Vérző vers; Húsvéti text

 

Vérző vers

Páskabárány

Az elkóborolt juh. Jót tett.
Kiszökött a Mennyből a kenyér.
Tudta, hogy az erő a feltámadott Szó lesz.

A zálog a vér.

S az Írást megverik.
Szegeket vernek a testébe.
Megöli a vallási elit.
Ócsárlás, becsmérlés lesz a mérce.

A képmutatás útjában állt.
Elképedt erején a halál.
Nem tudta hálójába fogni a sötét.
Mivel Ő volt személyesen a Fény.

Róla írt a Tóra. Az Ézsaiás igék.
S lett szellemtől a fogantatás.
Hogy felnőjön egy valódi Messiás.
S föltámadt testben. Vivát!

 

Húsvéti text

Az áldozat értelme

Elhagyja a férfi az ő atyját és anyját
A felesége miatt
S lesznek egy testté.
Jézus is elhagyta az Atyát a felesége, az egyház miatt.
Hogy életét adja Érte.
A legnagyobb szenvedés árán megmentette.
Ádám is elhagyta az Atyát a felesége miatt.
Inkább választotta a feleségét, mint az Örökké Élőt.
De hűsége Krisztusban tulajdoníttatott igazságul.
Jézusnak saját bűne nem volt.
A mi vétkeink miatt halt meg a kereszten.
A testté lett Írás.
Még ma is eleven bennem.
Az Írás vére folyt ki.
Az Írást feszítették meg.
Az Írásból keletkezett az új élet.
S az Ige Isten:
az Atya szájából jött ki.
Nem csak kenyérrel él az ember.
Hanem azzal, ami a Beszédet őrzi.

A Kenyér az Ige.
A Bárány a Szó.
A Páska a Logosz
A vér: szabadító.

Imádkozom, hogy jöjjön a Jó!

 

(Illusztráció: Matt Philleo: Loaves and Fishes)

„Mert mikor a nap alászáll, eltűnik minden festék.” (Borbély Szilárd: Halotti pompa)

Párját ritkítóan igazi, illúziómentes, megszenvedett életmű Borbély Szilárdé. Ebből is kiemelkedik rablógyilkosság áldozatául esett szüleiért alkotott szekvenciás könyve, a Halotti pompa. A költő szüleit, saját lelkét, énjét, az embert gyászolja. A 9. oldalon szüleit nevezi meg, értük a halotti könyörgés. A papi szerkönyvek műfajai, hangvétele, ritmusai (pl. a Stabat Materé), transzformált idézetei, a képek, a könyv régies helyesírása, papírja a 9. oldal ígéretét váltják be. Közönségét valós imára hívja. Ugyanakkor szellemi, műfaji, nyelvi sokszínűséggel, gazdag intertextualitással kápráztat el.
A kötetben modernség előtti műfajok: főként legendák és szekvenciák, példázatok, emblémák, enigmák váltják egymást kissé szabálytalan, érzelmi hullámzást adó rendben, de előfordul az újszövetségi levelek hangján írt episztola, haláltánc, elmélkedés, siralom, imádság is. A versek egymásutánja traumatörténetet rajzol ki a gyilkosság külső, a gyászoló belső történéseit, elmélkedéseit, imáit tartalmazó Nagyheti Szekvenciáktól (Első könyv) a földolgozási kísérletként is olvasható Ámor & Psziché-Szekvenciákon (Második könyv) át egészen az emberiségért tartott elmélkedésként is értelmezhető Hászid-Szekvenciákig (Harmadik könyv). A három könyv a test-lélek-szellem irányt mutatja, három hagyomány földolgozása (kereszténység, görög mitológia, zsidó hagyomány). Minden könyv elejére és végére gondos jegyzetekkel ellátott vendégszöveget illeszt elő- és utóhangként, az egész kötetet is előhanggal és utóhanggal zárja le. A hármas számmisztikát adó rendkívül szabályos formát szándékosan bontja meg a könyvekbe foglalt versek számával (40-40-39), ezzel azt a képzetet kelti, hogy a megtörtség a legmagasabb helyen van, ahol a tökéletességnek kéne lenni, a számok (a logosz) szintjén. Több versben is megjelenik a hármas szám. A Testben élni címűben (82.o.) rögzíti, hogy három reprezentációs sík van, a tárgyi világé, a képzeté, amikor a tárgy fölidéződik a tudatban, és a nyelvé, amikor azt tesszük, hogy a tárgy képzete egy másik tudatban is fölidéződjön. Minthogy „testben élni maga a halál” (82.o.), mélyebb reprezentációs síkot keres, a nyelvét, melyet a tárgyi világnál biztosabbnak, közvetítésre alkalmasabbnak tapasztal. A Három Titok szekvenciája című versben (133-134.o.) az én három szintjéről elmélkedik. Az első szint az éntudat, a mindenki számára adott öntudatlan szint, a második az én, aki már olvasni tud a derengő ősfényben, a harmadik, aki azt mondja: Én, aki el tudja olvasni a kövecskébe vésett betűket. A kövecske valószínűleg a Jel.2,17-re utal: „A győzedelmesnek […] adok […] fehér kövecskét, és a kövecskén új írott nevet, amelyet senki nem tud, csak az, aki kapja.” A Három Titok szekvenciája szerint is a nyelvé a legmagasabb létezésmód. Csakhogy a többi kortárs költő nyelve nem volt alkalmas az itt következő, súlyos tartalmak adekvát kimondására. Borbély fölszámolja a nyelvnek ezt az inadekvátságát, hazugságát. Kihagyásokkal, szórendi cserékkel, szaggatottsággal, képzetek össze- és szétcsúsztatásával alkalmassá teszi a trauma kifejezésére.
Beavató könyv a Halotti pompa. Aki könnyű, életelveit igazoló olvasmányra vágyik, zavarónak találja. Aki az igaz felé tart, tudja, hogy terhe van a látásnak. Borbély Szilárd farkasszemet néz a gonoszsággal és annak forrásával, hívő megfogalmazásban a Gonosszal.
Olthatatlan fájdalmat okoznak  a sorai. „Aki sötétségben él, / nem ismeri a félelmet.[…] A megtámadt állatnak [a szemevő halak] / csak a szemét tépik ki. Majd könnyedén kiszakítják / a másikat is. A megvakított hal úszik még egy ideig.” (A Halszem Példázata, 80.o.) „Elég megölni / az Ént, s a maradékait / a Központ majd kitörli” (188.o.) A szenvedést okozók gyakran csak áldozatuk szívét tépik ki (pl. lemészárolják a szüleit), amibe aztán ő úgy pusztul bele, hogy sokan nem is veszik észre az ok-okozati összefüggést. Ilyen édesanyja és édesapja utáni harmadik áldozat Borbély Szilárd is, A Halszem Példázata önpéldázatként is olvasható, a kötet címét e szerint értelmezhetjük úgy is, hogy a szerző reménytelennek érzi a feldolgozó munka sikerét, erejéből fölépülésre nem, csak földíszítésre, szép elmondásra futja. Tehát saját halotti pompája is a kötet. A tettesek a következményekért vállalt felelősség helyett többnyire örömhöz való jogaikat követelik. Költőnk tettesei szociopaták, nem érzik tetteik súlyát. Fásultak, empátiátlanok a szomszédok, a természet („Aztán a nap sütött.”17.o.), a törvény emberei: „A nyomozók unottak. Őket nem érinti / meg semmi már. Részegen érkeztek, és a / szomszéd büfében rátöltöttek. A hullákat / Húsvét miatt gyorsan eltemették. Az ügyet / ad acta tették. És nem kapcsolták be a Dies iraet.” (Végső dolgok – A Halál, 17.o.) „A vádlottak az első sorban ültek. Délben / ebédszünetet és csendespihenőt kértek, mert / jár nekik. Egymás között néha nevetgéltek, / mikor egymásra néztek. Az őrök velük // együtt nevettek. […] A gyilkosok számára a büntetés értelmetlen, mert / a tett elkövetésekor elveszítette jelentőségét. // Nincs teher, mely a vállukat nyomja. Szabadok. / Csupán a papírokra várnak. Mert a gyilkosság / volt a helyettesítő áldozat. Krisztus kivégzését / sem előzte meg a Védelem szava. Csak a Vádé.” (Végső dolgok – Az Ítélet, 32.o.)  Az egyedi eset az emberi természet példázata lesz. „Nem mást jelent a szó talán, / hogy Örökkévalóság, / mint azt, amit a szó jelent: / az Emberben nincs jóság”(70.o.) Az ember szörny, Gólem (159., 162.o.), Isten és az angyalok gyengék vagy elhagyták az embert, és semmi remény a változásra.
A gonoszság örömelven működik, és az animalitás, pontosabban démoni bestialitás felé mutat, a kegyetlenséghez több versben kapcsolódik tettes és áldozat részéről egyaránt (józan ésszel érthetetlen) öröm: „Bármennyire is borzasztó, ezek / az elátkozottak [ti. a haláltáborokban a foglyokat kikötve, látatlanban megerőszakolók] talán a testetlen szerelemre // vágytak. A bűn, a megbocsátás és a kegyelem / idejétmúlt szavak számukra. A tiszta, animális / élvezetet pedig mindig beárnyékolja a Létezés.” (Háborús bűnök, 105.o.) Nemcsak a tettes, az áldozat is a felszabadulást keresi a bűncselekményben: „Amivel a Lepkegyűjtő csapdába csalta, / az saját vágya volt. Saját teste, amely / a testen túlra vágyott. Élvezte, hogy egy / ismeretlen erőszakot követhet rajta el, // mert teste tárgy ilyenkor. Szenvedett, / akár az állat. De a lelke szabad. Érezte, / a testnek meghalni már szinte élvezet, / ha lelke, mint a báb.”( A Szabadság szárnyain, 107.o.)
„Mert a nyelv , akár az éjszaka. Nedves, / megfejtetlen zörej. Csupa iszonyat, és / formátlan, zsigeri sikoltás. Nem emberi.” ( A Szabadság szárnyain, 107.o.)  „A bűn, a megbocsátás és a kegyelem idejétmúlt szavak számukra.”(105.o.) A szavak jelentésvesztésével magyarázza a holokauszt háborús bűneit. Ha nem jelent semmit a bűn szó, nem bűn, bármit is tesznek. A bűn mindenütt ott lapul lehetőségként, korunk jelentésvesztése a bűnözés melegágya. Hogy aztán sokan ne is tudják fölmérni, mit tettek. „Akkor jöttek a kozákok, / Gyilkoltak este s reggel, / Keresték azt a nagy zsákot, / Mely tele van kincsekkel. // „A kincs a Messiás maga” – / Mondta a Rebbelében. / „Egy tűnt betű, Isten szava…” – / Torkát átvágták szépen.” (145.o.)
Az emberi természet legmélyén keresi jó és rossz szétválaszthatatlanságának forrását. Több hagyományt megidéz, melyekben összekapcsolódik, megfordul születés és halál, teremtés és pusztítás, megszabadulás és kárhozat, pl. az orfikát, Ámor és Psziché történetét, a katarok tanait, a kabbalát, a haszid történeteket. Az orfika szerint pl. az ember Titánok hamvaiból keletkezett, a test a lélek koporsója („testben élni maga a halál” 82.o.), a halál pedig a lélek föltámadása, egyesülése az istenséggel. („Jöjj el Halál, te jöjj el értem, / legyél Te Olvasóm!” 63.o.) A katarok tanítása szerint a Sátán, az Ószövetség bosszúálló istene teremtette az embert, a lázadó angyalokat a test börtönébe zárta, ott várják szabadulásukat, de újra és újra inkarnálódniuk kell, amíg nem tisztulnak meg. Az örök halál itt tehát az üdvözülést jelenti, az örök büntetés pedig az örökös földi élet. Ezt fogalmazza meg a bolygó zsidó, Ahasvérus története, melyet Borbély ugyancsak megidéz. (42-43., 181.o.)
Költőnk továbbgondolja e hagyományokat, születés és halál, teremtés és pusztulás, megszabadulás és kárhozat, tettes és áldozat, teremtő és pusztító nála egymásba játszik, kibogozhatatlanul összekuszálódik. Itt az oppozíciók szerepei abszurd módon fordulnak meg, tettes és áldozat, teremtő és pusztító nem valami nagyobb harmónia kereteiben, valami árnyaltabb, hitelesebb rendet szolgálva vesztik el határozott körvonalaikat, mint a hagyományokban, hanem a bizonytalanság, a káosz, a szorongás, a félelem jegyében. Jó példa erre az előbb idézett Jézus Ahasvérus című vers (181.o.), melyben a nagycsütörtökön Emmauszba (feltámadásakor) induló Jézus találkozik a nagypénteki, Golgotára tartó Krisztussal, Sidrák, Misák és Abednégó Szavak között sétálgatva beszélgetnek a Messiással, Ahasvérussal és Jézussal. Krisztustól és a Messiástól is megkülönbözteti Jézust, hozzá hasonlítja, majd vele azonosítja  Ahasvérust, akinek „Foglyul ejtett Fényessége / Az anyagba zárván // Épp úgy bolyong, mint az ember, / Számok közt a Zérus”(181.o.) Vigasztalanul sötét ez az emberkép.
A hagyományban a Hajnalcsillag Lucifer és Krisztus jelképe is. Persze, Krisztusnak mint az isteni fény emberre kiterjesztőjének, Lucifernek pedig mint a fény Istentől való elszakítójának, elrablójának (vö. Prométheusszal), tehát mint aki megakadályozza az ember Istennel való egyesülését. Hozzájuk kapcsolódik Ámor, a szerelem istene, aki a lelket jelképező Psziché férje, gyermekük Hédoné, a gyönyör. Ámor itt Erósz ’a szeretet’ jelentését is fölveszi, a mitológiai történetben akaratlanul, szerelmével öli meg Pszichét, ezért alkalmas a Krisztussal való azonosításra, a teremtés mint pusztítás jelentésére.  Borbély Szilárd szövegeiben a tettesek gyönyörrel ölő Ámorok, az áldozat Psziché, Máriát Pszichével azonosítja, Krisztust hol Ámorral, hol Luciferrel, hol Pszichével (pl. 46-47., 101., 121., 143.o.).
Költőnk szerint a Teremtőnek meggyengült a szeretete, ez tette lehetővé a holokausztot (Krisztológiai episztola (I), 147-148.o.), s maga sem tudja, hogyan csúszott ki kezéből – talán nem is saját, utólag tisztázhatatlan körülmények és résztvevők közrejátszásával létrejött – teremtése. A harmadik könyvben több pusztán római számokkal ellátott, cím nélküli versben többféle eredetlegendát sző, pl. az I. (I) számú vers szerint (123.o.) Isten a teremtésnek csak a másolatát hozta létre, az eredetit jobb szemébe rejtette. Az ezt követő I. (II) versben (124.o.) ugyan másnak a szemét veszik ki, mégis ráíródik erre a versre a megvakított isten képzete. A III. vers (129.o.) szerint „Mikor Isten a világ teremtésébe / kezdett, saját végső leheletébe / tért vissza és önmagát is eltörölte.” A IV. számú versben (131.o.) a Van Angyala írását elolvasva véletlenül teremtette Isten a mindenséget, majd belehullott a Nincs Angyalába.  A IX. számúban (146.o.) a „Te” szó a Paradicsomkertet, mely a szavak másolata, a „nem én” szavak a lelket teremtették, a halálos fáradtságában elalvó Úr álmában kimondott „én” szavából lett az ember teste. A XI. (I) verse (150.o.) ennek másik variációját adja elő. Én és nem én, teremtés és halál szétválaszthatatlan. Nem az egység, hanem az összetörtség, bizonytalanság jegyében szövődnek egymásba. A (II) (151.o.) egyenesen azt állítja, Isten rontotta el a teremtést, elfáradt teremtés közben, így egy csomó lélek elvesztette a testét, a testek lélek nélkül bolyonganak. „Isten […] / gyengeségéből lett a Halál, aki nem / test és nem lélek, míg el nem jön / a Messiás, hogy megszabadítsa őket. […] Ezért mozog a világban minden, hogy // egyesüljön végre, ami Egyetlenegy. De a megváltó csak Szombaton jöhet el,/ mert ők egyek voltak a Teremtés előtt.” (151.o.) Ebben a versvilágban is a Messiás a halállal fogja megszabadítani a testet és a lelket, hiszen a szombat a nyugalom napja, ha azzal azonosítja a Megváltót, akkor a nyugalom váltja meg az egyént a szenvedésnek fölfogott élettől, az emberiséget a teremtéstől. (A szombatnak van Újszövetség felőli értelmezése is, mely szerint Isten a nyugalom napját azért szenteli meg, mert ez az az időszak, amikor már az ember dolgozik, Krisztushoz hasonló lesz, ezért mondja magát Jézus a szombat urának.) A lélektelen test gondolata kísérti a költőt, a kötetben több helyütt a lélek nyomait próbálja tetten érni a testen. Megbizonyosodni afelől, hogy van lélek a testben, a test nem üres héj. A csalódás testi nyomait figyeli (77.79.88.o.), a halál beállta után a szem színeváltozását (84.o.), a lélek, a gondolat és az agy működését (91. 92. 93. 94. 95. 96. 98.o.), hogy mit lehet, mit nem lehet elpusztítani, pl. az én nem ég el a krematóriumban (78.o.). A XIX. (I) vers szerint Reb Hersele tanítása, hogy „Isten szenvedése vezetett / a Teremtéshez, amely a befejezetlenségből / származik. Isten ugyanis elküldte // Angyalát, hogy pusztítsa el a Leviathánt. / Amikor Mikhaél erejének dárdája átjárta / a szörnyeteg szívét, akkor jött létre az Idő.” (179.o.) „Az ember élete ugyanis egyetlen / fohász, amely Isten fülét keresi. A / félbehagyott ima kering a Létezésben, / és újraszüli azt, aki nem tudta // befejezni. Isten ezért van fájdalmakkal / tele, melyek miatt nem képes figyelni / a félig elmondott imákra. És aki nem mondja végig, annak újra kell / kezdenie. A befejezett imák ugyanis / a Nemlétbe tartanak, Isten trónusához.” (180.o.) Van olyan legenda is, mely szerint az ember űzte ki a Paradicsomból az Urat, és az Úr menekülve bujkál az ember elől, aki meg akarta ölni. (162.o.) A teremtés jobban hasonlít balesetre, mint konstruktív, tervezett műre. Mintha őrültek háza (Az istenek, az istenek, 108.o.) lenne a világ, melyben a szeretet is gyilkosságban jelenik meg (ld. Ámor Killer visszatérő figuráját). A sok egymásra írt legenda teljes transzcendentális bizonytalanságot kelt. Még a paradigmák sem világosak. Nem lehet mindig tudni, hogy mindezt nem csak írták-e, a versek, sőt, a világ szövegszerűségét, nyelvi létezésmódját gyakran hangsúlyozza. Borbély tanítványi alázattal, kicsinységét ezerféle módon (elhallgató, nem poentírozott versvégekkel, a szemlélő magatartással, az egyszerű, helyenként szándékoltan esetlen nyelvvel stb.) hangsúlyozva igyekszik meghatározni valamit a sorozatgyilkosságról, melyet mások életnek, világnak, történelemnek, üdvtörténetnek neveznek. Melyben szerintük örülni, küzdeni, fejlődni, üdvözülni lehet. Mint festő a színeket, legendákat hord egymásra, hisz nincsenek pontos tények. Áthangolja, átrendezi, összekapcsolja őket. Leválaszt róluk minden önáltató föloldást.
Látja, hogy a tettesek saját bűneik áldozatai: planctust ír a Bal Latorért (59.o.). Az ént, az Embert siratja. Az én (másutt a lélek, a Psziché) az, amitől az ember nem pusztán mozgó, ösztön kódolta test. A gyilkosnak és a gyilkosság áldozatának és a szemtanúnak az énje is elpusztul. Mindnyájunké. A pusztulás egyetemes: „még fent volt a nap, a kövek még tartották egymást”(60.o.) „A pestistől, / járványoktól, éhségtől, háborúktól sújtott / Európában ekkor jelenik meg a szenvedésre, / a keresztútra összpontosító passiómisztika, / a megalázó szenvedésben rejlő felemelkedés. / A vér és verejték ábrázolása, amely átalakítja / Európa történelmét. Az Árkádia tájairól / érkező görög isten barbárok kezébe került: / Megalázták. Kivégezték. A szívét is kitépték.” (Krisztológiai episztola II. (3), 155-156.o.) A földi élet kárhozatként jelenik meg. Az egyszerre szemtanúként, áldozatként és Isten előtti szószólóként megszólaló, de önmagára gyakran egyes szám harmadik személyben tekintő beszélő nem vádol, csak részvétet nyilvánít és szenved. Iróniája eufémiának hat, nem a gonosz támadása, az elviselni kénytelen keserűsége szól belőle.
Költőnk Énjének búcsúzása mások énjének ébresztője. Sófár. „Isten a sófárral / azt üzente, hogy vigyem elé azt a / kicsi Ént, aki bennem van, és olyan, // mint a pára, vagy mint a Messiás / könnycseppje.[…] „Hol van az // Éned, a bukott angyal könnycseppje?” – / kérdezte szomorúan. De nem tudtam / válaszolni, mert szétoszlott // a tóban, amikor elejtettem. Azóta / lebeg ott, mint pára, mint hajnali köd. / Mint elfelejtett álom nyoma ébredés után.” (182.o.) „ amíg az angyal lát – // Ott zuhanni le a Harmadik Mennyből / Egy fényes csillagot, amely aláhullt, / És pontosan hasonlított az Én-re, / A teremtésbe hullt csillagszemétre, // Amely a földre visszatérő gondolat / Alakját, mint Messiás, magára ölti, / Míg a tegnap olyan, mint a Szombat, / A hasonlat, amely időt feszít ki, // És távolságot két betű között, / Amíg jel és jel tere által Én-t teremt / Az Írásban Isten; hol földre száll, / És testet ölt, mely Test: emlékezet // És Pillanat, mely hideg, mint a Nap, / A Holnap Napja, mely az Örök / Szombat, két délután közötti alkonyat, / Hol Én lakik s egy másik Pillanat. „ (A Tegnapról egy szekvencia, 125-126.o.) „az én nem ég el a krematóriumban” (78.o.) Bármilyen sebzettnek, védtelennek, kicsinek tapasztalja is az énjét, mások pusztító rombolását teremtő önkéntes áldozattá alakítja, melynek gyümölcse bőséges. Ahogy a kinyilatkoztatások, melyeket nem pusztán mondanak, hanem a szó teremtő cselekvés is. A sok utalás a nyelvi paradigmára hangsúlyozza a szó teremtő mozdulatát. A Holokauszt emlékezete, általában a bűn romboló hatásának emlékezete, a szülők és a saját emlékezete tanúságtétel. A rombolt valóságban a nyelv viszonylag biztos pont, tehát valóságként is működik.
A beemelt szövegelemeken filológiai finomságú változtatásokat hajt végre, így a személyesnél tágabb mélységet adnak fő témáinak, az ember szörny voltának, az egyetlen lehetségesnek tartott menekülő, halálváró magatartásnak. Az elemzés igénye nélkül csak egy-két példát nézzünk a rengetegből.
A Krisztológiai Episztola (I) egész sereg bibliai szövegre, beszédmódra utal: Pál leveleire, a Jelenések könyvéből a megevett könyvecskére, Dániel könyvéből az égő kemencében élve sétáló igazakra, de szavakat, kifejezéseket idéz, egész más kontextusba teszi a gyengeség, hamu, kemence, Fény szavakat. Leghosszabb idézete egy sor: „Mert a keresztről való beszéd bolondság ugyan azoknak, akik elvesznek; de nekünk, kik megtartatunk, Istennek ereje.”(I.Kor.18.) Borbély szövege arról tesz bizonyságot, hogy a világ gonoszsága lehetetlenné teszi a hit erejét is, Isten munkáját, erejét is. Főleg a Holokauszt mutatja ezt: „Isten gyengesége / adott erőt azoknak, akik megpillantották, // hogyan fogyatkozott meg Isten szeretete, ezért / olthatatlan szomjazik az ember szeretetére / a Magányos. Mert a kemencéről szóló // beszéd bolondság ugyan azoknak, akik / elvesznek, de nekünk, Ó Teofil, Isten ereje, / és a Szeretet halálának felfoghatatlansága.”(148.o.) A kárhozottak helyett a Holokauszt-tagadókról szól a szöveg.
Az Apostoli Hitvallásból vett szavak a halált teszik meg az élet jelentésének. Az Apostoli Hitvallás idézett részlete: „született Szűz Máriától, szenvedett Poncius Pilátus alatt, megfeszítették, meghalt és eltemették”, ebből ennyi marad nála: „született, meghalt és eltemették” (A név megszentelése, 136.o.). Az élet mint halálvárás. ”Csak ült az ágya szélén, s várta Őt – / már évek óta.”. (40.o.) Megszűnik a személy, így a személyes egyes szám első személy is, a beszélő tárgyként beszél magáról. Az Erőltetett menet első sorára a fölállás reménye és értelme nélkül utal: „Belátta már azt, // hogy nincs semmi, ami megérné felkelni / annak, aki elesett.” (40.o.) Weöres filozofikus szójátékba oldja szorongását: „Meghalni nem könnyű. Nem élni könnyebb.”, itt a beemelt fél sor a traumatizált ember Jézus tudatosan fölvállalt áldozat szerepére, halálra készülésére ráírt halálvárását jelenti: „„Nem élni könnyebb!” – Jézus mondta / az Olaj-fák hegyén. / Mikor halálra várt naponta, / mint egy Cserépedény.” (63.o.) A vers második versszakában a trauma kifejezését szolgálja az abszurd és a grammatikai széttartás: „A Lélek olyan, mint a Vétek:/ leesik könnyedén / az asztalról, ahol reméltek / borozni: Te meg én.”(63.o.) A bibliai Teremtés első három napjából a szövegszerű idézetet a tetemek szag utáni megtalálásának mértékeként alkalmazza: „Aztán mindenki kereste // okát a furcsa szagnak. Így lett megint este / és reggel. Harmadik nap.”(Végső dolgok, A Halál, 17.o.) És a gyilkosságot nagypéntekre helyezi, így ráírja Krisztus megfeszítésére és föltámadására.
A költő húsbavágóan érzékelteti néző és látvány ütközését. „Kálvárián, ahol ölték / töredelmes Anyát verték / arcul egy nagy baltával. // Nem szólhatott, dorongokkal / fejét szétverték botokkal, / csak mosolygott holtában.” (48.o.) Még sincs pontos határ alany és tárgy között, a nézőpont és a szerepek folyton változnak: a beszélő hol egybeolvad áldozattal: „Hogy sokáig ne szenvedjünk / gyilkosok kezébe” (65.o.) vagy tettesekkel: ”Minden nap öljük Máriát” (71.o., de ugyanennek a versnek az első sorában: „Ó Szívem, titkos Mária”!) , hol belülről tanúskodik, a szenvedés végéért könyörög, mely egyben a teljes föloldódás lesz: „Vérben úszó holt anyának / értelmetlen halálának / oszd meg velem sebeit. // Midőn földdé lesz a Testem / add, hogy megszűnjön a lelkem / mindörökre: sic fuit!” (49.o.). A megsemmisülés vágyának megvallásával mégis a legigazabbat mondja, illúziótlan rendet teremt, az az érzésünk, épp ezzel megy az örök életbe.
Az idillköltészet korlátai (2) (110.o.) című versben expresszionista fájdalom képek nélkül. Csak cselekvések, tárgyak. A traumatizált emlékezik ilyen kihagyásosan, olykor teljesen lényegtelen részletekre kiélezve. Ugyanakkor az elkövetők adomáiból tájékozódik, akik saját nézőpontjukból, mint egy diákcsínyt, utólag is derűsnek, győztesnek, rendjén valónak, feltöltőnek élik meg a bűncselekményt. „„Úgy vonítottak, akár a disznók” – így mesélték később el nevetve.” (110.o.) Duetthez hasonló páros beszéd alakul ki tettesek és a szemlélő fiú, a harmadik áldozat közt. „Psziché nem alszik. Gyászol.” (110.o.) Az idősíkok egymásra tolódnak: a gyilkosság procedúrája az elhessegethetetlen, üvegszilánkként belénk álló részletek éppúgy örökkévalóvá kenődnek, mint a fölfedezés pillanatai, mint más versekben a hűtőteremben a halottszemle, a bírósági tárgyalás, a többé soha nem szűnő szorongás. A szorongás az elmesélés által a mindenkori olvasóban is tovább gyűrűzik, így a költészet erejével újrateremtett trauma a nyelv létezésmódjában apokaliptikus kettősségben él tovább, egyrészt az örök kínban, másrészt a kimondás általi megszabadulásban.
A nyelv szerkezeteit szándékoltan rendezi rendezetlenség képzetét keltő formába: a soráthajlások gyakran megbontják az egy sor – egy gondolat egységet, jellemzőek az kibicsakló, elnyakló nyelv képzetét keltő szórendi cserék  (így mesélték később el nevetve,110.o.), melyek a traumatizált egyén jelenlétének hiányát képesek kifejezni, a rövid, hiányos mondatok az ürességet, félelmet, az infantilis mondatfűzések, rímtechnika az irónia mellett a regressziót, mely a súlyos traumával jár. A képzetek össze- és szétcsúsznak: Ámor és Psziché története a gyilkos-áldozat történettel, ez Krisztus születésével, halálával, a teremtés történetével, az az apokalipszissel, Dániel három társának kemencébe vettetésének történetét a gázkamrával (Három ifjú éneke, 169-170.o.), a nap színében ragyogó hold a rablás tárgyával („És színarany holdkorong az égen. A szekrényeket is felhányták érte.” 110.o.), az univerzum tárgyai a holokauszt képzetével (füst, csont), történeteivel (pl. 174-175.o.), a siralom keserűsége az iróniával.
A nyelv a megbízhatatlan, abszurd valóságnál biztosabb. Így annak ellenére, hogy a kegyetlenség, a bűn, a kárhozat, a jelentésvesztés, a szenvedés, a törtség, a hiány az olvasót is kínzó tartalom, a nyelv hazugságának fölszámolásával tett tanúságtételével, annak hagyományba ágyazásával mégis biztos létezőt alkot, a gonosz megnevezésével megteszi az első lépést az igaz, tiszta felé, így az örök kárhozat helyett az örök szabadulás felé mutat.
Erről a pontról minden egy. Nem a teremtésre néző teljes rendezettségtudat, hanem a teremtményre néző teljes káosztudat jegyében. A valóság annyi rétegben tárul föl, amennyit a tanú elmondani, a befogadó felfogni képes.
Miért vegyünk részt a Halotti pompában?
Mert a művészet itt pervertálatlan, eredeti állapotában jelenik meg, melyben a címben ígért pompa (nem a mai értelemben vett vallás, hanem) az egyesülés, a bölcsesség és a teljes szabadság keresésének eredménye, nem a hatást jól kézben tartó profizmusé, szórakoztató szándéké. Szilárd szépen megmutatja, hogy ez nem a kor választása és felelőssége, hanem az egyéné, nem az számít, mikor élsz, hanem hogy hogyan figyelsz, mire fordítod az erődet.
Borbély Szilárd életműve egyetlen szívet rabul ejtő versfolyam arról, mit nevezünk embernek, életnek. A halál itt a legpozitívabb, legártatlanabb szereplő. Melyet várni lehet, mint kisgyerek a karácsonyt.
Félreértés ne essék, nem ajánlom senkinek, hogy kövesse őt a halálba. Ellenkezőleg. A kényszerű veszteséget szabad áldozattá tette, amikor családi holokausztját, ’egészen égőáldozatát’ úgy mutatta föl, hogy mindenki értsen belőle. Hogy vigyázzunk egymásra. Hogy igyekezzünk tisztán csak figyelni egymásra, hogy ez ne ismétlődjön meg kicsiben minden kapcsolatban, ahol legalább két ember van. Hogy az ő sebe árán mi gyógyuljunk.
A Sófár rákényszerít arra, hogy felülbíráljuk kultúránk egész irányát. Hogy szembenézzünk azzal, hogy a szavak idejétmúlt jelentése és az önzés pusztító bestialitása között ok-okozati összefüggés van. De miért, hogyan, mikor múlta idejét? Ennek a forrásán és lehetséges kimenetelén mindenki gondolkozzon el! Mindenesetre, amikor a belső látás kialudt, jó és igaz üres szó, meg nem értett parancs lett, a szépség puszta gyönyörforrás, a szabadság más kárára elkövetett rablás, relatívvá váltak az értékek, nézőpont kérdésévé vált, mi a jó, tehát mondhatta azt az ember: jó az, ami nekem jó, és a cél szentesíti az eszközt. Az értékeket lassan szerepek váltották fel, már nem az volt a kérdés: mi van, hanem, hogy milyen szerepből élem meg, érdekeim által pillanatnyilag milyennek ítélem. A 18-20. században a háborúk, a diktatúrák, a fogyasztók és a fogyasztókon gazdagodók (fogyasztókat fogyasztók) polgári szabadságból elkövetett embertelenségei aztán a szavakig, a logoszig is láthatóvá tették a válságot. A holokauszt jól reprezentálja az útirányt. Aki azzal áltatja magát, hogy az ember tanult a háborúkból, gondolkodjék el a fogyasztói társadalom jelenségein. Csak még mélyebbre vonult a válság.
Mit lehet tenni? Az emlékezet fölélesztésével épp a gyilkosság ellenkezőjét tenni. A feledés sírjából kiemelni, az írás eszközével újraéleszteni. Figyelmeztetni: Nem arra!
Mit lehet tenni? Reménykedni, hogy az emberek fölébrednek öröméhes, gyűlölő álmukból.

(Borbély Szilárd: Halotti pompa, szekvenciák, Pozsony,  Kalligram, 2004, 2006, 2014.)

 

 

 

 

 

 

John Donne: Halálpárbaj. Avagy vigasztalás a lélek számára… (részlet)

És Istennél, az Úrnál van kimenetel a halálból.
Zsoltár 68:20

 

 

“Alapjaik jóvoltából állnak az épületek, hordozzák és alátámasztják őket, és pilléreik jóvoltából állnak, megtámasztják és körbeölelik őket, és gerendázatuk jóvoltából állnak, összekötik és egyesítik őket. Az alapok viselik el, hogy meg ne süllyedjenek, a pillérek viselik el, hogy el ne dőljenek, a gerendázat és a kötések viselik el, hogy szét ne omoljanak. Épület-testünk a zsoltárvers első felében van. Éspedig így: a mi Istenünk a szabadításoknak Istene; ad salutes, többes számban: szabadítások, így van az eredetiben: Isten az, aki lelki és testi szabadítást is ad nekünk. Viszont az épület alapja, pillérei, gerendázata mind a zsoltárvers másik részében, a textusunkban van, és a szavakat itt – az Istennél, az Úrnál van kijövetel a halálból – háromféleképpen fogják fel a magyarázók. Először is, az épület (Isten az, akinél kimenetel van a halálból) azon alapon áll, hogy ez a mi Istenünk, az Úr minden szabadításnak Istene. Tehát az Ő hatalmában van, hogy kimenetelt és szabadulást adjon nekünk, még ha mi már a halál torkában és fogai közt vagyunk is, még ha ama örvény, a sír ajkai megnyíltak is reánk. Ebben a felfogásban tehát ez az exitus mortis, kijövetel a halálból: liberatio a morte, szabadulás a halálból, és ez a legnyilvánvalóbb és legáltalánosabb értelme ezeknek a szavaknak, és ezen alapul a fordításunk is: megszabadít a haláltól. Másodszor aztán, a pillérek, melyek megtámasztják és tagolják ezt az épületet (azt hogy: minden szabadításnak Istene a mi Istenünk), így emelkednek: és Istennél, az Úrnál van kijövetel a halálból, vagyis a halálunk elrendezése és módja, hogy miféle kimenettel és melyik ösvényen kell távozunk a világból, legyen az várva várt vagy hirtelen, erőszakos vagy természetes, történjen érzékeink teljes birtokában vagy betegségtől összetörve és szétszórva, mindez sem vádat nem bizonyít, sem ítéletet nem eszközöl, mert bárhogy haljanak is, az Úr szemei előtt drága az ő kegyeseinek halála,1 és nála van a kijövetel a halálból, az ő kezében van, hogy miképpen távozunk ebből az életből. Ebben az értelemben tehát ez az exitus mortis, halálból kijövetel: deliberatio in morte, szabadulás a halálban, nem úgy, hogy Isten megment minket a meghalástól, hanem úgy, hogy gondja lesz ránk halálunk óráján, hogy miféle legyen eltávozásunk. Ebben az értelemben és felfogásban, az ige természetes kerete és összefüggése ad nekünk helytálló és sokatmondó eligazítást. És végül, ennek az épületnek (tehát hogy Istenünk minden szabadításnak Istene) a gerendázata és kötései ebben vannak: ennél az Istennél, az Úrnál van kijövetel a haláltól, vagyis ez az Isten, az Úr, aki egybekötötte és egyesítette a két természetet egyben, és aki Isten lévén a mi testünkben eljött a világunkba is, nem szabadíthatott meg minket másképp, nem mehetett ebből a világból másképp, nem térhetett vissza előbbi dicsőségébe másképp, mint halállal. És így ebben az értelemben, ez az exitus mortis, ez a kijövet a halálból: liberatio per mortem, szabadítás halál által, ennek az Istennek, a mi Urunknak, Jézus Krisztusnak a halála által. Így fogja fel Szent Ágoston e szavakat, és sokan ama nagyszerű személyek is, akik követték őt. Mindhárom sorban tehát ezeket az igéket nézzük: először, hogy a hatalom Istene, a mindenható Atya kimenti szolgáit a halál torkából, aztán, hogy a kegyelem Istene, a dicsőséges Fiú megment minket azáltal, hogy magára veszi ezt a kimenetet a halálból, és aztán hogy, e kettő között, a vigasztalás Istene, a Szentlélek kiment minket minden vigasztalanságból, ki áldott kóstolóval tudatja velünk, hogy akármiféle halállal is rendeltetett halnunk, hogy ez az exitus mortis mindazáltal introitus in vitam, ez a halálba való kimenet bemenet lesz az örök életre. Mármost e három megfigyelés: szabadulásunk a morte, in morte, per mortem, szabadulásunk a haláltól, halálban és halállal, bőséggel betölti testünk épületében az alapok, a pillérek és a gerendázatok hivatalát, hogy ugyanis a mi Istenünk minden szabadításnak Istene, mert ennél az Istennél, az Úrnál van kijövet a halálból.”

Bogárdi Szabó István fordítása

A teljes prédikáció itt olvasható:

https://bogardiszaboistvan.hu/hu/konyvek/halalparbaj

https://honlap.parokia.hu/data/attachments/2010/09/24/Donne-01.pdf

https://bogardiszaboistvan.hu/files/3/donne_forditas.pdf

 

 

Egyesült Európa, 1937.

A Kis Trianonban dolgozom tizenhárom éve. A meseszép környezet dacára nem túlságosan jelentékeny hivatal ez. Eredetileg az Egyesült Európa Tizenkettedik Autonóm Körzetének Heinrich von Ofterdingen Albizottságának hívtak minket, de ilyet még egy német, egy első rendű európai polgár is csak nehezen, hosszú gondolkodás után tud kimondani. Így lett a nevünk Kis Trianon.
Innen irányítjuk a hajdani Franciaország, az egész Tizenkettedik Körzet műkincsvédelmét. Osztályozunk, lajstromozunk, irányítjuk a műemlék-felújításokat. A Tizenkettedik Körzet minden városának és falujának bejelentést kell tennie a területén található középkori romokról, és szakértői vélemény, illetve a helyi adók átcsoportosítása után neki kell kezdenie a műemléki felújításoknak. Minden polgármesternek el kell készítenie a Felújítási Tervet, melyet itt, a Kis Trianonban székelő műemlékvédelmi hivatalban én véleményezek. Az Európa újjászületését akadályozni akarók azonnal átnevelő táborokba kerülnek. Itt napi kilenc órát kénytelenek elmerülni a középkori építészet tanulmányozásában.
Rengeteg ellenség fenyegeti a mi közös Európánkat. Nemcsak az Európa ideológiai meggyengítését kívánó angolszász terroristák, cseh szabotőrök, orosz felforgatók, hanem a tétlenség, a lustaság és a hozzánemértés. A rend a bűn ellensége. Beleordítom a telefonba a polgármestereknek, hogy „Trianon”, ők pedig makognak valamit, és postafordultával küldik a jelentéseket. Az Európai Birodalom alapeszméjéhez tartozik, hogy senkit nem lehet telefonon visszahívni. A beosztottak levélben vagy személyesen jelentkeznek, csak a hatóság az, aki telefonon is kérdőre vonhat bárkit.  Mindenkinek a hálószobájában vagy az irodájában kell tartani a telefonkészüléket, de csak I. osztályú európai polgárok vagy köztisztviselők kezdeményezhetnek hívást. Másképp nem is bírnánk a mihaszna, locsi-fecsi polgármesterekkel.
Mindent birodalmi márkában számolunk. És kifogások soha nincsenek.

Bourges, Carcassone, Albi, Saint-Gilles-du-Gard, Troyes, Aix-en-Provence, Soisson, Roun, Narbonne.
Én ugyan soha nem láttam ezeket a helyeket. A főnököm, a minisztériumi osztályvezető helyettesem szerint kész szerencse: nekem nem csodálnom, hanem reorganizálnom kell a katedrálisokat.
Én vagyok az első nő, aki a III. Európai Körzetben, a budapesti Pázmány Péter Tudományegyetemen művészettörténeti diplomát vehetett a kezébe. A Nagy Háború után öt évvel, huszonhárom évesen csatlakoztam a Kulturális Hadseregcsoporthoz, hogy ezzel is kifejezzem a hálámat Vilmos császárnak, aki a hazámat megmentette az orosz felforgatóktól és az angolszász ügynököktől. Titokban néha kételkedem abban, hogy okos dolog volt-e az Osztrák-Magyar Monarchiát körzetekre osztani, mindenhova első rendű, azaz német komisszárokat helyezni. De már abban is kételkedem, hogy saját gyerekkorom megtörtént-e, és abban sem vagyok biztos, létezik-e Troyes, Montsegur, Albi, Saint-Gilles-du-Gard. A törvények szerint a szüleim egyenrangúak velem: én nem telefonálhatok nekik, ők pedig csak a felettes hatóságokon keresztül üzenhetnek nekem. Talán levelezhetnénk. De az Európai Birodalmi Postát nem szabad magánüzenetekkel terhelni.
Úgyhogy lajstromozom tovább a Tizenkettedik Körzetben folyó templomfelújításokat. Van egy csodálatos térkép a hátam mögött. Piros, kék pontokkal, apró zászlócskákkal jelölöm, melyik településen hol tart az Európai Emlékezet Projekt, mindeddig hány támfalat, karzatot, templomtornyot újítottak fel. És van egy kis táblácskám, egy kis szégyenfalam, ahova az átnevelésre kijelölt, rest polgármesterek nevét gyűjtöm össze.
Tudományos közhivatalnok vagyok. Az európai birodalom eszméjét szolgálom.

Sokszor azt álmodom, hogy a komáromi gyerekszobámban álmodom, ahol azt álmodom, egy csomó játéktemplomot tartok a kezemben, és elképzelésem sincs, mit csináljak velük. Néha eszembe jut, tartanak-e még ezekben a templomokban istentiszteletet, vagy csak múzeumoknak használják ezeket.
Mi lenne, ha egyszer beteget jelentenék, és lovon vagy motorkerékpárral bejárhatnám-e a Tizenkettedik Körzetet?
De nemcsak a kötelesség-tudat, a térképek láttán érzett álomszerű révület tart a mesés Kis-Trianonban, hanem a szerelem is.
Közvetlen felettesem, a délceg és katonás Schulzenburger professzor a Kulturális Hadseregcsoport alezredesi rangját viseli. De hogy lehet egy nálam is fiatalabb férfi professzor vagy alezredes? Melyik egyetem ad ilyen gyorsan professzori címet? De Maxi ellenállhatatlan, gyönyörű férfi, az egyenruhája gomblyukába tűzve kis rózsaszín szegfűt hord, imádom. Ami azt illeti, Kis-Trianonban csak nagyon öregek dolgoznak, sokan már át sem tudnak tipegni az irodámba, a hálószobáikban tökéletesítgetik az Összeurópai Templomregisztert.
De akármelyik egyetemen tanult Schulzenburger professzor, az én Maxim, ő nem ízig-vérig középkorász. Még csak nem is hallott a provanszál trubadúrokról. A flamboyan gótika tíz ismérvét sem tudná felsorolni. Maxi az amerikai beszivárgás történetével foglalkozik, nekem mégis hozzá kell fordulnom minden „szakmai kérdéssel”.
Maxi belép, katonásan szalutál, a szenvedély teremti a rendet, mondja, és leszorít a dolgozószobám díványára.
Minden hatalmat a képzeletnek! Ugye, szívem, akarod?
Nem tudom, hogy akarom-e.  Maxi nélkül meglehetősen unatkozom. De az biztos, hogy szeretnék sokkal, de sokkal többet tudni Schulzenburger professzorról: van-e felesége, vannak-e gyerekei Berlinben, mivel tölti a vasárnapjait, miről álmodik, mik azok a „beszivárgások”, amikkel ő tudományosan foglalkozik.
Van-e beszivárgás tanszék valahol?
Vasárnaponként én már annyira unatkozom, hogy akár báránykákat terelgetnék Marie-Antoinett-jelmezben a kastély körül, de Maxi szerint ez nevetséges, Vilmos császár elszomorodna, ha kitudódna, hogy köztisztviselői a a szabadidejükben a legyőzött franciákat majmolják.
Na jó, nem terelgetek. Nem majmolok senkit. De legalább egyszer szabadon beszélgethetnék a telefonban Max von Schulzenburgerrel! Az én egyetlen szerelmemmel. A flamboyan gótikáról, a beszivárgásokról vagy az időjárásról legalább. Mit szólsz, Maxi, a sok esőhöz? Nem rettenetes? És ahhoz mit szólsz, hogy jövőre betöltöm a harmincötödik évemet… Tudod egyáltalán? De az Új Európában a telefonvezetékek egyirányúak, csak felettes hívhat beosztottat, fordítva soha. Ha én próbálom Maxit feltárcsázni, akkor csak az Örömóda taktusait hallom.
Európa örül az új rendnek.
Beethoven is hálás Vilmos császárnak.
Hát még mi, első- és másodrendű alattvalók.

De most, hogy végre gyereket várok, lenne mondanivalóm Maxinak.
Ám mi lesz, ha Maxi most sem hallgat végig?
Ha bánatos lesz. Ha megharagszik. Ha azt mondja, hogy Vilmos császár nem szereti a gyerekeket. Ha kiderül, hogy csak a templomfelújításokra kíváncsi. Ha csak annyit mond, elégedett vagyok veled, így tovább, Engelchen.
Az utolsó beszélgetésünk nem sok jóval kecsegtet. Képzeld csak, Maxi, kezdtem volna, de Schulzenburger professzor, az én drága Maxim (aki csak amolyan „katonai professzor”) csendre intett.
Hogy én nem értek semmit. Hogy buta vagyok. Lélektelen. Egy barbár magyar. Hogy fogalmam sincs, miért érdeklik a Legfelsőbb Porosz Akadémiát a dél-francia középkori templomok.
Mert a szenvedély a rend szülőanyja, mondtam engedelmesen.
Dehogy, butuskám!, kiáltott fel Maxi dühösen. Valamelyik dél-francia kócerájban őrzik a békaevők a Szent Grált, azt kell megszereznünk!
Miii? Nektek elment az eszetek, Maxi?
Maxi pofon ütött, ami azt illeti, nem először. Mert egy rohadt kis kurva vagyok, nem méltó az Egyesült, a Szent Európához! Mert a szüleim,  azon az átkozott magyar pusztán nem tanítottak elegendő tiszteletre.
A Grál létezik. Punktum. Talán Monsegurben, talán máshol.  Majd a Porosz Akadémia megtalálja.
Na, igen, mondom. Majd megtalálja.
A pillanat nem volt alkalmas arra, hogy szóba hozzam a születendő gyereket. Hogy bármit szóba hozzak. Hogy valami ellenvetést fejtsek ki. Hogy kisírjam magam. Hogy helyeseljek bármit.
Hogy milyen boldog vagyok. Hogy újra érzem az ízeket, látom a színeket.
És ha telefonálnék, akkor jobb lenne? Maxi örülne nekem?
Újra felemelem a kagylót.
Semmi. Csak a lassan hullámzó Örömóda.
Maxi, Maxi, Maxi.
Egy helyettes tanácsos, mint én, szülhet-e vajon törvényen kívüli gyereket? És ha születik egy gyerekem, mi lesz a műemlékvédelmi projekttel? Sírni fogok-e, ha nem újítják fel Saint-Gilles-du-Gard katedrálisát? Ha a szent Grál nélkül fogják Vilmos császár nevenapját ünnepelni?
A gyerekemet se láttam még a saját szememmel. És mégis valóságosabb, mint Maxi, Vilmos császár, vagy bármelyik átkozott kutyafüle, aki beszivárog, elrejt, statisztikát csinál…. polgármestereket fenyeget, papaparampapa.
Egyáltalán megszülhetném-e Max von Schulzenburger gyerekét?
Nem ez a gyerek hoz majd halálos veszélyt rám?

Mindig is tudtam, hogy a XII. Európai Körzet Heinrich von Ofterdingen Kulturális Albizottságát, a Kis-Trianont felfegyverzett katonák őrzik. Na, jó, nem katonák, hanem lovagok, keresztes vitézek, kulturális tanácsadók.
Látni még soha nem láttam őket. De odamehetnék hozzájuk: magyar takarítónő vagyok, itt dolgozom a Kis Trianon kastélyba, sajnos elvesztettem a papírjaimat, de a vitéz urak talán megengedik, hogy eljussak Párizsba…
A katonákkal talán nem lenne gond.
De mi van, ha Maxi nem hagyta el igazából az irodámat… Ha itt hallgat engem a telefonban, a szívemben, a hasamban. Ha már azelőtt tudta, hogy terhes vagyok, mielőtt én észre vettem volna. Mert van egy szupergrál vagy gondolatolvasó elektróda, amit nők nem is láthatnak.
Talán, talán, talán.
Mintha apró buborékok lennének, számolgatom a lélegzetemet.
Hogyan tudnék a saját testemből kiszabadulni?

Az örökös áldozatok – Részletek Mohai V. Lajos és Fábián István Kettős : Pont. című könyvéből

MOHAI V. LAJOS

AZ ÖRÖKÖS ÁLDOZATOK
(ALVÓ KUTYÁK)

Az éjszaka hamujában
egy Égitest alvadt árnya.
Szélein nagyvonalakban
az ősz párnás palettája.

A csorduló fény csiszolt vas,
ecsetvonás a fákon —
foszforeszkáló csillagég
boltozata a Kutyákon.

Vajon kirakná ott mindenét,
ki arra a helyre lépne,
hol a Kutyák a Semmibe alva,
hogy takarják a lúgos űrt,
rámaródnak a talajra?

JEGYZET AZ ÖRÖKÖS ÁLDOZATOK CÍMŰ VERSHEZ

Az első kutyánk, Bodri, minthogy megveszett, és nem akartuk sintér kezére adni, a kert végében lévő diófa alatt lelte halálát. Öregapám nadrágszíjjal fojtotta meg. Az egész családot összetörte az eset. Öregapámhoz napokig nem lehetett szólni, magába fordult, pedig kemény fából faragták, átgázolt rajta a történelem, megjárt csatákat, egyik lábára megsántult, a hadifogságból kriptákban bujkálva szökött meg, sok halállal találkozott, látott gyilkolni katonákat, látott bátran meghalni embereket, és látta a gyávák szemében a félelmet, az élet sötét oldala nem volt ismeretlen előtte.

Amikor Bodrit szíjra kötve kivitte a kertbe, a kutya tudta, hogy mi következik; fejét hátravetve megfeszítette a nyakát, de nem támadott, bevárta a véget. Fekete nap volt az az életünkben. Aprócska fiú voltam, vézna, alig pislákolt bennem az élet, Bodri volt a társam, nélküle úgy éreztem, hogy bánatos a világ: minden érzés megváltozott az kertben, minden nesz másképp hatott rám az udvarban. Zörgött az őszi avar, csörögtette a szél a leveleket, söpörte ide-oda, csikorgott a kemény bakancstalpak alatt a föld, de az egyetlen zaj, amire fölfigyeltem volna, nem hallatszott soha többé.

Öregapám nem csinált semmi rosszat, tette, amit tennie kellett, Bodrinak így volt ez elrendelve, a legrosszabbtól, a sintértől megmenekült. Én abban az évben kezdtem el az iskolát a Teleki utcai alsótagozaton. Szerettem az olajszagú padlót, a tanulás varázsát ott éreztem meg, a tudás első morzsáit azonban Öregapám mellett szedegettem föl, hármasban Bodrival, abban a bódulatban, amit egy kutya a jelenlétével megszerez.

Telt az idő, a mi kis városszéli rezervátumunkat körbeépítette a város, aztán fölszámolta a régi kertet, a régi utcát. Mielőtt végleg elköltöztünk volna, a diófát kivágtuk. Nehezünkre esett, kényszerűségből tettük, ahogy kényszerűségből következett be Bodri halála is. Fojtogató érzés volt; az marad örökre.

FÁBIÁN ISTVÁN

JEGYZET AZ ÖRÖKÖS ÁLDOZATOK CÍMŰ VERSHEZ ÍRT JEGYZETHEZ

… a kutya tudta, hogy mi következik; fejét hátravetve megfeszítette a nyakát, de nem támadott, bevárta a véget. Fekete nap volt az az életünkben. Aprócska fiú voltam, vézna, alig pislákolt bennem az élet… […] Öregapám nem csinált semmi rosszat, tette, amit tennie kellett, […] hol a Kutyák a Semmibe alva, / hogy takarják a lúgos űrt, / rámaródnak a talajra… írja Lajos a veszettség miatt halálra ítélt kutyájáról.

Nem értem, az idők hogyan váltak ugyanazzá, miféle síkok vetültek egymásra, az én évente kölkedző Culi kutyám kölykére, a sokadik Morzsira is elkövetkezett a végzet. Rákapott a tojásra, s ahogy ez falun a rend, nem kerülhette el a végső szentenciát, minek végrehajtása nagyapám szomszédjára, Gyulára maradt. Fekete nap volt az az életünkben. Aprócska fiú voltam, vézna, alig pislákolt bennem az élet… Gyula a kutyát – az én kutyám kölykét – a jászol lábához kötötte, és (mivel nagyapám első világháborús puskája az istálló vályogfalába rejtve rohadt használhatatlanul) a veremvágó kapával jó félórás mészárosmunkával agyonverte.
Végignéztem. Végig néztem. Néztem végig.
Nem tudom, mi tartott ott. Akkor úgy gondoltam, ez a rend, hisz a vallás szerint is csak az ember kiváltsága a lélek és a döntés – bár csak kívülről láttam a falu templomát, aminek tornyát egy óriási vihar döntötte éppen nagyapám szekerének hátsó saroglyája mögé –, úgy hittem akkor, nincs jogom félrenézni, férfivé avatás ez, gondoltam, afféle indiánpróba, megkerülhetetlen. Ma is úgy gondolom, nincs jogom félrenézni. Sehol, semmikor. De ami azóta is csak növekszik bennem: a szégyen.
Morzsi tetemét a magunk eszkábálta kordén húztuk ki bátyámmal a kertekalján át az Akácerdőn s a vályogvető gödrökön túli döggödörbe.
Morzsi két nap múlva került elő iszonyú szaggal, kivert szemekkel, véresen, ki tudja, miféle nedvektől csapzottan…, élve. Hazajött. Mihozzánk. Hozzám.
Akkor Gyula megint agyonverte. A bátyámmal megint kivittük ugyanoda, túl az Akácerdőn a vályogvető cigányok néma tekintetétől kísérve. – Minek húztuk ki akkor!? – ennyit kérdezett valamelyikük. Nem tudom azóta sem, mi volt a szemükben, megvetés, sajnálat, talán a világ tudomásulvétele. Aprócska fiú voltam, vézna, alig pislákolt bennem az élet…, tizenegy-tizenkét éves lehettem. Van magyarázat. Van a szégyen.

A könyvet tervezte, a rajzokat készítette:  Fábián István.

Grigore Vieru: Te, kedves hársom

 

/Dragă o, tee/

 

Te, kedves hársom, édes illatom,
Szájadnál kis asszony, deréknál menyasszony,
Te, kedves hársom, édes illatom,
Szájadnál kis asszony, deréknál menyasszony!

Csorog a forrás, kél búzatábla,
ott ahol ösvényt vert az asszonynak lába.
Hullámzó vágyak, mint fű a dombon –
Lehet, hogy dicsér, lehet hogy korhol!

Hullámzó vágyak, mint fű a dombon,
Lehet, hogy dicsér, lehet hogy korhol!

/Száva Csanád/

 

 

Grigore Vieru 1935-ben Pererîta faluban született (Moldvai Köztársaság). 2009-ben, autóbalesetben halt meg. 1988-ban Andersen-díjjal tüntették ki gyermekirodalmi írásaiért. Fontosabb kötetei: Duminica cuvintelor, (Szavak vasárnapja, gyerekversek, 1969), Metafore albastre (Kék metaforák, 1989).

Bélyegkép: Gustav Klimt

 

Irodalmi és Társadalmi Portál

make up wisuda jogja make up artist jogja make up artist yogyakarta mua jogja murah mua wisuda jogja make up pengantin jogja mutiara make up jogja make up wisuda jogja murah make up jogja putri rekomendasi make up wisuda jogja make up pengantin jogja putri sekolah make up jogja make up class di jogja make up murah jogja mua di jogja mua jogja bagus make up paes ageng jogja salon make up wisuda jogja salon wisuda jogja make up wisuda wardah jogja salon make up jogja mua jogja terbaik make up wisuda jogja bagus make up wisuda berjilbab di jogja
ujnautilus.info