BEMUTATKOZÁS
A böllér disznót vág.
– Gyuriii, Gyurii! – visítja a sertés.
Hiába, nincs kegyelem. És ezt ő is tudja. Azért tovább hörög: Gyuri, végül György, azzal vége.
– Én meg Lajos vagyok – mondja a böllér. Állati szösszenetek bővebben…
BEMUTATKOZÁS
A böllér disznót vág.
– Gyuriii, Gyurii! – visítja a sertés.
Hiába, nincs kegyelem. És ezt ő is tudja. Azért tovább hörög: Gyuri, végül György, azzal vége.
– Én meg Lajos vagyok – mondja a böllér. Állati szösszenetek bővebben…
A Mesés éveinkkel szinte egyidőben jelent meg magyarul Richard Osman bestsellerje, A csütörtöki nyomozóklub. Igazságtalannak tűnik egy posztmodern társadalmi-lélektani regényt összevetni egy brit krimivel, de mindkét mű az öregséget és a megfejtést mint életcélt tematizálja, ráadásul a postás és a detektív hivatása közt is kínálkozik párhuzam. A csütörtöki nyomozóklub persze nem boncolgat lételméleti kérdéseket. Egy fényűző brit nyugdíjasfaluban játszódik, ahol a meglehetős kényelemben élő, hetven-nyolcvan esztendős öregek a nyugdíjas Penny nyomozó „döglött aktáival” csapják agyon az idejüket. Ténylegesen is felderítenek bűncselekményeket – kutatnak, igazságot szolgáltatnak, ezzel pedig értelmet adnak tulajdon életüknek.
Az öregség és a „felderítés” a Mesés éveinkben is kulcsszerepet játszik. De mintha Jákó Béla nyugalmazott kézbesítő meglehetősen szokványos élete ellenállna mindenfajta megfejtésnek. Pedig Jákó is sokféle kísérletet tesz saját életútja értelmezésére, ahogy a fia is próbálja az apja „titkát” kideríteni. De volt-e valami különös titka Jákó Bélának? Vagy a fia konklúziója igaz: „egy nagy, üres tölcsér maradt utánad” (156.) Egy postás mindig lót-fut, üzeneteket hord kaputól kapuig… de vajon sikerül-e az üzenetet célba juttatni? Megtudjuk, mi áll az üzenetben? Erre a keresi a választ a regényt záró, A citromfejű ember címet viselő mese is.
Jákó Béla életéből hiányzik a közösség normáival szembehelyezkedő, nagy, sorsfordító bűn, mely, meglehet, valóban elbeszélhetővé tehetné az ő életét. Talán ez az egzisztenciális tétje az elbeszélés műfaji besorolhatatlanságának. „Beszélykék egy elképzelt regényből” – a szerző ezt az alcímet adja a művének. Tehát egy elképzelt, még meg nem íródott regény diribdarabjait, foszlányait tartjuk a kezünkben. („Regény! Ugyan már…”, jegyzi meg Jákó Béla haláláról szólva az elbeszélő a mű III. – kulcsfontosságú – részében. (155. old.) Ez a töredékesség sokféleképp konstruálódik a mű szövetében: a nyugdíjas postás, Jákó Béla használhatatlan, rendeltetés nélküli tárgyak sokaságával veszi körbe magát. Vérbeli gyűjtögető, akinek csak diribdarabkái vannak, hasznavehetetlen kacatjai, nem „értelme”.
Jákó Béla öreges passziói igen távol vannak a brit nyugdíjasklub nemes célkitűzéseitől. De Jákó is igazságot akar szolgáltatni – ha másnak nem, saját magának.
A regény talán legnagyobb értéke az öregedés (mániákus gyűjtögetés és gyógyíthatatlan feledékenység, hajlam bárminek az elvesztésére) már-már metafizikus igényű lélekrajza. A gyűjtögetés, a részletek elrendezése az értelemadáshoz vezető első lépés lehetne, de Jákónál – a fia szerint – mindez aggodalmaskodó és nevetséges kicsinyességbe fullad. („Azt sem teszem szóvá, hogy irdatlanul sok limlomot őrizget, rakosgat. Mikor már nem fér el a lakásban, akkor a padláson, pincében…” De a fiú bölcsen hozzáteszi: „Az az ember tesz ilyet, aki valami igazán nagyot, igazán értékeset elveszített.” 13. old.) De hogy mi az az érték, amit Jákó Béla „elvesztett”, hogy a múltban ténylegesen is rendelkezett vele, az persze nem derül ki a regényben.
Az elbeszélés nemcsak a Kádár-kori kispolgárság céltalanságának, reményvesztésének meghatóan szép és egyben kíméletlenül pontos rajza. Jákó Béla „mesés évei” önmagukban talán nem érdemelnének 161 oldal terjedelmű elbeszélést. De mindannyian Jákók vagyunk: ránk bíztak valami üzenetet, de hiába szöszmötölünk, hiába forgatjuk ki az összes zsebünket, hiába keressük égen-földön, a múltban, a jelenünkben, nem találjuk a „lényeget”.
Ezért talán nem túlzás Bognár bonyolult módon felépített, szociografikus részletekben tobzódó, több elbeszélőt is alkalmazó „postás-regényét” összevetni a hagyományos keresés-történetekkel. Kafkai abszurd, egzisztencialista érzékenység és hagyományos regényformák megejtő találkozása ez.
Bognár Antal: Mesés éveink (Beszélykék egy elképzelt regényből)
Napkút Kiadó, Budapest, 2020.
Anyaváltás
Sötétség borul a nyúlfészekre.
A kicsinyek bolyhosak, még vakok.
Az anyából néhány szőrcsomó maradt.
Nem ijeszt meg, hogy négy napja még más őrködött itt?
Pótapa
Beszivárog hozzánk az este.
A tenyeremben kisnyulak alszanak.
Etetés után lefekszem én is.
Tudom, hogy valahol a Kárpátokban
újszülött borjak álmát vigyázod,
és altatódalt suttogsz a viselős tehenek fülébe.
Fáj a leválasztás, az esti fejések súlya.
Mikor megismerkedtünk, langyos tejjel kínáltalak.
Várandós lett a lelkiismereted.
Azóta minden július végén eltűnsz a hegyekben.
Jámbor patások láncait oldod,
figyelsz a ragaszkodás ritmusára.
Mire hazaérsz, kinyílik a kisnyulak szeme.
Bolyhos életek
A nyúlfiak elhagyják a ketrec biztonságát.
Mosolyogva fekszel a padlón,
bolyhos életek szaglásszák arcodat,
kulcscsontod közelébe húzódik egy.
Elnyúlik ő is, pihen.
Jó itthon tudni téged!
Nélküled magányosabb vagyok
az elárvult kisnyulaknál.
(Illusztráció: Orange bunny rabbit)
A falunapi bazárban idén is tombolát árult az ördög. Korábban már hallottam a pletykát, miszerint az egykor még virágzó vállalkozása, a Kárhozat és lakáshitel, végleg csődbe ment, szerencsétlen pedig már csak a félretett erőforrásaiból tartja fenn magát. Meg kell mondani, elszomorító állapotban volt. Jin Linget szívott, mint a napszámosok. Szánalomból vettem tőle egy tombolát. A nyereményem egy összetett mondatnyi istenkáromlás volt, amit dühömben rögtön be is váltottam, mert jobban örültem volna egy spontán paráználkodásnak. Felebarátok bővebben…
Jeruzsálem
túl sok isten nyüzsög
e szentségbe fulladó helyen
megkopott az Isten
zsidónak a falnál
muszlimnak a hegyen
hitehagyott bolyongásban
a kereszttelen keresztyénnek
előttünk a tegnap
elvitatott biztonságra feszül a béke:
géppisztoly töltényében
fogak között kés pengéjén
vatta-puha kézfogásban
halandzsázó imádságban
gyarapodásban és enyészetben
éppen úgy
kudarcra tákolt próbálkozás
indulóban és érkezőben
támadóban és védekezőben
egyenlően
egyedül ebben
közösségben
előttünk a tegnap
közös utunkon fekszik
keresztben félholdban csillagban
2017
Kaddish
Mindenki: lelenc és fattyú és árva,
csak szeretve lenni akar
– hát nem a holtakért, de az élőkért kell ima,
akik szeretni képtelenek magukon túl:
ezzel alacsonyítják le istenüket –
megalázott makrokozmoszban
meghasonlott mikrokozmosz
– és e blaszfémiában nevelkedve
mi nem ismerünk igazat, jót, szépet
– semmi érdemeset, semmi szentet.
Megloptatok és kiszolgáltattatok.
Értetek imádkozom.
2021
Számvetés kopott köntösben
Hunyorgóvá metszettek vadhajtásaim,
lekopaszítva korai, hirtelen élek,
a mélypontok árulása s óvatlan kitárulkozásban a verések.
Edzettek bosszúra, edzettek hálára – tyúklépésre, távugrásra.
Nem több, kancsal üresség csak az önmagába
Hitet váltok –, sorsot váltok –, világot váltok.
Az én igazságom könyörtelen igazság:
a felismerés igazsága,
az önelszámoltatás igazsága,
az igazság mögötti igazsága
– mert csakis magára mutat megistenülésében az ember.
Szeretete félelem.
Önfeláldozása gyávaság.
Túlmutatása látens érdek szándéka
és önazonosságának elárulása a túlhaladás.
Délibábtól délibábig:
nyomot magam után nem hagyok.
2019–2021
Napra nap
Ami fontos volt, elmaradt;
az mérvadó, mi átléphető.
Békességben próbálok élni köztetek:
nem tanulom meg nyelvetek.
Kulcsaim egyetlen ajtót sem nyitnak;
s időt lopok a bizalomnak,
hogy elveszejtse önmagát.
Megragasztom, ha eltörik:
napra nap a végtelen
– de alázat én nem leszek,
csak kitartás és akarat,
mindenáron: dörgedelem.
2020
ez minden
több méltósággal volna
jó élni
a természet rendje szerint
nem fölélni magunkat
kibomlani
megmártózni
visszatalálni
2021
(Illusztráció: Bán Sarolta)
Hallgatom a bot kattogását, miközben megkerülöm a háztömböt.
– Nem unod még? – kiált le Katinka lányom az ötödikről. Rázom a fejem és rovom tovább a köröket.
Minden reggel körbevándorolom a békásmegyeri panelunkat. Nem ide indulok, de itt kötök ki.
Nyár
A lépcsőházban még olyan terveim vannak, mint a Duna-part vagy a Lupa-tó, de a panelok elnyelik a vágyat, s marad a megszokás.
A tizenötezer-hatszázadik lépés után megállok Sanyi boltja előtt. Várnom kell, mert két nyugdíjas tanakodik a kifli és a kakaós csiga fölött. Talán én is ehetnék ma kakaós csigát.
– A szokásost? – kérdezi Sanyi. A verkli bővebben…