Eszmecserép

 

Thy Catafalque: Desolatio (Microcosmos, 2001)

Küzdött még magával, néhány környi terjedelemig. Akkor abbahagyta, mert a fájdalom lelassult és nem lehetett már küzdeni vele. Lehunyt szemmel feküdt a testében. Kicsit talán félt. Ő vagy ő. Inkább mind a ketten. Mármint egymástól.

Törődött bele, beletörődte magába, így történt. A kapualjban a mindenszínű fekete lepkék, vagy madarak, ahogy egymás körüli körökben. Beleugró kövek. A vizet elsöpörte, üres lett a homok, így nem lehet. Feketére gondviselt örökpillanatok.

A csontjaiban volt, menetelt, tehát lábai vannak. Érezte magáról leválni a kertet. Akkor mégsem ő volt az a. Bele tudta magát törődni. Beletört. Az a kicsi meg úgy mozgott, mintha már nem élne benne. Magával kellene telefonszámot cserélnie.

De mire. Kiveszett a sarkcsillaga. Tömör, holdszerűen kopott. Most minek erőltetni, ha gyönge, nincs benne létezés-szekérke. Valahogy vitte még magában a levegőzetet, félő volt, megáll, és akkor jaj lesz. Kiszellőztette a köveket, jobban virágozzanak.

Nincs indok. A fák kérge alatt sűrű hangyafalak. Emlékművet állítanak az igazság eltörléséért. Nincs igazság, nincs. Akkor ez hazugság? Tönkreöntükrözte magát. Gyenge lábakon állt az igája, mindegy. Igézetet hallott, eltörpült benne a körkörösség.

Vonultak a hegyek, hogy minek, ki tudja. Az égre ráálmodott valami furcsa kis ködöt. A mesében meg kézversek voltak, így beleragasztgatva, kapaszkodással fölfelé. Ha megráztad, kieshetett a földre. Ölelkező rímei tartották, magával legalább egységet képzelt.

Képzett beteg. Egészségeit részségek varrták szét. Félségek. Paramimetikus méhviadal. Természetrajzolási kényszerében fákat kényszerített tudatfölöttijébe. A lehunyt szemű tér magányosan csikorgott, ez lehetett a Kezdetben.

Az esetleges félreértések érdekében lemosható lelket tetováltatott magára. Elmozdultak egymásról a körök, ez fájt. Messziről sóhajtott, egészen elkobozta a földtől az eget. Megállt a fában a víz, elvágták idegrendszerében a lélegzetet.

Védtelenül történt, törtette magában a történéseket. Amíg el nem törik a gyertyát az éjszakás harangok, nem hagynak aludni a békéért. Az a hazug test meg csak úgy tesz, mintha tenne valahogy. A par excellence tudathasadék, tágabb ecsetvonatkozásaiban.

Magad mellett mentél el akkor, barátilag. Valami összetartotta a tengereket, szét a vizet. Magában ölelkezett. Titkon leheletet cseréltünk, de nem lehetett folytatni a félelmet. Túl lassú volt már ahhoz, hogy továbbrogyjon.

Földig emelkedett. A gúlákba rendezett katakombák görcsösen ismétlődő önmegtestesülése. Jógába merített testtel menekítette fénykeringését. Az a hazug árnyék megint nem jól követ. Pedig oldalhajóval érkeztelek.

Meredeken fölfelé zuhantunk. Kicsit aludni mentem, majdnem odafelejtettél. Nem lehetett volna máshol felnyitni a szemed. Belegörnyedt a rendszertelen fűnövésbe. Pocsék egy mosoly volt tőled, ezt ismerjük el.

A víz alatt nem nőnek fák. A vízben nőttünk. Mik vagyunk, azt mondd meg. Egy hosszan kitartott orrfújás. Ki fújja az orromat? A két kezedben szendergettél. És a fájdalomban a félelem apró teste, ahogy mozdulatlanul futott.

Magadra ismerhettél volna engem. Tudom, fájt volna, van ezekben a tükörközésekben valami hideg. Csillagos kert. Arra meg véletlenül se gondoltam, mi lesz velünk akkor, amikor megszűnnek az arckifejezések.

Arcbefejezés.

2015. 05. 22. 11: 50: 55

 

(Illusztráció: Elspeth McLean: Autumn Blossoms)

Versek

Lábadozó

 

Felértem a hegytetőre,
hogy megtudjam, mi az a ház,
amit egész nap látni az ablakomból,
és éreztem, már régen
meg kellett volna néznem.

Másnap
a világ kettőt bukfencezett,
hogy beleroggyant az ég,
mikor kivesztél belőlem
egy feltörő nevetéssel.
A láb magától megy tovább,
súlytalan a fej.
A vacogás a csontokban elalszik.
Felköhögöm a hegyi kilátás maradékait.

Odafenn
nem maradt más hátra:
számolgatni az esőcseppeket,
egy megfázást összeszedni,
megcsókolni a kőoroszlánokat.
A homlokzaton felirat:
“A szeretet soha nem ér véget”,
persze sírkápolna
a hegytetőn hívogató épület.

Vissza a völgybe,
ahol a házak apró csillagrendszerére
lassan rágyúl egy óriási reflektor.

A Nekár lassan buzog ki a zsilipen,
a nyári burjánzás után
a tárolt vizeket meg kell tisztítani.
A legnagyobb fájdalom,
hogy a cigaretták gyorsan égnek.
Nincs gondunk másra,
a szív némaságát kell még újraszokni,
és élvezni, ahogy melegítik az ujjakat
a tél előtt a nap utolsó,
melegebb sugarai.

 

A következő vonatig

Rám nyitotta nehéz szemhéjait
az ég mint tág, üres, kék szemek,
és éreztem, ahogy a félelmet megelőzve
elragad, hiába kerülném, az emlékezet.

Még megpróbálom összetéveszteni.
A kék szemek mind rég kihunyt csillagok.
Nem tájékozódni, nem tudni a nevüket.
Ne kerüljön a helyére, súlytalan, amíg kavarog.

Elfordítom még a fejem,
ellenállok kicsit, amíg lehet.
Tudva, hogy a jól megfontolt gondolatok
korábban is legyőzték a reményeket.*

Bármikor is volt,
túl régen volt már.

Bár a rabja lettem,
feloldoztál.

Ha volt is oka,
rég elfogyott,
ha kéne mégis,
nem adsz okot.

*

Engem bámul az ég.
Súlyuk alatt meggörbült szavakat citálok.
Szorosan összezárt szemhéjaimon keresztül
egyre tisztábban a jövőbe látok.

*

Nem úgy lesz,
ahogy bárki tervez,
ha valami mégis,
véletlen lesz.

*

Néha még ebben reménykedem.
Hogy valahogy, megmagyarázhatatlan
módon mégis megérkezem.

Várok, mint egy vidéki állomás,
de nehéz robajjal a valóság
átgördül a reményeken.

 

Kapcsolódó anyagunk: Mészáros Dorottya: Vagy mégsem? – kritika a szerző könyvhétre megjelent, Semmi zsoltár című kötetéről

Vagy mégsem? (Bödecs László: Semmi zsoltár)

Áttekintés, betekintés, le- és végigtekintés.
Bödecs László első verseskötete végigtekint hagyományokon, életeken, érzéseken. Belepillant a mindennapokba, illúzióinkba, reménytelenségünkbe, üres cirkuszainkba, és szikáran pontos verseken keresztül tekint végig az omladozó falakon, az emlékezet díszletein, és mindent értő szemmel néz végig az egyéni múlton, jelenen és jövőn.
Minket figyel, időnket eltékozló és mégis szüntelenül emlékezni akaró fiúkat és lányokat.  Itt és most, velünk, mellettünk, közöttünk élő fiatalokat, akik szeretnék azt hinni, hogy ők majd talán mást fedeznek fel útközben – de akik mindannyian belekóstoltak  az emlékezet keserűségébe.

„Olyan alkatrész az emlékezet,
aminek csak a helyét ismered,
előveszed magad régi naplókból,
kemény munkával a helyére
tákolod, s lám, úgy-ahogy
mi is újra eggyé váltunk.” 

Az önmagunkkal találkozás szinte fizikai fájdalommal jár, és mégis elkerülhetetlen: hiszen csak így, ezen keresztül szembesülünk jóval és rosszal. Óvatosan kellene válogatni az örökségek közt, és mégsem lehetünk elég óvatosak. A kőbe vésett múltat nem lehet eltüntetni, csak elfedni. A falak pedig csak arra emlékeztetnek, hogy nem lehettünk szabadok.

„Kezdd el újrafesteni,
ha hoztál hozzá valamit,
a régi házban
az összeírt falakat.” 

Mégsem lehet megállni, hogy vissza ne nézzünk – csak azért, hogy újra és újra rájöjjünk, semmi nem maradt, amit ebben a változásban támaszunknak tekinthetnénk.
Nincs ott más, csak a jövő távolsága vagy beláthatatlansága miatt megkeseredett illúziók.

„Arról beszélünk, amiből mindenkinek
kevés van, talán az egészet magunknak
kellene félreraknunk, lehetnénk
csak mi ketten gazdagok” 

Ha eltüntetni nem lehet, talán meg kell próbálni változatni ezen a múlton. Talán meg kell törni a hagyományokat, átgondolni mindazt, amit a kötelesség sulykol. Újrafogalmazni egy kánont, felülkerekedni az ékezeteken, kitaposni az utcák éleit. Hinni abban, hogy van erőnk, hogy változtassunk. És mégis, mikor megragadnánk ezt a lehetőséget, ráébredünk, hogy a hit is megváltozott.
A múlt örök ambivalenciája a jelenre is kivetül, és idővel rájövünk, nincs menekvés: haza kell érnünk. Ideje megszabadulni a ránk háruló hatalmas felelősségtől (vagy illúziótól), hogy képesek vagyunk átalakítani a világot. Egyedül kell megérteni múltbeli önmagunkat egy olyan világban, ahol nincs semmi zsoltár.

Bödecs László az időt és az emlékezetet eredeti módon tematizáló kötetében a örök-új kérdéseket mutat be a perspektívák kifinomult váltakozásával, az emlékezés folyamatát idéző fokozott képiességgel. Egyszerre jeleníti meg a vallási és irodalmi hagyományokat és a jelent, és teszi nemcsak érzékelhetővé, hanem tapinthatóvá és szinte fenyegetővé a köztük húzódó feszült és kiolthatatlan ambivalenciát.

 

url

Tántorgó paripám (III. rész)

Hogy komolyabb tárgyra térjek. Ahogy alkonyodik, komolyodnak a dolgok.

– Akkor főzünk most egy paprikás krumplit – mondja az apu.

Bevonulunk a konyhába, aminek két ajtaja van, de ajtó nélkül. Apu szerint ezért lesz büdös az egész lakás, amit egyáltalán nem bánok. A főzés azzal kezdődik, hogy hagymát vagdos az asztalon, ami nem érdekel. Várom, hogy következzen a szalonna. Egyszer-egyszer leesik belőle egy kis darab, a végén pedig a bőre esik le, ezt kiviszem a verandára és igen jó. Kitti ilyenkor jelenik meg általában és odapisil a verandára, de apu tudja, hogy nem én voltam. Én ugye morgok, így az apu tudja, hogy itt a Kitti és pisilni fog. És nem kap szalonnabőrt. Egy ideig nézi, hogy rágok, aztán elfut haza, ahol a Kati néni egy nagy edénybe rakja azt, amit ő nem tud megenni. Tehát az egészet. Kitti ebbe belenyal, majd visszafut, de megint nem kap a bőrből. Apu közben szétvagdossa a krumplit, és már jönnek kifelé a jó szagok. Bemegyek, hogy segítsek, a hagyma, ami nem érdekelt, kedvesedik.

Megjelenik a két büdös macska, mert tudják, hogy főzünk. Felzavarom őket a fára, onnan nézhetik, hogy rágom a bőrt, és hallhatják a főzés zaját. Szemmel tartom őket. Jön a Kitti is megint, meglátja a macskákat és kezd üvölteni. Addig ordít, amíg kijön az apu és odavág hozzá egy krumplit.

Megszagolom, nem ehető. Kitti kicsit meg van sértve, elkocog, apu pedig megnézi a tócsákat.

– Hát ez nem igaz! Na, figyelj ide, vigyázol a krumplira, és ha jön a Kitti, zavard el!

Rendben van, akkor figyelek. Figyelek a macskákra is. Kénytelen vagyok a bőr mellett maradni, mert elviszik a fára, mint a múltkor. Teljesen berekedtem, mire elmondtam nekik, mennyire fel vagyok háborodva. Fenn volt a fán az én bőröm, és nem adták vissza, pedig kétszer is leejtették, de visszavitték az orrom előtt. Ezt olyan gyorsan csinálják, hogy nem lehet megfogni őket. Mondom a Kittinek, látod, milyen büdös dögök? Látta és üvöltött.

– Kuss! – mondta az apu odabent, de hiába, mert ha a Kitti elkezd üvölteni, abba nem hagyja, mert mindig eszébe jut, hogy megkarmolták az orrát.

Na jó, akkor megnézem, hogy mi van odabenn. Apu felment a számítógépéhez – a krumpli kedvesedik. Kimegyek megint, bejövök, álldogálok kicsit, végül felmászok az apuhoz, hogy miért nem jön, amikor én már régen éhes vagyok, és elmúlt a mi evés-időnk.

– Hogy vagy? – kérdi, de nem is figyel rám.

Jó, visszamászok, megnézem a krumplit ismét. A fedő alól kijött a füst. A macskák a fán szaglásznak. Ők nem értenek a krumplihoz, de szaglásznak azért. Mondom nekik, hogy nem értetek hozzá. Ülnek és néznek. Ezek mindig néznek.

Visszamegyek, a konyha csupa füst. Felmászok az apuhoz, aki éppen kuncog. Nem tudom, minek tud örülni, amikor én egyre éhesebb vagyok. Visszamászok – már alig lehet látni a füsttől. Egyszer csak nagy robaj, rohan le az apu.

– Jézusom! – mondja és lerángatja a fazekat a tűzről. – Miért nem szóltál? Az edény is kész, odanézz!

Kiviszi az egészet és elássa a krumplit a fenyő tövében.

– Ez van – mondja. Vág egy szelet kenyeret, megkeni zsírral. Nem bánom, mert szeretem a zsíros kenyeret. Ezt úgy esszük, hogy egyet az apu, egyet én. A macskák az ajtóban nyávognak, de nem mernek beljebb jönni. Nem is ajánlanám nekik. A kenyér után vizet iszunk és apu bekapcsolja a tévét. Hát ez nem érdekel, kimegyek a verandára, nem hagytak-e valamit a macskák. Mert előfordul. Ledobják a varrógépről és otthagyják.

Jön a Kitti, mondom neki, hogy jártunk a krumplival. De a zsíros kenyér jó volt.

Szegény krumpli. Kiástuk a Kittivel és megettük mégis.

Tévé után apu leveszi a bundáját, ami megdöbbentő. Nincs szőre. Először azt hittem, hogy betegség, mert a kutyákról akkor jön le a szőr, ha beteg valaki. Mondtam neki, hogy egyen csontot. Sajnálatos nagyon, de az anyu is kopasz. István még kinéz valahogy, lehet, hogy fejlődni fog, ha nem cigarettázik.

Az semmi, de ezután az apu bemászik a kádba és vizet ereszt magára. Én a fürdőszoba ajtajában állok és nézem iszonyodva, mert tudom, milyen rossz az, amikor vizes valaki. Azért csinálja, mert rövid a nyelve és nem tudja nyalni a lábát. Én szívesen lenyalnám, de olyan közel nem merek menni.

Na, végre kimászik, és egy rongyot húzogat a hátán, hogy ne fázzon. Ez az emberek legrosszabb szokása. Akkor felveszi végre az esti bundáját, ami szintén hitvány dolog, dehát ez van neki, és megyünk végre aludni.

Az alvásnak csak jó tulajdonságai vannak. Az apu megcsinálja a két vackot, tehát a övét és az enyémet is, ami egy párna, rajta pléd, amit elsimít, úgyhogy gyűrhetem össze ismét. Körbe kell járni rajta, amíg jó lesz a végén, és akkor jön az esti mese. Nekünk külön esti mesénk van, ami abból áll, hogy az apu ráhajtja arcát az oldalamra és ezt mondja:

„Álmodj szépet az anyuról, a madárkákról, napocskáról, füvecskéről. Filosz fekszik a füvecskében, a napocska melegíti az oldalát. Álmodj szépet az István kutyáról, aki annyira szeret téged, hogy elvisz mindig sétálni az erdőbe, ahol a nagy botocskák nőnek. Álmodj a Nagymama kutyáról, aki a finom leveskét főzi neked.

Álmodj a te szépséges tacskó anyukádról, az érsekvadkerti Picur kutyáról. Szép a szeme olyan, mint a Filosz szeme. Szép a füle – mint a Filosz füle. Az orra, a lába, a farka. Selymes, fekete bundája. Picur kutyának született négy kicsi kutyája: Filosz, a Filosz testvérkéi, meg egy kislány ,és Picur kutya adott nekik édes, meleg tejecskét. Clap-clap-clap, szoptak szépen, hogy erős, bátor, szép kutyák legyenek. Azok is lettek. De Filosz a legszebb, Picur kutya legkedvesebb fiacskája.

Sétálnak a kutyák. Sétál Picur kutya, sétál a Filosz, sétálnak a Filosz testvérkéi, meg egy kislány. Nagyon szeretik egymást, mert ez egy igen szép kutya falka. Álmodj róluk szép kutyaálmot.

Ez a mi esti mesénk. Mire a tejecskéhez érünk, én már alszom és arról álmodom, hogy együtt játszunk. Ott van az anyukám, a testvérkéim, meg egy kislány. Ennyire szeretjük egymást.

                                                                               ♦

Eljött az anyu és nagyon szép napunk volt. Finom levest hozott, ami szerencsére kifolyt kicsit a zacskóba. Ezt én kaptam, és ahogy vitte, a konyhában is kicsöpögött, úgyhogy azt is felnyaltam. Mindig hoz kekszet is, mert tudja, hogy kevés van. Amikor jön, mindjárt kapok általában.

Aztán kimentünk a kertbe: végigjárta a virágokat, hogy mennyit nőttek, mert nálunk minden virágot ő ültetett. Én is járok vele együtt, megnézzük a virágokat. Ezek a legvidámabb növények, pedig nem tudnak se nyávogni, sem ugatni. Mindegyiknek más szaga van, de amikor sokan vannak, mind összekeveredik. Aki megszimatolja, vidám lesz, ezért szagolja őket az anyu is, mire lassan elmúlik a szomorúság-szaga. Mert amikor megjön, ezt lehet érezni rajta. Nem tudom, hogy mit csinál, de amit csinál, az nem vidám dolog. Amikor megjön, már javul kicsit, mert örül annak, amit hozott nekünk, és örül, ha lát bennünket.

A méhek pedig a virágokat nyalogatják. Egy család itt lakik a tetőnkben, és egész éjjel zümmögnek. Bejönnek a felső verandára is, mert van egy pár lyuk a falon. Hiba pedig. Jönnek, akkor mondom nekik, hogy hiba, de nem értik. Mert visszamenni nem tudnak. Kezdenek mászni az üvegen, mert az üvegről ők se tudják, mi az. Kint van a kint és nem tudnak odamenni. Apu szokta kilapátolni őket egy papírlappal. Ez a néhány megmenekül, de a többiek meghalnak, mert nem tudnak hazamenni és belehalnak a szomorúságba.

Ezeket el szoktam mondani az anyuknak, amíg virágozunk, és ő mindig meghallgatja. Közben ülteti a virágokat. Legközelebb jön, megnézi, hogy mennyit nőttek. Apu gerendákat fűrészel és azokat dugja le földbe, a gerendák azonban nem nőnek. Mindenféle helyet épít, de sok értelme nincs ennek. Ennyi helyre nincsen szükség. Néha oda se figyel, látom, hogy másra gondol. Ilyenkor aztán bumm, és már rá is vágott a kezére, erre van egy külön szerszáma, az a neve, hogy kalapács.

Ültetés után jön az ebéd, végre. A macskák külön tálban kapnak a varrógépen, de szemmel tartom őket, mert olyan pofátlanok, hogy le szoktak jönni és megnézik az enyémet. Ugatok, de nem izgatja őket, sőt, belenyúlkálnak az én tálamba és kihúzkodják a legjobb falatokat az orrom elől.

Ebéd után lefekszünk végre, amit nagyon szeretek. Befúrom magam az anyu és az apu közé, ami a legjobb dolog a világon, mert egyik oldalról érzem az aput, másikon az anyut. Hallom, ahogy lélegeznek, tudom, hogy mit álmodik az anyu és az apu, ezért álmában az ember egyszerre tud virágot ültetni és kalapálni. Néha még olyat is álmodtam, hogy kalapáccsal vertük be a virágokat a földbe. Ki is mentem aztán megnézni, hogy mi lett velük, de rendesen álltak, úgyhogy nem ártott nekik.

Délután az apu lenyírta a füvet, az anyu pedig az ágakat csipkedte és összeszedett minden vackot, amit mi egész héten eldobáltunk. Este pedig beszélgetünk, amikor én az anyu ölében fekszem, ami azért jó, mert mindent tudok, amiről beszél. Anyu megérti a dolgokat, majdnem úgy, mint egy tacskó. Lehet, hogy tacskó is, csak nagyobb fajta. Szomorú barátai vannak. Lehetne már egy vidám barátja, mondtam neki.

– Van is – mondta és megsimogatta a fejemet.

Ha így van, akkor jó. Anyunak jól vannak a dolgai, mert nem haragszik senkire. A nőkkel így van ez, az én anyukám se tudott rendesen haragudni és a nőstény macska sem. Nem erre figyelnek. Na, így persze nem lehet megvédeni egy területet, sem elzavarni valakit, aki nem odavaló. Ki is mentem a kapuhoz és üzentem a hegyre, hogy itt lakik a bátor Filosz, az Akácfa utca réme! Mire fentről jött a válasz, hogy itt meg lakik a Kócos, a hegy réme! Aztán a völgyből meg, hogy itt lakik a legnagyobb rém, hát vegyétek tudomásul! Tudomásul vettük, az anyu is hallhatta.

De amikor elment este, nagyon hiányzott. Még annyi mindent mondtam volna neki, mert vele lehet a legjobban beszélni. Sajnos, beült az autójába, aminek Mözsó a neve, és elment lefelé az utcán. Hátul mozgott a két piros lámpája, néztük ketten, én az apu ölében és szomorúak voltunk. Miért kellett neki elmenni, ahelyett, hogy itt aludt volna, úgyhogy az apu megint tévézni fog. Ha itt az anyu, nem tévézik, de ha nincs itt, akkor igen. Kezdtek is ordítozni, én meg kimentem a lábtörlőmre és néztem a kaput, hátha visszajött, de nem jött. Jól van, gondoltam, akkor visszahozom. Még nem érhetett messzire.

Kibújtam a kerítés alatt és megindultam utána. Az országút felé ment, ahová az apu szerint nem szabad lemenni. Jól van, gondoltam, most úgyis ordítoznak, addig én visszahozom és akkor megint itt lesz. Autók mentek az úton, egyik erre, a másik arra. Végre egy kis szünet lett és szaglásztam, de összekeverték a Mözsó szagát. Mégis tudtam, merre ment, hogy melyik a jó irány. Mindjárt meglesz, és együtt hozzuk a leveskét meg a kekszet, fog az apu örülni.

Megindultam hát az úton – páran dudáltak. Én kocogtam szépen és elértem a kanyarig, ahol két út megy tovább. Megjelöltem a villanydúcot, hogy kitaláljam, melyiken menjek, és ki is találtam. Mentem tovább, itt még sose jártam, de megismertem egy házat, mert láttam, amikor az apu hozott a Vikivel. Itt egy kutya is volt, rámhördült a kerítés mögül.

– Jól van – mondtam –, ismerlek, te a hegyi rém vagy. Én meg az Akácfa utca réme vagyok.

Kocogok tovább, találtam egy kis hurka-héjat, megettem. Az apu el szokta dugni ezeket, mert azt mondja, hogy műanyag és kihányom. Aztán egy kis sajtpapírt találtam, és sok jó szag volt ott. Ez egy olyan ház, ahol élelmek vannak. A sajtpapírt is megettem és megjelöltem a fát, hogy ez az enyém. Erre kirohan egy nagy fekete kutya és megharap.

– Hé! – mondom. – Az anyuért megyek, hallod?

De eléggé fájt, a lábamat harapta meg. Kicsit sántikálva mentem tovább. Hát ez megharapott.

Dudáljatok, jól van. Hol az anyu? Nagyon messze eljött, ami nem egészséges. Egy kis fa nő itt, tele piros bogyóval. Ha leesne egy, megkóstolnám.

Közben sötét lett és villogtak a csillagok. Olyanok, mint a virágok, csak nincs szaguk. De annak is örülni tudnak, hogy nincs semmijük, mert ilyenek.

A kanyarban kicsit félrementem az autók elől. Csendes utca, hasonlít a miénkhez, csak a szaga más. Megállok egy ház előtt, megjelölöm a kapuját. Világos volt az ablak és jó szagok jöttek onnan, de hallottam, hogy ordítoznak a tévében. Ha itt lenne az apu, élvezné.

Na, egy kutya ismét, belül volt, de tágultam. Errefelé nem laknak túl barátságos kutyák. Még mindig fájt az a láb, nyalogattam kicsit. Ezeknek a kutyáknak nem adnak enni, mind üvölt. Más ilyenkor fekszik a lábtörlőjén és őrködik. Kicsit hiányzott a lábtörlőm, jó lett volna megállni. Gondoltam, még megyek kicsit, aztán ha megtalálom az anyut, visszamegyünk. De nem találtam.

Nem pontosan erre jött, csak errefelé. De ha tovább megy az ember, mégis találkoznak az irányok, mint amikor a Mókus utcából átvágok a kerteken, és egyszer csak otthon vagyok.

Az apu biztosan kiment a verandára, hogy megnézze, hol vagyok. Eljöttem az anyuért, mindjárt megyünk és visszük a leveskét meg a kekszet.

Ez mi? Ilyen büdös holmit még nem láttam. Ragad is. Egy hordó, benne valami. Le se jön az orromról, ragad.

Na, itt is világos van. Gyerünk át a túloldalra, csak az anyuért megyek!

A válasz óriási. Óriási kutya lehet ez, nőstény, de nincs szag. Nincs, akkor csak őrködj, de a nőstények nem őrködnek jól. Őrködni a kanok tudnak, menj aludni! Az anyuért megyek! Az Akácfa utca réme vagyok, oda fogunk visszamenni.

Egy pillanatra hátranéztem: az a fa ott volt. De itt is van egy. Forgolódtam kicsit, hol az anyu? Egy vaskapu, ez majdnem olyan, mint a miénk, megjelölve sok helyen, előtte egy szép nagy kutyakaka. Jó nagy kutya volt. Megsimogatom a fülemmel és a nyakammal, hogy illatos legyek. Kicsit rendbe jöttek már a dolgok, nemsokára meglesz az anyu és hazamegyünk.

Egy rágógumi. Nem a legjobb, de megesszük azért, valamire csak jó. Ráragadt a lábamra is. Másik része a fogamra. Lekaparjuk. Nem jött le, de a lábamon is van már kettő. Ameddig számolni tudok. A számból kilóg, kellemetlen, de most nem érünk rá.

Egy bolha. Hát ez idejött. A porban is vannak, és ha erre jár egy tacskó, ráugranak. Na, figyelj ide, meg leszel fogva! Úgyis megtalállak, csak előbb az anyut kell megtalálnom, mert nagyon vár már az apu.

Egy utca balra, ez jó lesz, ott mennek az autók ismét. Arra ment. Megnézzük, mert ennél messzebb nem jöhetett.

Nincs szag, arra figyel az ember, ami a hasából jön. Erre ment, akkor mi is megyünk. Jó irány.

(folytatása következik…)

 

 

(Illusztráció: L&S)

Fekete Anna versei

VISSZA-BESZÉD

Minden sejtem a halottaké.

Ha kifeszítenék, egy végeérhetetlen
szólánc lennék óceántól óceánig:
nyögések, sóhajok, parancsok, emlékek
zagyva keveréke. Életvonal – szakadatlan,
és szörnyűséges. De enélkül nem tudnám
befűzni a cipőmet. Nem látnék, nem fáznék,
nem hallanék, és nem üzenhetnének
a halottak senkinek. De van-e értelme
milliószor látni a napfelkeltét? Van-e értelme
megbotlani és megint vissza-visszatérni?

A fénynek nincs története.
Ő minden nap újjászületik

HAZAFELÉ

Valami pedig megmaradt. A mama konyhája, a régi
húsgombóc-íz, a zápfogak közt lassan megédesedő
kenyérgalacsin. A beszáradt, görcsös lekvárok.
A délutáni tea, amiben a cukor is megkeseredik.
Ahogy a szegénység a szívedből árad, miközben
bámuljuk a titkos háború kiskatonáit, a küszöb elé
szórt hegyes, szúrós, kis morzsákat. Na de hátul
az a nedves folt! Fény át nem járja, szélroham,
remény fel nem frissíti! Mintha minden nap
tönkre tennénk, cserben hagynánk valakit.

Pedig
bizonyisten
dehogy.

Untitled3

MIKOR MEGÜTÖTTEK

Egyszer ütöttek meg. De nem az ütésre, nem is a fájdalomra
emlékszem, hanem a csengésre, a vészjelre, hogy valaki letört
belőlem egy darabkát. Talán a keresztnevemből az A-t, és ez most
az övé marad, ott lapul a zsebében az öngyújtója mellett, elviheti
magával a túlvilágra is. Tudjátok, meséli, mikor azt a nőt
megütöttem, és én ott majd állok a menny kapujában, zavartan
és névtelenül… Mert megvert nő lett belőlem, és ez a valami,
a saját nevem, jobban fog hiányozni, mint a szüzességem.

Azóta értem meg, mért nem bocsátanak meg a kis népek.
Egyetlen perc alatt bosnyák, kurd, örmény, baszk, horvát,
litván lettem. Mert nem a kés öl meg, nem a méreg –

A rómaiak úgy hitték, a rabszolgák nem tudnak meghalni.
Marad a nevükből valami. Egy kis darab, amit valaha letörtek.

 

HAJNAL

Újra belecsodálkozom.

Régen még lassú volt, mint egy komótos
óceánjáró. Már akkor remegtek a partfalak,
ha óvatosan, fénylő pompájában kibontakozott
a várakozásból. Elég volt gondolni rá,
meg se kellett pillantanod. Új nap,
új birodalom. De ma már csak egy villanás.
Mintha egy szerteszét kínlódott ölelésben
megfordulnál a pamlagon. Vagy elhúznád
a függönyt, megbabrálnád a távirányítót.

Világosodik – no igen, mi mást tehetne? –

Elsápad az ég szégyenében.

Untitled2

 


képek: Heather Evans Smith

 

Kapcsolódó anyagunk: A megnevezés kötelessége – Botár Attila kritikája Fekete Anna Oda-vissza című kötetéről.

A megnevezés kötelezettsége (Fekete Anna kötetéről)

11212764_854767054604155_3480813658358302628_n

A költészet olyan, hogy mindent, mindenkit védelmébe vesz, aminek, akinek a nevét kimondja. Rokon- vagy ellenszenv nem számít, a dolgok dideregnek a kimondás nélkül. Ha jól eszmélkedtünk, az emberé a kimondás joga, a költőé a név felkutatása, megtalálása, embertársai elé helyezése. Ha még érvényes valamilyen sorrend.
Érvényes. Előttem Fekete Anna Oda-vissza című verskötete, bizonykodnék, hogy már a széppróza is Babits borúlátó jóslatának – Régen elzengtek Sappho napjai – sorsára jutott, érthetőbben:  [A próza] „meghal. Nagyon is merész kezekkel téptük a kényes leány hegedű-testét”… stb. Fekete Anna kötete semmiféle jóslatot nem teljesít be, odaáll minden jóslat helyébe. „Vagy csak a költők műve minden, akik a szavakat konokul a valóságba fűzik bele?” (Sorbanállás közben). Korának, egzisztenciális helyének (magyarul élő és író szlovák állampolgár, aki Bécsben orvostanhallgató és jórészt magyar irodalmi folyóiratokban publikál). Hangjával, fegyelmezett-kemény szelídségével olykor komáromi hajók széllel-Dunával küszködését, olykor az elárvultság éjszakájában való botorkálást, más pontokon pedig az emlékezést szikráztatja, melegíti verssé. Ám azt sem titkolja, hogy a dolgok megnevezése ugyan őrá, a költőre hárul, de mivel „a jók és rosszak szétválasztásában” Isten nem jön segítségére, ő, Fekete Anna, sem tévedhetetlen. Ami némi iróniát engedélyez is, de ne gondoljuk, hogy a poetisza ezzel úgymond „mossa kezeit”. Ha út nyílik az iróniának, az semmivel sem szélesebb, mint bármelyik modernség és huszadik század váslatta költőnek, írástudónak. Olykor a műfajok közötti határokat oldva fel mégsem lesz a megnevezhetetlen, gomolygó szürkeség mániákus dalosa. Teszi, ami törvényszerűnek látszik. A betűhöz tartozó műfajokat a kor kimondatlan követelményeinek megfelelően egybefuttatja.

Azt mondanánk: modernség. Azt még: ősi mozdulat, archaikus eljárás a korunkat idéző léthelyzetekre. De a megnevezés kötelező. Fekete Anna három részre tagolt könyvéhez mintegy prológusként illeszti az első emberpár történetének (költői) átirását (Ádám, Éva). Ám a szerep módosul, a kérdések nem az Úr, a költő oldaláról hangzanak el, és a kérdések nyomán az olvasó már túlvan az eredendő bűnön, és mintha az emberpár utódaihoz érkezne. És mintha a mába:

„…De hogy kívánhatná a húst, aki nem ismeri?
Hogy akarhatná a kínlódás extázisát?”

Ezekkel a retorikai felvetésekkel  kiment bennünket a túlzott historizálás kényszere alól, s  teszi egyben kontúrossabbá, megjegyezhetőbbé  személyiségét. Váratlan mondatok, grammatikai elemek bomlanak ki a kötetben, s mindezen fejlemények versekké szőve beölelik a költőnő világát, emlékképeit, családjához való viszonyát, jövőképét, mindennapjait. Köznyelvi és az élő szó elemeiből történő építkezése nem fosztja meg költészetét összetettebb lírai eszközök használatától. (Hideg és régimódi) „Mit mondhatnék a szüleimről?”  Bujkáló dialógus. A felmenőire kérdezőnek  jelentés-csonkolást is eszközül hívó versben válaszol. Tájékoztatásul az érdeklődőnek (az Olvasónak!) egy régi (kultúr)táj képét idézi meg a jelenlegi temető helyén, egy epreskertét, és akár történelemórát tartana, akár az antropológia alapigazságát vázolná, oly szemléletesen fonja össze szülei sorsát a históriai tájéval, a tájét saját életével, leányutódjáét az anyja, tkp.  az ő (tájban történő!) elhantolásával.  –  Személyisége terjedelmét kutatja akkor is, amikor a „menthetetlennel” találkozik. A súlyos betegség miatt érzett, undorral, gyűlölettel, amely végül is az aligha várt belátással (és szemantikai eltolódással) zárul:

„De a gyógyíthatatlanok öröklik a földet.”

A névadás, a tulajdonságok színét és fonákját felvázolva-sűrítve (e kettő költő esetében kiegészíti egymást!) jelzi Tenebre  című versében, hogy a név szerint ismerőket két csoportra oszthatjuk. Akár a sötétséget és a világosságot. Akár kétféle sötétséget.  Tehetetlenek vagyunk, bármely csoportban, még ha a vallási liturgiát is eszközül választjuk.  Ennek ellenére Fekete Anna közvetlen hangvétele ezúttal sem válik szenvtelenné, kívülállóvá, személytelenné. Ami nem jelenti azt, hogy lemond az ellentmondások néven nevezéséről. Csontváry mostanában előkerült képéhéhez (Éjszakai táj holdvilágnál) nagy beleérzéssel a foszladozó harmóniára kérdez. A kép és a kép előtt alló néző létére vagy eltűnésére a gyöngédségtől a nagy feszültségig, intenzitásig  merítve a stílisztikai eszközökből.  A “sietés” motívuma mint a fiatalság sajátja éppen olyan gyakran vetődik, merül  fel verseiben , akár a családi és nemzedékbeli feszültség. Egy példa az utóbbira:

… Figyelem, mennyi szeretet fér a szájába: mennyi hús,
mennyi csont, mennyi nyál, mintha lenyelt volna
egy vegyi kombinátot vagy egy mérgezett tavat.
Világít a konyhánk, mint egy fénylő kínzókamra… .”

                                                                                                                           (Anya, anya)

A sokat mondó, kevés hatáselemmel dolgozó, kezdetben titokzatos és közvetlensége miatt megcsodálható versei közül az olvasó figyelmébe ajánlható a Kölcsönidő (40. p.) A vers villódzó látószögváltásai és közvetlen nyelvezete feledtetik a nagyon mély, komoly, személyes válsághelyzetet. A másik poharán a költő hagyta ajaknyom (rúzsnyom) és a – csak érzékeltetett – veszteség felismerésével belénk nyilalló, nyomasztó fájdalom, rossz kedély a fő regisztere a versnek. Ez az alaphelyzet a másik opció, a saját érintetlen pohara említésével erősödik és kerekedik formált egésszé. A formált egész a prózai kijelentésekből átvett, sorjázó mondatok önmaga helyzetére történő utalásokkal. Olykor-olykor – a már emlegetett – (ön?)iróniával elegyítve: „Na de hogy lesz így férjem? Gardénia függönyöm? Intellektusom?…”  Később, és immár nem csupán az iróniát kijátszva, de a nem-változóra is utalva: „Kézfejemen a dédanyám kölnijét érzem.” De a Baudelaire-től származó, franciául a versbe iktatott mondat sem nélkülöz enyhe gunyorosságot: „J’ai plus de souvenirs que si j’avais mille ans.”. Ami körülbelül: „Emlékem több, mintha ezer éve gyűjteném” (Spleen 2). Az esztétikai totalitás egyetlen versén kimutatva a személyességhez tartozó és kinyilvánított nyelvi megállapítások, toposzok látszólag válogatatlan, önkényes belső beszéd elénk tárása mutatja Fekete Anna elszegődöttségét a prózai megnyilvánulások, a közbeszéd, a nyelvi fordulatok koherenciára törekvéséhez. A „kölcsönidő” abban a térben, amit csak általa (élete, személyisége által) tart betölthetőnek, megnevezhetőnek egy – nem kölcsönbe kapott! – „hely”, személyi dimenzió, az Oda-vissza költőjének esetében: az alkotás hitelesít.

Ám a megnevezés kötelezettsége a másik oldal, az emberi lét tagadhatatlan igazsága is költői képzeletének  esik foglyul:

Mi csak az egyik erdőt látjuk, a fiatalt, a színeset, a lármásat,
pedig a másik, a bokrok mögött remegő a hatalmasabb.”

                                                                                                            (Át)

Epikai elemekkel játszó, modern versnyelv a Fekete Annáé, eszközeinek gazdagsága mellett becsülendő arányérzéke, visszafogottsága, őszintesége.

(Fekete Anna: Oda-vissza.
FISZ. Budapest. 2015.)

 

 

 

Irodalmi és Társadalmi Portál

make up wisuda jogja make up artist jogja make up artist yogyakarta mua jogja murah mua wisuda jogja make up pengantin jogja mutiara make up jogja make up wisuda jogja murah make up jogja putri rekomendasi make up wisuda jogja make up pengantin jogja putri sekolah make up jogja make up class di jogja make up murah jogja mua di jogja mua jogja bagus make up paes ageng jogja salon make up wisuda jogja salon wisuda jogja make up wisuda wardah jogja salon make up jogja mua jogja terbaik make up wisuda jogja bagus make up wisuda berjilbab di jogja
ujnautilus.info