A fickók fogtak, a vállukra kaptak és hazavittek Traunsteinba. Mikor aztán a Taubenmarktra értünk gyorsan le is dobtak az ajtónk elé és alighogy földet értem már el is tűntek anélkül, hogy jólnevelten köszönetet mondhattam volna nekik. Fölpillantottam sötét falú házunk második emeletére. Semmi mozgás. Hajnali három óra körül lehetett. A legkétségbeejtőbb látványt a gyámom Steyr-féle fegyverbiciklije nyújtotta, amit a pasik távoztukkor a házfalnak támasztottak. Kétség sem fért hozzá, hogy mielőtt hazamennék anyámhoz, muszáj nagyapám felé vennem az irányt, aki egy öreg parasztházban lakott nagyanyámmal Ettendorfban, alig száz lépésnyi távolságra a híres zarándoktemplomtól, ahol minden év húsvét hétfőjén az úgynevezett „György-lovaglást” rendezik. Anyám és én, mi egyszerűen nem lettünk volna abban a helyzetben, hogy megakadályozhassuk a közelgő katasztrófa kirobbanását. Nagyapa volt az a tekintély, aki előtt mindenki meghajtotta magát, aki elsimította, az elsimítandót és akinek szava az első és az egyetlen volt. Ő volt a bíra. Az ítélet felkent kimondója. Pontosan tudtam, mivel járna csöngőnk óvatlan megnyomása. Ezért bölcsen megtartóztattam magam ettől. Fogtam az eltorzult fegyverbiciklit, beszorítottam a házfal és az évek óta mellette álló, minden estleges célnak kitett talicskánk közé és elindultam a három-négy kilométerre lévő Ettendorfba. Tetszett a város csöndje és kihaltsága. A pékeknél már égtek a fények. Továbbfutottam ki a Traubenmarktról, le az úgynevezett „Fogorvoslépcsőn”, ahol amíg csak az emberi emlékezet elér egy fogorvos rendelt, aztán el a kereskedőink, a cipész, a szabó és a temetkezési vállalkozó mellett, minden mesterségnek, ami csak elképzelhető, meg volt itt a saját székhelye, aztán el a gázgyár mellett, majd egy fadeszkán át a Traunon. A Traun felett száz méter magasan a technológia csodája húzódott keletről nyugatra, zseniálisan, merészen, így hallom nagyapámat: „ez a szerkezet: a viadukt!” Emlékszem, hogy a délutánok unalmában sokszor raktam kavicsokat a sínekre, kétségtelenül túl kicsiket a gigantikus mozdonyokhoz képest, amiket én és iskolatársaim is annyira szívesen láttunk volna kisiklani és a mélybe zuhanni. Hat- Nyolcéves anarchisták gyakorlatoztak órákon át minden siker vagy eredmény nélkül az úgynevezett „Borlejtő” lankáinak hőségében. Köveket és faágakat hordtak a vágányokra és lesben guggolva vártak. De az érkező vonatok nem is gondoltak azzal, hogy letérjenek pályájukról és a vagonjaikkal együtt a mélybe zuhanjanak. Szétzúzták a kavicsokat és a levegőbe perdítették a faágakat, miközben mi fejünket behúzva lapultunk a bokrok között. Anarchista szándékaink beteljesítéséhez nem szellemi képességeink, hanem csupán testi adottságaink bizonyultak elégteleneknek. Néhanapján viszont renyhe hangulatunkban voltunk és kőmorzsák vagy fabotok helyett csak pénzérméket raktunk a sínekre és örvendeztünk minden sikeres Expressz-présetnek. Az érméket egy nagyon precíz és kifinomult szisztéma szerint kellett a vágányokra helyezni, hogy az ember különösen jól sikerült lenyomatokat érhessen el, a dilettánsoknak viszont elugrott a pénzük és nem találták meg újból a Borlejtő bozótjai és kavicsrakásai között. Sokszor képzeltem el magamban ahogy a viadukt összeomlik, az álmaim közül sokban még ma is megvan ez a kép: az összeomló vasúti hídnak, gyermekkorom elementáris fantázia-katasztrófájának a képe. A hömpölygő folyó felett cérnaszálként függő első osztályú kocsik, tele holttesttel és a katasztrófa szelében visítva vonagló túlélőkkel. Már legkorábbi gyermekkoromtól kezdve, az álmaim mindig lerombolt városokban, összeomlott hidakban és leszakítva a mélységbe lógó vonatokban érték el csúcspontjukat. Ez a vasúti híd volt a legmonumentálisabb építmény, amit az odáig láttam. Ha elhelyezünk akár csak egy egészen kicsi dinamitnyalábot az egyik pilléren és robbanást idézünk elő, akkor az egész híd feltartóztathatatlanul összeomlik, mondogatta sokszor nagyapám. Ma már tudom, hogy igaza volt, elegendő hozzá fél kilogramm robbanóanyag és a híd összeomlik. A tudat, hogy egy tasak robbanószer ami nem nagyobb a családi Bibliánknál elég, hogy a messze több mint száz méter hosszú hidat összedöntse úgy nyűgözött le, mint semmi más. De távol a hídtól kell egy gyújtószerkezet is, mondta nagyapám, hogy az ember ne repüljön a híddal együtt a levegőbe. Az anarchisták a föld sója, ez volt a szavajárása. Engem ez a mondat is lenyűgözött, egy volt ez az ő visszatérő aranyköpései közül, melynek teljes és pontos jelentését természetesen csak később és apránként érthettem meg. A viaduktra a Traun felett mindig úgy pillantottam fel, mint valami mindennél nagyobb, félelmes mindenhatóságra, természetszerűleg egy sokkal nagyobb mindenhatóságra, mint Isten, akivel egész életem során sem tudtam mit kezdeni, a híd volt nekem a magasságosság. Éppen ezért én mindig azon spekuláltam, hogyan lehetne ezt a magasságosságot rangjáról letaszítani. Nagyapám pedig minden, a híd összeomlásához vezető lehetőséget fölmutatott nekem. Robbanóanyaggal az ember mindent meg tud semmisíteni, amit csak akar. Elméletben minden nap, mindent elpusztítok, érted, mondta. Elméletben lehetséges, hogy minden nap és minden kívánt pillanatban mindent elpusztítsunk, megsemmisítsünk és eltöröljünk. Ezeket az eszméket érezte a legnagyszerűbbeknek. Én pedig elsajátítottam ezeket a sajátos gondolatokat és egész életemet játékszabályaiknak megfelelően éltem. Gyilkolok, amikor akarok, összeomlásokat okozok, amikor akarok. Rombolok és pusztítok, amikor csak akarok. De a teória csak teória marad, mondta nagyapám s azzal pipára gyújtott. A viadukt éjszakai árnyékában, ahol a legnagyobb kedvel gyújtottam rá anarchista gondolataimra, úton voltam nagyapámhoz. A nagyapák az igazi tanárok, minden ember voltaképpeni filozófusai, mindig ők rántják félre a függönyt, amit mások csak folyton összehúznak. Ha velük vagyunk, megláthatjuk mindazt, ami valódi, nem csak a nézőteret, de a színpadot is, sőt azt is ami a mögött van. Évezredek óta a nagyapák teremtik meg az ördögöt ott, ahol nélkülük csak a féltőn szerető, jóságos Isten létezne. Általuk tapasztalhatjuk meg a körülöttünk folyó színjátékot teljes valójában, nem pedig csupán szegényes és hazug, bohózatszerű maradékként. A nagyapák irányítják unokájuk tekintetét oda, ahol, ha nem is mindig valami elementárisat, de legalább valami érdekeset lehet látni, és az ő állandóan a lényegre irányuló figyelmük által szabadítanak meg minket abból a sivár és vigasztalan ínségből, amelybe nagyapáink nélkül kétségkívül hamarost bele kéne fulladnunk.

Koltai Bojtor fordítása