Baromi meleg van, de hát mit is várhatnék június közepétől? Előző nap, mikor leszálltam a Szentlélek térnél a villamosról, úgy éreztem, kigyullad a hajam, ahogy rásütött a nap. Átsétáltam a buszállomáson, egyenesen a Fő térre. Valahol, szorosan az egyik kerítés mellett egy üzemen kívül helyezett párakapu. Pedig most beálltam volna alá. A kulacsomban alig lötyögött már pár csepp, de azt még a hazaútra tartalékoltam. Sehol sem találtam az önkormányzatot, pedig ott volt az orrom előtt, csak épp fel volt állványozva és a ponyva eltakart mindent. Némi tétovázás után, amikor is totál hülyén éreztem magam, mert úgy gondoltam, mindenki engem néz, elindultam az állványok felé, mintha csak a kiírásokat bámulnám és borzasztóan érdekelne, milyen EU-s pénzekből finanszírozták az egészet. Megnyugodva konstatáltam, hogy ez a hivatal, amit kerestem, bementem, elmagyaráztam a portán, miért jöttem, és már ott is voltam a személyzetis irodában.
– A referensi állásra szeretnék jelentkezni – mondtam az asztal mögött ülő elegáns hölgynek, aki mosolyogva bólintott, majd még beszélgettünk egy keveset, amikor látta, honnan jövök, és érdeklődött, milyen az iskola, majd közölte, hogy mindenképp értesítenek, mit döntöttek felőlem.
Másnap pedig már kora reggel óta bent ültem az egyik napsütötte tanteremben (légkondi nuku), és ugyancsak erőt kell vennem magamon, hogy ne ásítsak nagyokat. Ez volt az első évem némettanárként ebben a kis gimnáziumban, a főváros szélén, ahol a madár se jár. Na meg épeszű ember se nagyon. Legutolsó tapasztalataim az érettségivel kapcsolatban a nyolc évvel ezelőtti tulajdon feleleteim voltak, de ahogy a gyerekanyagot elnéztem, a színvonal csak tovább esett. Az órák langymeleg unalomban teltek, a végzőseimet nem érdekelték különösen azon próbálkozásaim, hogy átadjam nekik tudásom morzsáit. A végére az én lelkesedésem is lelohadt, különösen, amikor többen is bejelentették, hogy emelt érettségire mennek. Hiába igyekeztem a lelkükre beszélni: kész elmebetegség jelentkezni akkor, ha még egy olyan egyszerű mondatot is képtelenek nyelvtani hibák nélkül megalkotni, mint „Kérek egy kiló körtét!” vagy „A macska az asztal alatt alszik.” Csak annyit válaszoltak, hogy négy hónap alatt sok mindent meg lehet tanulni. Remek, gondoltam, és eszembe jutott, hogy képtelenek helyesen ragozni még a mellékneveket is, pedig azokat már kilencedikben tanulták. Hát jó.
Az utolsó nap volt, mindössze két felelőt vártam, de közben volt alkalmam meghallgatni minden mást is: általában csak az elnök, az épp feleltető tanár meg én ücsörögtünk a teremben, a többiek elszállingóztak fontosabb teendőkre hivatkozva, mert láthatóan nem élvezték az agyzsibbasztó légkört. Szegény elnök a csatakosra izzadt ingében alig bírt az álmossággal: néha le-lecsukódott a szeme, és képtelen volt figyelni Vikike magyar feleletére, aki éppen egy színpadi élményéről próbált beszámolni, bár már a második mondatában közölte, hogy tulajdonképp nem is látta a darabot. Megrázó látványt nyújtott, a gondosan lealapozott, arany szolibarnaságával, a vastag, tetovált szemöldökével, ahogy csak nézett, nézett a nagy kék szemeivel, mintha tőlünk várna tanácsot, hatalmas, pink műkörmei össze-összekoccantak, annyira remegett a keze idegességében. A percek szörnyen lassan teltek, csak egy légy zümmögött az állott melegben, és Vikike körmének ritmikus koccanásait lehetett hallani. Csendben gyűrögettem a papírzsebkendőmet a markomban, ami már nedves volt az izzadtságtól: már arról is letettem, hogy megtöröljem az arcom, mert nem volt semmi eredménye. A sivatagban eltévedt karavánok tagjai is valahogy így érezhetnek, ha elfogy a vizük és apró lépésekkel közeledik már feléjük a halál. Mégiscsak bunkóság lenne elővenni a mobilomat, gondoltam. Pedig olvashatnék pár francia nyelvű cikket, úgyis ráfér a nyelvtudásomra a frissítés. Bezzeg Vikike milyen magabiztosan vihogott az arcomba, amikor feleltettem, és nem tudott még egy olyan agyonbeszélt témáról sem beszélni, mint az egészséges táplálkozás.
– Milyen ételek nem tesznek jót? – kérdeztem türelmesen. Semmi válasz, helyette vállrángatás: Honnan tudjam? Én ezt nem értem. Ezt. Így. Ha végeztünk, megkérdezem, hogy sikerült a német emeltje. Tuti megbukott. Amikor azt akartam kiszedni belőle, hogy a cukor nem egészséges, hiába próbáltam rávezetni, hogy fehér, édes, kávéba, teába tesszük, meg se próbálta felfogni, amit mondok. Majdnem megbukott év végén.
Közben még mindig a meg sem nézett színdarabról volt szó, és a magyartanár csak kérdezte, kérdezte egyre, de nem hősiesen, mint valami lovag, aki a nők és a gyermekek gyámolítója, és épp meg akarja menteni Vikike becsületét. Nem. Mint valami inkvizítor. Ahogy figyeltem, csak összeszorult a gyomrom. Ez a pasas kész terror. A dögmeleg ellenére itt van talpig feketében, és csak néz gonoszan a szemüvege mögül. Látom, hogy mélyen megveti az elnököt, amiért nincs rajta a zakó, az pedig külön fekete pont, hogy rövidujjú, lila inget vett fel. A gyerekek rettegnek tőle. Én is. Órán, ha szóba kerül, igyekszem úgy tenni, mintha elfogulatlan lennék, holott utálom. Nem csoda: én is összefosnám magam, ha itt kéne felelnem előtte. Azért sajnáltam a gyerekeket, még Vikikét is, ahogy itt ültek, teljesen kiszolgáltatva a tanári kar jóindulatának. Olyan könnyű lenne elégtételt venni az egész éves sérelmekért. Nem tudom, a fekete embernek ez volt-e a célja, de annyit és úgy kérdezett, hogy Vikicica már azt se tudta, fiú-e vagy lány, és ha nagy erőfeszítések árán mégis ki-kicsusszant a száján egy-egy összetett mondat, ahhoz rögtön érkezett egy komment is, amitől menten belefagyott a szó:
- Hányszor mondjam, hogy ezt nem így mondjuk!
- Látom, nem figyeltél az órán!
- Éssel nem kezdünk mondatot!
- Igen, szóval ezzel azt akartad mondani, hogy…
Soha nem voltam nála órát látogatni, pedig év elején, a nyitottság jegyében két héten át minden óránkra bejöhetett szabadon akárki, kolléga, szülők, gyerekek, és utasításba adták, hogy egymás óráit is nézzük meg, mert annyi mindent tanulhatunk. Én csak arra emlékszem, hogy az alatt a két hét alatt görcsbe rándult gyomorral ébredtem már hajnali ötkor minden nap, az álmaimban arctalan, szürke embertömeg kísértett, és vért izzadtam, hogy ötletes, modern óraterveket állítsak össze egy csapat zombinak, akiknek az erőssége abban rejlett, hogy ugyan gondolkodni lusták voltak, de általában egymással beszélni is, és szolgalelkűen leírtak mindent, ami a táblára került. Ha valakiben volt csak egy csepp motiváció is, már pusztán ebből jól megtanulhatta, amit kellett. Egy lány volt csak a csoportban, a Szabó Ági, aki eltökélten haladt, mint egy tank: ahogy láttam, nem voltak barátai, de az egyik fogalmazásában, ahol tanácsot kellett írni egy lánynak, aki új az osztályában, és szeretne barátokat szerezni, csak ennyit írt: „Barátokra semmi szükség. Vegyél inkább egy kutyát.” Bár elég nyersen, de tökéletesen megfogalmazta az én érzéseimet is. Ha volt valaha diákom, akinek tényleg szerettem volna segíteni, és átadni tudásom legjavát, talán Ági volt az. Cserébe nem kaptam semmit, csak szabályos, kissé unott feleleteket, és az érdeklődésnek még a látszatát is kerülte. Nem, ő csak tanult, mert céljai voltak, az pedig jogos elvárás volt a részéről, hogy a tanárai a tőlük telhető maximumot nyújtsák. Ekkorra már megtanultam, hogy ne legyek illúzióim: ha valaki azt hiszi, valaha is pótolhatatlan lesz a gyerekek szemében, az hülye. Lehet, hogy hiányozni fog nekik egy darabig, de legkésőbb a következő tanévben már el is felejtik. És ez így van rendben, hiszen mennek tovább, csak annak kell valami kapaszkodó, aki marad.
Másodikos koromban történt meg először, hogy valamiért egyedül kellett hazamennem az iskolából. Két osztálytársam a közelünkben lakott, így mind a szüleim, mind a tanító néni nyugodt szívvel engedett el. Persze, nem volt nagy távolság, nagyjából 15 perc séta. Úgy volt, hogy ebéd után együtt indulunk el, de az iskolából kilépve rájöttem, hogy az osztályban hagytam a tolltartómat. Visszatérve el is indultunk együtt, viszont a sarki játszótérnél hirtelen elkezdtek szaladni, majd gúnyos nevetéssel eltűntek a közeli panelrengeteg házai között. Később megtudtam, hogy már reggel óta ezt tervezték, de csak akkor beszélték meg a részleteket, amikor vissza kellett szaladnom az osztályba. Én pedig csak álltam ott, és néztem utánuk. Kiabálhattam volna. Vagy utánuk futhattam volna. Hiába. Végül egyedül mentem haza: az utat úgyis jól ismertem. Otthon sem mondtam semmit. Csak attól a naptól kezdve ott volt egy fura érzés, valahol a mellkasomban. És ott is maradt a középiskolában is, majd később az egyetemen, a különféle alkalmi munkahelyeimen, és végül most is, hogy idekerültem. Egy csepp idegenség: gondolatban mindig úgy képzeltem el, mintha egy sima kis üvegdarab lenne a mellkasomban, csak a hegye szúrja néha a szívemet. Ez a pici szúrás pedig mindig emlékeztet arra a délutánra a játszótéren. Valami ilyesmit érezhet Szabó Ági is, csak velem ellentétben ő kicsit sem szorong, mert elfogadta, hogy nem tehet semmit, és a jövőre koncentrál.
Abban a két hétben három alkalommal is ki kellett mennem a vécére órák között, mert nem bírta a gyomrom, és felöklendeztem a reggel csak óriási önfegyelemmel letuszkolt gabonapelyhet. Ahogy ott térdeltem a csésze előtt, arra gondoltam, hogy sosem lesz vége, és azért imádkoztam, hogy valaki mentsen meg.
Az azóta eltelt pár hónapban persze rájöttem, hogy ez nem így működik. A magas színvonalú óráimért még meg is dicsértek, és ekkor történt meg, hogy a fekete ember először szólt hozzám. Tudniillik alaposan megválogatta azt is, kinek köszön egyáltalán. Ahogy láttam, a tanári populáció két, markánsan eltérő részre szakadt, ha róla volt szó: akiknek köszönt, és akiknek nem. De ezt már csak azután tudtam meg, hogy egy kolléganőmtől, megkérdeztem, a fekete ember direkt csak engem tüntet-e ki a bunkóságával. Pedig reggelente igyekeztem jól artikuláltan üdvözölni, ha a folyosón szembejött velem. A kolléganő közölte, hogy ne vegyem magamra, neki csak öt év után kezdett el köszönni, és azóta is csak minden harmadik napon. Már ezer éve itt van, és ahogy látja, a többiek is tartanak tőle. Hogy miért? Nos, ő se tudja, de ne foglalkozzak vele.
Aztán egy keddi napon, amikor épp elmostam a bögrémet a tanáriban lévő csapnál, megszólított. Köszönésre persze most sem tellett tőle.
– Te tanítod a 12. C-seknek a németet?
– Igen – ijedtemben majdnem leforráztam magam, mert megcsúszott a kezem. Rövid időn belül kiszedte belőlem, hogy magyar a másik szakom, aminek hallatán valami eddig ismeretlen kifejezés jelent meg az arcán, amilyet én még emberen nem láttam, és nem tudtam eldönteni, ez szimpátia-e vagy épp le akar nyelni keresztben. Beszéltünk a gyerekekről is, és megemlítettem, hogy ezzel a totális passzivitással nehéz bármit is kezdeni.
– Te vagy a tanár, rajtad múlik, mennyire motiválod a gyerekeket – közölte, majd hátat fordított.
Kösz, imádom az ilyen demagóg szövegeket.
Viszont azóta már néha képes volt köszönni. Bár az érettségi napján nem tartotta fontosnak. Csak jött be a terembe, ahol már ott ültünk négyen, plusz az elnök, én pedig széles mosollyal jó reggelt kívántam. Nem szólt semmit, lepakolta a tételeket tartalmazó borítékokat, majd a mellettem ülőhöz fordult és ezt mondta:
– Jó reggelt.
Mikor Viki épp a magyart húzta, a fekete ember nem volt bent, ezért én írtam fel a tételek számát. Kisvártatva viszont megjelent, és csak annyit kérdezett:
– Nem kellene most a magyart is kihúznia?
– Megcsináltam én, tessék, irodalomból a 20-as, nyelvtanból a 3-as.
– Valóban? – rám nézett, én pedig ijedten lesütöttem a szememet, egyenesen a kezére. Ekkor vettem észre, hogy hiányzik két ujja: a bal kezén a mutató és a középső. Neki is feltűnhetett, hogy mit nézek. – Talán szeretnéd lefeleltetni is?
Valamit motyogtam, majd felkeltem és kimentem a teremből. Átnéztem a szomszéd terembe, ahol a tanári „büfé” volt: természetesen meleg ebédet egyedül az elnök kapott, nekünk csak pár szendvics jutott, amin már a legyek döngicséltek. Valaki nyitva hagyta az ablakot. Öntöttem magamnak egy kis kávét, de már az első korty után rám tört a remegés, és kiszaladtam a mosdóba. Nem fogom kibírni mellette a nap végéig, gondoltam elkeseredetten. Magamra zártam az ajtót, és becsuktam az ablakot is, bár tudtam, a papírfalak között ez nem jelent semmit, de nem szerettem volna a szomszéd helyiségekben cseverésző kollégáknak újabb beszédtémát adni. Leroskadtam az ülőkére, és csak kapkodtam a levegőt. Megfulladok. Ekkor csörgött a telefon. Minden visszhangzott bent, de muszáj volt felvennem. Az önkormányzattól kerestek: mondták, hogy másnap menjek be megbeszélni a további teendőket, mert engem választottak. Csak imádkozni tudtam, hogy a többiek ne hallják, miről beszélek. A fulladás nem múlt el, a kis üvegdarab szúrását is egyre erősebben éreztem a mellkasomban.
De már mennem kellett vissza, ezúttal Lillát vizsgáztattam, akinél már előbb volt szerencsém meghallgatni pár teljesen téves gondolatot magyarból Juhász Gyula verseire vonatkozóan, illetve zárásképp még az alábbi mondatot fűzte a feleletéhez:
– Öngyilkosságban halt meg – és idegesen elnevette magát. Lilla egyébként ilyen volt mindig: konstans, erőtlen mosollyal felelt a náci Németországról, a haláltáborokról is, illetve később nálam németből az otthonáról is, amiről semmi érdemleges információval nem tudott szolgálni, csak annyit nyögött ki nagy nehezen, hogy pirosak a szobájában a falak. Nyugtalanító lehet. Recepciósnak tökéletes lenne: az állandó, szolgai mosoly, mögötte a mély beletörődés. Hihetetlen, tizenkilenc évesen!
Mikor végzett, egykedvűen kisétált a teremből, de látszott rajta, hogy még mindig nagyon ideges. A kis szúrásra gondoltam a mellkasomban. Lehet, hogy mindenkiben ott van egy kis darab üveg valahol?
Végre lement az utolsó felelet is és mindenki megkönnyebbült. Még két óránk volt a bizonyítványosztásig. Úgy döntöttem, lemegyek a közeli parkba, mert jólesne a friss levegő, és nem vágytam a többiek társaságára sem, bár legfeljebb annyit tehettem volna, hogy odacsapódok az egyik csoporthoz, ahol olyan dolgokról beszélgetnek, amiről nekem fogalmam sincs. Leültem egy gesztenyefa alá: a kis termések már alakulóban voltak, a levelek pedig még nem kezdtek el száradni, a nap pedig erősen tűzött, holott már délután négy is elmúlt. Az ég kék, sehol egy felhő: kell ennél ideálisabb kezdet a nyárhoz? Csak néztem magam elé, és kis üvegdarab még mindig ott szúrt a mellkasomban. Egy csepp idegenség. Ennyi lenne az egész?
Az egyik kövön egy gyík napozott, de mikor megmozdítottam a lábam, rögtön el is szaladt. Viki, Lilla, Szabó Ági meg a többiek jutottak eszembe, és még nagyon sokáig ültem ott a padon a gondolataimba merülve.
