Forró augusztusi hajnal érte utol a harmincas éveinek derekán járó, ágyában delíriumos álmait alvó Horváth Sámuel nehézgéplakatost, aki nem tudván, hogy a részegség kálváriájának hányadik stációjánál járva, lassan nyitotta ki üveges szemét. Úgy érezte, valami hiányzik, ezért sebtiben átkutatta zsebeit: mobilom megvan, pénztárcám pipa, kocsikulcs szintén (jogsi nélkül mondjuk teljesen felesleges, bár ne vittem volna haza a Karcsit, pedig még esküdöztem a biztosúrnak, hogy biztos csak az arcszesz miatt visít a szonda).
Az egyetlen dolog az emlékein kívül az átmulatott éjszaka után hiányolt, a tulajdon jobb lába volt, mely úgy veszett el a munkavégzés és felébredés közti sötétségben”, mintha sohase létezett volna.
Sámuel torokszakadtából üvöltve rohant ki a zárt szobából – ha egyáltalán rohanásnak lehet nevezni azt a mozdulatsort, amikor a rövidtávfutó a rajtpisztoly eldördülése után hanyattvágódik – és négykézlábra ereszkedve dörömbölt kisnyugdíjas édesanyja hálószobájának ajtaján, mondván, ha nem ér perceken belül kávé a gyomrába, megbolondul.
A csörömpölésre kirontott a mama hálóingben felcsavart hajjal és fogak hiányában pöszén, de visító hangon esett neki fiának:
Hogyazanyádbanézelkifiam, te undorító részeg állat! Tizenöt éve el kellett volna hordanod a beled a házamból, amikor apád… amikor apád elment!
A férfi üveges tekintettel meredt anyjára, emögött csupán az a gondolat vert léket a fejébe, hogy el fog takarodni ebből a szarfészekből mielőbb, és ha nem is találja meg tulajdon lábát kedvenc késdobálójában, legalább istenesen leissza magát.
Az ajtót belökve maga után szembetalálkozott a jelen különös helyzetéből adódó legégetőbb problémával, ami az előtte szakadékként tátongó békebeli lépcsőház két emeletét jelentette. Először csak lassan, a korlátba kapaszkodva próbált leevickélni a kapuig, de az ébredező szomszéd újszülött és Marika néni csapzott kutyája alkotta kórustól úgy megijedt, hogy elengedte a fájdalommentes lejutáshoz használt vasrudat. Ezután egy filmeseket meghazudtoló kaszkadőrmutatvány keretében gurult le másfél emeletet és semmi nem állíthatta volna meg hősünket csupán egy kopott vasajtó, ha a kukások elvitték volna a megszokott módon a szeméthalmazt, ha már éppen szerda volt, az pedig köztudottan minden héten a szemétszállítás piros betűs ünnepnapja.
Meglepőmód Sámuelt kissé sem zavarta, hogy az indigókék kantáros nadrágja a mutatványa során inkább zöldes árnyalatot vett fel, egyetlen cél lebegett előtte, a gepárd sebessége és a gazella könnyedsége – amelyekkel csaknem halálra zúzta magát az imént. Arca elsápadt a miazúristenért nemígymentem eddig érzésétől, és már eszébe sem jutottak anyja szavai az elköltözés szükségességét illetően, őt már csupán az foglalkoztatta, hogy az innovációját minél előbb a közlekedéskultúra részévé kell tenni .
A kapun kitántorogva rögvest neki is látott ennek gyakorlásához, először csak lassan, aztán egyre gyorsabban kapkodta az aszfalttól kivörösödött kezeit, a fájdalom enyhítésére pedig belegurult néha a járda pocsolyáiba, az arcába fröccsenő vizet kaján vigyorral üdvözölte. Mikor már olyan sebességgel hajtott, hogy a biciklisták szégyenkezve ugrottak le a nyeregből, minden előzést követő nemlátszaszemedtől vadbarom-, itt gurulok-ordibálás után egyszercsak megpillantotta a szakadt külvárosi busz hátsó ablakában hiányzó jobb lábát és az azon díszelgő félpár cipőt és leszakított nadrágszárat, amiket szintén a görbe este során hagyhatott el. A káprázattól tátva maradt a szája, így észre sem vette, hogy kantáros nadrágja felső zsebébe belecsúszott égő cigarettája, amitől másodperceken belül lángrakapott megboldogult apja benzingyújtója és vele együtt a munkás teljes menetfelszerelése, így egy guruló káromkodáshalmazzá vált a férfi összeégett teste. Ruháit septében lekapkodta magáról és a közeli szemetesbe gyűrte. Végső csalódottsága okán anyaszült meztelenül gurult tovább a kocsma felé.
A tízlépcsős leérkezés után elfojtott röhögés hallatszódott a kocsmában és ivócimborái – Jól nézel; anyád vasalta? – megjegyzésekkel magasztalták a nehézgéplakatos régi-új öltönyét.
Már éppen kérte volna ki a napi betevőt, mikor az egyik asztalnál finom dobogással türelmetlenkedő végtagját pillantotta meg teljes pompájában. Felcsillant a szaki szeme, hogy ilyen szerencséje sohasem volt és nem is lesz másnak ebben az életben, mint neki ezen az augusztusi napon! Azzal odalépett, magához ölelte lábát majd feje felé emelve csak annyit mondott:
Józsi, elhagytam a tárcám, hány kört ér ez meg neked?

Ó Istenem! Ahányszor én a pesti zsibongást és lármát ócsároltam! Istenem, bárcsak annyiszor belehányhatnál nyomorult fülkagylómba!
Általában hajnali órákban, erkélyeken vagy bűzlő gangokon hánytorgatom fel eme romantikus nemtetszésemet. Dolgom megkönnyíti, mikor ilyenkor a partnerem jut hamis következtetésre:
„Mennyire lecsendesült Pest!” vagy „Mennyire imádom ezt a várost, amikor ilyen békés!”
Az ilyen költői csodálkozás kapcsán, szinte mindig ugyan az jut az eszembe:
„Ó te nyomorult nagyvárosi ringyó, aki már attól elélvez, ha a közúti dugó kicsit alábbhagy, és végre kettesben lehet a semmitmondó, szaros kis gondolataival.” De nem akarom megzavarni őket a meditációjukban. Így hát ennyit mondok: „hidd el, ennek semmi köze a csöndhöz.”
Nem is értem, hogy ismerheti valaki ennyire félre a várost. Mennyi alattomos zaj csikargatja annak a fülét, aki minimum egy gyerekkort töltött igazi csöndek társaságában. A percenként felhangzó részeg üvöltések a politikus típusú emberektől, akik kiordibálják magukat még mielőtt a másnap leváltaná őket királyi trónjukból. Vagy a nyomorult szirénázó autók, melyek mintha csomagként szállítanák a zajongást feladótól feladóig.  Az a monoton zúgás, aminek forrását a legélesebb fülűek sem bírnák megmondani, hogy mégis miféle gigászi épület ontja magából kifelé. Mintha esőfelhő lenne Budapest felett, ami folyton elönti a várost ezzel a kibírhatatlan morajjal. És egvégül pedig Te, aki nem tudja, mikor kell szépeket szólni, és mikor kell a hamutál alá rejteni a lényegtelen mondanivalókat.
És én, az igazi csönd igazi prófétája már jónéhány éve próbálom jobb hitre téríteni, eme ninivei szerencsétleneket.

Aztán nemrég hazazarándokoltam. Este, két régen látott, gyerekkori barátom hívott, hogy menjek le velük kicsit dumálgatni, úgysincsen semmi dolgom. Igazi „együtt kezdtünk el recskázni”-barátaim voltak. Persze mostanra eltávolodtunk egymástól szinte mindenben, amiben csak el lehet távolodni. A közeli tó felé vettük az irányt autónkkal. Útközben lement a szokásos munkáról, új filmekről, régi bandákról szóló eszmecsere. De csak óvatosan, ha valaki két mondatnál többet szánt az adott témának, akkor a többiek, bár udvariasan, úgy néztek rá, mint tanult, érdeklődő szófosóra. Általában ez voltam én.
Kiszálltunk és szigorúan egy darab körre kibéreltük a békés kis tavat gyalogszerrel. Istennek hála, kurva hideg volt. A tó feléig felröppent témaként néhány régi emlék, közbeékelődve pár „de baszottul beálltam” helyzetjelentéssel.
De a tó felétől megszűnt minden.
Libasorban mentünk. Így nem akadhatott össze a szemünk, újabb és újabb témákat követelve a másiktól. Sóhajtozni kezdtem, mintha lett volna mit mondanom, csak épp út közben elhalt a szavam. Vártam, hogy egy kocsi felverje legalább a közöttünk tátongó csöndet. De a tó melletti főúton pár perce már elment egy autó. Így a régi tapasztalatokból tanulva, még minimum tíz percet várnom kellett volna az újabbra.  Aztán az eget kezdtem el figyelni. A meterológia szerint nemsokára ide kellene érniük a budapesti esőfelhőknek. Csak száz kilométerre fekszik ez a szarfészek a ricsajkodás fővárosától. Hát hol vannak azok a felhők? Sehol. De most mégis szerettem volna kicsit elázni.
A korábbi beszélgetésből imeghletődve, valószínűleg mindegyikünk a cuccot vádolta meg a síri csöndességgel. Persze máskor ugyanígy vádol az ember, ha a csillapíthatatlan áradó beszédét akarja megmagyarázni. De sajnos ez a szer is ugyan azt csinálja, mint a többi. Ugyan az vagy tőle, csak éppen még jobban te vagy.
Ez esetben az a próféta, akinek nincs semmit mondania ennek a kibaszott városnak, ezeknek a kibaszott barátoknak. És ők sem lephetnek meg már semmi olyannal, ami kicsit is érdekelne. Így mentünk, kussban, hárman, régi életemmel. Ha Budapest a nagybetűs zsibongó élet, akkor a kisvárosom maga a kisbetűs néma halál. Szeretnék hanyagul sétálgatni Veled valamiféle kettő közötti purgatóriumban, de azt nem lehet. Nem létezik köztes állapot. Legalábbis erre következtetek, mivel még senkivel sem találkoztam itt, ebben a kettő közötti átmenetben.
Mindegy is. A hamutál alá dobom ezt az érdektelen picsogásomat is, és csak liftezek tovább az élet és halál között. Most éppen egy békát figyelek, még mielőtt visszaszállnék az autóba. Egy békát, ami egy nádszálon éppen zavartalan álmát tölti. Belecsúszhatna a szerencsétlen a tóba, hogy legalább egy kicsit felverje a csendet. De igazából nem számítana már semmit ez a hirtelen jövő zaj. A tó kisimul utána, és a természet nem lepődik meg újra, az ilyesfajta nyomorulton.

Erre a zenére azt képzeltem el, hogy egyedül ülsz a raktárhelyiségből átalakított színpad közepén, mert senki nem jött el a monodrámára, amiben játszol.
Mondjuk nem is hibáztatod őket, nyomott hangulatú a sztori; párkapcsolatban elnyomott nők sorsáról szól. Az most menő téma, ezért is vág földhöz ez az egész dolog, te teltházra számítottál. Mert ugye, ez annak is jó, aki már nem él benne, mintegy emlékeztetőként, hogy nem kéne megint ilyen butaságokat csinálni. Nem tesz jót az önértékelésnek, meg ilyenek…

Mondjuk, az azért még a te magabiztos lelkednek is rosszul esik, mikor pár perc, két dal közötti rövid végtelennek tűnő zavarodott pakolás után a hangosító és a portás olyan szánakozva nézik, ahogy a maradék méltóságod összeszedve elindulsz a pinceszínházból.
Nem haza mész, hanem a kis magánzarándoklatod első állomása felé. Jó sok időd van, és magyarázkodnod sem kell. Ez így kényelmesebb. Nem vidámabb, de ennek nem is az a lényege, hogy jobb kedved legyen. Ezt még akkor magyaráztad el, mikor véletlenül csatlakoztam hozzád egy ilyen séta során. Talán ezért lett olyan ez a lista, amilyen. A zarándokutad ihlette, amivel egyenesen az a célod, hogy szomorúbb legyél. Már az elinduláshoz képest. Ha belegondolok, minden ismerősöm közül te tudsz a legelegánsabban szenvedni.
Először a szüleid házához mész, nézegeted a hatalmas ablakokat, és közben azon gondolkodsz, miért is élsz albérletben. Aztán felidézed egy-két hívásukat és eszedbe jut.
A zarándokutad amúgy – most már azzal áltatom magam, hogy megértem – leírható egyetlen szóval: HA.
Mi lett volna, ha elindulsz a rakparti padról valami izgalmasabb felé, ha mást választasz, ha nem veszted el a kreativitásod maradékát a diploma átvétele után, ha akkor felállsz…
Ha…ha…ha…
(Stayin’ alive, stayin’ alive)
Csak akkor jut eszedbe, hogy haza kéne indulnod, mikor észreveszed, hogy idő közben rád sötétedett, az ujjaid összefagytak, és talán kicsit túlságosan is elkeserítetted magad. Biztosan látszik, mert a buszon már odalépnek a jobbérzésű idősek, hogy megkérdezzék, rendben vagy-e.
Olyan hangosan csapod be magad mögött a fürdő ajtaját, hogy csak sejteni lehet; elkezdődött az utolsó szám a listán. Nyomott dal, nem is szeretem hallgatni, eddig mindig áttekertem. Most viszont valahogy nincs hangulatom a kikapcsoláshoz. Mert hát – ezt  el kell ismernem –, nyomottabb lenne most a csöndem, amit néha megszakít a gyorsan folyó víz és a te ideges csapkodásod.
Szívesen bekiabálnék, hogy amit olyan nagyon keresel, az nem a szekrényben van, hanem az aránytalanul széles ablakpárkányunkon, amiért mindig panaszkodni szoktál. Mire viszont erőt veszek magamon, hogy átszóljak zenén, fejhallgatón, fürdőajtón és a minden bizonnyal túl hangos és zavaros gondolataidon, már valószínűleg megtaláltad magadtól is, mert most már csak a vizet hallom. Udvariasan megvárom, amíg elzárod azt is, csak azután szedem össze a cuccaimat és kezdem keresgélni a táskám.
Az előszobában még megállok egy pillanatra, bámulom a fürdő felől induló pici víztócsát, majd átlépem és elindulok. Mire leérek a panel elé, befejeződik a 4-es lejátszási lista, és csak azt a furcsa zúgást hallom, amit az érintkezéshibás fejhallgató produkálni szokott a rosszabb napjain. Csak hogy jelezze: valami elromlott, figyelni kellene rá.
Felnézek a harmadik emeleti ablakunkra, és nem indítok el új zenét, mert arra gondolok, erre az aláfestésre legjobb felvágni az ereinket. Most már azzal áltatom magam, hogy megértem – leírható egyetlen szóval: HA.
Mi lett volna ha elindulsz a rakparti padról valami izgalmasabb felé, ha mást választasz, ha nem veszted el a kreativitásod maradékát a diploma átvétele után, ha akkor felállsz…
Ha…ha…ha…
(Stayin’ alive, stayin’ alive)
Csak akkor jut eszedbe, hogy haza kéne indulnod, mikor észreveszed, hogy idő közben rád sötétedett, az ujjaid összefagytak, és talán kicsit túlságosan is elkeserítetted magad. Biztosan látszik, mert a buszon már odalépnek a jobbérzésű idősek, hogy megkérdezzék rendben vagy-e.
Olyan hangosan csapod be magad mögött a fürdő ajtaját, hogy csak sejteni lehet; elkezdődött az utolsó szám a listán. Nyomott dal, nem is szeretem hallgatni, eddig mindig áttekertem. Most viszont valahogy nincs hangulatom a kikapcsoláshoz. Mert hát – ezt  el kell ismernem –, nyomottabb lenne most a csöndem, amit néha megszakít a gyorsan folyó víz és a te ideges csapkodásod.
Szívesen bekiabálnék, hogy amit olyan nagyon keresel, az nem a szekrényben van, hanem az aránytalanul széles ablakpárkányunkon, amiért mindig panaszkodni szoktál. Mire viszont erőt veszek magamon, hogy átszóljak zenén, fejhallgatón, fürdőajtón és a minden bizonnyal túl hangos és zavaros gondolataidon, már valószínűleg megtaláltad magadtól is, mert hirtelen már csak a vizet hallom. Udvariasan megvárom, amíg elzárod azt is, csak azután szedem össze a cuccaimat és kezdem keresgélni a táskám.
Az előszobában még megállok egy pillanatra, bámulom a fürdő felől induló pici víztócsát, majd átlépem és elindulok. Mire leérek a panel elé, befejeződik a 4-es lejátszási lista, és csak azt a furcsa zúgást hallom, amit az érintkezéshibás fejhallgató produkálni szokott a rosszabb napjain. Csak hogy jelezze: valami elromlott, figyelni kellene rá.
Felnézek a harmadik emeleti ablakunkra, és nem indítok el új zenét, mert arra gondolok, erre az aláfestésre legjobb felvágni az ereinket.