Mindig engedelmes volt. Gyerekkora óta mindig azt tette, amit a szülei jónak láttak, még akkor is, ha érdekei ellen voltak. A szülők nem voltak iskolázottak, mégis a legbölcsebb embereknek tartotta őket, a közeg, amiben felnőtt, a hétköznapi munkásemberé volt, de a világ közepét jelentette számára. Az apa alkoholizmusa miatt szenvedett, de nem panaszkodott – lesz ez még jobb is – mondogatta. Mondogatta, amikor az apjáért a kocsmába kellett mennie, amikor az agresszióját el kellet viselnie, s amikor bujkálnia kellett előle. Az iskolában szorgoskodott, jeleskedett, kitűnt igyekezetével. A kétes ügyletekbe nem bonyolódott, csupán a kötelezettségeinek élt, a maximumot akarta nyújtani mindenben. Úgy gondolta, hogy ez az egyetlen út a boldogsághoz. Az értékterhes dolgok után rajongott: művészetek, irodalom, filozófia. A lelkiismeret szabadságát látta bennük. Szülei gépészeti szakközépiskola irányába terelték, s mondogatták – a rendszerváltás után nyolc évvel – hogy könnyen kap majd munkát a gyárban. Kitartása töretlen volt, csupán a magány nehezedett vállára. A középiskolai légkör nyomasztó volt, barátok nem igazán akadtak: a diákokat a szakma nem nagyon érdekelte, jobb híján kerültek oda. Szünetekben az ablakon bámúlt ki, gondolataiban messze a jelentől, s boldogság töltötte el, amikor arra gondolt, hogy az érettségiig már csak két év van hátra. Ebben a két évben az apa váratlanul meghalt, s szomorúság helyett megkönnyebbülést érzett. Szégyellte magát. Az anya dolgozott három műszakban, alig látták egymást. Főzött, takarított, levitte a kutyát sétálni. Arcán sosem látszódtak a csüggedtség vagy a szomorúság jelei, csupán a kedvesség és a barátságosság. Akkor sem tudott haragudni, amikor osztálytársai csúfolták különcsége miatt. Kiváló érettségi, majd irány – jólfizető állás reményében – a műszaki főiskola. A bányászváros paneljából a vidéki kollégiumba. Hétvégén otthon, hétközben előadásokon, laborgyakorlatokon. Hetente cipelte a dunsztsüvegebe töltött heti elemózsiát a távolsági buszon. Töltött káposzta illata lengte be az utazóközönség légterét. Iskola mellett dolgozott, egy percre sem ült ki arcára a fáradtság – megtérül ez még egyszer – mondogatta magában. A végtelen fáradtság ellenére sem mondott nemet szaktársának, aki éjszak átkopogott hozzá, hogy magyarázza el a mechanikát. Mindenki akart tőle valamit, és ő lelkesen adott. Barátnője a főiskolán nagy házról, kocsiról, utazásokról, pénzről álmodozott. Ő csak tette a dolgát, háttérbe szorítva vágyait másik érdekében. Államvizsga után összeházasodtak. Bányászvároskába költöztek, ahol időközben betelepültek a külföldi összeszerelő üzemek. Szülei helyet most már felesége irányította életét: elküldte az egyik helyi gyárba mérnöknek. Felesége igényei miatt szüksége is volt a bevételre- ezt mind a te érdekedben – mondogatta neki a felesége. A panel ne kellett házra vágyott szeretett felesége, évente kétszer külföldi utazásra, kétévente új telefonra. Nyögte a hitelt, műszakot is vállalt, de a mosoly egy percre sem fagyott le az arcáról. Felesége kihasználta. Tűrte szidalmait, lenéző magatartását, csicskáztatását, hiszen a gyerek már úton volt, s csak ez számított neki. A szülésnél komplikációk adódtak, fiúk oxigénhiányosan született. Nehezebb lett az élet. Speciális kezelésekre volt szükség, s mivel gyerekük nem fejlődött sem értelmileg, sem motorikusan megfelelően, a házukat akadálymentesíteni kellett. Éjjel-nappal családja boldogságán dolgozott, még vasárnapi túlórákat is bevállalt. A meghitt családi idill sosem valósult meg, helyette specialistákhoz és kezelésekre jártak. – Minden jobbra fordul- mondogatta magában. A tükörbe nézve idősebbnek látta magát mint harminc. Arcán a mély barázdákat eddig észre sem vette. Szemei viszont még mindig csillogtak. Miközben magát nézte, mondogatta – teher alatt nő a pálma – . Hobbira nem volt ideje, bár mindig szerette volna verseket írni és olvasni, de mindezek csak tervek maradtak. Érdekelték a költők, a művészek, a lelkiismeretükre hallgató emberek, hogyan látják a világot? Érzéseit, gondolatait sem feleségével, sem munkatársaival nem tudta megosztani. Egy nap munka után a felesége felhívta, megkérte, menjen el a patikába, mert elfogyott a gyógyszer. Fáradtan a legközelebbi patikához ment, de sajnos a keresett gyógyszer már elfogyott, így a város másik végébe kényszerült menni. Átment, leparkolt, s az üzletsor végén található patika irányába indult el. Az utcán vele szemben egy öreg járópálcás férfi közeledett, mikor a főút mellől felpörgő motorzajra és csikorgásra lett figyelmes. Értelmezhetetlenül gyorsan történt: egy gépjármű a főút és a üzletsor járdásját elválasztó korlátot áttörve a falhoz nyomta az öreg ember, aki azonnal meghalt. Észlelhetetlenné váltak benne a hangok és képek sorozata, melyek az idő legkisebb egységében, a pillanatban sűrűsödtek össze. Az értelmezhetőség artikulációja megszűnt, mint egy lavina amely elindul, de sosem érkezik meg. Megszűnt a változás észlelésének képessége, az idő a tér, amely egy ponttá zsugorodott össze A kiérkező mentősök kérdéseire nem reagált. Sokkos állapotban szállították korházba, ahol állapota két hét elteltével sem mutatott érdemi változást, így átkerült a pszichiátriára. Az intézetben hideg volt, a falak fehérre voltak meszelve. Az ablak mellett kapott helyet, ahova a holdfény néha besütött, de erről sem vett már tudomást. Reggel és este pirulákat kapott, a nővérek etették és ápolták. Egész nap a plafonon található repedést bámulta. Felesége egyszer meglátogatta, de nem mutatott semmi reakciót. Felesége később újra férjhez ment. A gyárban a pozícióját másnak adták. Néhány évet még élt az intézetben, anélkül, hogy valaha is szólt volna, aztán hirtelen meghalt. Arca nyugalmat sugárzott, mintha sosem létezett volna. Ágyára egy másik beteg került.

Máté a könyvtárban volt. Megpróbálta elképzelni a könyvtárat – kényelmes pamlagok, csend, kávéillat, körös-körül a sok könyv – a könyvtár persze nem ilyen volt. Vagy mint egy borgesi labirintus, ahol a polcok a végtelenbe vesznek, a dimenziók pedig sorra egymásba olvadnak – nem is egészen ilyen. Ez a könyvár, mint Máté körül minden, ellenállt a róla szőtt képzeteknek, aláásva a világ romantikáját. A polcok meglehetősen rövidek és alacsonyak voltak, kávéillat helyett por- és enyhe hónaljszag terjengett, a könyvtáras pedig unatkozva meredt maga elé a rozoga képernyőre. Tömeg volt, az asztaloknál nem jutott hely, a suttogás ellenére (vagy miatt) paradox módon hangzavar volt, pamlagokat pedig még elképzelni sem lehetett. Máté talált két könyvespolc között egy sámlit, ami talán az alacsonyabb növésű olvasókat volt hivatott szolgálni, és ott jegyzetelt valamit.
Valószínűleg sokan úgy képzelik, hogy a könyvárban a tudás bárki számára készen rendelkezésre áll, mint az automatás kávé. Az ember bedob egy százast, és szörcsögve kibugyog a porból kevert olcsó tudás egy műanyag pohárba. Tévedés! A tudás olyan, mint egy hegy, amire az ember a végtelen szerpentint megmászva nagy nehezen (talán akarata ellenére) végre felér, de kiderül, hogy eleve onnan indult, és hogy a hegy nem is hegy, csak valaminek a metaforája. A tudás olyan, mint egy tojás, amit hosszas erőlködéssel fel kell törni, aztán meg kell sütni. Mi több, strucctojás. Egy tízemeletes vasbeton strucctojás, amit az ember évekig egy kávéskanállal kocogtat, de ráeszmél, hogy az egész tojás tömör betonból van, vagy üres, sőt: záp. A tojások természete pedig olyan, hogy egyik a másikhoz vezet, és mire az ember észbe kap, már az őstojást keresi, ami nincs, és belátja, hogy soha nem lesz az egészből semmi, de közben mégis valahogy kiderül, hogy lett belőle valami, ha nem is az, amit előre elképzelt. Talán nem is tudás ez, hanem valami általánosabb. Talán afféle megismerés-féleség.
Ilyen és hasonló mély gondolatok közepette kocogtatta Máté az őstojást a sámlin kuporogva az izzadságszagú bábeli könyvtárban.
Mármost az emberiséget (többek között az antikvárius Palánkyt, Máté tulajdonképpeni barátját is) foglalkoztatta a kérdés, hogy Máténak egyáltalán mi a szakterülete. Azt, hogy van valami szakterülete, sejteni lehetett abból, ahogy gyakran, mikor valaki beszélt hozzá, ő kissé oldalra billentette a fejét, és jobbra-balra forgatta a szemét, mintha épp egy szakterületével kapcsolatos tudományos problémáról támadtak volna fontos gondolatai. Lehet, hogy Máté filozófus volt. Legalábbis sokat filozofált. „De mivel foglalkozol egyáltalán?”, kérdezte idegesen Palánky egy ízben, amikor önkéntelen szokásuk szerint csomós, cukorízű automatás kévét szürcsöltek a könyvár folyosóján. „Sokakat foglalkoztat a kérdés”, bólintott Máté. „Néha magam sem tudom.” Ez többé-kevésbé igaz volt. Mert hisz egyáltalán mi a tudás? A tudás csak a megismerés illúziója. Semmit sem lehet biztosan tudni. Ez biztos.
„Pillanatnyilag az egzisztencializmus és a kvantummechanika határterülete foglalkoztat”, tette hozzá, hogy megnyugtassa Palánkyt, aki könnyen felizgatta magát, ha nem kapott egyszerű válaszokat. De Palánky most is, mint mindig, közösen tengetett és javarészt vitatkozással töltött egyetemi éveik ellenére is, vagy talán épp azért, nem hagyta annyiban. „De mégis miből élsz?”
„Nézd, Palánky. Ne feszegessük.”
„De csak feszegessük. Hogyan fizeted a számlákat? Kierkegaardról és Schrödingerről tartasz órákat az Elektromos Műveknek?” Máté ezen nem nevetett, neki ennél sokkal jobb viccei szoktak lenni, Palánky jobban tenné ha nem viccelődne. „Nem érdekli azokat a tudomány”, jegyezte meg. Palánky nevetésképpen halványan horkantott, és elmélkedve szürcsölte a ragacsos, kihűlt kávét.
„És te? Te miből élsz?”, kérdezte Máté, akinek nem mindig jutottak eszébe jó kérdések. „Hát az  antikváriumból – tudod.” Máté bólogatott, hogy ja tényleg, hiszen a minap is, de közben már máson járt az esze.
Azon, hogy igazából a megismerés is lehetetlen. Itt van például ez a könyvtár. Végig lehetne olvasni benne az összes könyvet. De minek? Megismerne belőle valamit? Vagy valakit Ellenkezőleg! Itt van például Palánky. Az idők végtelenségéig itt iszogathatnák a valahogy soha el nem fogyó hideg, szar kávét, akkor sem tudná jobban megismerni, mert az emberek valamiért ellenállnak a megismerésnek, mint a kvantumok, túl szeszélyesek, csak fel-alá cikáznak a világűrben, és nem árulják el, mit akarnak. Főleg a nők.
Közben Palánky hosszú okfejtésbe kezdett valami nőről, aki folyton arról beszélt, hogy mit akar, és hogy bárcsak titokzatosabb lenne, bla, bla, bla. Máté nem nagyon figyelt. Oldalra döntötte a fejét és a könyvespolcok között babráló embereket bámulta, amint atomok gyanánt hemzsegtek bonyolult hullámfüggvények előírta pályáikon.
„Azt hiszem, el fogunk válni”, sóhajtott fáradtan Palánky. „Te nős vagy?”, meresztette a szemét Máté, és Palánky csak a fejét csóválta, hogy a francba is, ott voltál az esküvőmön te hülye, bár igaz, hogy akkor is csak a semmibe meredtél és a dolgok lehetetlenségén merengtél, ahelyett, hogy a Bettivel táncoltál volna, aki pedig kétszer is hívott, de te csak legyintettél, hogy a táncnak semmi értelme, mert csak valami törzsi ösztön, meg totem és tabu, vagy mi, és a Betti erre mérges lett, mert ki látott már ekkora idiótát, te pedig azon morfondíroztál, hogy ne növessz-e nietzschei bajszot, hátha az értelmet adna a dolgoknak és a nőknek, akikről már egy éve is azt hitted, hogy megismerhetetlenek, csak akkoriban kicsit másképp képzelted el a megismerést, de te már akkor is ugyanebben a végtelen spirálban keringtél, egyre följebb mászva valami metaforikus hegyre, aminek a teteje az alja, ugye, pedig a Bettinek tetszettél, te állat, csak persze egy hónappal később jutott eszedbe, amikor már mindenki mindent elfelejtett és a saját dolgával volt elfoglalva, de számodra az idő persze másképp telik, nem egyenletesen, hanem adagokban, mint valami csomós ragacs, és elsuhan melletted az élet, mert folyton azon tűnődsz, hogy hová suhan az élet, és hogy egyáltalán mi az az élet, és van-e a dolgoknak értelme, pedig rég tudod, hogy a dolgoknak nincsen saját értelme, hogy az értelem nem is lényeges, és az ember, ez a rövid felezési idejű részecske, nem tehet mást, mint hogy tovább oszcillál a végtelenben, egyedül, közösen a többi magányos elemi részecskével.

„Mondtál valamit?”, kérdezte Máté gondoltaiból kizökkenve. „Csak azt, hogy a világ mégsem olyan szar, mert legalább nem vagyunk egyedül.”, mondta Palánky.
„Ez nagyon érdekes”, bólintott unottan Máté „de nem érek rá itt csevegni veled egész nap. Készülnöm kell az órámra – valamiből csak ki kell fizetni a számlákat!”

Illusztráció:  Melissa Shaak: Through Lines (2018)

Milyen volt a Monarchia kisvilága, ahova apám oly boldogan, oly valódi nosztalgiával vágyott haza? Szivarfüstben, kényelmesen döcögni a vonatokon, meghallgatni Karola néni, Sipos bácsi, a kalauz vagy akár a bajszos állomásfőnök kalandjait. Kipletykálni magunkat. Zsörtölődni, sopánkodni. Rendelni egy jó kávét, és közben kellemesen elbeszélgetni a pincérrel. Aki nem is pincér már, mert lassan kiderül, hogy Karcsinak hívják. Csak semmi komoly! Épp hogy érintsd!

Apám mindig detektívkarrierről álmodozott, ám ennek nemcsak ama nevezetes osztályidegenség vagy a logikai érzék hiánya (nagyapám szavaival a bambaság) volt az akadálya. Úgynevezett rendes ember volt, akit bárki szívesen fogadott a barátságába. Őszintén érdekelték a többiek, nem támasztott túl nagy elvárásokat velük szemben, és végtelenül jóindulatú volt. De iszonyodott az élet sötét titkaitól. A gyilkolástól, a betegségtől, az árulástól – bármiféle nyilvános leleplezéstől. Apám elájult volna, ha a nyomozás végén rá kellett volna mutatni szegény tettesre. Ha meg kell alázni, érveinkkel lehengerelni, kedves felesége előtt megszégyeníteni végül átadni az igazságszolgáltatásnak – kipenderíteni a szerencsétlent a vakvilágba. Meglehet, ezért szakított végül Barika néni családjával is. Nem akart több sötét titkot megtudni a Nagy Íróról (akit a szíve mélyén szeretett), mint amennyit eddig megtudott.
Apám a vonatokon talán a legszívesebben egy Igazán Nagy Íróval, Jókai Mórral utazgatott volna. Keresztül-kasul az Osztrák-Magyar Monarchián: Svábhegytől Kiskunlacházáig, Kassától Fiuméig, Nagyváradtól Kecskemétig, kisvilágról kisvilágra. Ők ketten meghallgatták volna az ország összes gondját-baját, Karola néni, Sipos bácsi legféltettebb titkait, hogy hogyan próbálta megmérgezni egy elkeseredett sógornő a bajszos állomásfőnököt, és milyen szomorú véget ért a kalauz legkisebb gyermeke, akit a legkiválóbb orvosok sem tudtak meggyógyítani.
Na, ezt sem fogjuk megírni, Pisti, eltesszük talonba, de nem felejtjük, mondta volna a híresen szép, előkelő megjelenésű író, aki apám szerint nagyon „rendes ember” volt, a hőseinek mindig adott még egy esélyt, akik pedig ezt nem érdemelték meg, azokról mélyen hallgatott… az igazán rosszakat, a Krisztán Tódor-féléket meg elnyelte a zajló Balaton. Apám pont azt tartotta csodálatosnak Jókaiban, amiért a kritikusok, az én barátaim megvetették: a viszályok elsimulnak, a konfliktusok megoldódnak, a rosszak megváltoznak vagy elzajlanak… és mindig van egy sziget, ahol a sorsüldözött lelkek oltalomra találnak.  Mi más lehet az író (a rendes író) dolga, ha nem az, hogy reményt nyújtson és utat mutasson?
És miközben ők ketten, Jókai és az ő Pistije a párizsi világkiállításra készülnek – nagy áhítattal, őszinte alázattal megtekinteni a technika, a kultúra, az emberi elme csodáit, a csodás repülőgépeket – útközben még egy vasútállomást, egy könyvtárat, egy bábaképzőt is felavatnak. Merő udvariasságból minden derék iskolaigazgatóval, állomásfőnökkel, hebehurgya rajongóval lefényképezkednek. Miért is ne? Csak szépen, urasan, barátsággal, kényelmesen. És közben mind a ketten a csontjuk velejéig érzik, hogy ez a világ már megállíthatatlanul a végéhez közeledik.
Hogy van valami romlottság a levegőben. Valami, amiről nem beszélünk.
Ideadná még utoljára a szemüvegemet, Pisti?
A méltóságteljes, szép öregember – aki semennyire sem hasonlított a nagykanizsai házi zsarnokra, a „himpellérre”, a rövidáruüzletet rövid úton elkártyázó Bauer Rezsőre, sem az Alkotás úton kislányokat bolondító, sütemények közt pöffeszkedő népi íróra – bár a vallást szép dolognak tartotta, nem igen hitt az Atyaistenben. Vajon az én apám hitt-e?
Édesapámtól hallottam az egyik legbizarabb istenérvet: az állatok olyan változatosak, olyan kedvesek és együttműködőek, hogy ez bizonyíték Isten létezésére. Hiszen nem biztos, hogy az ember a történelem főszereplője. Meglehet, az ember uralma a természet fölött csak valami tévedés, Isten eredetileg nem is ilyen világot akart… csak kicsúszott a kezéből a teremtés, mint szegény Ferenc Jóska kezéből a Monarchia.
Túl sok jó van a világban, amit az oktalanul pöffeszkedő emberek meg sem érdemelnek, ilyen például a kutyák hűsége vagy a madarak éneke – ezek tanúskodnak arról, hogy Istennek eredetileg volt valamiféle „szép terve”. De immár egy elrontott birodalom polgárai vagyunk mindannyian. És még arra sincs esélyünk, hogy a végén dáridózzunk egy nagyot, mint tették azt a világháborúba belefáradt fiumeiek. Mi, emberek nem vagyunk méltók a sok fényre és lehetőségre, ami körülvesz bennünket. Például a zenére.
De a zenét is emberek komponálják, vetettem volna közbe.
Apám erre megrántotta volna a vállát. Én mindig nevetségesen sokat okoskodom. Hát honnan tudhatnám én, hogy hogy születnek a dallamok? Mit tudsz te a zenéről?, mondta volna apám. Hiszen botfüled van, igazi ugrifüles vagy, még az Oh, Tannenbaumot sem vagy képes tisztán eldúdolni. Talán emiatt nem érzed, hogy lebeg valami körülöttünk a levegőben, talán valami láthatatlan hullám, amire a zeneszerző ráhangolódik, és érzi a dallamot, akárhogy süvítenek a feje mellett a golyók vagy a szitkok… Tudod, mi a csodálatos, kislányom? Egy dallammal nem lehet vitatkozni. Egy dalt senki emberfia nem tud félreérteni.
Apám tényleg érzett valamilyen dallamot. Tőle tanultam meg, hogy egy külföldivel akkor is lehet kommunikálni, ha nem értjük mit mond: jóindulattal figyelünk rá, igyekszünk ráhangolódni, valahogy úgy, ahogy ráhagyatkozunk a szélre, és a Balatonon a hullámok között lebegünk. Ha így fordulunk a másikhoz, a legmordabb idegen is megnyílik nekünk. Ha felszállunk a villamosra, a legundokabb szembenülőnek is érdemes köszönnünk, mert ha látja a jóindulatunkat, előbb-utóbb megenyhül, és szépen, társalogva érünk a végállomásra.
Apám a jósága miatt képtelen lett volna értelmezni a rákot. Ha minden bűnt a politikusok, a rosszakaratú, hatalomvágyó emberek csinálnak, akkor hogy létezhetnek rosszakaratú sejtek, melyek diktátorok, kapzsi és gonosztevő elmék nélkül is az én elpusztításomra szövetkeznek? Hát nemcsak hűséges kutyusok, vidám madárkák, balszerencsés, de amúgy jó természetű disznók élnek a természetben? Ki hinné, hogy nem minden hullám akar biztonságosan és gyöngéden a part felé sodorni, hanem léteznek álnok, kiszámíthatatlan, minden elevent rögtön a mélybe rántó örvények is? Rosszakaratú sejtek. Gonosz ösztönök. Soha nem gyógyuló, nyílt sebek, melyekről magunk sem tudunk, de mérgeznek bennünket.
Apám hitt a rendben, a Ferencjóskában, az állatok jóságában – vagy csak kétségbeesetten próbált hinni, megkapaszkodni valamilyen rend illúziójában? A rák azért kelthet bűntudatot a legtöbb emberben, mert képtelenek vagyunk elhinni, hogy a sejtjeink – mindenféle ok vagy terv nélkül! – a mi elpusztításunkra szövetkeznek. Apám a méhnyakrákot nyilván az én bűnömnek vagy mulasztásomnak tartotta volna: rossz helyre mentem, nem vigyáztam eléggé magamra, talán valakivel összefeküdtem, akivel nem kellett volna… nem mostam meg, nem vallottam be, nem kezeltem megfelelően, nem csináltam így vagy úgy, ahogy kell… Nyilván nem véletlen.

A bűnügyi regényekben mindig van egy bűnös, egy elvetemült, kapzsi, kegyetlen alak, aki nem törődik a renddel és a szabályokkal, nem szereti eléggé a kutyákat, vagy nem hallja a zenét, amit minden jóravaló ember hall, és elvetemültségében rátör egy ártatlanra. Véletlenül senki nem lesz gyilkos, minden rossz és gonosz dolog az emberi elmében születik, konkrét döntésekben és konkrét tettekben realizálódik, és még szerencse, hogy a jó detektív nyakon csípi…
Hogy a rák minden emberben ott lapul, minden sejtünkben megbújik, mert ez nem valami hiány vagy „rossz”, idegen anyag, hanem a sejt másfajta, de semmiképp sem természetellenes működése, hanem az örökkévalóság egyfajta megkísértése, ez apámnak talán felfoghatatlan lett volna. A világban többféle rend van, létezik halálos is. Az egysejtűek ugyanúgy halhatatlanok, miként az engem felfaló ráksejtek. A rák nekünk halálos, de a sejtnek maga a halhatatlanság. Ősi és üzembiztos módszer, hogy mindent és mindenkit túláljen. Persze egy rákos sejt gyenge – ezért pusztítható el könnyen sugárral vagy mérgekkel –, de magától nem pusztul el, ellentétben az emberi test egészséges sejtjeivel. A jó sejtek mind halálra ítéltek, míg a rákos sejt halálos, de egyben halhatatlan.

Igen, a szívrohamot egy hiba okozza, a torokfájást meg egy baktérium vagy vírus, egy külső „ellenség” vagyis betolakodó, és igen, bele lehet halni egy tőrdöfésbe, de egy rossz szóba vagy egy árulásba is, ám a rák oka a saját sejtjeink természetében rejlik, és a gyógyuláshoz a magunkhoz való viszonyunkat kell megváltoztatni. Rendezni a bennünk lapuló rendetlenséget, felgyülemlett titkokat és félelmeket – és reménykedni abban, hogy ez a „rendezés” eredményes lesz. Visszaszeretni magunkat a valóságba, tanulni a fáktól vagy a hullámoktól. Felszámolni vagy legalább uralni azt a másféle rendet, mely öntudatlanul szövetkezik az elpusztításunkra.
A nagy gentleman, apám kedvenc írója, Jókai Mór talán tényleg előre látta, hogy a világháború bekövetkezik – ám meglehet, úgy vélte, a világégést majd a nihilisták, az oroszok, a terroristák okozzák, akikkel az elpuhult demokráciák és monarchiák képtelenek kordában tartani. Ezek a rosszindulatú betolakodók, az ellenségek vetnek majd véget Ferencjóska bánatosan szép idilljének. Hiszen vannak elvetemültek, akik a kiskanalak oly otthonos, oly kedves csilingelése helyett jobban szeretik a géppuska-zajt. Ha őket letartóztatjuk – vagy inkább átneveljük – megakadályozhatjuk a bajt.
A Jókainál fiatalabb írók – apám nem szerette őket – pedig úgy hitték, a romlás a polgári kisvilágokban kezdődött el, a szépen lámpafényes, könnyedén elfüggönyzött hálószobákban, ahonnan csak hébe-korba hallatszik ki a megvert gyerekek vagy a daliás kéményseprősegédek után epedő asszonyok sírása. Az apám által úgy szeretett dunántúli kisvárosokban, akik a kiskanalak oly otthonos, oly kedves csilingelése közben, a cukrászdák, zeneiskolák, rövidárú-kereskedések hátsó traktusaiban.
A varázsló kertje, az „őrület” Csáth Gézánál sem Párizsban, New Yorkban, Bécsben vagy Budapesten rejtőzik, hanem a Vass-fiúk szülővárosában, Szabadkán, a szecessziós középületekkel teli, idilli városkában, ahol szépek a lányok, ahol a derék hittantanárok a parkban olvasgatnak, oda-oda-bólintanak a kedvenc tanítványaiknak, ahova a Vass-fiúk a bűnös nagyvárosból időről-időre hazatérnek. Egy városszéli, kis utcában lakik a varázsló, és nem az egyetemi előadókban, a nagyvárosi színházak zsöllyéiben, a szabadkőműves páholyok sötét zugaiban. Egy szépen elrendezett babaházban, aprócska, gyerekkoporsó méretű szobákban alszanak a rablók, akik „feltörik a zárakat, levágják a gyerekek fejét, és tőrüket otthagyják az apák szívében”. Akik az éjszakát uralják a csendes kisvárosokban. És úgy mérgezik meg az álmokat, ahogy a ráksejtek falják fel szép lassan, napról napra az asszonyokat.
Bolond volt ez a Csáth, mondta volna apám. Még hogy rablók, még hogy varázslók! Még hogy mindenféle tőrök! És ki ez a Csáth tulajdonképpen? Egy romlott, elkényeztetett fiú, mennyi lehetőséget kapott, de ő csak szorongatta a fürdőkben az asszonyokat, és közben gyilkolt, drogozott, hazudott, nem győzött szégyent hozni a szabadkaiakra! Na, tessék, ilyen egy gátlástalan gazfickó! Kit érdekel? De én apám ellenkezésével mit sem törődve  mesélnék neki Sárszegről, a Karnevál túlművelt őrültekkel teli felvidéki városkájáról, ahol a főszereplő apját – merő mulatságból – börtönbe küldik a licsipancsi pástétomsütő meggyilkolása miatt.
De hát nincs is Licsipancs!, kiáltaná apám.
Bizony nincs, mondanám. De mégiscsak van, hiszen börtönbe küldhetnek miatta. Valakit mégis letartóztatnak a licsipancsi pásrétomsütő miatt. Hiszen kell valami mulatság a városban. Valami, ami az őrületet ébren tartja. Hoppy. Park. Köd. Fog. Emlékszik? Az a vendéglő, akkor úgy hívták, hogy Holdvilág. Most Dalai Láma. Tudja, miért? Ó, itt már semmi sem a régi. Emlékszik Ágoston atyára? A dogmatika tanára volt, és Tibet apostolának készült, és szerzetet akart alapítani. Tudja, mi lett Tibetből? A Dalai Láma. Az őrület ott rejtőzik a tükör, az íróasztal, a hálószobaablak között, a vidéki vasárnapok kibírhatatlan unalmában.
Ezt mind elmondhattam volna, de soha nem mondtam apámnak. Húszévesen nem süllyedtem volna odáig, hogy egy pecsétes zakójú anyagbeszerzővel vitatkozzam a magyar irodalom szecessziós kisvárosairól.
(…)