Malvin (II. fejezet)

II. fejezet

linóleum szagú élet

 

 

 

Kis mosógép – nagy kényelem. Malvin a kádszélén ült. Nézte, ahogy édesanyja kiválasztja a 18 programból azt, amelyik a legjobb lesz a szerdai adagok számára. A cső már a kádba lógott és Malvin is készen állt. Mosópor, öblítő, Malvin. Majd anyuka kiment a fürdőszobából és lekapcsolta a lámpát.

Mint, ahogy az a legtöbb gyerek esetében így Malvinnál is bekövetkezett a cseperedés időszaka. Tulajdonképpen már a méhszájtól kezdve csak egyre nagyobb és nagyobb lett. Ebben semmi rendkívüli nincs ugye, mert ez minden gyerekkel így történik. Csakhogy Malvin kora előtt értelmileg is fejlődött és valahogy az intelligenciája – a szociális érzékenységével ellentétben – már hároméves korára elérte mondjuk egy 12 éves gyerek szintjét. De beszélni hiába, még ekkor sem tudott. Édesanyja ugyan aggodalmaskodhatott volna, de nem az a fajta volt. Elfogadta, hogy Malvin az Malvin és nem tud még beszélni. Majd elkezd, ha akar. És az édesanyja ezt nagyon jól megérezte. Biztos az anyai ösztönöknek köszönhető, mert a szoros kapcsolat – annak ellenére, hogy Kozmosz-szindrómás a kicsilány – valahogy nem alakult ki és egyik fél sem mutatott különösebb igényt ennek létrehozására. Még régebben anyuka csak éjszaka járt el a cipőfűzőgyárba dolgozni, addig Malvinka 3 éves korára már délutános műszakot, vagy épp délelőttöset is elvállalt. Tehát minden visszaállt az anyuka életében a normális kerékvágásba és Malvinka is úgy érezte, hogy ez így jó.

Így Malvin nagyon sokat volt egyedül, de mint eddig se, most sem bánta. Volt egy saját napirendje és, ahogy teltek az évek, egyre furcsább dolgokon járt az esze. Úgy gondolta, hogy a fürdés nem egészséges este. Arra hivatkozott, hogy ezt a televízióban látta egy kora délelőtti parlamenti közvetítésben. Ott a képviselőurak azon vitatkoztak, hogy vajon a csatornázási művek költségvetése nem veri-e az egeket. Két táborra szakadt a parlament; az egyik oldal szerint igen, a csatornázási művek költségvetése az egeket veri, a másik oldal szerint nem, a csatornázási művek költségvetése nem veri az egeket. Ekkor az igen oldalból felszólalt egy alacsony növésű, pocakos fiatalember, akinek a haja helyén csak a fényes bőre volt. Malvinnak ez különösen tetszett, mivel szerette a sima felületeket, az pedig csak fokozta az elköteleződését a sima fejű férfi iránt, hogy még csillogott is, amikor a nem oldal felé fordult és azt mondta: ,,Akkor fürödjenek délben, az nem csúcsidő!” Malvin teljesen elfogult volt az alacsony növésű, pocakos fiatalemberrel szemben, akinek a haja helyén csak a fényes bőre volt. Ezért megfogadta tanácsát és ő mindig csak délben fürdött, mert az nem csúcsidő. Malvinnak valójában fogalma sem volt arról, hogy mit jelent pontosan az, hogy csúcs idő, de voltak elképzelései. Annak ellenére, hogy igen érett volt és kifejlődött intelligenciával rendelkezett, sokszor előfordult még, hogy a szavakat szó szerint próbálta értelmezni – talán ez soha nem fog megváltozni. Így a csúcsidőn sokat gondolkozott 12:04 perctől – amikor is már a testének a habfürdővel való bekenésén túl volt – 13:27 percig. A gondolatmenete sokszor elkalandozott, de mindig számba vette, hogy minek is lehet csúcsa; csúcsa van egy piramisnak, egy háromszögnek, egy ceruzának – de csak akkor, hogyha ki van hegyezve. Hegyezve – tehát, a hegynek is van csúcsa. Egy háznak, egy papírújságból hajtogatott csákónak… De tudta, hogy valami nem kerek. Érezte Malvin, hogy nem értette még meg, hogy mi lehet az a csúcsidő. De mindennap elkezdett ezen töprengeni, és soha nem jutott tovább a csákótól 95 perc alatt.

De a déli fürdésen, a csúcsidőn kívül Malvin sok mindent gondolt még. Például határozott elképzelése volt az üres padokról. Azt képzelte, hogy ezek a padok valójában nem is üresek, csak túl nagy a távolság, hogy mi meglássuk, kik ülnek rajta. Úgy gondolta, hogy több ezer láb magasban helyezkednek el ülő pózban azok, akik ezeken az általunk vélt üres padokon helyet foglalnak, és nekünk ezt a teret lehetetlenség belátni. Akárki ezekre a padokra nem ülhet fel. És attól, hogy mindig máshol helyezkednek el ezek a padok, mindig ugyanazok a padok az üresek, csak tudnak mozogni, ezért az üres padok, nemcsak üres padok, hanem vándorló üres padok. Malvin ezt így gondolta, de arra még nem jött rá, hogy vajon kik tudnak ezekre a padokra leülni.

     Amikor lent sétált 15:14 perctől határozatlan ideig, akkor gyakran találkozott kutyákkal. Malvin szerette a kutyákat, de igazán a kistermetűekkel jött ki jól. Azt gondolta, hogy ők csak a többi ember számára olyan kicsik és ő látta, hogy valójában a kistermetű kutyák sokkal nagyobbak, mint a nagytermetű kutyák. Malvinka ugyanis látta, hogy a kistermetű kutyáknak a lábai még folytatódnak a felszín alatt és olyan hatalmas kutyák, hogy talán, ha fellépnének a járdára a talpukkal és ő ráülhetne a hátukra, akkor képes lenne a vándorló üres padokon meglátni, hogy kik pihennek rajtuk.

Malvin nem tartotta unalmasnak az életét. Nem hiányzott neki az sem, hogy ezeket a gondolatait megossza az anyukájával, mert tudta, hogy úgyse értené meg. De titokban sokszor álmodozott arról, hogy elmesélné ezeket az igazságokat az alacsony növésű, pocakos fiatalembernek, akinek a haja helyén csak a fényes bőre van és biztos volt abban is, hogy ő ezt mind megértené.

Szerdánként az anyuka mindig mosott. Malvinnak ez volt a kedvenc napja, mert nagyon szerette a frissen mosott ruhának a tapintását. Szerette, hogyha keményre vannak mosva a ruhák és, hogy amikor felveszi azt, tartása van. De nem csak a ruhák illatát szerette vagy azoknak a keménységét, hanem a mintáit, színeit is fontosnak tartotta. Minden napnak megvolt a maga uniformisa. A minta vagy a szín számított. Olyan nem volt, hogy egyszerre mindkettő. Hétfőn például pepitába kellett öltözni. Erre azért volt szükség, mert hétfőn már igazán közel voltak a szerdához, tehát elfogytak azok a ruhák, amiket kedvelt, így ez a minta a mosás előtti-előtti napra maradt. Ennél jobban már csak a keddet nem szerette. Aznap pöttyösbe kellett öltöznie. Hétfőn és kedden mindig szomorú volt és mérges. Aztán szerdára, mintha kifordították volna. Szerda a csíkos nap volt, és a hét legboldogabb napja. Malvinka felvette a csíkos ruháját és ebben a ruhában mindig azt képzelte, hogy a kutyák a hátára veszik őt és felviszik a vándorló üres padok tetejére. A hét többi napja nem volt rendkívüli. Csütörtökön pirosat, pénteken fekete ruhát húzott, szombaton pedig a koncentrikus körök mintázata terült el a ruháin. A vasárnap a színes ruháké volt. Ezen a napon már érezni lehetett a hétfő közeledtét és azt is, hogy utána kedd lesz.

Malvin ezen szokásai a mindennapjai voltak. Minden nap gondolkozott a csúcson és remélte, hogy egyszer majd rájön az idővel való összefüggésre.

Csend volt. Malvin anyukája felkapcsolta a lámpát, kinyitotta az ajtót. Malvinnak ilyenkor mindig össze van kicsit rázódva a gyomra, és enyhe émelygést érez. De ő ezt szerette. Ezt is. Anyuka levette őt a mosógép tetejéről és Malvin elmosolyodott.

 

 

 (Illusztráció: arc)

Raimbaut de Vaqueiras: Altas undas que venez suz la mar

Magas hullámok, hatalmas tengerár,
akiket a szél vad szeszélye dobál,
tudjátok-e, kedvesem merre jár?
Tengerre szállt, s félek, nem tér vissza már.
Ó, Istenem! Jaj, szerelem!
Örömet adsz, de összetöröd szívem.

Lágy szellő, úgy hiszem, onnan érkezel,
ahol kedvesem álmodik és pihen.
Leheletéből egy kortyot hozz nekem,
hogy vágytól nyíló ajkam hűsíthessem.
Ó, Istenem! Jaj, szerelem!
Örömet adsz, de összetöröd szívem.

Fáj szeretni azt, ki messze vív háborut,
öröm helyett szívem bánatba borult.
Nem hiszem el, hogy kedvesem elárult,
bármit kért, megadtam, mindenem övé volt.
Ó, Istenem! Jaj, szerelem!
Örömet adsz, de összetöröd szívem.

Eőry Zsófia fordítása

 

Mendinho: Sedia-m’eu na ermida de San Simion

A Szent Simon-templomban vagyok,
Körbevesznek a hullámok, mily nagyok!
Várom, várom a kedvesem.

Szemben velem a templomoltár,
félek, a vad hullámzás magába zár.
Várom, várom a kedvesem.

Körbevesznek a hullámok, mily nagyok!
Hajóst vagy evezőt itt nem találok.
Várom, várom a kedvesem.

A dagály hulláma is egyre közeleg,
hajós vagy evező menthetne csak meg.
Várom, várom a kedvesem.

Hajóst vagy evezőt itt nem találok,
én, szépség e dagályban meghalok.
Várom, várom a kedvesem.

Hajós vagy evező menthetne csak meg,
nélkülük én, szépség a tengerbe veszek.
Várom, várom a kedvesem.

Eőry Zsófia fordítása

(A képen Xaime Quessadának Vigóban álló, a költemény szerzőjének ajánlott szobra. Mendinhónak ez az egy költeménye ismeretes.)

Hányféle ruha? (Afonso Cruz: Kokoschka babája)

Ha körüljárjuk a címet, egyszerre jutunk el a könyv egészének egyik melléktémájához, és egy olyan szálhoz, amelyre az egész mű felfűzhető. Az egész regény? Könyvet írok regény helyett, mert egy megtervezett könyv-műalkotásról van szó, vagyis az első és a hátsó borító, és valamennyi kép, sőt szerintem még a tipográfia is a szerzőtől, Alfonso Cruztól való. Nos, a Kokoschka babája birtokos szerkezet legalább három jelentésű.
Jelenti egyszerűen Oskar Kokoschka nőjét, vagy bárhogy is nevezzük. Anna Mahler-Werfelről, vagy akárhogyan is nevezzük (született Schindler-lány, apja Emil Jakob Schindler tájképfestő volt), túlságosan sokat is tudhatni ahhoz, hogy ne bújjon el a könyv mögé. Magyarul is olvasható 1991 óta visszaemlékezése (Férjeim, szerelmeim), naplója kiadva, nagyrészt a levelezése is, 2001 óta olvasható magyarul is az igen adatgazdag Giroud-könyv róla (Françoise Giroud: Alma Mahler és a hódítás művészete). Túl sokat is tudunk Alma Mahlerről. A harmadik gyerek után Alma terebélyes lett, de vonzereje (vagy a mítosza?)  kétségtelenül megmaradt. A fekete-fehér fényképek aligha segítenek megértetni ezt a vonzerőt: de gondoljunk arra, hogy a férfiak ízlése mennyire változó; még Josephine Baker sem volt anorexiás balettpatkány, nem is beszélve Lédáról, vagyis Brüll Adélról. De itt most még csak nem is a femme fatale Alma művész-férjei és szeretői a lényegesek, nem a bakfis Klimt-felfedezése, nem Gustav Mahler, nem az újabb férj, Walter Gropius, hát még nem a későbbi férj, Franz Werfel, hanem Oskar Kokoschka. Mindehhez elegendő a némileg frivol hangszerelésű esszé Janusz Rudniczkitől (amely Alma Mahler-Werfel címmel jelent meg a 2000 2009. évi 2. számában). És a bábu története. Ismét feltűnik a nő életében Kokschka, írja Rudniczki, az „Ártó szellem, ördög, végzetes szerelem, Alma nem tudja, szereti-e, vagy inkább gyűlöli, hát hogy a picsába nem tudja, micsoda faszság, Kokoschka? Akkor csináljunk magunknak Almát az ő képére és hasonlatosságára! Így is történik: Kokoschka megfesti 1:1 méretarányban, és felakasztja a falra. Kevés, ez így kevés, arról nem is beszélve, hogy nem könnyű falra mászni, összecsavarja hát, és elküldi egy ismert kalaposnőhöz, és vár-vár, mígnem Alma megjön, postán. Kokoschka, hm… Kokoschka csalódott, Alma most először nem elégíti ki erotikus fantáziáját. Mit lehet csinálni, életében először azzal kénytelen élni, akije van, ha már az nincs, akit szeret. És él. Egyik barátja beszámolója szerint: »Kokoschka szobájában, a szófán, a kerek asztal mellett életnagyságú, fehéren csillogó, gesztenyebarna hajjal koronázott, kék köpenyes bábu ült. Egy fétis, egy műnő, egy ideális szerető, ideális modell.« A legszebb ruhákba öltözteti, odaülteti az asztalhoz, befekszik vele az ágyába, ha elutazik, viszi magával a vonaton! Az életnagyságú bábuval vonatra szálló utas már tanári állásban lévő festő, aki híresebb lesz a hóna alatt hurcolt bábu eredetijénél.”
De mennyivel komolyabb a hangütés, amellyel Alfonso Cruz kezdi a regényét! Fekete alapon, szokatlanul nagy fehér betűkkel, címet, impresszumot, ajánlást megelőzve így kezdődik a könyv: „Az biztos, hogy elkészült a baba, és szavamra mondom, nagy csalódást okozott. Kokoschka végül megölte. De nem akarok elébe szaladni a történetnek. Egy ideig még életben tartotta. Hisz egy ember nem csak attól létezik, hogy teste van. Társadalmi életet is kell élnie. Szüksége van szóra, lélekre. Szükségünk van tanúkra, a többi emberre. Ezért hát Kokoschka úgy intézte, hogy a cselédlány pletykákat terjesszen a babáról a városban. Olyan történeteket, amelyekben él, amelyekben a miénkhez hasonló létezéssel bír.” Ez a teljes szöveg az előzék-oldalon. A könyv 184. oldalán az egyik beszélő a bábu történetét párhuzamosnak látja Pygmalion mítoszával. „Pygmalion szobrász volt, aki készített egy szobrot a tökéletes nőről. Beleszeretett az alkotásába, ezért Aphrodité életet adott a kőnek, és a szobor megelevenedett.” Pygmalion pontatlan, mert Kokoschka nem a tökéletes, hanem a vágyott nőről készíttetett bábut Hermina Moosszal (vagyis nem a „részekből összerakott nő” esetével állunk szemben, amikor innen a legszebb bokát veszem, onnan a legszebb nyakat, amonnan a legformásabb combokat, vagyis ez nem egy női Ideallandschaft, ez bizony Alma Mahlert formázza). Sokkal inkább az amador Tristant juttatja eszembe, aki, miután elvesztette Yseutot, elmegy a Boldog Szigetek valamelyikére, keres egy barlangot, ahol megformázza Yseut mozgó (!) automatáját, udvarhölgyekkel együtt… majd imádja, a rossz szerelem példájaként, amely bálványimádó szerelem). De abban megegyezhetünk a szerzővel, Alfonso Cruzzal, hogy Kokoschka élettel ruházta fel a bábut, szimbolikusan. És nem csak imádta, nem csak vele élt (gondoljunk bele, milyen kellemes egy bábu-nővel élni: nem szelllent, nem beszél hülyeségeket, nem hazudik, nem kurválkodik, és nem kombinálja ez utóbbi kettőt, nem talál ki kötelező programokat… sorolhatnám), hanem – szintén szimbolikusan – meg is ölte. Egyes visszaemlékezések szerint levágta a fejét, és csak ez után tört szét egy üveg bort – nyilván vörösbort, a vér színe miatt – a fejen.
Nos, a könyv egyik szereplője, nem is lényegtelen szereplője, Mathias Popa megírja a Kokoschka babája című könyvet. (De ez jóval bonyolultabb lesz, mert egy másik szereplő, bizonyos Anasztázia Varga története, megjelent az Euridiké! Euridiké! Kiadó gondozásában.) Ez az egész könyv címének második és közvetlen jelentése. De ne rohanjunk ennyire előre! Füst Milán 1925-ben, vagyis lényegében fiatalon, ezt írta egy nem teljesen kidolgozott, de kellőképpen fölvázolt kisregényébe, kitüntetett helyen: „Mennyi élet! És hogy’ elmennek egymás mellett.” Én is érzem ezt, főleg forgalmas helyeken, például a Nagykörúton. Őrült monászok, mondogatom ilyenkor, mi az, hogy „természetes önzés”? Ez a fajta már a születésekor halálra lett ítélve, és még csak körül se néznek az adatott rövid élet alatt. Alonso Cruznak más a véleménye. Használja a puzzle-hasonlatot, de utána Isten négydimenziós látásmódján elmélkedik, többszörösen. Például: amikor Mathias Popa elmeséli első könyvének tárgyát, ez „(…) egy olyan zenekarról szólt, amely csak Isten füle számára létezik. (…) A zenészek egymást váltották, váltakozott a dallam is, és a világ legnagyobb, legteljesebb, leggyönyörűbb zeneműve állt össze belőle. Sosem taqlálkoztak, nem is tudtak egymásról, és el sem tudták volna képzelni, hogy amit játszanak, az egy sokkal nagyobb egésznek a része.” (90-91. p.) Vagy: amikor az egyik szereplő, Tsilia Kacev festett, „(…) egyetlen képen több szögből festette meg a valóságot, úgy rakta egymás fölé a tintarétegeket, ahogy a gyűlölet rakódik egymásra. (…) Az ember minden egyes nézőpontjából összeálló látásmód hasonlatos ahhoz, ahogy az Örökkévaló lát minket (…)” (77. p.9 „Minden egyes képemen ott van az összes perspektíva. Sőt, még az elképzelhetetlen is jelen van. Az elképzelhetetlen alkotja a művészetet. Ezek a legsűrűbb perspektívák, ezek a legelsők, a többi, a látható perspektíva alapja.” (276-277. p.)
Vagyis a Kokoschka babája című könyv egésze klasszikusnak mondható elbeszéléstechnikával él: A olvassa (megírja, elbeszéli) B-t, aki olvassa (megírja, elbeszéli) C-t, aki olvassa (megírja, elbeszéli) D-t…  Csakhogy ez szövegeken, festményeken, bábukon és emberek történetén keresztül bonyolódik. Néhány példa: a könyv elején megkapjuk a Kivonulás történetét, érdekes értelmezésben. Aztán feltűnik A Kivonulás könyve mint Thomas Mann műve, amelyet a már említett Popa ellopott, és sajátjaként jelentetett meg. Egyébként bábu sem egy van, hanem kettő: felbukkan egy kis gólem is, rajta a sin, az alef és a mem betűkkel, a tűznek, a levegőnek és a víznek megfelelően. Bár egy szereplőtől olvassuk, de az összeláncolásra (entrelancement, entrebescar) vonatkozik ez a passzus: „És rengeteg olyan határon mozgó eset volt, ahol egy szerző megalkotott egy szereplőt, aki kitalált egy másikat, aki pedig magát a szerzőt hozta létre. Körkörös volt a regiszter, vagy inkább spirál alakú. (…) És tudja, mi volt vele a szándéka, mit mondott róla ő maga? Életet akart teremteni.” (159. p.) Én a sok, egymásba fonódó szál közül csak Kokoschka bábujának könyvbeli történetét folytatom, röviden. A festő „Egyszer aztán (…) egy ünnepség keretében eltört egy üveg bort a baba fején. A szerelemnek hivatalosan vége lett. Később megjelent a rendőrség is, amikor valaki egy halott nő testét látta a kertben. Miután tisztázták a helyzetet, a holttest (hívhatjuk így egy szerelem maradványait?) a szemétbe került. A teste, a feje, a ruhái. (…) Egy Eduwa nevű, nigériai származású férfi fogta a szerelem maradványait, és hazavitte.” (183. p.) És Eduwa elaludt. Arra ébredt föl, hogy az egyik szereplő, bizonyos Lujza nem más, mint a megelevenedett Oshun istennő, még onnan, Nigériából. Gyermekeként nevelte a később megszületett gyereket, akit apja után Mathias Popának kereszteltek. És így folytatódik tovább a szálak összefűzése. Időben korábbról és későbbről persze a történethalmaz Drezda „coventryzálásában”, a szőnyegbombázás alatt és után kulminál: azt is lehetne mondani, e különös életek a véletlen túlélők történetei.
A könyv az olvasótól rekonstruáló olvasást (értelmezést) követel meg, amely bizony nem könnyű. Úgy értem, a Kokoscha babája című teljes könyv. Ez a cím harmadik jelentése.
A fikció és a fantázia ötvözete G. K. Chesterton The Club of Queer Trades című könyve kapcsán krimi-szállal is kibővül. A mű befejezése pedig “összeláncoláson”, a különféle cselekményszálak összekapcsolásán alapul. A 200. oldalon Adele Varga beül egy bárba, ahol „A háttérben pedig Django Reinhardt zenéje, a Tears szólt.” És az utolsó lapon megismerkednek, megszerelmesednek. „- Eljátszaná nekem a Tears című számot? – Djangótól? Persze. Szereti ezt a zenét?”
Azt nem tudom, a harmincas évekbeli alapváltozatot játszotta-e, vagy egyik későbbi átdolgozását.
De érdemes meghallgatni.

Afonso Cruz: Kokoschka babája, fordította Bense Mónika, Tipotex, Budapest, 2014.

Kiemelt kép forrása:  http://www.tanckritika.hu/kategoriak/kritika/790-turbuly-lilla-az-eletre-tancoltatott-baba

afonso_cruz_kokoschka_babaja

Tapintásos vizsgálat/Látogatók

tapintásos vizsgálat

krumplibogarak. sárga peték.
a levelek hátulján gallyakkal nyomom össze.
lepiszkálom a hemzsegő lárvákat is,
két bot közt fröccsen az undor.

pókok nyüzsögnek. ahogy a sok apró
nyolclábú  beteríti a szálakat a hálón,
úgy terítik be tudatomat is
a peték meg a fészkek.

ovarium ciszta, kiterjedt gyulladás.
a baloldali tömlőt eltávolítják.

meztelen csigák, nyálkás,
közszemlére bocsátott testek
jutnak eszembe, miközben
nyolc ember nézi azt a szervemet,
aminek csak latinul tudom elfogadható nevét.

sószóró van náluk. a csiga vagyok én.

látogatók
 
apám másoknak tervez otthonokat.
nővérem otthonokat közvetít.
anyám otthont teremt.

itt idegenek.

arany virágszálam.

öregapámra gondolok.
így nevezett,
mikor utoljára hozzám beszélt.

szirmaimból szellőztettem az elfekvő szagát.

vendég voltam akkor a rothadásban.

most bennem vannak a vendégek.
vándorszövetek. túl a rendeltetés helyén.

Képek: Michael Reedy

Eltékozolt vizek

Úgy tartjuk, nálunk nem nehéz vizet fakasztani.
Képesek vagyunk csodákra. Időnként melldöngetve büszkélkedünk, hogy talpunk alatt bőséges édesvíz-források erednek. Bárhol ásunk, alig néhány méternyi mélyen, nagy az esély, hogy könnyedén ivóvizet találunk, vagy hőforrások törnek fel ­–  gejzírek a régi geológiai időkből –  gyógyír minden külső és belső testi bajra. Jobbról és balról (hihetetlen, de pártállástól függetlenül) két nagy folyó karolja át e tájat. Északról, nyugatról, sőt kelet felől hozzánk patakzik a szomszéd országok nagy hegyeinek gleccser- és hóolvadékvize.
Ki ne hinné, milyen irigylésre méltó édenkertet kaptunk örökbe?

Tudhatták ezt eleink is, nem véletlenül esett ide a választásuk? Nézzünk le a magasból, és ma is könnyen kivehetjük – különösen a Kisalföldön, de a közép- és kelet-magyarországi régióban ugyancsak – az egykori öntözéses művelés csatornarendszerének nyomait. Ha kutatunk, a zsilipek  nyomai is fellelhetők –  kivitelezőik sokkal többet tudtak a technikáról, mint mi nagyképűen feltételezzük. Akár egyidős lehet a nagy hagyományú ókori földművelő népek vízkultúrájával. Mielőtt azonban túlhangsúlyozzuk (ebben is)  hogy élenjárók vagyunk a világon, nem árt, ha észrevesszük, az ősidők lakosai között is voltak – közvetetten akár világméretű – kapcsolatok, bár a jelen kor kommunikációja nem mindig ezt sugallja. Szívesen értelmezik ugyanis a történelmet csodabogár népek elszigetelt jelenségeinek.  Valójában nem oly nagy furfang, ha egyik földrészen kőből épültek piramisok, a másikon meg földből, ha az volt elérhető a közelben. A többi lelemény sem sajátítható ki. Ahhoz sem kellett nagy találékonyság, hogy a vizet – és a jó vizet különösképpen – meg kell becsülni. És a fortélyok nem maradtak titokban.

Ma már szatelit felvételek is alátámasztják, hogy az öntözéses földművelés párhuzamosan létezett – szintúgy, mint legtöbb más emberi vívmány – az összes földrészen, birodalmakon és korokon át. Magreb vagy Száhel sivatagjaiban is, és Arábiában, és olyan, kietlen vidéken, mint Közép -Ázsia egyes részei. Utóbbi sorsát ismerhetjük Abu Ibn Szína – Avicenna- (980-1037) emlékirataiból, aki fájdalommal tapasztalja, amikor hosszú idő után visszatér hazájába, Buhara városába, hogy az új hódítók pusztítása után a pompás kertek helyét homokdűnék takarják. Tegyük hozzá: máig akként maradtak, példájaként, hogy az emberiség időről időre mintha elvesztené a tudást, amit egyszer már elsajátított, és a tettrekészséget is, amit korábban a legtermészetesebben gyakorolt.
Talán soha nem tudjuk meg, hogy mifelénk mely népek terveztek és építettek olyan összefüggő vízhálózatot, ami semmiben sem maradt alul a hírneves vidékek remekeinél.  Némelyik a maga korában védműnek is megállta a helyét, vagy mondabeli királyfi hajózott rajta lánykérőbe, de egy villámcsapás megölte a boldogtalant. Csörsz árka helyenként ma is megtelik vízzel.
Nagy folyamainkat több, mint száz éve megreguláztuk, leszabdaltuk kanyarulatait, gátak közé préseltük a sodrát, hogy mihamarabb fusson a fölös víz egészen a tengerig. Azóta egyhuzamban siránkozunk, hogy mégsem így kellett volna. Megtölthettük volna az elhagyott ősi medreket. De sem kedv, sem egyéb kapacitás nincs az ilyesfajta regenerációra.
Különben is van még bőven vizünk! Sokkal jobb sorunk van, mint ahonnan százezrek kelnek vándorútra érte, és – bármily más ok látszólagos –  végső soron miatta.
Hangoztatjuk – legfőképpen, ha a legújabb wellness-beruházást kell megmagyarázni – ez lesz a mi folyékony aranyunk, mi több, ez van nekünk olaj helyett, és ha jól sáfárkodunk, ettől lesz pazar gazdagságunk.
A vízben bízhatunk is, mert errefelé az eső, ha nem is állandóan, viszonylag gyakran esik. Megengedjük a vízcsapot, örülni sem tudunk a kifolyó vízsugárnak, oly természetes. Lassan félévszázada, hogy gyakorlatilag az ország minden zugába eljutott a vezetékes ivóvíz, és a nagyobb városokban száz éve, vagy százötven is.
A víztől időnként félünk, mert azt tartjuk róla, nagy úr, főleg, ha nem vigyázunk mind rá, mind önmagunkra. Hatalma van árral, belopózik mindenhová. Kimossa a talajból a túladagolt mezőgazdasági vegyszereket, a csatornázatlan falvakban a hagyományosan szigetelés nélkül készült szennyvízaknák fekália és mosószer tartalmát. Felszín alatti rétegekben ezt sajátosan összevegyíti, és ismeretlen összetételű elegyeket alkot. Titokzatos útja során élvezettel rágcsálja szét a túlkoros fémvezetékeket. Ezáltal biztos módszerre lel, hogy az ivóvíz rendszerbe talajeredetű szennyeződések, az emberi szervezetet veszélyeztető fertőzésforrások kerülhessenek.
Ismert, hogy az ország egyes vidékein hiába van kiépült vezetékes ivóvízrendszer, a kiemelő kutak vízszolgáltató rétegében a szennyeződések beszivárgása miatt a megengedett érték (van olyan? ) sokszorosára növekedett az arzéntartalom, és évtizedek óta súlyosan káros vizet fogyaszt a lakosság. Kelet- és Dél-Magyarország kistelepülései ma már csaknem teljes egészében erre a sorsra jutottak.
Ha arra hivatott személyek, a magas hivatalnokok és hivatalok megvizsgálnák e térségek halandósági rátáit, a leggyakrabban előforduló halálozási okok statisztikáit, ebből az egyes betegségek tipikus kiváltó okait, bizonyosan kimutatható összefüggéseket találhatnának.
De a magas hivatalnokok mással vannak elfoglalva. Ugyan kinek állna ez érdekében?  Inkább meghirdetik a sokasodási pénzügyi programot.
Így az elfelejtett régiók népe buzgón temeti halottait, ápolja évekig kínokkal szenvedő szeretteit, és majd ha a későbbi korok régészei feltárásokat végeznek, meglepődhetnek a temérdek mumifikálódott test felett, megállapíthatják, milyen sokan jutottak hasonló sorsra ebben a nehezen érthető korban, mint a máig leginkább erről nevezetes kalocsai érsek a XVII.−XVIII. századból, az arzénmérgezésben elhalt gróf Széchényi Pál.

 

 

20150717gemeskut-a-felkelo-nap-elott

 

http://csaktisztaforrasbol.hu/szennyezett-ivoviz/

http://eljtudatosan.blog.hu/2012/03/21/arzenos_a_viz_feljunk  http://www.origo.hu/gazdasag/20150813-ivovizhelyzet-magyarorszagon-megyenkent-vizzel-nem-ellatott-telepulesek-vizhiany-ivoviz.html

Irodalmi és Társadalmi Portál

make up wisuda jogja make up artist jogja make up artist yogyakarta mua jogja murah mua wisuda jogja make up pengantin jogja mutiara make up jogja make up wisuda jogja murah make up jogja putri rekomendasi make up wisuda jogja make up pengantin jogja putri sekolah make up jogja make up class di jogja make up murah jogja mua di jogja mua jogja bagus make up paes ageng jogja salon make up wisuda jogja salon wisuda jogja make up wisuda wardah jogja salon make up jogja mua jogja terbaik make up wisuda jogja bagus make up wisuda berjilbab di jogja
ujnautilus.info