A falunapi bazárban idén is tombolát árult az ördög. Korábban már hallottam a pletykát, miszerint az egykor még virágzó vállalkozása, a Kárhozat és lakáshitel, végleg csődbe ment, szerencsétlen pedig már csak a félretett erőforrásaiból tartja fenn magát. Meg kell mondani, elszomorító állapotban volt. Jin Linget szívott, mint a napszámosok. Szánalomból vettem tőle egy tombolát. A nyereményem egy összetett mondatnyi istenkáromlás volt, amit dühömben rögtön be is váltottam, mert jobban örültem volna egy spontán paráználkodásnak.

Az ördög kiöntötte a lelkét. Megöregedett. Állítása szerint képtelenség felkelteni a kortársak érdeklődését. Egy alaposan megfontolt Isten ellen elkövetett bűn már koránt sem olyan divatos, mint mondjuk a nyolcvanas években.

– Csak az ellen lázadhatsz igazán, akit utálsz – mondta. –  És csakis azt utálhatod, akit ismersz. Aki pedig nem ismeri az Isten törvényeit, sőt, leggyakrabban még a saját vallási nézeteivel sincs tisztában, hidd el nekem, az még a legolcsóbb és megbocsáthatóbb bűnért sem fog fizetni.

Lassan, lehajtott fejjel kezdte összepakolni a holmiját.

– Meg ugye az ingerküszöb növekedése sem segít. Mindegy. Akárhogy legyen is, egy biztos: a világnak már nincs szüksége ördögre. De legalább emlékezetes éveim voltak – vigasztalta magát a szerencsétlen.

Tényleg rossz bőrben volt, egészen megsajnáltam. Attól is tartottam, hogy visszavonulása hatására kibillen a jó és rossz közti egyensúly, aminek előreláthatatlan következményei lesznek. Ráadásul milyen ember az, aki nem segít ki egy megszorult felebarátot? Egy helybélit, aki már olyan rég óta a közösség tagja. Döntöttem: megpróbálom fellendíteni az üzletét. Katolikus nevelést kaptam, kötelességemnek éreztem, hogy segítsek.

Másnap reggel a bányatóba fojtottam két öregasszonyt. Az ördög a part mentén vízibiciklizett, felhívva rám a figyelmet. A terv egyszerű volt. Különböző halálos bűnöket követek el a nyilvánosság előtt, közben pedig, ami ennél is lényegesebb, az önfeledt szórakozás látszatát keltem: hátha a falubeliek kedvet kapnak a gaztettekhez. A következő hetekben erkölcsi mércével már-már besorolhatatlan disznóságokat igyekeztünk végrehajtani. A marketing stratégia megtervezésének tetemes része az én vállamra nehezedett, társam általában csak asszisztálta a kivitelezést. Zsúfoltabb napjainkon fagyállót itattunk mozgáskorlátozott árvákkal, a lazább napokon egyenlőséget hazudtunk a nőknek. Abortuszváró partikat szerveztünk japán orvostanhallgatók szülői házában, Oscar-díjjal hitegettünk fehér férfiakat, a rákosok anonim gyűlésein garnélát zabáltunk.

Az üzlet virágzott. Alig pár héten belül kisebb hadseregnyi követőre tettünk szert, akik fizetni is hajlandóak voltak a jogokért, hogy újra elkövethessék az általunk már végrehajtott a bűnöket. Az ördög meg én rövidesen különböző világmárkák termékeit reklámozva szabotáltuk felebarátaink életét, persze a megfelelő támogatások érdekében. Felmondtam a munkahelyemen. Napi nyolc óra robotolás helyett inkább felgyújtottam egy koldust a szponzor cipőjében.

Az idő múltával viszont elkerülhetetlenné vált ráeszmélnem bűntársam nélkülözhetőségére az üzleti tevékenységeink fenntartásának szempontjából. Hamarosan kitúrtam a cégből, és átvettem az elnökséget. Megdöbbentett a felismerés. Mennyi időt pazaroltam el fölöslegesen, mire rájöttem, hogy az ördögnek volt igaza. A világnak már tényleg nincs szüksége rá.

 

 

Borítókép: kuremo.