Hallgatom a bot kattogását, miközben megkerülöm a háztömböt.

– Nem unod még? – kiált le Katinka lányom az ötödikről. Rázom a fejem és rovom tovább a köröket.

Minden reggel körbevándorolom a békásmegyeri panelunkat. Nem ide indulok, de itt kötök ki.

Nyár

A lépcsőházban még olyan terveim vannak, mint a Duna-part vagy a Lupa-tó, de a panelok elnyelik a vágyat, s marad a megszokás.

A tizenötezer-hatszázadik lépés után megállok Sanyi boltja előtt. Várnom kell, mert két nyugdíjas tanakodik a kifli és a kakaós csiga fölött. Talán én is ehetnék ma kakaós csigát.

– A szokásost? – kérdezi Sanyi.

– Igen – válaszolom, és már csomagolja is a két kiflit Katinkának, a teljes kiőrlésű zsemlét nekem.

A liftben elhatározom, hogy ma kivételesen autóval megyek és munka után elugrom Gödre a kertészetbe, új virágokat szeretnék a teraszra. Évek óta nem vettem semmit arra a három és fél négyzetméterre. Láttam a HÉV-en az újságban, csodákat lehet művelni egy ekkora balkonnal is. A nyári estéken ott születhetnének meg a fiókra ítélt ruhakollekcióm tervei.

– Anya, ma elviszem a kocsit – fogad az ajtóban Katinka. Kikapja a kezemből a két kiflit és már fut is a lépcsőn az öreg Opelhez.

Ősz

A HÉV zötyög Szentendre felé, Pannóniatelepnél felújítás van, késésre kell számítani – ismétli szüntelen a hangosbemondó. Leszállok majd, gyalog sincs már messze a nyomda.

– Sarolta, rég láttalak – kiált rám Feri, apám régi munkatársa. – Ott vagy még a szentendrei cégnél?

Csak bólintok, s ő már rá is zendít a Bokréta brigád hőstetteire, amelyeket csakis ő és apám követhettek el harminc éve. A panelba talicskán hazatolt nyeremény birka történeténél már látom, hogy ma sem gyalogolok Pannóniateleptől.

Tél

A nyomda előtt kisebb tömeg csoportosul, mintha zárva lenne a kapu. Lehetetlen, mindig nyitva van már egy órával munkakezdés előtt. Amikor közelebb érek, akkor veszem észre a nyomdászaink karján a fehér szalagot. Sztrájkolnak. Megint béremelést kérnek, s elszívót a gépek mellé.

Beállhatnék közéjük, az én irodámban sincs légkondi, s béremelést sem kaptam már nyolc éve.

Az egyik ablakban megpillantom Jóskát, a főnökömet, integet.

– Sarolta, gyere be a hátsó kapun, szükségem van rád – ordít torkaszakadtából.

Megkerülöm a szögletes épületet, átvergődök a várakozó gépek között.

– Most mondd meg – fogad Jóska az irodában –, normálisak ezek? Minden évben eljátsszák ezt a kalamajkát. Ülj a géphez, diktálok.

Alig várom az ebédet, mert Jóska olyan gyors tempót diktál, hogy begörcsölnek az ujjaim. A középiskola óta nem sajogtak így.

– Ma nincs ebédidő, Sarolta – közli velem –, a vezér kéri a jelentést. Megérted, ugye? – Csak bólintok és gépelek tovább.

Tavasz

A hátsó kijáraton távozom délután ötkor, futok, hogy elérjem a HÉV-et. Mihamarabb kollekcióm vázlatai fölé hajolnék. Lehuppanok az ülésre egy hétéves forma fiú mellé.

– Ismered a tündéres mesét? – szögezi nekem a kérdést.

– Melyikre gondolsz?

– Amelyikben a tündér minden kívánságot teljesít. Nekem annyi kívánságom lenne. Neked is?

– Azt hiszem. – Magamban azonban csak arra az egyre gondolok, amit a rajzaim rejtenek. Már az is tündérmesébe illene, ha teljesülne.

A tavaszi nap esti, alacsony sugarai megvilágítják a házunkat. Elviselhetetlen türkiz színe most fűzöldre változik. A repedt üvegű ajtón visszaverődik a fény és a szemembe világít. Majdnem feldöntöm a postást.

– Sarolta, jó, hogy jön, aláírásos levelet hoztam – mondja és fehér borítékot nyújt át. A fekete betűk közül csak az öblös c-ket nézem. Lebukik a nap a horizont alá, de én még mindig az ajtóban állok a levéllel a kezemben. Pontosan tudom, hogy honnan jött.

Nyár

A lépcsőházban még olyan terveim vannak, mint a Szajna-part vagy a Montmarte, de a Saint-Germain-des-Prés csinos házai elnyelik a vágyat, s róni kezdem a megszokott köreimet.

A tizenötezer-hatszázadik lépés után megállok François boltja előtt. Várnom kell, mert két nyugdíjas tanakodik a croissant és a pain au chocolat fölött. Talán én is ehetnék ma pain au chocolat-t.

– A szokásost? – kérdezi François.