A mai hírolvasó vagy tévénéző, miközben a Magyarország és Örményország közti diplomáciai konfliktusról hall, valószínűleg nem jut eszébe az a több száz éves közös múlt, ami az örményeket a magyar történelemhez kapcsolja. Érdemes tehát nagyvonalakban felidézni ennek a történelmi kapcsolatnak néhány fontosabb állomását.
A történeti hagyomány az örmények Erdélybe való betelepedést egyetlen dátumhoz, 1672-höz köti, az újabb kutatások azonban sokkal árnyaltabb képet rajzolnak erről a népességmozgásról. A moldvai és lengyelországi örmények Erdéllyel való kereskedelmi kapcsolataira már a középkortól vannak adatok, a fejedelemség korában pedig egyre gyakrabban történik említés róluk. Egy 1634-es irat Csík-, Gyergyó- és Kászonszékben lakó örményeket említ, Gyergyószentmiklóson és Erzsébetvároson való jelenlétükre pedig több 1672-t megelőző adat is van. Valószínű tehát, hogy lassú beszivárgás formájában már a 17. század elején, majd a század második felében nagyobb számban a Moldvához közel eső szorosok közelében telepedtek le.
A 17. században érkező nagyobb örmény csoportok Gyergyószentmiklóson, Csíkszépvízen, Marosfelfaluban, Görgényszentimrén, Petelén, Ebesfalván és Besztercén telepedtek le. A Minász püspökkel együtt Besztercére települt örmény vezető réteget a konkurenciától tartó szászok egy pestisjárvány ürügyén kitiltották a városból, 1712-ben ők alapították meg az erdélyi örménység egyik legfontosabb városát, Szamosújvárt (Armenopolis). Szamosújvár azon ritka Kárpát-medencei városok közé tartozik, melyek előre meghatározott terv szerint épültek. Különlegessége továbbá, hogy a barokk jegyében épült polgári házainak többsége máig épen megmaradt. A másik fontos központjuk a letelepedésüket engedélyező I. Apafi Mihály birtokán, az egykori Ebesfalván jött létre. Ennek nevét az örmények (!) a magyar királylányról Erzsébetvárosra változtatták, az örmény templom főoltárképén pedig Szent Erzsébet jelenik meg, akinek arcvonásai „véletlenül” az örményeket rendszeresen támogató Mária Teréziára emlékeztetnek.
Két másik fontos település, ahol jelentősebb örmény lakosság tömörült Csíkszépvíz és Gyergyószentmiklós volt. A székelyek persze a katonai szolgálat alól való mentességük és gyors meggazdagodásuk miatt irigykedtek rájuk, és különböző határozatokban ki is fejezték gyanakvásukat velük szemben, például megtiltották nekik a kútásást, a templomépítést, reggel kilenc előtt nem mehettek a piacokra, stb. I. Apafi Mihály azonban jó érzékkel belátta, hogy az örmény kereskedők hasznára válhatnak Erdélynek. A külkereskedelemben betöltött szerepük létfontosságú a 18. század folyamán, főként marhakereskedelemmel foglalkoztak, a Moldvából és Erdélyből fölvásárolt szarvasmarhát alföldi legelőkön hizlalták fel, majd hajtották pesti és bécsi vásárokra. Presztízsük azonban úgy a nemesség, mint a paraszti réteg szemében igen alacsony volt, ugyanis ezek nem tartották tisztességes foglalkozásnak a kereskedést. Azonban az örmények mindig is keresték és élvezték is az államhatalom támogatását, olyannyira, hogy a 18. század vége felé két városukat, Szamosújvárt és Erzsébetvárost a szabad királyi városok sorába emelték. Katolikus vallásuk miatt a Habsburgok szívesen adtak kiváltságokat nekik. A 18. század folyamán, hasonlóan a románokhoz, többször is kérték felvételüket negyedik rendként az erdélyi politikai nemzetek (magyar, szász, székely) sorába, de ez a másik három rend ellenállásán megbukott.
A kezdeti ellenállás ellenére azonban az örmények nagyon gyorsan és sikeresen integrálódtak. A 19. század második negyedétől a magyarok is egyre inkább építenek az örményekre, akik minden erejükkel igyekeztek beolvadni a magyar társadalomba. Asszimilációs törekvéseik célpontjául nem a románokat és nem a szászokat választották, pedig Erdélybe érkezésükkor mindnyájan beszélték a román nyelvet. A 18. és 19. század során több örmény szerzett magyar nemesi rangot, pl. Simayak, Karácsonyiak, Lukácsok, Csikyak, Jakabffyak, Lászlóffyak, Issekutzok, Kábdebók, Gorovek. Már a 19. század elején följegyzik róluk, hogy egymás között sem az örményt, hanem a magyar nyelvet használták, sőt néhány magyarul, de örmény betűkkel írott levél mellet előkerült Pázmány Péter Makula nélkül való tükör című munkájának kéziratos, szintén örmény betűkkel írott magyar nyelvű változata is. Integrálódásukat megkönnyítette az is, hogy betelepülésük után néhány évtizeddel a gregoriánus keresztény vallású örmények egyesültek a római katolikus egyházzal, ennek következtében elfogadták a pápa hatalmát és a katolikus tanokat, azonban megtarthatták sajátságos rítusukat és a liturgia nyelve továbbra is az örmény maradhatott. Az Erdélyben élő örmény katolikusok a mai napig nagyobb ünnepek alkalmával örmény rítusú és részben örmény nyelvű szertartáson vehetnek részt.
A 1848-49-es szabadságharcban vállalt jelentős szerepük miatt (az „aradi tizenhárom vértanú” közül ketten is örmény származásúak voltak: Kiss Ernő és Lázár Vilmos) a 19. század második felére önképük és a magyarok róluk alkotott képének legfontosabb elemévé a hazafiasság és a magyar nemzet iránti lojalitás vált. Igaz, ekkorra már többnyire teljesen beolvadtak a magyarságba, ezt mutatja a századfordulón kibontakozó ún. armenizmus mozgalma is, mely az örmény gyökerek újrafelfedezését tűzte ki célul. A mozgalom egyik legjelentősebb figurája Szongott Kristóf gimnáziumi tanár volt, az Armenia magyar-örmény havi szemle alapító-főszerkesztője, Szamosújvár monográfusa és a szamosújvári Örmény Múzeum megalapítója. Ugyanebben az időszakban több jelentős örmény politikus vett részt az ország kormányzásában (pl. Gorove István, Dániel Ernő miniszterek, Lukács László pénzügyminiszter, miniszterelnök).
Az örmény genocídium (1915) után jelentős számú örmény menekültet fogadott be úgy Budapest, mint a már Romániához tartozó régi örmény centrumok. Ezek leszármazottai és az Erdélyből kitelepült, már asszimilálódott örmények alkotják a jelenlegi magyarországi örmény kisebbséget. Ez utóbbiak magyarörményként határozzák meg magukat, havonta Budapesten megjelenő folyóiratot (Erdélyi Örmény Gyökerek) is működtetnek. Egyébként mind a magyarországi, mind az erdélyi örmény kisebbségek tagjai közül nagyobb számban csak a geocídium után érkezett örmények leszármazottai beszélik az örmény nyelvet.
A 17. században betelepültek leszármazottai csak egyes „eredetmítoszaikban” őrzik Örményországhoz való kötődésüket. Őseik eredeti lakóhelyének Anit tartják, mely 961-től a Bagratida örmény királyi ház fővárosa volt. A 11. századi szeldzsuk török majd a 13. századi mongol betörések Ani lakosságának tömeges kivándorlását idézték elő. Innentől kezdve Ani az örmény államiság szimbólumaként élt mind a kivándorló, mind pedig a helyben maradt örmények emlékezetében, mivel egészen a legutóbbi időkig önálló örmény állam a különféle birodalmak terjeszkedése következtében nem jöhetett létre.
Ani mint az önálló államiság (elvesztésének) szimbóluma így a Kárpát-medencei örmények történelmi sorsát és a jelenlegi örmény-azeri konfliktust is összekapcsolja, hiszen ez utóbbi alapját az örmény lakosságú Hegyi Karabah fennhatósága körüli vita képezi, ami ugyancsak az örmény államiság kérdésköréhez tartozik. Hegyi Karabah a 7. század végétől különféle neveken (Aransahik, Hacen) önálló fejedelemséget alkotott, szoros kapcsolatot ápolva az „anyaországgal”. 1822-ben az Orosz Birodalom örmény tartományának részévé válik, 1918-ban pedig a szovjetek azeri fennhatóság alá helyezik Karabah (jelentése: fekete gyümölcsöskert) néven. Karabah így sem az 1920-ban kikiáltott Örmény Köztársasághoz, sem az 1921-ben fölállított Örmény Szocialista Köztársasághoz nem tartozhatott hozzá. Az 1920-ban kikiáltott állam vezetői a szovjetek elől Karabah és Zangezur hegyeibe menekültek (ez utóbbi név Bodor Ádám A Zangezur hegység című kötetéből lehet ismerős). Karabah, annak ellenére, hogy a szovjet idők alatt is többször kinyilvánította az Örményországhoz való visszakapcsolódás igényét, a szovjetek nem foglalkoztak érdemben a kérdéssel. A Szovjetunió összeomlása után Karabah kinyilvánította függetlenségét, amit azonban egyetlen állam sem ismert el. A 90-es évek azeri-örmény háborúi szintén nem hoztak megoldást a majdnem teljes egészében örmény lakosságú Karabah államjogi státusát illetően, az azeri-örmény viszony egyre inkább elmérgesedett, így a felelőtlen magyar diplomáciai „manőver” csak tovább szítja a térségben uralkodó, háborúval fenyegető feszültséget.