Paripám az én vagyok, az anyu szokta mondani, mert kölyökkutya koromban nagyon szerettem futni, amit még most is szeretek, csak megfontoltan. A rendes nevem Filosz, ez tehát egy megfontolt név. Az anyu szerint én vagyok a legidősebb a családban, mert a kutyák fejlődése gyorsabb. Az emberek számítása szerint százöt éves vagyok, ami azért érdekes, mert amikor elhoztak a testvéreimtől Érsekvadkertről, az anyu ölében ültem, két oldalról fogott a kezével, és azt mondta, hogy talán még hagyni kellett volna kicsit a testvéreimnél, tehát őket is el kellett volna hozni, meg az anyukámat.
Ebben egyetértett apu és az István, mert mind ott voltak. Egyébként semmiben sem értettek egyet, István szerint az ő ölében kellett volna ülnöm, az anyu néha oda is tett, de mindig visszamásztam, mert az anyu melegebb és nagyobb volt a biztonság. Apu pedig, aki a Viki nevű autót vezette, mindig hátra nézett, és azt mondta, hogy nem kell azt a kutyát folyton macerálni, különben is meg kell állni, hogy pisiljen. Megálltunk az út mellett, ahol fák voltak, és bökdöstek, hogy pisiljek, amiről nem tudtam még mit jelent, de pisiltem azért, mert nekem ez nem gond. Egy paripa akkor pisil, amikor akar, pláne, ha tacskó.
Na, végre hazaértünk, ott volt a nagymama, aki visongott és négykézlábra állt, hogy meg tudjam nyalni az arcát, aztán rohant tejért, ami fontos nekem. Ha már anyja nincs, akkor teje legyen szegénynek, mondta, amit szintén nem értettem, de a tejet megittam, hogy tudjak pisilni a szőnyegre. Ez a lakás tele van szőnyegekkel, de levegő is kellett nekem, úgyhogy levittek a Tabánba, ami jobb, mint a szőnyegek, mert nem csúszik, és tele van érdekes illatokkal, mert ide jár az összes kutya. Nemes társaság, és mind szerettek, a legnagyobb dobermann is csak bökdösött az orrával.
Így éltünk az ötödik kolbásztortámig, és akkor kezdtünk Szentendrére járni, amíg végleg ide költöztünk az apuval, mert ez sokkal jobb hely. Kimegy az ember a házból és már kint is van, úgyhogy a Tabán helyett most anyuék járnak hozzánk. Mindig várom őket, tehát figyelni kell az utcát, és ha jön valaki, ugatok, hogy tudja az apu is, nem ők azok, de majdcsak jönnek.
Meleg van. Sőt.
Lábtörlő a legjobb hely, de olyan meleg van, hogy a kövön fekszem mellette. Két kő az egy kutyahossz. Ezeket a csomagtartóból hozta az apu. Többször fordult, és közben nyögött, szuszogott. Már kezd egy kicsit jobban beszélni, tanítom, de általában olyanokat mond, aminek nincs értelme. Haragudott a kőre. Vele mentem, hogy vigasztaljam.
– Még te is a lábam alatt vagy? – mérgelődött. Letette a köveket a verandára, ült és lihegett. Megnyaltam a lábát, mondom neki, dugd ki a nyelvedet, de nem értette. Tíz éve tanítom, de annyit se tud, mint egy kétnapos kiskutya. Valamire majd csak jutunk. Ez a helyzet az emberekkel. Nem tudom, miért kell neki embernek lenni, ha semmi hasznát nem veszi.
Bekente a verandát valami péppel. Amíg ivott, megnéztem, hogy mit művelt. Megszagoltam, meg is nyaltam, de rossz íze volt. Kijön az apu, felkap a hóna alá:
– Pont itt kellett mászkálnod? Ott a lábad nyoma, látod?
Naná hogy láttam. És akkor rátette a köveket a pépre. Kettő az egy kutyahossz. Még másnap is rossz szaga volt. Este apu ült a székén, és emelgette a lábát.
Így lett a kő. Lassan ment el belőle a büdösség, és a küszöbnél ott a lábnyomom, ami olyan, mint egy kutyaláb. Meg szokta mutatni, mintha nem tudnám.
Ennyire szeretjük egymást.
Az apu író. Együtt írjuk az esti meséket. Én mögötte alszom, mert így lehet a legjobban érezni, mi jön ki a hátából. Néha kuncog, néha mérges, néha pedig szomorú, és akkor én is az vagyok. El szoktunk fáradni a végén.
Megnézem, hogy mit csinál. Szemmel kell tartanom, mert elcsavarog. A mi házunkban van LENT és FENT. A FENT-hez vezet a lépcső, amit az apu csinált. Fel tudtam menni rajta, de lejönni nem tudtam, apu hozott le a hóna alatt. Azért tudtam felmenni, mert kiskutya korom óta tudok fára mászni, ő tanított rá. Arra viszont nem tanított, hogy kell lejönni. Ültem a lépcső tetején és néztem lefelé.
– Gyere le! – mondta.
Hát igen. Lógott a fülem és sírtam, erre odatett a lépcsőre egy kekszet. A kekszet nagyon szeretem. Nem elég, hogy fenn voltam, a keksz viszont a lépcsőn volt, és nem értem el, akárhogy nyújtogattam a nyakamat. Csorgott a nyálam.
– Na, gyere! – mondta. A keksz mellett könyökölt, ahelyett, hogy feljebb tette volna. Sőt, megpiszkálta az ujjával. Ezt már nem bírtam elviselni, lemásztam egy lépcsőnyit. Fenekem és a farkam felfelé persze. Így elértem a kekszet mégis.
– Jól van! – mondta és megint odatett egy kekszet. De még lejjebb.
Sírtam és a fülem lógott, végül csak lementem, sírva. Leestem volna, ha nem kap el. Ezt addig csináltuk, amíg az egész zacskó kekszet megettem, a lépcső viszont ugyanolyan kényelmetlen volt. Még egy fél zacskó keksz kellett hozzá, mire megtanultam lemászni rajta. Most már nem gond, akár sötétben is le tudok jönni.
Apu nem lát a sötétben. Leoltja a villanyt, és belém botlik. A lépcsőn aztán mégsem én estem le, hanem ő. Jó nagyot. Ott futkostam a lábánál.
– Az anyját! – mondta, de alig tudott felállni.
Ez a helyzet a mi lépcsőnkkel.
Felmegyek, a gépével játszik, aminek fekete hangyák vonulnak az ablakában, és kék fényben áll az egész. Mindennek van fénye, de legszebb az anyué, meg az apué, meg az Istváné, meg a nagymamáé. Anyué még akkor is ott van, amikor már elment. Belefekszem, és amíg elalszom, rá gondolok, de álmomban már tacskó, és együtt futunk a fűben. Álmomban az apu is tud futni, mert egyébként nem tud. István tud, bár öregesen. Ő még ugatni is próbál a kedvemért, aminek semmi értelme, de nem mondom el senkinek. Amikor mind itt vannak, azok az ünnepek.
Lefeküdtem az apu mögé és akkor ott volt melegem. Szerencsére le kellett jönnöm, mert nagy ugatás volt az utcán. Szemben lakik a Sátán és a Frutti. Ezek nem tacskók, hanem dobermannok. Igen buták. Frutti a Sátán anyja, de ő is ugyanolyan buta. Bárki erre jön, csak ordítanak. Mondtam nekik, hogy nem kell mindig ordítani. Figyel a kutya, nem ordít. Felnőtt kutya. Jól van már! Egy asszony sétált arra, kisbabával. Az ember-kölykök nem tudnak futni: beteszik őket egy dobozba, és a dobozt húzzák. Na, elmentek végre, de ezek tovább ordítottak, amíg csak látták őket. Utána még érezték a szagát is, mert a kölyöknek édeskés szaga van, és be is tojt. Az emberkölykök nem a fűbe tojnak, hanem a dobozba, amiben húzzák őket. Ez illatos, de mindenfélét rákennek az emberkölykökre, ezért olyan büdösek. Úgyhogy a szag még sokáig ott volt a ház előtt. Vastag csíkban. Felálltam a kapura és szaglásztam.
Ez a kapu felesleges. Én úgyis megvédeném a házat, viszont nem lehet tőle kimenni. Bejönni se lehet. Ha elcsavarog az ember, és végre hazaér, kénytelen visszamenni és átbújni a kerítések alatt. Minek ez a kapu, már akkor itt volt, amikor ide költöztünk, nem az apu csinálta, de ami itt volt, azzal ő se tud mit kezdeni. Ha elcsavargok, és nézek befelé, akkor kinyitja.
– Hol voltál? – kérdi. Örülünk, hogy ismét látjuk egymást. Apu lábára teszem az államat, és mesélek, mert abból, hogy mindig a hülye gépe előtt ül, nem tudna esti meséket írni.
Felmegyek megint, éppen kikapcsolja a gépet, fütyülés.
– Na – azt mondja. – Kész! Akkor új életet kezdünk!
Hóna alá fog és lemegyünk. Kezdődik az új élet. A verandán, az ajtó mellett van egy fogas, amit sajnos nem érek el, pedig csontból van. Ezen lógnak a munkaruhák: örültem, hogy átöltözik és megyünk a kertbe. Az emberek állandóan öltöznek, mert nincs szőrük. Új élet.
A ruhák mellett lóg az ugrókötél. Ő mondta, hogy ez a neve. Leveszi, kihúzza magát, és elkezd vele csapkodni. Én persze ugatok, megpróbálom elkapni.
– Mars! – mondja, és csapkod tovább. Majd orra esett, a papucsa lerepült a hangyák közé, én hoztam vissza, de maradt rajta egy hangya. Apu liheg, teljesen kifulladt. Leül a székre – én lenyalom a hangyát a lábáról.
– Nahát! – mondja. Az új élet. Nem ártana pedig csinálni valamit, mert egész télen a gép előtt ült, és már alig mászik. Rossz nézni, ahogy tántorog. Mindenbe megbotlik, mert magasan van a feje. Szörnyű állapotban van.
– Figyelj ide – mondja. – Én most elmegyek kenyérért.
Egyáltalán nem szeretem, ha ezt mondja. Amikor hallom a kulcszörgést, már nyugtalan vagyok.
– Bezárlak, mert elcsavarogsz – mondja. Én csavargok, amikor ő megy el! Kulcszörgés. Nem lehet kimenni. Ilyenkor ülök egy kicsit az ajtó előtt, hátha visszajön. Hallgatom, hogy odamegy a Vikihez, amire azt mondta egyszer, hogy autó. Kapuzörgés, elmegy a morgás. Morogni kell a Vikinek, hogy menni tudjon, nagyon primitív. Még az a hely is büdös, ahol állni szokott a fenyők alatt.
Üldögélek, és várom őket. Amikor már semmit nem hallani, felmegyek a lépcsőn, ahonnan az apu leesett. Bár most is leesne, akkor ismét együtt lennénk és nyalnám a fájós lábát, dehát nincs itt. Kimegyek a tetőre. Amikor a felső verandát csinálta, azt mondta:
– Ez lesz a te kijáratod.
Tehát van egy lyuk, ahol pont kiférek. Következik egy gerenda, ahonnan le lehet ugrani a műhely tetejére. Jó nagy tető, sok kutyahossz. Kettőig tudok számolni. Apu azt mondta, van olyan kutya, amelyik tízig tud. Azt mondják neki, hogy három meg kettő, akkor ugat. Hát ugatni én is tudok, amennyit csak akarok.
Na, itt vagyunk a tetőn, ahonnan átlátni a szomszédba. Általában nincs ott senki, csak az Emőke ritkán. Ez az ő helye. Mindig egyedül van. Kijön, leveszi a kabátját és kezdi nyírni a füvet. Lenyírja, akkor felöltözik és elmegy, és itt marad ez a furcsa szagú ház, aminek a padlásán több egér van. Ezért járnak ide a macskák, felmásznak a ház tetejére, leülnek és várnak. Az egerek persze hallják, hogy odajött valaki, és nem jönnek ki.
Elment az apu.
Szép, nagy nyírfa áll a ház előtt, odaszállt most egy madár. Ezek a levegőben sétálnak, de nem tudnak ugatni. Próbálják, és nem megy nekik. Hozzánk járnak inni, az én fazekamból. El szoktam hajtani őket, ha lenn vagyok, de innen csak ugatni tudok. Jönne egy, akkor ugatnék, de úgy látszik, ma senki se jön. Meleg van és nincs itt az apu.
A nyírfás kert mögött több lyuk van a kerítésen, ezeken át lehet bújni a felső kertbe, onnan tovább a következőbe, és onnan is tovább, egészen a vízmosásig. Vagy pedig kibújni az utcára. A következő telken egy kis faház áll, oda egy vak nő jár ki néha, a húgával. Ezek testvérek, de csak az egyik lát, az Ica. A vak nő mindig arra megy, amerre az Ica. De meghallja, ha odamegyek
– Gyere ide! – mondta egyszer. Odamentem, mert szeretem a társaságot. Jó szaguk volt.
– Kis fekete – mondta Ica a vak nőnek.
– Tudom – mondta erre ő.
– Honnan tudod? – kérdezte az Ica. – Ja, ebből kérsz? – mondja nekem, és kivett egy kekszet a zacskóból. Bekaptam, és vártam a másikat, mert több is volt.
– Mennyit akarsz? – nevetett.
Az emberek azért beszélnek, mert nem tudnak ugatni. Érthetetlen, amit a zacskókkal művelnek, van benne keksz, és nem eszik meg! A keksz igen jó. Nagyon szeretem, ezért lettem ravasz. Mert az apunak is van általában. Elmondom, hogy lettem ravasz.
(folytatása következik…)
(Illusztráció: Dachshund)
