Az első ősz – képek

A szobában egy vékony nő ült, Ada. Huszonévesnek tűnt, kontyban fogta össze a haját. A kezén gyűrűk csillogtak, sok kicsi gyűrű, kékek, sárgák és feketék, mintha belenyúlt volna csomó fülbevaló közé. Sokkal idősebb volt a koránál.

Háziorvos volt egy kuplerájban. Néha kicsit büszke volt magára, hogy nő létére orvos, ő talán a nyolcadik nőgyógyász Magyarországon, de általában nem volt különösebben meghatódva a munkájától. Svájcban tanult, 6 év alatt végezte el, 1922’re végzett. Ült és gondolkodott. Ha lett volna egy festő kedvese, akkor biztosan megfestette volna, de nem volt. Sőt a szabadidejében ő festett meg másokat. Gyakran kijárt a Margitszigetre.

Ilyenkor nagy, fehér szoknyákat vett fel és kiült a vásznával valamelyik rétre. A legjobban a szerelmeseket szerette festeni. Egyrészt, mert azok általában nem vették észre, másrészt, mert volt bennük valami báj, ahogy nem vették észre őt. Néha félt attól, hogy a barátai is megjelennek, de ettől hiába félt. Megalapozottan az óvatlan tekintetek zavarták, mivel tudta, hogy ez eléggé illetlen. Gyermekkora óta próbálta megszelídíteni a saját illetlenségét.

A festett képeket otthon a falakra aggatta, esetleg ha megszorult, rokonoknak ajándékozta nevenapi ajándékként. Úgysem lehetett senkit felismerni a szigetről. Ószereseknek persze nem adta volna ki őket.

Néha jöttek hozzá a kuplerájból. Ilyenkor a perditák hangos –Ohhokkal- estek zavarba a képektől (, milyen érdekes, a legtöbben tényleg zavarba estek,) mintha valami eretnek templomba jöttek volna. Még a konyha is ki volt tapétázva emberekkel és párokkal. (Nem gyakran jöttek hozzá vendégségbe).

A nőegyleti ismerősei folyton faggatták, hogy hogyan képes nőgyógyász lenni nőként és miért nem zavarja az illetlenség, amikor egy kupleráj, de még embereket titokban lefesteni is felháborítóan illetlen.

Ada, mert így hívták, ilyenkor vagy hallgatott, vagy nevetett. Ő a nőegyleti hölgyeket tartotta a legilletlenebbnek, ahogyan elvárják, hogy ne tartsák őket nevetségesnek. Onnantól természetesen nem adott nekik képeket, inkább virágokat vágott vagy borókagint csinált. A nőegyleti hölgyek rejtélyes módon szerették a borókagint. Ada rovaríze miatt utálta.

Ha éppen nem azon gondolkozott, hogy miért utálja a borókagint, a képeit figyelte. Nem bántóan illetlen csakugyan, hosszú órákon keresztül ellopni valakinek a jelenlétét? De legtöbbször arra jutott, hogy nem. Nem, mert Degas is ezt csinálta, Picasso is ezt csinálta, Leonardo is ezt csinálta, igaz, hogy ők nagy festők voltak, de ha a kicsi francia Renoirnak szabad órákon át figyelni az evezősöket, akkor ő is nézheti a szigetieket. Úgysem sikerül őket tökéletesen megfesteni.

Persze sok kedvence volt. Volt például a kölni pár (nappali) aranybarna hajú, sötétszemű lány éppen mutat valamit a sötétszőke, sárgaszemű fiúnak, a kilátó felé néznek, a kezük a fűben, azon támaszkodnak. Aztán a kalapos ember (konyha). A kalapos ember áll a tulipánmező közepén, arccal a kilátó felé(vagy víztorony?), miközben egy ismeretlen nőnek a fotográfiája van a mellkasára tűzve. De talán a legszebbek a Verébék (mosdó) az idős mama és a fiatal fia, ahogy támogatja, miközben egyikőjük sem veszíti el a méltóságát, pont úgy néz ki a néni, mint egy veréb. Az ő lefestésüket eleinte szégyellte, de utána a kézmosótükör helyére akasztotta őket, hogy legyen miért kezet mosnia.

Szóval gyakran festett. De most nem festett, hanem a felhőket nézte és a futársegédet, ahogyan botladozik a sárban. Tegnap sok eső esett.

Eszébe jutott az körtefa, az ő körtefája, amit még a keresztszülei ültettek. Azt mondták, hogy a tiéd, ez a fa te vagy, aztán tizenkét éves volt, amikor a fa véglegesen szétrohadt. Valami betegség. Nem volt rezisztens. Most akkor ő 16 éve halott? Az ilyen mélabús gondolatokat, mintha kifejezetten az eső utáni napokra találták ki.

Egyszer volt egy társbérlője, Csilla és arra gondolt, hogy ilyen az élet. Valaki, aki folyamatosan melletted van és nézi a képeket, de nem szól semmit. Hangosan énekel, amikor zuhanyzik. Természetesen kutyája is van, az élet-társbérlőnek (, Csillának,) és felváltva kényszerülnek arra, hogy egymás cselédei legyenek (a társbérlővel, nem a kutyával). Jobb a társasági élete.

Amikor nem ilyen dolgokon gondolkozott, gyakran segített a táncosoknak is. Például varrni tanította őket vagy pénzzel. Gyakran beszélgetett a boltosokkal és szerette az operát.

De már hetek óta meg sem szólították. Miért vagyok ilyen üres, ezen gondolkodott és azon is, hogy hogy lehet valaki ilyen üres, miközben ő az országban a nyolcadik nőgyógyász és szabadidejében embereket fest a Margitszigeten. Hiszen szeretett is, annyi embert szeretett és annyi embert szeret. Az ingaórájával figyelték egymást. Tik-tak, mondta az óra, még a nagymamájától örökölte, tik-takk, közönyösen és részvéttelenül. Ébenfa borítása volt és nagy sárgaréz ingája. És ahogy komótosan jobbrabalra, balrajobbra dőlt az inga, úgy gyűrte fel a tehetetlenséget a szobában. Ada remegett. A csizmája után nyúlt.

Kirohant az utcára és belegázolt a sárba, elesett, olyan lett a szoknyája, de rohant tovább. Rohant tovább és énekelt. A sok képre gondolt, a sok árnyékra, amit ellopott, arra, ahogy most mind ott vannak összezárva a lakásában és üres szemükkel jobb híján egymásra bámulnak. A hullaszilvát énekelte és az érikaszőlőt. A Dunáig futott, aztán hazament.

Másnapra találta meg az első ősznek hitt hajszálát, öt év múlva állapította meg az orvos az őrületet.

 

(Illusztráció: Henrietta Harris: Surreal portrait)

A 69. Berlinale (2019 február 7-17.)

 

 

Az idei nemzetközi filmfesztivál a nemek egyenjogúsága nevében folytatott küzdelem jegyében telik, legalábbis a filmgyártás terén. Sajtótájékoztatók, közös nyilatkozatok, az idei fesztivál végén leköszönő fesztiváligazgató másokkal közös nyilatkozata, se szeri se száma a fesztivál ezzel foglalkozó eseményeinek.
Nem tudok azonban szabadulni attól a sejtésemtől, hogy ez a Me too (Én is) mozgalom német, illetve berlini visszhangja is, ami önmagában nagyon pozitív kezdeményezés.

Ezért is, hogy  a nők helyzetét kritikusan bemutató filmek nagy számban vannak jelen az idei  Berlinálén. ( Ünneprontás szándéka nélkül azonban szögezzük le, hogy nemek közötti egyenjogúságért folytatott filmes küzdelem nem mindig eredményez művészeti alkotást, s erre nem egy példa van az idei Berlinálén is.)
A Bertolt Brechtről készült és dokumentumfelvételekkel gazdagított film, mely eredetileg kétrészes TV sorozat volt, rendkívüli érzékenységgel ábrázolja a huszadik század egyik legnagyobb drámaírójának csillapíthatatlan éhségét az új kapcsolatokra, s Brecht, aki a huszadik század leggyakrabban játszott színházi szerzője a legkevésbé sem zavartatja magát (egykori kollégái visszaemlékezései szerint) ha valamelyik barátnője teherbe esik, vagy ha házasságot ígér, anékül hogy ezt komolyan gondolná. Brecht művész, s neki sok minden megengedhető. A film egyik legnagyobb erénye éppen az, hogy korabeli, dokumentumfelvételek és egy hiteles játékfilm összeötvözésével mindvégig egyetlen kérdést tesz fel a nézőknek: Bertolt Brecht, a művész és Bertolt Brecht a férfi különválasztható-e? Másként megfogalmazva, műveinek megítélésére hathat-e személyisége, az a tény hogy meggyőződéses kommunista és javíthatatlan nőcsábász volt?
Az eltorzult, beteg férfiszerep, azaz egy sorozatgyilkos valóban elkövetett szörnyű tetteinek krónikája az Aranykesztyű című német-görög film.  Az Aranykesztyű egy hamburgi lepukkant kocsma neve, mely  kedvelt törzshelye megrögzött alkoholistáknak és prostituáltaknak (akik között jónéhány alkoholista is van).
Ide jár Honka úr is a film főszereplője, aki súlyos szexuális gondokkal küzd, külseje riasztó, s a lakására hívott prostituáltak közül néhányat brutálisan meggyilkol.
A film szelíden fogalmazva, elviselhetetlen naturalizmust, s a kannibalizmussal vetekedő “éhséget” mutatja be, nagyon sokszor. (Nem egy férfikolléga a rosszullét határán ment el a film közepén.) A hetvenes évek hamburgi számkivetettjei köztük a deportálást túlélő nő, a német hadseregben a háború alatt szolgáló katonatiszt, a lánya után sóvárgó egyedülálló asszony, a görög emigránsok, akik a gyilkos szerint bűzzel árasztják el a lakását, holott a bűz a lakásában elrejtett holttestekből árad, a rettenetek képiek és verbálisak.
Abban azonban biztos vagyok, hogy 1970-ben Budapesten nem ilyennek képzeltük Nyugat-Németország híres kikötővárosát, Hamburgot.

Másféle borzalmat elevenít fel  Agnieszka Holland világhírű lengyel rendezőnő filmje, a Mr. Jones (Jones úr).
Ez a film Gareth Jones welszi újságíró makacs igazságkeresésének állít emléket, no meg mindannak ami napjainkban másféle rosszullétbe kerget sokunkat: a hírek manipuláltsága, a nagypolitika kíméletlen szempontjai, a korrupció és így tovább. Ma Magyarországon bátor oknyomozó újságírónak neveznénk Mr Jones-t, aki 1933-ban  az új kancellárral, Adolf Hitlerrel készített interjút.
Mr. Jones, aki ebben az időben Lloyd George miniszterelnök tanácsadója volt, németországi útja után figyelmeztette az angol kormányt, hogy Hitler sokkalta veszélyesebb ellensége Európának, mint azt bárki el tudná képzelni. A kormány tagjai kedélyesen kacarásznak ezen, s néhány héttel később Mr. Jonest pénzhiányra hivatkozva elbocsájtják állásából.
Mr. Jones folyékonyan beszél oroszul, Sztálinnal is interjút akar csinálni, szerencséjére Lloyd George akkori miniszterelnöktől (volt munkáltatójától) csodás ajánlólevelet kap, s elindul a Szovjetunióba, pontosabban Moszkvába, ahonnan természetesen nem mehet el más városokba. Igen, ez az időszak az öt éves terv mindenáron történő teljesítésének gazdasági háborúja,  melynek része az agrárszektor végletes kirablása. A Holodomor, mely ukrajnai milliók tudatos éheztetésével s halálukkal végződött, az egyik legszörnyűbb tömeggyilkosság volt melyet a szovjet hatalom tudatosan felülről vezényelve hajtott végre. A lakosságtól katonai erőszakkal rekvirált mezőgazdasági termékek egy részét a Szovjetúnió “kemény” valutáért exportálta.
Mr. Jones erősen kötődik Ukrajnához, mert apja évtizedekkel korábban gyárat hozott ott létre, melynek neve Sztolinó. Ide látogat el a welszi újságíró, hogy saját szemével győződjön meg a Szovjetúnió gazdasági sikereiről. Mint minden vérbeli újságírónak neki is van egyetlen fontos kérdése:
honnan van pénze a szovjet kormánynak a gigantikus beruházásokra, az ingyenes oktatásra, a rendkívül olcsó kultúrára, miközben a világgazdasági válság Angliát éppen úgy sújtja, mint az USA gazdaságát.
Látjuk Jones első konspiratív lépéseit, miközben hangosan szóló rádió mellett beszélget, megcsodálhatjuk a korrupció mértékét (minden szoba foglalt, de néhány bankjegy átnyújtása után van szabad szoba a szállodában, bepillanthatunk a nyugatiak és az őket szórakoztató (szex-kábítószer-alkohol) klubjának furcsaságaiba, sőt többször is hallhatjuk a New York Times moszkvai tudósítójának leckéit az élet örömeiről valamint az erkölcs nevetségességéről.
Jones elmegy Ukrajnába, hogy lássa a Szovjetunió fantasztikus eredményeit. Fakérget rágcsáló, éhhalál szélén tántorgó embereket lát, holttesteket az elnéptelenedett falvakban, s gyerekeket akik saját testvérüket eszik meg.
A csodával határos módon éli túl az ukrajnai utazást, s a GPU azzal a feltétellel engedi vissza Angliába, hogy nem ír semmi másról mint a fantasztikus sikereket elérő  Szovjetunióról és a mindenki által szeretett és tisztelt Sztálinról.
Megígéri, egyszerűen azért hogy ne öljék meg és visszatér Angliába, pontosabban otthonába Welszbe. Lloyd George továbbra sem hisz el egyetlen szót sem mindabból amit Ukrajnában Jones látott, de egy ember hisz neki, ez pedig Orwell. A filmrendező interpretációja szerint Jones és Orwell beszélgetései inspirálták az Állatfarm című művét.
Jones nem tud ellenállni az igazság keresésének: nyilvánosságra hozza tapasztalatait az ukrajnai éhínségről, melyet Sztálin kezdeményezett, mert a fekete föld Ukrajnában gazdag termést hozott.. A tömeges és erőszakos rekvirálások következtében csaknem négy és fél millió ember éhen halt, akiknek több mint fele gyerek volt. Aki mindezt mégis túlélte, többnyire felnőttek, azt valamelyik szibériai munkatáborba vitték. Jones cikke megjelenik ugyan minderről, de addigra már az USA és a Szovjetunió aláírja a két ország közötti kereskedelmi egyezményt.
Az újságíró 1935-ben (a film szerint Belső Mongóliába) a japánok által annektált Mandzsúriába megy. A  film végén megjelenő szöveget olvasva tudjuk meg, hogy Mr. Jones valahol Mandzsúria egyik kies falujában banditák fogságába esik és ugyan kísérőjét (Mr. Müllert) szabadon engedik, de őt  a harmincadik születésnapja előtt egy nappal kivégzik.

Hadd ne értékeljem e filmet. Ehelyett ajánlom mindazoknak, akik szeretik a történelmi dokumentumfilmeket, és tudnak angolul is, a   Hitler, Sztálin és Mr.Jones című dokumentumfilmet.

https://www.youtube.com/watch?v=LH9Tk2Zqw68&t=53s 

 

 

Ligia Keșișian három verse

EGY HAJÓ ÖRÖKRE ELHAGYTA A KIKÖTŐT

 

Az ujjam hegyével megérintettem a boldogságot
féltem, nehogy megrepedjen
nehogy darabjaira törjön
nehogy a karjai, fülei szanaszét hulljanak a szobában.

Ellenállást tanúsított, enyhén domborított, védekezően,
nem tudta, hogy nem akarom végleg elmozdítani a helyéről
csak néhány pillanatig

óráig

napig

szerinted hibát követünk el, ha nem szökünk el együtt?

New Yorkban ebben az évszakban meleg van, és nyílt egy kávézó a hetedik utcában
ott az egészet elölről kezdhetnénk

Új-Delhiben pedig megrendezik a sárkányok fesztiválját
az égbe emelkednek,
hogy a megváltást keressék

De te is tudod
amit mi keresünk, az csak bizonytalan ideig létezik

 

GYÖKEREK

tudod, néha, mikor csendben ülök, és kortyolom a kávét
elkezd bizseregni a talpam
egyszer egy jósnő mondta, hogy valaha, egyik előző életemben
cirkuszban laktam
kicsavart tagokkal mutatványoztam a trapézon
azért is fájnak az ízületeim, mikor esik
féldrágakövekbe öltözve táncoltam a kötélen
Wim Wenders pont így álmodott meg
és szegekre meg szilánkokra léptem, valahányszor csak kedvem támadt nekivágni a világnak
és a bohócok, a kígyóbűvölők meg a tigrisszelídítők
mind megmosták és megcsókolták a lábamat
sőt, néha még egy-egy csokit is hoztak nekem.
De én tudom, hogy igazából mitől van ez,
Az átkozott gyökerek folyton kínlódnak, hogy áttörjenek a bőrömön,
Hogy a földbe mélyedjenek és megtartsanak egy helyben
én meg csak: nem és nem és nem.

 

A POGÁNY 

Rámírtál, hogy Alaszkában vagy
és lékeknél halászod ki az észak sellőit
a mellüket pikkelyek borítják, a szemöldökük vékony
mint a kubista rajzokon a madarak szárnya
lomhán hullott a hó, és űzőbe vettél egy-egy jávorszarvast,
hogy télen legyen mivel csillapítanod az éhséged
itt eltelt még egy nyár
megszelídítettem egy lovat, és szabadon engedtem a folyóparton

betértem a faludba
keserűcseresznye-lekvár illata volt
azokban a hetekben egyáltalán nem látszott a hold
házról házra kopogtatok, hogy megöleljenek az idegenek,
hogy egy csupor tejet kérjek tőlük.
ő kézen fog, és odavezet a tűzhöz.

András Orsolya fordítása

Illusztráció: Paul Klee

 

Ligia Keșișian első kötete, a Mici cutremure [Kis földrengések] 2017-ben jelent meg a Charmides kiadónál. Saját szövegek írásán kívül angol és spanyol nyelvű irodalmat fordít (többek között Alejandro Jodorowsky, Raul Zurita, Mario Santiago Papasquiaro műveiből), valamint a Poesis International című folyóirat munkatársa. Irodalmi tevékenysége mellett Ligia Keșișian a következő zene- és filmfesztiválok kurátora: Balkanik Festival, Caravana Metropolis, KINOdiseea ICFF.

Thomas Bernhard: Ein Kind

A fickók fogtak, a vállukra kaptak és hazavittek Traunsteinba. Mikor aztán a Taubenmarktra értünk gyorsan le is dobtak az ajtónk elé és alighogy földet értem már el is tűntek anélkül, hogy jólnevelten köszönetet mondhattam volna nekik. Fölpillantottam sötét falú házunk második emeletére. Semmi mozgás. Hajnali három óra körül lehetett. A legkétségbeejtőbb látványt a gyámom Steyr-féle fegyverbiciklije nyújtotta, amit a pasik távoztukkor a házfalnak támasztottak. Kétség sem fért hozzá, hogy mielőtt hazamennék anyámhoz, muszáj nagyapám felé vennem az irányt, aki egy öreg parasztházban lakott nagyanyámmal Ettendorfban, alig száz lépésnyi távolságra a híres zarándoktemplomtól, ahol minden év húsvét hétfőjén az úgynevezett „György-lovaglást” rendezik. Anyám és én, mi egyszerűen nem lettünk volna abban a helyzetben, hogy megakadályozhassuk a közelgő katasztrófa kirobbanását. Nagyapa volt az a tekintély, aki előtt mindenki meghajtotta magát, aki elsimította, az elsimítandót és akinek szava az első és az egyetlen volt. Ő volt a bíra. Az ítélet felkent kimondója. Pontosan tudtam, mivel járna csöngőnk óvatlan megnyomása. Ezért bölcsen megtartóztattam magam ettől. Fogtam az eltorzult fegyverbiciklit, beszorítottam a házfal és az évek óta mellette álló, minden estleges célnak kitett talicskánk közé és elindultam a három-négy kilométerre lévő Ettendorfba. Tetszett a város csöndje és kihaltsága. A pékeknél már égtek a fények. Továbbfutottam ki a Traubenmarktról, le az úgynevezett „Fogorvoslépcsőn”, ahol amíg csak az emberi emlékezet elér egy fogorvos rendelt, aztán el a kereskedőink, a cipész, a szabó és a temetkezési vállalkozó mellett, minden mesterségnek, ami csak elképzelhető, meg volt itt a saját székhelye, aztán el a gázgyár mellett, majd egy fadeszkán át a Traunon. A Traun felett száz méter magasan a technológia csodája húzódott keletről nyugatra, zseniálisan, merészen, így hallom nagyapámat: „ez a szerkezet: a viadukt!” Emlékszem, hogy a délutánok unalmában sokszor raktam kavicsokat a sínekre, kétségtelenül túl kicsiket a gigantikus mozdonyokhoz képest, amiket én és iskolatársaim is annyira szívesen láttunk volna kisiklani és a mélybe zuhanni. Hat- Nyolcéves anarchisták gyakorlatoztak órákon át minden siker vagy eredmény nélkül az úgynevezett „Borlejtő” lankáinak hőségében. Köveket és faágakat hordtak a vágányokra és lesben guggolva vártak. De az érkező vonatok nem is gondoltak azzal, hogy letérjenek pályájukról és a vagonjaikkal együtt a mélybe zuhanjanak. Szétzúzták a kavicsokat és a levegőbe perdítették a faágakat, miközben mi fejünket behúzva lapultunk a bokrok között. Anarchista szándékaink beteljesítéséhez nem szellemi képességeink, hanem csupán testi adottságaink bizonyultak elégteleneknek. Néhanapján viszont renyhe hangulatunkban voltunk és kőmorzsák vagy fabotok helyett csak pénzérméket raktunk a sínekre és örvendeztünk minden sikeres Expressz-présetnek. Az érméket egy nagyon precíz és kifinomult szisztéma szerint kellett a vágányokra helyezni, hogy az ember különösen jól sikerült lenyomatokat érhessen el, a dilettánsoknak viszont elugrott a pénzük és nem találták meg újból a Borlejtő bozótjai és kavicsrakásai között. Sokszor képzeltem el magamban ahogy a viadukt összeomlik, az álmaim közül sokban még ma is megvan ez a kép: az összeomló vasúti hídnak, gyermekkorom elementáris fantázia-katasztrófájának a képe. A hömpölygő folyó felett cérnaszálként függő első osztályú kocsik, tele holttesttel és a katasztrófa szelében visítva vonagló túlélőkkel. Már legkorábbi gyermekkoromtól kezdve, az álmaim mindig lerombolt városokban, összeomlott hidakban és leszakítva a mélységbe lógó vonatokban érték el csúcspontjukat. Ez a vasúti híd volt a legmonumentálisabb építmény, amit az odáig láttam. Ha elhelyezünk akár csak egy egészen kicsi dinamitnyalábot az egyik pilléren és robbanást idézünk elő, akkor az egész híd feltartóztathatatlanul összeomlik, mondogatta sokszor nagyapám. Ma már tudom, hogy igaza volt, elegendő hozzá fél kilogramm robbanóanyag és a híd összeomlik. A tudat, hogy egy tasak robbanószer ami nem nagyobb a családi Bibliánknál elég, hogy a messze több mint száz méter hosszú hidat összedöntse úgy nyűgözött le, mint semmi más. De távol a hídtól kell egy gyújtószerkezet is, mondta nagyapám, hogy az ember ne repüljön a híddal együtt a levegőbe. Az anarchisták a föld sója, ez volt a szavajárása. Engem ez a mondat is lenyűgözött, egy volt ez az ő visszatérő aranyköpései közül, melynek teljes és pontos jelentését természetesen csak később és apránként érthettem meg. A viaduktra a Traun felett mindig úgy pillantottam fel, mint valami mindennél nagyobb, félelmes mindenhatóságra, természetszerűleg egy sokkal nagyobb mindenhatóságra, mint Isten, akivel egész életem során sem tudtam mit kezdeni, a híd volt nekem a magasságosság. Éppen ezért én mindig azon spekuláltam, hogyan lehetne ezt a magasságosságot rangjáról letaszítani. Nagyapám pedig minden, a híd összeomlásához vezető lehetőséget fölmutatott nekem. Robbanóanyaggal az ember mindent meg tud semmisíteni, amit csak akar. Elméletben minden nap, mindent elpusztítok, érted, mondta. Elméletben lehetséges, hogy minden nap és minden kívánt pillanatban mindent elpusztítsunk, megsemmisítsünk és eltöröljünk. Ezeket az eszméket érezte a legnagyszerűbbeknek. Én pedig elsajátítottam ezeket a sajátos gondolatokat és egész életemet játékszabályaiknak megfelelően éltem. Gyilkolok, amikor akarok, összeomlásokat okozok, amikor akarok. Rombolok és pusztítok, amikor csak akarok. De a teória csak teória marad, mondta nagyapám s azzal pipára gyújtott. A viadukt éjszakai árnyékában, ahol a legnagyobb kedvel gyújtottam rá anarchista gondolataimra, úton voltam nagyapámhoz. A nagyapák az igazi tanárok, minden ember voltaképpeni filozófusai, mindig ők rántják félre a függönyt, amit mások csak folyton összehúznak. Ha velük vagyunk, megláthatjuk mindazt, ami valódi, nem csak a nézőteret, de a színpadot is, sőt azt is ami a mögött van. Évezredek óta a nagyapák teremtik meg az ördögöt ott, ahol nélkülük csak a féltőn szerető, jóságos Isten létezne. Általuk tapasztalhatjuk meg a körülöttünk folyó színjátékot teljes valójában, nem pedig csupán szegényes és hazug, bohózatszerű maradékként. A nagyapák irányítják unokájuk tekintetét oda, ahol, ha nem is mindig valami elementárisat, de legalább valami érdekeset lehet látni, és az ő állandóan a lényegre irányuló figyelmük által szabadítanak meg minket abból a sivár és vigasztalan ínségből, amelybe nagyapáink nélkül kétségkívül hamarost bele kéne fulladnunk.

Koltai Bojtor fordítása

 

Testvér? Vagy…? (Szöllősi Mátyás regényéről)

A “mindannyian testvérek vagyunk” gondolata különös összefüggésben kerül elő Pál Areioszpagoszi beszédében (Ap csel. 17:22-34). A nagy térítő művelt pogányok előtt, a görög kultúra fellegvárában prédikál, és itt hivatkozik egy görög költő tanúságára is.
Ez valami multikulti trükk lenne? Vagy utalás arra, hogy a Biblia mellett létezik (létezhet) egy egészen másfajta, ám éppígy univerzális kinyilatkoztatás – ez pedig talán épp a művészet? Hiszen furcsa a testvériségre való utalás egy olyan vallás szülöttének a szájából, ahol a testvérek örökké rivalizálnak és viszálykodnak. Ráadásul Pál egy olyan megváltó tanait hirdeti, aki a vérségi-családi kötelékeknél mindig is fontosabbnak tartotta a szellemieket.
Akkor mit is jelent a Bibliában a testvér? Mit akarhat Pál a „közös származás” hangsúlyozásával?
Azt hiszem, ezt nem is tudjuk meg. A felháborodott görögök – akiket egy cseppet sem hatnak meg Pál gesztusai és izgalmas gondolatfutamai – dühödten félbeszakítják a beszédet. A „testvéres” beszéd a nagy apostol, Görögország térítőjének talán legnagyobb kudarca.
Szöllősi Mátyás egy nagy tömeg előtt elmondott beszéd (gyónás?) kudarcával végződő Simon Pétere számos ponton utal az Areioszpagoszi beszéd dilemmáira is.
Tényleg testvérek vagyunk? A cselekmény a migránsválság idején játszódik, a regénybeli főváros pályaudvarán lépni sem lehet a menekültektől. De Simon diakónust, a főhőst nemcsak a kiszolgáltatottságuk rázza meg, hanem a velük való kommunikáció nehézségei is. Ha tényleg testvérek vagyunk, akkor miért nem értjük könnyebben egymást? A másokkal való közösség lehetősége, reménye nemcsak a nyílt utcán kísérti meg Simont. Haldokló apja egy étteremben elárulja, hogy van egy házasságon kívüli kapcsolatból született fiútestvére, és átnyújtja a telefonszámát.
Simon szinte összeomlik: hányan is vagyunk tulajdonképpen? És kikhez vagy mikhez tartozunk? Egy elég homályos célú, lelkigyakorlatos(?) vidéki utazás után Simon a féltestvére nyomába ered, hosszan beszélget egy vak(?) nővel, majd belekeveredik a parlament előtt tüntető tömegbe, ahol is a vezérszónok kérésére nyilvános vallomást (gyónást?) tesz.
Titokzatos, nehezen rekonstruálható cselekmény. A regénybeli diakónus élete, „testvér-keresése” nemcsak a bibliai Péter, hanem a Saulból lett Pál életrajzára is emlékeztet (utazgatások, kudarcba fulladt beszédek, vakság etc…), a hasonlóság érzését az is fokozza, hogy Szöllősi írásmódja jobban hasonlít a Saulus, mint az Egy családregény vége szerzőjéhez. A bibliai utalások felismerését nehezíti a főhős túlontúl szétfolyó személyisége: nyoma sincs benne a bibliai Péter markánsan robosztus karakterének, a bibliai Pál fölényes és bölcs öniróniájának (micsoda arc! egy mozgássérült – nyilván hallgatói legnagyobb derültségére – olykor atlétaként szeret beszélni önmagáról.)
A regénybeli Simon borzalmas családi traumák árnyékában él, önmagát keresi, nemcsak a titokzatos testvérét, tétovázó és bizonytalan személyiség, és noha  a „testvér-keresése” mély bölcseleti kérdéseket is felvet, ő maga egyáltalán nem olyan lebilincselő és megszállottan vitatkozó gondolkodó, mint Dosztojevszkij hősei. De örökös totojázása, kényszeres bizonytalansága – ahogy szándékosan lassítani próbálja maga körül a dolgokat –, nemcsak érdekes, hanem valahogy méltóságteljes is. Ráadásul micsoda belső erő kell, hogy valaki nagy tömeg előtt kényszer és köntörfalazás nélkül bevalljon egy gyilkosságot!
A bibliai utalások miatt joggal vetődhet fel: vajon regényt vagy példázatot tartunk a kezünkben? Izgalmas kérdés, és az utolsó jelenetig nehezen tudunk dönteni. (Péter, a “testvér” zavarba ejtő kijelentése, hogy a főhőst csak „ő találta ki” – még nem mond ellent a regény példázat-jellegének: egymás álmai vagyunk, hiszen egymás nélkül nem létezhetnénk.) Ám a főhős aztán a parlament előtt drámaian beismeri, hogy merő együttérzésből ő gyilkolta meg a feleségét. Ez a fordulat szerintem nem is lóg ki a titokzatos utazásokkal, leleplezésekkel, váratlan találkozásokkal teli cselekményből, de egycsapásra megszünteti az elbeszélés példázat-jellegét.
Mi is a szenvedés, ha már puszta látványa ilyen elviselhetetlen kínokat okoz, ha ezt a kínt semmilyen szeretet és együttérzés nem képes csillapítani? Minek keres testvért az, aki képes  a legközelebbi hozzátartozóját megsemmisíteni? Létezik az együttérzésnek olyan foka, ahol a másik elpusztításától sem riadunk vissza? Ezek a kérdések már ki-vezetnek minket a Bibliából. A Szentírás sok mindent tabunak tekint (az emberben lakó gonosz kérdését is, hisz nincs olyan bibliai hős, aki képtelen lenne a bűnbánatra), a jóság és a gyilkolás kérdését, a szenvedés kibírhatatlan – mások számára is elviselhetetlen – intenzitásának  a problémáját is. Lehet annyira szeretni a másikat, hogy együttérzésből meg is gyilkolod? A Biblia szerint nem – vagy legalábbis ilyesmi nem vetődhet fel. A kereszténység útmutatásait követve megválaszolhatatlan erkölcsi dilemmák közt találhatod magad? Szöllősi Mátyás nagyszerű regényének tanúsága szerint igen.
A járt út a járatlanhoz is elvezethet.
És most térjünk vissza a beszéd, a nyilvános beszéd az Apostolok cselekedeteiben felvetett problémájához. Az őszintén multikulti Pál szinte mindent bevet az Areiopagoszon, amit ma a kommunikáció-kurzusokon tanítanak: közös nyelvet, közös horizontot, udvariasságot, gondosan felvezetett érveket, sziporkázó műveltséget. Az eredmény: kudarc. Simon Péternél senki sem lehet tétovább, teszetoszább és emberibb, ő minden mentség, köntörfalazás, óvatoskodás nélkül bevallja a bűnét. Természetesen Simon Péter is kudarcot vall. Mintha semmiféle emberi nyelven kifejezhető tétje nem volna az emberi életnek, hisz a másik megismerését épp a szavak nehezítik. Jellemző, hogy Simon igencsak hosszan társalog a bátyja lakásán található nővel, de az mindvégig nem derül ki, hogy a nő vak-e, és hogy pontosan milyen viszonyban van a testvérével.
Igen elgondolkodtató, hogy ez a remek regény a szerző novelláskötetét, a Váltóáramot záró Lefekvés előtt, ébredés után című elbeszélésének a folytatása. Talán nem is „folytatásnak” nevezhetjük, hanem merész kifordításnak. A novella, amely a szülők történetét, a megcsalást és a megbocsátást állítja fókuszba, egyáltalán nem tételezi a megértést lehetetlennek. A regény viszont egy sokkal nehezebb kérdéssel szembesít: az együttérzést és a szeretetet meg tudjuk-e egymásnak bocsátani? A bűn botrányát talán megértené és elviselné a tömeg – no de a szeretetét?
És nem a szeretet keltette elviselhetetlen kiszolgáltatottság és félelem lehetősége az, amely fenyegetővé, sőt veszedelmessé teszi, hogy a másikban (a tömegben, az idegenben, Péterben) a testvérünkre ismerjünk?
Kevés ilyen nyugtalanító regényt olvastam, mint Simon Péter vándorlásának a történetét.
Szöllősi Mátyás: Simon Péter.
Európa Kiadó. Budapest. 2018.

 

 

 

Irodalmi és Társadalmi Portál

make up wisuda jogja make up artist jogja make up artist yogyakarta mua jogja murah mua wisuda jogja make up pengantin jogja mutiara make up jogja make up wisuda jogja murah make up jogja putri rekomendasi make up wisuda jogja make up pengantin jogja putri sekolah make up jogja make up class di jogja make up murah jogja mua di jogja mua jogja bagus make up paes ageng jogja salon make up wisuda jogja salon wisuda jogja make up wisuda wardah jogja salon make up jogja mua jogja terbaik make up wisuda jogja bagus make up wisuda berjilbab di jogja
ujnautilus.info