semmi szín alatt

ma arra a kérdésre ébredtem tiszteletes úr, mi van azzal, aki csak úgy elfárad.

az ébredés mindig jól kérdez, mári néni. már én úgy vagyok, bennem a fáradtság sokszor az, hogy elunom. elunom a lélegzetre kijelölt holdkrátereket. és sokszor van, a gravitációt gondolom egyetlen önzetlen akaratnak.

ez még annak a világnak a maradványa bennünk, tiszteletes úr, mikor nem valami ellenében jöttek létre a dolgok.

az régen lehetett, mári néni. nem hiszem, hogy odáig elhat az emberi emlékezet.

na, az nem is. nem emlékezet nyitja meg azokat az időket.

hanem mi?

hát ez az, hogy azt nem tudjuk. még az is lehet, csak úgy magától néha elnyílik bennünk ez az idő.

ha elnyílik, az már rögtön hervadás.

van a hervadásnál nagyobb ámulás? hisz magánál nagyobbra nyílik.

a jelen mindig a múlás. nem tudom, mári néni, aki magába néz, az távolba néz.

és biza tiszteletes úr, aki távolba néz, nem ez az egyholdas ég borul fölé.

most éppen csak félholdas az ég.

én biza, mindig kiegészítem a holdat. nekem aztán lehet mondani, hogy a fényességes része az érvényes éppen. kiszámolom én a sötét részéből is az időket.

és az ugyanazt az időt adja?

az idő, tiszteletes úr, olyan, mint egy gyerek mászóka. mindig mászik rajta valaki, akit magunknál jobban féltünk. és ez az idő lényege: a magunknál jobban féltés.

na, már maga is játszótérrel kampányol, mint a faluban a tanácselnök. jó lenne tudni a ciklonokon átívelő ígéretekre mi szükség, ha egyszer úgysincs anticiklon.

persze, itt úgyis fára másznak a gyerekek. még sosem gondoltam az időre, mint játszótérre. valahogy nem vagyok egy játékos ember. sem játszótérnek, sem játszó pajtásnak nem gondoltam sosem az időt. lehet, aki ezt gondolja, nem fárad el és nem unja el?

hát bíz ezek az elvtársak is csak elvben társak. ahogy azt a téeszesítésnél mondták: ha nincs ellenállás, ellen akkor is van. ha más nem, az októberi holtak. az elvtársak is csak felekezeti alapon tologatják az időt 13 nappal. aztán így lesz a novemberi forradalmuk nagy októberi.

bizony, fontos nekik, hogy az októberről az ő novemberi forradalmuk jusson eszünkbe. egy másik forradalom. és az októberről a november, mint leveretés. kétszer szálld meg az emlékezést, hogy bevésődjék. ez bizony nem az az idő, mikor a dolgok nem valami ellenében jönnek létre. épp az az időbeli eltolás volt a forradalom időszaka. ha a saját gergely naptárunk szerint tör ki, ők meg a saját julián naptáruk szerint érkeznek leverni, akkor csak nézőpont kérdése, hogy semeddig sem tartott a forradalom.

hát, ilyen ájtatosak az elvtársak! tán gamatok voltak, de nem voltak ezek tiszteletes úr ennyire okosok.

nézze, az ég rozsdaövezete már a fák! mint akkor.

tiszteletes úr: a kenyér nem a bor ellenében jön létre, a bor nem a kenyér ellenében. emelje fel a két jegyet egyszerre: ha nem is látomásos, de áldomásos idők! emelje az ég rozsdaövezetéig!

igaza van, azokra emelem áldomásnak, kik semmi szín alatt úrvacsoráznak.

jól teszi, ha ezt teszi, mert tán ők az a magától elnyíló idő. a semmi szín alatt úrvacsorázva jön létre a valami.

 

HÁRMASKÉP

 

KIVONULÁS

Őszre fordult a nyár, e tüzek vándora rabló.
Mint elegáns diabló tolvajlott aranyát:
földre teríti ostyává pödrött leveleit.
Már a fák is indulnak összebújva,
mint kiket valami hideg akarat semmisítne:

Csak ne így érjen a tél, ne itt!
Lombjukvesztetten menekülnek,
mintha a mezítlen erdő összesúgna:
Jöjjön majd télre új tavasz, csak itt ne!
Sötét vér szalad szét, szárad a földön,

feketeség szivárog a zöldön.
Szép lesz az újulás, csak meg ne öljön!
Kigondoltam Istent, legyen gyermek,
ki egekben hemperegjen ragyogva.
Azután engem, gyönge füvet megörököljön!

 

KIVONULÁS SZAKADATLAN

(exodus continuus)

dolgoznak erek, a test szorgos
plébánosai, míg megszilárdul a csont,
a kálvinus, néma tenger.
és íme a hús: mérgektől
áttündöklő fészek.

tekeregnek ákombák, részeg
krétával karcolt határok,
lobogókká fércelt varratok:
ez itt otthonom, ez európai senkiföldje,
hol nem gyűlik víz, se por.

otthonom e szavakkal átvert hallgatás,
ahol a megtartó titok:
nyitott tenyérrel vízre ütni,
csuklóval elpattant üvegre ütni,
angyal arcába visszaütni!

 

KINT

exodus perfectus

Hát így. Kívül mindenen.
A kívülben szűkösen
szorong a végtelen,
mi kényelmesen elfér,
tágul és kavarog idebenn.

Nincs semmi bánat,
végül ezt én akartam,
én voltam, ki ezt az
emelkedő-hulló lélegzetet
arcomra varrtam

és szétfutó véremben
maradtam végig idegen,
nemet mondani megtanultam.
A visszhangtalan csöndben
süllyed, sötétül minden igen.

 

(Illusztráció: Fábián István: Kérdezte bárki a csatalovakat?; A madár utolsó levegőt vesz)

Keep calm

 

Azt mondod, egy nyugodt anyára van szükséged, és szerinted erre én vagyok a legalkalmasabb. A fürdőszobában állunk, a tükörben összetalálkozik a tekintetünk, szád sarkában fogkrém maradéka fehérlik. Megnyálazom a hüvelykujjam és letörlöm, elfintorodsz, arcodon apró ránc jelenik meg. A fogkrém eltűnik, a ránc megmarad, az elégedetlenség jele. Ismerem ezt az arckifejezést, egyszer mondtam is, hogy az ajakbiggyesztéshez jóval több izommunkára van szükség, mint a mosolygáshoz, de nem értékelted a humorom. Talán igazad lehet, nekem is mindig ezt mondogatta az apám, aztán mire ment vele? Szívesen mesélnék neked az apai örökségről, de ez nem alkalmas pillanat, hogy szóba hozzam.

Szóval nyugodt anya kéne, mi? Bólintasz, kis adag krémet teszel a kezedre, majd erőteljes mozdulatokkal elkezded bemasszírozni a homlokodba. Ellenállok a kísértésnek, hogy szóvá tegyem. Ezerszer mondtam, hogy ha ilyen lendülettel húzkodod a bőröd, tönkremegy. Kontraproduktív, így fogalmaztam, te meg csak bámultál, miért használok ilyen nagy szavakat egy egyszerű arckrémezésre. Ezért most inkább nem szólalok meg, pont ahogy egy nyugodt anya teszi.

Kiöblítem a szám, amíg tele van vízzel, legalább nem jönnek a szavak. Sem a kontraproduktív, sem más. Gargalizálás közben azon gondolkodom, hány nem kívánatos szó maradhat benn egy átlagos fogmosás alatt. Talán gyakrabban kéne fogat mosnom. Ha nem csak reggel és este csinálnám, ahogy szoktam, hanem ebéd után és egyszer mondjuk a délelőtti kávét követően, talán megszabadulhatnék az összes kellemetlen, nyugodt anyához nem illő szótól és a többi válogatottan cifra kifejezéstől. Érdekes lenne látni, ahogy a sok “miért nem fogadsz szót”, “megmondtam ezerszer”, “hihetetlen, hogy nem tudod”, “sosem segítesz”, “mindig húzod az időt”, “elég nagy vagy már” és “oldd meg egyedül” lefelé örvénylik a vízzel. Coriolis-erő, olvastam valahol, hogy ez téríti el a mozgó tárgyakat, és emiatt forog a víz az óramutató járásával ellentétesen az északi féltekén. Kiköpöm a kagylóba a maradék vizet, pár csepp a tükörre fröccsen. Nem merek rád nézni, anélkül is érzem a szemrehányást. Tudom jól, mit gondolsz. Szórakozom, amikor te komoly dolgokról beszélsz, arról, hogy egy nyugodt anya kéne. Én pedig még csak nem is reagáltam. A lefolyót bámulom, biztos vagyok benne, hogy láttam, amint egy “ne nyaggass” épp eltűnik a csőben.

Anya, mikor jössz már, nem tudom megcsinálni egyedül, éhes is vagyok, te meg ezer éve a fürdőszobában dekkolsz, apa sosem csinál ilyet! Összerezzenek. A hang két bezárt ajtóval messzebbről is olyan, mintha közvetlenül mellettem szólna. Gyorsan visszateszem a fogkefét a pohárba, a fejemben enyhe nyomás, az elpattant idegszálak tudnak így fájni. Leoltom a villanyt és visszaüvöltök. Megyek már!

Akazome Emon versei (3.) (Japán, X–XI. század)

Válaszul küldte egy férfinak, aki udvarolt neki,
és egyszer olyasmit mondott, hogy a lassú víz sebes sodorrá válik.

                                                                       Akazome Emon

Tán a lassú víz
sebes sodorrá válik?
Holnap-patakban,
ha köztünk a sekélyet
csalókán méllyé tennénk…[1]

(Kimaradt dalok későbbi gyűjteménye,
Szerelmes dalok második kötete, 696.)

 

Akkor költötte, amikor bánkódott amiatt, hogy kedvese elfelejtkezett róla, és a nyolcadik hónap táján elnézte a harmatot a szobája előtti kertben.                                                                                                                Akazome Emon

 

Ha velem együtt
üldögélő harmatcsepp[2]
nem volna, ugyan
kivel virrasztanám át
ez őszi éjszakákat?

(Szóvirágok gyűjteménye, Szerelmes dalok második kötete, 246.)

 

Amikor mulandónak érezte a földi világot, egy olyan valakinek küldte,
aki régóta nem írt neki. ……………………………………………………………………………………….
Akazome Emon

 

Nem illantam el
e mulandó napokban.
Egy harmatcseppnyit:
élsz-e, halsz-e – legalább
ennyit kérdezz már tőlem!

(Kimaradt dalok későbbi gyűjteménye,
Vegyes témájú dalok harmadik kötete, 1012.)


Fittler Áron fordításai

Akazome Emon (赤染衛門)
958 körül–1041 után

Icsidzsó császár (一条天皇, uralk. 986–1011) korának egyik legjelentősebb udvarhölgyköltője. Akazome Tokimocsi (赤染時用) lánya, ám egyes Heian-kori források szerint valódi apja a szintén híres költő, Taira no Kanemori (平兼盛, ?–990). A kor politikai vezetője, a régens és főtanácsadó Fudzsivara no Micsinaga (藤原道長, 966–1027) felesége, Minamoto no Rinsi (源倫子) mellett szolgált udvarhölgyként, de lányuk, Sósi (彰子) császárné udvarában is tevékenykedett. Idős korában is rendkívül aktív életet élt: nagyjából nyolcvan éves volt, amikor két jelentősebb költői versenyen (utaavasze, 歌合) is részt vett. Verseiből sokat beválasztottak valamennyi császári rendeletre összegyűjtött vaka-antológiába. Heian-kori arisztokrata nőként rendkívüli módon jól ismerte a buddhista szövegeket és a buddhizmus tanításait. Fiatal kora óta több buddhista témájú és buddhista szövegek motívumain alapuló verset költött, férje, a kínai nyelvű költészetben és prózában jeleskedő tudós, Óe no Maszahira (大江匡衡) halála után pedig figyelme fokozottan a tanok felé fordult. Később szerzetesnőként buzgó lelkigyakorlatot végzett, beleértve a buddhista témájú vakák komponálását is.

Borítókép: a fordító felvétele

[1] A Holnap-patak a mai Nara prefektúrában található Aszuka-patak (Aszukagava, 飛鳥川), amely arról ismert, hogy gyorsan változnak benne a mély, lassú és a sekély, sebes folyású részek helyei. Ez a változékonyság ebben a versben arra utal, hogy a lírai én és szerelme esetleg csak hazudja egymásnak, hogy mélyek az érzései, a lírai én pedig reméli, hogy nincs így.

[2] Az eredeti szövegben többértelmű kifejezést találunk: az „okiiru” egyaránt jelenti azt, hogy (a harmat) rajta ül valamin (置きゐる), és azt, hogy valaki ébren van (起きゐる).

VIRRASZTÓ

 

Csallóközben sok a rokon,
meg a rózombók,
integetnek, tellegetnek,
rossz kosárfonók.

Tőrömlőkös is van köztük,
sunyi, tapitnya,
sólát, siskát kéregetnek,
tenyerük nyitva.

*

Csallóközben, Nemesgombán
mielőtt a fa repedne,
könyörög a fellegeknek,
ne járjanak soha erre.

Csallóközben, szép Somorján,
mielőtt a kötél szakad,
nem is veszi a sors észre,
eláll a szél, nyugton marad.

 

(Illusztráció: Andy Sewell: Gathering before the Storm)

A gondolatjáró

 

Mányinka, becsületes nevén Mány Inka, egy faangyal volt, aki a falon lógott. Eredetileg nem volt akasztója. Az operaénekesnő polcán momentán álldogált. Ő azonban odaajándékozta, hogy örömet szerezzen vele.

Így került a szárnya köré madzag, és akasztották a falra, szembe az ajándékozottal, aki nagyon kedvesnek találta kinézetét. Mányinkában egyébként nem volt semmi különös. Arca két petty, két vonal, haja öt szál madzag. Egyetlen dísze a nagy csillag a ruhája elején. Mereven állt, lógott, nézett előre. Legalábbis szakavatatlan szemek számára.

Merthogy Mányinka folyton úton volt. Gondolatokon sétált. A gondolat ugyanis olyan, mint egy út. A semmiből jön, oda is veszik, hol keskeny, hol szilárd, kacskaringós, vagy egyenes, satöbbi. Mányinka folyton rajtuk sétált. Bárkién, aki az adott szobában volt. Így sokfelé eljutott, pl. a három és fél éves Ádámhoz Norvégiába, mert a kisfiú ahhoz tartozott, akinek ajándékozták. De erről majd később.

A faangyal ezt szerette legjobban a gondolatjárásban. Ezt a végtelen szabadságot. Senki nem is sejtette, mi mindent látott.

Azon a szép nyári estén, a könnyű papír tépésének folyamatos halk nesze töltötte be a szobát. Mindegyikbe került valami, aztán ment a hánytálba.

Tép, töröl, sóhajt, nyög, tép töröl, sóhajt.

Mányinka pedig inkább ugrált, mint sétált, mert a gondolatok gyorsan oszlottak.

A fohász vékonyka vonala újra és újra nekiindult, majd a fájdalom elnémította. Legyen már vége!

Az elkeseredés és a remény hullámokban váltották egymást. Míg Inka az elsőn egyre mélyebbre jutott, úgy az idő teltével a remény egyre kevésbé vitte magasra. Előfordult, hogy ilyenkor megfogta a végét és megpróbálta esetlenül felfelé húzkodni, de rá kellett jönnie, hogy a gondolatutat és a hozzá tartozó érzelmet, csak az tudja mozdítani, aki építette. Többször odaült a nő vállára és a fülébe dúdolt.

Ma három angyal altat el… Az egyik angyal útra kel… És szárnyalunk az égre fel…

Ilyenkor mintha csillapodott volna, ami elviselhetetlennek látszott, és a férfi mindig reménykedett.

Miközben Mányinka nagyon sajnálta a nőt, érdeklődve is figyelte.

Például, hogy hogy lehet, hogy az

– ez egy folyamat része nemsoká vége lesz, alázattal viselem-

vonal nem szakadt meg egyszer sem.

Sehol a türelmetlenség, vagy a düh cikcakkjai. Csak a hit fénye, ami halvány világossággal borított mindent.

Én azt hiszem már toporzékolnék, vagy sírnék, de a nő hallgat. Aztán amikor annak egy halvány gondolatút indult a fejében, és az angyal rálépett, megértette őt.

Magába zárta a Gondviselő, lecsupaszította testét, míg szinte rőzsévé vált,

a lelkét, kiürítve belőle az örömöt,

a tünetekkel hallgatásra kényszerítette, kiszolgáltatottá tette, és addig tanította elengedni, míg elfogadta mindkét lehetőséget…. Hisz a lélek úgysem hal meg.

A muszáj pihennem, mert összeesek gondolat szakította félbe Mányinka sétáját.

A férfi sokadszorra is visszafordult, visszatette a szatyrot az asztalra, ásított és leült a szoba másik ágyára. Ugrott minden pillanatban, ha úgy vélte segíthet. Nem tudta otthagyni a nőt. Ürítette a tálat, papírt tépett, homlokot, torzult ödémás testrészeket simogatott, pisiltetett, fürdetett, párnát igazított.

Amikor a nő picit nyugodott, a férfi ledőlt. Horkolása tovább barázdálta az amúgy is zavaros gondolatfolyamatát. Egy anyáról, aki ugyanebben…

A Kékgolyóról ahol az utolsó napok…

A felfüggesztett munkáról, hogy most jelen lehessen,

vajon mi lesz utána,

csak a derekam bírja,

a gyógygombát is meg kéne rendelni,

Istenem nem veszíthetjük el őt!

Mányinka ezt a káoszt figyelte egy darabig, de nem lépett rá.

Talált azonban valami egészen szépet.

Egy karácsony gondolatát. Az ünnepét, amikor Ádám unokájuk negyedik születésnapját is ülik, a norvég táj szépségével, és annak örömével, hogy újra együtt vannak. A két ember egymás mellett futó erős utat teremtett ezzel, és Mányinka újra meg újra végig ment rajta, megpihent itt. Melengető volt a gondolatmenet, az öröm lehetősége. A kisfiú ugrált, bohóckodott, számtalan ölelés váltotta egymást.

A muszáj, hogy így legyen,

az eljöttél hozzám mama, a meg kell, hogy erősödjön addigra fonalat, egybeszőtte a szeretet. Az angyal léptei puhák és könnyűek voltak tőle, szinte el is felejtette honnan indul ez az út. Épített egy kis hóembert az ablakpárkányra, felült a karácsonyfára, aztán csak visszajött, mert egy új utat vélt itt felfedezni.

A hála ami a nő lelkéből áradt a férfi felé, amiért mellette áll, a legszebb volt ezen az estén. Tiszta volt, finom fényű bársony, simogatta meztelen talpait. Meg kellett köszörülnie a torkát ahogy az érintése felpuhította fa testét.

Közben hajnal lett, ami még mindig ébren találta őket.

Tép, töröl, sóhajt, nyög, tép, töröl, sóhajt….

Irodalmi és Társadalmi Portál

make up wisuda jogja make up artist jogja make up artist yogyakarta mua jogja murah mua wisuda jogja make up pengantin jogja mutiara make up jogja make up wisuda jogja murah make up jogja putri rekomendasi make up wisuda jogja make up pengantin jogja putri sekolah make up jogja make up class di jogja make up murah jogja mua di jogja mua jogja bagus make up paes ageng jogja salon make up wisuda jogja salon wisuda jogja make up wisuda wardah jogja salon make up jogja mua jogja terbaik make up wisuda jogja bagus make up wisuda berjilbab di jogja
ujnautilus.info