Folyó mentén sétálva
figyelemmel kísérem az árnyam táncát,
egyik-másik fodorról a vízfelszín kisimulásáig.
Majd So Tongpán töprengek a Yungsoo medencénél.
Vajon mit látott?
Egy szélfújta árnyat csupán?
Kétszáz szemöldököt, száz szakállal?
Vagy addig álmélkodott, hogy saját árnyéka mögött
rátalált a bölcsességre, amit mindeddig kutattam?
Nagypál István fordítása
XXVI. fejezet
Egyedül
Fölültem, hátamat nekitámasztottam a fa törzsének. Kegyetlenül fájt a fejem. A macska végigszaglászta a lábamat, aztán odébb állt. Kinyújtottam felé a kezem, erre még messzebbre húzódott. Leült, figyelt. Átkutattam a hátizsákot. Pulóver, bicska, ing, egy pár zokni és egy kulacs, tele vízzel. Ennyi volt a tartalma. Ittam pár kortyot. Lehunytam a szemem, hagytam, hogy arcomat cirógassa a föl-föltámadó szellő és a napsugár. Idilli is lehetett volna ez az állapot, ha nem lettem volna olyan végtelenül magányos, mint még soha. Jóllehet életem nagy részében egyedül éltem, így gazdag tapasztalatokkal rendelkeztem a társtalanságról, Kíra hiánya egészen más volt, mint bárki másé. Elfogadhatatlan. Megszokhatatlan. Olyan éles fájdalommal hasított belém a veszteség, hogy képtelen voltam uralkodni magamon. Zokogni kezdtem.
Talán órákig is eltartott, míg elapadtak a könnyeim, talán csak percekig. A macska addigra eltűnt.
− Mi a picsát csináljak? – kérdeztem fennhangon.
Nem vihettek messzire a pincétől, morfondíroztam. Visszaólálkodom, kikémlelem őket. Hátha sikerül megszöktetni Kírát… Mindenekelőtt azonban keresnem kell egy kuckót, ahol meghúzódhatok.
Nem volt nehéz megállapítanom, hogy egy ligetben hagytak magamra. Pár perc séta után fölismertem a környéket. Úgy hat-hét kilométerre lehettem a pincétől, ami az Áramszünet előtt nem számított távolságnak, az új világunk azonban sokkal nagyobb és félelmetesebb volt, mint a régi. Néhány kilométer annyit jelentett, mint korábban ezer. Járőrözés közben nem egyszer jártam már azon a tájékon, ahová kilöktek. Néhány kisebb-nagyobb facsoporton kívül mindenütt csak a pusztát és az elvadult szántóföldeket láttam, néhol elhagyott épületegyütteseket, amelyekben akár emberek is élhettek.
− Nem túl biztonságos vidék – szűrtem a fogaim között. Különös módon pár pillanatig úgy hittem, ennek az adott körülmények között is van jelentősége. Talán valami ősi, elemi ösztön hatására rövid ideig bíztam abban, hogy hamarosan viszontlátom Kírát és lesz értelme folytatni az életet.
Nemsokára azonban elmúlt a bizakodás. Elpárolgott belőlem, akár vízcsöpp a napsütötte asztallapról. Elgyengültem. Az utolsó fa is elmaradt mögöttem. Előttem, ameddig a szem ellát, kies pusztaság húzódott. Az jutott eszembe, ami hajdan Marcus Aureliusnak, ugyan mit ér az élet egy istenektől vagy megfontolástól üres világban? Előttem beláthatatlan, üres pusztaság feküdt. Itt-ott egy-egy bokor, nagyobb kő, virág, gyom, gyík, madár. Hát, ennyit az ürességről, gondoltam, már csak az isteneket kellene fölkutatnom. Barna réti héja csapott le tőlem nem messze, a fűben bóklászó kicsike, prémes állat megejtő hangon sivított, ahogy a karmok a bőre alá hatoltak. Gyorsan gyilkolt a ragadozó, már emelkedett ismét, az aprócska emlős ernyedten csüngött alá. Nem, ez nem üres pusztaság, még ha beláthatatlan is, csóváltam a fejem. Minden négyzetmétere beláthatatlan, ráadásul. Mégsem üres, messze nem az. Megtorpantam, leereszkedtem a sarkamra. Le kell nyugodnom, hajtogattam magamban, nem kell botorságokon agyalni. Leültem, kinyújtottam a lábamat, levettem a hátizsákot. Elhevertem, a fejem egy fűcsomón nyugtatva bámultam a felhőket az égen. Hárman voltak, két nagy, kövér asszonyság a Monarchia idejéből és egy csontsovány tinimodell, igazi pedofilok kedvence a múlt század kilencvenes éveiből. Három pár riadt tekintet tapadt rám, a habos ruhakölteményekből kicsordult a háj és kilógott a lóláb alakú borda, a hajkoronát mímelő foszlányokon megcsillant a napsugár, s a fülem mellett énekelni kezdett egy tücsök. Talán az a tücsök, akinek hajdanában az a bizonyos afférja adódott a hangyával. Bár nem értem, egy hangyával miként lehetett afférja, mikor a hangyák tömegben élnek, hallottam a szőrszálhasogató, vérfagyasztóan bugyuta kérdést, legszívesebben üvöltöttem volna. Tudtam, hogy Találkozásaim a pokollal címmel már sosem írok könyvet, pedig egy időben dédelgetett tervem volt. Nem drogról és nem alkoholról, nem húsevő növényekről (nővényekről), de az olykor már-már elviselhetetlen lelki-szellemi fájdalomról számoltam volna be abban a vaskos munkában, a hülyeség terrorjáról, amivel jártamban-keltemben oly gyakorta találkoztam, amivel jártunkban-keltünkben oly sűrűn akadtunk össze az Áramszünet előtt. És utána is. Lehunytam a szemem, enyhe émelygés bizsergette a torkom, valahol a bárzsingom tájékán nedvek szivárogtak keresztül szöveteken, összeszorított szemhéjamra rovar telepedett, mohón hörpölte a szemöldökömben fönnakadt verejtéket. Mozdulatlan maradtam. Ha erre járna, kétségtelenül oldalba vizelne egy kóbor eb, gondoltam; ha aranysakál, megkóstolna, hátha már nem élek. Pedig az még odébb van. Nem sokkal, de még odébb.
Ezek jártak a fejemben. Nem hagytam, ellenálltam. Fölálltam, mentem tovább. Órákig gyalogoltam kelet felé. Több ligeten haladtam át. Szürreálisan beeső fény nyelt magába, ahogy visszaléptem a fák közé. A törzseken moha, a kéreg barázdáiban élőlények serege. Többnyire siettek. Néhány hernyó jelentette a kivételt, ők komótosan araszoltak fölfelé. Vagy lefelé, késztetéseik szerint. Eredeti gondolatokra törekedtem, de csak a számtalan közhely egyike keringett bennem: én is ilyen araszoló hernyó vagyok, lefelé vonszolom magam, a gyökerek közé, a föld alá. Humusszá olvadnak a sejtjeim nemsokára. A lét és a semmi határán lebegek majd. Talán egy-két hét még, ami hátra lehet, gondoltam, többet úgyse bírok egyedül. Nem fájt semmim, csak zsibongott mindenem. Nem vagyok beteg, gondoltam, csak haldoklom – amennyiben az a haldoklás, midőn az ember közel érzi a halált. Mostantól fogva lassan mozgok, határoztam el, hiszen immár gyönge vagyok. Ha itt lenne Kíra, nem tudnék mit kezdeni vele. Egyik pillanatról a másikra elmúltak belőlem a vágyak, a nedvek belémsavanyodtak. A zsibongás, a gyengeség, a lelki kínlódás lassan majd testi fájdalommá alakulnak. De még nem most, még nem itt, a fák között, a földből előtüremkedő gyökerek kígyóin bukdácsolva, a beeső fény pászmáival a testemen.
− Örülök, hogy nem vagy itt, Kíra, nem látsz, nem érzed a szagom, a pórusaimból áradó pusztulás szagát. Örülj te is ennek. Remélem, örülsz… – motyogtam.
Napokig, hetekig éltem félőrülten, letargiában. Egy évtizedekkel korábban összedőlt vályogtanyában húztam meg magamat, négy, legfeljebb öt kilométerre a pincétől. A tanya udvarán találtam egy félig betemetett kutat, az egykori fészerben kötelet és vödröt. Ha nem is a legkellemesebb zamatú, de iható vizem volt.
Beköltözésem másnapján a tanya belső szobájában, keskeny kanapén egy mumifikálódott holttestre bukkantam. Nő lehetett, és egy hegedűt ölelt magához. Sokáig csak ültem mellette egy sámlin, figyeltem a tetemet. Biztosra vettem, hogy az egykori hegedűslány az, akivel Tibi tanyáján ismerkedtem meg egy másik életben, amikor a tanya még búvóhely volt és nem rémálom. Végül rongyos pokrócokba csavartam és eltemettem. Jó mélyre ástam el. Többet nem tehetek érte. Sem magamért. Ahogy ott álltam a sírhant mellett, kegyelmet éreztem. Azt hiszem.
Három vagy négy alkalommal is láttam a távolban járőröző Tigriseket. Nem tagadom, minden este sírtam. Nem tagadom, képtelen voltam épkézláb tervet kieszelni. Meg sem fordult a fejemben, hogy segítséget kérjek, hogy társakat keressek, és szövetségesekkel térjek vissza. Biztos voltam abban, hogy minden létező embercsoport legföljebb nyomorult, erőszakos banda, vagy még annál is rosszabb, minden emberi mivoltából kivetkőzött, kíméletlen horda… Éjjelenként zaklatott álmok látogattak. (…)
Illusztráció: Zdzislaw Beksinski
(A regény a Kortárs Kiadónál jelent meg.)
Saramago-nak nem szokása megmagyarázni, miért következik be egy „világvége”. Akár az Ibéria-félsziget pusztulása, mely „egyszercsak” leszakad Európától (Kőtutaj), vagy az emberi civilizációé, mikor is az emberek „hirtelen” – egyetlen ember kivételével – elvesztik a látásukat (Vakság). Bár a katasztrófát villámcsapásként élik át a szereplők, lassan-lassan kiviláglik, hogy valamifajta összeomlás elkerülhetetlen volt.
Bene Zoltán regényében egy több évtizedes áramszünet löki vissza a történelem előtti (utáni?) időkbe az emberiséget. Bene Zoltán nem bízza a múltat a jelenre, vagyis a mi jelenidőnket a katasztrófa utáni időkre, hanem megmutatja, milyen politikai döntések, társadalmi-kulturális folyamatok siettették a “világvégét”. Az Áramszünet cselekménye két szálon fut: Kíra és Hunor realista aprólékossággal bemutatott bolyongása mellett előkerülnek Hunor az áramszünet előtt, a XXI. század elején írt naplóbejegyzései ,eszmefuttatásai – a kortárs olvasó közelmúltja és jelene. (Az én életemben az Áramszünet tipográfiailag is elkülönülő, nehezen kisilabizálható naplóbejegyzéseinek „történelmi” jelentősége van: miközben csodálkoztam azon, hogy a jövő – legalábbis számomra – „olvashatóbb”, mint a jelen, először éreztem úgy, hogy talán szemüveget kéne beszereznem. )
Az aprócska betűkkel nyűglődve eltöprengtem azon, egyáltalán szükség van-e erre a cselekményszálra? Bene Zoltán nyilván igazolni akarja, hogy a „világvége” nem véletlenszerű katasztrófa, másfelől Hunor útkeresése, házasságai, állásváltoztatásai mutatnak is némi párhuzamot az áramszünet utáni, egyre rémálomszerűbb bolyongással. Csak éppen ez áramszünet előtti években a szülőváros, Szeged, a katasztrófa utáni években Kíra tölti be a “biztos pont” szerepét. Hunor hajdani szegedi barátai is feltűnnek az apokalipszis látomásában, sokszor önmagukból is kifordulva, tulajdonképpen egyedül Hunor, a főszereplő az, aki mindvégig azonos marad önmagával.
A nyugati világvége-irodalomban kirajzolódik egy jellegzetes „túlélő-típus”, és ebbe Czeredi Hunor Gábor, a regény főhőse, a hajdani szegedi könyvkereskedő teljesen beleillik: töprengő, óvatos, konzervatív, de spirituálisan nyitott, kezdeményező, hajlandó nemcsak kompromisszumot kötni, hanem ésszerű kockázatot is vállalni, személyes kapcsolataihoz a végletekig ragaszkodik. De Hunor mégiscsak egy helyét nem találó, rosszkedvű, tartós párkapcsolatra képtelen, korosnak számító lúzer a „békebeli” Szegeden – hogy lesz hát belőle egy, a saját integritását sikerrel megőrző krónikás, szerencsés és rátermett túlélő az apokaliptikus felfordulásban? Engem jobban érdekeltek volna Hunor anyjához és húgához fűződő sikertelen kötődési kísérletei, mint Hunor bő lére eresztett politikai és társadalomfilozófiai értékelései, hiszen ezek jobban árnyalták volna integritásának későbbi megszilárdulását is. Vagy ez az olvasói elvárás is csak szemüveg dolga? A nőolvasók hagyományos elfogultsága? Nem hinném.
Hiszen Hunor magánéletét az a rettenetes világvége „igazítja helyre”, ahol a ragaszkodás, a gyász, a szerelem, bármiféle érzelmi kötődés, egyáltalán az individumként való létezés az erősek és kegyetlenek kiváltsága. A Szeged körüli pusztaságban, a pincék és tanyák közt szerveződő kommunákban a gyengék elvesznek, ha a másikhoz, a gyerekükhöz, a szerelmükhöz vagy a szüleikhez próbálnak ragaszkodni. Persze a mindenkori hatalomnak való önkéntes alárendelődés elkerülhetetlenné teszi, hogy az erősek zsákmányállatként tekintsenek a gyengékre, így a társainkat feláldozó gesztusokkal is csak ideig-óráig hosszabíthatjuk meg az életünket. Bene számos kommuna-típust, embertelen közösségszervező stratégiát bemutat (ez rokonítja a regényét a Vaksággal), míg a pokolról pokolra vándorló hősei el nem jutnak a „Menedékbe”, egy valóban élhető utópisztikus közösségbe.
A tanyáról tanyára, faluról falura való vándorlás – amúgy ezek a regény legmegrendítőbb, legerősebb oldalai – nemcsak a kezdeti közösségszervezés, a „farkasvilág” áldatlan viszonyait leplezi le. Bene Zoltán remek regényében, az Alföld, a Szeged környéki tanyavilág (amely amúgy is egy háborús pusztítást, a török háborút követően, az emberi tevékenység eredményeképp vált ilyen pusztasággá) is kimutatja a “foga fehérjét”. Mintha a menekülők ellen maga a természet is fellázadna, az Alföldre – ahol minden emberi mozgás könnyen látható, ahol sehová nem lehet elbújni, ahol pincékben, romos tanyákon rejtőznek az emberek – kíméletlen erővel csap le a forróság is, a hideg is. Az Új Közösség tagjaként bóklászó Hunor egy rettenetes napot tölt télen a szabadban, ebben a minden életet megbénító ürességben és pusztaságban, amikor is a hangok szinte megpendülnek a hidegben, és a repülő madarak is megdermednek, és holtan hullanak le – a magyar irodalom egyik legszebb „puszta télen”-ábrázolása ez.
De vajon a test nem lázad-e fel? A regénynek ez a szála egy szerelmespár vándorútjáról szól, de szexről szinte soha nem olvasunk, az élelem megszerzése központi fontosságú, de a hősök soha nem esznek egy jót, a vándorlásról szó részeket szinte végig meghatározzák az ürítkezéssel és emésztéssel kapcsolatos, nyomasztóan részletes leírások.
Hiszen a katasztrófa után minden “elszaródott”. Márpedig aki fogyaszt, annak előbb-utóbb ürítenie kell. Az áramszünet után öklendezzük fel, ürítjük ki magunkból a korábbi rettenetes habzsolások-dőzsölések emlékeit.
Nem a test a „menedékünk” (melynek vándorlás közben is a foglyai vagyunk), még csak nem is a természet vagy a szerelem, hanem a mítosz – erre épül a Menedék, a megmaradt Magyarország egyetlen élhető közössége. Saramago-nak nem kell ilyesmin törni a fejét: a Vakságban menekülő kis emberi közösséget az orvos felesége, egy gyakorlatias és jószívű asszony fogja össze: a Mária-kultusz, ez a nagyon-portugál „ewige Weiblichkeit” még egy hangsúlyozottan nem vallásos regényben is megteremti a túlélés mitikus kereteit. (Természetesen az orvos felesége nem túlvilági lény, ámde ő az egyetlen látó a vakok között, ezért élhetnek túl az „övéi”.) Az Áramszünetben, ebben a szintén felkavaróan izgalmas regényben nem egyes emberi személyiségjegyek, nem a szexualitás villantja fel a túlélés mitikus perspektíváját, hanem a múlt kreatív újrafelfedezése. Nagyon jellemző, hogy Kírát mesélés közben éri utol a halál. A Menedékben megvalósuló Ramszesz-kultusz újrateremti a körkörös időt, a mítosz életelemét.
Bene Zoltán: Áramszünet.
Kortárs. Bp., 2018.
Illusztráció: Zdzislaw Beksinski
A vers/ jó vers megszólító ereje (Csog Szidónia)
Számtalan megközelítése van a “jó versnek”: a megszólító erő, alanyiság-, tárgyiasság-, ritmus kérdésköreiben. És sorolhatnánk. Vagy abban is, ahogyan ihlet és konstrukció egymásba épül az alkotás titokzatos folyamatában. Abban a tudatállapotban, amelyről Rilke jegyzi meg: “Amikor alkotok, igaz vagyok”.És az is ajándék, ha bármikor elegendő hamvassággal tudunk rákérdezni költészetre, poézisra, eredendő ritmus és ősharmónia viszonyára, és ezáltal talán egyre közelebb kerülünk az ősi rendbe kódolt ritmikus formák és életminták megértéséhez is. A hamvasi “geometriák”- ősszerkezetek – misztérium és belső ritmus- áramlat-forma viszonyai újabb összefüggéseket sejtetnek mindig a kimeríthetetlenség dimenzióiban. A keresés és megtalálás öröme ezekben a kérdéskörökben végtelen felismerésekhez kalauzol: mindannyiunk gyönyörűségére.
A költészetről (Botár Attila)
Azt hiszem, hogy Áprily Lajostól ki lehetne indulni. Így kezdi az Egy pohár bor című versét:
„Forma van a versem
egyszerű sorában:
ötvös volt az ősöm
Brassó városában.
Kalapácsolt, vésett
kohó-szikra mellett,
ezüst ampolnákat,
úrvacsora-kelyhet. […]”
Tehát azon az összetett, transzcendens emberi-égi valamin kívül, amit
i h l e t n e k, megragadottságnak nevezünk, szükséges a mesterségbeli
biztonság, tudás — a ,,kohó-szikra mellett”.
A pálya elején egyféle „szókohászatnak” tekintettem magam is a megragadottság fokozatait, most is szívesen gondolok erre, holott a világlátás, a tapasztalat és az eredmény (bármilyen sovány is) ennél azért már bonyolultabb képet mutat. Hamvas Béla mondta ki — tudtommal — először, ráadásul a modern festészetre, hogy a művész megfelelő teória nélkül már nemigen nyúl ecsethez.
Az „ars poetica” beszabadult az irodalomba is, párhuzamosan a teleologikus, racionális, ész-vallást követő „felvilágosult” emberrel. József Attila esztétikai„futamaira” utalnék csak mint közismertekre. De gondolhatunk a múlt századelő izmusait — pl. a dadaizmust — „felvezető” kiáltványokra, teóriákra. Nekem nincs.
Mármint ars poeticám. (Bár olykor éreztem, hogy össze kéne egyet kínlódnom ebben a szigorú elvekre, világnézetekre és ideológiákra szabdalt korban. De már enélkül fogok meghalni ??? )
Khalepá tá khalá — mondták a régi görögök, ami szép, az nehéz, valóban, és hovatovább reménytelenné válik. Babits már a múlt század első negyedében jósolgat: „A líra meghal. Nagyon is merész / kezekkel téptük a kényes leány/hegedű-testét, vad-vad hangokig / csigázva, hogy ma már csak nyögni tud / s hörögni, mint halódó… Nincs ütem / jajában többé, nincs se szó, se tag…”(Babits Mihály: Régen elzengtek Sappho napjai) Tehát ő, a katholikus írástudó sincsen meg elmélet, elméletek nélkül, még ha ez — és más bölcselmei is — versben lesznek megragadhatóvá. Messze a mai, modern törekvésektől. (Már ha vesszük a fáradságot s végig olvassuk a verset.) De még T. S. Eliot, — aki az angol nyelvű lírában adott „új zengést a törzs szavainak” — még ő is lehajol egy-egy tetszetős theorémáért. Sőt, megteremti az utalásokra, kultur-effektekre épített lírát. (Szellemi gyarmatosító, társával Ezra Pound- dal egyetemben.) Az összehordott (lírai) kincsek következtében beálló telítettség, jóllakottság érzése itt, Európában — „a kiivott vödröt felrúgja a jóllakott ló” (T. S. Eliot) — előhívta a posztmodern köntösébe bújt lázadást. Sokféle volt az irodalmakban. Ez a lázadás a nyelvi szerkezetek, a grammatika, a textus felkelése volt az ihlet, a megragadottság, a műalkotássá szervült látomás ellen. Szokás szerint a lobogón: „haladók” forradalma a „maradók” ellen. (És mint ilyen, homokozó a javából.)
Azám, az ihlet kivárása időveszteség! A Múzsa — mint rendesen a nők, lányok, asszonyok, fehérnépek — késik a találkáról. Sebaj, mondja napjaink poétája, itt a kreativitás, az érzelmi indíték nélküli ötletelés, szerkesztgetés, képzelet-csigázás, a sosem-volt-még-ilyen megkísértése. A nyelv mintegy magára törte az ajtót — mondhatjuk. Mi marad? Manapság már a Semmi fogalma körül készül versantológia. Az anthológia virágcsokrot jelent, így a Semmi virágai díszelegnek versként a világirodalom egyik könyvében. (Nem leszek rá vevő.)
Szép, vagy csak semmihez nem hasonlít? Annyira eredeti. Azaz egyféle szenzáció. Az pedig újságos műfaj.
Jó vers? Én maradnék a minden jelző nélküli versnél. Vers, ami engedi,mondani magát. (Avagy Kányádi Sándor, Galambfalváról: „Vers az, amit mondani kell.”)
Egy én, aki engedi megfogni magát egy verssel.
Veszprém, 2018. 11. 30
***
A költészetről (Hámori Attila)
A versről önmagában nem lehet igazán pontosan, életszerűen beszélni. A költészet, az alanyi költő személyes megszólítottságában realizálódik. Szigorúan meg kell különböztetnünk a verselési technikával írt, alkalomhoz vagy hangulati kitöréshez, kedvteléshez tartozó motiváltságot az igazán elhivatott versalkotói magatartástól, hozzáállástól, feladatteljesítéstől. A modern idők kevés lehetőséget engednek, hagynak a tényleges horizont megnevezésére. Banálissá degradálódtak az eredet-várakozás ünnepi szavai. Az isteni szféra nem, vagy csak drámai számonkéréseink okán érzékelhető, a természetes derű izolált hangsúly a jelenlétben. Nem gondolom, hogy elvesztettük a transzcendenciához átjárás esélyét, pusztán azt a tapasztalatomat próbálom kifejezésre juttatni, amely az akusztikus színvallások kudarcaiból fakad. Valahol eltávolodás ez, szinkronizálási akadály az eredet nyelve és a közérthetően hétköznapi megfeleltetések viszonyában. A költemények nem attól létezőek, hogy formai kifogástalansággal teret szorítottak a meglétükkel. A vers beszélgetés része. Olyan beszélgetésé, mely eklézsiát igényel. Így kérdés, felelet és összekötő kapocs. Az ideák őrzése és születési alkalom az ontológia vonzóereje szerint.
Más aspektusból nézve pedig:
A kiváltságok legünnepibb változata, ha rálelsz a magány ihlető parancsaira. Arra a tériszonyra, mely félelem, visszarettenés, a döbbenet kívánkozása itt. Lényege szerint
ezt az önmagunkban felismert
állapotot katarzisként aposztrofálhatnánk. Védőhálókat nélkülöző “rettenet”. Viszolygás, borzongató érzés… a kétségbeesés misztériumi próbatétele.
Ilyenkor megértheted az élő realitások valós aktualitásait,
ízleled a szólítások rianásai általian “azt”. A beszélj hozzám többlete kívánkozik elő. A gesztusok illesztékei adják magukat át. El sem gondolt szólítás, betűk, szavak, szeretet mögötti
árnyalatok. Kísérőid, társaid, visszakérőid. Talán a hétköznap
csodája is ez. Az eredeti ahogy bevár, vagy éppen most születik, amikor éppen Neked mondom, írom a hangsúlyokkal, a jelleggel
várakozót.
A szavak hitelességét, érvényességét pedig jól példázza Fekete Anna alkotása:
ÚJ ÉV
Egy mondatot kaptam születésnapomra
nagymamától. Hogy boldog légy, kicsikém,
hogy soha ne ijedj meg, hogy légy hajlékony,
mint a reménység és a napsütés,
hogy olyan… olyan…olyan… nagyon legyél.
De milyen…? Szegény nagymama,
aki évek óta se a lábát se a kezét nem mozgatta,
percenként belealudt az ünnepi jókívánságba.
Nyúlt- nyúlt a mondat, végül hosszabbra nyúlt,
mint a látogatási idő a kórházban.
Egyik lábamról a másikra álltam.
Az elektromos óra kijelzőjét figyeltem,
hogy meddig tart még…, Jézusom, meddig?
Féltem a mondat végétől, hogy olyan légy,
kislányom, aki megszabadít.
De már nem tartott sokáig.
Szegény mama talán felébredt hajnalban
(élete utolsó hajnalán) a kórteremben,
és látta, sehol senki. Az utolsó jókívánság végét
belekiabálta a kórterembe. Ne bántsatok,
sikította az ápolónőknek.
Még nem végeztem.
Ott volt a mondat vége a szívében.
Valaki helyett szeretett engem.
Ahogy én is valaki helyett szerettem.
Valaki helyett,
aki hajlékony, mint a fény,
hajlékony, mint a reménység,
aki nem hagy évekig mozdulatlanul
heverni öregasszonyokat sem.
Aki tudja, hogy minden utoljára
kimondott „szeretlek”, különbözik.
És akkor is erőt ad,
ha már nem hallja senki.”
A saját alkotásaim közül pedig ezt választottam:
A JÖVEVÉNY
ez kristálycsönddel ázott jelbeszéd
és dallamokra írt szobák sora
kilépsz és megajánlhatom
te vonzat által inkarnált
szerelmes emberi
a felváltód vagyok
rendre előkerülnek
zsolozsmás eseteid
úgy szánnak árnyaknak
időt
ahogy a fellegtorlaszok
mögül a csillanás
ha véd és néz a nincsen…
évődő hajlamunk
így mustármagok közt
a csenddel ami számít
leülhetsz mellém van
jogod
a szűnni nem tudó
igézet
választott belül
a taktusok az emanációk
a jövevény ahol maga
a rang
és összetört de véd
és ezt is engedi…
a példázattal összevérzett
oltalmas szavak
hívnak
mint kincs a jelenlét
azonosát
Summa
AMI A VITÁKON TÚLMUTATHAT
Az emberi létezés eleve adott lehetőségi feltételekkel indul.
Vannak gyermekkortól kialkudott tapasztalataink, hivatkozásaink, eligazodási mikéntjeink és miértjeink. Alkatunk, rezonanciánk, közösségi élményeink egymáséitól eltérőek. Az élet magában egyfajta felvezetés. Ahová kerülünk, amikhez oda szegődünk, vagy ahová önmagunkra hagyatkozottan beléphetünk, ha van hozzá bátorságunk, minket tesz hitelesítetten igazzá. Nem lehetségesek udvariskodással csere-berék. Nemegyszer bizony elhanyatlások, kapaszkodók hiányai formálnak és emelik ezáltal a tétet. A bizalom is így és ezen keresztül választ engem és téged és őt egyazon kölcsönösség súlyozott reményeivel. A személyességünk credo a jelenlét szakaszaiban. A többiről hallgatni kell, hiszen a merőben más viselője eltérően a nekem ismételhetetlen létazonosulástól, másik stigmákkal és másik menlevéllel egzisztál. Az indulati sponaneitás persze megengedett, a felvetések hangozzanak
el itt, de a hallgatás palotájának termeinél kinek-kinek a saját misztériumi szabadulását írják vízjekkel, és elkésnék, elkésnél… nem a torzsalkodások jellemzik a perszonális léptékű időnket, hanem az ami általunk céljához elért, hogy szárnyat bontogass.
Budapest, 2019. 01. 07.
***
A költészetről (Payer Imre)
A vers maga hozza létbe az igazságot a nyelviség legintenzívebb közegében. A mondott és a mondás hogyanja elválaszthatatlan. Nem a nyelvtankönyv, hanem a megszólalás az eredete.
***
A költészetről (Bak Rita)
Mitől jó a vers? A vers esztétikai vonzerejét nagyon fontosnak tartom. Mennyire elven a versben megjelenő kép? Mennyire kelti fel az érzelmeinket? Mennyire kötődünk hozzá érzelmileg?
Egy olyan költeményt idézek, amely engem is megfogott.
Babits Mihály
A lírikus epilógja
Csak én birok versemnek hőse lenni,
első s utolsó mindenik dalomban:
a mindenséget vágyom versbe venni,
de még tovább magamnál nem jutottam.
S már azt hiszem: nics rajtam kívül semmi,
de hogyha van is, Isten tudja hogy van?
Van dióként dióban zárva lenni
s törésre várni beh megundorodtam.
Bűvös körömből nincsen mód kitörnöm,
csak nyílam szökhet rajta át: a vágy –
de jól tudom, vágyam sejtése csalfa.
Én maradok: magam számára börtön,
mert én vagyok az alany és a tárgy,
jaj én vagyok az ómega s az alfa.
A költőt hajtja a cél, hogy a kézzelfogható világból minél több mindent felfoghasson, hogy átvihesse a tényeket elméleti síkra hogy megfogalmazza a világ lényegét Én-szemszögből, de el is engedje azt, és objektíven kitekintsen, hogy egy szélesebb perspektíván keresztül új alternatívákra bukkanjon.
A költészetről (Fekete Anna)
Ha nem olvasnék romantikus költőket, pár perc séta után kimerülnék, vagy képtelen lennék biciklivel eljutni a munkahelyemre. Néha azt hiszem, a legmagasabbrendű költészet tiszta energia. Az a zúgás, földöntúli trombitahang, ami a nagyon fiatal és az idős Vörösmarty költeményeiből árad, az ünnepélyességnek olyan levegőjével tölt el, mintha nem csodásan ficánkoló hexameterekkel, hanem tüzes abrakkal táplálkoznék. Pedig milyen furcsa egy repülőtéren a Két szomszédvár vagy a Délsziget sorait idézgetni. De mi más nyomhatná el a hangosbemondókból, mobiltelefokból áradó hülyeség, a világi handabandázás zaját!
Nem tudok enélkül az áradó energia, ünnepélyesség nélkül élni, de szeretni nem szeretem. Az én eszményem a csendes mindennapiságon átsejlő titok, amitől érezzük, hogy amit látunk, az nem az igazi, minden földi történés több és magasztosabb, mint amilyen laposnak az első pillanatban tűnik. Jézus beszédei egyszerűek és mindennapiak voltak, de a megszólalás ereje révén képes volt kimozdítani a megszokott kerékvágásukból a dolgokat. Persze végtelenül isteninek kéne lenni, hogy ilyen végtelenül egyszerűek legyünk. Ezért van trombita a költők kezében, és ezért engedhetik meg maguknak csak a legnagyobbak az egyszerűséget. Vörösmarty és a romantikusok nélkül ne tudnék élni, de szeretni leginkább Emily Dickinsont szeretem.
Most mégse tőle választanék verset, hanem egy amerikai minimalista költőtől, Carlos Williamstől. Ebben a kis költeményben is van „dübörgés”, áradó életkedv, sőt túlzás. Olyan dologról beszél a vers, amiről a költők ritkán szoktak: elégedettségről, mi több, házi boldogságról. Az önmagunkkal való azonosulás „nagy” pillanata mégis megejtően mindennapi. De ha csak este, saját magunknak táncolva vagyunk tökéletesen önmagunk, akkor kik vagyunk napközben? Kinek a szerepét játsszuk?
Vagy akkor nem vagyunk magunk, mikor a ház „boldog szelleméhez” hasonlítunk?
És miért vagyunk így vagy úgy magányosságra ítéltetve?
Pedig látszólag minden milyen egyszerű! És mégis ott ragyog az ismeretlen.
Mikor asszonyom alszik
és a kicsi és Kathleen
alszik
és selyem köd mögött
a nap lángfehér korong
a ragyogó fák fölött
mikor meztelen táncolok
északi szobámban, esetlenül
a tükör előtt,
fejem körül csóválom ingemet
és halkan dúdolom magamnak:
„Magányos vagyok, magányos.
Magányosnak születtem
s így a legjobb”
Mikor karomban, arcomban gyönyörködöm,
vállamban, csípőmben, tomporomban
a lehúzott sárga redőny előtt –
Ki mondaná, hogy nem vagyok
házam boldog szelleme?
Rio de Janeiro. 2019. jan. 17.
Illusztráció: R. Olbinski
Intenzív fény
eláll a szél
kisimul
a fodrozódó vízfelszín
a mozdulatlan tavon
felbomlik
az őszi fény varázslata
megfejthetetlen
betűk jelek képek formák
szállnak
hullámzó alakzatban
a nemlét minden irányába
Rózsa
fehér rózsa
nyílik
a hóban
siet
tudja
nem lesz többé
nyár
Séta
elfogadtam
a vasárnapi séta gondolatát
és követtelek a télben
és elindultunk
a befagyott folyó jegén
és elsétáltunk
a következő hídig
aztán
egészen a tengerig
egészen a forrásig
egészen a tavaszig
biztos léptekkel a vízen
(Illusztráció: Mary Edna Fraser, Gulf Oil Spill, 2010)
A Szaturnusz a Naptól a hatodik, méretét tekintve a második legnagyobb bolygó.
Én mégis láttam szabad szemmel, és kicsi volt – két tenyeremmel megtartottam volna.
Este volt. Rajtam még a takaró melege és a csókjai.
Így néztem ki az ablakon, és ott volt:
tűzvörös fénylő lámpabúra körül feketés zöld platángyűrű.
Milyen különös kisbolygó, nappal mintha nem is létezne.
Amorffá gyűrött testünk súrlódása hívja életre, az éjszaka vagy a képzeletem.
De ő is látta: mögém állt, szemsugarai ugyanabban a szögben érték az objektumot.
Bizonyosságát adta, hogy ott van.
Még hajnaltájt is látszott.
A nap fénye tüntette el, ahogy testünk meleg egyvelegét, a különös Szaturnuszt.
(Illusztráció: Rafał Olbiński, Zimowy parasol)
