Ahogy születnek a versek ezerszám, te
rájössz, hogy nagyon
keveset alkottál.
Pedig írhatnál az esőről, a napfényről,
a forgalomról, az éjszakákról, és a napokról…
…az évekről, az arcokról.
Könnyebb elhagyni ezeket, mint élni,
és gépelni még egy sort, úgy, ahogy
egy férfi zongorázik a rádióban.
A legjobb írókról azt mondták,
keveset írtak,
és a legrosszabbakról meg,
hogy túl sokat.
Márkus László fordítása
kakukkfüvet áztatok olívaolajban
szemhéjam könnyedén bekenem vele
ma éjjel tündért akarok látni
a tűz körül röpködő szikrák
a lepkék a napkorong a fűszál
a fagyöngy a gabona
mind-mind tündéri e napon
gyümölcs kender szarkaláb
erdei fenyő orbáncfű rózsa
lila akác zene és szerelem
keresem a tündért a bodzafa alatt
dobok levendulát
a szentivánéji tűzbe
áldozatként az istennőnek
szerelmi és gyógyító varázslatokból
elmaradhatatlan
vagy rózsa szirmával
varázsolok szerelmet
a tájba tüzeket teszek
megnyílnak a hegyek
minden szomorúságunk égjen el
büdös füsttel a sárkányokat elűzöm
kamilla ad erőt
lóhere véd
páfrány hoz szerencsét
és hozzád vonzza őket a nőket
aki megszerzi a páfrány virágát
nemcsak az állatok
de a füvek és a fák beszédét is megérti
szóljatok csörgők dobok
zöld arany piros gyertyák égjetek
ma éjjel varázsolni akarok
tündért akarok látni ma éjjel
(Illusztráció: Petronella Greer: Mountain Fire)
/Fodor Tamás zenész emlékére/
messze hangzó tücsökzene
kis citerák rekvieme
őszi bánat borong benne
mintha végső búcsú lenne…
(Illusztráció: Kaori Doi: One autumn night)
A légybolygón
nem jó az embernek,
mert amit mi a léggyel teszünk,
ott a légy teszi velünk.
Mézes szalagokon
csapdába esik az ember,
vagy édes sörökben
fulladásig kapálódzunk.
Egy dologban azonban
a légy az ember előtt jár,
nem sütnek minket kenyérbe,
és nem isznak meg véletlenül.
Csapó Panna fordítása
Megérintem Isten lábujját
Ádám bűntudatán egyensúlyozva,
örömöm akkora, nem is hiszem: csoda,
hogy róla csak hallgatni tudok –
félek, kimondva ellopják.
Már nem égek meg a Napon állva
és a hóba sem fagyok bele részegen,
megszédülök a születésben,
ami új világot teremt
magára, ahogy a régit kifordítja.
Üres teret feszeget vakmerő tartalommal
ki nem erre az életre készült,
nagyszájú hát s követelőző – megtévesztett,
de mert bölcs is, többet nem kér,
csak amije egyébként is megvan.
Isten könnyében válik
robajjá a kezdet, majd csönddé az elmúló.
Megszánja az elveszetteket, és mert az alkotó
minősül éppúgy kudarcában, mint sikerében,
csendjébe fogadja azt, ki lármázik.
A lázongó lármája Isten csendje –
Isten csendje az újszülött világa.
(Illusztráció: Christopher Martin: Ice, Water and Snow)
ANGYALKELTETŐ
páraköd mögött a rét,
tócsákból múlik éjféli csillag.
kusza vadrózsa bokrok csukódnak,
tépnek, tépődnek, kinyílnak.
harmatot vetkőzve feszülnek füvek,
napvitorlái minden maradásnak.
gyökereik közt forróság gőzöl,
angyalkeltető köznapi varázslat.
a lélegzet megtelik karcos bogarakkal,
rezegve állnak zengőlegyek.
boszorkánypillék, egerek, békák,
cinegék falják a rémült méheket.
az eget rángatnák a fák,
húsukba rág a szép fagyöngy.
héják karmában a világ,
szép a semmi is odafönt.
csupaszon, félig még vakon
egymásba tépnek ártatlan sasok.
mókus roppantja szét a rigófiókát.
bámulom e békés mezőt: itt vagyok.
kezemben, emberkezemben itt a kés,
húsomból elhagyva minden ölelés.
születés, múlás, ez a rend,
a héja fönt időtlen kereng.
csak az én kezemben az a kés:
teremtem ím az embertelent.
KAPUALJ
Vacok taposott dobozból vetve
alkóv alá huszas odavetve
a múlt a volttal egybevetve
utcanép ügyet se vetve
valaha arc sose szeretve
soha még csak meg se vetve
átlépés pillantást se vetve
soha aratva se vetve
ennyi az egész összevetve
utolsó tudásba avatva
sóhajtva legyintve. Nevetve.
A KŐ
árva
a kő is
egyetlenségébe
zárva.
álmos
folyókban
alszik a kő, a víz
alámos
partot
gyökeret,
rétet, ki egeket
tartott.
alszik
lenn a kő,
álmodik: leomló
szikla.
(Illusztráció: Fábián István: Vizitáció)
