Füstös némaságba fordulnak napjaink,
Ahogyan ropogóscsonkig égett az avar,
Majd lassan átszivárgott a pirosra
Csípett csipkebogyóorrokból kifújt párasóhajok
Lecsapódásától. Rothad a kert, feketén
Mozdul, iszapja szájának sarkán még ott
Csurog a nyár fényleve, hirtelenszürke
Egén félelmesen csillognak az angyalszárnyak
Pallosai. A vasak hidegek, lélekkiszálláshoz
Hajítok horgonyt a hánykolódó kacatok
Ólomtengerének lombhullámai közé.
(Illusztráció: Jacek Yerka: Autumn)
Ha a rajától elkószált örvös galamb jól lövi be az irányt a telefonfülke tetején, teljes rálátása nyílik egy fiatal pár, Zsanett és András lakására. Egyszerű, funkcionálisan elrendezett otthonra néz így, mely nem igen különbözik a többitől Kelenföldön. A kívülálló számára ez az a környék, mely a várost és az agglomerációt egyszerre lóbálja identitásként, de közben végig egy falusi vurstliról álmodozik. Reggelente a kíváncsi szemek készülődés közben találják a párt: Zsanett a fülbevalóját nem találja általában, vagy megigazítja a visszafogottan natúr sminkjét, András pedig a karórájával bíbelődik. Minden adandó alkalommal együtt indulnak el a munkahelyükre, ha elég éber örvös galambunk, láthatja még őket szaladni a sárga villamos csilingelése után. Ilyenkor tavasszal szeretik szélesre tárva hagyni a konyhaablakot, hogy járjon a levegő, amíg hazaérnek, így könnyen feltűnik egy nézelődő számára, hogy Andrásnak és Zsanettnek nincs ideje mosogatni mostanában, vagy csak mindketten lusták hozzá. És a ruháikat elpakolni úgyszintén. Vagy akár porszívózni. Zsanett és András 8 hónapja élnek együtt, és nem rendetlenek, csak nem alakították még ki a közös rendszerüket. Ezért is jár át hozzájuk hetente András nagyanyja, Ilonka. Ilonka üdítőnek találja, hogy itt hasznosnak érezheti kicsit magát. Összeszedi az ágyon és a körülötte hagyott pizzás- és mirelites dobozokat, a csokipapírokat és a használt zsebkendőket, és míg megy a mosás, leviszi a szemetet a ház elé kitolt kukákhoz. A sok összeszedett fagyasztott és gyorséttermi étel látványa általában olyannyira szíven üti, hogy teregetés után még gyorsan főz valamit, vagy hoz át abból, amit hajnalban otthon megfőzött. Mikor minden ruha felcsipeszezve lóg a szárítón, bezárja az ajtót, és elmegy. Csak hétvégénként tér újra vissza, mikor András ingeit jön vasalni, és vasárnapi ebédet hoz az unokájáéknak.
Valamelyik vasárnap csak este tudott jönni, mert a pár Zsanett szüleivel töltötte a napot Visegrádon, és András elfelejtette előre kikészíteni neki a következő hétre hordani tervezett ingeit. Így Andrásék már a heverőn tévéztek vacsora után, mikor megérkezett. Mivel a „gerlicéket”, ahogy Ilonka szólította őket, nem zavarta, így a kanapé mellé felállította a vasalódeszkát, és nekilátott a munkának, miközben nézte velük az esti filmet a tévében. Zsanett Andráshoz bújva kucorgott be, a térdére helyezett tálka szotyival időről időre megkínálták Ilonkát. Az esti film hosszúra nyúlt, Ilonka pedig elbóbiskolt közben. Zsanettnek nem volt szíve felkelteni, így ráterített egy pokrócot, és követte Andrást a fürdőszobába fogat mosni.
Másnap reggel, mikor a pár a fél hétre beállított ébresztőórára felébred, majd 3 szundi lenyomással később Zsanett kikecmereg a konyhába, Ilonka néni még a kanapén szundít. Zsanett odamegy hozzá finoman keltegetni, és akkor véletlenül farkasszemet néz a galambbal. Megkérdezi Ilonkát, ő is kér-e kávét illetve, hogy melyik gombbal kell beállítani a hosszú kávét a kávéfőzőn. Öltözködés előtt András még megcsinál pár felülést, amihez ma kivételesen az idős asszonyt kéri meg, tartsa meg a bokáját. Együtt indulnak el így hárman, csak Ilonka néni három megállóval hamarabb száll le a kedvenc piacánál, és bevásárol az ebédhez. Délután beengedi magát, gyorsan berak egy mosást, közben pedig nekikezd a konyhában a másnapi ebédre is elegendő székelykáposzta elkészítésének. Még azelőtt befejezi a teregetést és a főzés után esedékes mosogatást, hogy András és Zsanett hazaérnének az irodából. Nem is tudna tovább maradni, indulnia kell az informatikai tanfolyamra, amire a barátnői unszolására iratkozott be. A néhány hét alatt, amióta szorgalmasan kitanulták a személyi számítógép használatának csínját-bínját, már táblázatokat készíteni és e-maileket rendszerezni is tudott, izgatottan várta, hogy a videofeltöltés milyen új kihívásokkal kecsegtet számukra. Mikor az óra utáni traccspartin beszámol az Andrással és Zsanettel folyamatban lévő helyzetéről, az öregasszonyok a szemöldökeiket felhúzva kérdőjelezik meg őt. Ellenző és értetlen reakciókra talál, Sári és Erzsi sem értette, mire fel ilyen áldozatos a barátnőjük.
– Túlságosan megerőlteted magad, a jövő heti kanaszta-partira lesz egyáltalán időd megcsinálni a pogácsákat? – aggodalmaskodott Erzsike.
– Persze, már hogyne lenne időm, aznap csak ebéd előtt megyek hozzájuk, kiteregetem a színes ruhákat, berakom a sütőbe az ebédjüket, és utána rohanok haza megcsinálni a pogácsákat!
– Nekem sem tetszik! – csatlakozott be Sárika – Együtt akartunk tanulni a számítógépes vizsgára a hétvégén, arra rá fogsz érni egyáltalán?
– Ezen a hétvégén itthon se lesznek, ne fessétek az ördögöt a falra, szóltam volna, ha nem tudnék jönni együtt tanulni. Talán előre jegyzetelni is marad időm. – füllentette Ilonka.
– De szólj, ha nem lesz, mert akkor el kell osztanunk egymás közt a témák kijegyzetelését! – figyelmeztette Erzsike.
– És akkor nekem előre videórögzítőre kell állítanom a sorozatomat! – bosszankodott Sárika. Ilonka gondterhelten vált el tőlük, és próbálta megszervezni fejben, hogy lesz majd ideje kijegyzetelni a rá kiszabott tananyagot.
A következő hétvégén Zsanették az uszodába invitálják magukkal. Annak érdekében, hogy Ilonka gyakorolja az e-mailezést, elektronikusan egyeztetik le a nap részleteit. Ezen kívül Ilonka kutatja ki az uszoda árait és nyitvatartási idejét, valamint kíváncsiságból rákeres a strandrészről készült néhány fotóra. Az egyik népszerű közösségi oldalon átböngészik néhány értékelést és hozzászólást az uszodáról, ami alapján kiváló helyszínnek minősíti a szabadtéri részt. Szombaton már reggel fél hatkor talpon van az izgatottságtól, és szendvicseket gyárt, amiket a régi hűtőtáskájában gondosan egymásra pakolva helyez el némi aprósütemény kíséretében, és betesz mellé egy üveggel a házi málnaszörpből is, amiből most még megmaradt valamennyi, de lassan új adagot kell előkészítenie. Mielőtt elindulnának a strandra, még felugrik Andráshoz és Zsanetthez kiteregetni a fehérmosást, és mivel nekik nincs kedvük hétvégén az e-mailjeikkel bajlódni, átnézi nekik az üzeneteiket, és válaszol rájuk a nevükben.
A strandon egy kacéran hívogató fa alatt találnak helyet maguknak, és amíg a pár úszás után kifekszik a medence partjára a törölközőikkel, Ilonka az árnyékban marad a szalmakalapjával, és mikor behúzódnak mellé a napról, bekeni őket a hátukon és a lábaikon naptejjel. Örömmel tölti el, hogy hagyják így gondoskodni róluk, soha nem hitte volna, mikor ő annyi idős volt, mint most Zsanett, hogy egyszer sajnálni fogja, hogy csak egy gyereket, András édesanyját szülte, aki most Grazban élt nála valamivel korosabb dúsgazdag új férjével. Egyikük üzeneteire vagy hívásaira sem reagál már harmadik éve. A frissen nyírt fű és a kókuszos naptej illatának keveréke elhessegeti negatív gondolatait, és a medence horizontvonala fölött kilógó úszósapkákat osztályozza inkább magában a tőle telhető legkövetkezetesebb szempontok szerint.
Ilonka majdhogynem nem járt többé haza a saját lakásába. Rendszeresen elszunyókált Andrásék foteljében az esti film- vagy sorozatnézés közben, egyikük pedig félálomban betakargatta, majd másnap bevásárlás után visszalopózott kimosni, megfőzni és átnézni az e-maileket, vagy ha kis cetliken otthagytak neki apró utasításokat, akkor lefuttatott egy vírusellenőrzést a gépen, megrendelt ezt-azt az internetről, esetleg utánanézett a legaktuálisabb trendi ajándékötleteknek valamelyikük szülinapjára.
Zsanett és András bejelentették, hogy elutaznak 10 napra nyaralni Horvátországba. Abban a pillanatban, ahogy eljutott az agyáig a bejelentést követő felismerés, Ilonkán váratlanul nyugtalanság és kongó ürességérzet lett úrrá. Mit kezd ő addig a napjaival? Kiről fog ő addig gondoskodni, amíg ők nyaralni lesznek? Mit fog egyáltalán főzni? Mindig azt eszi, amit Zsanették kívánnak, ő soha nem tudja eldönteni, mihez lenne igazából kedve. Miután megbeszélték a nyaralás hetének részleteit, Andrásék elmentek közösen a futópályára egy utcával lejjebb kocogni, Ilonka pedig magába roskadva huppant le a kanapéra, ahonnan pont rálátott a telefonfülke tetejére megérkezett galamb. Két búgó hangot hallatott, amit Ilonka még a villamos és a szélfúvás hangjai közt is ki tudott venni, és egészen megnyugtató hatással volt rá. Alighogy Ilonka észrevette a fülkén figyelő galambot, egy másik galamb is leszállt mellé. Ilonka nem akart tovább maradni a lakásban, túlságosan felzaklatta, ha arra gondolt, milyen egyedül lesz itt hamarosan, és elindult a számítástechnikai tanfolyam felé, amiből ma volt az utolsó órája. Csak az óra felére tudott koncentrálni, el-elkalandozott a figyelme a PowerPoint prezentációk magyarázása közben.
András este akar elindulni Horvátországba, mert úgy számolta, hogy akkor talán több esélyük van elkerülni azt a hatalmas forgalmat, ami a határnál keletkezhet. Ilonka meg akarta lepni őket, mielőtt nekivágnak az útnak Zsanett apjának kölcsönkért kocsijával, így amíg ők elmennek az autóért, ő kitakarítja a lakást, leviszi az ágyból összeszedett ketchupos és majonézes tubusokat és zacskókat, a fürdőszoba padlójáról felszedegeti a szemetet, letörölgeti a hónapok alatt kissé beporosodott vázákat és képkereteket a családi fotókkal, majd a megszáradt ruhákat és fehérneműket behajtogatja és elpakolja a szekrényben a helyükre. Mikor az ablakkereteket törölgeti, nem veszi észre időben, hogy a lakáskulcsa egyre kijjebb csúszik a köténye zsebéből, és már csak azt hallja, hogy leesik az utcán a járdaszegélyre. Mivel meg akarta lepni Zsanettet és Andrást, és eleve megbeszélték, hogy már nem látják egymást a nyaralás előtt, így szabályosan sokkosan hat Ilonkára, mikor meghallja a kapucsengő berregő hangját, ami azt jelzi, hogy korábban érnek haza Zsanett szüleitől a Volkswagennel. Ilonkán hirtelen pánik lesz úrrá, megragadja a retiküljét és a konyhaasztalon hagyott kulcsát, bebújik a nappaliban elterülő nagyszekrénybe, amiben a szerszámok és pokrócok alatt van annyi tágas hely, hogy kényelmesen be tudjon ülni, és ne kelljen izegnie-mozognia, ilymódon teljesen észrevétlen maradhat. A szekrény ajtaja meglehetősen vékony, így hallja András és Zsanett beszélgetésének minden szavát:
– Ki van vasalva ez a strandruha szerinted? Olyan gyűröttnek tűnik! – tanakodott Zsanett
– Nem tudom, Csibém, szerintem nagyon jó az így is! – nyugtatta meg András.
– Szerintem ez nem lett kivasalva.
– Nagyinak sosem volt a legprímább a memóriája. Tényleg, szerinted mit hozzunk neki Dubrovnikból?
– Hát, hozhatunk neki valamit a hamisított Gucci meg Chanel cuccokat áruló vásárból vagy csipkét, vagy azokat a szépen csomagolt olíva olajokat!
– Úgy látom, ezt teljesen rád bízhatom! A kajákat becsomagoltad az útra?
– Igen, bent vannak a hűtőtáskában, de úgy látom, gluténmentes kenyérből, amit én kértem, csak négyet csinált, nem hatot, ahogy megbeszéltünk.
– Pedig leírtuk neki! Majd egy benzinkúton veszünk neked akkor valamit! Hol a kocsikulcsom?
András és Zsanett közben bepakolják a még kimaradt legszükségesebb dolgokat az utazótáskáikba alaposan széthajigálják a nyaraláshoz nem kellő ruháikat a padlóra és a nappali minden bútorára, leellenőrzik és hangos „Pipa!” felkiáltással jelzik egymásnak, hogy mindent visznek, ami a nyaraláshoz elengedhetetlen, András három határozott mozdulattal áramtalanítja a lakást, és már csukódik is mögöttük az ajtó.
Ilonka közben elbóbiskol a szekrényben, majdnem egy órán át ott marad még, és arra ébred, hogy a széttolható szekrényajtón hagyott rés ellenére is egyre fogy a levegője. Úgy gondolja jobb, ha most már kijön, hiszen nem zavar senkit. Megáll a szoba közepén, kinyújtóztatja elgémberedett végtagjait, körülnéz az egyetlen utcáról beáramló fénycsíkkal megvilágított, sötét lakásban, és rájött, fogalma sincs, hogyan jut most ki innen. Sántikálva megtesz 3 lépést az ablakpárkányig, egy gurgulázó sóhajjal pillant le a lakáskulcsára. A mobiltelefonja nincs nála, azt a régi nyomógombos vackot csak vészhelyzetekben hordta magával, vezetékes telefont pedig nem vezettek be András és Zsanett lakásába, így segítséget nem tud hívni, de abban sem biztos, hogy most erre van feltétlenül szüksége. Inkább visszafekszik a szekrény aljára, és magára terít egy pokrócot, majd behúzza az ajtót. Így már nem látja, hogy az örvös galambok közül az egyik, aki megszólalásig hasonlít arra a társára, aki a telefonfülkéről szokott járőrözni, de nem ő az, beleakasztja a lábát a kicsi kulcscsomóba, és el akar repülni vele, de nem bírja a karma a kulcs súlyát, így végül pár centivel arrébb leejti.
András és Zsanett elhajt az első útjukba akadó benzinkútra. Zsanett leült a padkára, és egy női magazint lapozgatva várja meg Andrást, amíg lemosatja a kocsit. Zsanett fél a mosóban az autóban ülni, egy C-kategóriás horrorfilmre emlékezteti, amit gyerekkorában túl korán látott véletlenül. A párja a gépileg csillogóra suvickolt járművel pont úgy fordul be, hogy egyenesen be tudjon szállni a kocsiba, és együtt hajtanak el az éjszakába délnek, az egész éves kemény munkájukért kiérdemelt nyaralásukra. Ilonka reggelig a lakásban marad, majd reggel meghallja a folyosón zsizsegő szomszédokat, és dörömbölni kezd az ajtón, hogy észrevegyék. Riasztják a gondnokot, akinek valahol akad pótkulcsa a lakáshoz, és egy több száz kulcsot rejtő kisszekrényből mindössze 40 perc alatt ki is halássza. Így Ilonka kiszabadul, de mielőtt hazamenne, még felmos minden helyiségben és kipucolja a vízköves kádat. Séta közben elhatározza, hogy innentől kezdve inkább a fiatalok jöjjenek át hozzá kizárólag, és hogy karácsonyra mosodai ajándékkártyát vesz mindkettőjüknek ajándékba. Csak akkor megy be legközelebb a lakásukba, mikor a frissen sült meggyes réteséből visz át nekik, közvetlenül azelőtt, hogy hazaérnének. Biztosan jól esne nekik egy kis rétes egy olyan hosszú autóút végén.
(Fotó: Andrew Garn)
Hát hol vannak a parasztok és a polgárok a lovagregényekben? Nincsenek, vagyis hát vannak – a jelenlétükre utal a sok szörny, torzsszülött, beszélő állat, keveréklény, sűrűben lapuló rémalak. Egyetlen lovag sincs tökéletesen magára hagyva az erdőben: az úton „idegenek” figyelik minden lépését: szakállas nők, törpék, óriások, tündérek, félig ember-félig állat alakok.
Néha felbukkan egy szántóvető, egy vilan (villain, villein), hogy útba igazítsa az úton kószáló lovagokat, és aki pontosan olyan „elmondhatatlanul rút”, mint a többi szörnyeteg. Egy rövid időre mégis emberré változik, hogy levett sapkával, alázatosan figyelmeztesse a lovagokat a veszélyekre. A nyugati lovagság (amely a Grál-regényekben kidolgozta saját, a pünkösd szimbolikájára épülő üdvtörténetét) pontosan tudta, hogy a teremtett világban nagyon sokan élnek rajta kívül: polgárok, parasztok, más-vallásúak, legyőzött népek, szexuális kisebbségek stb (erről ld. Jeffrey Jeromy Cohen alapvető tanulmányait). A korai lovagregények egy központi hős kibontakozására, útkeresésére épülő Bildungsroman-típusú regények (ma young adult irodalomnak mondanánk), és ettől a zsánertől tényleg idegen az árnyalt társadalomábrázolás.
De hogy lehetnek ezek a szörnyek ennyien?
A lovagregények idegenségtapasztalata nem faji ellentéteken, hanem vallási és osztály-különbségeken alapul. Még a Grál lovagjai között is vannak afrikai származásúak (Parifal féltestvére, Feirefiz például kockás bőrű, mivel európai apa és afrikai anya fia). A lovagok és a „szörnyek” világa nem átjárhatatlan: még a legkitűnőbb családban is „elfér” egy sellő-ősanya, egy tündér-nagymama. Ráadásul egyetlen lovagregényben sincs szó a „szörnyek” ellen indított világháborúról: ezek a monstrumok (monsterek) lehetnek csúfak, viccesek, csábítók vagy félelmetesek, de nem felelnek a világban sokasodó bűnökért.
Amúgy is távol áll tőlem, hogy „elszörnyedjek” olyan metaforákon, melyeket évszázadokig a társadalmi valóság bemutatására is alkalmasnak tartottak. Az evolúció „forradalma”, az egymással vígan keveredő, nemzedékről nemzedékre változó, megállás nélkül „alakuló” lények sokasága valamelyest ellentmond a Biblia tanításának, ahol a fajok jellemzői állandók, de remekül érzékelteti a tanult tulajdonságok örökletessé válását, a traumatizáltság fokozatait. Megerőszakoltak, megaláztak, megátkoztak? Hetedíziglen viselheted ennek a bizonyítékait. (Hetedíziglen – tehát nem örökké.) Bűnt követtél el? Meglátszik rajtad, akármit is hazudsz – Trisztán bármilyen kitűnő költő és szép fiú, gennyes fekélyek, rosszul begyógyult sebek borítják a testét, hiszen házasságtörő. Egy dinamikusan változó társadalom akarja kifejezni a „szörnyekkel” a történelmi változásokkal kapcsolatos tapasztalatait: ezek a változások meglehetősen radikálisak, és mégis nagyon sok, szinte beláthatatlan időt vesznek igénybe – családi és nem annyira személyes tapasztalatok ezek. Nem véletlen, hogy a középkorias szörnyeket majd a posztmodern családregény reaktiválja (ld. a disznófarkú gyereket a Száz év magányban.)
Kérdés, hogy mi a kevésbé megalázó az alávetettek számára? Ha fura, bizarr, de mégiscsak autonóm, változni képes lényeknek tekintjük őket vagy útmutatásunkra váró kiskorúaknak, akik örökös „nyafogásukkal” — hisz nincs semmi bajuk, csak „sértődékenyek” – nehezítik a haladás munkáját? A nyugati középkor társadalma a rendek hiearchiájára épült (senki sem tartotta egyenrangúnak a parasztokat és az arisztokratákat), ám a társadalmi osztályok meglehetősen nyitottak voltak. A középkori udvari értelmiséghez, a trubadúrokhoz hercegek, királyok tartoztak, de voltak köztük plebejusok is, a leghíresebb trubadúr, Bernart de Ventadorn szolgaivadék volt. Hasonló a rendszerváltás utáni, „demokratikus érzelmű” Magyarországon elképzelhetetlen volt: mint kiderült, a nagy írók közül egyetlen író volt besúgóvá, és ez a nagy író az egyetlen fizikai munkás volt az értelmiségiek között (Tar Sándor), és ő „természetesen” el is nyerte méltó büntetését. (Fegyverrel harcolni ma már nem „lovagias”: egy rendes párbajnál demokratikusabb a számkivetettség, az alkohol, a „bélyeg”.) A középkori udvari költészetben számtalan iskola és stílusirány volt, de egyik se különült el kizárólagosan az alkotók származása alapján – ez az urbánus és népi izé a XX. századi Kelet-Közép-Európa vívmánya, az embereket a származás alapján megkülönböztető, nyugati középkor nem különítette el ilyen rigorózusan a stílusokat és az alkotókat.
Természetesen a történelem semelyik uralkodó osztálya nem kételkedett tapasztalatainak az érvényességében – és soha nem ismerte el, hogy valaki nem jellemhiba, bűn, frusztráció (vagy más szörnység) miatt nem akar hozzájuk csatlakozni. A nyugati középkor elitje mégis jobban viselte a kritikát. Már a trubadúrok első nemzedékeiben feltűntek udvar-ellenes hangok (Marcabru), az udvari szerelem ilyen vagy olyan formáját kárhoztató írások – életrajzaik tanúsága szerint ezek a költők is ép bőrrel megúszták, még csak különösebb megbélyegzést sem kellett elszenvedniük. Az udvari költők toleranciája talán azzal is összefügg, hogy a világi értelmiség gyengécske volt, a mindenkori vélemény-monopóliumon az egyházzal is osztozniuk kellett. Nemcsak nem egyedül járták az erdőket, még csak nem is ők voltak a leghangosabbak. Sokan nem véletlenül vágynak vissza a középkorba: világ a világ a mainál nyitottabb, sokszínűbb és népesebb hely volt.
A kelet-közép-európai elit állandóan demokráciáról beszélt, miközben elmulasztotta az elnyomottak emancipációját és felszabadítását. A „kiskorúság” és a „sértődöttség” toposza (ezek csak nyafogó vagy elmaradott óvodások, mi majd jobban tudjuk) azt is lehetetlenné tette, hogy a különlegességükkel szembesüljenek. Elképzelhető-e ma Magyarországon olyan történelmi helyzet, amikor egyszarvúk, kentaurok, felfegyverzett nyulak, éneklő sellők találkoznak ugyanabban a légtérben – és rájönnek, hogy talán nem is annyira különböznek?
Vagy marad a morális megvilágosodás, mint egyedüli alternatíva?
A középkor erre is kidolgozott különféle forgatókönyveket. Parzifal, a Grál abszolút hőse ráébred arra, hogy a legeslegtökéletesebb lovag már nem is lovag, hanem ember.
Pontosan olyan, mint a többiek.
A méz egyetlen cseppje, mint elgondolt örökkévalóság.
Isten pillanatnyilag egy hanghoz köthető.
Akcentusa oltár.
Ő a különbözőség, mint kikezdhetetlen okosság.
Nem engedi, hogy bölcsességét lenyúlják.
A jelentéssűrűség kihátrál, mint egy eltűnt korosztály.
A reggel írja a verset. A mondatokat fények mossák.
És tavirózsák bolyhaiból bontja ki magát.
Egy ölbe tett kéz mozdul be rá.
Valahol az alázat a legnagyobb szabadság. Akár.
Már-már szolgálat, hogy másnap szedi szét az ész.
Beviszi a kávét álmában és másolja az ég.
Felöltözi a pillanatot. Ami a fű alól kinőtt.
S éjszakára a könyvet behálózzák az erők.
A magány megérkezik, hogy kinyissa az időt.
S a történelmet későbbre halasztják.
Mint úgyis elkövetkezőt.
(Illusztráció: Whooli Chen: illustrations for Apple Today Tab)
A legelterjedtebb elgondolás szerint thermidor 9 »parlamentáris« összeesküvése, majd a thermidoriánus Alkotmány véget vetett a Terrornak. Az azóta eltelt időben »kommunizmus bűnei« néven – ez nyilvánvaló módon minden emancipatórikus politikai terv felelőssége – az ilyesféle elgondolás elnyeri a thermidoriánusok felmentését, sőt áldását. Valójában a fentebb mondott bűnökről szóló bestseller fő szerzője, álláspontját igazolandó, azzal érvel, hogy ő maga húsz évvel ezelőtt maoista aktíva volt. Szóval, a bestseller az ő személyes thermidorja. A dolgok rendje szerint ez jó pénzt hoz neki: ugyanúgy, ahogyan a történelmi thermidoriánusok elvárták.
A lehető legegyszerűbben fogalmazva, bevésvén a Forradalomtörténet egyszerre egyvonalú és szakaszokra osztott látképébe, ez az eszme számos ponton kifogásolható. A thermidori Alkotmányozás maga terrorista tömegmészárláson alapult. Robespierre-t, Saint-Justöt, Couthont thermidor 10.-én, másik tizenkilenccel együtt, minden ítélet nélkül kivégezték. Thermidor 11.-e, a kordé hetvenegy kivégzendővel, ez az egész Forradalom legfontosabbik eleme. Az ellenforradalmi terror gyakorlatilag nem szűnt meg az 1794-es és az 1795-ös években. Jogi formák között ugyanúgy, mint anarchikus tömegmészárlások formájában. Fegyveres bandák provokálják mindenütt a jakobinus aktivistákat, és fokozzák az elnyomást. Egyebek mellett van egy dokumentum e rendkívüli jelentőségű eseménysorról, Duval Thermidori emlékei. Duval azon aktivisták egyike, akiket Fréron aranyifjainak hív. Ezeknek az apacsoknak a harci kiáltása ez volt: »Le a jakobinusokkal!« A Jakobinusok Klubjának bezárása egyébként a Fréron-bandák kezdeményezte verekedés következett be. Egy példaszerű hatalmi provokáció.
Itt kell emlékeztetni Saint-Just szubjektív maximájára: erény és terror helyet cserél, ha belső és külső ellenforradalom pusztít, és az erény kétségessé válik. E kétségesség felelős a politika korrupcióba süllyedéséért. Végeredményben az intézmények tartós erőt képeznek a korrupció ellenében, és garanciát jelentenek az erény gyengeségével szemben.
Csakhogy milyen is a thermidoriánusok intézményi gyakorlata? A III. év alkotmányozásának a megismétlése láthatóvá teszi, hogy az erényt felváltotta a tulajdonosok hatalmának állami mechanizmusa, amely a korrupció visszatérését is jelenti. Mindez a cenzusos szavazati jog elvén alapul: aktív polgároknak neveznek ki 30 000 választó minden kerületben!
De az elnyomó maximák még érdekesebbek. Érintik az államtól távoli népi megnyilatkozás összes formáját. A 366. cikkely meghirdeti: »Minden nem felfegyverzett csoportosulást fel kell oszlatni.« A 364. cikkely pedig megköveteli, hogy a petíciók (a tiltakozások) szigorúan egyéniek legyenek. »Egyetlen társaság sem jeleníthet meg kollektívumot, hacsak nem alkotmányos testülete, és csupán a hatásköreikre vonatkozó tárgyakra nézve azok.« A 361. cikkely felügyeli e minősítéseket is: »Egyetlen polgári társulás sem nevezheti magát népi társaságnak.«
Thermidor megindít egy sorozatot, amely az elnyomás alkotmányozó gyakorlata révén az állam anti-populáris látomására támaszkodik. Nem az ellenfeleken gyakorolt terror végéről van szó, hanem egy radikális változtatásról, e terror forrásáról és céljáról. A hatalom forrása ezentúl a tulajdonosok cenzushoz kötött állama lesz, minden alkotmányozó és gyülekezési akarat szembehelyezkedik bármiféle népi megnyilvánulással. A III. év alkotmánya így hátat fordít az 1793-as alkotmánynak, szakít a demokratikus megfogalmazásokkal is. A Direktórium is ezt az utat követi, egészen a – valóban rettenetes – halálbüntetésig, bárhogy is hivatkozzék az 1793-as Alkotmányra!
Amint látható, a thermidor 9.-i puccs által kezdeményezett »a Terror vége« eszméje aligha védhető.
Mondhatjuk tehát, hogy Thermidor az a pont, ahonnan világossá lesz 1792-1794 forradalmi sorozata, és ezen az eseménysoron belül az a pillanat, mikor a Terror »napirendre« kerül? Ez visszatérés lenne az eredmény logikájához, a szintézises dialektikához: a politikai sorozat jövője benne szabadítja ki az igazságot. Például Soboul így tárgyalja a viszonyt a thermidori Alkotmány és a nagy bizottmányok diktatúrája között. Szerinte a jakobinusok a saját ellentmondásaik áldozatai, és a szintézis, amely kibontakoztatja Thermidort, a Direktóriumot, a Konzulátust és a Császárságot, jelenti ellentmondásai igazságát is: a Forradalom polgári lényege szabadon nem fejlődhet ki a nélkül, hogy ne törné szét népi maradványait.
Az eredmény dialektikájával szemben itt kell hangsúlyozni Sylvain Lazarus téziseit: egy politikai eseménysort önmagából kiindulva, egyediként kell értelmezni, nem helyes az empirikus jövőjének különnemű természete felől vizsgálni. Különösen akkor nem, ha egy eseménysor nem külső okok miatt szűnik meg vagy fejeződik be, hanem mert tartalékai kimerülnek, a lényege és az eszközei között ellentmondások feszülnek. Épp e kimerülésre hivatkozik Saint-Just, amikor megállapítja, hogy »a Forradalom megdermedt«.
Másként fogalmazva, a bukás kategóriája nem helytálló, mivel ez egy politikai eseménysort külső és különnemű dolgok állapotához méri. Bukás nincs,inkább megszüntetés van: egy politikai sorozat elkezdődik és befejeződik, anélkül, hogy elgondolhatnánk benne a reális és gondolati erőt. Thermidor nem nevezhető a Terror értelmének. Thermidor annak a neve, mikor megszűnik az, amit Sylvain Lazarus forradalmi politikai módnak nevez.
Tárgyam tehát a »thermidoriánus« ember, egy egyszerre egyedi és egyszerre tipikus szubjektivitás születése lesz. Ez az új szubjektivitás a megszüntetés terében születik.
Pontosítani kell e születés státuszát is. Ezzel nem a historiográfiát akarjuk túlhangsúlyozni. A történelmi thermidoriánusokat ugyan idézhetjük, de nem gondoljuk úgy el őket, mint az állam történelmének különös figuráit.
Lentebb hivatkozni fogunk igen jó munkákra, mint például Mathiez-től A thermidori reakció. De a hivatkozás nem emeli ki a politikát mint gondolkodást. Sylvain Lazarus nem győzi hangsúlyozni, hogy a politika az, amelyből kiindulva létezik politika elgondolása. Márpedig nehéz a thermidori Alkotmányt különös politikai sorozatként szemlélni – ellentétben 1792-1794 forradalmi sorozatával. És még ha ez is lenne az eset, akkor is önmagából kiindulva kellene elgondolni.
Ismeretes a Saint-Just által föltett nagy kérdés: mit akarnak azok, akik nem akarják sem az erényt, sem a terrort? Ez a rejtélyes akarat nem más, mint az, mely majd elindítja a forradalom felszámolását. Ennek célja egy állam, egy az erény diktálta minden előírásnak alávetett állam, és amelynek – nyilvánvaló módon fennmaradt – terrorista dimenziója tökéletesen különbözik a terrortól, ennek jakobinus és forradalmi értelmében. Az erény-elvet fölcseréli az érdek-elvvel.
A példaszerű thermidoriánus, az, aki elszabadítja thermidori típus definitív kijelentéseit, bizonyosan Boissy d’Anglas. Az ő kanonikus nagy szövege a III. év messidor 5.-i beszéd. Idézzük:
Minket a legjobbaknak kell kormányozniok […], márpedig, igen kevés kivételtől eltekintve, Önök csak azok között találnak hasonló emberekre,akik – vagyont birtokolván – oda vannak kötve az országhoz, melyben laknak, a törvényekhez, amelyek oltalmazzák, a nyugalomhoz, amely életben tartja őket.
Az erény egy olyan, feltételhez nem kötött szubjektív előírás, amely nem utal semmilyen más, objektív meghatározottságra. Ez az, amiért Boissy d’Anglas elvetette az erényt. A vezetőtől nem azt igényelte, hogy erényes politikus legyen, hanem hogy a »legjobbakat« reprezentálja. A »legjobbak« nem alkotnak szubjektív meghatározottságot. Ez egy meghatározható kategória, a tökéletesen feltételhez kötött tulajdon objektív alakja. A Boissy d’Anglas által felidézett három érv alkalmas arra, hogy átadja az államot a »legjobbaknak«. Eme érvelés előtt fényes jövő áll:
– Egy thermidoriánus számára a törvény nem – mint a jakobinus számára – az elvek és a
helyzet közötti viszonyból származtatott maxima. A törvény az, ami elősegíti a tulajdont. E tekintetben a törvény univerzalitása teljesen másodlagos. Ami számít, az a működése.
– Egy thermidoriánus számára a felkelés nem létezhet, amiként létezik a jakobinus
szerint, amikor az elvek egyetemessége, a kötelességek legszentebbike eltiportatott. Mivel a tulajdonos legfőbb és jogos követelése a nyugalom.
Ebben találjuk meg az ország objektív fogalmának, a törvény megőrző fölfogásának, a helyzetek biztonsági fölfogásának alapvető hármasságát. A thermidoriánus fogalmának elsődleges leírásában jól látható az objektivizmus, a »természetes« status quo és a biztonság összhangja.
Tudjuk, hogy Saint-Just szerint az erény ellentéte a korrupció. Elmélkedni a korrupcióról, persze, ma sem haszontalan. Sylvain Lazarus bebizonyította, hogy a »korrupció« először a politikai bizonytalanságban születik, és mindahhoz kötődik, melynek reális elve szubjektív (az erény, az elvek). Csak legvégül bukkanunk anyagi korrupcióra. Egy thermidoriánus, a maga politikai lényegét tekintve: megvesztegetett. A politikai meggyőződések bizonytalanságának a hasznélvezője. De politikai értelemben csak meggyőződések (és akaratok) léteznek.
Egyébiránt a történelmi thermidoriánusok a szó mai értelmében is megvesztegetettek. Ők azok, akik a Megvesztegethetetlen után jönnek. Utaljunk az angol pénzre, amit bőségben érintettek, a nemzeti javak »sajtjára«, a maguké összeharácsolására! Utaljunk a katonai fosztogatásra (Thermidor átmenet a köztársasági, védekező és elvszerű háborúból a hódító és rabló háborúba) és a szállítmányok menetére a fegyveresekhez. Talán utaljunk még a szoros kapcsolatokra a gyarmatiakkal és a négerekkel. E ponton Florence Gauthier könyve (Triomphe et Mort du droit naturel en révolution /A természetjog Diadala és Halála a forradalomban/) sok mindent megvilágít. Boissy d’Anglas utal a III. év thermidor 17.-i nagy beszédére, mely a gyarmatok bármiféle függetlenségi eszméje ellen irányult. Az érvelésnek aztán majdnem kétszáz esztendős utóélete lesz, és ma is arra szolgál Pascal Brucknernél az igen thermidoriánus Le Sanglot de l’homme blanc-ban /A fehér ember zokogása/, hogy nyilvánosan mossa kezeit mindazt illetően, ami »a harmadik világ« embereivel és országaival történt: a gyarmatosított népek nem »érettek« a függetlenségre (vagyis: ők felelősek bosszantóan nem demokratikus nyomorúságukért). Amire e népek együttesen törekedhetnek, az a belső autonómia felügyelet alatt (vagyis: az IMF által kontrollált kibontakozás az igazi fejlődés feltételével a »modern demokratikus« szellemiségben). Idézzük Boissy d’Anglast:
Távol egy olyan szabadságtörekvéstől, amelynek megőrzése, mint a hódítás, túl sok erőfeszítésbe kerül, elalszanak a megszerzett fémyűzésben és gyönyörben […] az ekevas már nem sérti kezüket, mint ahogy a harcosokét sem. Egy ilyen népnek korlátoznia kell óhajait, hogy bölcsen és békében kormányozzák őket emberies és igazságos férfiak, a zsarnokság ellenségei.
Ezek az óvintézkedések a törvényes »nyugalmat« célozzák a gyarmatokon, ahol is sokáig szendergőnek hitték a »forradalmi mozgalmat«.
Javasoljuk, írja, hogy a gyarmatokat osszák föl különböző tartományokra; ide kell helyezni – miként a minket körülvevőkbe – egy öt tagból álló adminisztrációt, ugyanazon funkciókba beiktatva és ugyanazon törvényeknek alávetve. De minthogy Franciaország e területe is is részese a forradalmi mozgalomnak, melyet a szabadság megszokása és az önök törvényeinek energiája csillapíthat egyedül, úgy gondoljuk, elrendelendő – átmenetileg, és addig, amíg az utódok másként nem rendelik -, hogy ezeket az adminisztrátorokat a végrehajtó Direktórium nevezze ki.
Voltaképp Boissy d’Anglas csak ki akarta elégíteni ültetvényes barátait és a négereket e példaszerű thermidoriánus három maximával: a gyarmatok az ország részei, hiszen mi vagyunk bennük a tulajdonosok. A törvénynek itt »csillapítaniuk« kell az emancipatórikus és függetlenségi tűzfészkeket, hiszen e tulajdonosokat e tűzfészkek fenyegetik. És végül, kell egy közvetlen és kívánatos adminisztrációs rendszer, hiszen a mi biztonságunkról van szó.
De, még egyszer ismétlem, ez a törvényhozói és anyagi korrupció csak másodlagos. Még ma is azt látjuk, Olaszországban ugyanúgy, mint Franciaországban, hogy a korrupció témájának tisztán empirikus és jogi kezelése erősen kockáztatja, hogy beépített üzletelők és banditák helyén még rosszabb banditákat és még keményebb üzletembereket lássunk. Néhány jelentéktelen bíró ötlete, a piszkos pénz helyettesítése a tényleges pénzzel – egészen nevetséges. Bizonyos összeg fölött minden kapitalista pénz rettentően piszkos. A korrupció témája csak akkor reális, ha a maga alapjában értjük meg: ez a politika elkerülhetetlen gyengesége. A thermidoriánus kérdés mélye nem a thermidoriánus politikusok nyilvánvaló függése a gyarmati lobbitól, az üzérkedőktől és általában a rablóktól. Mindez akkor érint meg, amikor látjuk, hogy minden thermidoriánus számára, legyen bár történelmi vagy mai, az erény kategóriája politikai erő híján nyilvánul meg. Olyan tarthatatlan erőfeszítés ez, amely szükségszerűen vezet el a legrosszabbhoz: a Terrorhoz. Még mindig Boissy d’Anglas:
A tulajdon nélküli embernek állandó erőfeszítésre van szüksége ahhoz, hogy érdeklődjön azon rend iránt, amely nem őriz meg neki semmit.
Először is jegyezzük meg, hogy a politikai szubjektivitás itt a rendre utal, nem a történés lehetőségére, melynek ez a helyzet a hordozója. Ezt az ingadozást a politikai tudat államosításának nevezhetjük. Ha ebből pontosan az ellentétét akarjuk megérteni, utalhatunk Mao Ce-Tung elvére: »A zavargások – ez kitűnő dolog.«
Végül emlékeztetünk arra, hogy Boissy d’Anglas szerint az »érdeklődni valami iránt« feltételez egy érdeket (egy tárgyszerűséget). Itt, ennek az érdeknek a neve: »tulajdon«. De, még formálisabban, létezik ama eszme, mely szerint minden szubjektív óhajnak csíraszerűen megvan az érdeke. Ma még ez a legfőbb, ha nem az egyetlen elv a piacgazdaságon belül.
Az »erényre tett állandó erőfeszítéssel« – amely a nagy jakobinusok szerint minden politika elve – Boissy d’Anglas szembeállítja az Állam(rend) és az érdek összekapcsolódását. Ez felcserélés vezet az érdek felé.
Az a thermidoriánus szubjektivitás, mely egy politika megszüntetésében gyökerezik, előidézi az állam és az érdek összekapcsolását. Ez az összekapcsolás tudomásul veszi, hogy a politikai előírás (az »erény« nevű körülmény közepette) mostantól hiányzik.
Filozófiai szóhasználatomban a következőképpen gyűjthető egybe ez a beállítódás:
amelyek a helyzetek próbájához kapcsolódnak. Az érdek parancsolja, hogy elviseljük az etatizált rendet. Ami annyit is jelent: nem egy igazság aleatórikus útvonala számít, hanem egy csatlakozás kiszámítható útvonala. Tehát minden igazság-útvonal egyedi mű, ő maga egy esemény szám fölötti dimenziójától függ, az érdekelt útvonal koextenzív a szituációs elhelyezkedéssel. Egy thermidoriánus (mint alany) konstitutíve egy tér nyomában van.
Így egy »thermidoriánus« strukturálisan soha nem nevezi meg egy alternatíva második ágát, ahol az »igazságos eljárás« vagy a »nemre jellemző eljárás« volna az első ág.
A »thermidoriánus« az államosítás, a kiszámítható érdek és egy igazságeljárás megszűnésének feltétel nélküli elhelyezkedése hármasát jelöli, és mindezt e megszűnés nem dialektizálható jegyében teszi.
Hogy a forradalmi politika 1792 és 1794 között lezajlott, és hogy thermidor 9. megszüntette, a thermidori szubjektivitást mint egyediséget? Az államosítás, kiszámítható érdek ennek az egyediségnek a formális vonásai, s a gondolkodás arra késztet, hogy ennek felszámolására gondoljunk.
Hogy a fogalmat megvilágítsuk, szeretném megmutatni, milyen értelemben tartható fenn az, amit a szubjektivitás elfed. 1976-tól az »új filozófusok« vagy az »új filozófia« megérdemli a thermidoriánus jelzőt.
Itt kétségkívül formális vonásokra találunk:
megkülönböztethetetlenségét a nem állami szituációktól, a békés egymás mellett élést a jobbal és a tevőleges cinkosságot a rosszabbal, a mitterandizmussal.
lemondanak minden minden intenzív politikai rendezésről, minden kritikai és haladó funkcióról, hogy meghódítsák a médiatikus és intézményes tereket.
jogok« jele alatt, szembeállítja a nyugati demokráciák kitűnőségét a keleti totalitarizmusok borzalmával.
Ez csak analógia, mivel kétséges, hogy a közvetlen militarizmus erős évei (1965 és 1975 között) valódi politikai módot alkottak-e? De ez az analógia megengedi, hogy felmutassuk a formális jegyek néhány jellegzetes összekapcsolódását. Az »új filozófusok« végső soron egy eseménysor megszűnéséből támadtak elő, a »balos« vagy »maoista« vagy »hatvannyolcas« sorozat megszűnéséből. Ami magában foglalja:
filozófus régi maoista, különösen a proletár Bal régi kereteiből valók. És ráadásul a történelmi thermidoriánusok nem külső arisztokraták, nem restaurátorok, sőt még nem is zsirondisták. Ők a Konventben a robespierre-i többség emberei;
thermidoriánus formális vonásai is vannak. Ez az ítélkezés a sorozat állításainak a kificamítására épül. Az 1965-1975-ös évek militantizmusa szervesen összekapcsolódik egy bizonyos aktivizmussal és olyan ideológiai elvekkel, amelyek mélyén a nép található (»szolgálni a népet«), a munkás figurája, az üzemek valósága. A nyolcvanas évek thermidoriánus renegátsága az aktivizmust leválasztja minden elvről és minden szituációról, és úgy tesz, mintha csak a kínai vagy szovjet állammal lett volna összeköttetésben. Ez csak azzal a tökéletesen irracionális ténnyel magyarázható, hogy a szolzsenyicini »leleplezés« bizonyítékot jelent az új thermidoriánus filozófia számára. Milyen a viszony a harmincas évek sztálini táborai és a fiatal egyetemisták millióinak vak és ragyogó útja között? Ez a viszony egyfajta szándékos kificamítás . Reális tartalmáról leválasztva a »balos« aktivizmus (melybe a thermidoriánusok annyira belefáradtak) árasztotta a szubjektív patológia oldaláról az elbűvöltséget a totalitárius államiság iránt, amely voltaképp tökéletesen átlátszatlan. Az átlátszatlanság a kificamítás effektusa. De ez egy különös átlátszatlanság, a megszüntetett sorozat átlátszatlansága.
A formális vonások egyedítése a politikai sorozat kificamításával megy végbe, s ennek a terméke az átlátszatlanság. Valójában az elgondolhatatlan megkonstruálásáról van szó, a célból, hogy magát a gondolkodást lejárassa.
Azt mondhatni, hogy „thermidoriánusnak” neveztetik az a szubjektivitás, amely – egy politikai sorozat megszüntetésének elemében – sajátos elgondolhatatlanságot állít elő belőle a kijelentéseinek kificamításával, az etatizmus, a kiszámítható érdek és a helyezkedés javára.
A sorozat elgondolhatatlansága mindig és egyszerre a gondolkodás kiiktatása, különös tekintettel a politikai mezőre: mivel az, ami elgondolandó, épp a sorozat. Így fordul elő, hogy a totalitarizmus kategóriája és fellengzős korrelátuma az emberi jogokról (amint ezt bizonyos új filozófusok megpróbálták »megalapozni«) elmerült ugyanazon mozgás elgondolhatatlan tartósságában, úgy Lenin, mint Mao Ce-Tung életművét illetően, mint ahogyan belemerült a hatvanas és hetvenes évek militáns leleménye, a gondolkodás éjszakájába. Az 1902-1917-es, az 1920-1947-es, az 1965-1975-ös sorozatok, amelyek összegzik a politikatörténetek diszkontinuitását e században, átlátszatlan egyediségekké válnak.
Maga Boissy d’Anglas kitartóan dolgozik azon, hogy érthetetlenné tegye a forradalmi sorozatot. Lekicsinyíti arra, hogy ezt a néptömegek gazdasági hozzá nem értését eredményező »erőszakos megrázkódtatás« teszi (ami mindig ragályos érv):
Ha politikai jogokat kikötés nélkül adtok a tulajdon nélküli embereknek, és ha ők sosem fordulnak elő törvényhozók ülőhelyein, agitációra buzdítanak vagy engedik őket buzdítani anélkül, hogy félnének a hatásától, megszilárdítják vagy engedik megszilárdítani a vészterhes adókat a kereskedelemben és a mezőgazdaságban, mert nem érzékelik, sem félik, sem előre nem látják a félelmetes következményeket – végül beletaszítanak minket erőszakos megrázkódtatásokba, melyekből aligha jöhetünk ki.
Boissy d’Anglas montázsa a helyzet irracionalitását (erőszakos megrázkódtatások) összeköti a szereplők irracionalitásával (a nem-tulajdonost a »gazdasági törvények« teremtik). Ez a politikai sorozatból elgondolhatatlan politikát csinál. A kificamítás a terror leválasztásából áll (az »erőszak« nevében) az erényről, egy érdek-elvet használva föl. Mindenki, mint az új filozófusok, a baloldali aktivizmust leválasztotta ennek reális tartalmáról, egy illuzórikus állami elvet használva föl (a józan ésszel szemben úgy téve, mintha a szubjektív »motor« a szocialista államoknak fenntartott illúzió lett volna.)
E montázsnak tartós élete van, s ezt nem csak ismétlődő használatában látjuk, mióta a megszűnés határán vagyunk – egy reakciós és konzervatív időszakban –, de magának a marxista historiográfiának a jelenlétében is. Mivel a probléma középpontjában a gazdaság áll, fel kell becsülni a politikai különösségeket, meg kell csinálni az adóátalakításokat a kibontakoztatásával alfától ómegáig – ilyen a Forradalom marxizáló akadémikus elemzésének a lejtője, annak a forradaloménak, amely hevíti az ötvenes években a PCF-et [a Francia Kommunista Pártot], és amiről egyet kell érteni abban, hogy olyan, mint a visszafordult Boissy d’Anglas. Bizonyítékul adjuk erről Soboul egy elképesztő mondatát: »Thermidor 9.-e nem szakadékot jelöl meg, hanem gyorsulást.«
Végeredményben a »thermidoriánusok« az alkotmányozás neve az igazságfolyamat, e folyamat elgondolhatatlansáa megszűnésének az elemében. Egy elgondolhatatlannak ez az alkotmányozása, láttuk, hosszú távon hatalom. A gondolkodás lefokozásának történeti matrixa.
Ez lehetővé teszi a visszatérést a Terrorhoz.
Szigeti Csaba fordítása
Az esszé eredeti címe és könyvészete: Qu’est-ce qu’un thermidorien? in Alain Badiou: Abrégé de métapolitique (Metapolitikai foglalat), Éditions du Seuils, Paris, 1998, 139-154. p. Mint az olvasó majd látni fogja, az írás elkanyarodik majd a párizsi 1968 utáni állapotokhoz, vagyis Badiou nyíltan aktuálpolitizál. Ugyanezt javaslom a magyar olvasóknak. Tegyék fel a kérdést: Thermidoriánusok vagyunk? Ma, 2018-ban, a gyurcsányi és a Bajnai-féle thermidor 9.-e után az orbáni Konzulátusban élünk? Vagy a kezdődő Császárságban? De azt se feledjük, hogy minden történelmi analógia csak hasonlítás. – A fordító, Szigeti Csaba.
Henrik az ablak előtt állt. Bár órája nem volt, tudta, anyja nemsokára megjelenik. Vagy inkább „anyja”, idézőjelben. Egy ideje már mardosták a kétségek ez ügyben, de senkit nem ismert rajta kívül, így nem tudta ellenőrizni feltevését. Arról, hogy léteznek kettejükön kívül mások is, csak két forrásból szerzett tudomást. Egyrészt az anyja gyakran emlegetett valami orvosokat, akik keresik a gyógymódot, másrészt a könyveiben is rengeteg különféle szereplőről olvasott. Henrik tehát abban biztos volt, hogy nemcsak belőle és az anyjából áll az emberiség. De, hogy merre lehetnek a többiek, arról fogalma sem volt. A világ anyagi részét szinte csak a szoba jelentette számára, meg a hozzá tartozó kis mosdófülke. Tízszer nyolc lépés. Egy ágy, felette hatalmas pillangó a falra festve. Egy szekrény. Íróasztal forgószékkel. Ajtó, ablak. Az ablakot régen szerette, de már megunta. Egy téglafalra nézett, kinyitni nem lehetett. Abból a szempontból mindenképp hasznosnak bizonyult, hogy láthatott esőt, napsütést, ködöt, havat. Az éjszakát és a nappalt. A könyveket szerette, kitágították az eseményhorizontját. Ezt a szót egy történetből ismerte meg, és tetszett neki. Klassz volt. Ránézett az ajtóra. Zárva. Visszafordult, anyja úgyis eljön. Mindig eljött. Remélte, hogy kaphat tőle egy újabb könyvet. A meglévőket már százszor olvasta, szinte kívülről tudta mindet. Legjobban a Vernéket szerette. Olyan szabad volt ott mindenki. Még azok is, akik a rejtelmes szigeten ragadtak. Hátranézett. Semmi. Odakint elhalványodtak a fények. Gyanította, felhő került a Nap elé. Még nem látta soha egyiket sem, de olvasott róluk. Persze, biztos nem lehetett abban sem, hogy a könyvei a valódi világot írják le. Lehet, mese az összes. Néhányban ősemberek kergették egymást, máshol meg a világűrben utaztak a hősök. Vajon melyik az igaz? Az utolsó könyvében már párhuzamos világokról is szó esett. Megrándult az arca, bárcsak ezt az egyet kitágíthatná. Mikor nem ajtó az ajtó? Ez a találós kérdés különösen tetszett neki. Akkor, ha. Szervusz, fiam. Összerezzent. Elmélázott, és anyja nesztelenül nyitott be, mint mindig. Szia. Szia, anya! Találtak orvosságot, kimehetek végre? Nem kérdezte meg, mert tudta, ettől a nő mindig feszült lett. Nem volt kedve meghallgatni a szokásosat. Minden erőmmel azon vagyok, hogy neked jó legyen, a tudományt nem lehet sürgetni, ne nehezítsd meg te is a dolgom, blablabla. Inkább megölelte, hosszan beszívta ruhája kint-illatát. A továbbiakban a szokásos forgatókönyv szerint zajlott minden. Sokat kell dolgoznia, de ne aggódjon, biztos helye van a szanatóriumban. Legyél türelemmel. Mi szépet rajzoltál? Gyorsan eltelt a másfél óra. Elbúcsúzott, nyomott egy puszit a fiú homlokára, és kiment. Henrik csalódottan konstatálta, hogy nem kapott könyvet. Nyikorgás.
Amikor félig nyitva van.
Anyja elfelejtette bezárni az ajtót. Odarohan, megtorpan a küszöbnél. Élete elmúlt tizenhárom évében még sosem lépett ki rajta. Huzatot érez, és ismeretlen, szúrós szagokat. Izzad a tenyere. Jobb lábát egy centivel előbbre tolja, óvatosan megnyomja az ajtót. Kikukucskál. Hideg neonfény, kihalt folyosó. Visszahúzza a fejét. Remeg a keze, szíve verébként csapkod. Előbbre lép, átemeli talpát a küszöb felett. Aztán inkább rálép. A szőr feláll a karján, fogai összekoccannak. Összeszorítja a szemét, és pánikba esve csapja be az ajtót. Kattan a zár, könnyes szemmel bújik a takaró alá. Másnap reggel egy új könyv várja az asztalán.
(Illusztráció: BenWill)
