Hullik a hajam, ahogy az emlékek hullnak ki a fejemből, szálanként, egyesével, mit csináljak a lehullott szálakkal, mit csináljak azokkal, amelyek nem akarnak visszajönni, mit, mit? Felszedegetni mégsem szedhetem fel őket egyenként, ahhoz túl sok, beleolvadnak a szőnyeg mintái közé, olyan régóta megvan ez a szőnyeg, emlékszem, a lengyel piacon vettük, amikor ideköltöztünk, van annak már negyven éve is, vagy talán negyvenöt. Nem… Inkább negyven… Fogtam egy hajgumit, és összekötöttem a maradék hajamat, de nem tartja meg, kiesik belőle, lehajolok, hogy felvegyem, naponta porszívózok, mert mindenhol a hajam van, a mosógépben a ruhákon, vennem kell mosóport, el ne felejtsem, a szőnyegen, a tésztában, a levesben, mindenhol, csak a fejemen van egyre kevesebb. Fiatalon olyan szép hosszú hajam volt, olyan sima, olyan erős, selymes… Volt… Meg még volt sok minden. Nagyon büszke voltam a hajamra, elöl volt benne egy ősz csík, így születtem, a többi fekete volt, olyan fekete, mint most a ruháim, a pólóm és a szoknyám, emlékszem, az édesanya hordott mindig fekete ruhákat, és fekete kendőt is kötött a fejére, és néha, amikor levette ezt a kendőt, láttam a hosszú, ősz haját, neki nem olyan volt, mint nekem, neki még ennyi idősen is sok haja volt, és néha megengedte, hogy megfésüljem. Mikor még a húgom karonülő volt, emlékszem, édesanyának sötétbarna haja volt, vagy inkább fekete, igen, inkább fekete volt, de azt is mindig kendő alá rejtette, úgy öregítette az a kendő, mindig idősnek látszott, mindig, pedig fiatal volt, fiatal és gyönyörű, velünk öregedett meg, velünk ráncosodott az arca, ahogy egyre több gyereke lett és azok egyre idősödtek. A Kati egyszer megkérdezte, gyerek volt, talán nyolc éves, miért viseli mindig azt a kendőt, nincs melege? Mert az édesanyám még nyáron is hordta azt a kendőt, harminc fokban, de mégsem válaszolta a Katinak, de igen, melege van, csak mosolygott és megsimogatta a fejét. Lehet, nem is a Kati kérdezte, hanem az Erzsi… Vagy a Kati volt, mégiscsak… Nem emlékszem, melyikük, pedig nem is hasonlítanak egymásra, és mi, többiek sem, nem hasonlítunk egymásra, mindannyian különbözőek vagyunk, csak öregen, öregen már jobban hasonlítunk, hasonlóvá rajzolnak minket a ráncaink. Kimegyek a konyhába, benyúlok a gyógyszeres szekrénybe, kiveszem a krémet, beviszem a szobába, nem, ez nem az, ez egy másik, visszamegyek, benyúlok a szekrénybe, annyi gyógyszer van itt, annyi tabletta és krém, visszamegyek, megcsinálom a ritex kötést. Egy idő után megszoktam ezt a szagot, ezt az erős, átható szagot, amitől mindig gyógyszer szagom lesz, recsegek, ha megmozdulok, recsegek, ha leülök, ha felállok, egy gyógyszerszagú, recsegő vénasszony, viccelődni is szoktunk a Lacival, ő meg már majdnem teljesen süket, nem is hallja meg sokszor, amit mondok neki, pedig ott ül mellettem a fotelban, csendben, nézi a tévében a meccset, és dobol. Ülünk egymás mellett a fotelben, nézzük a tévét és dobol, dobol a fotel oldalán, hagyd már abba, zavar, abbahagyja, aztán dobol a hasán, dobol, és csak nem akarja abbahagyni, azt akarod, hogy elmenjek? Abbahagyja, aztán csücsörít, cuppog, dobol, dobol ütemesen, cuppog, csücsörít, mint egy kisgyerek, észre sem veszi. El kell mennem megint a bőrgyógyászatra, szaporodnak rajtam a szemölcsök, főleg a hátamon, a hátamon rengeteg van, pedig nem volt ilyen, az utóbbi tíz évben van egyre több az egész testemen. Ezek szaporodnak, meg a ráncok, bár az arcomon lévőket észre sem veszem, rákúsztak az arcomra, a fülemre, a szemem és a szám köré, alattomosan, csendesen, egyre több és több van, bezzeg a hajamból egyre kevesebb, minden megváltozik, kihullik vagy megnő, egy sem marad, mint a fogaimból, vagy egyre szaporodik, mint a szemölcsök. A nyakam, a nyakam zavar a legjobban, szép nyakam volt, most pedig lóg rajta a bőr, ráncok, ráncok, ráncok mindenhol, számolni sem számolom őket már. a Laci, ő más, neki alig vannak ráncok az arcán, szerencsés a bőre, az én bőröm száraz, és az én bőrömet örökölte az Anikó is, Petrának meg kevert bőre van, néhol zsíros, néhol pedig hámlik, nem is Petra, Petra az unokám… Éva, Évának van kevert bőre… Szóval betekerem magam a ritex kötéssel, betekerem a karomat és a derekamat, de a derekamról mindig hamar lecsúszik, a karom, azon jó, ott megfogja a melltartó, néha azért, amikor próbálom kikapcsolni a melltartót, belekapok egy szemölcsbe, vérzik, volt, hogy véletlenül lekaptam egyet, leszakítottam, már nem is emlékszem, hogy hol volt szemölcs és hol nem, hol volt, hol nem volt szemölcs, fog, haj…

 *

Látom az arcát. Nyugodt. Látszatra. Nem is olyan vészes, szépen gyógyul, mondja.

Hárman vagyunk a szobában. Mari, Anikó és én. Anikó. Még csak tizenhárom. De bátor. Bejött. Nem ment ki, maradt.

Maradt, amikor levettem a pólót. Levettem a kötést.

A nagy vágás uralja a testem. Torzít. Anikó nem fordult el. Nézte a sebet. Nem sokáig. Kicsit, aztán a szemembe néz. Nem látom rajta az iszonyatot. Nem látom, hogy megijedt. Vagy hogy sajnálna. A keze remeg. A lányom keze. Pont olyan, mint a bátyjáé. Csak kisebb.

Ült a kádban a nővérével. Anikó még csak nyolc éves volt. Éva már tizenhárom. Már menstruált, megnőtt a melle. Anikó ült és nézte a nővére mellét. Neked is meg fog nőni, mondta Éva, de hát mikor? Majd. Most még örülj, hogy nincsen, hogy lapos. Nem fáj, ha a fiúk megrúgnak labdával. Kényelmesen tudsz hason aludni, semmi nem zavar, és nem is fáj, nem dagad meg. Megdagad? Anikó ledöbbent. Ha már egyszer megnőtt, miért dagad meg? Éva nem ment bele a részletekbe.

Egyszer, még kicsi volt, Évát elkezdte érdekelni a mell. Mindig nekem jött véletlenül. A mellem alá ért. Hozzám csapódott. Megpróbált felugrani az ölembe. A keze hozzáért a mellemhez. Kíváncsi volt. Nagy rejtély. Aztán elmúlt. A kíváncsisága.

Néha ellopták a melltartóimat. Tömködtek bele zoknit vagy kicsi labdákat. Felvették, és örültek. Egymásnak mentek. Nevettek. Néha elszakadt a melltartó, és elgurult a labda, kiesett a zokni. Fél mellek a pólók alatt. Mosolyogtam rajta. Akkor. Még. Vagy felfújtak egy-egy lufit, és a ruhájuk alá tömték. Hogy ők terhesek. Néha a lufi kipukkadt. Összerezzentek.

Sebes volt még a vágás. Fájt. Húzódott.

Idővel elmúlik, mondták. Elmúlik. Ez nem, ez nem múlik el soha. Ez a fájdalom.

Belém vágtak. Kivágtak belőlem egy részt. Hosszú vágás, egészen a hónaljamig. Felemás vagyok.

Érzem a szagát. Nem szabadulhatok meg tőle. Mindig érzem. Belülről, az folyik az ereimben. A gyógyszer szaga és íze. Senki más nem tudja, milyen az íze. Milyen a bűze.

Körülvesz. Belőlem árad.

Elmentünk egy szakboltba. Mellet nézni. Árultak olyan melltartót, amibe csak bele kellett tenni a műmellet. Olyan a tapintása, mint az igazi. Én nem érzem igazinak. Nem érzem. Több méret is volt. Kiválasztottunk egyet Marival. Mari segített. Kiválasztottuk a méretemet. Beletettük a melltartóba, felvettem a pólót. Eltakartuk a valóságot. Eltakartuk a fájdalmamat. Eltakartuk, hogy már nem vagyok igazi nő. Csak félig.

Akkor egyszer mutattam meg. Akkor utoljára vettem le a pólót mások előtt. A lányom és a testvérem előtt. Két nő előtt.

Ismertek. Látták a sebeimet.

A testem nem mondja el másoknak az igazságot. A testemet eltakarom. Hiányosan megyek az utcákon, mintha fél cipőben járnék. Vagy elfelejtettem volna nadrágot felvenni. Mindig.

A melltartót éjszaka sem vettem le. Sosem vettem le. Groteszk látvány lennék. Hiányos ott, ahol mindenki láthatja.

Miután elmúlt a seb, egy rózsaszín vágás maradt utána. A fájdalom nem múlt el. Fáj, érzem a sebet. A nyomát. A semmit. A hiányt.

Hogyan fájhat ennyire valami, ami nincsen?

Az ágyban sem vettem le. Akkor sem, mikor hónapokkal a műtét után először voltunk együtt. Újra. Vedd le, nem számít, mondta. Nem vettem le. Ismertem. Nő kell. Nő voltam. Anya. Feleség. Most mindig magamon tartom a melltartót. Fürdéskor bezárom a fürdőszoba ajtaját. Ne lásson senki. Ne érintsen meg senki. Fáj.

*

Na gyere, mondta, és megfogta a kezem. Meleg nyár, olyan sokat fogjuk egymás kezét, hogy összeragad az izzadságtól. Még akkor sem engedjük el. Kimegyünk Nórával és Tomival a műfüves pályára. Éjszaka van, nem jár arra senki. Egyedül lehetünk. Nem világítanak lámpák, átmászunk a kerítésen. Még őr sincsen. Csóró a tulaj. Nóra és Tomi leülnek a pálya közepén, mi arrébb megyünk pár méterrel. Olyan sötét van, hogy csak fekete árnyékokat látunk. Egymást is alig, pedig érzem Máté leheletét a tarkómon. Ülök előtte a fűben, hátamat nekitámasztom. Látszanak a csillagok, de mi a mozgó műholdakat figyeljük. Ott császkálnak az égen, kacsáznak a csillagok között. Mozgó csillagnak tűnnek.

Máté lassan benyúl a pólóm alá, nincs rajtam melltartó. Simogat. Csendben maradok, nehogy meghalljanak. Úgysem ránk figyelnek, tudom, de azért mégis. Megcsókolja a nyakamat, kigombolja a nadrágomat, benyúl a bugyimba. Először nagyon zavarban voltam. De hát senki sem lát.

Anya már alszik, éjfél is elmúlt, a szobám ablakán kopog valaki. Kinézek, de tudom, ki az. Megpróbálom halkan kinyitni az ajtót, de nagyon recseg. Beengedem a hátsó kapun Mátét. Anya sosem jön ki ilyenkor, néha hallom a tévé duruzsolását. Alszik, nem hallja meg, vagy nem akarja meghallani. Máté bejön, és becsukom az ajtómat. Lefekszik az ágyra, leoltom a villanyt. Az utcai lámpa bevilágít az ablakon, ennyi az összes fény a szobában. Máté a kislámpa felé nyúl, Ne, mondom neki. Miért? Látni akarlak. Nem baj, én nem akarom, hogy láss. Mindig takargatom magam. Máté utálja. Már milliószor láttalak, mondja, a sötétben vagy a tévé fényénél, tudom, milyen vagy. Nem baj, az más, felelem, és bebújok a takaró alá, pedig meleg van. Megmarkolja a fenekemet, olyan jó segged van, mondja. Éjjel együtt alszunk. Igazán együtt, nem külön, az ágy egy-egy szélén. Hátulról átölel, ahogy éjszaka mozgolódom, mozog velem ő is, felemeli a kezét, hogy szembefordulhassak vele. Nem ébred fel.

Nincs itthon senki. Kimegyek az előszobai nagy tükörhöz. Meztelen vagyok. A vállaim szélesek, ahogy a csípőm is. A derekam viszont nagyon vékony. A fenekem nagy, a mellem kicsi. A combomon fehér növési csíkok vannak, megrepedezett a bőr. Májfolt van a combom belsején, olyan alakja van, mint egy repülő mókusnak, mondta Máté, de hiányzik az egyik lába. Utálom a lábfejemet, mondtam neki egyszer, ő pedig körbecsókolta. Csikizett.

Féltem, hogy nem fogok megnőni. Hogy alacsony maradok, törpe. Nem leszel törpe, mondta anya, szép, hosszú sípcsontod van. Elhittem neki, és nem lettem. Pont olyan vagy, mint az édesanyád, mondta a mama, nem is, válaszolta a bátyám, egyáltalán nem olyan. Pedig de, és ti ketten is nagyon hasonlítotok egymásra. Mintha indigóval készültetek volna. Dehogy, tiltakozik.

A hasamon halvány krikszkrakszok haladnak végig, egymásba futó, egymáson átvágó vonalak. Máté rajzolta őket filctollal, összekötötte a hasamon lévő anyajegyeket. Kíváncsi volt, milyen mintákat tudna összehozni, vagyis az anyajegyeim, de nem lett belőle más, csak összevisszaság. Talán rosszul kötötted össze őket, nevettem bele a dühébe. A kézfejemen van három anyajegy, ha összekötném őket, háromszöget formáznának. Ugyanilyenje van apának és a bátyámnak is. Öröklött pöttyök. A mellem is olyan, mint anyáé. Szeretem ezért, mert anya nagyon szép. Anya gyönyörű, és kerek melle van. Ettől is féltem pedig. Hogy nem fog megnőni a mellem, hogy lapos maradok, fiútestű. Későn nőtt meg, sokáig csúfolt is miatta a bátyám, hogy nem vagyok igazi lány, mert nekem nincs. Az osztálytársaimnak már van, a barátnőidnek is, mondta, csak neked nincs, tök gáz. Majd lesz, mondogatta anya, majd megnő. Észre sem vettem, és már nem voltam lapos. Már ott volt. Nő lettem.

Máté összefirkálta az arcomat is, bosszúból. Levette a pólómat, és megsimogatta, megcsókolta a mellem. Rajzolt rá egy csillagot is. Nézd meg jobban, ez nem csillag, csak nagyon hasonlít rá. Ez egy műhold. Itt cikázik az anyajegyeid között, mondta, és a filctollal még több vonalat rajzolt rám. A lábujjamtól az arcomig tele vagyok fekete vonalakkal, műholdakkal, anyajegyekkel, családi örökségekkel. Egy kiszínezett, körberajzolt, pöttyös, szeplős test. Mint egy térkép.

Későre jár már, de nem tudok aludni. Jöjjön, aminek jönnie kell, engem már rég nem érdekel ez az egész. Még ez a pár korty kávé, meg néhány szál cigi, és vége lesz. Hogy mi az, amit igazán bánok? Az, hogy sosem mondtam el neki. Sosem mondtam meg neki, hogy én úgy szeretem őt, ahogyan sosem szerette más, és nem is fogja senki.

Ott voltam, tudod. Ott voltam mikor más ölelte át, ott voltam mikor más suttogott hazugságokat fülébe, és akkor is, mikor ugyanezek hirtelen már másfelé kacsingattak. De én vele maradtam. Már tudom, hiba volt. Megérdemeltem volna, hát persze. De ez nem az a műfaj, ahol végül győz a legkisebb királyfi, aztán jön a hét országra szóló ereszd el a hajam.

Nekem már csak egyetlen kérésem maradt: sose felejts el engem. Sose felejtsd el, hogy volt valaki, akinek kedvesebb voltál, mint hogy a saját élete élje. Dicső neved a mennybe felírom? Kérlek, én puszta kézzel vésem azt az istenek testébe.

Valahogy vicces ez az egész. Azt gondoltam, azzal, hogy más leszek, mint a többi, elérek valamit. Én tényleg azt hittem ez számít, legalább egy kicsit. Igen, mindent a lábaid elé terítettem. Te pedig a másik irányba indultál el. Az anyag lett volna átlátszó, vagy csak a te napszemüveged sötétített ennyire? Hidd el, már magam sem tudom, és nem is ez számít.

Végtére is, már mindegy. Szerelem ide vagy oda, végül mindannyian megdöglünk. A halált viszont az igaziként várom, ha már te többszöri meghívásra sem jöttél el. Mégis mit tehet az ember fia, ha egyszer szíved ennyire kemény? Nem lágyítja sem gondolat, sem szó, se cselekedet.

Végső bűnöm ez a kis levél. Azt mondják, az embernek nem illik szart kiadni a kezei közül. De már ez sem számít. Tudod, én írtam ám neked, igényeset, bizony. Többet, mint bárkinek, és többet, mint bárki írt neked. Éreznem kellett volna a vesztem. És tényleg elhittem, hogy magadra ismersz. Elhittem, hogy megérted mi az, amit ennyire el akarok mondani. Hát akkor legyen ez az utolsó ócska. Legyen csak elgyötört, zavaros, és megtört, akár csak én.

A legszebb, hogy talán értetted is. De nekem ezt a sorsot szánod. De legyen meg a te akaratod, mert te vagy az én istennőm, és tiéd az én országom. Forgasd még kardod a szívemben, és teljesítsd utolsó kérésem. Valahol belül, érzed, és tudod. Emlékezni fogsz, én ezt tudom, és ezt érzem. Talán még sajnálod is. Talán odaát még én is fogom.

Az embernek érzéke van a dolgok módszeres tönkretételéhez. Szívünkkel sincs ez másképp. Miért kéne valódi, házi szerelem, ha leértékelték a Tescóban a műanyag, import szeretetet? 2-őt fizet, 3-mat kap, csak tessék, csak tessék. A végén egy kis csúsztatás itt, plusz egy tétel ott, és a pénztárnál valahogy mégsem jön ki a végösszeg. De addigra már nem éri meg a balhét az a 20 forint, fáradjunk arrébb, hiszen mások is állnak a sorban.

Ami neked 20 forint többlet, számomra az élet. Nem is ér többet, de egy pillanatra már majdnem elhittem. Én hiába megyek ezzel a vevőszolgálatra, de ha gondolom, tehetek panaszt 30 napos elbírálási idővel. Nekem viszont nincs több időm. Elindulok, és még utoljára, út közben, szűkölve, vonyítva, vicsorítva, de visszanézek rád, egyetlenem. Arcod sugárzik, mosolyod továbbra is gyönyörű. Ennyi jut nekem az útra, ezt a túloldalra is magammal viszem. És sosem felejtelek téged.

Csak egy tompa puffanás, de már semmit sem érzek. A fájdalom gyönyöre jelent nekem mindent.

Megtanulni egy országot nem is olyan könnyű.

Katjának több Magyarországa is volt, az első természetesen az édesanyjáé. Aki talán nem is volt sváb – vagy nem volt túlságosan vagy veszélyesen az –, de 46-ben mégiscsak kisodródott a többiekkel együtt Németországba. Olyan hírt kapott, hogy a férje nyugaton vár rá  – de mint annyi hír akkoriban, ez sem volt igaz.  Katja édesapja egyike volt a számtalan tizenéves Johannak, aki eltűnt, meghalt, felrobbant, rossz helyre lépett, és nem látta többé senki sem. A mama mögött bezáródott egy ország, az itt élned, halnod kell világa, a szerelem és bánat Magyarországa. Mama kint maradt Németországban, dolgozott látástól-vakulásig, és soha nem ment férjhez.

Aztán volt egy másféle Magyarország is, a lángossütők, a balatoni bodegák, a nagy trakták, a kérincsélő rokonok Magyarországa. Hogy te, Katikám, milyen jó színben vagy! A lángos, a virslis-sajtos-tejfölös, ez az igazi! Ahol ez elfér, ott elfér még több is! Eckhardt és a lányai utálták ezt az országot.

Ám a hetvenes-nyolcvanas évek rokonlátogatásainak köszönhetően Katja már nem gondolkodott többé a szavakon, észrevétlenül visszatanulta magát az anyanyelvébe. És jött egy másik Magyarország is, a szakmai kapcsolatcseréké, a főrendőröké.  Ha résnyire is, de kinyíltak egy kicsit a határok. És Katja Stoller, a bajor rendőrség felügyelője hamarosan ott találta magát „keleti” főrendőrök társaságában.

Van egy perc türelme, Katika? Nem segít bevásárolni nekem meg az asszonynak?

A kelet-közép-európai kollégák kezdetben nem is értették, hogy egy nő nem feltétlenül adminisztrátor és nem is pszichiáter a német rendőrségen, de mégcsak Charlie angyalaira sem hasonlít. Katja is megdöbbent rajtuk. Ugyan mi köze van ahhoz, hogy milyen hűtőládát szeretne a feleségük? És mért várna rájuk szendén, türelmesen, míg végeznek az Eros Centerben vagy csak édességeket vásárolgatnak a gyerekeiknek?

Egy kis pálinka, Katika? Nem próbálod meg? Bivalyerős, otthoni.

Talán ne szkanderezzek veletek?

De a sok mézesmázas vagy szkanderezős beszélgetés közben hány kiváló rendőrt is megismert! Invenciózus, elszánt nyomozókat, remek felderítőket! Csakhogy miután egy-két év eltelt, és érdeklődött róluk valamilyen fórumon, a hivatalos elvtársak elhallgattak: persze, persze, de már nyugdíjazták, talonba tették, elsüllyesztették… Tudja, hogy van, Katika?

Katja nem tudta. Ilyen könnyen elfáradnának, vagy elcsüggednének a magyarok? Egy-két megoldatlan, csúnya ügy, és oda az invenciójuk?

Jöttek a 90-es évek, áramlottak keletről a gyerekek, feketék, barnák, szőkék, de Katja már nem foglalkozott aktív ügyekkel. Németországban is működik a Charlie angyalai-effektus? Hiszen negyven fölött egyetlen női rendőr sem rohangál nyitott bőrkabátban a gyerekkereskedők után, nem hajszol tolvajokat az autópályán, hanem ül a fenekén az irodájában, és összefogja a csapatot. Rendet csinál. Felderíti vagy legalábbis szemmel tartja a rendőrségi korrupciót. Aktív, nagyon is… Katja úgy nevezte, ezek voltak a müncheni rendőrségen az ő nagymama-évei. Főnéni lett, meg kell hagyni.

Még egyik lányának sem született gyereke, de ő már partvonalra szorult. Partvonalra – irigyelt, kívánatos pozícióba. És már alig várta, hogy ténylegesen  is nyugdíjba küldjék, hogy elkezdhesse végre a magándetektíveskedést. Hogy megint szívügyei legyenek …

De ez az Őrskút döglött ügy volt a javából Mikor is történt? Hány évtizede? A gyerekekből felnőttek lesznek, a bűnözőkből (ha óvatosak) tiszteletre méltó kelet-közép-európai polgárok!.

Őrskút! Mi történik manapság egy ilyen ici-pici városban?

Nem panaszkodhatott, mert az internetes kereső szinte ontotta a legfrissebb híreket. Kovács Robika sakkversenyt nyert. Betörtek a piacon álló virágboltba. Új nemtudommiket avattak. Új nemtudomkiket neveztek ki. Katja döglesztő unalmat érzett – és hát akkor is így érzett volna, ha magyarként a passaui eseményekre kattintgat. Az idegen arcok mindig egyformák, csak az ismerőseinkben látjuk meg a rendkívülit, a váratlant.

Új óvodát avatnak. Autópályát építenek. Felszerelik, leszerelik, beszerelik… Érkezik egy új régészcsapat, hogy a gyerektemetőben a leletmentéseket felügyelje.

Leletmentéseket? Miféle leletmentéseket, hökkent meg Katja. De nem azokról az őrskúti gyerekekről volt szó, akiket Joachim Vettel vagy a magyar rendőrök kerestek. Hat különleges gyereksírt találtak az autópálya-építésen, furcsa mellékletekkel: kerámia-állatkákkal, csont dobókockákkal, és egy rejtélyes, mindeddig megfejtetlen felirattal. Váratlan szenzáció, harsogták a magyar újságok.

Alemannok vagy alánok, vizi- vagy csak osztrogótok, gepidák vagy gepárdok… Őrület, gondolta Katja. 

De az őrskútiak ezt nem így gondolták: a honlapok és a blogok tanúsága szerint „észveszejtő büszkeség” töltötte el őket, hogy egy ki tudja mikori temető terül el a városuk mellett – egy ki tudja mikori város, amit elhagytak, feldúltak, újjáépítettek, aztán megint elhagytak és megint feldúltak…. Ki tudja már a pontos sorrendet? De most megtalálták végre a nyomait.

Őrskút talán egy igazi kincsesbánya. Köszönhetően talán a város határában csordogáló hőforrásnak, amely ha az ezredforduló pénzes turistáit már nem is, de a honfoglaláskori népeket – úgy látszik – annál inkább vonzotta.

És mi a foglalkozása Dér Krisztina édesapjának? Történelemtanár, ugye… Katja rákeresett Dér Sándor nevére. Fényképek is! Hát ez remek. A város előkelői mellett Dér Sándor is nyilatkozott a káprázatosabbnál káprázatosabb leletekről, lefényképezkedett a tanítványaival

ásóval a kezében, ahogy lefényképezkedett egy neves professzorral. Az egyik videón sejteni vélte, hogy talán soha nem derül fény az „őrskúti gyerekek” titkára. Talán megfeledkezett arról, hogy milyen titokzatos módon tűnt el a saját kislánya?

Sudár, magabiztos, jóvágású férfi. Ötvennek sem látszik.

Ilyen jót tett volna Dér Sándornak a lánya eltűnése és a felesége halála?

Ámde egy város, amely ilyen kétségbeesetten kutatja az 1800 éve eltűnt lakóit, talán az 1992-es eltűnéseknek is sok részletére emlékszik…

Megígérte magának, hogy addig nem indul el, míg nem beszél Joachim Vettellel, a nyugdíjas kollégájával.

Hány éve nem beszéltek?

– Hát szervusz! – szólt bele a telefonba, mikor Mallorcán sikerült végre elérnie. – Hát szervusz! – mondta még egyszer, hangosabban, még nagyobb nyomatékkal.

Joachim Vettel meglepetten felhorkant.

De ő legalább nem köszöngetett.

– Hallom, Katja, megint detektíveskedsz. Mit akarsz tőlem?

Katja gyorsan összefoglalta, és célzott rá, hogy Joachim szoros kapcsolatban volt az egyik eltűnt lány Németországban élő hozzátartozójával, Szenczi Lászlóval. Dehát a tanú eltűnt, sehol sem akad a nyomára. – Elnyel a föld egy izgága dokumentumfilmest? – nevetett.

De csak kényszeredetten nevetett. Mert ahogy Őrskút és Szenczi László nevét kiejtette a száján, azonnal megváltozott a másik hallgatása. Mintha az ég hirtelen elsötétedett volna Mallorcán.

– Már csak pókokkal foglalkozom, Katja, nem eltűnt gyerekekkel. A keresztespókok szokásait kutatom, nem a bűnözőkét.

– Megtaláltam a Szenczi-dossziéban a nevedet…

– Az a büdös pedofil átejtett engem! Emlékszel még a Tingel-Tangelre?

Katja emlékezett. Közismert müncheni art café volt, ami nemcsak kísérleti filmeket kölcsönzött, hanem az ínyenceknek, a legesleghozzáértőbbeknek pornóvideókat és prospektusokat is. De az egyik prospektus véletlenül nem a legesleghozzáértőbb kezébe került.

– Szenczi is azt az ocsmányságot szerkesztette?

– Dehogy! Szenczinek csak pechje volt, irtózatos pechje. Néhány művészfotón a kishúga is szerepelt. De Szenczi korábban telesírta az újságokat a szegény, ártatlan kishúga történetével, és nekem is küldött néhány fotót a hugicájáról. Csakhogy közben lebukott a Tingel-Tangel. És egyetlen gyereket tudtunk azonosítani a fotókon, a szegény, ártatlan kis Szenczi Dórit. És Dóri azokon a fotókon nem tizenkét éves volt, csak hét vagy nyolc éves. Na de hogy jut el egy német art caféba egy magyar gyereklány fényképe? Megkérdeztük volna a bátyustól, micsoda véletlen ez… Azt az art cafét az ő barátai működtették.

– Tehát mihelyt a Tingel-Tangel összeomlott, Szenczi László is eltűnt.

– Vagy nem tűnt el. Ott lakik a hajdani Tingel-Tangel mellett, csak már nem Szenczi Lászlónak hívják. – Joachim várt egy kicsit. – Egy keresztes pók olyan, mint a fajtájába tartozó összes pók. De milyen ember az, aki megrontja a testvérét, és aztán még az eltűnéséből is előnyt kovácsol? Pityereg a tévéműsorokban, rágalmaz, fogadkozik, és közben megpróbál a húga életéből a következő filmjére minél több pénzt kisajtolni.

Katja nem ismerte a pókokat. Se a kereszteseket, se semmilyeneket.

Elköszönt Joachimtól, és újra belemerült Őrskút múltjának váratlan újrafelfedezésébe. Avarok, vandálok, késő-rómaiak, gepidák, gótok egymás nyomában. Egymás szállásaira vagy egymás városaira építkezve a híres, lágyan bugyborékoló hőforrás szomszédságában. Tiszteletreméltóan kíváncsi fejek az őrskúti művelődési ház nagytermében. Ők is őrskútiak. Őrskútiak mindannyian.

Lehetséges, hogy azok az eltűnt kislányok mindannyian bántalmazott gyerekek voltak…!

De mikor elaludt, nem rájuk gondolt, hanem a negyedik Magyarországra. Ami csak egy fátyol, egy könnyű, alig rebbenő fátyol a félig betemetett romok fölött, egy párakönnyű ruhafoszlány, ami eltakarni próbál valami kimondhatatlan szörnyűséget.

2.

Majdnem egy órája zötykölődött már a konflisában Jonathan – melyet rögtön azután bérelt, hogy visszarohant a hotelbe, ahol sietve összecsomagolt és az első szembe jövő fuvarost leszólította –, amikor a kocsi ablakán kihajolva megpillantotta a láthatáron Roslint. Nem egészen így tervezte a dolgokat, ám azzal, hogy apja rá hagyta a házát és minden ingóságát, rá hárult az a feladat, hogy a végrendeletben említett többi személyhez is eljussanak a rájuk örökül hagyott tárgyak. Apám még a síron túl is rendezi az életemet. Szép dolog, mondhatom…! Emiatt éppen nem lett volna oka a jókedvre, de az ismerős vidék láttán újra felszínre került számos kedves emlék önkéntelenül mosolyt csalt az arcára.

Még a kocsiból is lehetett látni az Esk folyó északi partján álló kastély romjait, mely már a XIV. század óta állt ott. Erről eszébe jutott, hogy gyerekkori barátaival milyen sok időt töltöttek a régi vár falai között, miközben olyan, általuk jól ismert hősök bőrébe bújtak, mint Wilfred of Ivanhoe, Oroszlánszívű Richárd vagy Robin Hood. Néha az apja komornyikja is elkísérte őket, és csatlakozott a játékukhoz. Ilyenkor (nevéhez híven) ő volt Arthur király, a többiek meg a Kerekasztal lovagjai, és számos izgalmas csatát vívtak szűzlányokat elrabló, tűzokádó sárkányok és erkölcstelen rablólovagok ellen, valamint bátor küldetésre indultak, hogy megkeressék a Szent Grált a közeli erdőben, vagy az alig pár száz méterre álló híres Rosslyn-kápolnában. Csakhogy időközben a jó Arthur bácsi megöregedett, Jonathan barátai szétszéledtek Skócia és Anglia különböző pontjaira, és a fiákerben egykori otthona felé zötykölődő, újsütetű jogász sem tudta már felfedezni az ódon romokban a dicső Camelot eszményi látképét.

A városkába beérve újabb ismerős épületeket pillantott meg: a régi vegyesboltot, a postát, a városházát, közvetlenül a főtér mellett pedig azt a cukrászdát, ahol anyja régen olyan gyakran vett neki abból az isteni finom puncstortából. Anya…

Újabb emlékhullám rohanta meg, ezúttal közel sem olyan kellemes, mint a korábbiak. Hirtelen elméjébe tolult számos, elfeledettnek hitt emlék, pontosabban inkább csak azok foszlányai. Piknik a közeli tisztáson… sétakocsikázás a város környékén… közös tanulás és kísérletezés apjával a házi laboratóriumban… anyjával együtt olvasnak este elalvás előtt a kedvenc könyvéből, Sir Walter Scott Ivanhoe-jából…

Jonathan szomorúan döbbent rá, hogy alig emlékszik valamire édesanyjából. Még az arcát is nehezére esett felidéznie. Csupán néhány határozott vonás és az ezekhez köthető emlékszilánkok ötlöttek fel benne: anyja kint ül a ház teraszán a varrnivalóval, amikor a szél hirtelen feltámad és belekap a vállára omló, barna hajzuhatagába. A lágy, duruzsoló hang, mellyel elmondta neki kedvenc meséit és történeteit lefekvés előtt. A lendületes, ám mégis koordinált sürgés-forgás, amikor a konyhában segített Arthurnak előkészíteni az ötórai teát. És legfőképpen az a mozdulatsor, ahogy mindig lehajolt hozzá, és megcsókolta mindkét orcáját, mielőtt elindult volna az iskolába. Ekkor egészen közelről látta anyja arcát, most mégis csak egy elmosódott, szellemszerű képmás nézett vissza rá.

Mindez azért fájt neki különösen, mert az otthon töltött éveiből leginkább azokra szeretett emlékezni, amikor édesanyja még velük volt. Addig a pontig a családjuk élete szinte idilli volt. Apja, Solomon Stein elismert vegyész és gyógyszerész volt, akihez gyakran jártak a város és környék lakói, hogy orvosságot készítsen nekik számtalan nyavalyájukra. Anyja a városházán dolgozott, de hajlamos volt a betegeskedésre, ezért sok időt töltött otthon, egyetlen fiával, s így különösen meghitt viszony alakulhatott ki kettejük között. Édesapját Jonathan alapvetően szigorú természetűnek ismerte, ugyanakkor olyan embernek, aki nem vetette meg a nevetést és a jókedvet sem, ha úgy hozta a helyzet. Ha netán mégis megharagudott vagy elkeseredett valami miatt, a feleségének mindig sikerült helyrebillenteni lelki egyensúlyát.

Nyolc éves lehetett, amikor anyja meghalt tüdőbajban. Akkor apja teljesen kifordult önmagából. Volt úgy, hogy napokig bezárkózott a szobájába vagy a laboratóriumba, és ezalatt az idő alatt nem volt hajlandó senkivel sem beszélni. Arthur kötelességtudóan mindig odakészítette az ajtó mellé ura ételét, ám azt legtöbbször érintetlenül találta, amikor a nap folyamán később hozta a következő adagot. És ha arra is szánta magát, hogy kilépjen a maga köré felhúzott, önként vállalt magány falai közül, akkor is alig beszélt. Arthurral is szinte csak tőmondatokban kommunikált, amikor kiosztotta az aznapra vonatkozó utasításait. Látogatót szinte egyáltalán nem fogadott. Fiával is egyre kevesebbet és egyre kelletlenebbül beszélt.

A dolgok még inkább súlyosbodtak, amikor négy évvel később ismeretlen tettesek kiásták anyja sírját és elvitték a földi maradványait. Azonban rejtélyes okoknál fogva néhány nappal később a porhüvely visszakerült eredeti helyére. A történtek után az apja még elkeseredettebb és kiszámíthatatlanabb lett. Éjszakánként a laborjából egészen a késői órákig furcsa zajokat és gyakori szitkozódást lehetett hallani.

Egy napon Jonathan nyugodtan olvasgatott egy karosszékben ülve a könyvtárszobában, amikor hirtelen benyitott Solomon. Napok óta először hagyta el a szobáját, ápolatlan külsejénél már csak az súlyosbította jobban az összképet, hogy egyik kezében szikét, a másikban pedig egy kémcsövet tartott.

– Mit akarsz azokkal a szerszámokkal, apa? – kérdezte zaklatottan Jonathan, aki ki nem állhatta az éles pengék látványát.

– Csak egy kis vérre lenne szükségem a kísérleteimhez, ennyi az egész – felelte nyugodt hangon az apja. Solomon lassan közeledett a fia felé, aki erre ösztönösen felpattant a székből és elindult a folyosóra nyíló ajtó irányába, ám apja ott végképp útját állta. Ezután a fiú az ablakhoz iramodott, de be kellett látnia, hogy arra sem menekülhet, mivel az ablaktáblák kulccsal voltak lezárva. és bármennyire is ráncigálta őket, nem engedtek.

Az apja ekkor már szorosan mögötte állt, Jonathanon pedig eluralkodott a pánik. Összeroskadt, próbálta a szeme és az arca elé tartani a kezeit. Rosszul tette. Solomon letette a kémcsövet egy közeli asztalra, így szabaddá vált kezével megragadhatta fia karját. Jonathannak ekkor már potyogtak a könnyei, és keservesen kérlelte apját, hogy hagyja abba ezt az őrültséget, és úgy általában hagyja őt békén.

– Szedd már össze magad, fiam! Úgy viselkedsz, mint egy óvodás! Csak egyetlen kis vágás, mindössze néhány csepp vérre van szükségem, és utána mehetsz a dolgodra – mondta még most is zavarba ejtő hidegvérrel Solomon.

– Használd a saját véredet! Vagdosd inkább magadat, ne engem! – tört ki önkéntelenül Jonathanból.

– Értsd meg, fiam, az én vérem nem jó, nem felel meg a célnak. Meg kell értened – mondta az apa. – Most pedig maradj veszteg és ne ficánkolj, különben a kelleténél mélyebb sebet ejt rajtad a penge!

Solomon gyakorlott mozdulattal kifejtette Jonathan ökölbe szorított kezéből a mutatóujját, és apró bemetszést ejtett a szikével az ujjbegyen. Gyorsan letette a sebészszerszámot, majd ugyanazzal a mozdulattal felkapta a kémcsövet is, amelyet azonnal a frissen keletkezett sebhez tartott. Legalább egy percig ott tartotta, amíg az üvegcsének az egyötöde megtelt. Tiszta rongyot csavart a sebre, s csak ezután volt hajlandó elengedni a fiát, aki azonnal a földre rogyott. Erős szédülés és hányinger tört rá, minden bizonnyal a hematofóbiája miatt: még a saját vére látványát sem bírta elviselni.

– Látod, ennyi volt az egész. Ugye, hogy nem haltál bele? – kérdezte tréfás szándékkal Solomon. A fiú többre már nem emlékszik, mert a történtek után szinte azonnal elájult. Amikor magához tért, az ágyában feküdt, a jobb keze mutatóujján ott fehérlett a friss kötés.

Ekkor született meg benne az elhatározás, hogy hátat fordít a vegyészetnek és a természettudományoknak. Tette ezt részben az életkorával járó, szülők elleni lázadásból, amely most fékeveszetten tört elő belőle, másrészt azért is döntött így, mert apja viselkedése kimondhatatlanul felzaklatta. Az előbb említett reakcióban Solomon megmagyarázhatatlan magatartása töltötte be a katalizátor szerepét. Innentől számíthatjuk igazán a kettejük közötti viszony elmérgesedését.

Messzi múltba révedő elmélkedéséből a lovas kocsi hirtelen fékezése zökkentette ki. Jonathan enyhén kába állapotában kinézett az ablakon, hogy megnézze, miért álltak meg. Megérkeztek a Stein-ház kapuja elé. Charlton Grove 10, ez állt a kapu melletti díszes táblán. Semmi kétség. Itthon vagyok. A hirtelen rárontó emlékképek sokaságától még mindig kótyagos Jonathan kifizette a kocsist, és lerángatta poggyászát a tetőcsomagtartóról. Amikor a lovak patkóinak hangja elhalt az utca végén, bizonytalan léptekkel elindult a kapu felé. Már éppen a csengőért nyúlt volna, amikor meglepetten konstatálta, hogy a kertkapu nincs bezárva. Apám annak idején minden körülmények között zárva tartotta az ajtót. Ezek szerint számítottak rám. Miután a kerítés belső oldalán tudta magát, évek óta először tekintett fel a domb tetején álló szülőházára.

Az errefelé oly gyakori köd némileg takarta az épületet, de Jonathannak még ilyen körülmények között sem esett nehezére felismerni a bejárat előtt álló négy korinthoszi oszlopot és az azok fölött elhelyezkedő timpanont. A kétoldalt húzódó épületszárnyak közül csak a jobb oldaliban égtek a lámpák. A Stein család otthonát kis túlzással akár afféle kúriának is lehetett volna nevezni. Dacára viszonylag újszerű architektúrájának, a ház alapjait már a XIV. században megépítették: akkor még a környéken uralkodó Sinclair klán egyik csatlósa és háza népe lakott itt. A Steinek csak a XVII. században vették birtokukba a területet, amikor az elszegényedett helyi földesúr bérbe adta földjeit. Azért választották ezt a helyet, mert a ház közvetlenül a legendás Rózsavonal mellett fekszik (amelyről a település, Roslin is kapta a nevét), és a Stein család mindig is fogékony volt a természetfeletti, misztikus dolgok iránt. Az azóta eltelt több mint 200 évben számos változtatást és bővítést hajtottak végre az épületen, többször felújították az adott korban uralkodó irányzathoz igazodva, legutóbb éppen a klasszicista stílus jegyében. Mégis a leglényegesebb átalakítás az volt, amikor Solomon Stein az épület bal szárnyában berendezte laboratóriumát, könyvtárszobáját, valamint egy üvegházat és egy botanikus kertet, ahol az öt kontinens számtalan pontjáról összegyűjtött gyógynövényeit gondozta, termesztette.

Jonathan felballagott a bejárati ajtóhoz vezető lépcsőn, majd bekopogott. Az előszobából sietős léptek neszét vélte hallani, majd kitárult az ajtó, és hosszú idő óta először egy barátságos arc nézett vele szembe.

– Jonathan úrfi! El sem tudom mondani, mennyire örülök, hogy újra látom! – fogadta őt szívélyesen Arthur MacGill.

– Én is örülök, hogy viszontláthatom, Arthur bácsi – felelte mosolyogva Jonathan. Emlékezetében még mindig Arthur bácsiként élt apja inasa, akit azóta ismer, amióta csak az eszét tudja. Édesapja régen elmondta neki, hogyan szegődött a szolgálatába: Arthur egy nagyon szegény család legkisebb gyermeke volt, akinek tízéves korában olyan súlyos tüdőgyulladása volt, hogy már az orvosok is lemondtak róla. Már éppen a papot hívták volna, amikor utolsó lehetőségként felmerült, hogy a domb tetején lakó zsidó gyógyszerésztől, Solomon Steintől kérjenek segítséget. A falu lakói még ekkor is kissé bizalmatlanul néztek a jövevény családra, de mivel nem volt más lehetőség, így hát hozzá folyamodtak. Mint utólag kiderült, jól tették, ugyanis Solomon Steinnek olyan gyógyszert sikerült kikevernie gyógyfüveiből, hogy a fiú állapota egykettőre javulni kezdett. A kis beteg szülei hálából felajánlották, hogy amint felépül a fiuk, elküldik szolgálni a zsidó gyógyszerészhez, ezzel hálálva meg az életet jelentő segítséget.

– Ugyan már, úrfi, annyira öreg azért még nem vagyok, hogy bácsinak nevezzenek – nevetett a kitárt ajtóban álló Arthur. És valóban, még csak a negyvenes évei közepén járt, egészséges, erőteljes testalkatú férfi volt, bár haja már inkább tetszett szürkébe hajlónak, mint feketének. – Nyugodtan szólítson csak Arthurnak, elvégre most már ön a ház ura.

– Hogyne, persze. Bocsásson meg, csak tudja, a megszokás… – hebegte Jonathan.

– Óh, jól tudom, hogy mire gondol az úrfi. Éppen ezért kérem, nézze el egy hozzám hasonló öregedő inas hóbortjait. Csak tudja, amióta az apja két évvel ezelőtt lélekben itt hagyott engem egyedül a házzal, bizonyára ön is emlékszik rá, nos, azóta nem mondta meg nekem senki, hogy mit kellene tennem, hogyan osszam be a napi feladataimat. És annak, aki egész életén át szolgált, ez igencsak nehezére esik – magyarázkodott az inas.

– Persze, emlékszem – felelte Jonathan.

Pont ez volt a baj: túlságosan is jól emlékezett arra a napra, két évvel ezelőtt, amikor megkapta Arthur vészjósló sürgönyét: siessen haza, mert az apjával valami rettenetes baj történt. Jonathan amennyire gyorsan csak tudott, elutazott Roslinba, hogy a végére járjon az ügynek. És csakugyan nagy volt a baj: amikor először megpillantotta Solomont, éppen egy ablak elé tolt karosszékben ült, de teste olyannyira erőtlenül hevert ott, szinte szétcsúszva, hogy a feküdt talán találóbb kifejezés lett volna. Minden hajszála megőszült, arca rettenetesen sápadt és ráncos volt, mintha az utóbbi egy évben nem érte volna napfény, és mindemellett ötven évet öregedett volna, amióta (vagyis Maryvel közös, oly viharosan végződő, utolsó látogatásuk óta) Jonathan nem látta. Látszólag az ablakon túli világot szemlélte, de a tüzetesebb szemlélő rögtön észrevehette, hogy meredt tekintete szinte üvegesen bámul a semmibe. Arthur akkor elmondta, hogy négy nappal azelőtt ilyen állapotban, a laboratórium padlóján fekve talált rá gazdájára, aki azóta a külvilág ingereire szinte egyáltalán nem reagál, értelmes kommunikációra alig képes, enni-inni csak segítséggel tud és nem egyszer össze is piszkította magát.

Jonathannak az elmúlt évek viharos konfliktusai ellenére is nagyon rosszul esett, hogy ilyen állapotban kell látnia apját. Amikor azonban közeledni akart hozzá, Solomon rémült tekintettel nézett rá, próbálta megragadni a karját, száját valami nehezen érthető nyögdécselés és halandzsa hagyta el. Jonathan nem volt biztos benne, de mintha az érthetetlen megnyilvánulásából azt hámozta volna ki, hogy „Menekülj! Ne gyere vissza!”. Aztán apja arcán mintha valami furcsa megkönnyebbülés futott volna végig, bár ez csupán egy pillanatig tartott, a fotel párnáján pedig egy mindinkább terjedő nedvességfoltból arra lehetett következtetni, hogy Solomon megint bevizelt.

Arthur már napokkal ezelőtt értesíttette a városi orvost, aki naponta eljött, hogy ellenőrizze Solomon állapotát. A doktor azonban mindössze annyit tudott mondani, hogy a valóban súlyos mentális leépülés mellett az apja egészségi állapota nem javul, de nem is romlik. A valódi ok, amiért akkor hazahívták Jonathant, az volt, hogy engedélyezze, hogy apját elszállítsák kezelésre egy Glasgow melletti szanatóriumba. Jonathannak be kellett látnia, hogy ha az itteni orvos nem tud az apján segíteni, akkor a szanatórium maradt számára az utolsó remény. Így aláírta a papírt, és azóta nem is látta apját. El sem tudtam búcsúzni tőle rendesen…

Most, mikor a komornyik mellett a szélesre tárt ajtón át belépett az előcsarnokba, Jonathan csodálkozva vette észre, hogy milyen patyolat tiszta a ház. Arthurnak, mióta gazdája elhunyt, valószínűleg rengeteg szabadideje lehet, amit azzal üt el, hogy akár két-háromnaponta is kitakarít. Amíg Solomon volt a ház ura, mindössze annyit engedett meg neki, hogy hetente egyszer pucolja ki a házat, mert utálta a takarítást, és az azzal járó felfordulást. A saját szobájába és a laboratóriumba be sem engedte Arthurt, mert ezt a két helyiséget (még ha csak szökő évente egyszer is) jobban szerette ő maga rendbe tenni.

– Meddig szándékozik az úrfi Roslinban maradni? – tudakolta újdonsült gazdájától a komornyik.

– Csak kettő, legfeljebb három napig, amíg a végére érek az apám végrendeletével kapcsolatos elintéznivalónak – felelte a fiú.

A konyhába benyitva Jonathannak eszébe jutott, hogy reggel óta nem evett semmit, és most rettenetesen éhes.

– Mondja csak Arthur bácsi… akarom mondani, Arthur. Nincs itthon valami harapnivaló? Korog a gyomrom.

– Természetesen, úrfi – felelte szolgálatkészen az inas. – A minap vettem harminc deka kitűnő minőségű hátszínt a hentestől. Ha óhajtja, akkor szívesesen elkészítem magának vacsorára.

Jonathan őszinte örömmel fogadta az ötletet. Amíg Arthur a konyhában előkészítette a húst a sütéshez, ő a nappaliban ténfergett. Legalább a ház nem változott. Végigsétált az ismerős bútorok között és észrevette, hogy a nappaliba nyíló ajtó mellett még mindig ugyanaz a két díszpáncél őrködik, mint gyermekkorában. A kandalló fölött is a jól ismert kör alakú kerámia plakett függött, rajta a Sinclair klán címerállatával, az ágaskodó kakassal, a körbefutó szegélyen pedig a jelmondatuk volt olvasható: „Ajánld a munkádat Istennek”. Oldalt a falon egy claymore és egy régi számszeríj függött a hozzá tartozó, nyílvesszőkkel teli tegezzel, mellette egy keréklakatos muskéta, valamint egy pár kovás pisztoly díszlett. Arthur még ezeknek az ósdi dísztárgyaknak a karbantartására is gondosan ügyelt, sehol nem lehetett látni rajtuk egy rozsdafoltot sem.

– Hogyan kéri a marhaszeletét, úrfi? Véresen? – kiáltotta a konyhából Arthur.

– Nem, lehetőleg minél jobban átsütve – válaszolta Jonathan.

– Hogy mondta? – Arthur hangjából jól ki lehetett venni a pillanatnyi értetlenséget. – Áh, hát persze, ahogy óhajtja – kiáltott vissza végül a komornyik, akinek valószínűleg most jutott újra eszébe, hogy Jonathan irtózik a vértől és hematofóbiája még az étkezési szokásaira is kiterjedt.

Vacsora előtt Jonathan még gyorsan körbejárt a ház többi helyiségében is, csak a biztonság kedvéért, de mindent a lehető legnagyobb rendben talált. Csak a laboratóriumban és apja szobájában uralkodott ugyanaz a rendetlenség, mint annak idején. Talán Arthur abban reménykedett, hogy apám mégis hazajön egyszer. Vagy lehet, hogy csak az ő akaratát tartja tiszteletben azzal, hogy a ház urának távozása óta nem nyúlt a szobáiban lévő holmikhoz.

Miután végeztek a steakkel, Jonathan fáradtságra hivatkozva korán nyugovóra tért. A gondos Arthur persze már előkészítette az úrfi régi szobáját. Jonathan oly sok év után először furcsa érzéssekkel feküdt le saját ágyába, de végül egészen hozzászokott és kellemesen elnyújtózott a paplan alatt.

Másnap már kora reggel munkához látott, hogy előkerítse, becsomagolja és feladja postán az apja végrendeletében említett középkori kéziratot Robert Hargravesnek, valamint a bathi víkendház adásvételi szerződését és a hozzá tartozó egyéb papírokat Ruth nagynénjének. Arthur örömmel elfogadta a sakk-készletet és megígérte, hogy úgy fog vigyázni rá, mint a szeme világára.

Jonathan csak késő estére ért a teendői végére, így a tegnapihoz mérve jóval szerényebb vacsora elköltése után rögvest indult lefeküdni. Úgy tervezte, hogy másnap visszamegy kocsival Edinburghba, majd a legkorábbi vonattal elindul vissza Londonba. Arthurnak mintha egy kicsit a kedvét szegte volna újdonsült gazdájának tervezett távozása, ezért Jonathan biztosította őt, hogy egy hónap múlva biztosan visszatér. Végül ebben maradtak.

Azonban mindezek ellenére sem akart álom jönni a fiú szemére. Felvetődött benne, hogyha olvasna valami pihentetőt, akkor talán könnyebben elszenderedne. El is kezdte keresni a kedvenc könyvét, Sir Walter Scott Ivanhoe–ját, de hiába, mert a szobájában lévő könyvespolcon sehol sem találta. Talán elkeveredhetett a legutóbbi nagytakarításkor. Ám a dolog nem hagyta nyugodni, a könyv keresésére indult. Arthur ekkor már javában aludt, így nem zargatta fel azzal az indokkal, hogy segítsen neki megkeresni a kedvenc gyermekkori olvasmányát. Így aztán Jonathan egyedül, gyertyával a kezében indult el a könyvtárszobába. Legalább fél óra telt el azzal, hogy átböngészte a könyveket, mégsem találta meg a keresett kötetet. Így aztán maradt a töprengés. Csakis egy hely van még a házban, ahol könyveket szoktunk tárolni, és ez pedig apám magánkönyvtára. A laboratóriumban.

Óvatosan nyitott be a laborba. Látszott a helyiségen, hogy a gondos Arthur ezt a szobát nem látogatta sűrűn takarítás céljából, ugyanis az asztalokat és a polcokat vastag porréteg borította. A padlón mindenféle kézírásos lapok hevertek kusza összevisszaságban, az egyik lombikba pedig szabályosan belekövült apja legutolsó kísérletének végterméke. Odalépett a könyvespolchoz, és nagy meglepetésére rögtön szemmagasságban észrevette a keresett könyvet.

Ám amikor megpróbálta kivenni a többi kötet közül, valamiért nem sikerült. Jonathan keményen nekiveselkedett. Azt gondolta, hogy talán beszorult, így a gerincénél fogva megpróbálta kihúzni. Végül nagy erőfeszítések árán, de megmozdult a könyv, azonban ekkor sem mozdult el teljesen, úgy nagyjából negyvenöt fokos szögben emelkedett ki a polcról. Ekkor furcsa kattanás hallatszott a fal mögül, csikorgás következett, majd a fiú a kövön súrlódó kő hangját hallotta, és megrökönyödve szemlélte, amint a könyvekkel zsúfolt, mázsás súlyú könyvespolc megmozdul és elemelkedik a faltól.

A könyvespolc mögött feltárult egy sötét, dohos szagot árasztó, lefelé vezető folyosó, melynek vége elemi sötétségbe burkolózott.