Villogott a fagyos hó a kertben az utcalámpa fényében. Az ablaküveg jégvirágos volt. A kutyát egészen kivételesen beengedték az előszobába; nem az ünnep miatt, hanem mert még a vackában is
rázta volna a hideg. Szundi a ruhafogas alá telepedett. Egykedvűen nézegetett a szoba felé, melynek félig nyitva volt az ajtaja, hogy Anya szabadon süröghessen-foroghasson a nappali és a konyha között, ne kelljen tele kézzel hívogatni Apát, Julit vagy Zsófit, hogy nyissa ki előtte az ajtót.
A konyhából halpaprikás illata áradt szét a házban és elvegyült a sülő bejgliével. Apa az utolsó díszeket akasztotta fel az évek alatt kissé már megkopott műfenyőre. Végezetül a csúcsától kezdve
spirál alakban lefuttatott rajta egy vékony aranygirlandot. A fenyőcsúcson nagy ezüst csillag ékeskedett, a kihajtható ágakon apró fehér lámpafüzér volt széthintve. Így már egészen igazinak
látszott.
– Tavaly szebb volt – jegyezte meg Zsófi a száját húzva. Egy ideje némán figyelte Apa ténykedését a nappalinak abból az ajtajából, ahonnan a szobája nyílt.
– Na nézd csak, a kis tizenkét éves kritikus – vakkantott oda Apa, miközben egy narancsosan csillogó gömböt megigazgatott. Nem csengett gúny a hangjában, se megbántódás, de kedves sem volt.
Rá se pillantott a lányára, úgy lépett hátrébb, hogy egyben lássa a karácsonyfát. Zsófi az arcát fürkészte, de nem látott rajta semmit: se elégedettséget – mint annyiszor az elmúlt években – se tűnődést, lehetne-e jobb, sem révedezést, mint amikor az ő gyerekkori Karácsonyaira emlékezett vissza. Apa úgy állt, mint egy gipsz szobor egy jászol-jelenetben, de nem József, nem a Háromkirályok egyike, nem egy pásztor, csak egy arra járó nézelődő egy egészen más történetből, akit csak tévedésből vagy statiszta gyanánt állítottak a többiek közé.
Anya behozta a tányérokat és szépen elrendezte őket a nagy, kerek asztalon, melyet csak ünnepekkor vagy családi összejövetelek alkalmából használtak. Szótlanul hajtogatta a papírszalvétákat a tányérok mellé, majd kiment az evőeszközökért.
Juli tetőtéri szobájában kuksolt, okostelefonján nézett valamit vagy chatelt, vagy talán egyiket sem, csak úgy tett, nehogy le kelljen jönnie. Az ő ablakából is ugyanazt az utcai lámpát lehetett látni a ház előtt, onnan nézve talán még hidegebben világított a jeges hó, akár egy tükör, amelyben a fekete éjszaka nézegette magát. Juli azonban nem törődött ilyesmivel, csak teljenek el az ünnepek, mehessen barátaival a szomszéd városba.
– Szép lett – mondta Anya, amikor ismét a nappaliba lépve rápillantott a karácsonyfára. Zsófiban tompa düh támadt. Érezte, Anya hazudik. Még szerencse, hogy csak ennyire volt képes megjátszania magát. Apától sem telt többre.
– Mint máskor.
Zsófi berohant a szobájába, s becsapta maga után az ajtót. „Mint máskor”, „mint máskor”, „mint máskor” zakatolt a fejében. De mégsem úgy történt, mint máskor. Sem Apa, sem Anya nem ment
utána, nem nyitott be óvatosan. És már Zsófi sem leste, mozdul-e a kilincs. A sötétben kuksolt. Az a gondolata támadt, hogy újra négyéves akar lenni, amikor még nem értett semmit, sőt máris igazából négyéves, és az sem számít, Karácsony estéje van-e vagy csupán egy átlagos nap, hiszen minden nap egyformán szép és izgalmas. Erősen gondolt erre. Hirtelen elhatározásból felkapcsolta az olvasólámpát az ágya mellett. Anya és Apa ha eddig nem jöttek be, már nem is fognak, nyugodtan négyéves maradhat, ameddig csak tetszik, akár örökre. Leemelte a polcról az első mesekönyvet, amely a keze ügyébe akadt. „Hol volt, hol nem volt, volt egyszer az Óperenciás tengeren is túl, az Üveghegyen is túl…” Feléjük nem volt Óperenciás tenger, csak egy aprócska tó, amely nyáron kiszáradt, ilyenkor meg vastagon befagyott. De a hegyek a falu fölött, azok, ha messziről nézte őket, hunyorítva, most mintha valóban üvegből lettek volna.
Később Apa kiment a kamrába borért. Hallotta ahogy a kijárati ajtó becsapódik, Szundi a gazdája után battyog lomposan, majd a kamraajtó csikorgását.
– Zsófi! – kiáltotta Anya a nappaliból. Zsófi becsapta az Óperenciás tengert és az Üveghegyet, könyvjelzőt sem tett oda, fejből tudta már az utat. Anya már ünnepi díszben volt. Rettenetesen mesterkéltnek, szinte nevetségesnek hatott magassarkú cipőben és kosztümben, egyiket sem viselte soha. Még ki is sminkelte magát. Mintha attól fiatalabbnak nézne ki. Épp akkor vonszolta le magát kelletlenül a padlásszobájából Juli.
– Kezdünk?
– Apátok még a bort válogatja a kamrában. Aztán ő is felöltözik az ünnephez méltóan.
„Az ünnephez méltóan”, na ez volt Anya, ehhez kellett a magassarkú és a kosztüm meg a smink. Apát meg jobb volt el sem képzelni, hogyan fog festeni „az ünnephez méltóan”.
– Szóval még nem kezdünk – nyugtázta Juli. – Akkor én felmegyek.
– Mi dolgod van fent még Karácsony estéjén is? – kérdezte Anya minden érdeklődés nélkül.
Juli megvonta a vállát, hátat fordított, és eltűnt a lépcsőfeljáróban.
Fagyos levegő áramlott a bejárati ajtó felől. Apa jött vissza a kamrából, a sarkában Szundi. Három üveg bort szorongatott a kezében ügyetlenül.
– Ezt neked választottam – nyújtotta az egyiket Anya felé.
– Tudod, hogy nem iszom – mondta Anya közönyösen.
– Most az egyszer, csak most az egyszer – kezdte Apa lelkesen, de megbicsaklott a hangja – most… hogy, mi ketten… így… utoljára…
Nem volt képes befejezni a mondatot.
– Soha nem fogok inni – mondta Anya ugyanazon a hangon. – Nem ismersz?
Apa hangját alig lehetett hallani.
– De, ismerlek.
– Valóban? – csodálkozott Anya, de csak eljátszotta, mint ezt az egész Karácsony estét.
Apa tétovázott, mit feleljen. Talán nem értette a játékot, vagy csak nem akarta követni a szabályait. Hiszen neki is megvolt a magáé, immár egészen más szabályokkal.
– Húsz év alatt? Hát persze, hogy… – mosolygott bocsánatkérően.
Anya váratlanul felkapott egy tányért az asztalról, és a földhöz vágta.
– Nem!!! Nem ismersz!!! Soha nem ismertél te engem!!!
Zsófi hátrahőkölt, szíve hevesen kalapált. Soha azelőtt nem történt még ilyen. Szemmel láthatólag Anya is zavarba jött. Kapkodva szedegette a földről a tányér cserepeit. Az egyikkel elvágta az ujját. Addigra Apa is odaért a partvissal és a szemeteslapáttal.
– Megvágtad magad? – nézett Anya kezére, melyen már szétfolyt a vér.
Anya lassan felegyenesedett és Apa szemébe nézett valami végső, elkeseredett büszkeséggel.
– Nem. Te voltál az. – Azzal Apa fehér ingébe törölte véres kezét.
„Négyéves vagyok”, „négyéves vagyok” ismételgette magában Zsófi. Ezúttal azonban nem használt az iménti varázsige. Tizenkét éves volt, és végig kellett néznie mindent. A lépcsőfeljáró felé tekingetett.
– Tudod, hogy mindig szeretni foglak – hallotta Apa remegő hangját.
Nem mert ránézni, nem bírta volna ki, hogy az arcát lássa. Az egész világ tótágast állt körülötte: Apa, a mindig nyugodt és vidám Apa, akire bármikor bármiben számíthatott, akiben az volt a legjobb, hogy egyszerűen csak van, egyszerre eltűnt. Még ott állt Anyával szemben, tőle pedig alig két méternyire – de már nem volt jelen. És a vérző Anyának a karjaiba sem vethette magát.
– Én is szeretni foglak – felelte Anya és elfordult. – Jól van. A Genesis CD-ket elviheted – suttogta, és a konyhába ment. Csak ekkor érezte meg Zsófi az odaégett bejgli szagát.
Apa a nappaliban maradt, de Zsófi még mindig nem mert ránézni, és mintha Apa is kerülné a tekintetét. Mint két idegen, akik nem tudják, mit mondjanak egymásnak. Végül Zsófi visszament a szobájába. Kinyitotta az ablakot, hogy kiszellőztesse a fejét.

Juli a padlásszobában mindebből semmit nem hallott. A füldugójában bömbölt a zene, miközben őrülten chatelt, hogy megszervezze következő napjait. Egy pillanatra sem akart egyedül lenni, itthon meg aztán végképp nem. Fel-alá járkált szobájában. Odalépett az ablakhoz. A kertben, ahova bevilágított az utcai lámpa, kis termetű, törékeny alakot vélt látni. Meg-megcsúszva haladt a kertkapu felé. Egyszer el is esett, de felállt, ment tovább. Közben jöttek az üzenetek, Juli nem győzött reagálni rájuk. „Nálunk Elfek járnak éppen” írta vissza az egyikre, és egy smilyt biggyesztett utána. Mikor újra kinézett az ablakon azt is észrevette, hogy az emberkén nincs kabát, sem sapka, se sál, se csizma. Még pulóver sem. Mintha csak meleg barlangjából ruccant volna ki, hogy egy vérpezsdítően fagyos kört tegyen. Ez tényleg csak egy manó lehet az Északi-sarkról. Hülyeség, de azért rögtön megírta ezt is üzenetben.
A kis manó pedig elérte a kertkaput, kiment rajta, végig az utcán, a fagyosan világító lámpák díszsorfala előtt, egész addig, ahol a legelő kezdődik, azon túl, a hegyoldal alján az erdő. Nem érezte, hogy fázna. Hogy jobban fázna, mint egy órával azelőtt. Vagy talán az melegítette, hogy tudja, hova megy. Emlékezett az útra. „Hol volt, hol nem volt, volt egyszer az Óperenciás tengeren is túl, az Üveghegyen is túl…”

(2022. karácsonyán)