Horváth Viktor: Török tükör, Jelenkor. Pécs. 2009.
A regényben egy öreg beglerbég, Ísza emlékszik vissza Pécsett töltött viharos ifjúságára, hogy az utókornak „az aranykor nagy mozaikjából” megmentsen néhány kövecskét. A kamaszkorára, családja múltjára nosztalgikusan visszaemlékező Ísza nem az anyanyelvén, törökül, hanem magyarul fordul a „jó efendihez”, a reménybeli olvasóhoz, akiről úgy hiszi, egy muzulmán világbirodalom polgáraként látja majd meg a napvilágot. A magyarul a jobbjával, törökül a bal kezével író öreg bég, az elbeszélő biztos abban, hogy a kultúrák együttélése egy egységes világbirodalom keretei között is fennmaradhat.
Török tükör – török csoda.
Manapság hallani olyan véleményeket – természetesen nem történészektől –, hogy a török „felszabadítók” a toleranciát, a vallásszabadságot hozták el Magyarországra, és nem mellesleg, százötven éven át biztosították is eme aranykor fennmaradását. Igaz-e ez vajon? Hiszen ilyen logika alapján a tatároknak kéne nyújtanunk a tolerancia pálmáját, merthogy ők még a törököknél is kevesebbet törődtek áldozataik vallási előéletével. Horváth Viktortól távol áll, hogy a török időkről ilyen nevetséges, könnyen aktualizálható politikai utópiát fessen. Az ő „tündérkertje” egészen másféle.
Pécs még csak néhány évtizede van török kézen, de Kelet és Nyugat találkozása máris csodálatos szellemi energiákat generál, fantasztikus pezsgést eredményez. Török suhancok a „Mária anyácskáról” festett képek előtt maszturbálnak, de közben csodálva tanulmányozzák Janus Pannonius városának reneszánsz stukkóit, és felmásznak az óratornyokba, hogy megfejtsék az „ördöngös” gépezetek titkát. A Pécs környéki rablóvárakban Leonardo-kéziratokat forgatnak, katonák, polgárok, szerzetesek agyafúrt találmányokon törik a fejüket. Ísza maga is perpetum mobilét tervez, a bektasik, egy Pécsen letelepedő muzulmán szekta kolostorában Euklidészt forgatják a szerzetesek. A Kabbala segítségével ők madárgépet (repülőt) is építenek – de nem egymagukban (ez talán snassz lenne), hanem egy kolostorba tévedő magyar parasztfiú segítségével.
Ahogy az ötletek, eszmék, gépek, rugók, gondolatok, Korán-idézetek és magyar népdalok keverednek ebben az orientalisztikus reneszánszban, úgy gabalyodnak össze a regényben az egyéni (fiktív és történelmi) identitások is. Ísza, a főhős neve Jézust jelent. Ísza példaképei és féltestvérei, a Gritti-fiúk muzulmán szolgálatban álló nemzetközi kalandorok. A muzulmán tisztek közül Dzsoni aga angol származású, a madárgéppel levegőbe emelkedő szerzetes, Ferdi sejk német, ő nem is tagadja meg a származását, hasismámorban német költeményeket szokott szavalni. Az Egri csillagokból ismerős Bornemissza Gergely nem törökverő hős, hanem Dervis bég, Ísza nevelőapjának bizalmasa. És hogy az identitás-kavalkád teljes legyen, a Pécs körüli lankákon felbukkan egy, a földet már körülhajózott spanyol, sőt egy latin-amerikai indián is. És ezt a csodálatosan színes várost, ezt a pazar összevisszaságot egy Mikszáth- és Jókai-regényekből ismerős patriarchális földesúr, a hitvitákon elnöklő bölcs Dervis bég kormányozza. A bég feladata, hogy minden ellentétet elsimítson, hogy mindent mindenkinek megbocsásson. Nincs könnyű dolga. Hiszen „Alláh a legjobb cselszövő”, és ő túljár a földi halandók eszén.
Ám hiába minden cselszövés, a műben nyoma nincs a Kemény Zsigmond-féle végzetes, „zord”, szorongató atmoszférának. De hát mért is keresnénk ezt?
Azon sincs értelme vitatkozni, hogy ez a tükör mennyiben hű a történelemi valósághoz. Hiszen Magyarországon semmi nyoma nem volt ilyen orientalisztikus reneszánsznak, ahogy annak sem, hogy a török helyőrségekben ilyen káprázatos, ilyen páratlan szellemi élet folyt volna. Ahogy arra sincsenek adatok, hogy a magyarok a hódítóikhoz ilyen lelkesen alkalmazkodtak volna. Mert akárhány kalandregénybe illő árulás, törökkel való kalandos szövetkezés esett meg a százötven év alatt, nincs jele annak, hogy – mint Albániában vagy Boszniában – tömegek akartak volna áttérni a „felszabadítók” vallására. Horváth Viktor tükre oly provokatívan, az „így is történhetett volna” illúzióját akkora tárgyi tudással körítve mutat fityiszt a történelem könyveknek vagy a „hivatalos emlékezetnek” (noha a szereplők többsége ténylegesen létező történelmi személy), sőt a néphagyományban őrzött emlékmorzsáknak is, („török gyerek megvágta /magyar gyerek gyógyítja”) hogy elgondolkodhatunk azon, hogy a Török tükör tényleg csak a török idők tükre-e, vagy valami egészen más korról (is) szól netalán. Hogy a nőket, fortélyos masinákat, vallási és filozófiai tanokat, de saját gyökereit is „veszetten” kereső tizenhat éves kölyök, Ísza története nem a török kori Pécsen, hanem a hatvanas-hetvenes években, a szexuális és az identitás-forradalom lázában égő Pécsett játszódik-e? És ha így van, akkor a minden ellenségét megosztó, a minden ellentétet feloldó pótpapa, Dervis bég előképét sem csak a Mikszáth-regényekben kell keresnünk.
Lankák, Pécs, Dél-Dunántúl. Dervis bég „fővárosa”, ez a színpompás kis határváros ellenséges és baráti útvonalak metszéspontján fekszik. A Máriákért (a szerb Marjáért és a világszép Csányi Máriáért) indított török expedíció alig győzi kikerülni a még meglévő magyar végvárak útvonalait, befolyási övezeteit. De minden útvonal közül a legveszedelmesebb a „szigeti út”, minden magyar hadúr közül a legveszedelmesebb a „szigeti várkapitány”, aki alig várja, hogy Dervis bég „fővárosára” rontson, és felvegye a bég katonáival a harcot. (Ez a fenyegetés mindvégig olyan hangsúlyos, hogy akár Szigeti veszedelem II is lehetne a műalcíme.)
És ez nem is véletlen. A Szigeti veszedelem az egyik legfontosabb pont a Török tükör intertextuális szövedékében. Hiszen a szigeti várkapitány dédunokája, Zrínyi Miklós már szinte mindent „tudott”, amit Horváth Viktor „tükröztet”. Az ő török seregéből is csodás multikulturális varázs árad: van démonparádé, holtak lázadása, szellemidézés, testi szenvedély, boldogtalan szerelem, cselszövés, varázslat, misztika és mindenféle eretnekség – csak Ferdi sejk hiányzik, hogy madárgéppel körözzön Szulejmán serege felett. De a Szigeti veszedelem hőse, (aki Íszával ellentétben nem hordja saját nevében Jézust)beteljesíti a megváltó sorsát, hiszen engesztelő áldozatként hal meg. A Szigeti veszedelemben a kultúrák közti határvonalak mindvégig jól láthatók, ámnem átjárhatók. A keresztények ugyanis feddhetetlenek: Zrínyi a keleties ál(om)világgal, az „ellenség művészetével” egy eszményi világot állít szembe, egy puritánt, egy meg nem alkuvót, egy kérlelhetetlent. Az eposzban olyan erők-ellenerők feszülnek egymásnak, hogy a kibékülés vagy feloldás lehetetlen lenne. A két világ csak egymás ellenében létezhet – igaz, egymás nélkül egyiknek sem lenne értelme.
Persze Zrínyi is el akarja kerülni a „hősiesség vagy megmaradás” magyar történelemre nehezedő dilemmáját. Már csak ezért sem a mohácsi vész, a mindent eldöntő katasztrófa áll a mű középpontjában, hanem Szigetvár. A remény és a túlélés igen különös, néhol igen szokatlan módon szövi át a művet. (Képzeljünk csak el egy olyan elbeszélést, ami egy Kovács Péter nevű hős „tökéletes” haláláról szól, de a szerzője Kovács Péter.) A halál végleges, ámde létezhet folytatás. A vereség az újrakezdés lehetősége.
A dél-nyugati „szomszédvárról” szóló regény, a Török tükör szerzője sokkal meseibben mondja el ugyanezt. Ísza, a hódító nem táplál haragot az őt körülvevő világgal szemben. Családja múltját „hozzáírja” Pécs, az imádott város történetéhez. Pécsre kerülvén felfedezi családjanyugati gyökereit, az elmagyarosodott olasz kalandorokban, a Gritti-fiúkban saját féltestvéreit. Nemcsak Leonardo-rajzokat tanulmányoz, hanem élete végén már a Bibliát is. Szenvedélyes anyakeresése, Mária nevű, elérhetetlen szerelme egy kis Mária-kultuszt csepegtet Pécs kozmopolita, színpompás, de mégiscsak orientalisztikus álomvilágába.
Hiszen néhány év elteltével Magyarország már távolról sem az a „távoli és zord vidék”, ahogy Ísza először megpillantotta. A hódítás beteljesül, hiszen az időben visszafelé, a családtörténetben, a genealógiában is beigazolódik. Ísza az ősei közt keresztény vitézeket és kelet-nyugat között közvetítő műfordítókat fedez fel, köztük Dante első arab fordítóját is. A Pécsett elbeszélt családtörténetben már trubadúrok módjára szenvedő hősszerelmesek csatangolnak együtt az Ezeregyéjszaka hőseivel. Hiszen a kultúraközvetítés maga is egyfajta sors, maga is mítosz – és ki más hinne ebben, ha nem egy neves műfordító, a Török tükör szerzője. Horváth Viktor beépíti Ísza családtörténetébe az Udvariatlan szerelem egyik „légből kapott trubadúrjának”, Jakub Al-Muhadzsernek az életrajzát is. A Török tükör így a sajátosan átértelmezett udvari szerelem tükre is.
Ísza, a „harminckettedrészben dzsinn” kamaszfiú múltja egy Jókai-regény kacskaringóin keresztül tárul fel: családi titkok, szerelmi rejtélyek, sok-sok izgalmas kitérő, csodás egymásra találások, villámgyorsan elsimuló ellentétek. Nemcsak a cselekményvezetés, hanem a női ellentétpárok, Amína és Halíma, Szüdabé és Marja, Mária és Dzsamíla is a Jókai-regényekre emlékeztetnek. Ísza ízig-vérig multikulturális (bal és jobbkezes) hős, ámde mégsem igazán posztmodern regényhez illő elbeszélő. Azt vallja: „Aki írótollat fog, annak kötelessége tisztán tartani a mese áramának medrét, partját tarka növényekkel betelepíteni, és a medencében csak annyi vízililiomot hagyni, ami még csábít, de az önfeledt úszást nem gátolja.” Nem is gátolja semmi. Boldogan tempózunk kalandról kalandra, rejtélyről rejtélyre a Dél-Dunántúlt bebarangoló Ísza és a Mediterráneumot bekalandozó ősei nyomában. Vajon sokat veszítünk-e, ha a művet a sok intertextuális ide-oda utalás, sőt filozófiai elmélkedés dacára ragyogóan megszerkesztett kalandregényként olvassuk? (Úgy látszik, korai volt még meghúzni a Jókai-örökség fölött a vészharangot.)
És vajon idegen-e ettől a különös regénytől a példázatos jelleg? Ísza, a katona egyik utolsó kalandja Szigetvár meghódítása. Míg Szigetváron egymás kezétől estek el a hősök, addig Pécsett kéziratokat, eszméket, szavakat, nőket cserélnek. Kétségkívül EU-komformabb életeszmény ez. Sziget ostroma után Ísza meglátogatja régi, jó cimboráját, Bornemissza Gergelyt az isztambuli börtönben, és jót diskurálva eladomázgatnak a derék Dervis bégen. És az elbeszélés lejegyzésének idején az „új földesúr”, Ísza − ez azért talán már túlzás! − egyik „hű jobbágya” báránybőr takaróján melengeti hűlő ujjait.
És közben ír. Örökösen ír. Mert van mit (ki)fordítani.
(Alföld. 2009. XI)
