Bejegyzések kategória bejegyzései

Kinyithatom?

Dohos szag áramlott ki belőle. – Nem csoda, három éve senki nem nyitotta ki. – mondta keresztanyám, én pedig belehajoltam a szekrénybe, és megszagoltam a benne lógó ruhákat. Szerettem a dohos szagot, a pincébe is azért szerettem lejárni, hogy megszagolhassam a koszos, fehér falakat. A szekrényben azonban nagyanyám parfümjének illatát is érezni lehetett, furcsa, még ennyi év után is itt volt ez az illat, pedig ő már rég nem volt. Eszembe jutott apám fém cigarettatárcája, amelyet régóta őrzök a fiókban, néha kinyitom és megszagolom, enyhén dohány illata van, mint neki volt.

Szólj nyugodtan, ha valamit el akarsz tenni… Tudod, emlékbe. – mondja keresztanyám, kezében épp egy fekete csipkés ruhát tart, aztán belegyömöszöli egy fekete szemeteszsákba a többi közé. Emlékbe… Emlékszem, hogy minden nyáron a mamánál töltöttünk egy vagy két hetet. Tele volt a kisszoba szekrénye apró kerámiákkal, porcelán figurákkal, ruhákkal, papírokkal, én pedig mindig kirámoltam a szekrényeket, felvettem a ruhákat, beleolvastam a füzetekbe, amelyekben a gyerekek házijai voltak benne. Néztem, hogyan tanult meg apa írni, ott volt a gyakorló füzet, 1. A osztály. Ahogy idősebb lettem, már engedélyt kértem a mamától, ha be akartam nézni egy-egy fiókba. Úgy éreztem, a szekrényben titkok vannak, és nem az enyémek, ezért engedélyt kell kérnem, hogy belenézhessek. Miután megkaptam, ugyanúgy pakolásztam benne, mint korábban.

Meglepődtem, mert a mama a legtöbb ruháját nem is hordta, volt, amelyiket régen kidobhatta volna, mert már nem ment rá. Nem dobott ki semmit, ha kapott ismerősöktől ruhát, és nem kellett senkinek, eltette, ha keresztanyám ki akart dobni valamit, inkább magához vette, és elpakolta. Sokat cseszegették is miatta, őt azonban nem zavarta, csak belemosolygott a teájába és tovább kortyolgatta, közben pedig figyelte, ahogy valamelyikünk keveri a kártyát, nehogy csaljunk.

Ugyanilyen szenvedélyesen gyűjtötte a fényképeket is, több fióknyi képet őrizgetett a ruhák mellett, mintha megérezte volna. Sokszor vettük elő őket, történeteket mesélt, bár a legtöbb embert nem ismertük a képeken. Ismeretlen, fekete-fehér Annák, Vilmosok és Lászlók egymást átölelve, nevetve, táncolva, egy móló szélén ücsörögve. Nagyanyánk elbújt egy fiatal nő mögé, akit még sosem láttunk azelőtt. A mi nagymamánknak ráncos volt a szeme és szája körül, mindig piros volt az arca, mintha kimelegedett volna. Mindig apró, fehér virágos piros tunikában főzte a tűzhely mellett a húslevest. A fiatal nő azonban hatalmas kék szemekkel és fekete hajjal, vékonyan is ő volt – nagyanyánk állítása szerint, de mi gyerekként mindig kételkedve néztünk rá, ha ezt mondta.

Várj, ezt a ruhát ne. – mondom keresztanyámnak, aki épp egy világoskék ruhát akaszt le a fogasról. Ezt viseli az egyik képen – mondom neki, és elveszem tőle a ruhát. Ez a ruha túl szép és ismerős ahhoz, hogy elnyelje a fekete szemeteszsák. Az ágyra dobom, amelyen három éve nem aludt senki, de a takaró még mindig ugyanúgy hever rajta, mint amikor legutóbb meglátogattuk őt. Senki nem nyúlt a lakáshoz eddig, kikapcsoltattunk mindent, és lakattal bezártuk az ajtót. Most azonban beköltözöm, ezért muszáj foglalkozni a hátramaradt dolgokkal.

Ezt az egyet megtartom – mondom keresztanyámnak, ő pedig bólint egyet. Minél előbb túl akar lenni ezen az egészen. Már így is egy órája pakoljuk a szekrényből és a fiókokból a ruhákat, de csak nem akarnak elfogyni. Talán nem lesz elég zsák? – mormogja, és tovább gyömöszöli a ruhákat a zsákba. Nem is figyel oda, hogy miket pakol el, nem akar emlékezni, pedig ő láthatta, amint ezeket a ruhákat viselte. Ötven év ruhái vannak itt fellógatva és begyűrve, és ahhoz képest egyáltalán nem is sok. Oldalra pillantok, és kibámulok az ablakon. Amióta csak az eszemet tudom, ugyanez a kép lóg a falakon, egy lila ruhás nő, egy tájkép, és itt van az ablakkeretbe foglalt kép is a szomszédos házról, amelynek ablaka lehetetlenül közel van a miénkhez. Odamegyek és kihajolok rajta, lenézek a négyemeletnyire levő vékony sikátorszerűségre, és a körülbelül tíz évvel ezelőtt leejtett fehér párnát keresem, amelyet véletlenül dobtunk ki az ablakon a testvéremmel. Tudtuk, hogy nem hozhatjuk fel, oda nem lehet lemenni, senki nem tud bemenni oda – mondogatta mindig nagyanyám. A párna azonban eltűnt, hát mégiscsak be lehet jutni valahogy.

Pakolunk tovább. A sok nadrág, pulóver és póló alatt egy nagy mappát találunk. Automatikusan hátrafordulok a mamát keresve, hogy megkérdezzem, kinyithatom-e, de senki nincs, aki megtiltaná: ezt ne, ez személyes. Kinyitjuk hát, különböző rajzok vannak benne. Egész jó rajzok, mindketten meglepődünk. Nagymama rajzolta őket, 2006-ban. Ekkor már beteg volt – mondja keresztanyám, miközben lapozgat a képek között. Mi vagyunk rajtuk, keresztanyám, apám és a nagypapa, no meg mi hárman unokák. Anyám is itt van, a szomszédbeli barátnője, és még pár ember, nem mindet ismerem, bár van, amelyik képről ismerős. Az egyik képen unokatestvéremet egy padon ülve rajzolta le, mellé pedig fiatalkori barátait rajzolta, egy másikon pedig apámat kisbabaként ábrázolja, mellette pedig nagyapámat hetven évesen. Pedig nem ismert fel, ha meglátogattam – mondja keresztanyám, és kimegy a szobából. Három óra múlva teljesen üres a szekrény, de még mindig lehet érezni az enyhe doh szagát és a parfüm illatát.

Messzebbre szállt, mint gondolnád

  

Baloghék egy egyszerű, lepukkant kertesházban laktak, távol a fővárostól. A környéknek nem volt túl jó hírneve.

Már esteledett, a meleg nyári levegőt szórványos eső hűsítette. A ház tetejéről leívelő ereszből kifolyt a víz. A békák és a kukacok a kertben elszaporodtak az utóbbi egy órában, amiket a kutya előszeretettel vadászott és hajkurászott. Néha megfogott egy-egy ugráló békát, de borzasztó ízük miatt rögtön visszaköpte őket a földre.

Az utcáról nézve a lakás egyik kisszobájában halványan égett egy kislámpa, két szobával odébb pedig tévé kék fénye vibrált.

Kitti a szobájában ült a földön, ölében a történelemfüzettel, amibe órákon szokott jegyzetelni. Erősen koncentrálva készült a holnapi órára. Édesanyja a másik szobában nézte a televíziót, miközben a késői vacsorát készítette. A házban nem is volt hallható más nesz, csak a televízió reklámszignáljai, azok is elfojtottan.

Az eső most kissé rákezdett, és a szél miatt az ablakokra pattantak a cseppek, bár nem túl erősen és nem is zavaróan.

Aztán egy éles ajtócsapódás zavarta meg a csöndet.

A lány fölriadt a füzetbe való merengésből, és összeszorult a gyomra. Szíve másodpercről másodpercre fokozatosan kezdett hevesebben verni, torkában kisebb gombóc nőtt. Füzetét sietve az iskolatáskájába rakta, a kis éjjelilámpáját lekapcsolta és az ajtót is becsukta pont olyan óvatossággal, hogy ne lehessen hallani, ahogy nyikorog. A kilincset lassan engedte föl. Gyorsan bemászott az ágyába, a takaróját nyakig magára húzta. Próbált meg se moccanni. A hátán fekve leste a plafont és hallgatózott.

Az előszobát és a nappalit elválasztó ajtón egy jókora ember botlott át. Szőrös arca és őszes rövid haja mögött semmitmondó, kótyagos tekintet lapult.

A tévét néző asszonyhoz ment, és beletúrt a hajába. – Na mi van, cicám, mi jót csinálsz? – Hangja néhol megbicsaklott.

-Kész van a kajád, ha éhes vagy még ehetsz.

-Majd éhen döglök!

A lány még mindig mozdulatlanul feküdt, a plafont bámulva. Szíve hevesen kalapált. Nem akart megmozdulni az ágyában, nehogy egy közeli hang a füle mellett megzavarja a távoli zajokat. Csak feküdt a sötét plafont nézve, aztán reszketni kezdett. Nem volt hideg a szobában.

A nő lerakta a tányért. Csirkecomb, krumplipürével.

A férfi ránézett a nő kezére, ahogy lerakta a tányért az asztalra. A nő leült mellé, és ismét tévézni kezdett.

A férfi egy ideig még vizsgálta a tányér tartalmát, majd behunyta a szemét, és egy mozdulattal fölborította az asztalt. A krumplipüré rátapadt az asszony combjára, a csirkecombok a földre gurultak.

– Hogy a francba magyarázzam el neked, te ostoba állat, hogy a csirkecombot csak sültkrumplival szeretem? Te tényleg ilyen hülye vagy?! –ordított a férfi, miközben fölpattant a székéből. Szemei vörösek és részegek voltak, tekintete a világ összes haragját hordozta. – Miért nem tudsz te sosem megjegyezni semmit, te idióta némber? Hát ezért melózok állandóan, hogy te így várjál engem? – Szavai néhol összemosódtak.

A lány mindent kristálytisztán hallott, gyomra kalácsba fonódott.

Minden pofont és ökölcsapást a gyomrában érzett, ami a másik szobából szűrődött be. A takarót a fejére húzta. A háta is fájni kezdett, mélyen és az egész gerincére átsugárzóan. Korábban is voltak már ilyen fájdalmai, de nem szólt senkinek. Az előszobai ajtó úgy vágódott be a férfi után, hogy kiesett az üvege és a felső zsanérból is kicsúszott az egész szerkezet.

A gyomorgörcsöt felváltotta egy hirtelen jött fejfájás, és a kínzó hátfájás sem múlt el.

Másnap az iskolában ismét jól teljesített, bár nem sok kedve volt barátkozni és a labdajátékokban sem szívesen vett részt. A tanárok már régen észrevették rajta ezt a néhai kedvetlenséget: Kittike depressziós, terjedt körükben a pletyka.

Egy harcias huszonéves nem kapott annyi verést, mint ő tizenegy év alatt.

És nem csinált mást, csak tanult, tanult és tanult, méghozzá kitűnően. Az osztály legjobbja lett. Az ütésnyomokat és a foltokat a néha fellelhető mozgékonyságának és elevenségének tudták be.

Az ütéseknek nem volt okuk; valamikor csak úgy jöttek.

A lány háta egyre jobban fájt, néha hirtelen be is lázasodott esténként. Az ágyában izzadtságban reszketve vergődött, lázálmok gyötörték.

Egy szokványos augusztusi kedden teljes béke honolt Baloghéknál. Már beesteledett, fél tíz fele lehetett már. A házban csak a televízió zaja adott némi hangforrást a kívülről jövő tücskök zenélése mellett.

Anyja már elküldte aludni Kittit, ő mégsem tudta abbahagyni a rajzolást. Egy gyönyörű szép lepkét rajzolt egy egyszerű A4-es papírra, színes ceruzák segítségével. A lepke egyszerű szárnyainak alakját a rikítóan kék alap és a sárga csíkozása dobta fel. Annyit csicsázott és szépítgetett a szárnyain, hogy a ceruza hegye lassan kezdett végleg a fa mögé kopni.

Olyannyira belemerült az alkotásba, hogy meg sem hallotta az előszoba ajtajának csukódását. A kívülről jövő hangokat most tényleg kívülről jövő hangoknak érzékelte, csak a saját belső hangjaira koncentrált.

-Te meg mi a rossebért nem alszol, te hülyegyerek? –kérdezte a hirtelen a szobába robbanó férfi. –Hát holnap iskola van, te meg itt rajzolgatsz még tíz órakor? Mi a francot rajzolsz te meg?!

Felkapta a rajzot a földről.

Vörös szemeivel mélyen belenézett a képbe.

– Ez szar – két barbár mozdulattal széttépte az egészet, a cafatokat összegyűrte, majd ledobta őket a fölre, egyenesen Kitti orra elé.

Kitti az arcába temette kezeit és úgy kezdett el zokogni. A háta pedig egyszerre kezdett el égni és lüktetni.

A férfi fölrángatta őt a földről, adott neki két pofont és ledobta őt az ágyra.

-Aludjál, te büdös kölyök végre! – azzal a lendülettel kiment az ajtón és azt jó erősen bevágta maga után.

A lány sírva kapcsolta le az éjjeli lámpáját, visszamászott az ágyba és betakaródzott. Szája fölrepedt, a vér halványan szivárgott belőle és a bal szeme alatti rész is kezdett zöldülni.

Csak zokogott. A háta egyre jobban és jobban égett, egy mélyről jövő bizsergés áthatott mindent. Az ajtó alatti résen átszűrődött valami tompa pityergés.

Egy óra múlva sem tudott igazán megnyugodni, még mindig fájt az egész lapockája. Furcsán, lüktetésszerűen.

Aztán valamivel később álomba sírta magát.

Már hajnalodott, a napfény halványan derengett. Kitti álmából riadt föl, de úgy, hogy teste teljesen átizzadt és a levegőt is kapkodva vette. Egész testében égett a láztól, háta az eddigiekhez képest még jobban fájt. Sosem érezte magát még ennyire rosszul.

Egy ideig ült az ágyon és végigtörölte arcát a takarójával.

A levegőt még mindig nehezen vette és erős légszomj lett rajta úrrá. Az ablakát már évek óta nem lehetett kinyitni.

Egyre nehezebb volt levegőt venni, és háta is őrjítő fájdalommal égett és lüktetett. Pizsamájában fojtva próbált köhinteni párat, de semmivel sem lett jobb.

Levegőre volt szüksége.

Nem is nagyon gondolkodott, egyszerűen elindult az előszoba felé. Ajtaját nagy óvatossággal nyitotta ki és lassú léptekkel ment a nappalin át. Hallotta a férfi hortyogását. Nem figyelt rá.

A kijárati ajtót is kellő figyelemmel csukta be és amikor megfordult, észrevette a kutyát.

Megsimogatta a fejét és nagyot szippantott a levegőbe.

A nap éppen felkelőben volt.

-Hátrébb, a kertben sokkal frissebb a levegő- gondolta a lány, és elindult a kert felé. A kertajtót becsukta maga mögött, a kutya így nem tarthatott vele.

A lány összekulcsolta a kezeit és mezítláb megállt a kert egyik szélén. A napfelkeltébe bámult és próbálta légzését lecsillapítani, pusztán a gondolattal. A lapockái és gerince még mindig kellemetlenül lüktettek.

Belenézett a felszivárgó fénybe, majd lehunyta a szemét és mély lélegzetet vett.

Egy percig ha állt ilyen nyugalomban, ekkor azonban megérezte:

Valami megmozdult a hátában. Pontosan a hátában. A bőre alatt. A lüktetés egyre erősödött.

Felhúzta hátul a pizsamáját, és megborzongott a látványtól: csupa lila és véraláfutás volt az egész hát és mögötte, mintha lett volna valami szürke. Pár másodpercig csak némán és ijedten nézte, majd annyira görcsölni kezdett a gerincoszlopa, hogy legörnyedt a földre. A fájdalomtól sírva fakadt és beletérdelt a földbe.

Szépen, lassan el kezdtek kinyílni a szárnyai. Először csak valami fonnyadt fekete volt a hátán, majd egyre jobban nyíltak, mint a fekete rózsa. Nem mert hátranézni.

Gyönyörű szép, fekete szárnyai voltak. Nem is inkább angyalhoz, hanem egy tündérhez hasonlított. Fakó, fehérkés bőrét belepte a napfény. Hátranézett a szárnyaira és egy kicsit megijedt, bár elsőre is elképesztően szépeknek gondolta őket.

Előre nézett, bele a napba és megpróbálta mozgatni a szárnyakat. Magát is meglepte, milyen könnyű őket irányítás alá bírni. A földes lábai lassan felemelkedtek a kertből. A kutya veszettül ugatott, nekiugrott a kerítésnek.

A lány először szépen, komótosan, majd egyre gyorsabban szelve a levegőt, repülni kezdett. Már nem fájt a háta, a levegőt is tisztának érezte és a láza is elmúlt. Nem gondolkodott, merrefelé repüljön, egyenesen a nap felé vette az irányt. Úgy, ahogy van, pizsamában.

Megkönnyebbült. Azóta nem látta senki.

Az ötödik és én

 

   Ablaka homályos, kivehetetlen tájra nyílt. Csak sejthettük a fák áthatolhatatlan sűrűjét, a házak vörös-cserepekben bujkáló vakolatlan repedéseit. Már régóta nyitva lehetett. Friss, hűvös levegő járta át a szobát. Az ajtó kitárult, fehér-munkásruhás emberek könnyű bútorokat cipeltek be. Nem tudom, hogyan kerültem ide, a sarokba húzódtam és leguggoltam, hogy ne lássanak.                                                                                                                     

   A becipelt tárgyak benépesítették, és egyben korlátozták is a teret. Kezdtem elbizonytalanodni a határok kapcsán. A berendezés siváran kulturált: a fal fehérre meszelve (a plafonon ottfelejtett tiplinyomok), a sarokban egy kis monokróm-tévé, bekapcsolva. A képkockák gyors egymásutánja, mintha valaki egy láthatatlan kapcsolóval sietve váltogatná az adókat. Szőnyeg nélküli gumipadló. Az ablaktól jobbra, a falnál, egy fenyő íróasztal, rajta egy éjjeli lámpa, az ajtó mellett szekrény, üresen és ezekkel szemben, egy sorban négy kórházi vaságy, megsárgult párnákkal, ágyneműkkel és négy kis éjjeliszekrénnyel.  Kívülről valamiféle elektromos zaj szűrődött be. Nem a tévéből, távolabb, máshonnan, talán a falakon túlról az áramfejlesztők zúgtak ilyen alattomosan. Az ajtó tömör műanyag, abból a berúghatatlan fajtából… és most becsukódott. Végeztek a cipekedéssel.

   Szoktam a környezetet próbáltam elfogadni így. A kis asztali lámpán kívül nem volt a szobában más fényforrás, a plafon neoncsövei szakadozva világítottak; bár ne tennék, az agyamra mentek. Kívül, az ablak felől halvány világosság szűrődött be. Nem is nevezném fénynek, inkább egyfajta átmenet a fény és a sötétség között: változónak tűnt, minden percben váltakoztak az arányok.

   Kopogás. Nem felelek, idegen vagyok itt, nem az én tisztem felelni. Az ajtó kimérten kinyílt, valamilyen akciófilm, vagy krimi mehetett épp a tévében. Két lövés, egy kövér test kiszolgáltatott, nehéz csobbanása, aztán csönd. A kamera nem mozdul, a körkörösen fodrozódó vizet mutatja – belépett az első.

 

   Kissé konvencionálisan ódivatú, barna ballonkabátban hozták be az elsőt, feltehetőleg az utcáról. Lefektették, átöltöztették; egész testén szúrások, sebhelyek nyomai. A Doxa karórájától nehezen vált meg, hadakozott, de az ápolók nem tágítottak, azt is lerángatták róla. Mutogatta is a helyét, kiabálva; állítása szerint születése óta rajta van, édesapjától kapta a háború előtt és ilyen meg ilyen díjakat nyert ez az óra.

   Az első végül fölsóhajtott és lecsukta a szemét. Éberen pihent. (Az a zúgás lehet, hogy mégis alulról jön.)

 

   A második férfi nem kopogott, mivel az ajtó nyitva maradt (hagyjuk a formaságokat). Kezében zsebkendő, ritka haja tépetten az égnek meredt. A saját lábán jött be. Leült az ágyára kötelességtudóan, az orrát törölgette; folyton csöpögött. Aztán felriadt, odacsoszogott hozzám, próbált szólni néhány szót. Torkán kidagadtak az erek, de nem értettem, csak néhány jellegzetes mássalhangzót, mint a „k” az „f” és a „t”. Odahajolt, nagyon közel, szája lassan mozgott, lehellete erős volt, kellemetlen; féloldalasan tartotta a fejét, bele az enyémbe, és amikor már csak néhány centi távolság maradt köztünk, nem bírtam, tüntetőleg elfordultam. Visszasétált ágyához. Nem feküdt le, ülve, előre-hátra ringatózva magában beszélt. Félt. Az ablak felé nézett, letérdelt az ágy széléhez és imádkozott.

  

   A harmadik én voltam. Erre úgy derült fény, hogy a második után ugye a harmadik következik szám szerint, és amikor a második imáiba révedve már jó ideje mozdulatlanul térdelt, egyszer csak akaratomon kívül megmozdultak a lábaim, és mint egy marionett-bábú, úgy lépegettem a soron következő, azaz a harmadik fekhely felé. Ott, előtte hirtelen megtorpantam. Ha ellenkezni próbáltam, erős fájdalmat éreztem: szúrt a szívem, nehezen kaptam levegőt. Ez csak akkor enyhült, amikor az ágyra ültem és akkor szűnt meg teljesen, amikor lefeküdtem és jól betakaróztam. 

 

   Aztán jött a negyedik – egy nő. Teste formás, fiatal, de nyaka ráncosabb és onnan fölfelé egyre fonnyadtabbnak, öregebbnek hatott. Mintha nem élne együtt a két rész egymással. Táncolva jött be, energikus, könnyed léptekkel. Fejét hátraszegve suhant végig a termen. Amerre járt, éreztük kétes minőségű kölnije illatát. Körbetáncolta az elsőt, a másodikat, saját magát, végül hozzám közelített.

   Régen Klinda bácsi megtanított tangózni, úgy-ahogy, egy-két lépést. Most ezektől az emlékektől felbátorodva fölpattantam, és dacolva fájdalmaimmal karjaimba fogtam a negyediket és elindítottam emlékezetemben egy lassú, de annál markánsabb ritmusú katalán zenét. A harmadik forgásnál azonban megtorpant, mint aki megbénul, és amikor a derekát tartva lehajtottam, mint egy rongybabát, hirtelen elkapta a fejét… az Ötödik miatt.

 

   Az érthetetlen zúgás egyre élesedett.

 

   Ötödik komoly, kimért mozgása szöges ellentéte volt negyedik izgágaságának. Fölhúzta szemöldökét, majdhogynem haja vonaláig. Bársony öltönyben volt, mintás nyakkendővel és mezítláb. Léptei alatt kormot hagyott a gumipadló, majdhogynem lángra lobbant. Elsétált a tévéig, kikapcsolta. Nála volt a távkapcsoló, zsebre is tette.

   Látszólag nem törődött velünk, de amikor rápillantott a másodikra, ahogy mormol és miránk, ahogy egymáshoz simulva dermedten állunk, ujjával intett, és mindegyikünk a helyére sietett.

   Leült az íróasztalához, kis füzetet vett elő, körmölt rá valamit és a szoba szereplői sorban távozni kezdtek. A hölgy ment ki elsőnek (ahogy illik), aztán a második, és végül az első következett, aki csodával határos módon most ápolók segítsége nélkül, korához képest fürgén lépett ki. Az ajtóban még visszaadták az óráját is.

   

   Engem kihagyott. Azt hittem elfelejtett, így hatalmas erővel fölküzdöttem magam függőleges helyzetbe és indultam volna az ajtó felé, amikor megszorította a kézfejem és – „…!” – nem értettem, amit mondott, mert az egyre élesedő, patkányölő zajtól jóformán megsüketültem. Szándéka nyilvánvaló volt: maradjak!

   Visszakuporodtam a helyemre, türelmesen vártam. Addig ő belső zsebéből előhúzott egy másik füzetet, egy új tollal, felkapcsolta az asztali lámpát és ismét írni kezdett.

 

   Sötétség borult ránk, már-már esteledett. A lámpa pedig… az íróasztalon, mintha sötétséget világított volna magából. Csodálkoztam ezen, hiszen eddig azt hittem, csak a fényt lehet így kiterjeszteni egy területre, hogy mindenhol legyen.  

   Tehát az asztali lámpa sötétje lassan, fokozatosan eltűntette az Ötödik jobb kezét, és pár pillanatra rá eltűnt ő is, de még mindezek előtt maradék erejével felém fordította a búrát. Mindent bekebelező feketeség haladt át a szobán… először elhomályosította a bútorokat, a padló frissen mosott fényeit, elnyomta az illatokat… kiszárított minden világosságot, ami az útjába került… rámszűkültek minden oldalról a falak (tompult a zúgás); beszorítottak, összenyomtak… nem fájt, de kellemes érzés se volt… és elért hozzám, ott lett bennem, a terjedő sötét… ott voltam, csak nem testként… és elindultam vele…

 

   Úgy éreztem nincs akadály. Átszivárogtam a falakon. Az utca félhomályában jól láttam mindenkit: a zebrán fiatalok vonulnak, az irodaházakban alkalmazottak túlóráznak, a parkokban szerelmesek szeretkeznek, a közeli templomban valaki elalszik a gyóntatóban.

   Látom a másodikat is, aki úgy szeret élni. Ő is megérz engem és menekül… fut… egy tűzfalhoz tapad megpihenni…

   És jöttek újra a bútorszállítók.

 

      A becipelt tárgyak benépesítették, és egyben korlátozták is a teret. A berendezés siváran kulturált: a fal fehérre meszelve (a plafonon ottfelejtett tiplinyomok), a sarokban egy kis monokróm-tévé, bekapcsolva. A képkockák gyors egymásutánja, mintha valaki egy láthatatlan kapcsolóval sietve váltogatná az adókat. Szőnyeg nélküli gumipadló. Az ablaktól jobbra, a falnál, egy fenyő íróasztal, rajta egy éjjeli lámpa, az ajtó mellett szekrény, üresen és ezekkel szemben, egy sorban négy kórházi vaságy, megsárgult párnákkal, ágyneműkkel és négy kis éjjeliszekrénnyel.  Kívülről valamiféle elektromos zaj szűrődött be. Nem a tévéből, távolabb, máshonnan, talán a falakon túlról az áramfejlesztők zúgtak ilyen alattomosan. Az ajtó tömör műanyag, abból a berúghatatlan fajtából… és most becsukódott. Végeztek a cipekedéssel.

 

   Más embereket hoznak be, más bajokkal, más sorsokkal. De köztük lesz biztosan egy én, aki velem tart majd.  

 

 

 

 

Az ellenségem bátyja

 

Magas, tagbaszakadt ember

az ellenségem bátyja, éppen ezért néha görnyedten és esetlenül jár. Kockás ingekben, több számmal kisebb farmernadrágokban tűnik fel Budapest utcáin, lábszára rendszerint csupaszon marad. Bal bokáján tetoválás: egy fénykép, keretben: kusza állatalakok, egymásra rajzolva, felismerhetetlenül aprók; feje fölött buborékos kérdőjelekkel távozik az, aki meglátja.

Az ellenségem bátyja nem szereti a fényképeket, a múltra emlékeztetik, és ha ő elkezd emlékezni, az rendszerint hetekig hatalmába keríti. Egyedül ezt az egyet szereti, ami a bokájára szokott. Azt is csak azért, mert idővel bőre alá tapadt a festék – és nincs mit tenni. Továbbá

az ellenségem bátyja azt sem kedveli, ha az emberek buszon, villamoson, grimaszolva fényképeszkednek. Útközben is. Folyton megállnak és kattintgatnak, kimerevítve magukat, önnön létezésük igazolására.

Az ellenségem bátyja most villamoson utazik.

Az ellenségem bátyja szeret egyedül utazni. Ha társasága is akad, elbújik egy, – a visszapillantó tükör számára – rejtettebb helyre. De ritkán adatik meg ez a szerencsés láthatatlanság, ugyanis vannak hasonló emberek, akik szintén szeretnek magányosabb zugokban zötykölődni. Ők felszállásukkor még kívülállók; a jármű, a tükrök és az utasok szemében. A megérkezés pillanatától fogva egyre csak veszítenek ebből az idegenségből.

Az ellenségem bátyja velük a következőket teszi: ügyesen felkutatja ezeket a menedékeket keresőket, és

az ellenségem bátyja szándékosan mögéjük oson. Majd beszélni kezd hozzájuk, hangosan mesél, történeteket mond el, úgy ahogy nem történtek meg és úgy, hogy mindenki hallja. Mondjuk, a focis sérüléseiről (ugyanis

az ellenségem bátyja profi, válogatott futballista volt öt évvel ezelőtt), vagy, hogy tegnap legjobb barátjánál volt és egész álló este nőkről, férfiakról, férfiaknak látszó nőkről és nőknek tűnő férfiakról, és egyéb kényes témákról beszélgettek. A minap egy sorozatgyilkosról szóló dokumentumfilmet nézett és az arckép alapján kifejezetten szimpatikusnak tűnt fel neki. Persze tetteivel nem ért egyet. Az illető utas sokáig nem észleli, hogy hozzá beszélnek, hiszen semmi köze sincs a nemeken belüli párviadalokhoz, vagy a rokonszenves sorozatgyilkoshoz; viszont mikor félénken hátra sandít, meglátja, hogy

az ellenségem bátyja egyenesen neki szegezi – amúgy barátságos – tekintetét. Felé formálja szavait, hogy például „az élet attól az én életem, hogy E/1-ben élem meg, nem? Uram, erről mit gondol? Mi a véleménye?”, megmunkált bölcsességei hallatán emberünk kicsit, majd kicsit jobban zavarba jön, és előbb-utóbb kénytelen lesz leszállni.

Az ellenségem bátyja ilyenkor kiszemeli következő áldozatát és ezt addig csinálja, amíg fel nem szabadul az a zug.

Sokszor persze nem sikerül neki, mert vannak olyan fiatalok, akiket ez mulattat, ahogy a részegek ’kurvaanyázásain’ is jóízűeket nevetnek.

Az ellenségem bátyja ilyenkor elszomorodik és veszít utazási kedvéből. Hiszen

az ellenségem bátyja, úgy általánosságban szereti az embereket. Őt sosem szórakoztatták a részegek és a folyton hazudni kényszerülő, újságosztó-pénzgyűjtő hajléktalanok. Nem tudja mért, de sosem szórakoztatták. És

az ellenségem bátyja nem érti igazán és ki nem állhatja saját öccsét sem. Talán azért, mert túl sok időt töltöttek együtt régebben (tizenöt év egy paplan alatt). Volt, hogy órákat vitatkoztak a szocializmus kizsákmányolásáról, vagy a vécéajtó nyitva hagyásának praktikus okairól, mindegy is miről, nem juthattak egyetértésre. Végül

az ellenségem bátyja engedett, maga mögött hagyta az ellenségem sértő szavait, kilépett az ajtón, elmosolyodott saját, és testvére kicsinyességén. De az ellenségemről többet, majd később, egy másik kötetben.

 

 

   Az ellenségem bátyja immár családos ember. Takács Zoltánnak hívják (nem szereti, ha így szólítják). Gyönyörű, várandós feleségével és kevésbé gyönyörű, betegeskedő édesanyjával él együtt. Nemrég összefutottunk a városban, néhány esti órára, mint régen.

Az ellenségem bátyja nagyon szereti a családját, de időnként kell egy kis kikapcsolódás nélkülük is. Akkor mindig visszagondol szűk, szétvágott farmernadrágjaira és megvizsgálja lábán a tetoválást, hogy mennyit kopott. Egy éve még élénkebbek voltak a színek. Nem sokkal – megteszi. Mikor megbizonyosodik minderről, kicsivel jobban érzi magát és tovább szereti várandós feleségét, betegeskedő édesanyját.

 

Az ellenségem bátyját én régóta ismerem. Gyerekkoromban még ő volt az ellenségem.

Az ellenségem bátyja a legjobb barátom.

Ötórai tea


 

„Aztán már csak jönnek, nem maradnak.

És elmaradnak, mint a bokrok szegélye,

és megelevenednek, mint a székek lábai.”

(Kondor Béla)

 

 

Ne gyere! azért se gyere,

mert folyton meghívlak. A ködben

csak a köddel találkozol.

Nem megyek le a lépcsőn,

a küszöböt nem lépem át:

cigarettám kék lombjában ülök,

ahol a szoba porladó

könyv-halántékok gyűjteménye,

ne gyere, sehol egy tükör,

annál már hiúbb ábránd, végül

tudd meg, az arcom –

a napi borotvatánc látványa nem kell,

előtér-háttér határa elmosódik,

savval vallatott éveim is

nyújtóznak irgalmas porcukorban,

késői szürke hó

faltól falig a szőnyeg,

késői szürke hó:

nem kell ablak, hogy délre nézzek,

se cukor, se királyvíz nem kell –

gólyahír aranyporát hintem

teámba téltemetőt és krókuszt,

kavargatom, reszket a kanál,

zománcneszek mögül muskátlik sápadoznak,

akarás? nem akarás? kívül a teljes álom

s nem az ige gyúródik testté,

idomtalan idommá, ne gyere!

gleccser járt itt előtted: megkínáltam,

vedeltünk, okádtam jégszilánkot,

üveget, betűolmot, tücskök

amputált lábát, a tiszta vízig

kiadtam mindent. Lábadozom,

jobban vagyok a télnél,

rádiómon alapzajt hagyok

szabadon éjszakára:

semmi hír, semmi te, semmi gitáron

csillámló kettős!

Öt óra van és délután:

ködlámpák csikorognak,

öt óra van és délután

hajad és szemed szép fényein innen,

öt óra van,

szombat lesz, péntek tizenhárom

érkezésed babonás délutánja –

Ne gyere, azértse gyere!

merő mosoly vagy, izzó aranyalmák

átvészelt kabátját hiába segíteném le,

árnyékos hangodon hiába újságolnád:

mennyi ködből, hányféle ködből

keveredtél elő, szegénykém:

nem ismer meg a szék, s nincs

kétszer-ugyanaz élet

két csésze hűlő teával, esetleg másik,

ahol én ülök, én mosolygok,

mert folyton meghívlak. S köszönöm,

hogy nem üzensz csillagodról.

 

Szabad vagyok, és mégis meghalok (Patrick de Mela: Fordított – részlet)

Az édesre csípőset kíván az ember.  

És Vilmos herceg nem a kis tündérkéket kívánta meg, hanem a pásztortanyák közt sürgő-forgó lányokat. Akiknek az ember annyit mond, gyere.  Akik mellett úgy alhat el, hogy semmi sem ér hozzá, se félelem, se gondolat.

Ne viccelj velünk! Te tényleg herceg vagy?

A tündérkék, a párnaillatú szépségek maradjanak csak a fiataloknak! Ő húst akart. És nemcsak húst, vidám fiatal lányokat, hanem hónaljból felcsapó izzadtságszagot, trágár tréfákat

Ha valakinek – nem valakinek, hanem egy ötvenkét éves férfinak – megerőszakolják és meggyilkolják a feleségét, akkor valami önfeledt dologra vágyik, hogy szét ne marcangolja az őrület. És ezek a lánykák úgy bántak vele, mintha valami beszélő kos lenne, ő pedig nem tágított mellőlük, és elvárta, hogy minden éjjel tegyenek a kedvére.

Normann vagyok, mesélte magáról egyszer. Elis, Phyllis, vagy valamelyik hangosan felvihogott. Mert hiszen normannok csak a mesékben vannak! Vagy a tengerparton. Mész-mész, és egyre távolodnak tőled a hullámok. Hát ilyenek a normannok is! Oda kell nekik adni az adót, le kell vinni hozzájuk a völgybe a jószágot, de szemtől-szemben nem látta őket senki.

Vilmos herceg teljes biztonságban érezte magát. A lányok életükben nem jártak a hegyeken túl, talán azoknak a keltáknak voltak a leszármazottaik, akiket a rómaiak kergettek fel a Halál ösvényeire. Alighogy kibújtak a gyerekkorból, rögtön öregedni kezdtek. Ösztövérek voltak, betegesek, fekete hajúak, kék szeműek. Az uraikról, a normannokról úgy hitték, hogy páncélban alszanak, és akár a rossz álmokat, a tenger hozza-viszi őket. De akármit álmodtak, nagyon szolgálatkészek és vidámak voltak.

És nemcsak vidámak, hanem fiatalok, szinte még gyerekek. A szállásokon nyüzsgő kosok pedig mind öregek: frankok és flamandok a vesztegzár túloldaláról, fogságból szökött ír kalózok, nehéz beszédű parasztok a völgyekből. Vilmost ők is kiszolgált, öreg zsoldosnak nézték, aki mesebeli címeket aggat magára, hogy megtréfálja a pásztorlányokat. Te tényleg herceg vagy? És azt sem tudod, hogy kell megfejni a juhokat? Vilmos elképzelte, hogy itt éri a halál valamelyik kőkunyhóban, a vidáman nevetgélő, rongyokba csavart gyerektestek között. Vilmost, a Dicsőséges Reginald elsőszülöttjét.

Vilmos ivott, káromkodott, és ha eltompult végre, belenevetett a szűnni nem akaró esőbe.

A vizsgálat a hercegi palotában nem derített ki semmi érdemlegeset.  Az ír királyfit Marcenda testőrei úgy elagyabugyálták, hogy ki sem lehetett hallgatni – nemhogy kihallgatni nem lehetett, lábra állítani. Ámde hol voltak ezek a kemény normann testőrök, mikor az a szerencsétlen beóvakodott Marcenda hálótermébe? Így, összeverve, vért, fogakat köpködve az ír herceg egészen aprócskának tűnt. Na de ki láthat daliásnak egy tizenhét éves fiút, akinek a testőrök eltörték a lábszárcsontjait? Először a lábszárcsontjait, aztán a két karját, végül a medencéjét is.

Marcenda nem volt kövér asszony, no de egy egészséges hercegecskét is könnyedén lerázott volna magáról. Hát akkor mért nem tiltakozott? Mért nem sikoltott? A testőrök persze megkapták a jutalmukat – Vilmostól pénzt, a katonáktól derekas hátbavágásokat – és mért is ne, hiszen elfogták az erőszaktevőt? Elfogták, és aztán agyba-főbe verték. A lelket is kiveték . De vajon élt-e Marcenda, mikor az a szerencsétlen flótás bemerészkedett a szobájába?

Vilmos már belefáradt a szégyenbe és a gyanakvásba. Bár itt, a hegyek között másféle jelek szembesítették az idő romlottságával. Vannak nők – persze –, akik arra születtek, hogy a férfiak velük nevetgélve megfeledkezzenek a szégyenről. Ámde ezek a pásztorlányok nem voltak nők – ami azt illeti, mégcsak a felét sem tették ki egy jól megtermett normann háziasszonynak. De gyerekek sem voltak, hisz a szeretőikkel járták a hegyeket. Nappal az állatokat látták el, éjjel a szállásaikra lopódzó a férfiakat.

Láttad, mekkora izéje van a szamárnak?

És azt tudod, milyen van a sasoknak?

Vilmos úgy sejtette, hogy csak az örökös éhségtől és a kialvatlanságtól ilyen élénkek. Közönségesek, púposak, láb- és hátfájósak, elevenen felbomló, fagyásoktól elcsúfított gyerektestek. Egy asszony hiányzott, egy eleven és kedves asszony, de a megerőszakolt Marcenda emlékét belepte a sár.

Láttad már, mekkora izéje van…?

Aztán egy éjjel, mikor olyan hideg volt, hogy az ágak szinte megpendültek a levegőben, végre erőt vett magán. Felkászálódott a vackáról, mint aki a hajnal első intésére vár. De köszönés nélkül hagyja itt ezt az utolsó két lányt? A prüszkölő, tiltakozó gyereklányokat letuszkolta a hegyről, és elvitte Bierrwis-be, egy forgalmas malomhoz. Na persze ribancok maradnak, a csontjaikban már ott a szolgaság. De legalább nem fagynak meg a molnár házában.

– Katona! – kiabált utána a molnár, mert fizetni akart a lányokért, ahogy illik és kell, de Vilmos már felpattant a lovára, hogy estére a városba legyen.

Az udvari költők majd megírják, hogy a mélabús hegyek közé vonult, hogy a feleségét illendőn meggyászolja.

 

 

Az idő visszatért, mintha semmi sem történt volna. Vilmos kihallgatta a tisztjeit, végigjárta a palotája termeit, és megígérte a húgának, hogy másnap vadászni megy az unokaöccseivel. De mivel bizonyíthatná a legjobban az alkalmasságát? Mivel bizonyíthatná, ha nem egy eleven és friss feleséggel?

No de mit tegyen? Rendeljen minden épkézláb lányt a palotájába? Mustrálja végig országa hajadonjait? Vagy vágjon neki a tengernek, mígnem a messzi-messzi távolban találkozik egy fiatal hercegnővel? Na de a fiatal hercegnők fiatal hercegekre vágynak – és ha nem kapják meg őket, akkor jönnek a hajnali rémálmok, a fejfájások, az ideges kéztördelések…! Ő nem akart efféle koloncot a nyakába. Mivel Illighaen, a tanácsadója távol volt, egymaga vette fontolóra a lehetőségeket.

És a képzelete egyszercsak megállapodott az egyik elesett katonája, Wingishild özvegyénél… egy szép és okos fiatal nőnél, akinek talán lesz elég esze, hogy az ő halála után is életben maradjon.

No de hogy hívják…? Ahogy az asszony nevét kereste az emlékezetében, beléhasított, hogy ez a szívében élő, derűs, szép arc mennyire hasonlít a feleségére.

Hajnalban indult el hozzá, mintha csak magányos, komor kilovaglásra készülne.

Wingishild nemzetsége a breuxi-i völgyben telepedett le, egy elátkozott, rossz vidéken, de most úgy sütött a nap, mintha vissza akarná csalni a saját fiatalságába. De azért az eszét nem vesztette el: mihelyt meglátta az öblöt, lekászálódott a lováról, és az árnyékba vonult, hogy szusszanjon egyet, mert csak a fiatalok vagy a zöldfülűek engedhetik meg, hogy csatakosan érkezzenek lánykérőbe. A fák alól már látta Wingishildek veteményeskertjét, a kastélyuk tornyát, a birkáikat, és egy szorgosan dolgozó mosónőt a patakparton…

Micsoda szemrevaló teremtés! És milyen nyugodt, csendes méltósággal mozog! Az asszony felemelte az arcát, és Vilmos egészen megrökönyödött. A költők persze szeretik, mi több, szép látványnak tartják, ha egy lovag a kedvesével a patakparton találkozik, na de melyik herceg szeretné, ha arra emlékeztetnék, milyen bájos látványt nyújtott gatyamosás közben a felesége…

Ámde nem volt már visszaút, Hildi a képzeletében élő képnél is olyanabb volt, csak épp még fiatalabb, még szőkébb, még sebezhetőbb. Node nincsenek szolgáik a Wingishildeknek? Az összes mosónő egyszerre betegedett meg? Mióta szokás, hogy egy harcos özvegyét küldik a patakra mosni? Hildi ráadásul gyakorlattan, gépies mozdulatokkal mosott, a szoknyája rongyos, a keze sebes volt – ami Vilmos szemében azt jelentette, hogy a Wingishild-fiúk az ő halott katonáján akarnak bosszút állni.

Ám nem akarta a nőt rögtön a saját nyomorúságára emlékeztetni.

– Ugye, van egy kislányod is? – lépett hozzá nyugodt arccal.

Hildi, aki talán korábban is érezte, hogy figyelik, most árult el először érzelmeket: az arca megrándult.

Vilmos meg akarta nyugtatni, ezért elmesélte, hogy neki nem volt, és talán nem is lehet gyereke, de van a palotában egy virágoskertje,  és ő most egy olyan asszonyt keres… No de milyet is…? Elpirult, mert Hildi pont olyan volt.

Az asszony végre félénken elmosolygott, aztán aggodalmaskodva a köveken szétszórt ingek, gatyák, ágyneműk halmaira mutatott. Vilmosnak nevethetnékje támadt: elképzelte, hogy ő, Normandia hercege gondosan összehajtogatja, majd végül hazafuvarozza a Windishildek fehérneműit, sőt lánykérés előtt segít is a kosarat a várudvarra becipelni… No de valamit csinálni kellett – nem lehetett órákon át a patakparton mosolyogni.

Éretlen kamaszok szokták szívük hölgyét nyeregbe kapni, ám mi mást tehetett? A nap olyan szemkápráztatóan sütött, mint a szerelmes versekben, és Vilmos alaposan bele is izzadt, mire jövendőbelijét – szép lassan, óvatosan – a nyeregbe emelte.

De ezután a délelőtt után többé nem tudott gyűlölködve gondolni Marcendára, a halott feleségére.

 

Ám a harcosok megtorlást vártak – előbb megtorlást, kivégzést, bosszút kínhalált és csak azután egy fejedelmi lakodalmat. Vilmosnak, mielőtt Hildit hivatalosan is magáénak tudhatta volna, túl kellett esnie az ír királyfi kivégzésén és a Wingishildek megbüntetésén. Mert hiszen nem erőszakolták meg a feleségét? Hildit nem alázták meg a családjában? A Windishildek száműzése bizonyult könnyebbnek, hiszen volt a világon elég kopár sziget, amikről úgy tartották, hogy onnan senki nem térhet haza. No, majd meglátjuk, meglátjuk,  töprengett.

Hildinek nem volt szokása, hogy Marcenda módjára kotkodácsolva járjon a nyomában: jaj, szívem, gondold meg, ezt, drágám, te sem gondolod komolyan…,  de azért az egyik meghitt pillanatban megkérte, hogy kegyelmezzen meg az egyik öregasszonynak. Vilmos majdnem igent mondott, aztán meggondolta magát: még soha nem látott olyan nagy családot, amit a szeretet kötött volna össze, és nem a sértettség vagy a bosszúvágy.

És Hildi derekán és lábszárán még mindig korbácsnyomok virítottak. Vilmos nem kérdezett rá, nem csóválta a fejét, nem szörnyülködött, nem faggatózott – nem szerette az aljas történeteket a saját hálószobájában. De ami azt illeti, ezek után egyetlen Wingishildet sem látott szívesen az országában.

Az ír királyfi… nos, ő sokkal nehezebb dió volt – és nemcsak nehéz, hanem talán feltörhetetlen. Vilmos kétnaponta meglátogatta a tömlöcben, ahol két rettenetes hírű vénasszony próbálta a fiút életben tartani a kivégzésig. Vilmos a királyfit szóra akarta bírni, már csak a felesége Marcenda emléke miatt is, akit csak az ő szava menthetett volna meg az örökös gyalázattól. De a mozdulatlan királyfi tekintete elbújt az övé elől, nem aljas módon, hanem kíváncsian, mintha valami képtelen és iszonyatos árnyékot kutatna a herceg háta mögött.

Pedig Vilmos régesrég a tudtára adta, hogy nem hisz a saját testőreinek. Hogy nem hisz a bizonyítékoknak, nem hisz a saját népének, mert hiszen milyen nép az, amely nem szereti az újabb és újabb kivégzéseket. Már régesrég a királyfi tudtára adta, hogy a nyilvános kínhalálnál gyorsabban és méltóságteljesebben is meghalhat, és ő, Vilmos még azt is megakadályozhatja, hogy meggyalázzák a holttestét. De a királyfi hallgatott, mintha az ő világában már nem lennének már meggyalázott hercegnék és meggyalázott holttestek, csak egészen más nyugtalanító lények.

Vilmos várt. Minden második reggel a válaszra várt. Hát semmit nem mondasz nekem, fiam? Nem árulod el, mi történt azon a napon a palotában?A kivégzés előtti nap hajnalán a királyfi egy csodálatosan kék, csodálatosan fényes lazúrkövecskét csúsztatott a markába.

De hogyan…? Hogyan rejtegethette ezt a kövecskét? És hogyan tudta az összetört ujjaival belecsúsztatni a markába…?

Ám a szikrázóan kék kövecske mégiscsak ott volt a tenyerében, simán, majdnem észrevétlenül.

Vilmos megérezte, ez a válasz – más válasz nincs, hiába vár. Intett a testőrének, hogy gyorsan és irgalmasan végezzen vele, ő pedig kilépett a napfényre, hogy megvizsgálja a kövecskébe belekarcolt jeleket.

Egymásba rohanó, de gondosan vésett rovátkák és egy köröcske, amit szétszabdalnak ezek az egyetlen irányba rohanó vonalkák.

Talán háború vagy más szörnyűség.

                     

                                        Csóka Kata fordítása