Egy kiadói könyvajánló mindig inkább a sejtetés, mintsem a teljes. S ha egy „rémregény” a tét, akkor még kevésbé lehet rémtelenítően egzakt. A könyvpiaci hírfolyamba kerülés nehézségeiről már nem érdemes szólni, évente mintegy tízezer új mű között egyetlen opusz annyi, mint négytételes klasszikus szimfóniában a felső cé egy klarinét-glisszandóban. De ha izgi, figyelemre érdemes, akkor miért is a kétely, hogy reklámja kell legyen a műnek, bármely esélytelen az…?!

Az alábbi nem reklám, csupán együgyű olvasat. Rém együgyű…, ami talán illik is egy rémregényhez. Hisz talán a rémregény éppen az, ahol rémes-félelmes alakok ráijesztenek a népekre, rémséges ritkítást és értelmetlen pusztítást végeznek ott, ahol rémületes alakjuk feltűnik. A történet egészében meg az a megoldódás, ha megszabadulunk a rémképtől. Ha ezt akár dokumentumokkal, akár köznépi hőssel, gyilkos szerszámokkal, látványos robbanásokkal és vérvörös ködökkel illusztráljuk, akkor már szinte misztifikáltan regényesek is lettünk. S az alábbi kötet ilyenné is lesz, rémteleníti a rémes világot, mintegy föloldja attól a félsztől, mely ha nevet kap, már félsikernek tetszik.

Ámde tartozunk a kérdéssel: mitől rém a Rém? Rémisztő? Kegyetlen? Rémlik, hogy valamely – értelmetlennek és igazságtalannak mondható – missziója vagy elszántsági mániája van…, esetleg csak „szeret” gyilkolászni, amúgy meg véli is, olykor ki is mondja, hogy az áldozatok (ha olykor vétlenek tömegei is vannak köztük) valójában megérdemlik sorsukat. Rémülünk tőle, mert félünk, mert nem lehet tudni…, mert mi is sorra kerülhetünk… A Rémmel együtt élni meg sajtótükörben lapozhatónak tűnik, a mindennapokban kicsit mégis cirkalmasabb.

Ahmed Szadavi könyve, a Frankenstein Bagdadban ilyen „díjnyertes rémregény” felirattal díszeleg a polcokon.[i] Az ismeretes amerikai megszállás idején, a Szaddám halála utáni időszak bagdadi életében játszódik, ténylegesen „a háború alatt félig rommá lőtt Bagdad utcáin” (ahogyan a kiadói ajánlás betájolja a teret és időt), ahol napra nap egymást érik a pokolgépes merényletek, köztéri robbantások, terrorisztikus légkörű hétköznapok. Az áldozatok tömege szinte beékelődik a mindennapokba, s a háromszázötven oldalnyi szövegben mintegy oldalanként jut egy belőlük – miközben a hatóságok, békés emberek, taxisofőrök és buszvezetők, piaci kereskedők, szálloda- vagy kávézó-tulajdonosok ugyanúgy teszik a maguk hétköznapi dolgát, ahogyan a rendőrök is önkényeskednek a kivételes állapotok közben, amerikai katonák is riadóztatnak, üzleti körök is kereskednek, seftelnek, utaznak, telefonálnak, vacsorálnak és nőznek valami elegáns és védett övezetben. A fák susognak a gyenge szélben, a whisky melegszik a pohár alján, a hold is fölkél, majd lenyugszik a napfény melegében, a régiségkereskedő üzletel, a pék is kinyit a friss harapnivalóért… Telik a megszállás ideje, hivatásos katonai truppok és önszervező banditák grasszálnak bárhol, lezárnak kerületeket, lövöldöznek a koraesti tájban, lakhatatlanná és élhetetlenné téve a várost, mely kiürül a sötétség perceitől a másnapi újabb terrorcselekményig. Bagdad élő halott lényegében (vagy várományosa ennek), s ebben a végvonaglásban csak idővel tűnik föl egy fura szerzet, aki Rém-képpen kerül a tévéképernyőkre, újságcikkekbe, katonai elhárítási és rendőrségi nyomozati aktákba. S mert mindvégig talány, hogyan néz ki, mit akar és kik ellen küzd, megmarad sajtótémának is, amire a kötet egyik hőse ráfordul mint siker-sztorira.

A rémregény valós színezetet ölt. Maga a rém mint alakzat is rémisztő ötletből formálódik: egy becsületes hullarabló szedegeti össze a robbantások áldozatainak testrészeit, hogy így tiltakozzon a temetetlen holtak hatósági nyeglesége ellen, s állítja össze emberformába – akibe aztán beleköltözik elhalt barátjának szelleme, hogy bosszút állhasson bűnös ellenfelein. Csakhogy a bűn kérdése ott, ahol talán nem is akadna olyan, akinek nincs valami bűne, már nem fiziológiai kérdés, nem a létezés vallási magyarázata, hanem a morális és szakrális, emlékezeti és rituális „küldetéstudat” az igazságtevés személyes programja is egyben. A Rém ezzel nemcsak félelmes főszerepet nyer, korláttalan és pusztíthatatlan lényként tarolja végig a bűnösök sorát, de bűnre kényszerít mindenki mást is, aki talán (még) nem volt az. Abbahagyhatatlan, befejezhetetlen a missziója is, hiszen mindenki bűne valahol valamely büntetésre válaszként adódik, a büntetés maga is bűnben fakad, körkörösen hat, mindörökké szemben is áll valamiféle isteni igazságszolgáltatás rendjével, mely önképe szerint alapvető ellentmondásban áll az ártatlan áldozatok gyilkolásával. A Rém misztériuma tehát az ártatlanság vélelmével párhuzamos misztikus, vagy inkább morálfilozófiai síkon etikai kérdésekkel rokon, melyekről azonban a legcsekélyebb „ítélkezést” sem halljuk ki Szadavi szavaiból. A morál nélküli lét, a kiszolgáltatottság állandósulása ugyanakkor éppen az olvasó értékítéletére hagyva sodor végig önmaga történetén. Az író „valóságábrázolása” nem a szociografikus vagy publicisztikai hitelesség, hanem a távolságtartó elbeszélésmód, mely nem dönt az olvasó helyett, de kihívja értékelő pillantását a mű és ezáltal a történések összessége fölött.

Közben ugyanis a Rém maga is pusztulásra ítélt lény, miben sem különbözik azoktól, akiket bűneik miatt gyilkol. A bosszúszomjas büntetés úgy leng a kötet fölött, mint valamely örök végzet jelképe, mely nincs tekintettel senki szabad akaratára és emberi méltóságára, hitére, egyházára, vallási törvényeire, legyen ez hitetlen hit vagy eleve elrendelés akár, keleti keresztény vagy ősi arab felekezeti csoport, államvallás vagy ideológiai önkény is. A hitek és tettek határait a történések sodra éppúgy elmossa, mint a sivatagi vihar vagy (az izgalmas módon azonos nevű) nemzetközi katonai beavatkozás. A pokolbeli napok azonban mégiscsak a poklok mélyén élők életvilágában vannak jelen, s ha az elhárító szolgálat mágusai vagy a gépfegyveres helikopterek mégsem volnának eléggé megfélemlítőek, maradnak a kicsinyes gondok, a megélhetés lehetetlensége, a közeli rokonok pusztulása, az ügyeskedők révén elszenvedett tönkremenés, a burjánzó korrupció minden ártalma. S még a kapcsolatok is megszenvedik mindezt: a szomszédság sem szólal meg, az elhagyatottak még kitettebbek lesznek, a koldusok még koldusabbak, a magányosak még védtelenebbek. De hisz az ember nem „eleve” jó, s ha ártanak neki vagy rákényszerül, még sokkal kegyetlenebb is tud lenni… Olykor tán kényszerek nélkül is, merő „természetességből”. Mert legitim, mert nem látják éppen, mert nincs is neve az öldöklésnek, ahogyan tartalma sem egyéb, mint a mindent felülíró uralom eszménye.

A természetes elemek olykor irreális összeszövődése, a Rém testrészeinek mintegy foltonfolt-hatása, összeférceltségükből fakadó abszurditása sajátos kavalkádban szervesül Szadavi művében. A lehasznált Suzuki és a páncélozott Mercedes szimbolikus különbsége éppoly beszédes az iraki főváros utcáin és elzárt lakóparkjai között, mint amilyen kontrasztos az európai értékrendet tükröző irodalmi figura megidézése a keleti környezetben: fekete humor és még feketébb derű árnyalatai kísérik-követik egymást fejezetről fejezetre, mígnem a végén még maga az író is bekerül a körképbe – a horror egészének alapját adó interjú-szöveg hitelesítésére szánt energiái azt tükrözik, hogy nem a tradicionálisan hihetetlen ezeregyéjszaka meséjével van dolgunk, hanem mintha-dokumentummal, melynek dokumentum-mivoltát nemcsak az újságok, a televízió, a rendőrségi titkos jelentések vagy a szereplőkkel készült interjúk engedik belátni, hanem az elbeszélő humanitárius alapállása még sokkal inkább.

Elgondolkodtató tehát a kontraszt: a vélhetően európai/amerikai olvasóknak szánt regény az enigmatikus szereplővel, a pusztíthatatlan szörnnyel, a közveszélyes Rémmel mondja el, miképpen lesz bizarr és bizonytalan minden jelen a múlt bűneivel megbecstelenítve, s lesz bűnné egyúttal a jelen vágyképeivel hitelesített szakrális értékrend is, amint a nem konvencionális megütközésekkel találkozik. (Értsd zárójelben: az iszlám törvények sem „úgy” törvények, hogy önkény kísérje megtartásukat, vagy kivételezés a bűnelkövetőket!) Az emberforma szörny így voltaképpen a megidézett normalitásnak nemcsak ellenpontja, de támasza és talpköve, oka és okozata is egyben, s azt teszi realitássá, ami az abnormálisban a védhetetlenül kilátástalan és végnélkülien pusztító. Szadavi kétségtelenül ügyes árnyalatokkal jellemez bagdadi ócskást és rendőrfőnököt, milliárdos üzletelőt és tönkremenő szállodást, utcai koldust és vidéki rokont, konzumhölgyet és kihallgató rendőrt, sikerképes újságírót és aggódó mamát, kocsmatöltelék hasbeszélőt és régiségkereskedőt… – érzékenyen összefércelt fejezetei, bekezdései vagy mondatai egyaránt hordozzák a fantasy-hagyomány és a misztikus realizmus jelzéseit. Időzónákba tagolhatatlan fejezetei mintha egymásra épülnének, de olykor „visszajátszásképpen” vagy szövegi utalásokkal felrémlik megannyi (korántsem rém-mentes) keleti történet is, eközben a modernitás luxus-elemei mindig kellő kontrasztban maradnak a végtelen lepusztultság keleties városi viharaival. A regény szereplőinek (a kötet végében) két oldalon át fölsorolt tucatjai nemcsak emlékeztető megszemélyesítések, hanem mintegy a dokumentáris hitelesség megjelenítői is, hangzatos nevekkel, melyek az iraki világot nevesítik – az eredeti Frankenstein-történetből ugyanakkor jószerével a szörnyeteg összetákoltsága és „kiszolgáltatott” állapota marad meg kulcsfogalomként. S valójában nem a teremtett szörnyeteg neve a fontos, hanem hát eredeti irodalmi figurává is teremtőjének neve teszi, saját maga pedig arról vall: „Én jót akartam, és jó voltam. A nyomorúság faragott belőlem démont. Tégy boldoggá, s megint erényes leszek…” (Göncz Árpád fordításában). Az eredeti Mary Shelley mű is sokféleképpen kezeli, hol sátáninak, hol teremtett lénynek, hol elfajzott félistennek, de mindvégig névtelennek kezeli, amit ma már a közgondolkodás leegyszerűsít a teremtőjével, Frankensteinnel való azonosítás gesztusával. Szadavi nem utal erre, de a többféle megnevezés mögött a „nemtudomságok” mindvégig jelenléte uralkodik, s ez kiválóan illik a kötet elbeszélőmódjában egyes szereplők ismerhetetlen kilétéhez kapcsolt képzetek közé. Valójában a regény szereplőinek többségéről sem más nem tudja pontosan, kifélék, sem maga nincs ennek minden reális dimenziójával tisztában. Azon túl, hogy valaki koldusnak, csúcsos kalapos jövendőmondónak, jólfésült újságírónak vagy rózsaszín inges belügyes fogdmegnek látszik, valójában senki nem tud többet a másikról, s rendszerint önmagáról sem. A nevesített névtelenségek tehát szép ürügyek, egyben az irodalmiság kellékei.

Mindez a rémületes regényesség a maga bagdadi ízivel és jelképeivel egy kiadós, változatos, bennfentes és fontolásra érdemes kötetbe szervesül. Az élni és túlélni, szinte keleti mesefiguraként „még tovább élni” próbáló mindennapi szereplők már nem is firtatják, még kevésbé értik a háborúság, a mesei kegyetlenség, a hatalomvágyba izmosodó korrupció és a bármivel is mentegethető racionalitások mögötteseit – egyszerűen csak léteznek, amíg létezhetnek, s eltűnnek, amint erre már nincs módjuk. A regényszövetben ennek fő szála az eseménymenet is, melyre minduntalan rárakódik a megcsontosuló félelem, a menekülő békesség és az érthetetlen megértésének igénye, a történet több szálának több szereplő általi elbeszélésmódja. Szadavi ezek között tereli olvasóit, biztos kézzel, s ezért sem véletlen, hogy számos nemzetközi nagydíjat elnyert regényével. Az pedig, hogy a kötet egyik fő szereplőjét éppen Szavadi-nak hívják (146. oldal), aki éppen sikeres újságíróként veti bele magát a háttértörténet megismerésébe, talán csak az arab családnevek játékosságába illő poén. Vagy ellenhatás az ellenhatások között, névvállalás a lelkek nevét már titkoló világban.

A végére pedig már azt is megtudjuk: rémregény nemcsak az, aminek megnevezett Rém a főszereplője, hanem legalább annyira az is, aminek a saját félelmesnek mondott világában a békétlen ember nem csupán az „emberfeletti” adottságoknak lesz áldozata, hanem saját rémséges mivoltának épp annyira. A klasszikusból keletivé megformált lelkiséget pedig talán a mindvégig (névvel ellátott) macska képviseli konzekvensen, aki még akkor is kitart a Rém mellett, amikor már mindenki halottnak hiszi.

Ahmed Szadavi: Frankenstein Bagdadban, ford. Gellért Marcell. Athenaeum Kiadó, Budapest, 2019., 344 oldal