Hát hol vannak a parasztok és a polgárok a lovagregényekben? Nincsenek, vagyis hát vannak – a jelenlétükre utal a sok szörny, torzsszülött, beszélő állat, keveréklény, sűrűben lapuló rémalak. Egyetlen lovag sincs tökéletesen magára hagyva az erdőben: az úton „idegenek” figyelik minden lépését: szakállas nők, törpék, óriások, tündérek, félig ember-félig állat alakok.
Néha felbukkan egy szántóvető, egy vilan (villain, villein), hogy útba igazítsa az úton kószáló lovagokat, és aki pontosan olyan „elmondhatatlanul rút”, mint a többi szörnyeteg. Egy rövid időre mégis emberré változik, hogy levett sapkával, alázatosan figyelmeztesse a lovagokat a veszélyekre. A nyugati lovagság (amely a Grál-regényekben kidolgozta saját, a pünkösd szimbolikájára épülő üdvtörténetét) pontosan tudta, hogy a teremtett világban nagyon sokan élnek rajta kívül: polgárok, parasztok, más-vallásúak, legyőzött népek, szexuális kisebbségek stb (erről ld. Jeffrey Jeromy Cohen  alapvető tanulmányait).  A korai lovagregények egy központi hős kibontakozására, útkeresésére épülő Bildungsroman-típusú regények (ma young adult irodalomnak mondanánk), és ettől a zsánertől tényleg idegen az árnyalt társadalomábrázolás.

De hogy lehetnek ezek a szörnyek ennyien?
A lovagregények idegenségtapasztalata nem faji ellentéteken, hanem vallási és osztály-különbségeken alapul. Még a Grál lovagjai között is vannak afrikai származásúak (Parifal féltestvére, Feirefiz például kockás bőrű, mivel európai apa és afrikai anya fia). A lovagok és a „szörnyek” világa nem átjárhatatlan: még a legkitűnőbb családban is „elfér” egy sellő-ősanya, egy tündér-nagymama. Ráadásul egyetlen lovagregényben sincs szó a „szörnyek” ellen indított világháborúról: ezek a monstrumok (monsterek) lehetnek csúfak, viccesek, csábítók vagy félelmetesek, de nem felelnek a világban sokasodó bűnökért.
Amúgy is távol áll tőlem, hogy „elszörnyedjek” olyan metaforákon, melyeket évszázadokig a társadalmi valóság bemutatására is alkalmasnak tartottak. Az evolúció „forradalma”, az egymással vígan keveredő, nemzedékről nemzedékre változó, megállás nélkül „alakuló” lények sokasága valamelyest ellentmond a Biblia tanításának, ahol a fajok jellemzői állandók, de remekül érzékelteti a tanult tulajdonságok örökletessé válását, a traumatizáltság fokozatait. Megerőszakoltak, megaláztak, megátkoztak? Hetedíziglen viselheted ennek a bizonyítékait. (Hetedíziglen – tehát nem örökké.) Bűnt követtél el? Meglátszik rajtad, akármit is hazudsz – Trisztán bármilyen kitűnő költő és szép fiú, gennyes fekélyek, rosszul begyógyult sebek borítják a testét, hiszen házasságtörő. Egy dinamikusan változó társadalom akarja kifejezni a „szörnyekkel” a történelmi változásokkal kapcsolatos tapasztalatait: ezek a változások meglehetősen radikálisak, és mégis nagyon sok, szinte beláthatatlan  időt vesznek igénybe – családi és nem annyira személyes tapasztalatok ezek. Nem véletlen, hogy a középkorias szörnyeket majd a posztmodern családregény reaktiválja (ld. a disznófarkú gyereket a Száz év magányban.)

Kérdés, hogy mi a kevésbé megalázó az alávetettek számára? Ha fura, bizarr, de mégiscsak autonóm, változni képes lényeknek tekintjük őket vagy útmutatásunkra váró kiskorúaknak, akik örökös „nyafogásukkal” — hisz nincs semmi bajuk, csak „sértődékenyek” – nehezítik a haladás munkáját? A nyugati középkor társadalma a rendek hiearchiájára épült (senki sem tartotta egyenrangúnak a parasztokat és az arisztokratákat), ám a társadalmi osztályok meglehetősen nyitottak voltak. A középkori udvari értelmiséghez, a trubadúrokhoz hercegek, királyok tartoztak, de voltak köztük plebejusok is, a leghíresebb trubadúr, Bernart de Ventadorn szolgaivadék volt. Hasonló a rendszerváltás utáni, „demokratikus érzelmű” Magyarországon elképzelhetetlen volt: mint kiderült, a nagy írók közül egyetlen író volt besúgóvá, és ez a nagy író az egyetlen fizikai munkás volt az értelmiségiek között (Tar Sándor), és ő „természetesen” el is nyerte méltó büntetését. (Fegyverrel harcolni ma már nem „lovagias”: egy rendes párbajnál demokratikusabb a számkivetettség, az alkohol, a „bélyeg”.) A középkori udvari költészetben számtalan iskola és stílusirány volt, de egyik se különült el kizárólagosan az alkotók származása alapján – ez az urbánus és népi izé a XX. századi Kelet-Közép-Európa vívmánya, az embereket a származás alapján megkülönböztető, nyugati középkor nem különítette el ilyen rigorózusan a stílusokat és az alkotókat.

Természetesen a történelem semelyik uralkodó osztálya nem kételkedett tapasztalatainak az érvényességében  – és soha nem ismerte el, hogy valaki nem jellemhiba, bűn, frusztráció (vagy más szörnység) miatt nem akar hozzájuk csatlakozni. A nyugati középkor elitje mégis jobban viselte a kritikát. Már a trubadúrok első nemzedékeiben feltűntek udvar-ellenes hangok (Marcabru), az udvari szerelem ilyen vagy olyan formáját kárhoztató írások – életrajzaik tanúsága szerint ezek a költők is ép bőrrel megúszták, még csak különösebb megbélyegzést sem kellett elszenvedniük. Az udvari költők toleranciája talán azzal is összefügg, hogy a világi értelmiség gyengécske volt, a mindenkori vélemény-monopóliumon az egyházzal is osztozniuk kellett. Nemcsak nem egyedül járták az erdőket, még csak nem is ők voltak a leghangosabbak. Sokan nem véletlenül vágynak vissza a középkorba: világ a világ a mainál nyitottabb, sokszínűbb és népesebb hely volt.

A kelet-közép-európai elit állandóan demokráciáról beszélt, miközben elmulasztotta az elnyomottak emancipációját és felszabadítását. A „kiskorúság” és a „sértődöttség” toposza (ezek csak nyafogó vagy elmaradott óvodások, mi majd jobban tudjuk) azt is lehetetlenné tette, hogy a különlegességükkel szembesüljenek. Elképzelhető-e ma Magyarországon olyan történelmi helyzet, amikor egyszarvúk, kentaurok, felfegyverzett nyulak, éneklő sellők találkoznak ugyanabban a légtérben – és rájönnek, hogy talán nem is annyira különböznek?

Vagy marad a morális megvilágosodás, mint egyedüli alternatíva?
A középkor erre is kidolgozott különféle forgatókönyveket. Parzifal, a Grál abszolút hőse ráébred arra, hogy a legeslegtökéletesebb lovag már nem is lovag, hanem ember.
Pontosan olyan, mint a többiek.