Szent Pilinszky; Beteljesülés; Örök október

 

Szent Pilinszky

Előbb összegörnyedt,
aztán pózolt,
végül a mindenség
lepöckölt hamuja lett,
boldogan.

 

Beteljesülés

Szabad vagy, mondták,
és arra ébredtem:
pusztába kiáltott szó vagyok.

 

Örök október

Lángoló madarak tollászkodása.
Délutánba szikráztatott fák.

Hagyja forgolódni a tájat
rideg, ropogó parazsában:
(elmosolyodsz és)
félúton megáll
az eső.

 

(Illusztráció: Teri Malo: After the Rain Stopped)

„Halotti beszéd”

 

„Szavai épek, mint az egészséges testek”

Kosztolányi Dezső 1936. november harmadikán, ötvenegy éves korában hunyt el. Ahogy az történni szokott, a befejezett műben megmutatkozó nagyságot a kortársak közül csak kevesek érezték vagy észlelték; hogy mekkora űr támadt utána, azt talán legelőször csak József Attila, csak Karinthy Frigyes látta, sejtette meg – más-más pólusokat képviselve. József Attila 1935. június 15-dikén A toll című folyóiratban írt Kosztolányi „összegyűjtött költeményeinek vaskos kötetéről”, Karinthy pedig találó metaforával jellemzi, búcsúszövege fölé azt írta: „a zöld tinta kiapadt”.
Kevéssel utóbb Babits Mihály rakta le a Kosztolányi-filológia alapkövét: a Kosztolányi halála után írott, nevezetes tanulmánya a költővel foglalkozó irodalom máig megkerülhetetlen dokumentuma, mi több, erősen megfontolt fundamentuma, még akkor is, ha igaza van ebben a kitűnő irodalomtörténésznek, Rába Györgynek: Babits elfogultsága alig ismer határokat benne. „Magasztos hangja és egy-két szép elismerése ellenére csak annak kegyelmez, aminek személyes tanúja vagy bensejében érintett szemlélője volt: a Pacsirtának, mert kéziratát neki mutatta meg, és kései halállal viaskodó verseinek.” – így Rába György. De küzdő és vetélytársként egy, időszakonként hol forró, hol meg lanyha barátság résztvevőjeként Babits mégis úgy gyűjti össze a mondanivalóját a másikról, hogy abban ott a féltékenységen, túlfokozott érzékenységen túli fölismerés arról: ki volt valójában Kosztolányi. Hiába hajlott Babits korábban többször is Kosztolányi általa vélt hibáinak tenyeres-talpas fölnagyítására (legdurvább tévedése az Esti Kornél novellafüzérének ledorongolása, Kosztolányi művészi céljának teljes félreértése e kongeniális remekműben), amikor Kosztolányi életművének végére pont került, Babits tudta – ez szakmai meggyőződésem –, hogy hová került pont.
Babits közvetlenül Kosztolányi halála után rövid – rádióban elhangzott – nekrológban is elbúcsúzott a nagy kortárstól. Ez a néhány mondat külön is megérdemli a figyelmet. Idemásolom teljes egészében a szövegét:
Mindig valami ellentmondást láttam ebben a szóban: gyászünnep. A halál gondolata rettenetes, a gyász nyomasztó és sivár érzés, nem ünnepre való. A halál sem teljes halál, s a gyász sem marad sokáig puszta gyász. Az író élete nem múlik el, csak befejeződik, elkészül, mint egy könyv. Ez éppen annyira kezdet, mint vég. Búcsút mondok, s úgy érzem, indulásnál vagyok jelen. Kosztolányi Dezső indul el immár végleges és teljes ragyogásban a jövőbe, a magyar messzeségbe. Elindul, amerre Ady Endre és Tóth Árpád már előtte elindultak, a magyar költészet század eleji megújulása így lesz szinte szemünk láttára az irodalomtörténeté, s mi, akik még tanúi és munkásai voltunk, egyre magányosabban érezzük magunkat az élők közt. De személyi fájdalmunkat el kell most fojtanunk, ami az irodalomtörténeté, az nem okvetlenül a múlté még, s aki meghalt, az sokszor elevenebb az élőknél. Az ember meghalt, a mű él — szokták mondani, de ez nem egészen így van. A műben is az ember él. Igazában ő tartja életben a művet is, amely mintegy második teste lett neki, szavakból épült test, az elvesztett sejtekből és rostokból épült test helyett. Kosztolányi Dezső szavai épek, mint az egészséges testek, s jól tartanak, mint az erős test rostjai. Szilárdak, a magyar nyelv legjobb anyagából valók, s kibírják a korok időváltozását.”

Felejthetetlen vallomás, a magyar irodalom legőszintébb halotti beszédei közé tartozik.

https://soundcloud.com/fan-thomas-1/babits-mih-ly-kosztol-nyi-dezs

eredeti megjelenés itt:

Dióhéjban

Monocikli

 

 

Forró augusztusi hajnal érte utol a harmincas éveinek derekán járó, ágyában delíriumos álmait alvó Horváth Sámuel nehézgéplakatost, aki nem tudván, hogy a részegség kálváriájának hányadik stációjánál járva, lassan nyitotta ki üveges szemét. Úgy érezte, valami hiányzik, ezért sebtiben átkutatta zsebeit: mobilom megvan, pénztárcám pipa, kocsikulcs szintén (jogsi nélkül mondjuk teljesen felesleges, bár ne vittem volna haza a Karcsit, pedig még esküdöztem a biztosúrnak, hogy biztos csak az arcszesz miatt visít a szonda).
Az egyetlen dolog az emlékein kívül az átmulatott éjszaka után hiányolt, a tulajdon jobb lába volt, mely úgy veszett el a munkavégzés és felébredés közti sötétségben”, mintha sohase létezett volna.
Sámuel torokszakadtából üvöltve rohant ki a zárt szobából – ha egyáltalán rohanásnak lehet nevezni azt a mozdulatsort, amikor a rövidtávfutó a rajtpisztoly eldördülése után hanyattvágódik – és négykézlábra ereszkedve dörömbölt kisnyugdíjas édesanyja hálószobájának ajtaján, mondván, ha nem ér perceken belül kávé a gyomrába, megbolondul.
A csörömpölésre kirontott a mama hálóingben felcsavart hajjal és fogak hiányában pöszén, de visító hangon esett neki fiának:
Hogyazanyádbanézelkifiam, te undorító részeg állat! Tizenöt éve el kellett volna hordanod a beled a házamból, amikor apád… amikor apád elment!
A férfi üveges tekintettel meredt anyjára, emögött csupán az a gondolat vert léket a fejébe, hogy el fog takarodni ebből a szarfészekből mielőbb, és ha nem is találja meg tulajdon lábát kedvenc késdobálójában, legalább istenesen leissza magát.
Az ajtót belökve maga után szembetalálkozott a jelen különös helyzetéből adódó legégetőbb problémával, ami az előtte szakadékként tátongó békebeli lépcsőház két emeletét jelentette. Először csak lassan, a korlátba kapaszkodva próbált leevickélni a kapuig, de az ébredező szomszéd újszülött és Marika néni csapzott kutyája alkotta kórustól úgy megijedt, hogy elengedte a fájdalommentes lejutáshoz használt vasrudat. Ezután egy filmeseket meghazudtoló kaszkadőrmutatvány keretében gurult le másfél emeletet és semmi nem állíthatta volna meg hősünket csupán egy kopott vasajtó, ha a kukások elvitték volna a megszokott módon a szeméthalmazt, ha már éppen szerda volt, az pedig köztudottan minden héten a szemétszállítás piros betűs ünnepnapja.
Meglepőmód Sámuelt kissé sem zavarta, hogy az indigókék kantáros nadrágja a mutatványa során inkább zöldes árnyalatot vett fel, egyetlen cél lebegett előtte, a gepárd sebessége és a gazella könnyedsége – amelyekkel csaknem halálra zúzta magát az imént. Arca elsápadt a miazúristenért nemígymentem eddig érzésétől, és már eszébe sem jutottak anyja szavai az elköltözés szükségességét illetően, őt már csupán az foglalkoztatta, hogy az innovációját minél előbb a közlekedéskultúra részévé kell tenni .
A kapun kitántorogva rögvest neki is látott ennek gyakorlásához, először csak lassan, aztán egyre gyorsabban kapkodta az aszfalttól kivörösödött kezeit, a fájdalom enyhítésére pedig belegurult néha a járda pocsolyáiba, az arcába fröccsenő vizet kaján vigyorral üdvözölte. Mikor már olyan sebességgel hajtott, hogy a biciklisták szégyenkezve ugrottak le a nyeregből, minden előzést követő nemlátszaszemedtől vadbarom-, itt gurulok-ordibálás után egyszercsak megpillantotta a szakadt külvárosi busz hátsó ablakában hiányzó jobb lábát és az azon díszelgő félpár cipőt és leszakított nadrágszárat, amiket szintén a görbe este során hagyhatott el. A káprázattól tátva maradt a szája, így észre sem vette, hogy kantáros nadrágja felső zsebébe belecsúszott égő cigarettája, amitől másodperceken belül lángrakapott megboldogult apja benzingyújtója és vele együtt a munkás teljes menetfelszerelése, így egy guruló káromkodáshalmazzá vált a férfi összeégett teste. Ruháit septében lekapkodta magáról és a közeli szemetesbe gyűrte. Végső csalódottsága okán anyaszült meztelenül gurult tovább a kocsma felé.
A tízlépcsős leérkezés után elfojtott röhögés hallatszódott a kocsmában és ivócimborái – Jól nézel; anyád vasalta? – megjegyzésekkel magasztalták a nehézgéplakatos régi-új öltönyét.
Már éppen kérte volna ki a napi betevőt, mikor az egyik asztalnál finom dobogással türelmetlenkedő végtagját pillantotta meg teljes pompájában. Felcsillant a szaki szeme, hogy ilyen szerencséje sohasem volt és nem is lesz másnak ebben az életben, mint neki ezen az augusztusi napon! Azzal odalépett, magához ölelte lábát majd feje felé emelve csak annyit mondott:
Józsi, elhagytam a tárcám, hány kört ér ez meg neked?

A csönd

Ó Istenem! Ahányszor én a pesti zsibongást és lármát ócsároltam! Istenem, bárcsak annyiszor belehányhatnál nyomorult fülkagylómba!
Általában hajnali órákban, erkélyeken vagy bűzlő gangokon hánytorgatom fel eme romantikus nemtetszésemet. Dolgom megkönnyíti, mikor ilyenkor a partnerem jut hamis következtetésre:
„Mennyire lecsendesült Pest!” vagy „Mennyire imádom ezt a várost, amikor ilyen békés!”
Az ilyen költői csodálkozás kapcsán, szinte mindig ugyan az jut az eszembe:
„Ó te nyomorult nagyvárosi ringyó, aki már attól elélvez, ha a közúti dugó kicsit alábbhagy, és végre kettesben lehet a semmitmondó, szaros kis gondolataival.” De nem akarom megzavarni őket a meditációjukban. Így hát ennyit mondok: „hidd el, ennek semmi köze a csöndhöz.”
Nem is értem, hogy ismerheti valaki ennyire félre a várost. Mennyi alattomos zaj csikargatja annak a fülét, aki minimum egy gyerekkort töltött igazi csöndek társaságában. A percenként felhangzó részeg üvöltések a politikus típusú emberektől, akik kiordibálják magukat még mielőtt a másnap leváltaná őket királyi trónjukból. Vagy a nyomorult szirénázó autók, melyek mintha csomagként szállítanák a zajongást feladótól feladóig.  Az a monoton zúgás, aminek forrását a legélesebb fülűek sem bírnák megmondani, hogy mégis miféle gigászi épület ontja magából kifelé. Mintha esőfelhő lenne Budapest felett, ami folyton elönti a várost ezzel a kibírhatatlan morajjal. És egvégül pedig Te, aki nem tudja, mikor kell szépeket szólni, és mikor kell a hamutál alá rejteni a lényegtelen mondanivalókat.
És én, az igazi csönd igazi prófétája már jónéhány éve próbálom jobb hitre téríteni, eme ninivei szerencsétleneket.

Aztán nemrég hazazarándokoltam. Este, két régen látott, gyerekkori barátom hívott, hogy menjek le velük kicsit dumálgatni, úgysincsen semmi dolgom. Igazi „együtt kezdtünk el recskázni”-barátaim voltak. Persze mostanra eltávolodtunk egymástól szinte mindenben, amiben csak el lehet távolodni. A közeli tó felé vettük az irányt autónkkal. Útközben lement a szokásos munkáról, új filmekről, régi bandákról szóló eszmecsere. De csak óvatosan, ha valaki két mondatnál többet szánt az adott témának, akkor a többiek, bár udvariasan, úgy néztek rá, mint tanult, érdeklődő szófosóra. Általában ez voltam én.
Kiszálltunk és szigorúan egy darab körre kibéreltük a békés kis tavat gyalogszerrel. Istennek hála, kurva hideg volt. A tó feléig felröppent témaként néhány régi emlék, közbeékelődve pár „de baszottul beálltam” helyzetjelentéssel.
De a tó felétől megszűnt minden.
Libasorban mentünk. Így nem akadhatott össze a szemünk, újabb és újabb témákat követelve a másiktól. Sóhajtozni kezdtem, mintha lett volna mit mondanom, csak épp út közben elhalt a szavam. Vártam, hogy egy kocsi felverje legalább a közöttünk tátongó csöndet. De a tó melletti főúton pár perce már elment egy autó. Így a régi tapasztalatokból tanulva, még minimum tíz percet várnom kellett volna az újabbra.  Aztán az eget kezdtem el figyelni. A meterológia szerint nemsokára ide kellene érniük a budapesti esőfelhőknek. Csak száz kilométerre fekszik ez a szarfészek a ricsajkodás fővárosától. Hát hol vannak azok a felhők? Sehol. De most mégis szerettem volna kicsit elázni.
A korábbi beszélgetésből imeghletődve, valószínűleg mindegyikünk a cuccot vádolta meg a síri csöndességgel. Persze máskor ugyanígy vádol az ember, ha a csillapíthatatlan áradó beszédét akarja megmagyarázni. De sajnos ez a szer is ugyan azt csinálja, mint a többi. Ugyan az vagy tőle, csak éppen még jobban te vagy.
Ez esetben az a próféta, akinek nincs semmit mondania ennek a kibaszott városnak, ezeknek a kibaszott barátoknak. És ők sem lephetnek meg már semmi olyannal, ami kicsit is érdekelne. Így mentünk, kussban, hárman, régi életemmel. Ha Budapest a nagybetűs zsibongó élet, akkor a kisvárosom maga a kisbetűs néma halál. Szeretnék hanyagul sétálgatni Veled valamiféle kettő közötti purgatóriumban, de azt nem lehet. Nem létezik köztes állapot. Legalábbis erre következtetek, mivel még senkivel sem találkoztam itt, ebben a kettő közötti átmenetben.
Mindegy is. A hamutál alá dobom ezt az érdektelen picsogásomat is, és csak liftezek tovább az élet és halál között. Most éppen egy békát figyelek, még mielőtt visszaszállnék az autóba. Egy békát, ami egy nádszálon éppen zavartalan álmát tölti. Belecsúszhatna a szerencsétlen a tóba, hogy legalább egy kicsit felverje a csendet. De igazából nem számítana már semmit ez a hirtelen jövő zaj. A tó kisimul utána, és a természet nem lepődik meg újra, az ilyesfajta nyomorulton.

 

A 4-es lejátszási lista

Erre a zenére azt képzeltem el, hogy egyedül ülsz a raktárhelyiségből átalakított színpad közepén, mert senki nem jött el a monodrámára, amiben játszol.
Mondjuk nem is hibáztatod őket, nyomott hangulatú a sztori; párkapcsolatban elnyomott nők sorsáról szól. Az most menő téma, ezért is vág földhöz ez az egész dolog, te teltházra számítottál. Mert ugye, ez annak is jó, aki már nem él benne, mintegy emlékeztetőként, hogy nem kéne megint ilyen butaságokat csinálni. Nem tesz jót az önértékelésnek, meg ilyenek…

Mondjuk, az azért még a te magabiztos lelkednek is rosszul esik, mikor pár perc, két dal közötti rövid végtelennek tűnő zavarodott pakolás után a hangosító és a portás olyan szánakozva nézik, ahogy a maradék méltóságod összeszedve elindulsz a pinceszínházból.
Nem haza mész, hanem a kis magánzarándoklatod első állomása felé. Jó sok időd van, és magyarázkodnod sem kell. Ez így kényelmesebb. Nem vidámabb, de ennek nem is az a lényege, hogy jobb kedved legyen. Ezt még akkor magyaráztad el, mikor véletlenül csatlakoztam hozzád egy ilyen séta során. Talán ezért lett olyan ez a lista, amilyen. A zarándokutad ihlette, amivel egyenesen az a célod, hogy szomorúbb legyél. Már az elinduláshoz képest. Ha belegondolok, minden ismerősöm közül te tudsz a legelegánsabban szenvedni.
Először a szüleid házához mész, nézegeted a hatalmas ablakokat, és közben azon gondolkodsz, miért is élsz albérletben. Aztán felidézed egy-két hívásukat és eszedbe jut.
A zarándokutad amúgy – most már azzal áltatom magam, hogy megértem – leírható egyetlen szóval: HA.
Mi lett volna, ha elindulsz a rakparti padról valami izgalmasabb felé, ha mást választasz, ha nem veszted el a kreativitásod maradékát a diploma átvétele után, ha akkor felállsz…
Ha…ha…ha…
(Stayin’ alive, stayin’ alive)
Csak akkor jut eszedbe, hogy haza kéne indulnod, mikor észreveszed, hogy idő közben rád sötétedett, az ujjaid összefagytak, és talán kicsit túlságosan is elkeserítetted magad. Biztosan látszik, mert a buszon már odalépnek a jobbérzésű idősek, hogy megkérdezzék, rendben vagy-e.
Olyan hangosan csapod be magad mögött a fürdő ajtaját, hogy csak sejteni lehet; elkezdődött az utolsó szám a listán. Nyomott dal, nem is szeretem hallgatni, eddig mindig áttekertem. Most viszont valahogy nincs hangulatom a kikapcsoláshoz. Mert hát – ezt  el kell ismernem –, nyomottabb lenne most a csöndem, amit néha megszakít a gyorsan folyó víz és a te ideges csapkodásod.
Szívesen bekiabálnék, hogy amit olyan nagyon keresel, az nem a szekrényben van, hanem az aránytalanul széles ablakpárkányunkon, amiért mindig panaszkodni szoktál. Mire viszont erőt veszek magamon, hogy átszóljak zenén, fejhallgatón, fürdőajtón és a minden bizonnyal túl hangos és zavaros gondolataidon, már valószínűleg megtaláltad magadtól is, mert most már csak a vizet hallom. Udvariasan megvárom, amíg elzárod azt is, csak azután szedem össze a cuccaimat és kezdem keresgélni a táskám.
Az előszobában még megállok egy pillanatra, bámulom a fürdő felől induló pici víztócsát, majd átlépem és elindulok. Mire leérek a panel elé, befejeződik a 4-es lejátszási lista, és csak azt a furcsa zúgást hallom, amit az érintkezéshibás fejhallgató produkálni szokott a rosszabb napjain. Csak hogy jelezze: valami elromlott, figyelni kellene rá.
Felnézek a harmadik emeleti ablakunkra, és nem indítok el új zenét, mert arra gondolok, erre az aláfestésre legjobb felvágni az ereinket. Most már azzal áltatom magam, hogy megértem – leírható egyetlen szóval: HA.
Mi lett volna ha elindulsz a rakparti padról valami izgalmasabb felé, ha mást választasz, ha nem veszted el a kreativitásod maradékát a diploma átvétele után, ha akkor felállsz…
Ha…ha…ha…
(Stayin’ alive, stayin’ alive)
Csak akkor jut eszedbe, hogy haza kéne indulnod, mikor észreveszed, hogy idő közben rád sötétedett, az ujjaid összefagytak, és talán kicsit túlságosan is elkeserítetted magad. Biztosan látszik, mert a buszon már odalépnek a jobbérzésű idősek, hogy megkérdezzék rendben vagy-e.
Olyan hangosan csapod be magad mögött a fürdő ajtaját, hogy csak sejteni lehet; elkezdődött az utolsó szám a listán. Nyomott dal, nem is szeretem hallgatni, eddig mindig áttekertem. Most viszont valahogy nincs hangulatom a kikapcsoláshoz. Mert hát – ezt  el kell ismernem –, nyomottabb lenne most a csöndem, amit néha megszakít a gyorsan folyó víz és a te ideges csapkodásod.
Szívesen bekiabálnék, hogy amit olyan nagyon keresel, az nem a szekrényben van, hanem az aránytalanul széles ablakpárkányunkon, amiért mindig panaszkodni szoktál. Mire viszont erőt veszek magamon, hogy átszóljak zenén, fejhallgatón, fürdőajtón és a minden bizonnyal túl hangos és zavaros gondolataidon, már valószínűleg megtaláltad magadtól is, mert hirtelen már csak a vizet hallom. Udvariasan megvárom, amíg elzárod azt is, csak azután szedem össze a cuccaimat és kezdem keresgélni a táskám.
Az előszobában még megállok egy pillanatra, bámulom a fürdő felől induló pici víztócsát, majd átlépem és elindulok. Mire leérek a panel elé, befejeződik a 4-es lejátszási lista, és csak azt a furcsa zúgást hallom, amit az érintkezéshibás fejhallgató produkálni szokott a rosszabb napjain. Csak hogy jelezze: valami elromlott, figyelni kellene rá.
Felnézek a harmadik emeleti ablakunkra, és nem indítok el új zenét, mert arra gondolok, erre az aláfestésre legjobb felvágni az ereinket.

Miért

J.T.-nak szeretettel

Miért, hogy ütnek, kínoznak, szóval és kézzel, furfangos kegyetlenségeket találnak ki, néha nem is gondolkoznak ezen, csak úgy jön, ösztönből, indulatból, néha a kettő elegyéből, s mi várjuk, mégis megriadunk, összerezzenünk, fejünket leszegjük, szégyenkezünk a soha el nem követett miatt, nem ütünk vissza, legfeljebb csak gondolatban, ölelnénk őket, de nem merjük, megint megaláznak újra, megint hozzájuk bújnánk, elmondanánk, hogy bizony rosszak voltunk, de nem akartunk azok lenni, ellenállásunk lanyhul, nem lehet, nem hisszük, hogy ütés jön, ez valami tévedés, mondanánk, de torkunk elszorul, rájuk sem merünk nézni, tekintetünk a hámlott vakolatot pásztázza, kedves szavakat képzelünk, nem azok jönnek, csak az átkozott ordítás, nem merjük megkérdezni, mivel haragítottuk sokadszor magunkra az imádott anyut, aput, ringatásra vágyunk, kedves becéző szavakra, nem lehet hogy ők tényleg rosszak, mi vagyunk azok, az ő keserveik okozója, hogy minek szültelek halljuk sokadszor, hogy minek ver engem az isten veled, gonosztevővel, nem hisszük soha hogy ők a gonoszok, nem is értjük, csak érezzük keserűségüket, békítenénk, úgy szeretnénk ha megbocsátanának nekünk, miközben sejtjük ez sohasem következik be, mert a megbocsátáshoz az kellene, hogy szeressék magukat, szeressék a szeretetüket, szeressék a gyereket, aki az övék, de ez lehetetlen, mert csak úgy érezhetik létezésük értelmét, hogy bennünket ütnek, aztán átölelnek, gyere ide, nehogy megérints, mintha a forró fürdőből egy fagyasztóba raknának át, biztosan tanulták ezt valahol, lassan nem a reményt, hanem a szeretet iránti bizalmat veszítjük el, anélkül kiürített tál vagyunk, mindenkibe kapaszkodnunk kell, egyszer majd csak valaki átölel bennünket, s azt mondja, maradjunk így, nem kell félnünk a szeretettől, nem bánt az, nem fáj az, nem veszíthetjük el soha, akit szeretünk, illetve dehogynem, de ez nem olyan veszteség mint anyut-aput elveszíteni, akiket soha nem mertünk megkérdezni, miért a fájdalom okozása az ő nyelvük, miért nem tudtak nekünk szavalni, énekelni, miért, hogy imáikban is a vád kushadt, miért, hogy ajándékaink nevetésünk csak saját tehetetlenségükre emlékezteti őket, miért, hogy ők félnek tőlünk, holott mi hisszük a fordítottját, rettegünk hogy egyszer kimondja valamelyikőjük, nem szeretlek, sohasem szerettelek, nem értem mit keresel te itt mellettem, hogy hozhattam világra egy ilyen borzalmas lényt, akkor felsejlik, hogy senki életét nem lehet megbocsátani, de az is, hogy mindenkiét, nem érvényes az élet élni akar, pedig milyen jó is lenne, elllenkezőleg, nem akarunk élni, mert nem szeret bennünket az, akitől születésünk óta csak ezt várjuk, jó tanulók leszünk, ötösöket, dícséreteket hozunk az iskolából, ez sem segít, mi segítene vajon, talán egy igazi bizonyíték, másoktól próbálunk segítséget, igazolást szerezni, az csak növeli a dühüket, miért, hogy árulónak tartanak bennünket, akik életük megkeserítői, kudarcaik bizonyítékai, miért, hogy az illatukat a kipárolgásukat is elviselhetetlenül hiányoljuk, miért, hogy vitázunk velük, holott eufórikusan szeretnénk őket megnyugtatni, miért, hogy őket szeretjük míg élünk, pedig sohasem voltak képesek elfogadni bennünket, ahogy önmagukat sem.
Így válik a szeretet bennünk rettegéssé, a visszautasítás rémévé.
Tartozni akarunk, hiszen, akihez legjobban szerettünk volna, az…

 

Illusztráció: Homage to Edward Hopper – Haelyn Y

Irodalmi és Társadalmi Portál

make up wisuda jogja make up artist jogja make up artist yogyakarta mua jogja murah mua wisuda jogja make up pengantin jogja mutiara make up jogja make up wisuda jogja murah make up jogja putri rekomendasi make up wisuda jogja make up pengantin jogja putri sekolah make up jogja make up class di jogja make up murah jogja mua di jogja mua jogja bagus make up paes ageng jogja salon make up wisuda jogja salon wisuda jogja make up wisuda wardah jogja salon make up jogja mua jogja terbaik make up wisuda jogja bagus make up wisuda berjilbab di jogja
ujnautilus.info