Turczi István összes bejegyzése

József Attila-, Babérkoszorú- és Prima Primissima-díjas költő, író, műfordító, szerkesztő, egyetemi oktató. A Parnasszus költészeti folyóirat és könyvkiadó alapító-főszerkesztője. A Magyar PEN Club főtitkára, a Költők Világkongresszusa alelnöke. Legutóbbi könyve: (Révész Tamással közösen): Miféle épület az a katarzis (2024).

Bizsu

 

Húsvét hétfő. Ma van a locsolkodás. Dávid fiam, aki decemberben volt hét éves, kora reggel óta be van sózva. Erre készül már egy ideje. A Húsvétot mindig a Nagyinál töltjük Tatán, és a jókora kert végében a kis házban ott vannak Dédiék is. Kettő az egyben, tiszta szerencse, már ami a locsolást illeti. Dávidka már az előző este kikészítette magának a fehér ingét, a sötét, ünneplő nadrágot és a hozzávaló cipőt. Biztosra akar menni.

-Idén több pénzt gyűjtök, mint tavaly! – mondja elszánt képpel, és még a fogmosást is magától elvégzi. Több ilyen ünnep kéne, mennyi vesződséget spórolnánk meg!

-És miből gondolod, hogy idén több lesz?

Nem jön zavarba, azonnal érkezik a válasz: -Már nagyobb vagyok, és egy évvel öregebb. És aki nagyobb és öregebb, annak több jár a locsolásért. Logikus, nem? És több verset is tudok!

-Tavaly csak egyet tudtál – mondom óvatosan. Ugyanazt a versikét mondta, amit én, csak sokkal vidámabban.

-Idén már kettőt tudok! Nem mindegy. Ezt neked tudnod kéne, te vagy a költő.

Eloldalgok. Dávidka a konyhába megy, odabújik egyanyja hasához, és úgy hízeleg neki. Amióta tudja, hogy testvére lesz, minden nap megsimogatja egyanyja pocakját.

-De szép a fülbevalód! – hízeleg tovább, és megfogdossa az ünnepre felvett aranysárga, rombuszalakú fülbevalót. – Színarany? – Nemrég tanulta ezt a szót egy ásványokról szóló képeskönyvből.

-Nem. Csak egy bizsu, de ez az új kedvencem. Apától kaptam, Helsinkiből hozta.

-Bizsu? – ízlelgeti a szót, azután villámgyorsan felpattan, felkapja az anyjától elkunyerált kölnisüveget, és átszáguld a kert végébe, Dédiékhez.

Mire odaérek, már elhadarta a locsolóversét. Okos gyerek, előbb a dédapját locsolja meg, akinek semmi haja nincs, de a kredencen, az Érsekújvárról kapott öreg óra alatt mindig tart papírpénzt, ami az első ölelés után átvándorol Dávidka zsebébe. Persze a Déditől is kap; elégedetten gyűri be a hadizsákmányt a sötét félkabát rejtett zugába.

Tegnap még esett. A szél lágyan rázza az éjjeli esőtől nehéz ágakat, amikor nekiindulunk. Mi, a két férfi. Dávidka teli izgatott várakozással, én egy kissé feszülten. Nagyika azzal engedett útnak, hogy „legyetek mindenkihez nagyon kedvesek, és ne válaszoljatok semmire, abból nem lehet baj.” Hosszú nap lesz.

A tócsákat kerülgetve átvágunk a Gesztenye fasorhoz vezető téren. A fasor murvasétányán csikorogva lépkedünk előre, miközben az ég kékje egyre nő, hogy elűzzön minden árnyat. A levegőben zajok úsznak. Dávidka rám néz, és amikor bólintok, már nyomja is a csengőt. Gizi néniék biztosan várnak minket. Nyílik az ajtó, Gizi néni kislánya szalad felénk a kapukulccsal. Én kissé meglepődöm, a kisfiam helyben ugrál az izgalomtól. Dóri megnőtt, szemüveget visel, és szőke haja csupa kis gyapjas csiga. Tavaly még nem volt melle. Hangos sziasztok, puszipuszi, és már nyomulunk is befelé. Gizi néni a szeme sápadt ibolyakékjével azonos színű háziköntösben vár minket az előszoba közepén. Dávidka előbányássza a kölnisüveget, és azonnal rákezd:

                                   Kinyílott az aranyeső,

én voltam ma a legelső,

aki kora reggel

locsolkodni kelt fel.

Íme, itt a kölni,

szabad-e locsolni?

 

Nagy a jókedv. Dóri aprókat sikkant, Gizi néni örömködés közben hatalmasra tátja a száját, és mutatja a köntösén, hogy hová szabad locsolni, Dávid fiam élvezi a helyzetet, nem sajnálja a kölnit. Gizi néni túláradó személyiség. Széles, drámai gesztusokkal adja tudtunkra, hogy meg van hatódva. Gyorsan tölt magának egy pohár sherryt, és még ugyanazzal a mozdulattal meg is issza. Talán a hatás kedvéért, talán másért, könnyek gyülekeznek a szeme sarkában. Miután visszanyelte őket, tölt még egy pohárkával. Nem mutathat gyengeséget a lánya előtt, és a sminkjét is elrontaná.

Mielőtt elkezdődne a trakta, Gizi néni félrehúzza Dávidkát, és dug valamit a zsebébe. Kisfiam csak a papírpénz színét láthatta, ám örömében lángvörös lett, és alig bírt úrrá lenni az izgatottságán. Nem hiába tanulta meg az új locsolóverset!

Előkerülnek a szendvicsek, a sonka, a főtt tojás, no meg a sütemények. Bizalomgerjesztőnek tűnik, Dávidka Dórival máris asztalhoz ül. Én szabódnék, hogy ma még sok helyre kell mennünk, de Gizi néni, aki a nagyi szerint igazán nagyvonalú, rafinált nő, de egy gyakorló idegroncs, legyint. Az élet megvár. Csak semmi kapkodás, nem maradtok le semmiről, aminek el kell jönnie, az el is jön. És hálából, amiért nem rohantunk el, Dávidkának hoz még valamit.

-Okos gyereknek okos ajándék! – kiáltja, és a gyerek sütikkel telerakott tányérja elé letesz egy sakk-készletet tömör csokoládéból. – Ha már mindenkit megvertél, megeheted.

A Grófi folyónak nevezett patak mentén kitaposott szűk gyalogösvényen haladva alig negyedóra alatt érünk anyám legjobb barátnője, Rózsika lakásához. Fiam büszke csendbe burkolózva lépdel mögöttem. Én nem kérdezek, ő nem kérdez. Az éppen történő dolgok iránt érzett kiváncsisága most mindennél erősebb.

Rózsika az erkélyen áll, és amikor meglát minket, az egész környék számára jól hallhatóan adja tudtunkra, hogy „második emelet, ha elfelejtettétek volna.” Merevre dauerolt hajjal áll az ajtóban, és a szemével szabályosan megmotoz bennünket.

-Már azt hittem, sosem értek ide. Hívtam anyádat, mondta, hogy elindultatok Giziékhez. Na, gyertek be! – szól szaggatottan fuvolázó hangján, és mosolyt erőltet kissé szétfolyó arcára. Látszik, hogy valami nincs rendben. – Pista bácsi egész éjjel orbákolt. Ávósoknak nevezte a szomszédokat, engem meg elmondott minden rongynak, amiért nem adtam bort neki az éjszaka közepén. Na, halljuk azt a mondókát!

Én már feszengek, de Dávidka szerencsére nem zavartatja magát. Célorientált gyerek, megáll a szobaajtóban, és egy szuszra eldarálja a locsolóversét. Van mit tanulni a fiamtól. Majd a vers végén odalép Rózsikához, és átöleli a derekát. Rózsika arca fénylik a meghatottságtól. Amíg hellyel és főtt sonkával kínál engem, egy borítékot ad át a gyereknek, aki felnőttesen biccent, úgy köszöni meg, és lassan, mintha attól tartana, hogy kihullik belőle a kitapintható papírpénz, becsúsztatja a kabátzsebébe. Alakul a nap.

Az ünnepi pillanatot a másik szobából átszűrődő ádáz hörgés és krákogás zavarja meg. – Beköszöntök neki? Úgysem ismer meg, de örül minden új arcnak. – Beköszönünk. A lehúzott redőnyön át beszivárgó narancsszínű fényben Pista bácsit véljük felismerni. Legalábbis azt, ami maradt belőle. Én ismertem őt korábbról is, amikor még egyedül ki tudott kászálódni a hatalmas fotelből, ahol naphosszat üldögélt, és haláltmegvető bátorsággal nézte a Hosszú, forró nyár soron következő epizódját. Köszönésünkre szelíd morgás a válasz.

, -Lehetne rosszabb is – mondja Rózsika, és visszacsukja rá az ajtót. Fiam ijedt arcán látom, nem is bánja.

   Gyorsan elköszönünk, apámék már várnak, ebéd előtt oda kell érnünk. Odalent a kilégzés és sóhaj keverékét szinte egyszerre fújjuk ki. Nincs idő megbeszélni a történteket, az emberarcú szocializmusból itt maradt egyforma, piszkos-bézs kockaházak közt szaporázzuk a lépteinket. Apámék Naszályi úti birtoka a város határát jelző tábla után tűnik csak fel.

   Apám persze a kapu előtt áll, és türelmetlenül vár minket. Tizenkét évvel fiatalabb felesége, Györgyi, akivel jól megvannak, fent a konyhában készíti elő az ünnepi fogást. Még gimis voltam, amikor elváltak, anyu maradt a szülői házban, apám kiköltözött a városszéli birtokra. Amikor újranősült, csak annyit mondott: A második házasság az optimizmus győzelme a tapasztalat fölött. Soha nem firtattuk a dolgot.

   Dávidka a virágágyások közt kígyózó keskeny járdán siet fölfelé. Az eltervezett sikerhez vezető úton senki sem állíthatja meg. Mire mi is felérünk, már meg is volt a locsolás, és a gyerek csillogó szeméből ítélve a jutalma sem maradt el.

-Engem meg se locsolsz? – kérdi apám titokzatos képpel. – Hátha tőlem is kapsz valamit.

Dávidkának több se kell, már fújja is. Én gyorsan hátralépek, már a kölni illatától is émelyeg a gyomrom. Apám hátramegy a sufniba, és egy nagy papírdobozzal a kezében tér vissza. – Ez a tiéd, amiért meglocsoltál.

A gyerek lassan leveszi a doboz fedelét és beleles. A meglepetéstől elkerekedett szemét mintha belegravírozták volna a boldogságtól sugárzó kerek arcába. Egy hófehér kölyökkutya mocorgott a doboz legalján, és amikor óvatosan kiveszi, ugrabugrálni kezd, és megnyalogatja új gazdája kezét. Ez a nap fénypontja, nem vitás.

-Mi lesz a kutyus neve? – kérdi Györgyi, és egy tálkába friss tejet önt.

Dávidka vajpuha arca egy hosszú pillanatra elkomorul, gondolj, gondolj, majd felcsillan a szeme:

-Legyen Bizsu!

A kis fehér gombóc vidám farkcsóválása felér egy beleegyezéssel.

 

(Illusztráció: Láng Eszter – Morovici formák III. részlet)

Egy ukrán költő halálára

 

Makszim Krivcov
1990–2024

Mint aki lemerülni készül
a jeges víz alá, nagy levegőt vesz.
Meddig tart és miért nem enged?
A közönyös szürkületben
vérmalom zihál.
Kegyelmek anyja,
engedd,
hogy a tiéd legyek!
Átlyuggatott felhők futnak
és eloldják az agóniát.
Ködös lépekbe foszló
elhagyatásban, ahogy
elfogy a maradék fény is,
megszólítatlanul.
Rivnében a házak
még biztos összeérnek;

átható birsillat
és azok a vadrózsacserjék…!
Talán nem zárul be
minden kiskapu.
Makszim Krivcov,
harminchárom éves költő,
elrejtőzik a versei alatt
és visszabújik a nevébe.

Ukrajnában is tél van.
Fagyos szél csókolja a földet.
A férgek sokat tudnak
a feltámadásról.

2024. január 12-én, öt nappal azután,
hogy a költő elesett az ukrajnai fronton.

 

(Illusztráció: David Hockney: A Bigger Wave, 1989)

Nincs szebb az út előtti pillanatnál I.

 

Az Isten is csodálkozásra teremtette őt.

Volt órája, tudhatta volna a pontos időt, hogy amikor majd visszaidézi magának ezt a különös, egyszerre éteri és mégis gyantaillatúan reális nyári délutánt, legyen a pillanatot kézzelfoghatóan igazoló fogódzója, de nem az érdekelte.

Régen mindig úgy kezdte a naplóját, hogy szép akkurátusan odaírta a vonalas spirálfüzet bal felső sarkába, milyen nap, hány óra, csak azután kezdett el írni.

A névnapokról sem feledkezett meg. Nagyanyjától tanult gömbölyű, nyomtatott betűkkel odavéste a dátum alá, és ha olyan név került a papírra, amelynek viselője ismerőse, pajtása volt, fület rajzolt mellé, nehogy elfelejtse megrángatni, ha összefutnak.

Később ritkulni kezdtek a bejegyzések, s még az érettségi előtt abbamaradt a naplóírás. Talán az edzések miatt, vagy a szerelem bolygatta meg amúgy is megbolydult napjait. Talán még korai volt úgy éreznie, hogy része az emberiségnek, ezért ítélte enyészetre legféltettebb titkait.

A kétely nem kedvez a romantikának.

Becsukta a szemét, ösztönösen félrefordította a fejét, és elmosolyodott.  Konzerválnia kell érzékeiben az elébe táruló látványt. Majd lassan kidugta fejét a bokrok fedezéke mögül, s miközben továbbra is zárva tartotta a szemét, mosolyának másik felét megpörkölte a hirtelen rázúduló napfény.

Milyen szép ez az ország, gondolta, amikor másfél órával korábban leszállt a vonatról, és körüljártatta tekintetét az állomást körülölelő, túlzás nélkül festőinek nevezhető völgykatlan alsó végében.

Könnyűnek érezte magát, alig maradt valami pénz a zsebében, és félig nyitott sporttáskájában néhány nagy gonddal összehajtogatott pólón, két vászon bermudanadrágon, egy szürke esődzsekin, pár alsóneműn, a tisztálkodási szereit tartalmazó neszeszeren és két könyvön kívül nem volt semmi. Azért nem egészen: lapult ott még egy apró ajándék, a nővérének szánta, négyszögalakú, bársonybevonatú kis ékszeres szelence, gondosan becsomagolva és mohazöld szalaggal átkötve.

Minden rendben lesz. Hosszú utánjárást követően végre talált mohazöld szalagot. Mégsem vihet neki ajándékot ennyi idő után akármilyen színű szalaggal átkötve. A nővére kedvenc színe, így mondta neki, a majd öt évvel fiatalabb kisfiúnak azelőtt, a kedvenc színem a mohazöld, mert olyan puha és mély, mint a szemed. Egészen így mondta.

Halántékán lüktetni kezdett az ér. Szabad kezével megtörölte a homlokát, olyan mozdulattal, mint a palatáblát szokás, ha nem szeretnék, hogy más is elolvassa, mi volt ráírva előtte.

Ő felfedezni szeretett, nem emlékezni.

Elméletileg végtelen számú lehetőség állt előtte, hogy merre induljon, esetleg ne induljon semerre, amíg nem kérdezte meg a sárga téglaépület hűvösében egykedvűen gubbasztó baktert, hol a legtöbb a látnivaló, merre célszerű, melyik a legrövidebb, ám ő gyorsan döntött.

A váratlanul jóindulatú táj családias érzésekkel töltötte el. Mint régen, otthon. Megy, amerre a lába viszi. Amerre a tenyere fordul, vagy az orra nyúlik. Orrból bőven jutott neki, nem hagyhatta hát számításon kívül.

Kifigyelte, hogy az egyik felfelé vezető, jócskán kitaposott turistaösvény közelében az erdő, akár egy nagy zöld lengőajtó, időnként szétnyílik, hívogatón megmutatja, sőt kelleti magát, majd mintha illetéktelenek számára tilos volna a bejárás, diszkréten suhogva összezárul. Ezen indult el felfelé.

Nemrég még romokban volt az egója.

Bárcsak láthatatlan lenne, hogy eltűnhessen a saját életéből, el a balfenéken, melegebb égtájra, így mondta magának, ahol békében, zavartalanul elgondolkozhat a hogyan tovább lelkét és ismereteit furdaló nagy kérdésein.

Ebben a korban nem ritka az ilyesmi.

Csalódások egész láncolata érte, ne legyünk igazságtalanok hozzá, nála idősebb és kevésbé érzékeny fiatalemberek is padlót fogtak volna a misztikus rendben sorjázó, egymást tetéző kalamitások súlya alatt.

Az év elején meglopták. Az egyik edzés végén, miután felöltözött, vette észre, hogy eltűnt a pénztárcája azzal a pénzzel, amit nagyanyjától kapott aznap ebédkor, hogy megvehesse a régen áhított zenelejátszót. Bárki más a társaira gyanakodott volna, akik tudták, miért volt olyan kitörően jókedvű, és hová készült edzés után. Ő, aki mindig kész volt rá, hogy mindenét odaadja másoknak, lehajtott fejjel, értetlenül bámult maga elé, és azt hajtogatta, hogy biztosan elhagyta valahol az utcán vagy a buszon. Mintha önmaga előtt szégyellné, amiért az ő pénztárcája tűnt el, és ezzel kellemetlenséget okozott a többieknek.

Volt egy lány, sudár vidéki virágszál, apró, világító szeplőkkel és okosan fénylő, mandulavágású szemekkel. Kettővel járt lejjebb, de ugyanazt olvasta, amit a negyedikesek, progresszív zenéket hallgatott, és filmklubba járt. Ráadásul úgy csókolta, hogy a fiú hajhagymái belebizseregtek, és a szájpadlásán napokig ott cirkált fürge, akaratos nyelvének savanyúcukorka íze. Meg akarta volna tartani, hogy ő is pátyolgathasson valakit, mégha a másik nem is szorult rá. Olyan önjáró kis lény volt, örökké szervezkedő, gyors eszű és talpraesett, a fiúk elnevezték Rakétának. Amikor egy füstös, kellemetlen februári reggelen Rakéta azzal adta oda neki az ezüstpapírba csomagolt kétszemélyes tízóraiját, hogy egye meg mind, mert ha üres gyomorral fogadja a hírt, hogy az apja diplomáciai küldetése miatt márciustól külföldön folytatja a középiskolát, akkor el fog ájulni, és azt nem szeretné. Így lőtték ki Rakétát egy számára távoli és elérhetetlen bolygóra, mielőtt közös föld körüli pályára kerülhettek volna.

A bizonytalan jövő, akár egy nyugtalanító érzés, úgy lebegett szomorú szemei előtt.

Készült az érettségire, összeszorított foggal gyűrkőzött neki a matek korrepetációs feladatoknak, heti egy edzést kihagyott, csakhogy irodalomból behozza a kötelező olvasmányok terén felgyülemlett elmaradásait.

Néha megállt a tóparton, figyelte a tavasz mind egyértelműbb jeleit, megtapogatta a fák rügyeit, beleszagolt a fűbe, szemével hosszan követte a vízimadarak mozgásirányát fenn a kék foltos, rohanó égen.

Azzal vígasztalta magát, hogy most kell belehúznia, később azután már lazíthat.

Lesz ez még így se, mondogatta, és magában mosolygott, ahogy szokta.

Már bízni kezdett a saját erejében és kitartásában, amikor oda kapott kíméletlen ütést, ahol a legjobban tud fájni. A szívére.

Elveszítette a nagyanyját.

Nem úgy, ahogy a pénztárcát, Rakétát, vagy a tizenhatodik születésnapjára kapott ékszerteknősét, Tódort.

Nagyon nem úgy.

Ezekről tudta, hogy valahol, a valóságnak egy másik kiszemelt szegletében, valakinek a tenyerében, a zsebében, az ölében, bárhol, léteznek tovább.

Ahogy a gyermekkorát hagyja maga mögött, ahogy a mesékbe vetett hitét veszíti el az ember.

Akár a bunker, egyszerre minden tömör lesz, süket és visszhangtalan. És az egymásnak rendelt emberek tarka, természetes képzeteinek helyét elfoglalja a régi szavakat, és megbízható gesztusokat egyenként felmorzsoló üresség.

Menten megfullad.

Ott állt a ravatalozóban, és szemét szinte dühösen belefúrta abba a koporsó tetejére helyezett, sárga virágkoszorúval hangsúlyozott, keret nélküli fényképbe, amelyről nagyanyja mindent tudó és mindent megbocsátó, finoman barázdált, kerek arca mosolygott vissza rá.

Úgy állt ott, mintha máshol lenne, valaki másnak a későbbi, de indulatok nélkül később sem mesélhető történetében. Képtelen volt mozdulni, lélegezni, akárha homokba ásták volna arccal a hangyák vonulási iránya felé, és vicsorogva várta a véget. Amely el is jött, a gyermekkor vége.

Ezektől a gondolatoktól valamiképp meg kellene szabadulnia. Legalább ma, most, amikor a könnyű párától lüktető, álmatag dombok egymáshoz simultak, és a fenyők tűhegyén lángolt a napsütés.

A gyanta erős illata szinte összeragasztotta a száját.

Szomjas vagyok, gondolta.

A szomjúság ebben a hőségben fokozza az érzékenységet, és egy hosszú másodpercig úgy érezte, mintha megfosztaná realitásérzékétől is.

Körülnézett.

Nagy zöld mozi.

Lomha, zizegő szél, madárhangok, aláfestő tájzene mindenfelől. Akár egy regényben.

De merre menjen tovább.

Azt követően, hogy szülei a nyár vége előtt az iskolai beiratkozás miatt elvitték a nagyanyjától, az lett az egyik kedvenc foglalatossága, hogy elveszett. Szinte minden hónapban kieszelt valami trükköt, hiába keresték a napköziben, a sportdélutánon, a természetismereti szakkörben, vagy abban a buszmegállóban a Bátky-saroknál, ahonnan délutánonként felbukkant a norvégmintás, bojtos sapkájában, kanárisárga iskolatáskával a kissé előrehajló, csontos gyerekvállán. Azt játszotta, hogy láthatatlanná vált, legalábbis az undok felnőttek számára. Felszívódott, átváltozott tófenéki manóvá, és senkit nem engedett be a rejtekhelyül szolgáló új világába.

Utólag visszagondolva, és sokszor visszagondolt utólag, nem annyira menekülésféle volt ez, mint játék. Kölcsön kenyér, amiről úgy vélte, visszajár. A sok reguláért, amit kapott a szüleitől, az iskolában, mindenhol, amerre csak felnőttek kuszálták össze gondosan eltervezett kis partizánakcióit.

Az egész égboltot egyetlen kromatikus színskála uralta az acélszürke és a tengerkék összeakaszkodó árnyalataiban.

Tágra nyílt szemmel bámult felfelé, mintha onnan várna útmutatást, mintha a helyes irányt a különböző szögben felcsillanó fények rejtjelezéséből olvashatná ki.

Az erős, kora délutáni napsugár az egyik pillanatban szinte rárontott, és gyöngyöző homlokára vöröses hőbélyegeket nyomott, majd mire hátralépett volna, hogy árnyékmenedéket találjon, a sugarak már távoli fenyők sötétjébe olvadva utaztak tovább a dombok izzadt hátát hűsítő széllel.

Azraelt az Isten is csodálkozásra teremtette.

Egy darabig még utat tört magának a fák és az egyre sűrűsödő bokrok között a völgykaréj felső végéig, ott azonban ismét elbizonytalanodott.

De jó, hogy nem este érkezett ide.

Megállt.

Ha most hagyjuk, hogy a tájékozódást megkönnyítendő egy helyben álljon, megigazítsa a saruját, majd beletúrjon a sporttáskába, és olyan mozdulatokkal keresgéljen, mint aki biztos benne, nem fogja megtalálni, amit keres, akkor kihasználhatjuk az alkalmat, hogy jobban szemügyre vegyük őt.

Magasra nőtt fiatalember volt, gótikusan elnyújtott, világosbarna testét vékony csíkokra szabdalta a fák lombjai közt áttörő napfény. Meglehetősen széles váll, amit még jobban kiemelt a keskeny csípője.

Az utóbbi hónapokban három kilót fogyott.

Hosszú, csontos végtagjaival gazdaságosan bánt. A végletekig leegyszerűsített, szinte szögletes mozdulatokat használt, fürgén és hajlékonyan mozgott, mintha kímélni akarná magát minden fölöslegesen megterhelő elrugaszkodástól.

Az a típus, aki alig gesztikulál, és helyváltoztatáskor sohasem sebzi meg a tárgyakat.

Aki a vele egykorúakkal ellentétben kevéssé figyeli ugyan a saját testét, de tisztában van annak képességeivel.

Csigás, dús, gesztenyebarna hajzat, fénylő, tiszta homlok, lányosan nagy és kerek zöld szem, akkora szempillával, hogy fekete pillangónak lehetett nézni, ha meglebbentette. Lefelé görbülő hosszú orrát, nehogy önállósítsa magát, a szájzugáig lefutó két lankás árok fogta össze.

Görögös arcél, mondta neki egy azonosítatlan lányszemély a diszkó vakító ezüstben forgó gömbje alatt, ahová idén egyszer ment el az osztálytársak unszolására. De a lány nem tudta megmondani, pontosan merre is van Görögország, ezért a lökdösődő tömegben nehezen indult párbeszéd hamar és a fiú számára végérvényesen megszakadt közöttük.

Amikor leszállt a vonatról, és először felnézett a kristályos, tömött, szikrázó égre, tudata peremén rögzítette, hogy úticélját a völgykatlan felső végében, a napkorongtól távolodva, keleti irányban találja meg. Egész úton ehhez tartotta magát. Azt nem mondhatjuk, hogy egyetlen pillanatra is eltévedt volna, hiszen mindvégig nyitva volt számára a lehetőség, hogy rátérjen a táblákkal jelzett turistaösvényre. De ezt megalkuvónak találta volna.

Ne a legkisebb ellenállás irányába menj, a fülében zúgott, mintha a fák adnák egymásnak tovább, nagyanyja oly sokszor elismételt intelme.

Hideg, téli estéken, miután becipelte a fészerben odakészített, apróra vágott tüzifát, és jól bedurrantottak, így mondták, bedurrantottak a tisztaszoba kultikus cserépkályhájába, egy régi sámlin ülve lélegzetét visszafojtva hallgatta a Nagyi csodálatosan egyszerű, csodálatos, mert egyszerű történeteit jóról, rosszról, életről, szépségről. Halálról nem esett szó közöttük.

Tőle hallotta először a neve jelentését.

Akit az Isten megsegít.

Egyszer, egyetlenegyszer valami halál angyaláról is mesélt neki, de nem igazán értette. És meg is lepte, hogy ilyesmi szóba került. Az évek során automatikusan kitörlődött az emlékezetéből, csak a temetés utáni napokban, amikor a kihűlt cserépkályha előtt egyedül üldögélve válogatta a régi fényképeket, olvasgatta a feljegyzéseket, akkor jutott eszébe ugyanolyan automatikusan ez a halál angyala dolog.

Megfogadta magának, hogy utána olvas, de az egyetemi felvételi miatt az is elmaradt.

Akit az Isten megsegít, gondolta, és határozottan elindult egy irányba. Amerre a völgykaréj kiszélesedett, és érzékelhetően úgy folytatódott, mintha egy nagy, sík, gyönyörű fákkal övezett magaslati futballpálya szélére ért volna.

Felsóhajtott.

Az erdőség hatalmas csöndje annyira felerősítette ezt a megkönnyebbült, mélyről jövő, artikulálatlan hangsort, hogy azt érezhette, nem ő, hanem egy mafla erdőlakó óriás sóhajtását visszhangozzák a hőpárában úszó közeli dombok.

Nevetni kezdett, közben azt figyelte, vajon visszahallja-e a saját nevetését.

Mindig talált okot a vidámságra.

Természeténél fogva ilyen volt, ami rossz történt vele, abból is inkább erőt merített.

Ha a nagyanyja látná, biztosan büszke lenne rá emiatt.

(Folytatás következik!)

 

(Illusztráció: Szakállas Zsolt – Eón III)