Bejegyzések kategória bejegyzései

Bejegyzések

Rangadó

1. perc – A bíró sípjába fúj, úgy, hogy mindenki hallja. Ez most egy különösen idegesítő síp, érzékeny fülekre és a közeli játékosok hallására ártalmas.

 

1. perc – A két CBA-s bevásárlószatyor megtelik élelmiszerrel, majdhogynem szétszakad útközben. A legügyesebb háziasszonynak is megmérettetés ezzel közlekedni: akrobatikus mozdulatokkal átkelni az úttesten, ahol még zebra sincs. Légvonalban rövidebb. Útközben néhány apró dolog kiesik a szatyorból, és ilyenkor nincs mit tenni. Mindkét kéz, mint a mérleg két nyelve, egyensúlyozz a súlyokkal, és ha megtörik a harmónia, újabb áldozatot követel mentőakciód. Ezért inkább otthagyja, amúgy is csak egy kis tasak sütőpor hullott a járdára, valakinek majd jó lesz…

 

4. perc – Az első fontosabb esemény a mérkőzésen: Hajdú megtolja a szélen, egy szép kényszerítő, de az akció meghiúsul: becsúszó szereléssel vet véget neki a svájci hátvéd.

 

4. perc – Apró ugrásokkal a kulcsot valahogy kirázza zsebéből, úgy hogy mindkét keze tele, vállán retikül, aligha tudná megismételni a mutatványt. Valahogy ezek a bravúrok mindig az adott pillanatokban sikerülnek csak, se utána, se előtte.

 

10. perc – Az ellenfél támad. Inler viszi el két ember mellett, becsapva ezzel egy harmadikat is és majdnem sajátmagát. A 16-oson belül találja magát, fél méterrel előtte a labda gurul, úgyhogy rálövi. Fölé-mellé!

 

10. perc – Emlékek, érzések. Következetlenségek, ezek a vágyak és félelmek nem hagynak békét. Elfordítja a kulcsot. Folytatja terv szerint.

 

11. perc – Szöglet. Veszélytelen. Bihari egy kicsit túllőtt a célon. Egy szurkolónak meg jó lesz otthonra a labda.

 

11. perc – A megszokott sárgás színek fogadják. A fény félig jut át a redőnyön. Egy kis világosságot csinál. És hozzá is kezd a vacsora előkészítéséhez. Siet, mivel fél óra múlva már ott is kell lennie.

 

14. perc – Kovács egy gyönyörű köténnyel lep meg huszonkét játékost, próbál a kapu felé törni… Egy átadás. De hova?

 

14. perc – Bekapcsolja a tévét, a Magyarország – Svájc miatt. Sok kis pont közül az egyiket figyeli: a jobb szélsőt. Ismerős mozgás, ismerős lépések, el is mosolyodik láttára. Aztán gyorsan vált a kamera, másokat mutat.

 

17. perc – Pontosan három perce nem történik semmi a középpályán. Mintha megállt volna az idő, mint amikor megszakad a közvetítés és egy állóképet merevítenek a nézők elé. Egyszer nálunk a labda, egyszer náluk és így tovább…

 

17. perc – A hús bepácolva, a hagyma, a gomba előkészítve. Majd ha hazajön, folytatja, hogy friss legyen minden, mire az asztalra kerül.

 

25. perc – Yakin és Frei passzolgatnak. Majd Yakin megunja, rálövi távolról. Gól! Mondhatjuk: kapushiba. Mit fog kapni szegény az öltözőben…

 

25. perc – Ketten passzolgatnak, nem tudja megvárni az akció végét, indulnia kell. Kikapcsolja a tévét. Berakja a hűtőbe, amit kell. Beköltözik a mosdóba.

 

40. perc – A magyarok küzdeni tudásával nincs baj, hiszen foggal-körömmel próbálnak szépíteni,  minden labdát megtartani és megjátszani. Inkább a technikai jellegű hiányosságaik szembetűnőek. A kontrákból építkező, gyors svájci csapat egyre nagyobb veszélyt jelent. Jól helyezkednek, mozgékonyak és nem gondolkoznak sokat lövés előtt. Most is egy bal szélről jövő támadás van kibontakozóban, de a kapu felé emelt labdát kapusunk szerencsére begyűjti.

 

40. perc – Ingerli torkát a parfüm, egy kicsit túlfújta magát. És a smink is kihívóbb a kelleténél, mondhatni, már-már nem természetes.

 

47. perc – Félidő. A csapatok szusszanhatnak egyet. A magyar válogatottnak lényegesen jobb játékra lenne szüksége egy esetleges győzelemhez.

 

47. perc – Kis kézitáskája úgy himbálózik a karján, mint a harang nyelve, templomban. Prédaként mozog, esti, városi fények kísérik lépteit. A járókelők közül néhányan utána fordulnak, néhányan nem mernek, csak úgy helyezkednek, hogy szemük sarkából még lássák a kerek idomokat. A nő nem érzi jól magát így és ez egyre inkább látszik rajta. Ahova megy, a helyet már jól ismeri. Egy eldugott kis utca, a főúttól jóval kijjebb. A kínai étterem után kettővel kell befordulni, jobbra a harmadik ház, alulról a negyedik kapucsengő.

 

46. perc – Második félidő. Többen panaszkodhattak, mert ez egy másik, tompább hangú síp kerül elő a bíró zsebéből.

 

46. perc. – Hezitál, hogy becsöngessen-e. Egyszer már megbánta, utána folytatta. Fölnéz az ablakra. Persze arra az ablakra. A férfi meg éppen kihajol, már várja, füttyent egyet és karjával int neki, majd eltűnik. Innen már nincs visszaút. Hiszen a férje is csinált már ilyet. Minden bizonnyal. A kapu berreg, zár kioldódik, mintha cinkostárs lenne.

 

48. perc – A magyarokkal történhetett valami az öltözőben, mert még rosszabbak lettek. Alig jutnak labdához, ha mégis, akkor szabálytalanság következtében. A bíró már kezdi elveszteni türelmét. Most osztja ki nekünk az ötödik sárgalapot. Legjobb lenne itt véget vetni ennek.

 

48. perc – Újra lépcsőforduló. Ezek a fránya lépcsőfordulók… Lassan lépdel felfelé, szeme könnyes és a smink is rondán elkenődött.

 

53. perc – Na, most talán valami. Czuczor Böjtinek passzol. Böjti meg Takácsnak a jobb szélre. Nem pihen a labda, gurul, (kivételesen arra) amerre mi akarjuk. Takács meglódul, hihetetlen sprintbe kezd. Majdnem kisodródik, de még sikerül beadnia középre. Egy fejes és csak egy kicsivel megy a svájci kapu fölé.

 

53. perc – Gyertyafényes szoba. Meghitt illatok, a füstölő. A férfi arca nem árnyékként hat a félhomályban, ahogy vezeti őt a nappaliba. Leülteti, tölt neki. Egy szót sem váltanak, mintha a sötétség és a némaság most együtt járna. Koccintás. Még mindig nem hangzik el semmi. A nő föláll, odatipeg a szélesvásznú tévéhez, bekapcsolja. A hirtelen fényességben látni mindkettejük arcát, a könnycsepp a nő szájáig ér, megízleli, nyel egyet és ezt látja:

 

67. perc – Újra Takács Zoli húzza meg a szélen. Most nagyon él. Viszont Bergen is ott van, mégpedig olyannyira, hogy hátulról, egy rossz ütemű becsúszással beleszáll Takácsba. Takács hármat pördül maga körül, majd lent marad a gyepen. Mi történt? A kamera ráközelít a jobbszélsőre: teste összegörnyedve és mozdulatlan. Az orvos-csapat már jön. Bergen stoplija rendesen felszakította a bőrt és a térdével is baj lehet. Hordágy viszi el. A kamera követi, egészen az alapvonalig. A nő is kíséri a kamerát tekintetével, látszólag nyugodt már, ’semmi baj nem lesz’ – mintha ezt súgná valakinek. Bergen kiállítva.

 

70. perc – A férfi próbál hatni rá. Maradjon még egy kicsit; nem lesz semmi baja a férjének, inkább igyanak meg még egy pohár bort. Utána jön a vádaskodás: „Te akartad ezt!”, „Eleinte nem én.”, „De már egy ideje látom rajtad, hogy nem kellek neked!” stb. A nő alig szól valamit, leginkább remeg az idegességtől és zokog. Az ajtó felé támolyog, de a férfi visszatartja. A nő arcul csapja és szalad kifelé.

   Az eldugott kis utca ablakából egy ideig még hosszú szitkozódás hallatszik, a ’páreszéd’ egyirányú, a férfi hamar megunja, és belülről magára csapja az ablakot. A nő siettében még hall valami neszt, egy reccsenést, mintha összetört volna valami.

   Siet haza, hiszen várja a vacsora, amit még el kell készíteni és oda kell vinni ahol Takács van, akihez ő tartozik.

 

82. perc – A vérzést elállították. Takács próbálja mozgatni, és közben elhiteti magával, hogy olyan a lába, mint néhány perccel ezelőtt. Képzeletben fut. Fut a pályán, gyorsabban, mint valaha; átszeli a középpályát, meg sem áll a kapuig. Gólt lő; örömében körbeszalad többször a kapu körül, felszalad a lelátóra, ki a stadionból, egészen hazáig.

   Az orvosok komor arccal néznek le rá. Néhány szakkifejezést suttognak, csak úgy maguk között, hogy az, akire igazán tartozik, véletlenül se értsen belőle semmit.

 

82. perc – A férfi eszelős tekintete a tükörben. Az előbbi meghitt szoba egy utolsó, rendetlen kocsmává változott. A falban ökölnyomok, poharak összetörve, tartalmuk a szőnyegen, mécsesek felrúgva. A nőre gondol, és arra, hogy szerelmes, és Takácsra és arra, hogy mennyire gyűlöli őt. Nem is gyűlöli Takácsot, inkább csak elviselné, ha nem létezne most.

 

92. perc – Mobilon keresik Takácsot. A felesége az. Megnyugtatja, hogy semmi komolyabb baja nincs. Az orvosok csak találgatnak, még el kell menni röntgenre, ott majd kiderül. A vacsora megvár, majd még egyszer megmelegíted, remélem, nem kell a kórházban maradnom éjszakára. Szeretlek.

 

92. perc – Egy másik poharat emel le a polcról, de már csak egyet. Tölt, iszik, tölt, iszik. Magába roskad. Nem tud nem a nőre gondolni.

 

Bejegyzések

Úton

 

Úton

 

Szakadt bakanccsal lábadon

bolyongsz idegen tájakon,

hosszú út kéklik szemedbe,

szélére rogy a szerencse.

 

Létező valóság a van,

ismerős, mégis arctalan,

titkokkal átszőve a tér

ezernyi kalandot ígér.

 

Városok mélyén kéjgödör,

mérgezett alkony tündököl,

gyönge lelket cserbenhagyva

regényt ír az árnyékokba.

 

A tegnap gondja messze már,

s marasztal zölden zengő nyár,

csakhogy hívnak újabb utak,

tarisznyádban az öntudat.

Bejegyzések

Álmomban már éltem

A haját birizgálta a metró aluljáróban, a falnak dőlve. Várta a szerelvényt. A pszichológusától tartott hazafele. És akkor megérezte a fuvallatot. Gyengéden belekapott a tincseibe, míg a járat beszáguldott a Nyugati pályaudvar megállójába. A metrón álló foghíjas tömeg tompán, életuntan bámult maga elé. Megvárta, hogy leszálljon mindenki, majd felszállva lelt helyet magának. A megállónak háttal ült le, és az előre rögzített lusta hang újra bemondta, hogy vigyázzanak, mert az ajtók záródnak.

Kába volt és fáradt. Álmos. Újra az álmairól beszélgettek a rendelőben. Ő elfeküdve a díványon, újra átélve minden pillanatát. Fellángoltak elméjében a vörös, lángoló szemek. Újra és újra. Míg a Deák téri megállóban az üvegen is vissza nem tükröződtek. Azt hitte, rosszul lát, de a piszkos ablaküveg nem hazudott. Mögötte, a felszállni kívánkozó tömeg vörös szemekkel tekintett rá. Szaporán kezdte venni a levegőt, a fejét rázta, majd lélegzett egy mélyet. Ezt a technikát is az orvosa tanította neki. Bíztatta, hogy bátran veszekedjen az agyával. Végül a szemét is megdörzsölte. Mikor újra kinyitotta, minden a régi színekben pompázott. Az emberek ugyanolyan ridegen, untan meredtek maguk elé, vele szemben egy lány füléből zene bömbölt a külvilágba, és a jól ismert hang újra figyelmeztette az embereket, hogy az ajtók záródnak. Az üvegben pedig ugyanúgy lustán világítottak a metrómegálló fényei.

A Kálvin térnél szállt le. A meglóduló tömeg szinte vitte magával. A mozgólépcsőnél a szokásos zsúfolódás, mindenki tolakodna a helyért, hogy hamarabb jusson fel. Beállt a sor végére, totyogott lassan. Tompának, lassúnak tűnt neki minden aznap. A mozgólépcső fekete korlátját próbálta markolni. Ujjai teljesen elfehéredtek, szinte már beleszédült. Felérve nem vették észre az érzékei, hogy neki most meg kéne mozdítania a lábát, hogy lelépjen a mozgólépcsőről. Majdnem elesett, de az egyik BKV ellenőr elkapta a karját. Megriadt a kék egyenruhától. Rémült arcát értetlenül fürkészte az ellenőr. Jól van, kérdezgette tőle, de nem tudott felelni, csak bólogatott. Köszönöm, habogta, majd kirántotta a karját, és gyorsan odébbállt.

Szabó Márk feltételesen volt szabadlábon. Heroin fogyasztáson és birtokláson kapták rajta egy esti bulin. A bírósági tárgyalások során egy pszichológus megállapította, hogy a börtön nem érne el semmit nála. Elméje bomlott, nem következetes a viselkedése, félénk és bevallása szerint naponta többször is rohamok törnek rá. Környezetére nem jelent veszélyt, sokkal inkább magára – állt a jelentés végén. Így beutalták egy központilag megnevezett pszichológushoz, akinél hamarosan meg is jelent, hogy megkezdhessék a kezeléseket. Márk is sokat várt ettől. Egy teljesen új esélyt az élettől, hogy megszabaduljon minden őt kínzó látomástól és hallucinációtól. Nem bírt már velük. Egyre gyengébb volt velük szemben.

Gyerekkora egyik estéjén szörnyű álomból riadt. Nem is mert visszaaludni, de a szemét sem merte kinyitni, így párnájába fúrta az arcát, és alig várta a reggelt. Anyukájához rohant rögvest, hogy elmesélje neki az álmát. Anya, álmomban megjelent előttem egy angyal, és azt jövendölte, hogy felnővén magával ragad majd az Ördög serege. Anya, én ezt nem akarom!, sírt a padlón rángatózva. Az anyja hirtelenjében nem tudott mit kezdeni görcsösen rángatózó fiával. Leguggolt mellé, megölelte, énekelt neki, tett mindent, csak csituljon végre a fia. Meg akarom védeni magam, mondta végül. Nagy szavak ezek egy alig tízéves kisfiútól, mosolygott az anya. Nem, nem, nem, toporzékolt a fia, én nem akarom, hogy az angyal igazat mondjon. Rettentő volt, anya, rettentő. Egyedül az angyalnak volt színe, sírta újra és újra a fia. Aznap otthon maradt a fiával. Az anya várta, hogy érkezzen haza a férje minél hamarabb, hogy újra át tudják beszélni a fia tervét. A kis Márk azonban már azzal volt elfoglalva, hogy kitalálja gondolatban, mit is kéne tennie, hogy a legjobban képes legyen megvédeni magát.

Az apja hazaérve nem tudta, mit is kéne reagálnia a bejelentésre, de végül igent mondott. A fia álmát nem tudta komolyan venni, annak viszont örült, hogy mozogni szeretne. A kis Márk végtelenül boldog lett, alig várta, hogy elkezdhessen edzésekre járni. Két évvel később pedig lövészetre is járni kezdett.

Az iskolában alig voltak barátai. Általánosban még akadtak, de mikor elmesélte nekik is az álmát, és hogy ő mennyire hisz is ebben, kinevették. Rondán és hangosan és hosszan. Márkot ekkor érte első csalódása a barátaiban. Ez volt az a pillanat, amelyben eldőlt, hogy az amúgy sem nagyhangú fiú még inkább csendesebb lesz. Belül értetlenséggel fogadta, hogy miért nem tud lelni egy olyan barátot, aki ugyanúgy át tudja érezni, mennyire is sokat jelent neki ez az álom. Mivel a való életben nem lelt ilyen embert, leginkább önmagával beszélgetett, a sarokban ülve. Az osztálytársai semmit nem vettek ebből észre, csupán annyit, hogy Márk egyre erősebb és jobb kiállású fiú.

A helyzet gimnáziumba kerülve sem változott. Márk magánya tovább mélyült, míg egy nap új srác nem érkezett az osztályába. Őt is kiközösítették, nem szívesen beszéltek vele a többiek. Márk sokáig titkon követte a fiút a szemével, várta a megfelelő pillanatot, mikor odamehetne hozzá beszélgetni. Csak nem fogja visszautasítani a barátságát, gondolta. Az egyik szünetben elhatározta magát. Közeledve felé már messziről érezte a srácból áradó bűzt. Szia, köszönt rá. Önkéntelenül is elfintorodott. Szia, köszönt vissza, látom, érzed. Hát, hetente csak háromszor van meleg vizünk, füllentette. A bőre azonban a drog  rothadó bűzét árasztotta egyre magából.

Hamar összebarátkoztak ők ketten. A két kiközösített különc közt szilárd barátság alakult ki, és Márk úgy érezte, megoszthatja Nimróddal a gondolatait, álmait. Nem is tévedett nagyot. Nimród érdeklődőn hallgatta végig Márkot, egyszer sem szakította félbe. Márk pedig rázúdította az évek alatt felgyülemlett álmait. Nem szűkölködött bennük, szinte naponta álmodott a démonaival, néha nap közben is kísértve őt. Elmesélte, hogy edzeni is ezért kezdett, mert meg szeretné védeni magát. És igen, így öt év után már érzi az eredményt, hogy nem gyenge ő, nem, sőt. Nimród a történet végén nem fűzött hozzá semmit, inkább buliba hívta, és egy összegyűrt alufólia csomagot nyomott a fiú kezébe. A buli előtt szippantsd fel, hidd el, nem fog többé semmi sem kergetni, lódította. Márk értetlenül pislogott az alufóliára, mit sem sejtve.

Attól a naptól kezdve a teste úgy szokott rá a drogokra, mint ahogy a gyermek követeli az anyatejet napról napra. Nimróddal karöltve sétált be a legelvetemültebb bulikra, a legeldugottabb lyukakba. A főváros olyan helyeire lett bejáratos, amikről nem is gondolta, hogy létezhetnek. Olyan emberekkel találkozott, akik szintén napról napra vívták a maguk harcát. Hol a világ, hol a szülők, hol démonok, hol csúszó-mászók ellen, de mindegyikük hitvallásukban égett, hogy elpusztítanak mindent egy nap. Otthon érezte magát köztük. Nyugodt szívvel mesélhetett újra és újra az álmairól. Sokan feszülten hallgatták, és heroin mámorban úszva értettek vele egyet, hogy igen, edzenie, erősödnie kell, és szembenéznie a Gonosz seregeivel, ha eljönnek érte egy nap.

A szülei egyre inkább aggódtak érte. Észlelték, hogy fiuk egyre kicsapongóbb életmódot folytat. Érezték a testéből áradó bűzt, amit nem tudott elfedni semmilyen zuhany, fürdő, csodaszer sem. Először hagyták, hadd élje életét, feszegesse a határait. Mikor viszont az edzője is felkereste őket személyesen, hogy Márk viselkedéséről beszélgessenek, már nem tudtak mit mondani. Megértőn bólogattak, és elismerték, hogy jobban a fiuk után kellett volna nézniük. Aznap este Márk élete legborzasztóbb vitáját élte át szüleivel. Az egyre ronduló vitában kirohant a házból, és másnap délutánig haza sem ment. Egész éjjel futott a démonjai és szülei szavai elől.

A középiskola vége felé közeledve a tanárainak is feltűnt, hogyan romlik Nimróddal közösen az átlaguk, a kinézetük, a megjelenésük. Mindenki a fejét csóválta, és próbáltak a szülőkkel beszélni. Nimród szüleit sehol sem találták, Márk szülei pedig lassan megcsömörlöttek a feléjük áradó panaszoktól. Vádolták őket, hogy nem tesznek semmit a fiúkért, hogy Márk egyre csak romlik, pedig fényes jövő is állhatna előtte. Az anya az osztályfőnök előtt sírógörcsben tört ki. Azt hiszi nekem könnyű, kelt ki magából. Egyik délután megpróbáltak volna nyugodtan beszélni a hazatérő Márkkal, aki még az elején kötélnek is állt. Az apja hétköznapi dolgokról kérdezte, iskoláról, terveiről, hogy mi lesz a sporttal. Márk lelkesen is felelt a kérdésekre, de mikor az hagyta el apja száját, hogy aludtál tegnap este, valami elpattant a fiában, aki lelökte a poharat az asztalról, és elfutott hazulról.

Legközelebb a rendőrségi fogdában találkoztak a fiúkkal a szülők, mikor elkapták heroin fogyasztásért és birtoklásért. Márk nem tagadott és ismert el semmit, csak meredt maga elé. Az anyja teljesen összetört, mikor meglátta csont és bőr fiát, beesett szemeivel, zsíros hajával, ahogy mint a következő hajléktalan ül a fogdában. Az apja fejét ingatta, és erősen tartotta feleségét. Az ügyeletes rendőr tájékoztatta őket, hogy fiukra a Keleti pályaudvarnál, a négyes metró építési területén találtak rá, egy csapatnyi másik randalírozóval. Üres borosüvegekkel és botokkal rohangáltak bent. Az egyik társuk lezuhant az ott levő aknába, őt bíztatták hangosakat kurjongatva, hogy le tudja győzni a sötétből elővágtató alakokat. A srác azóta szörnyethalt a kórházban, tette még hozzá. Másnap végül kezdetét vette az egész hercehurca.

Így történt, hogy Szabó Márkot fél éves pszichológiai kezelésre ítélték, illetve egyéb „gyógyító” módszerek bevonását is kilátásba helyezték, ha maga a pszichológiai kezelés nem lenne elég hathatós. Minden hétfőn, szerdán és pénteken délután egy órára kellett megjelennie az orvosánál, akinél két órán át volt bent. Eleinte a férfi csak beszélgetett vele, képeket mutogatott neki, kikérte dolgokról a véleményét. Márk zárkózott volt. Nem tudta, hogyan kéne az orvosához viszonyulnia. A szülei szerint bizalommal kell fordulnia felé, és ha nekik nem sikerült, hát neki mondjon el mindent. A gyerekkori álmaitól, félelmeitől kezdve egészen a két héttel korábbi eseményekig.

Márk végül az álmairól kezdett mesélni. Hosszan, részletesen, semmit sem szem elől tévesztve. Mesélt az angyalról, aki minden évben egyszer feltűnt álmaiban, és figyelmeztette, miket tegyen vagy ne tegyen, hogy elkerülje a démonait. Mesélt az álmaiban örökkön égő vörös szempárokról, mik tekintélyt és félelmet követelve követették végig mindennapos álmaiban. Mesélt az angyal haláláról, akit elragadott ez a két égővörös szempár. Az ördögi kacajokról, amiket egész éjjel hallott. Az utána kapó kezekről. A rothadó, büdös testekről, amik szerteszét feküdtek a csatornákban, bármerre barangolt.

A pszichológus egy álomnapló vezetésére kérte. Érdekesnek és nyugtalanítónak találta az álmokat. Márk életét az álmaihoz mérten élte, közölte a szüleivel az irodájában, a külvilág tompán jutott el a tudatáig. A drogok pedig felpörgették az egészet, míg ébren volt.

Márk lelkesen írta az álomnaplóját. Pár hét alatt füzetek garmadáját töltötte meg. Úgy írt, mintha vissza akarna bújni az álmaiba, hogy még pontosabban láthassa az utolsó sarkot is, mit tudatával be tudott mérni. Néha rajzolt is mellé. Arcokat leginkább. Egy idő után már semmi mást. Néha a lap közepére rajzolt egy vörös szempárt, majd a mondataival körbe kerítette, kirajzolva az arcát. Orvosa látta, hogy fél. De ha bármi pozitív történt az álmában, úgy tudott örülni neki, olyan büszkén mesélt róla, mintha még mindig egy éves lenne, és megtanult volna járni.

A kezelési idő felénél az orvosa új technikákat akart volna kipróbálni Márkon. A fiú ezekre újbóli bezárkózással válaszolt. Ha nem beszélhetett a démonairól, elveszettnek érezte magát. Én csak szeretnék teljes ember lenni, motyogta néha az orra alatt.

A szülei előtt mosolygott, kedves volt, újra mosolygott. Az anyja csodálkozott is, hány éve is volt már annak, hogy mosolyogni látta a fiát. Márk közös programokra szeretett volna menni az apjával és anyjával, kirándulni a közeli hegyekbe, elmenni piknikezni a Margit-szigetre. Tenni bármit, ami visszarántja a rendes hétköznapokba.

Mélyen belül viszont csak leplezte azt, amire készült. Még a kezelőorvosa sem sejtett meg semmit, pedig egyre inkább átlátta a fiú személyiségét. Egyre mélyebb bugyrait mutatta meg neki Márk. Kezdett egyre pozitívabban hozzá állni a fiúhoz, a fejlődéséhez. Látta a kiutat számára.

Márk viszont nem. Az ötödik hónap egyik reggelén verítékben úszva ébredt. Egykori angyala bomló teste bukkant fel, és egykori torkából egykori hangjai szakadtak fel. Nagy vészt jövendöltek Márknak, aki ágyában fekve rúgott és kapálózott. Szabadulni akart, fel akart ébredni, de ahogy nyitotta volna a szemét, a égő vörös szempárok felkacagtak. Az angyal egykori testére támadtak, majd felé hajították a maradványt. Ekkor sikerült felébrednie. Az álomnaplója ott feküdt a komódján mellette, mégsem nyúlt hozzá. Úgy érezte nincs többé mit lejegyeznie. Felöltözött, és csak gubbasztott az ágyán, várva az órát, mikor végre elindulhat az orvosához. Hamarabb ért oda, mint szokott, a titkárnő szívélyesen beengedte a rendelőbe, úgyis régóta járt már ide.

Húsz perccel később, egy óra előtt öt perccel pedig megérkezett a pszichológusa is. Belépve az irodájába egy monoton beszéd fogadta.

Mostanában egy látomás kínoz. Lassan bontakozik ki a sötétségből. Először csak a haja jelenik meg. Majd a két szeme, az orrnyerge, az orrcimpái, a fülcimpái, az ajkai. Végül az állától felfele elkezd terjeszkedni a szövet, megjelennek a fogak a szájüregben. Aztán…

Reám emeli a szemeit. A fehérje izzik a sötétben. A szembogár, mint két fekete gyémánt pulzál mellette. A feje pedig csak lebeg ott a levegőben. Se karok, se lábak, se felsőtest, se alsótest. Aztán…

Egy kötél jelenik meg a nyaka körül. A szemei vörösbe fordulnak, majd fennakadnak. A kötél egyre jobban szorul a nyakára. Kidagadnak az erei, a bőre égő piros lesz. Az ajkai kinyílnak, levegő után kapkodnak. A kötél másodperceken belül fojtja meg. És a fej csak lebeg a levegőben. Lehunyja szemeit. Ilyenkor megnyugszom. A sokk kifeszítve tartja a szemhéjaim, de olyan ez, mint a vihar előtti csönd. És a vihar mindig feltámad. A szemei felpattannak. Rám néznek. Újra és újra. A pupillámba égeti magát a tekintete. Érzem, hogy mit szeretne. Aztán…

Foszladozni kezd a bőre. Egymás után hullnak le a szövetek, vérerek, idegek, esnek ki a fogai. A lassú rothadás játszódik le a szemeim előtt. Az utolsó fázisban az egész arca darabjaira hullik szét. Mint mikor az asztalról legórod a kirakóst. Kipp-kopp. Valami a padlómra csöppen. Sosem merem megnézni, mi az. Aztán…

A semmiből egy kacaj hallatszik. Kéjes, elnyújtott. Utána csak a kriptabeli csönd marad a szobámban. És megint megjelenik a haj, a szempár, az orr, a fül, az arcél. Lebeg ott. Karok, lábak, felsőtest, alsótest nélkül. A kötél újra megjelenik. Felém nyújtja a kötelet. A nyakamra teszem. Aztán…

…Övé lett a karom, a lábam, a felsőtestem, az alsótestem…

 

Húsz perccel később, a rendőrök kiérkezése után, a pszichológus odalépett és levágta Márkot a kötélről.

 

Bejegyzések

Zsilip

 

Arra ébredsz, hirtelen sötétül,

a süllyedés, a csillogó betonfal,

néha zöttyen, lökődik a faltól,

 

a sötétet csak a csillogó

betonfal oldja, azt nézed,

arra fogsz rá, a csillanó

fal az egyetlen biztos,

a süllyedés csak tizenöt perc,

a sötétség még órákig ott tapad.

a villanyokat felsrófolják,

gyertyákat gyújtanak.

 

Sötétedéskor vagy hajnalonta

számíthatsz arra, hogy egy zsilipnél

valaki szökken, megérkezik.

Te meg azt hitted, figyeltél,

mégsem vetted észre, 

minden lépted figyelik mióta

a fedélzetre léptél, minden mondatod

felhangosítva, hangszórókon át

hallod viszont magad, az elrekedő

szóvégeket, elnyújtott mondatközöket,

mikor túl hosszú ideig tartasz szünetet,

és a figyelem már nem rád,

csak a rosszul kitartott szünetre fókuszál.

 

Visszahallod minden kis hibád,

gyűlnek a félresiklott gesztusok,

míg valaki meg nem érkezik,

alkonyattájt szökken át

a zsilip bal falán. Épp negyven

másodperc, amíg a hajó

egy szintbe ér a zsilipfallal,

 

aztán süllyed tovább, a fal csillanása

az egyetlen biztos felület,

most ott áll előtted,

aki az imént érkezett,

halkan, hadarva mondja,

el kell tűnnöd holnap hajnalig,

ott vonatra szállsz,

nem szólhatsz senkinek,

a fal csillanása az egyetlen

biztos felület.

Bejegyzések

Varujan Vosganian: Suttogások könyve (részlet)

 

Nagyapáim, Garabet Vosganian és Setrak Melichian, az évszázadból, amelyben éltek, csak annyit értettek meg, hogy milyen nehéz azon a földön meghalni, ahol megszülettél. Gyermekkorom öreg örményei nem állhattak meg egyetlen sír előtt sem, ahol gyászolhassák a szüleiket. Magukban hordták a sírokat, bármerre is jártak, éppen úgy mint a zsidók, akik a szentségek köré építik a templomot, ők is, ha megpihentek, levették a sírokat vállaikról és ott építettek házat.Jelenlétüket gyakran érzem az égben. Kimért, megfonotolt szavú nagyapámat, Garabet Vosganiant. Setrak Melichian nagyapámat, mosolyogva, olvasót morozsolva ujjai között. Giulbahart játszanak. „A kockákat jól meg kell forgatni a kezedben, hogy tudják mit akarsz tőlük – mondja Garabet nagyapám. Az az előfeltétel, hogy tudd mit akarsz. Na lám! – örvendezik – Egy-egy!” Setrak nagyapám nem esik kétségbe és áthajol az eresz fölött. „ Ha egy-egyet dobtál, megint háború lesz. Nézz csak oda, messzebb.” Valóban odalentről sötét füst emelkedett az égnek. Setrak nagyapám a tenyerébe fúj, dob és tekintete a kockákat követi. „Hat-hat – nevet fel tenyereit összecsapva. Látod – mondja és ismét lepillant –, eltűntek a felhők. Béke van.” „Te csalsz – komorodik el Garabet nagyapám. Legközelebb odaraklak, hogy csészében keverd a kockát. „Hatalmas teljesítmény! – nevet rajta Setrak nagyapám. Öt-négy! Ez még egy özönvízhez sem elég. Na, ide nézz! – mondja duzzogva. Három-kettő. Most aztán tényleg nem történik semmi. Nincs semmi újdonság!” „Isten őrizzen az újdonságoktól” – mondja Garabet nagyapám. Setrak a kockákra mered. „Hát ez meg mi? A kettőnk arca jött ki a kockán!” „Összekeverted őket – mondja a bölcs Garabet. Ezek régi kockák, valaki másé. Add vissza őket.” „Kinek adjam vissza? Csak mi ketten vagyunk!” Garabet nagyapám vállat von: „Ez van! Ha néha a mi arcunkat adja ki a kocka, az nem érvényes. Te következel.” És tovább játszanak, kockázva döntik el a világ sorsát, háborúkat, születést, csodákat, de elsősorban a kálváriákat.A tűz arcai, a gyermekkor illatai, a fák és a fantazmák védtek engem.És mégis, zűrzavaros idők jártak. Garabet nagyapám és a velünk egy udvarban élő Sahag Şeitanian néha suttogva beszélt. Egy napon, az út másik oldalán álló ház udvarán, megjelent Carol Spiegel, egy öreg, akit nem ismertem. Egy ideig az öregcsak az udvaron jelent meg; ült a lócán és a semmibe bámult. Aztán láttam a kerítés lécein át, hogy elmegy a kapuig és végignéz az utcán. Egy reggelen kijött, hogy a járdáról leseperje a száraz leveleket. Aztán eltelt még néhány nap, amíg odáig merészkedett, hogy a mi kapunkon is bezörgessen.Nem tudtam mit jelent a börtön. Csak később értettem meg nagyapám válaszát, ami akkor csak amolyan szólásmondásnak tűnt: „A börtön az a hely, ahol a többiek világa a lehető legtágasabb, míg a tied a lehető legkisebb.”Carol Spiegel az volt, amit kollaboránsnak nevezünk. A polgármesteri hivatalnál dolgozott a háború idején. Mert német volt, tolmácsként szolgált. Egyébéként a városban rendes körülmények között állomásoztak a német csapatok. A németek békén hagyták a város lakosságát, nem rúgtak be, nem is ricsajoztak. Egészen más volt a helyzet, amikor megjöttek a szovjetek. A lányokat napközben bezárták a házba, a kocsmárosok pedig elzárták az italkészletet.Ami a bombázásokat illeti, fordított volt a helyzet. Az oroszokét könnyebb volt elviselni. A várost súlytó szerencsétlenségek leggyakrabban az 1940-es földrengést emlegették. Nem a bombázásokat. „Mi értelme lett volna elbújni? – kérdezte Garabet nagyapám. Amikor az amerikai gépek jöttek nyugodtan ültünk. Az országút melletti német kaszárnyákat keresték. Annyira pontosan céloztak az út mindkét oldalán, hogy az épületeket porrá zúzták, de az út érintetlen maradt. Ami pedig az oroszokat illeti, azoktól sem kellett félni. Nem is igazán tudom, mit kerestek az oroszok, de bármit is kerestek, nem találták el soha. Csak egyetlen estén hullott két bomba a mi külvárosunkra. Egyik sem robbant fel. Az egyik egy ház udvarába esett, a zöldségek közé, a másik a ház tetejére zuhant és átszakította azt. A tulajdonos betemetta a bombát, hogy ne ijessze meg a gyermekeket, és kijavította a háztetőt.”Nagyapám átélte mindkét háborút. Nem harcolt, de mindent észrevett. Akik harcoltak, jóval kevesebbet értettek az egészből.Garabet nagyapám éppen ezért mesélhetett róluk. Történeteiben nem mindig azok győztek, akiket a könyvekből ismertünk. „Ne siess – mondta. Csak ritkán fordul elő, hogy az a győztes, aki győztesnek látszik. A történelmet pedig a vesztesek alkották meg, nem a győztesek. Győzni végülis annyit tesz, mint kilépni a történelemből.” Elővette a nagy könyvet: „Ez itt Vartan Mamigonian. Ez itt meg az örmények és perzsák által, 451-ben, Avarair mezején vívott csata. A mi seregünk elpusztult az utolsó emberig. A perzsák elégedettek voltak és azt mondták, hogy ennyi elég mára, és úgy távoztak, hogy közben már eltervezték az egész örmény királyság meghódítását. És végül mi történt? A perzsák nem tértek vissza, arra kényszerültek, hogy elhagyják saját hitüket, és ahelyett, hogy továbbra is a napot tiszteljék, kénytelenek voltak áttérni az iszlámra. Mi ellenben keresztények maradtunk mind a mai napig. Tehát tulajdonképpen Vartan Mamigonian és az ő lemészárolt serege győzött.”Setrak nagyapám, anyám apja, a vér filozófusa pedig azt mondta: „A vér engedetlenebb mint a hús. Az erő nem abban rejlik, ha mások vérét ontod – az inkább gyülölet vagy közönyösség –, inkább abban, amikor a saját véredet.” Setrak nagyapám, aki a történelmet és annak győzteseit a vér erejével mérte, leült és kezeit ölébe helyezte, hogy a vér körbeérjen és megpihenjen.Éppen ezért vélte úgy Garabet nagyapám, hogy nem a generálisok alakítják a történelmet, hanem a költők, és az igazi csaták nyomait nem a lovak patái alatt kell keresni. De még nagyapám sem volt teljesen tisztában a dologgal és kénytelen volt elfogadni, hogy nem ismerjük a háború törvényeinek minden részletét. Mert nem csak ő ismerte az udvarban elásott bomba történetét. Tudomást szerzett róla néhány gyerek is, és titokban elkezdték kiásni. Adott tehát a valóság, és egy másik valóság: a magvaké. Anélkül, hogy tudtak volna róla, a gyermekek összevegyítették a két világot. A háború oly régóta eltemetett magvai pedig elvágtatta az erdő felé. Sergiut, idősebb barátomat a helyszínen ölte meg a robbanás, a kis Tofan pedig alig úszta meg élve, és mellkasán mind a mai napig viseli egy olyan háború nyomát, amely nem volt az övé. „Így tehát – döntötte el nagyapám – a háború nem ért véget.” „Melyik háború” – kérdeztem én. „Hát, csak egyetlen háború van. De mindig más helyen tör ki, mint a csalánkiütés. Minél jobban vakarod, annál inkább viszket. A történelem csak hosszú vakarózás.”

 

Bejegyzések

Tükörfúga

1 hozzászólás

 

Szánalomra méltó vagyok saját tükörképemnek. 
Miként a fehér fényt megtöri az undorom.
És torkomat tunkolja mérgezett kendőjével.
Beszédre kényszerít, miközben sebeimet ápolja.
Mégis sűrű volt, és egészen kietlen,

 

mint mögöttem a fenyves, hegyek, völgyek, dombok.
Tudom, hazudik, ezért felejtek el mindent.
Rámája szürkén fénylik, és hamis a színe.

 

Elhagyta a remény tisztasága, meztelen lenne? 
Kötve hiszem. Nem, nem, minden elromlott.
Igyak hát? Nevessek? Csókoljam hát meg?
Kinek? Kinek a kedvéért? Valóban az ő kedvéért.

 

Ő halványabbnak ábrázol engem, szüntelen.
Negédesen mosolyog vissza rám, örül.
Minden ördög beleszeretne magabiztosságába.

 

Álmaimban játszik velem, bánt, árnyakat mutat, 
ha ránézek, mesélni kezd, s anyámat utánozza,
egészen érthetetlen hangon, félek, félek
szembe nézni vele, de ha becsukom előtte
a könyvet, visszaveri elhaló rikácsoló hangját.

 

Sötét útról beszökök az el-eltűnő házba, 
akárcsak egy játékszer. Marionett, 
pinokkió, krumpliorr. A földön eleven tojás-
héjak pihennek. Keze alatt nőnek.

 

Halványuló életjelek.
Ujjai között fokhagymagerezdek, mint gyerekkezek. 
Egyedül állok a szomorú valóságban. 
Hacsak én nem hazudok, ki tudja.