Szorgos kéz alatt surrogott a mellény, mely jobb napokat is megélt már. Halvány színét megfestette a lemenő nap utolsó narancs sugara. A gáztűzhelyen krumplileves bugyborékolt vidáman, a piros festék itt-ott már lepattogott az évek során, felfedve a fazék valódi arcát. Az otthon lágy neszei elringatták az asszonyt, révetegen bámult kifelé az ablakon, a keze magától stoppolta az ócska holmit, s arra gondolt, milyen lenne, ha más lenne minden. Olyan asszony volt, akin az idő, néhány gyerek, kedves szavak és az anyai büszkeség nyomot hagyott, s szépen lerakódott hajdan karcsú alakjára. Ma már kerek formája a tükör, mely megmutatja élete történetét. Haja, akár a kinyúlt régi rugó, a dauer szép lassan megszökött, magukra hagyva az őszbe vegyült barna tincseket. A telefon durva dallama széttörte az alkony méla csendjét. Az asszony rápillantott a képernyőre. „KÖZPONT.” Kapkodva felvette fejhallgatóját, rápillantott a sütőórára, majd levette jegygyűrűjét és az asztal közepére helyezte, nehogy elveszítse.
– Háló!
– Szia Marcsikám. Tudnál fogadni még egyet? Tudod, öt után 100 forinttal többe kerül egy hívás.
– Igen, nyugodtan kapcsolhatod.
– Rendben. Ötvenes férfi, elég ideges. Szerintem most csinálja először. Próbáld meg húzni kicsit az időt, ezek a balfácánok imádnak dumálni, csak old meg a nyelvét, aztán borulhat a szaros bili. 10 perc után dupla ár van, szóval beszéltesd, hadd mondja, aztán elégedetten távozzon.
– Rendben.
– Oké! Akkor kapcsolom. – Marcsi lehunyta a szemét, mélyet sóhajtott majd belebúgott a telefonba.
– Háló, Mirázs vagyok, már nagyon vártam, hogy felhívj.
– Jó …Jó estét. – dadogta egy ideges férfihang. – Elnézést, nem is tudom, mit is csinálok…
– Semmi baj, kedves, majd én segítek neked. Mondd, honnan hívsz? – Mirázs incselkedően sóhajtott.
– Ömm…az irodából. Mármint az autóból. Az autóból, itt ülök a parkolóban. Igen.
– Mivel foglalkozol, kedves? – Mirázs megforgatta szemeit, egy újabb feleségkerülő, nyomorult féreg.
– Semmi érdekes… unalmas.
– Ha te csinálod, nem hiszem, hogy olyan unalmas lehet. – Bókolás…, a férfiak szeretik. – Mondd csak, mért kerestél fel ma engem? Egy kis izgalomra vágysz?
– Ömm… a feleségem. – Suttogta a férfi. Na kezdi már, bűntudat. Az elején mindig van egy kis bűntudat, a második hívás után meg már semmi.
– Tőlem aztán semmit sem fog megtudni, édes, mondd el. Bánt valami? – Kérlelte a megszeppent férfit Mirázs.
– A feleségem. Későn, 30 körül voltam, későn házasodtunk össze. Nem is tudom…nem is tudom. Annak már húsz éve. Húsz éve…– egy pillanatra elhallgatott, de Mirázs nem szólt bele a kagylóba, hagyta, hogy a férfi egy pillanatra elkalandozzon a múltba, megéljen olyan pillanatokat, melyek kedvesek neki. – Jó feleség volt…jó feleség, nem mondom. Szerettem-e valóban…igazán? Elvettem? El… igen. Aztán jöttek a gyerekek… és csak, csak … megszűnt valami. Igen, elhagyta magát – mondta vádlón a férfi. – Régen nem volt csúnya, nem. Egész kis kedves arca volt. Most meg, most meg kövér.
Áh, gondolta Mirázs, meg is van a probléma, olyan ritka, hogy napi kettő ilyet hall.
– Csak ül otthon, főzöget, zabál. Meg a hitel. Azt a rohadt hitelt is nyögjük, ő meg mit csinál? Zongora leckét ad heti párszor. Ezzel aztán még húsz évig fizethetjük. De nem, ő nem megy el takarítani, vagy boltba, ő művész. Mi a szart érek én az ő művészetével? Csak púp a hátamon az a zongora is, minden este csak játszik és játszik, de minek. Két hete meg azzal fogadott, hogy ne féljek, ki fogjuk fizetni a hitelt, segít, ne adjam el azt a nyomorult zongorát. Majd Ő segít. Vicc… Kaparósozik, vagy mi a …
– Jancsi, te vagy az? – súgta Marcsi a telefonba. Csend.
A vonal elhallgatott.
Valami elveszett; Öntudat; Zászló
Valami elveszett
Bezárva, csak egy apró kulcslyukon lélegzett.
Hideg volt.
Durva széllel lebbent a koszlott
csipke a mázolt ablak előtt,
pergett a gitt, és a kövek között,
hajszálerekből ácsolt lassú porladással
foszlott a varrat
a fogvesztett, fekete kabáton.
Látod a síneket?
Így válunk el, egyre beljebb.
2022. 02. 11.
Öntudat
Standardizált porleves.
Miből, mennyit, hogyan,
de íztelen, alig úszik
némi erő, hiába fő,
s rakódik tányér szélére
a zsír, a szín,
mű illat terjed,
mint izzadtságszag,
ha maskarát ölt a farsangi fánk,
mikor krémesnek hiszi magát.
2022. 02. 11.
Zászló
Partokhoz verődve, ütődve,
ronccsá tört hajónkról
álmodunk,
kísért a frázisokban megkövült idő.
De hiába,
nem változik semmi.
Az elmondhatót kagylóba zárja,
rejti az „ön”, mert jön a szél,
és befúj az ablakon,
kihűlt szobát terel,
és a függönyt, mint zászlót,
lebbenti, merre kell.
Más világ ez.
Kérkedőn, büszkén
tetteti a békét, s hajlik,
mint a frissen tört orgonaág.
2022. 02. 08.
(Illusztráció: Anja Psag)
Ajánló a márciusi lapokhoz — Enesey Diána és Bodrogi Csongor írása
Két állandó szerzőnk ezúttal rekord számú, nyolc lapból válogatta ki a tíz leginkább ajánlott szöveget; a szórásból csak a negyedévente jelentkező Eső és Apokrif maradt ki.
- március 8.
A TIZEDIK: F. Bakó Enikő: Medencés ház (rövidpróza) [Székelyföld]
Próza az idő fájdalmakat és rút dolgokat megszépítő tevékenységéről. Vagy próza a megszépítésről. Nem is, talán inkább a szomorúságban megbúvó szépségről és örömről. Azt hiszem, ezt a kettősséget dolgozza fel F. Bakó Enikő prózája. Emlékeket villant fel a szocializmus idejéből, a gyermekkorából, amelyek a munka nehézsége, az akkor fennálló rendszer, a veszteségek, de legfőképp „Tatus” köré szerveződnek. Sejtjük az emlékek mögötti szomorúságot, olykor dühöt és a szenvedést is, de a mindennapokhoz tapadó emlékek mégis a szeretet múltat, jelent és jövőt egységesítő elemét emelik ki A gyermekkori vágy, amely a Dallas-t nézve ébredt, a medencés házról, valósággá vált, de sosem válik el a gyermeki álmodozástól. Ez az írás egyfajta búcsú is, ám semmiképp sem a lezárás értelmében, a megőrzés szükségessége lüktet benne, a gyermekkorban alaposan megfigyelt és eltanult szomorúságot legyőző, vagy a szomorúságba vegyülő vigasság. [E. D.]
A KILENCEDIK: Moesko Péter: Őszi hó (regényrészlet) [Kalligram]
Moesko Péter alighanem sokak szívébe lopta be magát első novelláskötetével, melyben egészen hétköznapi sorsokban és történetekben mutatta föl az élet szorongató szépségét és tragikumát. A szerző első regényének részletei már egy idő óta olvashatók a Kalligram folyóiratban. Úgy tűnik, a varázslat a nagyobb epikai konstrukcióban is valahogy hasonlóan működik Moeskonál, mint a novellákban: a mélyebb tragikum szinte észrevétlenül szivárog föl a teljesen hétköznapias felszínre, különös árnyalatokkal átszínezve azt. Miért volt olyan jó élmény elolvasni ezt az egyébként tényleg teljesen banális témájú (új céges pozícióról, egyetemről, költözésről, lakásfelújításról, házavató buliról szóló) részletet? Mert szinte éreztem benne saját életemet, Róna utcástul, irodástul, vizsgaidőszakostul; a fiatalság megindító lüktetését – bizony már venném kezembe az egész regényt is. [B. Cs.]
A NYOLCADIK: „Visszaadtad a hitemet az irodalomba” (Bárány Tibor, Gács Anna, Milbacher Róbert, Sári B. László és Margócsy István beszélgetése) [2000/4]
Pár hónappal ezelőtt Milbacher Róbert megjelentetett egy sok vitát kiváltó esszét, amelyben a kortárs irodalom „ellektűrösödéséről” panaszkodott. A 2000 folyóirat legfrissebb számában összeült öt kitűnő irodalmár, kritikus (köztük maga az ominózus cikk szerzője), hogy megvitassa Milbacher állításait. A beszélgetés során a résztvevők igyekeztek a maguk számára is körülírni, mi voltaképp a „magas irodalom”; összefügg-e ez egy könyv népszerűségével, és ha nem, akkor mégis mivel függ össze. Nemcsak igen tanulságos esztétikaelméleti álláspontokról olvashatunk, de a kortárs magyar irodalom olvasásszociológiai mélyrétegeibe, a kiadói világba, a kortárs médiakörnyezet állapotába is bepillantást nyerhetünk, nem kerülve meg sem a történeti, sem a gazdasági aspektusokat. A végső tanulság talán az, hogy a „magas irodalmat” elhamarkodott dolog volna temetni; ez utóbbi ugyanis, ha lényege szerint valamilyen tőlünk merőben idegen léttapasztalattal képes szembesíteni, akkor definíció szerint éppen akkor a legnehezebben fölfedezhető, amikor a legmagasabb szinten működik. [B. Cs.]
A HETEDIK: Boda Edit: Visszamese (vers) [Látó]
Van néha, hogy versolvasás közben hirtelen megragad egy-egy sor bámulatos szépsége, és mielőtt tovább haladnék, újra és újra megismétlem magamban a talált részletet. Így jártam Boda Edit Visszameséjével is:
amikor a bagdadi kalifa lányaként finom kezével
reggelente kitárta palotája ablakát,
a fák lombjai közül előkócolódó szél pedig
meg-meglebbentette aranylevélszerű fülönfüggőit
Ez itt bizony a „szép szavak kegyelme”, ahogyan egy helyt Tandori Dezső fogalmazott. Ez a csodálatos mesebeli lány az „aranylevélszerű fülönfüggőivel” azonban valójában nem más, mint egy erdei sikló! Ám amíg a mesékben a lány változik át hüllővé, addig a „visszamesében” a hüllőből lesz egy csodaszerű látomásban a bagdadi kalifa lánya – megmutatva, hogy a költészet a legmindennapibb léttapasztalatainkba is bebújhat, hogy kifordítsa sarkaiból a világot. [B. Cs.]
A HATODIK: Panoptikum, szoros olvasás és a jó cukor (kerekasztal-beszélgetés a figyelemről) [Alföld]
A legújabb Alföld külön blokkot szentel a figyelem témájának. Tófavy Tamás és Molnár Gábor Tamás tanulmánya is (más-más szempontból, de) ezt a témát járja körül, kettőjük, valamint Fodor Péter és Simon Attila kerekasztal-beszélgetése pedig nagyon sok rétegét igyekszik föltárni e kérdéskörnek. A beszélgetésnek vannak töményen filozófiai részletei, ezeket inkább csak a téma iránt különösen fogékony ínyenceknek ajánlom; ám amikor arról esik szó, hogy miért olyan népszerűek ma a Netflix-sorozatok, és hogy ez a fajta médiafogyasztás hogyan viszonyul az olvasás nevű médiafogyasztáshoz, akkor azt hiszem, nagyon-nagyon sokan megszólítva érezhetik magukat. Vajon miért nevezzük sorozatfüggőnek, aki sok sorozatot néz, és nem „könyvfüggőnek”, aki sokat olvas? Vajon valami másféle figyelem működik egy könyv olvasásakor – és ha igen, hogyan írható le esztétikailag, sőt akár szociológiailag ez a másféleség? [B. Cs.]
AZ ÖTÖDIK: Guillaume Métayer: A4 (prózavers) [Tiszatáj]
Métayer francia költő, klasszika-filológus, irodalomtörténész és filozófiatörténész, aki Petőfi, József Attila, Kemény István és Lackfi János verseit is fordította franciára. Az ő Tiszatájban megjelent prózaverseit pedig Szeder H. Réka ültette magyar nyelvre. Nem volt egyszerű dolgom, ugyanis hét remek prózavers között kellett döntenem. Végül az „A4” lett nálam a „győztes”, indokom pusztán szubjektív: ez érintett meg a leginkább. A Mestre partján felcsapó hullámoktól jutunk el az életben rejlő jelentésességig. Az óriási hullámok által meghódított territórium elvezet a házak közé, sőt a lakások belsejébe is, egy régi, elmúlt szerelem falra írt történetéig visznek. A lassított felvételként szemlélt hullámokat a lassítás, úgy tűnik, meg is hosszabbítja. Ami a térben előrenyúlás, az az időben visszanyúlást jelent, a „halott szerelem” szavaihoz térünk vissza, melyek a fejünkben „kollázst” alkotnak. Végül minden egyet jelent majd, ugyanaz lesz szeretni és nem szeretni. Az élet hullámzó sodródásában, a hullámok meghosszabbításában talán mindannyiunk története ráfér egy A4-es papírra. [E. D.]
Döbrentey Dániel: Lecce
A NEGYEDIK: Fecske Csaba: Anyegin elkallódott levele (vers) [Székelyföld]
Mindig is hittem Anyegin elrejtett, vagy félbehagyott, vagy összegyűrt, vagy éppen elkallódott levelében. Hiszek benne, mert úgy vélem, egy kicsit mindannyian Anyeginek vagyunk — a magunk módján. Bennünk rekednek szavak, érzések, talán túl sokszor, talán többször, mint kéne, talán egy egész (egészen más) élet összeállhatna a kimondatlan dolgaink láncolatából. Anyegin — Fecske Csaba tollából származó — levele Tatjana levelének panaszosságát és kihúnyóban lévő reményét visszhangozza. Úgyszintén közös elem a szerelem önmeghatározásban betöltött szerepe, a magány, amelyet csak a vágyott kedves csillapíthat. A verset belengi az éltető, de mégis halálosnak tetsző halhatatlan szerelem. Az idősíkok egybefonódnak, csak a halovány remény jelent árnyalatbeli különbséget a múlt és a jövő között. Csak a képzelet és a múlhatatlan szerelembe vetett hit segíti a jelenbe átkúszó múlt tompa fájdalmait. [E. D.]
A HARMADIK: Czeglédi András: Ukronikus keresztkapcsolódások (tanulmány) [2000/3]
Az ukrónia témaköre azok számára is érdekes lehet, akik nem éreznek magukban mély érdeklődést filozófiai témák iránt. A kifejezés Charles Renouvier francia neokantiánus gondolkodó nevéhez fűződik, s az „utópia” kifejezéssel analóg módon képződött a jelentése, csak épp az időre vonatkoztatva: semmikor-időként aposztrofálhatjuk. Az ukróniában rejlő kontrafaktuális elem ellenpólusát a történelmi valóságra (pl. személyekre) építkezés képezi, s ez teszi hihetővé is, ezáltal nem merőben fiktív. Az ukrónia filmekben, színdarabokban is megjelenhet, s mint ilyet, narratív módként határozza meg Czeglédi. Czeglédi tanulmánya Bloch, Lukács és Mannheim gondolkodására fókuszál, az utópia, az aszinkronitás és a generáció problémáinak vonalán haladva, kiemelve Marx gondolatainak hatását. Különösen izgalmas az egyidejűség-koncepció vizsgálata – a három gondolkodóra és a 19-20. századi elgondolásokra tekintettel. Az ukrónia végső soron „találkozási idő”, amelyben a jövőre való nyitottság a hangúlyos, s a múlt hamvaiból felemeli a reményt. [E. D.]
A MÁSODIK: Halmai Tamás: Szókratész kakasa (vers) [PRAE]
A vers címe Platón Phaidón című dialógusának záró sorait idézi fel. A Parmenidész című dialógusból ismert egy és sok problémája is felsejlik a vers elején, amely rögtön ki is egészül a „tekintet” fenomenológiai fogalmával. Egész-igényt sejtetnek ezek a sorok, a tekintetünk egységbe fogó törekvésén keresztül. Heideggerre is reflektál, a világ létmódját és „világlását” középpontba állítva. A versben az ellentétek nem feszülnek egymásnak, inkább összekapcsolódnak, mint Hegel gondolkodásában, így a történelembe folyton beleavatkozó háborúk képe sem színezi fájdalmasra a további sorokat. Az élet diadalát olvassuk ki a sorokból, vagy csak azt reméljük kiolvasni: még Aszklépiosznak is le kell mondania a kakasról, hisz nem érdemel halált. De egyáltalán megszületett már a világ? Talán csak „[e]mbrió szervecskéi” vannak meg, a világegyetem kisebb és nagyobb részleteiben, s talán fel sem éri mindezt a beszédben kifejezhető gondolkodás. A „végső némaság” egyesíti az igen és nem ellentétét. Vajon mit hoz a felhők alászállása és a bennük lévő „törékeny angyalok”? [E. D.]
AZ ELSŐ: Nádasdy Ádám: Általános témák (vers) [Alföld]
Már az első sorból kiderül, hogy itt létösszegzésről lesz szó: közeledik a nagy lovas, nyilván a halálé. A többes szám első személyű igealakok mintha önbiztatásként működnének: „szembesüljünk”, „mozduljunk el”, „lássuk be” – mivel a halál tapasztalata minden embert eléri egyszer („általános”), ebből a közös nagy tudásból meríthet az egyén biztatást, hogy a „kínosan privát ügyekről” (vagyis saját meghalásáról) beszéljen. A versszöveg e lökés után már „bátran” vált át egyes szám első személybe, még ha dadogósan indul is a vallomás. A dadogás vége azonban döbbenetes (egyszerűségükben is döbbenetes) léttapasztalatok kimondása. Minden megtörtént, amiről azt hittem: soha; a verszárás mintha már a túlvilágról (egy sírkő alól?) küldené játékosságában is megrendítő, katartikus üzenetét:
Előbújnak a bogarak maguktól,
nem muszáj siettetni, nem muszáj
fölemelni a nagy, lapos követ.
[B. Cs.]
Hangoltság: derű és románc; Csillámló zümmögés; Az elválasztottság összekapcsol
Hangoltság: derű és románc
Kiöntött, drága kenet a neved.
(Énekek éneke)
Nemes egyszerűség. Csendes nagyság.
Emlékeinket kemény táblában kiadják.
S kiugrik a könyvből az alaksejtelem.
Mintha ő találna ránk. Arkhé. Rekonstruált elem.
Szikes rónák, bércek, sötétlő morál.
Olyan szomorúak most az iskolák.
legyen inkább műhely, otthon, olvasás.
A művekből épült erudíció: lakályos lakás.
A föntről származó, működő életelv.
Hogy ismétlés a lét. Gondolkodni kell.
A szépség, mint anyagiság.
Már hogyne lenne belső lényege?
Az, ahogy az arc, a rúzs, a szempillák összhangja
A hajzuhatag míves épülete.
A meleg-barna szemgolyókkal hadban áll?
Reggelre egy fehér gerle leszáll.
S katedrálissá változik az asszonánc.
Szövetté lesznek a szöveg hajlékony rostjai.
Csillámló zümmögés
Szomjas ásványvíz
Az ihlet este formájúvá lesz, s az ég színeire bomlik.
Karaktereket spórol a figyelem. Lecsukódik a szem.
Tárnáiba fogadja az éveket a pupilla.
Majd újraírja, amit kihagyott a líra.
Dialógusba kezd a limerick a kankalinnal.
A megbonthatatlan idővel, mint narratív szövettel.
Egyetlen mondaton belül van benne a műhold és az égbolt.
Liftezik a szív, ha az antropocénről olvas –
Összeér, ami tegnap szétfolyt.
Mintha ikrek lennének a hétfő és a kedd.
Az ismétlések titka, hogy rendelkezzünk életkedvvel
Ellentét csomagolva ellentétbe. Mint gézbe bugyolált,
Képlékeny olvasat. S azon belül egy kisebb tároló edény.
Mintha egy meta-modern dilemma lapulna az esszé dobozkájában.
Belemártja tekintetét az összegyűrt árnyak festékanyagába.
„Hadarva ír, mint Rilke vagy Kafka.” Mellette magyarázó angyal.
Sebes körte, fonnyadt narancs, néhány szeder.
Nem is gondolta, hogy ide a papírboltos kislány jön el.
Benne van a kötetlenség, a szabadság.
Tehermentes lét. Jelenléte színtiszta ármány.
„A bölcsész járatlan ösvényeken jár.
A kitaposott utakon átvág.”
Mint aki minden férfi lelkén átlát.
Vörös hajában egy fehér rózsa.
S ott van előtte a pulton A szellem fenomenológiája.”
A tragikum eltűnik, s ott a derű, a románc.
Kagylót becéz a szingularitás.
Az elválasztottság összekapcsol
Tervvázlatok
Szintetikus eufória, poszt-digitális szürrealitás.
Menekülés a kitaláltba. A kapcsolatba kerülés,
Amiből hiányzik a mag: a találkozás.
Ez nem én-azonosság, csak nyers entitás.
Itt a papíreperfa kérge.[1]
A morál és a poszt-szubsztancia
Lágy genealógiája.
A szellem szürrealitása, plasztikussága.
Elevenítő ereje, a lélegző kontextus.
Most jön. Éppen a szomszédban tankol.
A nyelv és a tapasztalat.
Pézsma és avokádó –
Adrenalin parfüm. Júda oroszlánja
Belép a teremtett múltba.
Ő ad képességet, hogy gondolkodni
Tudjunk a világról.
Ebből lesz ama fluid prizma, amin keresztül
Prófécia érkezik.
[1] Hajós Eszter kifejezése
(Illusztráció: Uğur Ergül: Subconscious (2021))
A feloldódás lehetetlensége. (Polgár Anikó „A másik tekintet” című esszékötetéről)
Van-e értelme kis nyelven vagy kisebbségi helyzetben anyanyelvi irodalmat művelni? A fiatal, akkor még ultraliberális Kosztolányi meglehetősen radikális választ ad erre a kérdésre az egyik I. világháború előtt közölt esszéjében: a kis irodalmak mind nevetségesek, provinciálisak, “röghöz kötik” a szárnyalni tudó és akaró tehetségeket, akik könnyebben kibontakozhatnának egy nagyobb nyelv, egy nagyobb kultúra árnyékában. Minek örményül írni – példának okáért –, ha írhatunk olaszul is? (https://kosztolanyidezsoter.blog.hu/2012/08/26/az_ormeny_paradicsom)
Persze gyakorlati és hatalomtechnikai okok is szólnak a kis irodalmak létezése mellett. Egy kis nemzet vagy nemzeti kisebbség túlélési esélyei anyanyelvi írásbeliség nélkül minimálisra csökkennek. Egy kisebb közösség elitje az anyanyelvi irodalmon keresztül is megpróbálhat (és többnyire meg is próbál) normát közvetíteni. Ráadásul egyetlen „szárnyalni akaró” költő sem tud könnyedén egy másik nyelven (azaz nem az anyanyelvén) verset írni.
Elgondolkodtató, hogy a felvilágosodás képviselte univerzalizmus sem vezetett automatikusan a kis nyelvek felszámolódásához. Meglehet, minden nyelv képes megmutatni valamit, amit a másik nem, a világirodalom nem képzelhető el eme sokféle „másság” egymásba tükrözése nélkül. Nagy kérdés, ha csak egyetlen nyelv lenne a földön, létezne, létezhetne-e irodalom? Ama nevezetes „nyelvzavar”, a különféle nyelveken rögzített tapasztalatok sokfélesége nem feltétele-e az irodalmi kifejezésnek?
Izgalmas kérdések ezek – és különösen határon túli magyar szemszögből: hiszen azt sem tudjuk, hány vagy hányféle magyar irodalom létezik. Ám a magyar irodalmi kritika nem igazán segíti ezeknek a kérdéseknek az árnyalt kibontását. A kilencvenes évek divatja (minden provinciális, ami nem illeszthető bele a nyugati trendekbe) csak látszólag hasonlít a fiatal Kosztolányi állásfoglalásához. Kosztolányi ugyanis nem beszél „felzárkózásról”, a kritikusok és más közvetítők útmutatásairól, ő a fiatalok szabadságvágyával indokolja a „nyílt tengerek” iránti vonzódást. A kétezres években persze már nem hátrány, ha egy író ún. kisebbségi tapasztalatokat is rögzít. De vajon minden tapasztalatot szabadon rögzíthet…? A politikai korrektség irodalmi kritikákba beleszűrődő elvárásai az irodalom autonómiája szempontjából nem sok jót ígérnek.
Polgár Anikó figyelemre méltó esszékötete, A másik tekintet a költő, műfordító, irodalomtörténész szerző másság-tapasztalatokkal kapcsolatos kritikáit gyűjti össze. A költői igénnyel megfogalmazott előszó és Az allegorizált kisebbségi tér a kötet egyik legérdekesebb írása, itt a szerző elméleti alapossággal boncolgatja a kisebbségi irodalom, egyáltalán a „kisebbség” a publicisztikákban és a politikai közbeszédben annyiszor elcsépelt kategóriáit. A szerző nézőpontja nemcsak azért különleges, mert másoknál árnyaltabban, ügyesebben érvel, és mert nem törekszik kizárólagos válaszokra, hanem mert a műveltsége is unikális: itt egy latin és görög irodalmon nevelkedett klasszika-filológus beszél a finn, észt, szlovákiai magyar irodalomról vagy a feminizmust vagy a zsidóságot tematizáló írásokról. A különféle problémakörök, nyelvek, tapasztalatok egymás mellé helyezése a legkevésbé sem öncélú: Polgár Anikó elemzéseiben a különféle „tekintetek” egymást értelmezik. Ilyen perspektívaváltásokra nyelvtudás, műveltség híján kevesen lennének képesek.
Egy ennyire varázslatosan sokszínű kötetnek akár a szerző szándékaitól függetlenül óhatatlanul van némi ismeretterjesztő jellege, hiszen az itt felsorolt alkotók egy részéről (finn költők pl.) nem is hallott a hozzám hasonlóan tájékozatlan olvasó. Természetesen egy esszékötetben lehetetlen költői életműveket vagy akár versciklusokat idézni. (Ám mikor az elemzés egyetlen, a nagyközönség számára ismeretlen vagy nehezen fellelhető versre fókuszál, azt talán érdemes lenne legalább jegyzetben közölni.)
Egy kicsit a kötetbe nem illőnek érzem Tőzsér Árpád nőképének elemzését. Hiszen A másik tekintet felépítése kicsit egy arcképcsarnokra emlékeztet: amikor továbblépünk, mindig egy új nézőpontot, másságot, kisebbséget ismerünk meg. De a Tőzsér naplóiból áradó nőmegvetés tekinthető-e egy elnyomott (elhallgatott, háttérbe szorított) kisebbség álláspontjának? Természetesen nem, ezt a szerző sem sugallja, ámbár a hímsoviniszták jellemzően tényleg áldozatként tekintenek önmagukra. Vagy a Tőzsér-féle kriminális nőkép a kisebbségi léthelyzettel függ össze? Én alig hiszem. Persze nem csak ideológiai alapon, a saját önmeghatározásukkal egyetértve érdeklődhetünk emberi csoportok iránt (én például nagyon szívesen elolvasnék egy, a militáns incelek zárt világát belülről láttató novellát). Ám Tőzsér patriarchális attitűdje oly közhelyes, hogy tulajdonképpen nehezen érthető, hogy mért pont őt választotta a szerző a női identitás és a férfitekintet viszonyának bemutatására.
A kötetben tárgyalt másságok legnagyobb része beilleszthető valamiféle politikai diskurzusba: elnyomó-elnyomott, kisebbségi-többségi. A kései Kertész Imre-életműben kifejeződő identitásválságok viszont nem vagy nem mindig illeszthetőek ezekbe az alá-fölé rendeltségeken alapuló kategóriákba – ami nem jelenti, hogy az identitás(ok) történelmi-politikai kereteitől akár az ő esetében is eltekinthetnénk. Ám a „másiknak”, miképp azt a szerző a kötet talán legfilozofikusabb esszéjében („Idegenségem nagy szerencse”. A másik tekintet Kertész Imre A néző című művében) nemcsak nyelvi, szexuális, politikai, hanem metafizikai dimenziói is lehetnek. Hiszen az „én” csakis azáltal létezhet, hogy valaki, a „másik” megfigyeli. Ez az életünkben leginkább jelen lévő „másik” legtöbbször nem az elnyomó, nem az idegen, hanem életünk társa, a férjünk vagy a feleségünk. A „másik” halálával az identitásunk, az emlékezetünk is csorbát szenved, hiszen elveszítvén a „nézőnket”, mi magunk is meghalunk.. Ezek az identitás-roncsolások (-roncsolódások), ezek az elkerülhetetlennek tűnő agóniák mennyiben tekinthetők az élet természetes részének? Létezhet-e irodalmi kifejezés ezek számba vétele nélkül?
A kötetben közölt Kertész Imre-esszé oly sokrétű és oly megragadó, hogy bízunk benne, hogy ezeket a szempontokat egy, a kései Kertészt átértelmező (mondhatjuk, rehabilitáló) monográfiában is sikerül majd a szerzőnek kibontani.
Polgár Anikó: A másik tekintet. Kisebbség, mítosz, idegenség a finn, magyar és a szlovákiai magyar irodalomban. Nap Kiadó. Dunaszerdahely. 2021.
Illusztráció: Paul Klee: Gruppe macht Augen
ÉGÖV XXI. SZÁZAD; Poszthumán mesevilág
Apollinaire emlékére és Kréta dicsőségére
Végül is unod az egész világot csupa kacat
Telefonbégetések között jön hajnal múlik nap éjszaka
Menükben kódorogni minduntalan húzogatni nyomogatni a képernyőt
4G csodakocsis sebességek hatalmas árakon vett nihil a sarkokon
Válaszok virtuális mosolyok ökölrázásokban fogantatott jóslatok pánikok
Nem maradt meg csupán a vallás sem már tablettákban adják injektálják
Párizsban vagy Budapesten vagy Mindenhol sugárutakon Európában
Hogy ne menj be templomba meg máshova csak egy új homepage-ra
Reklámok, plakátok törik rece-hártyádat és süketítve halló egyéb idegeidet
A költészetet ma is lenyelték a szárazföldi kardhalak mindig új hírek vannak
Fake News már nem érdekes úri bűnözés nagy kalandja az élet sója, nem Shaw-ja
„Egy szép utcát láttam épp ma reggel de nevét már elfeledtem én”
Sűrűen zümmögve törekszik a földbe és fölfelé a tömeg megy a munkába
Esti sorozat-mámorokba burkolt agyak esernyők napfény-foton áradataiban
A Lánchíd alatt fut a Duna
Gondolataiddal ne zavarj ma
Sötétkék kantártartós rövidnadrágban fehér ingben apuka és anyuka között
Évzáróra vittek fehér, majd fekete félcipőkben a bizonyítványokért
A legjobb barát már nevetgéléssel várt de volt ott egy szőkés copfos kisleány
Kisgyermek-frázisokban beszélgetve szerettük egymást lelkünk két kék virág volt
A ”régi szép idők” akkor épp mi voltunk nagymamáink elhaló szavaiban repkedve
„Az öröklét és a becsület kettős bitója” alatt fehér térdharisnyákkal felhőkben járva
Kicsi leányka barna szeme
Itt jársz lelkemben mindörökre
Azóta madárrá változott az évezred „és akárcsak Jézus” égre szállt
Minden veszendőbe futott vágy fecskeszárnyakon jön-megy és évről évre
Történelmi történések eső-, és nap-áztatta bronzszobor-maradványaiban bukik el
A hajnali kakasszóban fogant folyvást megújuló háromszoros megtagadás
Már semmit sem jelent A főnix „tűzforró hamujából” újjászületés helyett
Eszeveszett hazugság-füzér világ hajt ki Sok vándormadár sem jön vissza már
A szeplőtelen lélek-galambokat lelőtték „ugye”? Zavarták a jövő-kilátást
A digital-techno-robot építés agyrém-álma évezredekre „elborítja itt a tájat”
„Most” Bárhol is jársz „magánosan lépdelsz a vad tömegben”
Csak önmagadnak vagy a tömeg össz-bőgése nem szól senkinek sem
Csorda tekintetek semleges pillantás-csapkodásaiban igyekszel elkapni
Egy szemet ami talán felgyorsítva lök tovább valamely nihil-folyosón
Mert azt se te választod mint ahogy a napsütés és a napirended is másoké
Észrevétlenné vált torokszorításod na az a tiéd esti altatóiddal le,- és eltussolod
Ágyad jól eladott matracán magzatpózodban időtlen ősvilágokban jársz
És vágysz, vágysz, vágysz, vágysz anyasimogatást és/vagy szerelem-tudatot
„Mintha többé már soha nem szeretne senkisem”
Reggelre aztán megtudod hogy tényleg nem már sohasem
Megváltoztak a beesési szögek az az „égöv” sincs már se neked se nekem
Lehet, hogy lennél inkább „régmúlt időkben” szerzetes, hogy őrizzen egy kolostor
És inkább félnél koholt fekete gonosztól mint rémhangokat teremtő magánytól
A „Pokol tüze” meg amúgy is pattog szerte félő-félelmetes lelkedben
Utcákon tereken robban fekete füstjei szennyezik be „életed tavát s mélységeit”
„Bizony” NEM „homályos múzeumban függő kép ez” nem is délibáb
Utcákon sétáló rongyos-foltos vérben-fondorlatban megedzett valóság
„I like it”, „Take it easy” , „Never mind”, „It’s all right” világ-boldogság
„A boldogító szókra vágyom én s beteg vagyok már régen”
Nem a szextől szerelemtől szenvedek hanem csak úgy általában
Nem tudom de érzem „settenkedő félelem” nyakamon és gyöngeség pedig erős vagyok
Hidegek sötétek a templomok fáznak a kezeim a Szűz sohase mosolyog
Álmatlanságban álmodok felriadásokkal hánykolódok na és az állandó időzavar
Mintha bolond bakterok kevernék össze a vakvágányra futott vonatokat
Hajnalok késő esték kiesett napok memóriák rossz emlékek kutyasétáltatások
A szomszéd vénember papagájokat vett éjjel nappal azokkal csacsog
Elhunytak az évszakok tornádótölcsérekben hűlnek le hiába virradt nappalok
„Na ja! Was kostet?” – és az osztrák úr megvesz hat pár papucsot…
Most forró padon ülsz előtted az Égei tenger
Égő nyarakon illatos leánderek citrom-, és pálmafák legyeskednek neked
Szabad vagy ez egy másik égöv gáttalanul áramlik feléd kék egek álma
Barátaid esti mosolyokkal hívnak magukhoz hullámverés-zajú vacsorákra
Ha akarsz másnap hajóra szállhatsz és elugorhatsz Santorini vulkánjaira
Szinte szét-stresszeled magad annyira nem hiszed hogy végre boldog vagy
Szűk sikátorokban tekeregve fütyülsz rég feledett slágereket csak magadnak
Kis templomban üldögélsz elgondolkodó szemeidbe pantokrátor Krisztus néz
Mária édeskés mosolya mintha tényleg megtalálná szemed messze ható rebbenését
Múlt kísérteteinek hűvös koporsóitól szaladó elhaló harang kondulásaiban
Életed erőszakolt szépségekkel feltolakodó remény-vonata zakatol gyertyafénynél
Lángok nyúlnak csaknem égig kupolák hajlította feltámadásban
Letérdelsz még fejedet is lábaidhoz hajtod úgy búcsúzol a pillanat örökléténél
Pedig jól tudod már hogy ez is csak egy villanás és egy másik égövön majd
„Sohasem felejted már e nap halálos mély szomorúságát”
Mely az örök visszatérés álom-boldogságában fogant
„S míg félig készen hever itt előtted amit írsz a próza
Csak nézed egy piciny bogárt hogy altat épp szívén a rózsa”
Voltál Grazban, Leedsben, Londonban és ki tudja még miféle városokban
Emlékeid hógolyók hűvösében hevernek feledés-halmokban
Égöv-temetőkké lettek összevissza elcsúszott évszakokkal
Mígnem észrevetted bennük „vad korod s a rettentő hazugságok sorát”
A rémülten visszafelé tülekedő majd szanaszét spriccelő haladást
Megalázott szentek kopott glóriáiból Homo deus szobrot faragnak
A techno-tudóskák önmaguknak mint azt sokféle egyetemen láthattad
Pedig nincs nem lesz transz-man transz-humán etika legfeljebb rabolt palást
Újonnan kreált fejlesztett gyilkoló mikro-, és makro-bajokat elfedő
A megriasztott kivándorlók nem tudhatják hová érkeznek…
„Nem merek jobb kezemre nézni már és minden pillanatban csak zokognék…”
Nem mernék tükörbe se nézni ha kancsalító szemeim álnok ragyogásokkal hívna
Csalogatna befelé mindenféle színes tönkrebombázott kiéheztetett szerencsétlent
Jövő-bűnlajstromok módjára kígyózva Notre Dame módon égett lángoló utakon
Összemosódó égövek alatt önmagatok eldobott lelkiismereteivel is összetalálkozva
Lehet hogy ezután többször lesz majd romlott a kaviár savanyú a pezsgő
Marseille, Amszterdam, Róma, Stockholm, Párizs, London – és így tovább and so on…
Új menü: Égöv-kavalkád felvonulásokkal tornádó körítéssel – kerítéssel, vagy anélkül
Nem akarsz már vendéglőbe se betérni főleg nem bárokba
A fényesre sikált pultokon eltörnek az érzelmek szétesnek a mosolyok
Fagyos légkondi szél fúj a riszáló lányok hasán sohasem kérges a bőr
Kristályüveg-hideg fénycsapásokban fürdik a módosított atmoszféra
Buli van országban világban
Folyvást egyedül vagy a süvítő ember-zsivaj már semmit sem jelent
Sem kint sem bent sem sehol
„A tejesek kannája” sem „kondul már az utcán”
Iszol „mint állat” mindenféle „lángoló szeszet te”
Leéled és eliszod „az életed te”
Evolúciós fényzuhanás
„Ég veled Ég veled”
Égöv-vesztett Nap
2021 nyár
Poszthumán mesevilág
Dalolva szép a posztban is az élet
A nagymutató kicsapta az időből a reményt
Egykori bagolyszárnyakon a semmibe szállva
Huhogva hívta szivárványos egét
A meg nem születettet
Vizes pohárból öntötte ki
A teraszra, ahol paradicsomok gurultak
Szerteszét a valóság felé
És gyermek-sziluettek és hologramok
Várták a becsapódásra kész fényt
A csontok hallhatatlan dobolásában
Táncolva ott
Ahol minden oly szép szép és szép
A csók ajkak nélkül is él
A leszakadt liftekben vagy kertekben
Csalogány tetemekkel focizik a szél
Majd megdörrennek az egymáshoz ütődő
Kukák a borotválatlan parkok kövein
Ahová már nem hullnak többé
Falevelek
A sírok a csendektől megrepednek
Új vicceken hátradőlve nevetnek
Mint vásott utcagyerekek
Legyilkolják a macskákat és az egereket
Ha léteznének
Késekhez, puskákhoz kezek
Mellekhez bimbók, szívekhez erek
És végre meg lehetne halni
Legalább.
(Illusztráció: Melissa McKinnon: After the Storm)