmény elnevezésére. Egyes tárgyak és szereplők csak akkor emelkednek ki, ha fontosak a cselekmény szempontjából. Teljes szakirodalmat dolgozott fel a kolera megismerésére, azonban egy kuruc fejfedő leírása esetén fantáziájára hagyatkozott, mert a lényeg nem a külsőségeken volt, hanem azon, hogy lekerüljön az illető fejéről. Kiemeli, hogy a cselekményre fordította a hangsúlyt, és fontosnak tartotta a hatásos, “olvasóbarát” irodalmi eszközöket. Ő maga már a doktori disszertáció alatt is érezte, hogy egy nagyregénybe ütközött bele. Egységes, lineáris alkotást akart létrehozni, amely számos szereplőt, mellékszereplőt állít csatasorba. Az ő háttértörténetük, kidolgozottságuk nagyban függött a cselekményben elfoglalt helyüktől. Péterfy Gergely megjegyzi, hogy van arra példa, hogy a sok mellékszereplő nevét nem tudta észben tartani, így más vezetéknévvel szerepel figurája tíz oldallal később. A szerteágazó cselekménynek (plot) feláldoz mindent, így valamelyik szereplőjének csak karaktere van, nem jelleme. Lélekrajzi mélységekkel nem foglalkozott, csak Kazinczy és Soliman esetében.
Gyapay László tesz említést, hogy sokan sérelmezik Kazinczy kerek, plasztikus ábrázolását, mert a kialakult kép róla nem ennyire színtelen. Válaszában az író kitér arra, hogy Sophie nézőpontjából tekintünk rá a cselekményre, illetve arra, hogy sivárrá kell tenni a világot, hogy még inkább kidomborodjon idegensége. Kazinczyt az író történeti forrásokból és fikcióból gyúrta össze, mégsem ő az, aki elmeséli a történetet. Péterfy ezt azzal magyarázza, hogy a börtön előtti és börtön utáni Kazinczyt szakadék választja el egymástól, az “új Kazinczy” fél az újabb megtorlástól. Gyapay László ezt a választ nem fogadja el: ő úgy gondolja, hogy Kazinczy nem tört meg annyira a börtön után, mint amennyire Péterfy állítja. A feltevés helyénvalónak tűnhet, viszont az író számtalanszor felhívja a figyelmet arra, hogy a regénybeli Kazinczyt és a valóságos Kazinczyt el kell választani egymástól. Míg az előbbi fél, így kell a felesége, hogy nézőpont-teremtő aktus legyen, addig az utóbbi még a börtönben is írt az ,,asztalnak”. Sophie az egyik eszköz ahhoz, hogy Kazinczy személyiségének regénybeli idegensége kidomborodhasson.
Horváth Csabának köszönhetően a beszélgetés második felében visszatérünk a barátsághoz, mint irányadó témához. Valójában Angelo Soliman vagy Kazinczy Ferenc regénye a Kitömött barbár? Az író úgy véli, hogy fontos a közöttük lévő idegenség, mert egy ember csak egy másik emberben láthatja meg önmagát. Viszont kettőjük idegensége más; amíg Kazinczynak van egy kulturális háttere, addig Solimannak nincsen. Angelo teljesen magára van utalva a magyarországi környezetben. Ámde Gyapay László gondolatmenete alapján is ráébredhetünk, hogy a szinte elérhetetlen messzeségbe vesző magyar (nagy)polgárosodás párhuzamba állítható Afrika messzeségével és elmaradottságával. Péterfy Kazinczyra úgy tekint, mint egy írói alteregóra, hasonlóan Dante Vergiliusa vagy Esterházy Péter Ottlik Gézája. Péterfy Gergely és kötetének kapcsolata okozhatta, hogy a regényben szereplő barátság nem is került igazán fókuszpontba – ami nem baj, mert így is nagyon sokat megtudtunk a regény születéséről. Amikor az író rálelt a klasszicista és a néger barátságára, rájött, hogy ki nem aknázott terepre bukkant a történelem és az irodalom határvidékén. A téma szerteágazó bizarrsága adta a doktori disszertáció alappilléreit, miközben Péterfy felfigyelt a fiktív cselekményalkotás lehetőségére is, amelyből olyan regény született, ami elég bizarr ahhoz, hogy olvasókat toborozzon, de nem túl bizarr, hogy élvezhetettlen legyen a végeredmény.
Otthonosan barbár – mindannyiunknak.
Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy magyar anya, aki úgy hitte, hogy miután kétéves gyermekét beíratja a bölcsődébe, ő maga majd ismét helyt áll a munka frontján (is). Hát, front, az van, munka, az nincs, gondolta, amikor már a nyolcadik helyről tanácsolták el. Roppant udvariasan, ámde ellentmondást nem tűrően adták elő a dörgést a HR-esek (a mindenható előnéző csapat, kiken keresztül vagy bejutsz a paradicsomba, értsd: a kisfőnök irodájába, vagy – és ez utóbbi volt a gyakoribb – kívül maradsz)…
Nem volt ám ostoba nőszemély ez a magyar anya. Harmincöt éves koráig szorgosan robotolt, s csak akkor engedte meg magának a luxust, hogy teherbe essen. Sürgette a párja, és mi tagadás, ő maga is szeretett volna már megállapodni. Jogászként kereste kenyerét a magyar anya, bár akkor még nem volt anya. Két nyelven egész jól beszélt, s odáig vetemedett, hogy a jogi szakvizsgát is letette. A cégvezető finoman értésére adta, ne nagyon számítson rá, hogy visszaveszik, ha valóban oly botor, hogy szülni mer. Pereskedni lehet, csak nem érdemes.
Sebaj, gondolta a magyar anya, jót fog tenni egy kis pihenés, hisz úgysem lesz már soha többet ilyen lehetősége. Két évig mindenestül átadta magát a családjának, férje és cseperedő gyermeke legnagyobb örömére. Telt, múlt az idő, no meg a válság, és a magyar anya úgy érezte, az nem járja, hogy a férje egyedül gürizik, roskadozik a sárga csekkek halmai alatt, ebben a helyzetben neki is tennie kéne valamit. Szép dolog a gyereknevelés, de még szebb, ha van miből.
Elindult hát a magyar anya, interjúról interjúra, HR-estől HR-esig, tizenkét év tapasztalatával a zsebében, és a ténnyel, hogy kicsi gyereke van. Ki lesz a gyerekkel, ha beteg, hogy fog túlórázni, és mi van a mítingekkel, hiszen azokon is részt kell venni? Csak úgy záporoztak a kérdések. Majd értesítjük, hangzott a bűvösnek nem mondható, ámde hűvös mondat, aztán persze soha nem került erre sor, vagy ha igen, akkor jött az sms (hisz modern világot élünk): sajnos, nem Ön nyerte el az állást, további munkakereséséhez sok sikert kívánunk!
Nem csüggedt a magyar anya, nem is olyan fából faragták, hogy csak úgy feladta volna. Gondolta, akkor majd nem jogászként fog dolgozni. Jelentkezett asszisztensnek, recepciósnak, marketingesnek, titkárnőnek. De sehova sem kellett.
Öt hónappal később azonban mégiscsak kezdtek rajta megmutatkozni a kétségbeesés apró jelei. Mikor már áruházi eladónak sem vették fel (túlképzett, azt mondták), sírógörcsöt kapott. Párja vigasztalta, ez öröm volt az ürömben, ő azonban munka híján egyre értéktelenebbnek, egyre hasznavehetetlenebbnek érezte magát. Egy alkalommal, úgy a századik sikertelen interjú után még az is megfordult a fejében, hogy a Dunának megy. Ám hirtelen megjelent előtte gyermeke angyali arca, férje megértő tekintete, s ő elhessegette magától a borús gondolatokat. Ború, az volt otthon, a sárga csekkek csak gyűltek, s bizony már derék férjuram sem nagyon bírta egyedül.
S akkor, azon a fáradt, langyos délutánon, fejében a felismeréssel, hogy hiába igyekszik, munkát e honban úgysem kap, a magyar anya kitalálta, hogy takarítani fog. Nem könnyű kenyérkereset, ámde tisztességes, s ha ügyesen csinálja, előbb-utóbb szépen kiegészítheti a családi kasszát.
Tervezett, aztán szervezett, s egyszer csak azon kapta magát, hogy alig tud eleget tenni a szaporodó megbízásoknak. Precíz, becsületes munkaerőként mindenhol számítottak rá. S hogy egykor sikeres jogászként most mesésen berendezett, impozáns házakban, mi több, villákban szedte a szemetet, mosta a szennyest, és vasalta a tiszta ruhát? Ugyan, kit érdekel?
Egyet megtanult a magyar anya: önérzet nincs, munka van (ha van). Idővel kibővítette vállalkozását. Először két embert vett fel, aztán még kettőt, s ő maga csak szervezte a munkát, tárgyalt, vásárolt, könyvelt. Férjuram is fellélegezhetett, nem nyomasztották már a csekkek.
Beindult hát a gépezet, s végül jóra fordult minden. Alakulhatott volna másképp is, de hadd legyen ez most egy optimista történet!…
Ön-élveboncolás Radnóti Miklós A félelmetes angyal című versében
Radnóti (kései verseivel) „a magyarországi holocaust arcává lett” 1 – írja Vári György. A Radnóti-értelmezéseket valóban hosszú időn át meghatározták az olyan olvasati módok, amelyek a Tajtékos ég, elsősorban pedig a Bori notesz tragikus sorsú mártír költőjét állították a középpontba, az életművet pedig sokáig retrospektív nézőpontból, éppen a kései versek felől értelmezték.
Az utóbbi időben viszont egyre több Radnóti-értelmezés központi kérdése az, hogyan reagált verseiben a költő életének traumáira, sorseseményeire. Ennek fényében több verset is újraértelmeztek már, ahogy A félelmetes angyalt is, ám legtöbbször még inkább erősen életrajzi szempontból. Szövegszerűen azonban olyan önkimondási kísérlet is megjelenik benne, 2 aminek körbejárása Radnóti költészetének egy másik oldalát is megmutatja. Tanulmányomban pszichoanalitikus elméletek példájaként mutatom be a versben implicite, illetve explicite megjelenő gondolatokat. Tanulmányom végén rámutatok arra is, hogy milyen lehetséges értelmezési irányt nyit meg akár a Radnóti-értelmezésben is egy ilyen jellegű megközelítés.
Traumaemlék(ezés) a versben
A félelmetes angyal központi érzésvilága valamiféle bűntudat, ami nyomasztón nehezedik a lírai énre, nem hagyja nyugodni. A bűntudat testet is ölt a versben: a félelmetes angyal lesz maga a bűntudat. A vers központjában a félelmetes angyal alakján kívül egy traumatikus emlék (az anya halála) áll, amit a félelmetes angyal figurája idéz fel a lírai énben. Azonban nemcsak ez az emlék lesz a fontos a versben, hanem mindaz, ami az énnel történik.
A versforma, így a vers maga is tükrözi az én zaklatott lelkiállapotát, akárcsak a vers narratívája. Látszólag nyugodt helyzetből indul a vers, hiszen „[a] félelmetes angyal ma láthatatlan / és hallgat bennem nem sikolt”, valójában azonban már ez az első sor is fojtott feszültséget hordoz magában. A látszólagos nyugalom fokozatosan felbomlik, a feszültség egyre erősebben hatja át a verset, őrületbe fordul át (a 11. sorban az angyal az őrülettel azonosítódik). A lírai én látszólag indokolatlan felszólítása („Védj meg hiszen szeretsz. Szeress vitézül.”) valójában éppen a vers nyugalmas(nak tűnő) pozícióját billenti ki, hasonlóan az olyan szópárokhoz is, mint amilyenek a „hallgat bennem” – „nem sikolt”, „óvatos” – „lapul”, „annyi mintha szöcske pattan” – „sikongva vádol”.
Fokozatosan jut el a vers az „őrületig”, a „sikong” ige vagy a „fojtón” határozó is már-már tébolyodottságot idéz, amiből – úgy tűnik – már nincs visszaút. Az idő felgyorsul, a valóság megszűnik létezni („te már aludtál”), a félelmetes angyal keríti hatalmába az ént és már „tőle függ örökre meddig s hová”. A félelmetes angyal éppen úgy uralja az időt és a szubjekumot, ahogy a tényleges traumatikus emlékek is felülkerekednek az objektív időn, „megmerevednek, időtlenné válnak”. 3 És éppen úgy, ahogy a versben egy-egy apró (máskülönben semmit nem jelentő) nesz hívja elő az emléket, a traumatikus emlékekre is igaz, hogy „érzékenyek a hangokra, ízekre, illatokra”. 4 A traumatikus emlékeket pedig „apró, látszólag jelentéktelen emlékeztető jelek is előhívhatják” és ilyenkor azok „gyakran az eredeti esemény részletességével és érzelmi töltetével térnek vissza”. 5A félelmetes angyalban a már-már inkább nyugtalanító csend hívja elő a múltbeli emléket, ami érzetek nyomán válik még intenzívebbé a jelenben.
A bűntudat angyala
A vers központi figurájához ugyanis „hideg lehellet” és „furcsa illat” kapcsolódik, így lesz még valósabb, ugyanakkor nemcsak félelmetes, de egyszerre kísérteties is. Ráadásul jelen van de még sincs jelen, szinte már alattomosan settenkedik a háttérben, akárha egy szellem volna az apró neszeivel, amikről „nem tudod ki volt”. A félelmetes angyal megragadhatatlan, csak sejthető, egyszerre kinti és benti, egyszerre él az én lelkében, de onnan kiszállva, felkeresi a halott anyát is („Bennem él, / de rajtam kívül is. Mikor fehér / a holdas éj, suhogó saruban / fut a réten s anyám sírjában is motoz.”). Kísérteties ilyen értelemben is, Freud szavaival élve „unheimlich”, 6 valami olyan, ami „nem új, vagy idegen, hanem egy, a lelki élet számára ismert jelenség, amely csak az elfojtás folyamatában távolodott el”. 7
Az angyal azonban nem pusztán félelmetes, transzcendens (egyszerre külső és belső) lény, hanem mindenre képes: azon túl, hogy bárhova el tud jutni (még akár egy másik világba is), „előre letépi a naptár / sorjukra váró lapjait” és „[m]ár tőle függ örökre / meddig s hova”. Ám ez az angyal nemcsak konkrét angyal-kép(zet), hanem (sokkal inkább) metaforikusan jelenik meg a versben a bűntudat kínzó érzéseként, lelkiismeret furdalásként, amit az én az anya halála miatt érez. Erre utal az, ahogy „sikongva vádol”-ja a lírai ént és suttog az anyának „lázítva, fojtón”, hogy „érdemes volt-e” szülnie, hiszen belehalt.
Ilyen szempontból igen érdekes lehet még az a gesztus is, hogy egy angyalt ruház fel a vers ilyen tulajdonságokkal: az angyal esetleg mint őrangyal, aki véd és mindig mellettünk áll most ugyancsak mindig mellettünk áll, csakhogy nem mint őrangyal, hanem mint „ártó angyal”. Mintha a Sem emlék, sem varázslat karddal vigyázó angyalának helyébe lépett volna a félelmetes angyal. 8 Ha pedig a bűntudat megjelenítőjeként is tételezzük, akkor mindez értelmezhető úgy is, hogy az én soha nem fog tudni megszabadulni ettől a bűn(össég)től hiszen írja is: már örökre az angyaltól függ minden.
A félelmetes angyalban egyszerre jelenik meg a múlt, egy leginkább a jelenben játszódó reflexió (maga a félelmetes angyal) és a jövő (amit a félelmetes angyal fog uralni, így felmerülhet a kérdés, vajon van-e jövő, ha az nem változhat meg). „Aki egy múltban elkövetett vétekkel szembesül, azt bevallja, megbánja […], nem kerülheti el, hogy szembesítse egymással a múltban történteket és erről a jelenben kialakított ítéletét, esetleg annak latolgatását, hogy a jövőre nézve mindebből mi következik”. 9 Ez az (implicit) időszembesítés a bűn-vers(ek) „temporális eszköze” és A félelmetes angyalban is tetten érhető. A versben ugyanis mindenekelőtt két időperspektíva, a múlt és jelen áll egymással szemben: a múlt középpontjában az elkövetett „vétek” áll (az anya meghalt, mert megszületett a lírai én), míg a jelenben ennek a „következményeivel” szembesül az én, ám a vers végén annak (jövőbeni) lehetetlenségével is szembe kell néznie, hogy nem szabadulhat meg a bűntudattól, a félelmetes angyaltól. A ”gyűrűzve, lengve, pörögve” igék ráadásul még hangzásukban is a folytonosságra játszanak rá, de a vers(történet) alapján a félelmetes angyal is folyton vissza-visszatér, hogy a lírai én újra és újra szembenézhessen vele és bűnével. 10
A versben megjelenő bűntudat azonban irracionális. Valójában nincs is reális időperspektíva, „összeomlott, a jövő lezárult, a jóvátétel nem tervezhető”, 11 mivel az anya már halott. Másrészt valami olyan történés lesz kvázi „bűn”, ami valójában csak megkonstruált, hiszen – a versből is kiderül – az én születésével lett „gyilkossá”, születésére pedig nem emlékezhet, csak emlékeztethetik rá. Azonban a bűn, a bűntudat mégis valósként hat, a félelmetes angyal, aki mint a vádló szerepét tölti be, nem csupán a tudattalan egyszerű konstrukciójaként tűnik fel.
Álom és/vagy hallucináció
Itt érdemes szólni a másikról, aki tulajdonképpen azáltal válik a vers részévé, hogy megszólítottja lesz annak. A versben ő az, aki segíthet leküzdeni a kínzó bűntudat érzését, aki ha jelen van és ébren is, a félelmetes angyal nem törhet elő, nem kínozhatja az ént („[h]a vélem vagy lapul, de bátor / mihelyt magamra hagysz […], te már aludtál. Meztelen / álltam, mikor megjött az éjben”).
Először a harmadik sorban tűnik fel a te („[d]e nesz hallatszik, felfigyelsz”). Ezt a megszólítást értelmezhetjük úgy, hogy itt a te csupán általános alany, viszont, ha figyelembe vesszük a vershelyzetet, elképzelhető az is, hogy ezzel a lírai én önmagához szól, önmagát idézi meg te-ként. Ennek tükrében a többi te-t is tekinthetjük magának a lírai énnek, annak részének, az én ugyanis „az önmegszólítás révén tulajdonképpen önmagától válik meg, megkettőződve mintegy külsővé teszi önmagát”. 12
A külsővé tétel mozzanatával, az önmegszólító gesztussal tulajdonképpen két világ lesz a versben: egy valóságos világ, ami menedéket nyújt és egy olyan transzcendens, fantáziavilág, ami fájdalommal és bűntudattal, (ön)váddal teli. A két világ egymást kizáróan létezik, legalábbis a valóságos világ eltűnik, amikor a tudattalan világa bukkan fel, ugyanakkor ettől függetlenül utóbbi mindig a valóságos világban lappang. Ezenkívül a „te már aludtál” sor arra enged következtetni, hogy a versben egyfajta álomvilág artikulálódik, miközben a tudat alszik, a tudattalanban a félelmetes angyal kerekedik felül az énen. Ha a te az én egy olyan állapotát jelenti, ami eltereli a figyelmet arról a negatív élményről, ami az anyával történt, úgy a te lehet akár maga az ész is, a ráció, ami nem enged olyan megmagyarázhatatlan sejtelmeket felülkerekedni az énben, mint amilyenek egy transzcendens, lelki világban vannak. Abban a pillanatban azonban, hogy az angyal már nem csak sejthető, hanem meg is szólal („Érdemes volt-e? – kérdi tőle folyton / s felveri. Suttog neki, lázítva fojtón: / megszülted és belehaltál!”), a te eltűnik. Tulajdonképpen itt kerül uralomra a tudattalan világa, azaz tulajdonképpen ez az ébrenlétből az „álomba” való zuhanás végpontja.
Kérdés azonban, valóban álomról van-e szó a versben. A félelmetes angyal nem egy belső álomképként jelenik meg, hanem külsővé (is) válik, kívülről irányítja az ént. Ugyanakkor belülről jön, afféle (freudi) „belső külvilág” 13 lesz. És pontosan a hallucináció az, ami „nem úgy, mint normális esetben, kívülről, hanem belülről jön létre”. 14 Ráadásul a félelmetes angyal sokkal valóságosabbként jelenik meg a versben, minthogy pusztán egy álom(kép) legyen, éppen azáltal, hogy (fizikailag is) érezni lehet a jelenlétét. A hallucináció esetében pedig ugyancsak az áll fenn, hogy „az észlelés valódiságába vetett hit a közvetlen érzékeléshez kapcsolódik”, 15 mindez pedig „arra készteti az egyént, hogy higgye el teljes valódiságukat”. 16
Bár a „te már aludtál” sor magában hordozza a lehetőséget, hogy a másik felébredjen az álomból, a félelmetes angyal víziója látszólag teljesen átveszi az uralmat a versben. A te, ami képviselheti az én tudatos világát, a rációt, ami egyben biztonságot is teremt az én számára, az önmegszólítással és így az én külsővé tételével idegenné válik és fokozatosan el is tűnik a versből. Egy viszonylag aktív cselekvőből ugyanis a te passzív, alvó cselekvővé válik. Hiszen a levés („vélem vagy”) és a szeretés aktív cselekvésformák, míg a „te már aludtál” sor a múlt idejűség használatával is passzivizálja a te-t.
Kimondhatatlan melankólia
Azzal, hogy a védelmet jelentő másik eltűnik az én mögül egy hiány lép fel, ami nyomán az én létezésének értelme így meginog és pedig éppen a félelmetes angyal szavai által, amivel a halott anyához szól: „Érdemes volt-e? […] megszülted és belehaltál!”. Az önvád ráadásul nem közvetlen módon, a lírai én szájából hangzik el, hanem a félelmetes angyal szavain keresztül, vagyis nem „egyes szám első személyben, hanem többszörös áttétellel szólal meg”. 17
Ezzel a traumatikus emlék még inkább a tudat mélyére kerül, olyan távoli lesz a versben, hogy már nem is lehet igazán tudni, mi is az eredete, valójában minden csak egy képzet, egy konstrukció lesz. 18 Pontosabban éppen az történik itt, ami Freud szerint a melankóliát a gyásztól megkülönbözteti. Mindkét esetben veszteség érte az ént, ugyanakkor míg „a gyászban a világ vált szegénnyé és üressé, a melankóliában maga az én”, 19 így a (valódi vagy vélt) tárgyvesztés „énvesztéssé alakult át”. 20
Lényeges a vers melankolikus modalitásának szempontjából a félelmetes angyal, aki egyszerre egy kinti (másik) és egy benti (én), azaz voltaképpen az én két alakban. Az én megalkotja magában az elvesztett másik képét (ideáját), aki azonban így szükségszerűen az én egy másik részévé válik. Az inkorporáción, az introjekción és a projekción keresztül tehát „belsővé teszek egy ideált, egy fenséges részét, egy jellemvonását a másiknak, aki így az én elkerülhetetlen, zsarnoki bírámmá válik”. 21 Ha a másikat gyűlölöm, azért, mert már nincs akkor valójában magamat gyűlölöm, önmagamat vádlom a másik elvesztéséért.
A melankólia érzésvilága azonban szavakkal megragadhatatlan, kimondhatatlan, egy belső „mag”, amit a szinte áthatolhatatlan „burok” fed. 22 Az anya sírjának kép(zet)e pedig „voltaképpen az én pszichéjén belül szituálható »crypte«, mely az anyával kapcsolatos traumatikus élményeket zárja magába; ennek látszólagos nyugalmát forgatják fel tudattalan történések”, 23 a félelmetes angyal víziója. A „crypte” nem más, mint egy titkos sírbolt, amelyet „a kifejezhetetlen gyász” helyez el az énben. Ez a kripta olyan képeket, szavakat, – tényleges vagy feltételezett – traumaemlékeket rejt magában, amelyek olykor (megmagyarázhatatlanul) elő-előtörnek a tudattalanból (amikor álmodunk vagy akár hallucinatorikus állapotba kerülünk).
A vers utolsó szakasza mindennek tükrében kétféle értelmezést is feltételez. Egyik oldalról az én valóban öngyilkos lesz, azonban a megnyúzás mozzanata („[n]yúzd meg magad, hiszen bolond, / ki bőrével, mint börtönével henceg”) az ön-élveboncolás gesztusaként is értelmezhető. Ez mint a benső titkainak, a lelki mélységeknek feltárására irányuló kísérlet, 24 egyben az önkimondásra tett kísérlet is lehet a versben. Az önkimondás megvalósulása azonban „bizonytalan, a szubjektum pszichéjének mélyrétegeit fedő leplektől való abszolút megszabadulás puszta késztetés marad” 25 és az én sorsa az állandó, kényszeres és fájdalmas ön-analízis lesz („tőle függ örökre”).
Összegzés
Radnóti vallomást tesz, olyan értelemben, ahogyan azt az amerikai vallomásos költők tették, 26 amire Ferencz Győző is felfigyelt. Szerinte Radnóti „költővé érésének folyamatát végigkíséri az a kísérletsorozat, hogy kiírja magából túljusson szülei halálának sokkoló élményén”. 27 Mindez azonban szövegszerűen, a versekben kibomló kép(zet)ek nyomán is megmutatkozik, így egy-egy vers elemzése tovább árnyalja Radnóti vallomásos költészetéről alkotott elgondolást.
Middlebrook úgy foglalja össze a vallomásos költők céljait, hogy mindannyiuk valamilyen (többnyire gyermekkori trauma-élményből fakadó) súlyos lelki törést próbál feldolgozni a költészet segítségével. 28 Az ilyen fájdalmas létélmények kifejeződése a versekben Collins szerint gyakorlatilag a vallomásos költészet védjegye. 29 A vallomásos költők ugyanis úgy gondolják, hogy „problémáik kibeszélésével sikerül sérüléseiket begyógyítani, személyiségüket újraépíteni”, amiben azonban nem mindig (voltak) sikeresek, hiszen „szinte mindannyian nyomorultul pusztultak el, többen öngyilkosok lettek”. 30
A félelmetes angyal egyik legjellemzőbb vonása pedig éppen a patololgikusság, ami különben is jelentős szerephez jut a vallomásos költészetben, „[…] hiszen a patológia a belső törésvonalai mentén az én egyébként rejtett szerkezetét, konfliktusait, formáját teszi érzkelhetővé”. 31
Chad Rossouw: The angel of history, 2014.
Lábjegyzet:
Vári György: „Mert annyit érek én, amennyit ér a szó”: Kultusz, figuráció és kulturális emlékezet összefüggései Radnóti Miklós költészetében In Olasz Sándor – Zelena András szerk.: „Mert annyit érek én, amennyit ér a szó”: Szegedi Radnóti-konferenciák, Szeged, SZTE BTK, 2009. 39. ↩
Vö.: Páli Gabriella: Az önkimondás alakzatai Radnóti Miklós költészetében. PTE, Kézirat, 2010. ↩
Judith Herman nyomán: Kovács Petra: Szembenézés és tagadás Radnóti Miklós prózájában: A Napló és az Ikrek hava pszichoanalitikus interpretációja. A Magyar Pszichoanalitikus Egyesület 19. őszi konferenciáján elhangzott előadás kézirata, 2012. ↩
„[…] akárcsak az Ikrek hava emlékei, melyeket gyakran valamilyen inger old ki. Sokszor egy inger indítja el az emlékek közötti asszociációs láncot, és az emlékekhez kötődően egész világok jelennek meg előttünk” (uo.). ↩
Herman, Judith: Trauma és gyógyulás. Háttér Kiadó – Kávé Kiadó – NaNe Egyesület, 2003. 54. ↩
Azaz valami, ami a „heimlich” (otthonos, ismerős, bizalmas stb.) ellentéteként ismeretlen és ijesztő. Ám a heimlich mégis egy „olyan szó, amelynek jelentése az ambivalencia irányába halad, míg végül az ellentétével, az unheimlich-hel esik egybe”, így pedig „az unheimlich bizonyos mértékig a heimlich egy fajtája” (Freud, Sigmund: A kísérteties. In Bókay Antal – Erős Ferenc szerk.: Pszichoanalízis és irodalomtudomány. Budapest, Filum, 1998. 66-67.). ↩
„Hol azelőtt az angyal állt a karddal, talán most senki sincs.” ↩
Tverdota György: „Zord bűnös vagyok, azt hiszem”: József Attila kései költészete. PTE – Pro Pannonia, 2010. 77. ↩
Freud az ismétlődő rémálmok kapcsán írja, hogy azok által az én újra és újra átéli a traumatikus esemény(eke)t (Freud, Sigmund: A halálösztön és életösztönök. Budapest, Múzsák, 1991. 20.). Felteszi a kérdést, hogy ha az álmoknak vágyteljesítő funkciójuk van, hogyan fér össze ezzel mégis, hogy a beteg egy negatív (és múltbeli) történéshez tér vissza? Feltehető, hogy ezzel uralni akarja az érzést – mondja Freud –, vagyis a cselekvés passzív elszenvedőjéből aktív részesévé szeretne válni, így feldolgozni a traumát. Éppen úgy történik ez, ahogyan „a gyermekek játékaikban mindent megismételnek, ami az életben mély benyomást tett rájuk, hogy eközben lereagálják a benyomás erejét és ezáltal úgyszólván a helyzet uraivá válnak” (uo.: 26.). ↩
Írja Tverdota a Mama című József Attila-vers kapcsán (Uo.: 74.), ez az állítás azonban A félelmetes angyalra is igaznak tűnik. ↩
Kulcsár-Szabó Zoltán: „Én” és hang a líra peremvidékén. In: Uő.: Metapoétika, Önprezentáció és nyelvszemlélet a modern költészetben. Budapest, Kalligram, 2007. 101. ↩
A tudattalan, „amelynek belső természete számunkra ugyanúgy ismeretlen, mint a külvilág valósága” (Freud, Sigmund: Az álomfejtés. Budapest, Helikon, 1993. 424.). ↩
Sigmund, Freud: Az álomtan metapszichológiai kiegészítése. In Sigmund Freud Mûvei VI. Ösztönök és ösztönsorsok – Metapszichológiai írások. Budapest, Filum, 1997. 126. ↩
Kristeva, Julia: A melankolikus képzelet. Thalassa 2007. 18. évf. 2-3. sz. 32. ↩
A „burokról” és a „magról” vö.: Abraham, Nicolas: A burok és a mag: a freudi pszichoanalízis tere és eredetisége. In In Bókay Antal – Erős Ferenc szerk.: Pszichoanalízis és irodalomtudomány. Budapest, Filum, 1998. 298-312. ↩
Páli Gabriella: Az önkimondás alakzatai, i.m. 55. ↩
vö. pl. Valachi Anna: Szóra bírt, hallgatag mélységek: József Attila és a pszichoanalízis. Internetes elérés: http://www.forrasfolyoirat.hu/0504/valachi.html [2014. 12. 20.] ↩
Páli Gabriella: Az önkimondás alakzatai, i.m. 58. ↩
A modern líra tárgyiasságának távolságtartó személytelenségével szembeforduló vallomásos költészet, azaz „confessional poetry” az 1950-es évek Amerikából induló, elsősorban angol nyelvterületen elterjedt poétikai irányzata. Magát a jelenséget először M. L. Rosenthal definiálta Robert Lowell Life Studies (1959) című kötetéről írott kritikájában, amelyben ő úgy határozta meg a vallomásos költészetet, hogy abban a költő élete, különösen egy pszichés krízis nyomán, a versek központi témájává válik. ↩
Ferencz Győző: Radnóti Miklós élete és költészete: Kritikai életrajz. Budapest, Osiris, 2009. 29. ↩
Middlebrook, Diane: What was Confessional Poetry? In Jay Parini ed.: The Columbia History of American Poetry. New York, Columbia University Press, 1993. 636. ↩
„The expressions of personal pain has been regarded as a hallmark of confessional poetry.” (Collins, Lucy: Confessionalism. In Neil Roberts ed.: A Companion to 20th Century Poetry. Blackwell, Oxford, 2003. 198.) ↩
„Sebezhetően tiszta ember”: interjú Ferencz Győzővel a Magyar Narancsban. http://magyarnarancs.hu/belpol/sebezhetoen_tiszta_ember_-_ferencz_gyozo_kolto_irodalomtortenesz-65377 [2014. 12. 21.] ↩
Bókay Antal: A vallomás és a test poétikája: Sylvia Plath és József Attila új tárgyiassága. In Rácz István – Bókay Antal szerk.: Modern sorsok és késő modern poétikák: Tanulmányok Sylvia Plathról és Ted Hughesról. Budapest, Janus/Gondolat, 2002. 80. ↩
Most még agonizál a tenger.
Hörög, fúj, prüszköl, kapálózik
a mélyben ziháló szív és a fent loholó
hold között. Megvonaglik minden pillanatban.
De azon a napon majd ő is megnyugszik.
Visszaadja a szépen faragott gályákat, és látjuk majd,
milyen elevenen bugyog a bor és az olaj a lepecsételt
amforákban. Árad a megkönnyebbülés, mint a májusban
támadó szél vagy a hegyekben születő patak.
Mennyi időnk van?
Talán a bátraké lesz a föld.
Mögöttünk Atlantisz mozaikokról visszaverődő
tartóoszlopai. Mert visszaad mindent a tenger:
Rézváros, Ezüstváros, Aranyváros – a falakat,
a kapukat, az ablakok tágra nyílt szemét,
a kutakat, a szégyenlősen sóvár kerteket
megérinti a képzelet, aztán tovalebben.
Pedig minden karavella célhoz ér egyszer.
Végül előlépnek a hősök, és csukott szemmel
elindulnak, hogy a Leviathánt becserkésszék.
