„Kövek, kövek, kövek.
És a pazarul lecsiszolt kövecskék közt gyerekkezekhez hasonló, vidáman előkandikáló levélkék. És bent az üstök, a tálak, a fegyverek, a kárpitok, a rokkák! A sok-sok használattól elnézően fénylő diófa asztalok, rajtuk gondosan egymásra tornyozott csecsebecsék. Dobozkák, tányérkák, képecskék! Ha nem törik át a falakat a futónövények, furcsa indák, gyökerek, gyerekkezek, Sven attól tartott volna, hogy hamarosan elősiet a herceg kulcsárnője, és pöröl, mert piszkos kézzel nyúl a tálakba.
Mert Sven már egy kis darab kenyérrel is megelégedett volna, de ebben az elhagyott kastélyban egy döglött egeret, de még egy csontocskát sem talált. Dühösen föl-alá masírozott termekben, ám míg a ládákat nyitogatta, lassan-lassan enyhült a szúrás a gyomrában. Ha tűrni kell, hát tűrni kell, gondolta megadóan, és sáros csizmájával végigheveredett a legnagyobb ágyon.
Ha becsörtetsz egy kihalt kastélyba, ha felforgatod a halottak termeit, bizton számíthatsz a legszörnyűbb rémálmokra. Sven a kardját szorongatva aludt el, álmában a falakról ráugró rémségekkel viaskodott, de másnap úgy üdvözölte a reggeli fény, mintha vendégségbe jött volna.
Ha nem igyekszel, kihűl a leves és felbosszantod a nénikédet!
Sven ujjai ragacsosak voltak a vértől és a sártól, és a gyomrát hasogató éhség már tényleg kibírhatatlan volt. De a szerencséje most sem hagyta cserben: a kastély körüli vadak mintha elszoktak volna a nyílvessző suhogásától, vagy csak alig várták, hogy valaki üdvözölje őket.
Sven apját, nagyapját, testvéreit elemésztette a háború, úgyhogy kezdetben feszélyezte is ez a nagy jóindulat, ami beragyogta minden zegét-zugát az elhagyott kastélynak. De kardját a kezében tartva végighevert a várudvaron, élvezte a zöld gyerekkezek simogatását, és megint elnyomta az álom.
Arra ébredt, hogy többé nem Svennek hívják, de erre az új nevére – akárhogy igyekezett – nem bírt visszaemlékezni. Este felfalta az elejtett a vadtyúk maradékát, aztán elővett egy tompa kést, és a körme alá száradt vért és sárt próbálta kipiszkálni.
Mintha vendégségbe készülne.
Pedig még bágyadt volt a vereségtől, és biztos volt benne, hogy itt, Og király földjén, a Luriac-öbölben minden varég odaveszett. Azok az ostoba, fókabőrös halászok már felgyújtották a hajójukat, és ő itt ragadt a semmiben, ebben a valószínűtlen, félig romos kastélyban. De mért panaszkodjon? Amíg várja a gyilkosait, legalább degeszre tömheti a bendőjét a bokrok közt bágyadtan ugráló nyulakkal.
No de a fókabőrösök mért nem hagyják ott a vityillóikat, és mért nem költöznek be ebbe a kényelmes, tengeri szél átjárta kastélyba?Ki tudhatná? Az alkony csendesen jött el, és őt szinte felemelte a falakkal.
Kegyelem, suttogta Sven. Csak annyi ideig hadd maradjak, amíg beforr a seb a vállamon, vagy amíg egy tutajt összeácsolok…. vagy csak békét kötök a fókabőrösökkel, Sird katonáival…
Ám elalvás előtt érezte, túl keveset kíván, és túl nehéz a szíve. Mert az esze nem bokrok közt ugrándozó nyuszikon járt, hanem érett és éretlen, sebesült és egészséges nőkön, öreg és fiatal, szőke és barna asszonyokon, akikkel összeismertette a háború.
Szégyenlős álmok egy rátarti, romosan is szép, félig rothadó kastélyban.
A harmadik nap találta meg a halott lányt egy félreeső kamrácskában.
Szőke volt, de nem az ő fajtája: hanem könnyebb, apróbb, puhább, kislányosabb. Hiába volt érett a melle, a csuklóját vagy a bokáját összetörhette volna egyetlen pöccentéssel. És hogy lehet, hogy csak majdnem-hideg? Hogy a bőre őriz valami melegséget? Talán élt még a szerencsétlen, amikor ő idevonszolta magát a kastélyba? De hogy kerül egy ilyen kényes szőke egy romos vár félreeső kamrájába? Valami jelet keresett a hófehér testen, valami magyarázatot vagy üzenetet… de mért keres ő, egy varég harcos magyarázatot bármire? A szüzek úgy halnak meg, hogy az arcukat semmilyen szenvedés nem torzítja el? Hogy a testük hetekig őriz valami reménységet? Ami azt illeti, semmiféle ilyen tanításra nem emlékezett. Ám a halott kislányosan hányaveti tartásából, a köntöse anyagából, a szépen befont hajából arra következtetett, ez a lány otthon van.
Kezét a sebére szorítva kirohant, hogy megint ellenőrizze, hogy biztosan és teljesen egyedül van-e… Aztán visszacsörtetett a majdnem-halott lányhoz, megint széthúzta a köntösét, és csak azt motyogta, Sven vagyok, igen, Sven, igen, ne haragudj…
A tagjaiban szétáradó megkönnyebbülés után pedig érezte, gyorsabban gyógyulnak a sebei. Hálából órákat töltött a kamrácskában, és próbált valami fontosat mesélni önmagáról – valamit, amiből a lány egyszer a varég háziasszonyok mozdulatával nevetve odafordul hozzá: jól ismerlek, te vagy , bizony, az én Svenem…. De semmi olyasmi nem jutott eszébe, ami egy ilyen drága köntösbe burkolt, ragyogó, fiatal lányt érdekelhetne.
Te ki vagy, suttogta a halott fülébe.
És még akkor is a lány lábainál kuporgott, mikor az udvarra berontott Hainar fia és mögötte két, örömtől kipirult, fogságból szabadult varég. Nincs mire várni, nincs miért bujkálni, a fókabőrösök eltakarodtak, ott a saját hajójuk a szemközti öbölben.
Vagy itt akarsz maradni, Sven, az ítéletnapig?
Sven elszégyellte magát, rádobta a zöld köntöst a halott lány arcára, aztán kirohant a többiekhez: mi-az-hogy, micsoda-szerencse! Vállon veregette a bajtársait, hát persze-persze-persze… ha így van, akkor miért nem indulunk?
És megfogadta, hogy még az ősz beállta előtt visszatér Og királyságába.
Svent nehézfejű, megbízhatatlan bajkeverőnek tartották a falujában. Igazi bajkeverőnek, aki semmi máshoz nem ért, csak a kupák emelgetéséhez, a hujjogatáshoz, az ellenség fejbecsapkodásához. De hát Sven árvagyerek volt, még soha senki nem nézte meg közelebbről… Sven nagy szerencséjére, mert ő az egyik ismeretlen nagyanyjától csúnya, bibircsókos állat örökölt. Te aztán háborúra születtél, tréfálkoztak vele. Csak ránéz az ellenség a pofádra, és rémületében eldobálja a fegyvereit. Sven buzgón bólogatott, mert férfiasabbnak tűnt vigyorogni, mint a sarkokban töprengeni vagy búslakodni.
De mostantól nem törődött a megjegyzésekkel – hány fókabőröst ettél meg, Sven? – éjjel-nappal csak az Og király földjére való visszatérést szervezte. Nem lankadt egy percig sem, ha egy részeget, nagybácsit-nagynénit megállíthatott, és az öböl termékenységéről, az állatok varázslatos szelídségéről, a gyerektenyérhez hasonló levelekről beszélhetett.
Mert nem katonákat, hanem családokat, gyerekeket, asszonyokat akart magával vinni Og királyságába. Hiszen nem éjszaka és magányosan, hanem halotti máglyával, siratóasszonyokkal, lakomával akart búcsút venni a halott menyasszonyától.
De Og földje rossz hírű, ködös vidék volt, így csak fiatalok vállalkoztak az útra: hét megrögzött lókötő és három hajadon, akik nem találtak férjet a falujukban. No de Svent annyira lefoglalta a vágyakozás, hogy nem maradt ideje az aggodalmaskodásra. Próbált a szülőfaluja környékén is nyomára bukkanni a kastély körül látott növényeknek, ám mintha a szikáran elnyúló Karéli-öböl túl kemény és irgalmatlan lett volna a selymes gyerekkezekhez.
És az áhított kastély is mennyivel kisebb és nyomorultabb lett, mint mikor először megpillantotta! A romos falakat belepte valami álnokul növekvő, szúrós futórózsa, mintha nem három hónap, hanem évek teltek volna el az örökös várakozásban.
Talán ezek a rózsák nyomják el az émelyítő szagot? A lány most is majdnem-hidegen feküdt a kamrácskájában, és olyan titokzatosan mosolygott, mintha a szívós indákkal őt akarta volna köszönteni. A rothadás nem kezdte ki a bőrét, a gyönyörű, kék szemét, ahogy a gyerekkori szaladgálásokra emlékeztető illatát. Talán nem haragszol, suttogta Sven, és megint gondosan ellenőrizte az ajtókat. Pedig a lány teste idegen lett, a hasa keményebb, a melle duzzadtabb lett, de olyan otthonosan idegen, mintha egy eleven magocska növekedne a mozdulatlan szív alatt. Ez csak káprázat, gondolta Sven. Mint mikor a hajósok először a saját anyjukat vagy apjukat pillantják meg egy ismeretlen szigeten.
De eltemetni nem merte, se titokban, se ünnepélyesen.
A hét bajkeverőtől, a vele érkezett varégoktól nem kellett tartania. Ahogy beléptek a kastély udvarába, már fordultak is vissza: mért élnének ők romok, gyatra félálmok, kígyók társaságában, mikor az erdőben új házakat építhetnek maguknak.
Talán a sok magányos óra miatt gondolta Sven, hogy a lány rokonainak a nyomára kell bukkannia. Ám a kastélyban rengeteg jele volt a születésnek, és közben semmi nyoma a halálnak. Az egyik ágy alatt megtalálta a várúr kitaposott papucsát, egy termetes hölgy, a halott lányéhoz hasonló köntösét, rengeteg konyhaeszközt, fonalat, varrótűt, de se csontot, se sírokat.
Talán elhajtottak mindenkit rabszolgának? Sven soha nem tudta meg.
És az idő szép lassan elnehezedett, mintha nem volna hova mennie, és beszorult volna a kastély falai közé. Sven kijavítgatta a falakat, megtisztogatta a konyhai kemencét, és órákat töltött a kamrácskában, azt képzelve, hogy mégiscsak élet növekszik a halott nőben, egy fiú vagy kislány, aki az ő erejét, de anyja arcvonásait örökli.
Téged, Sven, valaki elvarázsolt, vagy megbetegített az a sok bagoly a kastélyban, azért ücsörögsz otthon örökké!
Igen, csúnya vagyok, nem merek a lányok közé menni, motyogta.
Pedig tényleg nem mert, még akkor sem, amikor a hét varég megküzdött a fókabőrösökkel, és szétosztották egymás közt a lányaikat jutalomként.
Sven úgy érezte, az ilyen durvaság sértené az ő feleségét. Ő, Sven már megszokta ezt a végtelen csendet. Ahogy a kövek is a hajszálgyökereket.
Néha arról álmodott, hogy tengervíz árasztja el a termeket, valami ismeretlen nyelv módjára árad egy csalogatóan könnyű dallam, és ő az előtte itt élő ismeretlenek álmaival fel-alá lebeg a szobákban.
De egyik hajnalban kétségbeesett és teljesen valóságos sikkantásra riadt. Az összemocskolt lepedőn, a halott lány lábai között ott vergődött egy eleven húsdarab, a saját gyermeke. Sven sírva fakadt, és ahogy a nyálkás csecsemőt törölgette, tudta, elmúlt a titkolózás ideje. Le kell győznie a szégyent, a fókabőrös asszonyok között keresnie kell egy szoptatós nőt, aki a kislányról gondoskodik.
Délre már minden varég tudta, hogy iszonyú, felfoghatatlan, szörnyű és nevetséges dolog… épeszű harcos még nem követett el ekkora őrültséget!, bizony még álmában sem… szánalmas-szégyenletes-borzasztó,-visszataszító… hogy lehet, hogy valaki halott nőt választ egy eleven helyett…Kutyákkal vagy lovakkal még nem próbáltad, Sven? Eddig nem is tudtuk, hogy a rohadó húsokat szereted…
No de mit számít az ilyesmi? A kislány, ez az eleven és telhetetlen gyerek jóllakott végre.
No persze nagyon sokáig még kislányok sem lakhatnak jól anyatejjel és rózsaszirmokkal, úgyhogy Sven már nemcsak szórakozásból javítgatta a falakat, gondozta a konyhakertet, és készült kecskéket telepíteni egy elhagyott istállóba. De a fia még ennyi gondoskodás, öregemberes kitartás mellett is kínlódva született. A kamrácska a szülés órájában úgy nézett ki, mint egy eleven mészárszék, mert a fókabőrös nőnek meg kellett fordítani az anyja hasában a gyereket. Sven hányt, nyüszített, mire a nő előhúzta a halott feleségből a nyakára tekeredett magzatzsinórtól fuldokló gyereket. Ilyen rettentő háborúra a tizenkét tengeri csatát túlélt Sven sem emlékezett. De hiába volt minden, a kisfiú csak nehezen erősödött meg: jajgatott, ha hozzáértek, jajgatott, ha etették, jajgatott, ha simogatták, és csak a halott anyja közelében csitult el.
Sven és a kislány hozzászokott, hogy minden éjszakát a kis kamrácskában töltsenek. A fiú az ágyban hánykolódott… de olyan ügyesen hánykolódott, hogy reggelre az anyja mindig átölelte. Vagy talán… megszánja az édesanyja, amikor senki sem figyel?
Nekünk is van édesanyánk, újságolta büszkén a kislány, megrezzen, ha szólunk hozzá – és Sven szívét rögtön összeszorította a jeges félelem. A mindent megsemmisítő, csontokat is szétporlasztó szorongás.
Mi lesz majd, ha a halott lány felpillant az álmából, és azt mondja, ti nem tartoztok hozzám, ti az akaratom ellenére, ti erőszakkal… ti hárman olyanok vagytok nekem, mint a kukacok vagy a temetőbogarak. Vagy nem gondol semmit: ránéz Sven ábrázatára, és átfut rajta, nem egy ilyen bugris katonáról álmodtam… És ha ez a lány egy tündér, egy mesebeli bajkeverő, aki kaccant egyet, és hipp-hopp elragadja egy másik valóságba a gyerekeket…? De rólad sem feledkezem meg szegény, öreg Sven! Ha teliholdkor sűrű erdőben jársz, és jól viselkedsz, talánmegjelenek neked…
Sven titokban azt szerette volna, ha ebben az eleven kriptában, ha ebben a szűk kamrácskában élik le egész életüket. De álmában az egyik éjjel megkóstolta a szobákat elöntő tengervizet: édes, iható víz volt, bár tengeri halak ugrándoztak benne.
De a gyerekek lelkesedése nem ismert lehetetlent. Életre játszották, énekelték, beszélték, forgatták az anyjukat, és mikor a lány végre felült, az öregek türelmével tanították enni, aztán járkálni, beszélni, énekelni. Sven szép lassan megnyugodott: még soha nem hallott tündérről, akik ilyen körülményesen és fáradtságosan tért volna magához…
És ami azt illeti, az ő drága-drága egyetlenje soha nem is tért igazán magához. Nem emlékezett a nevére, nem emlékezett a szüleire, az első korty vizet, az első tavaszt olyan nagy örömmel fogadta, mintha a gyerekeinél is fiatalabb lenne. Sven senkit sem ismert, aki egy gyíkot vagy madarat, de akár a Karéli-félsziget felől érkező felhőket ilyen boldogan üdvözölte volna. Talán azt hiszi, hogy a mennyben van? És a menny az, ahol egy apja várához hasonló palotában két kisgyerek várja? Akik egyszerre a tanítói, testvérei és gyermekei.
Öt éven át tartott ez a felelőtlen, oktalan, lusta boldogság.
Sakkoztak a nagyteremben, bonyolult szabályok szerint fogócskáztak, vagy játszottak a felesége megtalált, régesrégi dobókockáival, vagy csak az ablakból bámulták a legvakmerőbb, kék vagy narancssárga tengeri viharokat – de Og földje mégsem volt igazi mennyország. A vadak már hozzászoktak a suhogó nyílvesszőkhöz, a kecskéket betegség pusztította, a vetést elverte valami rettentő jégeső. Az idő megkeseredett, mintha ők megbántották volna valamivel. A varég harcosok dögöket dobáltak az udvarukba, azt kiabálták, lakjanak jól, és aztán pusztuljanak innét, hisz minden csapás oka a szörnyűséges perszóna. Ezért nincsenek sírok ezen az elátkozott környéken! Ez a nőszemély már a korábban itt élőket is elevenen felfalta.
Nézzétek csak, azért olyan piros a szája!
Sven nagyon jól tudta, hogy az éhség növeszti nagyra a félelmet. De mintha ez a csodálatos, évekig oly otthonos kastély sem tűrte volna tovább őket. Egy nap, a bögrék, a tálak, a kancsók, a kárpitok szétmállottak a kezükben.
A haladék véget ért.
Menniük kellett.
De az éveken át dobókockázó, a kertjében sárgarépát és káposztát ültető, a tengeri viharokat az ablakból bámuló Sven már nem volt ugyanaz a varég, aki kilenc éve megérkezett erre a földnyelvre. A gyerekek kicsik voltak, ő pedig nem boldogult egymagában a kötelekkel és a vitorlákkal. És a szél, a legnagyobb mesemondó, a szerelmesek és a tengeri harcosok barátja, akinek Sven minden lélegzetét ismerte régen, ellenük fordult. Öt rettentő hullámot küldött ellenük. És az ötödik volt az, ami letépte az orrvitorlát, kettétörte a hajót, és örökre elszakította őket egymástól…”
– Szép meséket tudsz – mondta Riolda a fiúcskának, aki tényleg megörökölte halott anyja tündöklően finom vonásait. – Ügyes mesélő vagy, bár tudnod kell, hogy az idősödő nők és férfiak azért beszélnek effélékről, mert mind a józan ész ellenében házasodtak.
És bár a feje zúgott a rengeteg csodától, tündértől, boszorkánytól, eltöprengett azon, ugyan mit lehet mesélni egy halott nőn elkövetett erőszakról?
Van-e annyi kockadobás, ami ilyesmit jóvátehet?
A fiú arca megrándult, mintha valami láthatatlan tüske fúródott volna a bőrébe. De Riolda nem sajnálta őt túlságosan. Egy gyermek, aki képes arra, hogy halott anyját visszarángassa az életbe, és – ami talán ennél is nagyobb csoda –, arra is képes, hogy a szülei nélkül hajótöröttként, utána rabszolgaként életben maradjon, erős fiú lehet.
– Ha sok ilyen szép mesét tudsz, akkor elviszünk magunkkal a saját szigetünkre. És vigyázhatsz a gyermekemre is, mert belé kevesebb élet szorult, mint kellene. És ha jól viselkedsz, akkor egyszer elmesélem, mi történt az én szüleimmel.
