Kísért egy kép már egy ideje,
amit az autóban ülve láttam,
a régi iskolától nem messze.
Ott az ember odamegy vagy jön,
azon az utcán mást nem csinál.
Hosszú szőke hajú lány volt,
akárhány éves, pont akárhány,
a gravitáció tartotta hátán
a zsákot, és ő el is várta,
hogy ennyit azért igazán.
Megállt a zebránál, várta a jelzést,
és olyan lendülettel dőlt neki
a zöld lámpaoszlopnak, és olyan
feladással, amilyet filmekben lát
az ember, és azt hiszi, nem hiteles.
Írhatnék egy verset, hogy mennyi baja
lehet egy ilyen lánynak, szőke haja
meglendült, táskája a földre hullt,
bár az nem biztos, csak a táska, az
valamit csinált, mert emlékszem,
hogy kéken csinálta. De most így
mégse tíz sor egy versszak és
még mindig nem fejtettem meg/ki,
mi zavar. Mert a lány arcára emlék-
szem, pedig az oszlop és a kéztartás
a fontos, amiről nem is beszéltem.
Feltűnt már az régen, hogy
az emberek nem úgy szomorúak,
ahogy a filmekben. A bánat egy
buszmegállóban guggoló fiatal,
aki egy tejesdobozt olvasgat,
szövegbe merülve, de nem tel-
jesen; ugrásra készen, ha újra
szomorúnak kell lenni, de egye-
lőre csak tejesdobozt olvasgatva
fásult. A nyomott nem hangos,
hanem kikerül, a boldog sem
hangoskodik, hanem ráér.
Azokon az utcákon én is voltam
lehangolt vagy feszült, vagy egyik a
másik miatt, de én nem így. Nem
tartottam a kezem a fejem fölé,
nem zuhantam neki az oszlop zöld-
jének, nem néztem gyötört arccal.
Fegyelmezetten féltem, én csak
mentem ott az utcán, nem látta
bármilyen autós, aki miatt meg
kellett állnom a zebránál, nem
zavartam meg más bekanyarodását.
(Illusztráció: Zlatko Mušić)
