A fenevad

Béla bácsi úgy gondolta, továbbadja a tudását, még mielőtt meghal. Két unokájával és a szomszéd gyerekkel, akinek nem tudta a nevét, felment a padlásra, és a száradó húsok között állva megköszörülte a torkát. Mikor a gyerekek hozzászoktak a lógó dögök látványához, Béla bácsira néztek, aki lassan és szépen elmondott mindent, amit tudott. Elmondta, hogy az élet nem valami szép, hogy a nagyanyjuk fiatalon szebb volt, és hogy a vadon élő állatokkal mindig óvatosan kell bánni, mert soha nem lehet tudni, hogy mikor támadják meg az embert. Béla bácsi tartott egy kis szünetet, mert a sok beszédtől kiszáradt a szája. Úgy gondolta, egyszerre ennyi is elég. Szétnézett a padláson, szippantott egyet a füstös, hagymás és hideg levegőből, és a lógó húsok között három megszeppent gyerekarcot látott. Na, akkor így, kezdte, mikor már nem volt annyira száraz a szája, és elmesélt egy történetet, amit minden gyerek könnyen megérthet.

Esős nap volt, és én azokat szeretem a legjobban. Sétálni indultam a barna bakancsomban, akkor még megvolt, nem jött szét a sarkánál a bőr.  Megláttam egy szép nőt, az volt a nagyanyátok, karcsú volt, nagy mellei voltak, odamentem hozzá, hogy közelebbről is megnézzem. Mondtam neki, hogy kis kezit csókolom. Azután összeházasodtunk. A nagyanyátok nem volt mindig ilyen mint most, ezért vettem el. Egy nap sétálni indultunk, én a barna bakancsomban, akkor még megvolt, nem jött szét teljesen a sarkánál a bőr, a nagyanyátok meg a zöld csizmában, ami most anyátoké. Szembe jött velünk egy hatalmas vadállat. Vörös sörénye volt és mocskos, karmos mancsai. Ezelőtt még soha nem láttam ilyen vadat. A pofája legalább akkora volt, mint az enyém, és fenemód üvöltött. Mondtam a nagyanyátoknak, hogy másik úton kellene mennünk, hogy elkerüljük a fenevadat, mert soha nem lehet tudni, mit akar, akarhat rosszat is, és ezt jobb nem tudni. A nagyanyátok nem volt okos asszony, de mert szép volt, nem volt sok bajom vele. Megindultunk a vad felé, az megállt, ránk nézett, és üvöltött tovább. Nem értettem, mit üvölt, féltem, hogy megesz engem, és velem együtt a nagyanyátokat is, akit akkorra már elvettem. Együtt éltünk, de nem ebben a házban, hanem az előzőben, a kicsiben. Ott nem volt ilyen padlás, húsunk se nagyon volt, de ha volt is, azt se szárítottuk. A vad is megindult felénk. Én nem tudtam mit csinálni, hát szólongattam, hogy megérezze a hangomban a jóindulatot. Jó tett helyébe jót várj, mondtam a nagyanyátoknak, de most nektek is mondom, az élet nem valami szép. A vadállat a lábam felé kapott. Hogy basznád meg, mondtam neki, de ti ne mondjatok ilyet soha, vagy ha mondjátok, ne mondjátok, hogy tőlem tudjátok, csak ha nagyon muszáj. Nekem nagyon muszáj volt, mert a fenevad vicsorgott  széles pofájával, aztán bekapta a lábamat. Segíts már, mondtam a nagyanyátoknak, de csak állt ott, mint akit lecövekeltek. A nagyanyátok nem segített, nem volt rátermett asszony, bár szép volt, mondom, karcsú volt, és akkora volt a melle, mint amekkora a fejem volt akkor még. Én a vad szeme közé néztem, hogy lássa, mivel van dolga, de hiába, nem eresztette el a lábamat, csócsálta tovább. Féltem, mert egy lábbal nem tudtam volna dolgozni, akkor még minden munka négykézlábas volt. Vigyázzatok magatokra, kezetekre, lábatokra, soha nem tudni, mire kellhettek még. Megfogtam a fenevad fejét, és megszorítottam. Erre elengedte a lábam, és birkózni kezdett velem. A nagyanyátok csak állt, és nézett. Rám üvöltött, én meg vissza rá, akkor még nagy hangom volt, énekeltem is, tudjátok, a zenekarban. Láttam a fenevad verejtékes pofáját, de megmakacsoltam magam, és farkasszemet néztem vele. Az meg a nagy mancsával pofon vágott, és én elterültem a földön. Felém ugrott,  tudtam, hogy meg fog enni, keresztben lenyel, látszott a szemén, hogy azt akarja. Te nem fogsz megenni engem, mondtam a vadnak,  akkor már a mellkasomon taposott. A nagyanyátok abban a virágos ruhában volt, ami kiemeli a szeme színét. A vadállat kitátotta fogazott pofáját, a fejem fölé hajolt, én a nagyanyátokra néztem, azt akartam, hogy ő is lássa, hogy mit csinál velem a fenevad. Megfeszültem, akkor még nagyon izmos voltam, két fejjel magasabb, mint apátok most, és a vad felé löktem magam. Te velem nem packázol, mondtam neki, soha ne engedjétek, hogy packázzanak veletek. Megfogtam a fenevad vörös sörényét, magamhoz húztam, és a nyakába haraptam. A vad felüvöltött, tudtam, hogy ez a jó pillanat, a nagyanyátokra kacsintottam, és megint megharaptam. Nem volt rossz íze, édesebb volt a malachúsnál. Na, komám, most megvagy. Akkor még mindenkit komámnak szólítottam, csak a nagyanyátokat nem, mert látszott a szemén, hogy nem akarja. Átrágtam magam a vadállat torkán, addig rágtam, még a dög feje el nem vált a nyakától. A fejet a sörényénél fogva a nagyanyátok kezébe adtam. Fogjad, majd megsütöd, komám. Soha ne hagyjátok, hogy packázzanak veletek! De tudjátok meg, a test csak nyersen jó, máshogy nem. Visszaültem a fűre, magam elé húztam a dögöt, és szőröstül-bőröstül megettem. Édes volt, de rágós, a vadhúsok mind ilyenek, próbáljátok ki, egyszer mindent ki kell próbálni. Néztem a fejet a nagyanyátok kezében, és láttam a szemén, hogy ő is ezt akarja. A nagyanyátok szólongatott, de akkor nem hallottam, később mesélte. Azt mesélte, hogy rám sem lehetett ismerni. Izmos voltam, két fejjel magasabb, mint most apátok, és a barna bakancs volt rajtam, ami már teljesen szétjött. Ültem a füvön, és nagyokat haraptam a dög édes húsából. Folyt rólam a verejték, sokat sokkal nehezebb enni, ezt ti is tudjátok. A nagyanyátokra néztem, mint most rátok, akkor is ilyen vad volt a tekintetem, arról lehetett megismerni. De a nagyanyátok rám sem ismert, látszott a szemén, nem volt okos asszony. Mi van komám, nem kérsz? Jó tett helyébe jót várj,  mindig illik megosztani, tudjátok, amink van. A nagyanyátok nem válaszolt, csak állt és nézett, mint akit odacövekeltek. Lenézett és csak csóválta a fejét. Én nevettem,  bár láttam a szemén, hogy nem akarja, de mit van mit tenni, komám, az élet nem valami szép. Füstölt szagot éreztem, száraz volt a szám, ragadt a kiszikkadt dög sűrű nedveitől. Érzed, komám? Kérdeztem, mert tudtam, hogy a test, a test húsa meg főleg csak nyersen jó. Körülnéztem, oldalra, fel és le, de csak megszeppent gyerekarcokat láttam.

Dizájör

  Szinnyei Emese szereti a fánkot. Az egyoldalú vonzalomról Sági Iván meggyőződött, látta, ahogy egyetlen harapással gyűrte magába a kalóriát. Sági eddig úgy tudta, Emese a céklalé, és a hántolt magvak szektájába tartozik, meg az elfogulatlan férfi-kollégák besorolása alapján, akikhez magát is számította, a jobb testű pénzügyesek közé.
Aha, dizájör, és teli szájjal rámosolygott a teli szájú lányra.
Mire a céges buli kezdene ellaposodni a Visegrádi utcai Trófeában, a keménymag, csapassuk közfelkiáltással, Kertai Reginával az élen, máris szervezi a következő etapot. Új ingert keresnek, semmi közük egy szimpla estéhez, ami elmúlhat anélkül, hogy emlékezetessé tennék. A jövő az egyetlen, ami belakható, csak a jövő, ami még élhető, oda igyekeztek kettes-hármas csoportokban, céljuk a Kazinczy utcai Duplum.
A fiatalabbja máris durvul, felhajtott gallérral közlekednek; Propotnik Benji már csüggedt, legalább háromnegyedórája magyaráz Márczy Fruzsinának a pultnál; az alakulóban lévő alkalmi kötések megkötettek, és fel is szívódtak a látótérből. Sági a harmadik whisky szódáját lötyögtetve kapcsolódik ismét a boldog kevesek különítményébe. A nyaralás topik után kerül szóba a BL következő csoportköre, preferenciák szerint szóródik az esélylatolgatás, de hogy a Samsungnak van okostévéje, és az mekkora egy fos, abban majd’ mindenki egyetért. A hangulat zenitjén, mint hittancsoporté a belvárosi ferenceseknél.
Sági Iván ekkor látja meg Dórát, egy barátnőjével fagyoskodnak a kerti asztaloknál. Haja vállközépig ér, egyenes szálú, és sötéten fénylő, akárcsak a szeme. Alján ott az a sűrű, sötét vivőanyag, felszínen átszíneződő érzelmei, de Sági azzal se menne sokra, mint aki olyan kútba néz, aminek felbecsülni sem lehet, mekkora a mélysége.
Mintha véletlenül tenné, elmegy az asztaluk mellett, Dóra megszólítja, helló, Iván, te itt?
Dóri, szia, mesélj, mi van veled.
Bárdi Dóra grafikusként dolgozik, egyéb időpontokban anya és feleség, a szerepkörök közt egyensúlyozva pedig festeget, valahol még képzőművész. Mindenütt az – pontosít Iván, csak erre Dóra még nem jött rá –, valószínűleg nekem el sem hinnéd, hogy egyszer híres művész leszel, te az a későn érő típus vagy, akinek így harminc felé, ez a tanulóideje, de jobbnál jobb munkákat csinál majd.
Hát nem tudom, szabadkozik Dóra.
Iván és közte mesebeli hét év, Dóra arcán még nem látni, hogy meg volna keseredve, fejpántja a régihez hasonló, másmilyen az illata, kezéből csak a hosszú hamucsíkú vúzs hiányzik.
Iván, mióta felismerte, látja maga előtt két szituációban, szeretné elmondani neki legalább az egyiket, de nem tudja, hogyan kezdje, addig is beszélteti, közbevetéseivel tereli, főleg kérdezget.
Szemhéjfestéke lepereg ujjhegye egy bökő mozdulatától, madárlábnyi nyomot hagyva az alapozó havas síkján. Sági látja ezt az arcot öregen, és ez az egyik, ami miatt vele ül.
Képét pontosítja, élesíti közben. Porcelánbabán a hajszálrepedést.
És arra jut, hogy talán nem is fontos, nem fontos Dórának tudni róla. Engem is tévesen orientált. Nem szeretné, ha ebből valami kínos, helytelen következtetés adódna. Ezért arról beszél – vérbő gyűlöletét túljátszva–, hogy mennyire utálja azokat az idős faszikat, akik rutinjuknál fogva fiatal nőkre hajtanak. Nem fair, visszaélnek a technikai fölényükkel.
Dóra nevet, és azt mondja, Iván, te még mindig az a hülye bohóc vagy.
Hisz ismersz, egy szentimentális pöcs, bólogat Sági.
És neked, van valakid?
Szólózom. És most Iván mesél. Eltalálja azt a frekvenciát, amit Dóra fülének kellemes hallgatni. Aztán megint Dóra jön, hangja egy kissé vontatott, van benne törékenység, alapvonás az az egyedi rekedtség. Telefonjáról mutogatja kislánya fényképeit.
Iván kommentálja őket, nézd, a csecsemő arcán látni jól, ahogy egy, csak rá jellemző fintort vág, amit majd a felnőtt megörököl, kellőképp begyakorol, így a 39 éves reakciója semmiben sem tér el az 1 évesétől. Most a bébiétel elől húzódozott ilyen dühödt szájjal, később ki tudja miért fog, faszik miatt, csalódik bennük, nem tud nekik megbocsátani, hasonlók. De mi ez a kicsinyek pillantásában, intés?
Dóra hajlamos azt hinni, megszégyenítő bölcsességet közölnek, azt mondja a szem, tízezer éve élek ezen a világon, már mindent utáltam és szerettem, most megint megszülettem, hogy újratanuljam, mi az a szeretni, utálni.
Mondd Dóri, szoktad még hallgatni a Metamorfózisokat, kérdezi Iván búcsúzóul, a whiskyre fogva, az utolsó kör teljesen betett neki.
Tíz perccel később Sági a spotifájon keresgél, amikor Szinnyei Emesével, a romkocsma emeleti lépcsőfordulójában egymásba futnak, részegen össze is ölelkeznek. Iván letüdőzi a parfümjét, Emese incselkedve bekapja a fülcimpáját, smárolnak.
Sági, mint egy betonkeverő.
Azt hittem, te azzal a nővel, neheztel Emese.
Á, nem értek én a képzőművészethez, blokkolja Sági.
Láttam rajtad, hogy bejövök neked, ugye, bújik Sági szemébe az Emeséé.
Nem foglak elszalasztani, ígéri Sági.
Mire kiér az utcára, már világos van. Felteszi a fülhallgatót, instruálja a robotpilótát: séta lesz hazáig. Ismétlésre állítja az ipodján, ehhez a hajnalhoz Phil Glass lépcsőzetesen emelkedő üveghangjai passzolnak, remény, reménytelenség, a fejhallgatón kívül tavasz, madárcsicsergés.

 

 

(Illusztráció: Catherine Howe)

Seamus Heaney: Album

Album

I.

Most éled az olajfűtéses kazán,
Riadtan, kábán, ahogy a kivágott
Fa dől, pontosan, és úgy képzelem,

Ott vannak, nyáron, nyár kellett legyen,
A helyszín meg, ébredek rá, biztosan
Grove Hill, amikor álltak még a tölgyek,

Ahol annyi levegős vasárnap
Kémleltünk sípcsontig harangvirágban
Magherafelt négy messzi tornya felé.

Már késő lenne idézni, a szerelemre
Az is bizonyság, ha ketten kitartón
Nem egymásra, de egy irányba néznek.

 

II.

Quercus: tölgy. És Quaerite: Keressétek.
A zöld mozaiklombok, makkok között
(A gimnáziumi címeren columba: 

A szent liget galambja Derryben)
A talp koptatta, múlhatatlan írás:
Keressétek az Ő országát… Szilárdan

Álltam az iskola előcsarnokában,
Egy szürke szempár visszanéz,
És akkor láttam őket, most már látom,

Először párnak, akiket összefűz, hogy
Menni kell, indulni, az elhagyásom éppúgy
(Vagy szorosabban), mint az érkezésem.

 

III.

Tél van a tengerparton, ahová esküvői
Ebédre mentek. És én is az asztalnál,
Hívatlanul és óhatatlanul.

Sirályrikoltás. Illatozó halak.
Ódon ezüst. Csend, partra vetve. Könnyek.
Koccan a tál, az üvegcsillár alatt.

A pincérlány magukra hagyja őket.
És ennek az évfordulóiról
Nem emlékeznek meg, még csak nem is

Említik az évek során soha.
És most, aki idehozta, vissza is
Viszi őket, este érünk haza.

IV.

Ha valahol átölelhettem volna,
A folyóparton lett volna alkalom,
Az iskola előtti nyáron, fénykorában:

Akkor nem gondoltam, hogy azért
Jár a sarkamban, mert elutazom.
Ez lett volna az első, mégse lett .

A második igen, New Ferryben, egy este
Nagyon részeg volt, segíteni kellett
A nadrággombokkal. A harmadik

A lépcsőfordulón, az utolsó héten.
Fürdeni támogattam, jobb karomat
Tartva alkarja pókháló-súlya alatt.

 

V.

Egy unoka találta meg a módját,
A karosszékében támadta le
(Hirtelen ütött rajta a nyakán),

S hogy örömtől sebezhető, kiderült,
Ahogy minden nagy bizonyság szokott :
Jön, egyszerre, és aztán a belátás,

Bármi is erat demonstrandum.
Épp ahogy az előbb átjárta a karom
A fiú háromszori próbálkozása

Az elíziumi ölelésre, és az antik
Szöveg súlyos verete a fantom-
Mozdulat igazi súlyát megadta.

Mesterházi Mónika fordítása

 Heaney_Elolanc_300dpi

Seamus Heaney (1939-2013) Nobel-díjas ír költő, író, esszéista. Negyedik magyar nyelvű verseskötete Élőlánc címmel márciusban jelenik meg új magyar nyelvű kötete a FISZ és a Jelenkor Kiadó közös sorozatában.

 

Mesterházi Mónika költő, műfordító, esszéíró, angol nyelvből fordít regényeket és verseket, Seamus Heaneyről hosszabb tanulmánya jelent meg.

 

A Hold völgyében (Fordított idő II.)

Jóságos ég!
Egy igazi püspökfeleség!
Hildi, a hercegné nem is tudta pontosan, kinek ajánlott, kinek tilos a házasság. Az apátoknak lehet, de a püspököknek nem, vagy fordítva… Mert vannak az apátok, a plébánosok, az esperesek, az érsekek, a sekrestyések, aztán a minden rendű-rangú kanonokok, szerzetesek…
Már csak egyetlen kérdés van: Isten van-e?
Pedig ebből az idős, kicsi asszonyból, akit a püspök példás háziasszonyként, jámbor feleségként, élete hű társaként (egy test – egy lélek) mutatott be,  áradt a nyugalom és a fegyelem. Mint valami boldog anyanyúl, gondolta Hildi: megül a ketrec sarkában, itt, a bazilika bolthajtások alatti kis kertjében, és tágra nyílt, nyugodt szemekkel várja, hogy valaki nyakon csípje.
Nyakon csípje, megnyúzza és megegye.
Pedig barna, pirospozsgás, kicsi, húsos, mint valami megbízható kulcsárnő.
De Hildi minden ismeretlent szeretett előbb jól körülszimatolni. És mivel tényleg fázott a széles kőpadon, elmesélte a püspök feleségének, Ermessennek, hogy Bretagne-ban virágoznak a körtefák, hogy ott az idős asszonyok is kendő nélkül sétálnak, ott már térdig járnak a virágszirmokban, csak ez a Normandia ilyen elátkozott, csúf ország…
Nincs igazi tavasz, mióta a vidéket a mórok végigpusztították…
Semmi átmenet, egyszercsak kicsattan a nyár
Így van, így van, sóhajtozott Ermessen asszonyság.
Hiába, hiába. Ma már semmi sem ugyanaz… Bólogatás közben Hildi végigpásztázta a nyakát, az állát, kezét, a drága ruháján meggyűrődő ráncokat, ám  mikor  a pillantása a cipőjére esett, majd felkiáltott. Mint a frank nők, Ermessen is kényelmes bőrtokot hordott saru vagy csizma helyett. Ám ez a kis tokocska nem akármilyen volt: cikkcakkosan vágták ki, selyemmel bélelték, fényes zsinórral varrták ki, kis sarkot illesztettek a talpára, és most úgy feszült Ermessen lábfejére, mint egy vadonatúj bársonypapucs.
Hát nemcsak a hatalmon múlik a méltóság. Selyemmel bélelt cipő! Hildinek elég volt egy pillantást vetnie saját berepedezett körmeire, hogy gyorsan a köpenye alá húzza a saruba rejtett lábait.
De valamiről beszélgetni kell. A püspök nyilván az ő szórakoztatására rendelte ide a feleségét. Similis simili. Ám mire ők ketten, a koros püspökné és a koros hercegné összehasonlították az összes eddigi tavaszt, és eleget szidták az időjárást, a mórokat, a cselédeket és a lusta parasztokat, nem volt miről beszélniük.

20150129ongyilkos-allatok-dr-life

A püspöknén látszott, hogy kőfalak védelmében élte le az egész életét. Bár nem tűnt ostobának, érződött az elfogódottságán, hogy még soha nem tárgyalt egyetlen hatalmassággal – meglehet,  életében nem volt háborúban, talán soha nem ült  lovon, és a férfiak soha, semmikor nem kérdezték a véleményét.
Similis simili. Hildit elfogta a mélységes csüggedés. A kőkereszt árnyéka, mint valami feléjük szegezett kard, szép lassan elérte az arcukat. Sütött a nap, de dermesztő hideg áradt a kőkockákból.
– Hány gyereked van? – kérdezte Hildi,  mert érezte, hogy egy bazilika kertjében nem is illik másról beszélni.
–Tizenegy – felelt Ermessen. – És mind a tizenegy életben van. Egyik szebb, mint a másik.
Hildi gúnyosan elmosolyodott. Elképzelte a jámbor Udo püspököt, aki otthonában is a kereszténység gyarapításán dolgozik. Amúgy meg mit számít. Egyik gyereket se fogja soha a szenvedéstől megvédeni.
Bátortalan, reszketeg harangszó lopózott közéjük – a szentek mindent hallanak, vecsernye van, idő, idő, ne beszéljetek túl sokat! De talán nem telt a püspöknek nagyobb harangra? Ércesebbre, bátrabb hangúra? Hildi megrázkódott: elátkozott, babonás vidék ez, nem messze a temető, ahol a rómaiak végeztek a keltákkal… A vérengzés után akkora járvány tört ki, hogy a tündéreknek kellett a keltákat eltemetni.
A Hold völgye, a környékbeliek talán nem így nevezik? Hát nem csoda, hogy estefelé itt még a harangszó is bocsánatot kér a bálványoktól. A visszajáró halottaktól, a kutyáktól, a csontokkal teli sáros föld ártó kisugárzásától.
–Te hiszel Istenben, Ermessen? Te csak benne hiszel?
A jámbor püspökné, Ermessen semmit nem felelt. És mivel nem hallott még a hercegné balsorsáról, visszatért a saját gyerekeihez.
–Tizenegy van – suttogta –, hat fiú, öt lány, ahogy kell. Ahogy azt várták tőlem. – Bátortalanul sorolni kezdte: – Vincente, Folcon, Udo, Raymund, Philibert.
Hildi fülének idegenül, és valahogy lányosan csengtek ezek a latin nevek. Ám hiába várta, hogy Ermessen a lányokkal folytassa,
a lányok errefelé nemigen számítottak.
– Hat fiú, igen, hat gyönyörű, egészséges fiú, de te nem szeretheted az összeset egyformán. Más az illatuk, a tenyerük, a bőrük, a szemük színe. És a történetük is, amire te emlékezel, mert a gyerekek három éves korukra mindent elfelejtenek. Az egyik súlyos kő volt a hasadban, a másik annyit ficánkolt, mintha le akart volna győzni a születése előtt, de van olyan is, aki virág módjára növekszik benned, te eteted–itatod, te véded kilenc hónapig, de közben mintha ő is táplálna a nedveivel. Egy magzat, aki mindig ugyanarról álmodik, mint te.
Ermessen arca eltorzult.
– És hiába próbálod ezt később jóvá tenni! Hiába is könyörögsz a legkedvesebbnek, hogy ne dörgölje a másik öt orra alá, hogy te őt jobban szereted… Vagy hiába próbálod elhitetni vele, hogy csak ostoba képzelgés ez a túlzó szeretet, hogy rosszul emlékszik, hogy nem is történt semmi. Hiába, hiába, hiába minden! A legkedvesebb nem hallgat rád. Mert azt hiszi, hogy te mindentől meg fogom védeni, azt hiszi, hogy a szeretetemet ráhagyom, mint valami óriási, hatalmas kabátot… Ó, mennyire ostoba! Hogy mennyire ostobák a gyerekek! Azt képzelik, hogy megalázhatják a testvéreiket! Hogy büntetlenül az orruk alá dörgölhetik, hogy őket annyira nem szerettem!  Azt képzelik, hogy a gyerekkor soha nem ér véget!
A harangszóra harangszó felelt. Bátortalanabb és reszketősebb az előzőnél.
Hildi maga alá húzott lábakkal még jobban bevackolta magát a köpenyébe. Nem szokott hozzá, hogy kora tavasszal kőpadokon ücsörögjön, és figyelje lassan, ahogy a kőfalak magukba szívják a sötétséget.
Ermessen nem tudott megnyugodni.
Talán nem is volt senkije, csak a gyerekei és a szép cipője.
–Attól félek, hogy rajtam semmi sem segíthet. Ha meghalok, a fiaim megölik a legkisebbet.

isidore/portré

francia tüdőd sárgán, az artuillériák
murvás kertje, szemed fehérje
megszaggatott fehérnemű, arcod meg
levált bogárbőr. gégéd helyén törött
cserepek, mosdatlan foltjain
petrezselyem, bors és maté.

nevelésből elkapart maradék. ajkad lassan
megfeketedik, izzanak fogaid. minden
szavad vereség, ahogy lebuksz, mint
diákkorodban, de mégis valahogy
győztesen jössz ki a dologból, mint egy jól
sikerült elszólásnál

és győzelmed a lángoló part, a
hátrahagyott gyerekkor kémiai égése,
minden lélek ami vagyok, a szusz ami
kifogyott, az evickélő légőmozgásban
félrenyelt  nátrium.

te vagy a szóköz az üresen hagyott e-per-
kettő vagy –három után az a kis űr amit
sárga csontjaid még pont kitöltenek.
utalás, ahogy a nyitva hagyott hűtő fénye
utalgat arra, hogy ez nem az a hely, nem
az a város, ahol még a megváltásnak lenne
esélye – vagy értelme -, mert éjszaka ez
másik birtok, másik kert,

kerítése kutyabőr, mezsgyéje gyulladt
szkléra.

csak a betűk maradnak, a szintén nyitott
képernyőn (vagy legyen ez szemed,
homlokom belső fala, mit tudom én, mind
ugyanaz), steril szögek a bőrben vagy
madárcsontú méhedben az ötlet:

a végletek értelme, felfűzni egy embert a
szavak igazára, nem mintha lenne más,
feltűzni magunkat, mondjuk istenre, aki a
hűtő fényében lakik, mint visszacsavart
körte egy rossz elképzelésben.

portrém lettél, az árnyékom rólad, amit
magam vetek, ágy és vitorla.

Tízmillió költő országa

 Pénz / irodalom

Mielőtt bárki áruként pillantana az irodalomra, érdemes megvizsgálni, hogy az irodalmi alkotás manapság mikor jelenik meg áruként. Irodalomért ugyanis a befogadók többsége ma egyáltalán nem fizet: szöveggyűjteménybe foglalt kötelező olvasmányként vagy facebookos megosztásokként találkozik irodalmi szövegekkel. Általános olvasói tapasztalat, hogy az irodalmi szövegek, ha nagyon jók, letölthetők ingyenesen („azok megvannak valahol”), a kortárs szerzők műveiért viszont fizetni kell. Ez azt jelenti, hogy azok nincsenek?
De bizony vannak: az irodalmi szövegek egy része áru, amiért az olvasók – de csak az olvasók egyre szűkülő, egyre zsugorodó csoportja – fizet. Egész intézményrendszer épült arra, hogy az olvasók megvásárolják a műveket vagy élőben találkozzanak a művek szerzőivel. Az irodalom piacosítása ellen nem is lehet érvelni – bár az nyilvánvaló, hogy tisztán üzleti viszonyok között az irodalmi remekművek nagy része nem találta volna meg a saját olvasóit.
Ha az az irodalompolitika elsődleges célja, hogy a fenti remekművek megszülessenek, akkor kézenfekvő a szponzorok szerepe. De a magán- vagy az állami szponzoráció eddig ritkán vezetett nagy tehetségek felfedezéséhez. A regény- vagy drámaíráshoz szükséges tehetség ugyanis összetettebb, kevésbé mérhető, mint például az énekeseké vagy a balettáncosoké. Könnyebb megjósolni egy általános iskola felső tagozatának tanulói közül, hogy ki végzi majd koloratúrszopránként, mint valószínűsíteni, hogy kiből lesz drámaíró élete delén.
De az állami szponzoráció fontosságát – már csak a XX. századi magyar írók halálozási statisztikáját figyelembe véve – mégsem vetnénk el jó szívvel. Általános tapasztalat, hogy az első regényét még mindenki megírja valahogy, ám a folyamatos önkizsákmányolás megrövidíti az életet. A kiegyensúlyozott állami támogatás viszont képes meghosszabbítani a már befutott írók alkotóéveit.
Akkor talán a szponzorok és az állam által támogatott irodalmi társaságok és íróiskolák dolga az irodalmi tehetségek felfedezése? Ők azok, akik tudják, hogyan kell kinevelni a jövő nagy tehetségeit? Természetesen voltak eddig is tiszteletreméltó, nagy közösségi mozgalmak (humanisták, trubadúrok stb.) – az irodalom társadalmi művészet ugyan, ám nem feltétlenül közösségi. Számos alkotót ismerünk a múltban, akinek habitusával összeegyeztethetetlen a rendszeres társaságba járás, vagy csak a közösségi normákhoz való alkalmazkodás. Miért lenne ez másként manapság?
Az írószövetségek nagyon sok tiszteletreméltó erőfeszítést tesznek a pályakezdő írók elindításáért, de akaratlanul is az irodalom – Borbély András által vázolt (http://drot.eu/article/az-irodalom-repolitizalasa-udvari-fogyasztoi-es-utopikus-irodalom) – udvari modelljét képviselik. És ez az általam jobban ismert íróiskolákra, kreatív írás-kurzusokra még inkább igaz. Az ilyen szemináriumok, tinédzser-közösségek általában azokat a hallgatókat erősítik meg, akik „úgy írnak, mint a nagyok”, és nem azokat, akik vállalják az útkeresés, vagy a különbözés kockázatát.
A tehetségek „kiválasztásának” egyik módja lehet, hogy az állam nem is közvetlenül az alkotókat / alkotóközösségeket szponzorálja, hanem azokat a kritikusokat és szerkesztőket, akik „hozzáértésükkel” elősegítik, hogy az arra méltók hozzájussanak jó szerződésekhez, ösztöndíjakhoz, kiadói kapcsolatokhoz. (Az állami laptámogatások felfoghatók így.) Ámde egy ilyen szisztéma patriarchális viszonyrendszerbe kényszeríti az alkotókat, ráadásul egyik vagy másik értelmezői közösség kizárólagos „helyzetbe hozása” az irodalomról való beszéd elszürkülésének, sematikussá válásának kockázatával is együtt jár. (Egy ilyen fordulat biztosan hozzájárult a kortárs irodalom olvasótáborának  a 90-es évekbeli megfogyatkozásához.)
Az irodalmi élet intézményeinek megítélése nemcsak társadalmi helyzettől, hanem életkortól is függ. Annyi fiatalhoz hasonlóan régen én is feleslegesnek, sőt kártékonynak éreztem őket, de ma már azt is hajlandó vagyok elfogadni, hogy egy lap vagy irodalmi társaság (akár) önmagában is kulturális alkotás lehet. A közvetítő intézmények semmiképpen sem kizárólagos jelentőségű, de fontos összetevői lehetnek egy jól működő kulturális életnek.

Hatalom / irodalom

Irodalom és politika viszonya messze túlmutat a mai irodalmi intézményrendszer átalakítása fölötti vitákon. De mivel ezeket a vitákat éppen a politika váltotta ki, érdemes a kettő viszonyát is vizsgálni.
Természetesen még egy szerelmes vers is – hiszen személyközi viszonyokat jelenít meg – politikai tett. Ám vajon tekinthető-e az irodalom politikai szerepvállalásának, ha egy író magánemberként „állást foglal”, dísztribünön ácsorog, aláír, nyilatkozik, elítél valakit vagy valamit a tévében, átvesz vagy nem vesz át díjakat? Egy irodalmi mű ennél sokkal komplexebb politikai állásfoglalás kifejtésére is alkalmas.
Ennek belátását viszont nehezíti, hogy kevés példát ismerünk arra, hogy művek, írói életművek konkrét politikai döntéseket vagy akár társadalmi folyamatokat befolyásoljanak. (A Szigeti veszedelem még szerzője társadalmi és hadvezéri tekintélyével támogatva sem volt képes arra, hogy a magyar nemesség politikai szerepvállalását vagy a bécsi udvar politikáját befolyásolja. Ugyanígy a népi írók – bár sokan voltak – nem tudták a parasztság kifosztását megakadályozni.) Valószínű hát, hogy irodalmi alkotások érdemben csak kezdődő politikai mozgalmakat képesek inspirálni. Ennek jelentőségét a magyar baloldal újjáalakulásának idején semmiképp sem szabad lekicsinyelni – bár nagy kérdés, hogy egy alkotó a mozgalom identitását megtestesítő plakátemberként vagy tényleges gondolkodóként akar-e politizálni.
Létezik olyan ars poetica, miszerint magyar írónak lényegében mindig az elnyomottak „pártján” kell állnia, a költőnek-írónak a némák és nincstelenek helyett kell beszélnie. Különös, hogy ez a program épp manapság körvonalazódik: a befutott negyvenes-ötvenes magyar írók szinte mind ismerik egymást a bölcsészkari folyosókról, az íróiskolákban pedig elvétve sem találunk a középosztálynál mélyebbről induló fiatalokat. Persze léteznek az alacsonyabb társadalmi helyzetűeknek is irodalmi fórumai (különféle rettentően irodalmias nevet viselő „irodalmi kávéházak”) ezeket a facebookon egy-egy kattintás, de a természetesen világok választják el a komolyabb fórumoktól.
Hát akkor melyik is a „hiteles” hangja a szegényeknek? Netán tekinthetjük-e Zámbó Jimmy-t a „szegények költőjének”? Hiszen mint tudjuk, épp a legszegényebbek az ő „művészetének” a fogyasztói… A kérdés teoretikus – de jól jelzi, hogy egyetlen, a társadalmi küldetését komolyan vevő irodalom sem kerülheti meg, hogy ne csak szóljon a szegényekről, hanem – amennyire lehetséges – igyekezzen megszólítani is őket.
Irodalom és politika viszonya ma Magyarországon a „ki kap díjat”-kérdésében csúcsosodik ki. A nagy találgatásban, hogy melyik politikai erő miért és hogyan díjazza a „saját embereit”. Persze a „politika” nem az „embereit” díjazza, hanem az egyes alkotók mögötti szavazói csoportokat. De a kérdés akár megkerülhető így: mi szükség van 2016-ban még állami díjakra?

Társadalom / irodalom

A tapasztalatok alapján nem volna lehetetlen egy jól működő, rugalmas, több lábon álló irodalomtámogatási rendszert kidolgozni. Hogy mégsem sikerült ilyet találni, az talán több okra is visszavezethető. Meglehet, maga a magyar társadalom nőtte ki a használható modelleket.
Az eddigi leglogikusabb szisztéma, a Borbély András által felvázolt udvari, fogyasztói és utópikus irodalom modellje is arra épül, hogy a befogadók és alkotók csoportjai világosan elkülöníthetők.  Pedig ez nem igaz, ma nem különíthető el: a fiatalabbak közül azok olvasnak, akik írnak is – blogot, verset, regényt, recenziót. És ez nem egy aprócska, de művelt szubkultúra, hiszen a magyar történelemben talán még soha nem foglalkoztak ennyien szépirodalommal.
Ezt a mai irodalmi tömeg-túltermelést nem nevezhetjük népművészetnek (szinte minden alkotásnak név szerint ismerhetjük az alkotóit), és nem nevezhetjük mozgalomnak, hiszen nincsenek közös eszmei célkitűzései. Nem írható le elit- és popkultúra szembeállásaként, hiszen ma Magyarországon egyszerre több érvényes kánon létezik, és mindegyik kánon, ha intézményekkel nem is, de saját irodalmi normákkal és olvasótáborral rendelkezik. És bár a régi értelmező közösségek őrizni látszanak saját tekintélyüket, de a Wass Albert-kultusz is mutatja, saját normarendszerüket még az iskolákban sem tudják feltétlenül érvényre juttatni. Nemcsak maga az irodalom, hanem az irodalomról való beszéd is jóval kevésbé ellenőrizhető és irányítható, mint a múltban bármikor.
Többen egyfajta társadalmi forradalmat látnak ebben. A  XX. század balul sikerült, erőszakkal levezényelt, sok áldozattal járó modernizációs kísérletei után tényleg tapasztalható egyfajta elitellenes kiábrándultság. Nálunk nem sok becsülete van a megmondóembereknek – akár kötelező védőoltásokról, akár kötelező olvasmányokról van szó.  Ami az én szememben viszont meghökkentő: a költőket-írókat szinte automatikusan a “túloldalra”, a hatalmasok és a megmondók közé sorolják. (A nagy csinnadrattával járó állami kitüntetések ezért sem képesek megszilárdítani az irodalom társadalmi elfogadottságát.)
De ha bárki megtanítható jól írni, és ha a netes szubkultúra, az irodalomoktatás átalakulása, az egyes íróiskolák miatt azt sokan meg is tanulják, akkor kiből lesz író? Ma már a műveltség sem igazán meghatározó. Az egyetemi kapcsolatrendszer ma is nagy előnyt jelent, de az egyetemekről kikerülő fiatalok évről évre műveletlenebbek. A literary gentlemaneknek leáldozott, hiszen ma nincs olyan ismeretanyag – latin nyelv, antik műveltség stb. – ami a képzett és képzetlen irodalmárokat elválaszthatná. Ma Magyarországon az lehet bölcsész, akinek van pénze és ideje, hogy irodalommal foglalkozzék, és ismer másokat is, akik ugyanígy tesznek. Ezt a folyamatot láthatják elkeserítőnek, de akár felszabadítónak, sőt mámorítónak is.
Az irodalmi tömegtermelés nemcsak a marketing szerepét értékeli fel – a kiadók ma bármelyik jól író fiatalt felkaphatják és eladhatják –, hanem a romantikus küldetéstudatét is. Hiszen nem kizárólag menedzsereken múlik, hogy valaki képes elhinni, hogy érvényes mondanivalója van, hanem ihlettségen, beavatottságon, személyes inspiráción.
A net megjelenése és a műveltség átstrukturálódása ma univerzális jelenség, de ez a fajta lázas és irodalmi tömegtermelés talán csak a Kárpát-medencét jellemzi. Nem a magyarokat, hanem a Magyarországon maradottakat. Angliában, Ausztriában, Németországban nem születnek nap mint nap új irodalmi facebook-oldalak, nem alakulnak új és új irodalmi csoportok, és általában is azt tapasztaljuk, hogy ha kezdő írók munkát vállalnak nyugaton, akkor az irodalomból is hamar kigyógyulnak.
Ez az irodalmi tömeg-túltermelés (vagy bárhogy is nevezzük) nem választható el tehát az itt-től és most-tól, a mai magyar politikai viszonyoktól, a rendszerváltás csalódásaitól, az elitből való kiábrándulástól – tehát maga is politika.
A szponzorok, az állami intézmények egyáltalán a magát „komolynak” érző hivatalos irodalom tudomást sem vesz erről a bugyborgó, fantasztikus szövegtengerről. Ennek a hatalmas, határtalan, irtóztató mennyiségű irodalomnak ma Mark Zuckerberg a legnagyobb szponzora. De akárki és akárhogy szponzorálja, érdemes volna már ezt a különös birodalmat vagy irodalmat bátor felfedezőnek lapról lapra, közösségről közösségre feltérképezni.
Mert alig képzelhető el olyan irodalomtámogatási modell, egyáltalán, életképes intézményrendszer, ami erről a képtelen, mindig megújuló szövegtengerről nem vesz tudomást.

http://drot.eu/article/az-irodalom-repolitizalasa-udvari-fogyasztoi-es-utopikus-irodalom

Irodalmi és Társadalmi Portál

make up wisuda jogja make up artist jogja make up artist yogyakarta mua jogja murah mua wisuda jogja make up pengantin jogja mutiara make up jogja make up wisuda jogja murah make up jogja putri rekomendasi make up wisuda jogja make up pengantin jogja putri sekolah make up jogja make up class di jogja make up murah jogja mua di jogja mua jogja bagus make up paes ageng jogja salon make up wisuda jogja salon wisuda jogja make up wisuda wardah jogja salon make up jogja mua jogja terbaik make up wisuda jogja bagus make up wisuda berjilbab di jogja
ujnautilus.info