1

A széles Visztula puszta partokkal

és a hidak egyszerre oly messze egymástól!

Rezgő nyárfák, gyertyánok,

folyami kavics és a nehéz szürke égbolt,

mély, tág, egyenes,

felnőttként igyekszel haza

egy hűtött vagonban,

hideg, pasztellszínű ruhában.

Az ablakon át fokozatosan veszed észre a kőzet repedéseit

• a viharvert beton –

és az építési igyekezet mögött

(stadionok, felhőkarcolók, üzletközpontok

és az is lehet, hogy lakások) már a romlást látod:

elég, ha a vonat átszeli a folyót,

és a sínek megrozsdásodnak,

a talpfák összetörnek, mint a meszetlen fogak,

az ország egy történelem előtti lény

korai jelenének vázát tárja fel

és szörnyét a régvolt gyerekkornak.

2

Ország: emlék.

Vasúti hálózatoktól szabdalt,

megállók, rámpák, töltések nyomaitól sebzett,

a múlt egy alvilági szellem képében bújik elő

a kövek között nőtt fűből.

3

Nem jutottunk túl messzire.

Ám épp itt végződik a jelen.

Jelöletlen peronok,

széttört lépcsőházak,

vonatok, ahol az első osztályt egy fűtött fülke jelenti

egy másodosztályú vagonban.

Az ülések naftalintól bűzlenek,

egy röpke kontaktus a felületükkel

régi sebeket tép fel.

A feltépett érzelgősség ellen

józansággal védekezel,

a cipődet nézed,

szégyenkezel,

csak nem képzelted,

hogy azonos fajhoz tartozol,

ezekkel a hallgatag szőke férfiakkal,

kik összezárt térdekkel

utaznak bézs színű nadrágjaikban

és kék szemeikkel

könnyedén átnéznek rajtad?

Tényleg ennyi halott apró

gyártelep van ebben az országban?

Ez a vonat tényleg nem egy szántóföldön áll meg?

A kalauz nem válaszol, ám óránként háromszor

jön ellenőrizni a jegyedet.

4

Igen, az a férfi kizárólag miattad

szállt ki Lublinban, bár másfelé indult.

Egy szál ingben feléd irányította lépteit,

s utána nem mozdult. Tűrte, ahogy állni hagyod

egy idegen városban, elégedetten, mert pillantásra méltónak találtad.

Autóbusz-alkatrészekkel kereskedett,

nem fizetett adót, nyilván készséges volt megcsalni nejét,

sőt, saját pici gyerekei helyett a tieid számára választani ajándékot.

Az a másik viszont, ki érintést jelezve

Feléd nyújtotta kezét, majd felkínált

Egy virágtartónyi nyíló muskátlit

(visszautasítottad, erre ő vad kiáltással

az út közepére hajította),

önmagát produkálva.

Elnyelte őt a lift, a vészkijáratok labirintusa,

megdermedt a neonfényű szállodai éjszakában.

Végül, mindig önmagad bizalmas ölelésében végzed,

végtagjaid nyugtatóan szorítják körbe tested,

és a feletted kirajzolódó arc, mely kis szerencsével

Istené is lehet

vagy a halálé.