Tudom, a rossz emlékek mindig mélyebben tárolódnak, esetleg utólag eltúlozza az ember, de az a két hét összességében tényleg rémálom volt. Akadtak vidám pillanatai is, viszont ha évtizedek elteltével alapvetően mégis keserűség ébred benned egy úttal kapcsolatban, akkor ne akard becsapni magad. A megítélés nyilván összefügg azzal is, hogy az akkori feleségem már nem a feleségem, így a vele kapcsolatos emlékek sajgós, fájdalmas érzéseket kelthetnek. Mert nagyon szerettem. Érdemtelenül. Azt hiszem, az utolsó igazi szerelmem volt. Ha nem is a legnagyobb. Mindenesetre azóta nem sikerült olyan mélyre mennem egy kapcsolatban.

            Nem lehet nem észrevenni, hogy mindennek van valamiféle utóélete. Néha elég konkrét. A minap egy harminc évvel ezelőtti arab nyelvű újságot hozott a postás. Nem tudom, ki adta fel, miért most, honnan tudta ez a valaki a címemet, mindenesetre Fanni és én ott virítunk a címlapon. Fiatalon, szerelmesen. De nem felhőtlenül szerelmesen, ez látszik. Valahogy el kellene juttatnom hozzá az újságot. Illetve nem, nem adnám neki, csak megmutatnám. Nem lesz könnyű, már nem beszélünk egymással, azt se tudom, merre keressem. Volt, hogy hittem a második alkalmakban, lehetőségekben, esélyekben. Ma már nem gondolom, hogy ilyesmiknek van létjogosultságuk.

            Amikor a fotó készült, boldogult muzsikuskorom fénykorát éltem. Jártuk a világot a kis csapatommal. Hol saját jogon, hol kísérőként. A nagy folklórfesztiváloknak akkoriban volt egy központi irodája. Talán még most is létezik, nem tudom. Azt beszélték, az iroda már éppen el akarta a helyszíntől venni a szervezés jogát, annyi panasz érkezett a korábbi évekből, aztán mégis kaptak egy utolsó esélyt. Tessék, lehet bizonyítani. Nem sikerült.

            Én el se akartam utazni. Egy nappal korábban volt az esküvőm. Kérdeztem a többiektől, mégis, hogy gondolják? Azzal teljen a nászéjszakám, hogy gatyákat pakolgatok a bőröndömbe? Győzködtek, hogy menjek, nem fogom megbánni, egzotikus a helyszín, szépen fizetnek, talán le tudunk szervezni a későbbiekre is valami turnét. Mert akkor csak a táncoslányok kíséreteként utaztunk. Szólt volna nélkülem a zenekar, elég lett volna két hegedűs is három helyett, de azt mondták, ne maradjak ki. Kaland. Nemigen hajlottam rá, ám bevillant egy gondolat. Mi lenne, ha velünk jönne a vadonatúj feleségem? Cserébe lemondok a gázsimról. Belementek. Úgy számoltam, ez így bőven megéri, pénzt ugyan nem keresek, de lesz egy ingyen nászútunk. Amiről, mármint nászútról szó sem volt egyébként.

            Már az elején gondok adódtak. A repülő késett, mégis várnunk kellett egy órát az értünk küldött buszra. Éjfél felé értünk a szállásunka. A Nílus mellett volt az első hotel, úgy értve első, hogy csak az első két éjszakát töltöttük ott. Mindjárt közölték, hogy nem alhatok együtt a feleségemmel. Volt ugyanis egy férfi- és egy női szint. Nem akartam vitatkozni, fáradtak voltunk. Viszont egy közös bőröndbe pakoltunk, úgyhogy a recepción kénytelenek voltunk szétválogatni a holmijainkat.

            Rettenetes volt a meleg. Kinyitottam az ablakot, de a kavargó benzingőz miatt konkrétan rosszul lettem. Csúcsforgalom volt még hajnalban is, a sofőrök végigdudálták az éjszakát.

            Reggel fel akartam menni a női szintre. A liftes fiú nem engedte, hogy kiszálljak. Nem szállhatok ki? Nem. Jó, akkor irány a recepció. Elmakogtam a problémámat. A portás nem mert dönteni, összehívott egy négyfős konzíliumot. Tízperces tanácskozás után úgy döntöttek, öt percre bemehetek a feleségemhez. Kopogok, Fanni beenged, csuknám be magam mögött az ajtót, de valaki nyomja befelé. A liftes fiú. Végig jött mögöttem. Hülye vagy, öreg? Dulakodtunk kicsit, elcsattant az agyam, erősen mellbe taszítottam. Pár perc múlva dörömböltek. Ott állt a szálloda teljes vezetősége. Az igazgató egész jól beszélt angolul. Azt mondta, nem tartottam magam a megállapodáshoz. Milyen megállapodáshoz? Az öt perchez. Egyébként, kérdezem, miért is nem alhatunk együtt? Azt az utazás előtt a nagykövetségen kellett volna kérvényeznem. De hát kérvényeztem. Erről ő nem kapott jelentést. Arról én nem tehetek. Szó szót követett, majdnem összeverekedtünk. Patthelyzet állt be. Szarrá kellett kavarnom az agyamat, hogy megoldódjon a dolog, esküdöztem égre-földre, hogy engedélyezte a nagykövetség. Papírom nem volt róla, de végül nem akartak botrányt, nagy nehezen engedtek, a következő éjszakát a szobájában töltöttem.

            Az első héten majdnem mindennap fel kellett lépnünk. Vándorfesztivál lévén sokat utaztunk, az együtt alvás folyamatosan nehézségekbe ütközött. De nem ez volt a legkellemetlenebb, hanem a totális szervezetlenség. Mások is elégedetlen voltak az összevisszasággal, az állandó zajjal, a rossz kajákkal, a papírvékony falakkal. Volt, aki elmenekült. A belga együttest az első nap után senki nem látta többé. Az első repülővel elhúztak haza. Még egy Emirátusokból érkező zenekar tagjai is panaszkodtak, pedig őket körbeudvarolták. A végén majdnem ott ragadtunk, mert a busz, ami vitt a reptérre, másfél órát késett. Akkor már két napja nem tudtam megmozdítani a fejemet. Az már a trambulin után volt. Az első nagyobb összeveszésünk után.

            Akkor kezdhettünk kicsit szabadabban létezni, amikor befejeződtek a fellépések. Még maradt pár nap, vittek ide-oda, mutogattak szép helyeket, persze szigorú kísérettel. Civil rendőröket állítottak ránk, akik nem voltak nagyon barátságosak. Ráadásul megállapodtak bizonyos boltosokkal, hogy hozzájuk irányítanak minket. Csakhogy ezért jutalékot kértek tőlük, mi meg emiatt már nemigen tudtunk alkudozni. Volt, hogy erőszakkal tereltek be egy ékszerboltba. Az nem jött be nekik, senki nem vett semmit. Egy bazárban megtetszett egy tevebőr puff, szerettem volna olcsóbban megkapni, de végül csak egy ezüstből megmunkált napkeresztet sikerült lealkudnom, kis számológépen ütögettük be a számokat oda-vissza az árussal. Az összejött, de a puff árából nem engedett.

            Minden tilos volt. Le akartam fényképezni egy kézzel faragott körhintát, észrevették, azonnal mutatták, hogy nem szabad fotózni. Mit nem szabad? Miért? Az utcán egy árus portékáját? Persze lekattintottam, de észrevették, és felzavartak mindannyiunkat a buszra. Ránk zárták az ajtókat. Délben, a tűző napon. Próbáltuk magyarázni, hogy zenészek vagyunk, meghívásra jöttünk, a brácsás pár éve Mubaraknak játszott másfél méterről. Vagy valamelyik alteregójának. Nem hatotta meg őket. Mondtam a varázsszót, hogy Puskás. Azt is leszarták.

            Egy nap azzal jöttek, hogy volna egy extra fellépés. Kivittek minket a sivatagba. Hogy majd lesz ott egy műsor, ott is kell játszani. De sehol nem volt ember. Öt órát töltöttünk rekkenő hőségben egy sátorban. A katonák kört alkottak, azon túl nem lehetett menni. De a vécé a körön kívül volt. Mentem volna, mondták, hogy állj, nem lehet. Nem érdekelt. Erre az egyik katona rám nyomta a géppisztolyát. Fellépés egyébként nem volt. Gondolom, a közönségnek elfelejtettek szólni. De elnézést nem kértek tőlünk. Emlékszem, aznap sokan hánytak, mert a kajáktól és az italoktól is rosszul lehetett lenni. Mondták, hogy csak bontatlan ásványvizet igyunk, mégis majdnem mindenki megfertőződött. Nekem olyan hasmenésem lett, hogy még a visszaúton, a repülőn is rohannom kellett a vécére. Itthon aztán megittam egy fél üveg viszkit, az rendbe hozott.

            Megingott a házasságom is. Ott kezdett ingani. Nem tartott sokáig a stabilitás. Igen, már ott. Érdekes, több kapcsolatom végződött augusztus 20-án, ez is akkor billent meg. Igaz, vége csak két év múlva lett, pont azon az ünnepnapon.

            Az elmaradt extra fellépés másnapján elvittek a piramisokhoz. Ahogy kiszálltunk a buszból, mondja az egyik guide, hogy fejenként öt font lesz. Mi? Hát a piramis. Gyorsan kiderült, hogy ez az ő magánakciója volt. Ment az átverés a végtelenségig. A piramisok tövében álltak a tevevállalkozók. Jártam korábban hasonló helyen, ott máshogy nézett ki a nyereg. Egy keretbe bele tudtam kapaszkodni. Na, itt keret nem volt, csak egy kis csonk. Az egyik kezeddel megmarkolod, a másik már rá se fér. Mennyi lesz? Harminc font egy kör. Mármint ottani font, nem angol font. Mondom, oké. We are two. Oké, this is my camel, you are my friend, don’t care about money. A sivatag tele volt kövekkel, a teve hol rálépett, hol nem, izgett-mozgott alattunk. Zötykölődünk, a teve futószáron, egyszer csak kérdezi a gazdája, akarjuk-e, hogy lefotózzon. Persze. Lekattint, és azt mondja, ez így akkor 65 font lesz. Nem 30? Nem. Miért nem? 60 a teve, 5 a fotó. De 30-at mondtál. Igen, de ketten vagytok. Tevéről volt szó, nem emberekről. 65. 35. 65. 35. Erre elengedte a tevét. Az meg megkergült, elkezdett forgolódni. A feleségem sikítozott. Fizesd ki. Nem fizetem. De, fizesd. Közben a csávó csak nyomja, hogy sixty-five, sixty-five. No, thirty-five is the maximum. Ekkor jött az isteni szikra: the money is in my packet. In the bus. Megenyhült. Megfogta a tevét, kivitt minket, egyenesen a busz mellé. Leszálltunk. És kezdődött elölről. Give me 65 pounds. Only 35. 65. És akkor elöntött valami végtelen düh. A létező legnagyobb hangerővel üvöltöttem bele az arcába hogy 35. Megrémült. Oké, oké mister, 35. Így aztán megállapodtunk. Fanni ijedten nézett rám. Aznap nem szólt hozzám. Másnap azt mondta, életében nem rémült meg embertől úgy, mint előző nap tőlem.

            Szerettünk volna alkoholizálni. Vittünk ugyan ki magunkkal némi tömény szeszt, csak hát elég hamar a seggére vertünk a készletnek. A táncoslányokat se kellett félteni, fogyasztottak ők is szépen. Egyre jobban kívántuk a sört, mindenki szívesen megivott volna néhány üveggel. Akkor már volt egy központi helyünk, napokon át ugyanahhoz a bazársorhoz vittek ki minket. Arra gondoltunk, az egyik árus üzletét felvirágoztatjuk. Kiválasztottunk egy szimpatikus fazont. Mondom neki, innánk egy kis sört. Hát azt nem lehet. Fizetünk érte, tizennégy üveg kéne. Főleg strandra való dolgokat tartott, ahogy a többiek is. Ugyanazokat. Körbenézett, aztán halkan mondott egy elfogadható, korrekt árat. És odasúgta, hogy egy óra múlva itt lesznek a bodega mélyén a sörök, szatyorban, betekerve. Csodás, jéghideg Heinekeneket kaptunk. Másnap megismétlődött ugyanez. Harmadnap lett egy rossz érzésem, amikor mentem a cuccért. Valami megmozdult bennem. Belenéztem a szatyorba. Langyos, alkoholmentes szart akart rám sózni. Nem vettem át, kimentem. Erre futni kezdett utánam, hogy mister, mister, please. És hozta a hideg sört.

            A kávé is hiányzott. Egy másik bodegában, ahol nemcsak tevebőr cuccok voltak, hanem vízipipa is, meg hieroglifás szarok, papíruszok kukoricaháncsból, szóval mindenféle kurrens árucikk, megkérdeztem a boltost, akar-e egy jó bizniszt. Ha igen, hozzon egy kávéfőzőt holnap, garantálom, hogy kétszáz adagot el fog adni. Szót fogadott, be is indult a bolt. Hálásan lapogatta a hátamat. Kérdeztem, akar-e egy még jobb bizniszt. Hozzon mindennap negyven üveg sört. Azt nem szabad. Tudom, de titokban vesszük át. A brácsással elálltuk a bejáratot, mintha nagyon vásárolnánk, addig az árus két méretes sporttáskát megtankolt helyi palackozású Stella Artois-val. Óvatosan kellett kivinni, nehogy feltűnjön a katonáknak, le is tartóztatták volna, ha elkapják. Még az üvegeket is visszaváltotta, ezt is lebeszéltem vele. Fanninak nem tetszett, hogy veszélybe sodortam az árust, hónapokig emlegette, egy veszekedésünk alkalmával úgy fogalmazott, hogy gyakorlatilag halálra ítéltem szegényt. Csak megúszta, de ez nem rajtam múlt.

            A következő napon begurult két busz. Egy ukrán, meg egy kínai. Mint a sáskák, zúdultak be az emberek a bazárba. Megveregettem a boltosom vállát. Good business, my friend. Közöm nem volt a turistákhoz, de azt hitte, hogy én vittem őket. Kaptam ajándékba két tevebőr pénztárcát. Fanni nem fogadta el, a fejemhez vágta. Nem bírta a becstelenséget. Legalábbis ebben az értelemben. És én ezt tulajdonképpen szerettem benne. De megfelelni nem tudtam a morális mércéjének.

            Szuezben új guide-ot kaptunk, egy igazi úriembert. A szállodának nevezett alvóhelyünket szögesdrót kerítéssel vették körbe, volt fémdetektoros átvilágítás, fegyveres őrség, minden. És jött a szokásos probléma, az együttalvás. Az úriember értett mindent, úgy tűnt, el is intézte, amit kellett, szép szobába kerültünk. Este letusoltam, aztán törölközővel a derekamon kiálltam cigizni az erkélyre. Néztem a sivatagot, az olajfúró tornyokat. A katonák a szálloda udvarán viccelődtek, röhögtek, karatéztak egymással. Bementem, ha már nászút… Egyszer csak kopogtak. Elég erőszakosan. Fanni automatikusan ment volna ajtót nyitni, de visszatartottam, úgyhogy végül nem reagáltunk. Hallottuk, hogy más szobáknál is próbálkoznak. Azt hittük, a másnapi programot akarják ismertetni. Reggelinél kiderült, hogy razziát tartottak a női szinten, mert a katonák úgy látták, felbukkant ott egy férfi. Ez a férfi nyilvánvalóan én voltam, Ahová beengedték a kopogókat, ott feltúrtak mindent. Fanni félt, de ha rajta múlik, ajtót nyitunk. Azt hiszem, a katonáknak ahhoz azért nem volt joguk, hogy betörjenek a szobákba, de ha bejönnek, abból nehezen jöttem volna ki jól. Éjszaka nem volt recepció, a guide már messze járt, rajtunk kívül más nem volt a hotelben. Vagy mi volt ez. A szobák átfésülése talán csak valamelyik kis őrmester magánakciója lehetett.

            Maradt még pár napunk. Gondolt egyet a szervezés, elvittek minket egy klubba. Politikai vezetők hesszeltek ott, és semmi nem hasonlított a korábbi körülményekre. Terülj, terülj, asztalkám, medence, italok, volt minden, kezdtük jól érezni magunkat. Nagy divat volt akkoriban a henger alakú nyakpárna. Azzal aludtam én is, de előző nap beállt minden izmom, nehezen mozgattam a nyakamat. Nem foglalkoztam vele különösebben, gondoltam, majd elmúlik. Megláttam egy trambulint. Na, nem is olyan magas. A feleségem biztatott, meg persze a többiek is, menjek, ugorjak le. Jó. Felmentem, kiálltam a széléra. A kurva életbe, ez magas. De hát akkor már mindenki nézett, jöttek mögöttem, ott volt az új asszony, nem lehetett visszakozni. Vettem egy nagy levegőt, és zutty, ugrottam egy fejest. A vízbe érve hallottam egy hangot. Krrnykrny. A nyakcsigolyáim voltak. Valahogy kijöttem a vízből, de elferdült a fejem, és úgy maradt. Ráadásul a másik irányba tekeredett, nem arra, amerre a hegedűt kell tartani. Szerencsére több fellépés már nem volt. Fanni irtózatosan lehordott. Mintha eredetileg nem tetszett volna neki az ötlet. Ezt mondjuk már akkor se bírtam benne, úgy tudta váltogatni a véleményét, hogy maga sem emlékezett rá, milyen lelkes volt, amikor a lépcsőn másztam felfelé. Utólag felelőtlennek nevezett.

            Szerveztek egy záróünnepséget. Érzékeltem, hogy bámul minket egy szép fiatal nő. Hozzászoktunk a fekete leplekhez, eltakart arcokhoz, ő viszont szűk farmerben, feszes pólóban, sminkben lépett oda hozzánk. Újságíró volt, interjút kért, mert értesült róla, hogy honeymoon-on vagyunk. Nem tudom már, miket mondhattunk, azt állította, a cikk megjelenik majd a helyi lapban. Fanni akkor is megharagudott rám, szerinte látványosan tetszett nekem a nő. Pedig inkább csak a helyzet tetszett. Igaz, ezt megelőzően lenyűgözőtt egy csaj, és ennek hangot is adtam. Éjfekete csadorba csomagolva hevert egy fehér sziklán, kezében kólával. Olyan volt, mint egy festmény. Fanni szerint ott kezdődtek a bajok velem. Én úgy gondolom, korábban. És vele.

            Még a reptéren, az utolsó pillanatban is megpróbáltak lehúzni. Valami teljesen felesleges űrlapot kellett kitölteni, sokan tanácstalankodtak. Azonnal ott termettek segítőkész figurák, can I help you, sir? 20 pounds.

            Itthon izomlazítókat és fájdalomcsillapítókat szedtem, de ettől a nyakam nem került a helyére. Kézen-közön megkaptam egy örmény csontkovács elérhetőségét. A rendelő várótermében egy rendkívül jól öltözött idős úr tartotta szóval a betegeket. Semmilyen világnyelven nem beszélt, csak oroszul, de ez nem zavarta sem őt, sem a többieket. Azonnal feltűnt az öltönye.   Kiváló minőségű szövetből készült, viszont a nyak melletti részen volt egy kis kék folt. Furán hatott, de nem tűnt hibának. Az öregúr helyes volt, jó hangulatot csinált, később kiderült, hogy az orvos apja. Oroszul beszélt, magyarul válaszolgattak neki, mégis kialakult valamiféle kommunikációs csatorna, a foci érintkezési pont volt, erre határozottan emlékszem, és bár társalgásnak nehezen volt nevezhető, ami folyt, kívülről annak tűnhetett.

            Egy fiatal bankársrác mellett ültem, beszédbe elegyedtünk, mesélte, hogy fél évig nem tudott aludni, ülni, menni, semmit a porckorongsérve miatt, aztán eljött a csontkovácshoz, és a harmadik kezelés után megváltozott az élete. Most már csak megköszönni jött a kezelést. Amikor bementem az orvoshoz, azonnal volt egy olyan érzésem, hogy a csávó átlát rajtam. Egyszerűen keresztüllát. Eldadogtam angolul a panaszomat, látszólag oda se figyelt, ki se derült, értette-e, amit mondtam. De már az első kezelés után javult a helyzet, a harmadikról pedig gyógyultan távoztam.

            Kifelé menet mindháromszor leültem még egy kicsit, annyira élveztem az öreg műsorát. Az öltönyéből és a tartásából arra gondoltam, magas beosztású valaki lehet. És mindenképpen olyan ember, akivel szívesen beszélget az ember. Akkor is, ha nincs közös nyelv. Elég a kedély.

            Egy évvel később úgy alakult, hogy lett egy rendes nászútunk. Korfura mentünk, sajnos a keleti partra, most már tudom, hogy a másik a jó. Előtte a kis utazási irodába vittem bonbonokat, virágokat, mindenféle ajándékot az ügyintéző hölgyeknek, szerettem volna, ha mindenképpen tengerre néző szobát kapunk. Pontosabban ezt Fanni szerette volna. Sokat vitáztunk, a kedvében akartam járni. Megérkeztünk, megkaptuk a szobát, megyünk be, nyitom ki az erkélyajtót. Tenger sehol. Megyek le a recepcióra, mondom, arról volt szó, hogy… Hol a tenger? Feljött a nő, és a távolba mutatott az erkélyről. Arra. Csak innen nem látszik. Plusz kiderült, hogy a plázs egy öt méteres szakasz a víz és az autóút között. Pár méter a benzingőzben. Abszolút illúzióromboló volt. Utánaolvastam, sajnos csak ott és akkor, kiderült, hogy a nyugati részek szállodái évtizedek óta álltak, keleten meg a rendszerváltás utáni időszak kelet-európai vállalkozásai építkeztek, ahol nem voltak annyira jók a körülmények.

            Így aztán reggelente átbuszoztunk nyugatra. Csak hát a feleségem egész nap heverészni akart. Feküdni a napon, amitől én megőrültem a harmadik napon. Mentem volna valahová, bárhová, hiányzott valami program. Másik kultúra, jó, itt a tenger, van kaja és pia, de egész nap csak feküdni… Ráadásul már ott feltűnt, hogy a Fanni gyakorlatilag mindenkinek tetszeni akart. Ez így is maradt, később el is kapta egy csávó, egy év múlva, augusztus huszadikán szakítottunk. Aztán elég gyorsan elváltunk. Látszólag simán ment minden, néhány ismerősöm úgy látta, megkönnyebbültem, pedig sokáig szörnyen éreztem magam.

            Igen, tulajdonképpen itt már messze nem elkezdődtek, sokkal inkább folytatódtak és súlyosbodtak a problémáink. Miközben mentünk kézen fogva az ösvényen a szállásunkról a tenger felé, kialakult egy filozófiai vita köztünk. Mondott valami oltári, orbitális hülyeséget, akkorát, hogy nem akartam elhinni. Tudtam már, hogy baj lesz. Erről most eszembe jut valami, csak nem akarok elkalandozni… A régi zeneiskolám hetvenedik születésnapjára meghívták az egykori karvezetőket. Összeállt egy öregdiák-kórus. Volt egy csaj, akivel együtt jártam oda, vele néztem a műsort. Jöttek-mentek a karmesterek, mindenkivel egy dalt énekelt a kórus. Egyszer csak kiállt az osztályfőnökünk, beintett, és az addig csak dalolgató kórus úgy szólalt meg, mint egy atomcsapás. Megtáltosodva. Később a csaj azt mondta, ott döntötte el, hogy elválik. Rájött, hogy nem mindegy. Nem mindegy, ki áll ott. Nem mindegy, ki van mellette. Mindegy, ez csak úgy eszembe jutott.

            Szóval nem voltunk a legjobb passzban, de azért viszonylag békésen teltek-múltak a korfui napok. A vége felé ezzel együtt már vártam, hogy hazaérjünk. Valahogy értesültünk róla, hogy magyar hétvégét tartanak egy szállodában. Gondoltam, ez is program, nézzük meg. Fannit is érdekelte. Bementünk a hotelbe, azonnal meghallottam néhány magyar szót, két takarítónő beszélgetett, mint kiderült, az egyik solymári, a másik pécsi volt. Megörültek nekünk, azt mondták, momentán egyetlen magyar turista sincs náluk, a magyar hétvége pedig annyit jelent, hogy a német szakácsok megpróbálnak összeütni valami magyarosnak szánt kaját. De ha már ott vagyunk, menjünk fel velük, az egyik szoba tele van ruhákkal. Valami akció keretében menekülteknek küldtek a világ minden tájáról használt cuccokat, rengeteget, nyugodtan vigyünk belőle. Eszünk ágában sem volt lenyúlni a rászorulók elől semmit, de azért felmentünk. Azonnal megakadt a szemem az öltönyön. Ott díszelgett rajta a kék folt. Vagy minta. Vagy dísz. Túl elegáns volt ahhoz, hogy ne próbáljam fel. Kérdeztem, ki küldte, de nem tudták megmondani. A zakót mintha rám öntötték volna, de a nadrágból viszont később le kellett vágni harminc centit. Mert mégiscsak elvittem. A feleségemnek is tetszett, pár hónappal később, miután én kihíztam, ő kezdte hordani. Válás után nála maradt.

            Volt egy érdekes érzésem abban a pillanatban, amikor meglátva a kékséget azonosítottam a ruhadarabot. Ez egy második találkozás. És hogy ez bekövetkezhet Fannival is. Ha szétmennénk, egyszer talán később… Elhessegettem a gondolatot, még azt is elkezdtem énekelgetni magamban, hogy most élsz, most örülj, hogy van ki vár, aztán nem sokkal később csak bámultam magam elé, mert…  A solymári takarítónő rábeszélt, hogy fürödjünk meg a medencében. Van egy szuper trambulin is. Ez is érdekes, gondoltam, a trambulin is másodszor kísért meg, Felmentem rá. Alacsonyabbnak tűnt, mint a korábbi. Fanni azt mondta, videóra veszi az ugrást, ez majd akkor is meglesz neki, ha már nem szeretjük egymást. Idegesen indultam felfelé, meg össze is voltam zavarodva a duplázások miatt, de ez a mondat teljesen leforrázott. Talán mert mosolyogva mondta, teljesen nyugodtan. Aztán le is nyomta szépen a rögzítő gombot, megvan, ahogy elrugaszkodom, de nem követett, csak annyi látszik, hogy kiugrom a képből és ott marad a hűlt helyem.

A laptopos helyleíró vár egy lányt, a lány copfos, szemöldöke ívelt, olyan, amilyent a helyleíró még soha nem látott, ezt a finom kis hajlatot is csak képzeletben, ha becsukja a szemét, akkor viszont folyamatosan ott van előtte, függönyként ereszkedik a szemhéja mögé, ott van a fejében, az agyában, nem ismer ilyen lányt, az se biztos, hogy létezik. Három hete van ez így, azóta ereszkedik a függöny, azóta keresi, vagy hát inkább várja, hogy bejöjjön, mindig azt gondolja, oda lép majd be, ahol éppen ül a laptopjával. Billentyűkbe kopogja, szavakba önti a benyomásait, ezzel foglalkozik egy ideje, írja le a helyeket, kocsmákat, sörözőket, a plafonok mintáiból, a falak állagából, a berendezések színeiből próbálja megérezni a hangulatukat, megérteni a hatásmechanizmust, osztályzatokat is ad, enni nem szokott munka közben, inni igen, van, hogy sokat, de a bódulat mértéke nem befolyásolja értékítéletét. Azt mondja, három hete dörömböl benne egyre erősebben ez a felemelő, de – mert bizonytalan és ködös – émelyítő érzés, nem tudja, nem bolondult-e meg, előfordul-e ilyen mással is, ha igen, mi ez, megérzés, előérzet, nem tudja, megtörténik-e, amire vár, és ha igen, hogyan, bejön-e tényleg az ívelt szemöldökű lány két copffal, él-e egyáltalán. Talán gyerekkorában álmodott róla, valami régi dolog lehet, ami törlődött, közben meg nem tűnik annak, új kényszer a rágondolás, édes, borzalmas rabság, és többet nem is tud meghatározni belőle, csak a copfot és a szemöldököt, ezenkívül semmit, sem a szeme, sem a haja színét, a járását se, nem gondolkodik az alakjáról, a körmeiről, hogy milyen színűek, ha festettek, pedig nem mindegy, milyen az alak, milyenek a lábak, a mellek, még a ruha se mindegy, azt még hagyjuk, hogy szereti-e őt egyáltalán, ha jön, nem lesznek további felesleges kérdések, ha megjön, akkor szereti. Így történik majd, ilyen egyszerűen, belép, leül, behozza mély tengerek legmélyének nyugalmát, édes fájdalmakat hoz és extázist, soha nem csillapuló dorombolást fog belételepíteni, igazi szerelmet, amit úgy vár, így lesz, és akkor plafontól, berendezéstől függetlenül az lesz a legjobb hely, az lesz az igazi, ahová a copfos lány megérkezik, és ezt ő majd meg is írja.

Kifejezetten megindító tud lenni egy budapesti este, főleg ha téli, mindegyik, hacsak nem otthon fekszem. Ülnek, állnak az emberek itt, ahol vagyok, közel egymáshoz, ismeretlenek koccannak össze a WC-ajtóban vagy a pultnál, tele van bocsánatkéréssel az éjszaka, húszéves vagyok, és nem tudom, mit kellene csinálnom magammal, elvesztettem az érdeklődésemet, csak figyelek, mint a laptopos, sajnálok mindenkit reggeltől estig, estétől reggelig, lehet, hogy ez kevés, húszévesen tudnom kéne valamit a világról.

Mostanában azt vettem észre, hogy valamiért szívesen elegyednek szóba velem. A laptopos csávót láttam korábban itt-ott a környéken, nem ismerem, nem beszéltünk soha, most mégis meséli nekem a copfos lányt, miközben szemével a bejáratot lesi. Ma csak a bárpultnál jutott hely nekem, rézsút, szemközt vele, kicsit magasabban ülök, felnéz rám, de inkább az ajtót figyeli, nem akarja elmulasztani a pillanatot, amikor először látja meg azt, akiről mesél. Szörnyű lehet három hete folyamatosan várakozni, bele fog bolondulni, három hét, és lehet, hogy ez még semmi, nem tudni, hol a vége. Ahogy jönnek-mennek a vendégek, nyílik az ajtó újra és újra, be-becsap a hideg, nem zavar, mert a levegővel élet jön be, súlyos éjszaka van kinn, január, készülődik valami, mintha a hó is esni akarna, nincs teljes sötét, nemcsak a lámpák miatt, talán a hold süt, barátságtalan, bizonytalan homály uralkodik, várok egy lányt, nem a laptopos szerelmét, akit én várok, annak nincs copfja és a szemöldöke sem különleges.

Szeretem ezt a helyet, úgy alakulnak mostanában az esték, hogy többnyire a Karma Pointban kezdek, szűk, de nekem mindig jut asztal, ilyenekben a legtöbbször szerencsés vagyok, onnan átsétálok az Aloéba, ha valaki találkozni akar velem, mindig oda hívom, aztán jövök ide a B. Citybe, mindhárom helyen van kedvenc asztalom, az itteni a belső helyiségben, az, amelyik fölött a falon egymás mellé került Jack Nicholson és Anthony Hopkins fotója, őket állandóan összekeverem, erre itt egymás mellé teszik őket, mintha velem viccelnének, nagyon sok színész feszeng a falakon egyébként, mutatja mind, milyen jó neki, nem tudom, a hely hangulatát ez miként befolyásolja a laptopos szemében. Nekem tetszik. Azt az asztalt sokkal jobban szeretem a bárpultnál, de most két sustorgó borivó foglalta el, megállás nélkül duruzsolnak, rendelnek, rendelnek, rendelnek, részeg mindkettő, egyikük férfi, másikuk nő, nem tudom, borból hogy lehet bírni ennyit. Látom a laptoposon, hogy még mesélni szeretne, kidülled az állkapcsa, a tekintete kétségbeesett, de lehet, hogy csak elszánt, talán tanácsra vár, idősebb nálam, az előbb szólított meg, tüzet szeretett volna, előtte kért nekem egy Calvadost, meglepődtem, miért pont Calvadost, aztán láttam, hogy ő is azt iszik, rendelt és idetette elém, nem homokos, nem akar semmit, hogy is akarna, azonnal a lányról kezdett beszélni, akiről nem tudja, létezik-e, aki majd bejön hozzá, talán pont a mai éjszakán.

Felhajtom a Calvadost, ízlik, nem elképzelhetetlen, hogy rászokom majd, hallgatom a fiút, nem mondok semmit neki, nem is azért mesél, nem akar tanácsot, bólogatok, ha akarnék, se tudnék segíteni senkin, ő beszél, beszél, elmondja, mivel foglalkozik, nem figyelek eléggé, nem emlékszem, kinek ír a helyről, újságnak vagy csak magának, nyílik az ajtó, belép a lány, akit várok, ő is odakapja a fejét, az enyém jön, nem az övé. A lányt nyáron ismertem meg, finoman kezdődött, barátkozgattunk, nem lakik messze, a Hajós utcában, közel hozzám, szeretem ezt a környéket, megiszunk egyszer-egyszer valamit, néha olyan, mintha lenne dolgunk az életben egymással, néha olyan, mintha nem, ahogy meglát, sietősen odalép hozzám, nem csókol meg, mosolyog, én csókolom meg, de csak a homlokát. Mindig így kezdődik, aztán sokféleképpen folytatódhat az este, sose tudjuk előre. A laptopos visszavonul, folytatja az írást, nem akar zavarni, dolgoznak benne a sóhajok, megszületnek, de benne rekednek, nem jó, ha sóhaj nem tud kijönni, ha benn marad, az rosszabb, mint a hányás. Éjfél jócskán elmúlt, különös, hogy nincs hely egyetlen asztalnál se, úgy látszik, ide menekült mindenki ma este, ilyenkor részeg az egész város, de most nincsenek hangos társaságok, visszafogottak a beszélgetések, viszonylag halkan beszél mindenki, persze csak viszonylag, ez azért egy budapesti éjjel, jól megvagyok a bárpultnál, egyre jobban érzem magam, mindent szemmel tarthatok, szerencsére a lányt sem zavarja, hogy nincs asztalunk, és minthogy a hidegről jött, nem tűnik fel neki, hogy ajtónyílásokkor jeges szél süvít be a B. Citybe.

Ha nagyon akarod, nem kapod meg, ennyit mondtam volna a laptoposnak, ha nem érkezik meg a lány, már készültem a mondatra, nem örült volna neki a srác, nekem se tetszik tulajdonképpen, szerencsére nem kellett megszólalnom, már a lánnyal foglalkozom, megint Bloody Maryt kér, majdnem mindig, és mesél, vacsoráról jön, nem kérdezem, kivel volt, lelkendezik az indonéz étteremről, Dadar gulungot evett, ez kókuszos palacsintát jelent, teát ivott hozzá, nekem a tea nem legitim, de a Bloody Mary sem igazán, amit kér, én maradok a Calvadosnál, lesz, aki sznobságnak tartja majd, pedig csak megszerettem hirtelen, soha nem jutott eszembe, a sör jó még, az stabil dolog, mindegy, milyen típusú, csak Stella ne legyen. Ma ittam már sokfélét, fogok is még néhányat, itt talán Beck’s-et, de egyelőre Calvadost fogyasztok kísérő nélkül, kértem még egyet magamnak, ha már erre a pályára állított a laptopos, rendeltem neki is, odatettem elé, nevetett, csúnyán dülled az állkapcsa, percek óta nem néz a bejárat felé, miért is nézne, egy ideje nem jön senki, ütögeti a billentyűket, nem tudom, mi mindent írhat egy ekkora helyről.

– Ha a Bloody Mary csak vodka és paradicsomlé, borítom rá a pincérre, ahogy van – mondja a lány. – A Bloody Mary az vodka, paradicsomlé, worcester szósz, tabasco, só, bors és pár csepp citromlé. Meg zellerszár.

Ezt ilyen szépen még nem fejtette ki soha, bólogatok, közben megérkezik az itala, most mindjárt kiderül, van-e benne zellerszár, megkóstolja, de nem mond semmit, csak a szája jár, nem csinál botrányt. Vagy tökéletes, amit kapott, az is lehet, mosolyog, kis mosoly bujkál mindig a szája szegletében, nézi a szememet, bírom őt mindenestül, ő is húszéves, még annyi minden történhet vele, velem is, figyelem, ahogy cigizik, kidülleszti közben a mellét, kicsit eltartja magától a szálat, szépek a mellei, szabályosak, nagyok, tudja is ezt, kiteszi őket, talán öntudatlanul, talán nem, lehet, hogy így esik jól neki az ülés, magabiztosság is van benne, kis kérkedés is, akár tud róla, akár nem. Azt is szeretem, ahogy szívja a Marlboróját, nem lightot, erős pirost, pedig általában rettenetesen idegesít a cuppanás, ahogy az ajkak búcsúztatják a cigit, még az is megőrjít, ahogy én szívom, nemhogy más, nem akarom hallani. Emiatt fogok leszokni a dohányzásról, mint kiskoromban a gitározásról, jól ment, csak nem bírtam, hogy a mellemhez ért a hangszer, a szívemhez kellett támasztani, Mária néni bután nézett, amikor szégyenlősen elmondtam neki a gondomat, azt hitte, viccelek, aztán mikor látta, hogy nem, próbált rábeszélni a folytatásra, tehetséges nyolcéves lehettem, még telefonálgatott egy darabig a szüleimnek, de én hajthatatlannak bizonyultam, befejeztem egyszer és mindenkorra. Nem bírom a kezemet se a szívemre tenni, még a csuklómat se fogom meg szívesen, más szívverését meghallgatom, de a sajátomat ne kelljen. Hát hülyeség persze.

Van egy négyéves piros Nissanom, itt áll nem messze a ház előtt, ahol lakom, nem tudom miért, kényszert érzek, hogy beleüljek, nem vezetek sokat, ha iszom, szinte sosem, most mégis érzem, el kellene indulnom valamerre. Nem először fordul elő, legutóbb másfél órát vezettem céltalanul, késő délután indultam, csak úgy érzésre, amerre jólesett, nem hagytam el Budapestet, pedig az lett volna az igazi, valahogy nem sikerült, a végén megijedtem, olyan volt, mintha nem tudnám abbahagyni a gáz nyomását. Mondom a lánynak, még mindig a Bloody Maryt kortyolgatja, mondom neki, hogy autóznunk kéne, ő olyan, hogy jön, ha hívom, nem fog lebeszélni, nem kérdezi, hova, azt se, miért, ezt szeretem benne talán a legjobban, szerencsére nem figyelmeztet rá, hogy ittam, pedig látja rajtam, nem tudom mi ez a részéről, talán bizalom, ő se tudja, mit akar az élettől, én se, hátha éppen most történik valami, amire majd érdemes lesz emlékeznünk. Akkor induljunk, fizetek, még kér egy cigit az utolsó pillanatban, a laptoposnak majdnem elfelejtek köszönni, veszem a kabátomat, megérzem, hogy néz, odafordulok, biccentek, kérdezi a szemével, bejön-e a copfos, nem biztatom, értelmetlen lenne.

Nagyon hideg lett, rosszabb a helyzet, mint mikor beléptem a B. Citybe, a hó is szállingózik, lehet már egy óra, fél kettő is, nem tudom, nem hordok órát, majd az autóban megnézem, nem mintha jelentősége lenne, végiggondolom, kell-e tankolni, nem kell, benzin van, téli gumi mondjuk nincs, majd óvatos leszek, csak hát az alkohol, ha rendőr jön, majd gyorsítunk. A lány is fázik, nem kérdez semmit, összebújunk, de ez nem sokat jelent, kicsivel többet annál, mint hogy fázunk, már látjuk az autót, véletlenül nálam van a slusszkulcs, pedig nem terveztem vezetést, kifejezetten vonz a kocsi, jobban izgat az egész, mint múltkor, amikor majdnem baj lett, erősen koncentrálnom kellett, hogy rászánjam magam a megállásra másfél óra után, szerencsém volt, sikeresen visszakavarogtam a környékre. Nem tudom a célt most se, csak azt, hogy mennem kell, érzem, a lányban is ez van, hogy bármi lehet, kikerülhet az ember az időből és a térből, csak észnél kell lenni, észnél leszek, olyan, mintha kábítószeres utazás várna ránk, pont olyan várakozás van bennem, majd meglátjuk, mit akar a Nissan tőlem, vagy én tőle, kiderül, merre visz az út, nem lehet tudni, mi irányít mit, csak annyi biztos, hogy én vezetek, a lány meg mellettem ül, indulunk, csúszik az úttest, szépen suhanunk, a lány nem kérdez semmit, én nem mondok semmit, rágyújt egy cigire, résnyire kinyitja az ablakot, ez nem jó ötlet, de a füstölés se, nem szólok rá, belátja magától, kidobja a Marlborót, és felhúzza az ablakot.

Nézzük a várost. Fázik. Kék. Beindítom az ablaktörlőt, felnyomom a fűtést, jól látni, milyen hideg van kinn, vigasztalan minden, reszketni kezdek a kormány mögött, lassan megyünk, itt a Körút, rákanyarodom, megyünk az Oktogon felé, pici a forgalom, alig látunk néhány autót, magányos taxik lendülnek el mellettünk, lehagy legalább három, én az utat nézem, a szomorú úttestet, a lány oldalra figyel, jobbra a kirakatok felé, addig szép, míg nem szólalunk meg, minél később rontjuk el ezt a jóságot, annál szebb, fél ő is, nem tudjuk, mitől, én nem tudom legalábbis, a szorongást megérzem rajta, készül valami, részeg vagyok, ez nem kérdés, de uralom a helyzetet. Csendben vagyunk még mindig, együtt vagyunk nagyon erősen, amit nem mondunk ki, a ki nem mondott szavak egy másik birodalomba kerülnek, és vissza már nem térnek, nem tudnak, egyetlen ideális pillanata van minden mondatnak, egy lehetősége arra, hogy érvényesen kimondódjon, utána már késő, utána már nem kell vele erőlködni.

Ez közben már az Andrássy út, éjszaka szeretem, lehet rendesen haladni, átmegyünk egy piroson is, még egyen, nem érdekel, a lány beletúr a hajamba, hátul, a tarkómnál, érzem az ujjait külön-külön; erotikusabb lesz ez az utazásunk, mint egy-egy fáradt szerelmeskedés, lehet, hogy az is lesz mindjárt, bár nem valószínű, megyünk a Lánchíd felé, az intuíció vezet, nem én, picit ködös az éjszaka, nemsokára kezdődik a hajnal, milyen könnyen elindult a Nissan, ez jut eszembe, majdnem kimondom, de nem akarom elrontani a csöndet, biztos a lány is mondott volna már valamit, mégse mondott, az előbb a Liszt Ferenc térnél eszembe jutott egy nyári hajnal, padon ültem a legnagyobb szerelmemmel, én a padon, ő az ölemben, nem lehet jobban szeretni valakit annál, mint ahogy én akkor őt szerettem, mégsem aludtunk együtt azon az éjszakán, van ilyen, biztos sok ilyen van, húszéves vagyok, annyi minden történhet még, bár azóta is fáj, talán nem lesz több Liszt Ferenc tér, nem mondom a lánynak el ezt az egészet, talán ő is valamelyik szerelmén gondolkodik.

Nem megyek fel a Lánchídra, észak felé haladok tovább, közel vagyunk a Dunához, járókelőt még nem láttunk, kis zavart érzek, így kezdődött a múltkor is, csak ne legyen baj, ne essen ki megint némi idő, ránézek az autó órájára, majdnem két óra, jön a legnagyobb sötét, valaki integet az út szélén, a lány tesz egy mozdulatot mellettem, látom, mondom, ezzel megtöröm a varázst, fiatal csaj integet, sapkája mélyen a fejébe húzva, fázhat nagyon, lassan megyek, megnézem, megállok, beszáll hátra.

– Köszönöm – mondja, amint beül.

– Stoppolsz a város közepén? – kérdezi a lány mellettem, szóba fognak elegyedni, a sapkás zavartnak tűnik, nem válaszol a kérdésre, hogy hova megy.

– Baj van? – kérdezem, erre sincs válasz, nézem őt a visszapillantó tükörben, a sapkától a szeme se látszik, reszket, biztos a hidegtől, aztán sóhajtozni kezd, közben a Margit híd felé sem kanyarodok el a Szent István körúton, változatlanul északra tartunk, talán kelet felé kéne, akkor hamarabb kelne fel a nap. Váratlanul kezd beszélni hátul, a lány mellettem hátrafordul, úgy figyeli őt, ez kicsit zavar, de nem vészes, tartom a sebességet, hallgatom én is a szép utast.

– Ma csupa szívest hoztak be. Az egyik meghalt a kezeim között. Nem tudtam mit csinálni.

Talán az Árpád hídon majd átmegyek Budára. Viszonylag hosszú ideje nem hagyott le egy taxi se.

– Órákkal korábban behozták, aztán nem csináltak semmit vele. Nem lehetett látni, hogy baj van.

– Nem tehetsz róla – mondja a lány mellettem.

Sokáig nem szólal meg egyikünk se. Mondani akarok én is valami vigasztalót, de nem tudok, eltelik néhány perc, belenézek a tükörbe, látom, ahogy leveszi a sapkáját, előbukkan két copf, a szemöldöke különös ívet rajzol a homloka aljára, biztos vagyok benne, hogy ő az, de hát mit csináljak, öntudatlanul beleharapok az ajkamba, a lány se értené mellettem, meg ő se, hogy mondjam neki, hogy várja egy laptopos fiú egy sörözőben valahol, teljesen hülyén hangzana.

– Merre mentek? – kérdezi, válaszolnék szívesen, de nem tudok, a híd felé fordulok, erre a legegyszerűbb, percek óta azon gondolkodom, milyen típusú autóban ülök, nem jut eszembe a márka neve, bosszant, nem jön a nyelvemre a szó, csak nem fogom megkérdezni a lányt, kellemetlen lenne, azt hinné, túl részeg vagyok, pedig nem erről van szó. Nem tudom, mennyi idő telik el, mire megint eszmélek, hegyek között járunk, aludtam vagy mi, nem tudom, riadtan nézek a lányra magam mellett, most veszem észre, hogy lenőtt a haja, eddig nem tűnt fel, megkérdezem, jól van-e, bizonytalanul néz rám, hunyorog, elég nagy a köd, nézem a benzinmutatót, jócskán fogyott, a hajnal is mintha derengene, úgy látom, a város felé gurulunk, valószínűleg a budai hegyek felől, belenézek a tükörbe, a hátsó ülésen nincs senki, megrémülök, a fékre taposok, lefullad az autó, a lány megijed, de csak mintha rosszat álmodna, összeráncolja a szemöldökét, kisimítja gyorsan, kérdezi, mi van.

– Hol van? – kérdezem olyan halkan, hogy alig hallom a saját hangomat.

Néz rám, mintha bolondoznék.

– Kiugrott? – közben már indulok tovább, aludtam volna, lehetetlen, kiszállt és nem emlékszem rá, vagy itt se volt, nem merem megkérdezni, mi ez az egész, azt se tudom, mi az autóm neve, egyre nagyobb a köd, alig látni, a fűtés mintha nem működne, fázom egy ideje, próbálom feljebb tekerni a fűtést, nem segít, megyünk tovább, a János Kórház, örülök, végre ismerős környék, de hogy kerülünk ide, végre eszembe jut a Nissan szó, hogy felejthettem el, most a rendszámmal küszködöm, most az nem jut eszembe, egyetlen betű vagy szám se, ez lehet egyszerű kimerültség, de a sapkás lány megmagyarázhatatlan úgy, ahogy van, a legjobb, ha nem hozom szóba.

– Én sem tudom – mondja csendesen a lány, nem világos, ez a sapkás hollétére vonatkozik, vagy arra, hogy merre megyünk, mindenesetre nincs pánikban, ettől megnyugszom én is kicsit, ezt is szeretem benne, hogy elfogadja a dolgokat, ideteszi például az életét a kezembe, és nem aggódik miatta, pedig látnivaló, hogy nincs minden rendben velem, továbbra is foglalkoztat, miként eshetett ki az idő, és most már az is, hogy vajon mennyi, abba kéne hagyni ezt az utazást, a lány is ezen tűnődik, tudom, egyre nyilvánvalóbb, hogy nem lesz megoldás, tipikus rémálom, addig mész, míg kitart a benzin, mintha nem lenne fék, miközben van, ahhoz meg kellett állnom, hogy a lány kiszálljon, ha kiugrott volna, észrevesszük, hogyhogy nem emlékszem semmire, valahogy ráálltam erre a negyvenes sebességre is, nem tudok gyorsabban menni, hiába ad parancsot az agy, próbálkozom, nem megy, lassítani se sikerül, azt hiszem, lebénult bennem valami.

– Hallottad, mit mesélt? – kérdezi fojtott hangon a lány.

Óvatosan intek nemet a fejemmel. Mesélt volna?

– Hogy hetek óta keresi azt a fiút.

– Milyen fiút?

– Hallottad, nem? A határozott állkapcsút, aki csak miatta van a világon. Itt ültél, mikor mondta.

– Nem figyeltem.

Nagy levegőt veszek, hogy kibírjam.

– Őt látja maga előtt hetek óta, a riadt tekintetét. Bemegy valami sörözőbe, és ott ül, szép, határozott állkapcsa van, a bejáratot lesi, és amikor ő belép, kicsit megemelkedik. Hetek óta keresi a helyet, nem tudja, hogy néz ki, de ha belépne, megismerné, még mielőtt a srác mozdulna. Nem figyeltél?

Kiver a verejték, nem mondok semmit, ezek szerint itt volt, nem őrültem meg, vagy éppen hogy igen, róla mesélt a laptopos, keresik egymást, rajtam keresztül keresik, de hova lett, a lány se tudja, miért nem idegesíti jobban, mi ez, közben a Tabán mellett járunk, most már fúj a köd, közel az Erzsébet híd, mintha be lennék nyugtatózva, le lennék lassulva, az utolsó pillanatban látom meg a jobbról elénk lépő embert, óriásit fékezek, hátralép, megyek tovább, nem vagyok ideges egyáltalán, a lány se, hosszasan nézzük az embert, ő is néz, mérhetetlen tanácstalanság az arcán, szelíd értetlenkedés, olyan, mintha magamat látnám, mintha én lennék harminc év múlva, a lány is felém fordul lassan, ugyanerre gondolhat, vagy csak arra, hogy nagyon hasonlít rám, mikor az előbb majdnem elütöttem, úgy éreztem, mintha én lennék életveszélyben, dobogni kezd a szívem, majdnem kiesik, ráteszem a kezem, most nem idegesít, érzem, ahogy dübörög.

Felkanyarodunk a hídra, nehezen vehető ki a sáv, mellettünk záróvonal innentől nagyon sokáig, meg kéne beszélnem a történteket a lánnyal, de nem szólok semmit, nem jut eszembe a neve, kapkodni kezdem a levegőt, ez rosszabb mindennél, olyan régen utazunk, kísérteties a köd, és itt van a kényszeres negyvenes sebesség is, muszáj tartanom, ezt akarja valami bennem, megkísérlem összeszedni magam, nézzük akkor, mi volt ez, az ember, aki mintha én lennék, a csaj a hátsó ülésen, aki a laptopost keresi, a laptopos, aki őt, nem tudtam összehozni őket, oda kellett volna vinnem a lányt, én zökkentettem ki az időt, ez lett volna az éjszaka küldetése, vagy az enyém, mi lesz, ha soha nem találják meg egymást miattam, de hát azt se tudom, hova megyek, hogy én mit akarok, miért akar tőlem bárki bármit is, mikor kérdezi már meg a lány mellettem, hogy mit csinálunk, én nem merem sem tőle, sem magamtól, egyre nagyobb a homály, ez az éjszaka közepe, mostantól virradna már, nem látni semmit a ködtől, a hajnal fényei nem tudnak áttörni rajta, képtelen vagyok gyorsítani, fékezni az előbb még sikerült szerencsére, nem lettem gyilkos, de most már nem tudnék, nézünk előre mereven mindketten, elvesztettük az időt, végképp elveszett, nem tudom, a Keletinél járhatunk vagy ez már Mogyoród, esetleg egy másik ország, kelet az irány, de ez is csak sejtés, gurulunk a felkelő nap felé, hacsak fel nem kelt már, nem látjuk a ködtől, talán ez már nem is a hold ideje, tartom az irányt, mióta mehetünk, még van benzin, félek a mutatóra nézni, még kiderülne, hogy hosszabb ideje vagyunk úton, mint ahogy a józan ész szerint lehetséges, tény, hogy éhes például nem vagyok, szomjas se, már világosnak kell lennie, csak a köd beburkol, nem kormányzom az autót, csak fogom a volánt, minek, úgyse látok utat, egyre valószínűtlenebb, hogy nem ütközünk semminek neki, ez a legrémületesebb, iszonyú baromság jut eszembe, hogy élünk-e még, ezen gondolkodik a lány is, hallom, ahogy felnevet, és tudom, hogy ezért nevet fel, fáradt a hangja, nem csilingel, ahogy szokott, mélyebb, nincs bátorságom ránézni, csak meredek előre, oldódjon meg magától minden, hálás vagyok, amiért nem kérdez feleslegesen semmit, lehajtom a fejem, nekem még lett volna egy-két dolgom, tudományfilozófiai PhD-képzésem például, ez jut eszembe, mint legfontosabb, meg hogy épp most szerettem meg a Calvadost, innom kéne még belőle, nem ezek számítanak, hanem hát itt ez a lány, lehet, hogy a szerelmem, még nem derült ki, jön velem a ködben, betakar minket a fehér tej, felhő, ragacs, már nem is várom a csattanást, úgyse jön, belém hasít valami, szerintem nem csak órák teltek el, összegyűjtöm minden erőmet, nehezen megy, rákészülök, nagy levegőt veszek, és óvatosan, lassan ránézek kormányt tartó kezeimre, hirtelen fogy el a levegőm, hiába készültem rá, érzem, ahogy kitágulnak a pupilláim, azt látom, amitől féltem, ránc, tiszta ránc az egész, ösztönösen kapom jobbra a fejem, igen, az van, amire most már számítok, mégis elborzadok, a lány már nem lány, nem fordul felém, tud mindent, nem mer megnézni engem, én se nézek a tükörbe, megyünk akkor az idők végezetéig, egymás fogságában a Nissanomban, tudom már a rendszámot is, mélyről, messziről jutott eszembe, valahol kódorog a nővér és a laptopos az éjszakákban, sose találkoznak, miattam, mi viszont itt vagyunk, a hold tart minket az úton, mi meg egymást szorosan, a legszörnyűbb, hogy ez nem álom, nem akarom bámulni a lányt, nézek előre ki a szélvédőn, mintha rendben lenne minden, én egy nyugodt vezető vagyok, ő egy higgadt utas, nézünk előre, mintha látnánk valamit vagy mintha értenénk ezt, most szűnnek meg a hangok, tartom a kormányt, erősen szorítom, véget érhetne már minden, de valahogy nem történik semmi, nem történik semmi baj egyelőre.

(Illusztráció: Szakállas Zsolt – Elízium)