A bárány az, ki nem fél közülünk,
egyedül ő, a bárány, kit megöltek.
Végigkocog az üvegtengeren
és trónra száll. És megnyitja a könyvet.

Pilinszky János: Introitusz

 

Mit sugall a magyar „tenger” szó? Hisz jelzőként is használjuk, mikor arról beszélünk, „tenger dolgunk” vagy „tenger bánatunk” van, vagy esetleg „tengernyi öröm” ért minket. A tenger itt nem valami minőséget vagy érzést jelent, hanem csak azt, hogy megszámlálhatatlanul sok. Figyelemreméltó, hogy a tenger jelzőt legtöbbször negatív dolgokhoz társítjuk: sokat beszélünk a tengernyi gondról, kínról, kellemetlenségről, munkáról, és csak olykor-olykor tengernyi örömről. Tengernyi boldogságról szinte soha. Nem beszélve a tengernyi reményről. Mintha a tenger leginkább kellemetlen asszociációkat keltene.
Ez nyilván nem véletlen. Kevés költőnk látta a tengert, a XIX. századi, nagy költőink közül egy sem. A tengernek a magyar költészetben (talán Zrínyi Miklós lírai verseit kivéve) nincs igazi milyensége – csak annyit tudunk meg róla, hogy „irdatlan” és „végtelen”. Pedig a nyugatosok közül többen saját szemükkel látták a tengert.
És mégis. A tenger csak Pilinszky lírájában lesz „valamilyenné”.

A tenger

A tenger, mondtad haldokolva,
s azóta ez az egy szavad
jelenti számomra a tengert,
s azt is talán, hogy te ki vagy.

S azt is talán, ki vagyok én?
Hullámvölgyek, hullámhegyek.
Agóniád, akár a tenger,
megszabadít és eltemet.

Anya, anya. Hétköznapok.
Halálod hallom s hívlak én.
Irtóztató hétköznapok.
Szegény, szegény, szegény, szegény.

A tenger szinte mindig nőnemű Pilinszkynél. Üdvtörténettől, történelmi időtől független, hisz a kezdet és a vég, a születés és a halál eggyé válik benne. A hullám akkor születik, amikor „elhal”, és ha „elhal”, nem tud végérvényesen elenyészni. Ez egy egészen másféle öröklét, mint a mennyeké – de öröklét. Soha nem szűnő nyugtalanság és gyötrődés.
De a Pilinszky-lírában megjelenik a mozdulatlan, „megfagyott” tenger képe is. Mielőtt trónra szállna a bárány, „végigkocog az üvegtengeren”. a második eljövetel, a Messiás visszatérése az örökké nyugtalan tengert is kiszabadítja születés és halál körforgásából (Introitusz).
A történelmi idő ellenpontja a tenger. De csak addig létezhet, amíg van emberi történelem.

Pilinszky János kétszer járt Rómában: először 1947-ben – egy hónapos svájci kitérő után – december végétől a következő év március elejéig három hónapot tölt a városban, másodszor pedig 1967 őszén egy hónapot tartózkodik az Örök városban. A két római tartózkodás közül az első utazás látszik igazán meghatározónak, a fogságból nemrég hazatért költő a római Magyar Akadémia lakójaként más jeles vendégekkel együtt fedezi fel az olasz fővárost. De a múzeumok mellett jut idő Ostiára, Róma fürdőhelyére. Ez a verőfényben ragyogó, olasz strand több Pilinszky-versben is visszaköszön. Egy részlet az Impromtuből:

Honnét e sok-sok látomás?
A víz felől kifordul éppen,
tündökletesen fiatal,
lebeg a hirtelen sötétben,

a part fele csap mosolya.
Tüzet fog messze pár vitorla.
Merőleges déli meleg
zuhog a szétszórt kabinokra. (…)

A vízből „kiforduló”, „tündökletesen fiatal” szerelemistennő érdekesen rímel a tenger agóniájára, a tengernyi szenvedésre, vagyis a haldokló anyára. Vénusz és Madonna alakja nem véletlenül mosódik össze a Pilinszky-lírában. Hiszen ez  a Pilinszky-féle tenger Olaszországban született.

De nemcsak a Pilinszky-líra időviszonyait és metafizikáját forgatja fel a tenger-élmény, hanem – egy lépéssel eltávolodva a XX. századtól – a magyar tájköltészetet is. A Pilinszky-lírában oly fontos kert és tenger a róna, a puszta, az erdő, a folyó ellenében (ezek a motívumok Pilinszkynél szinte soha nem jelennek meg) erőteljesen „feminizálják” a magyar költészet tájait, átalakítják a térrel kapcsolatos érzékenységet.

A tenger átértelmezése, el- vagy visszafoglalása a gender studies alapján is értelmezhető nagy fordulata a magyar lírának. Érdemes lenne a Pilinszky-motívumokat ilyen szempontból is megvizsgálni.