Lukács Zoltán okleveles építészmérnök számára ez a nap is úgy kezdődött, mint az elmúlt tíz évben bármelyik: hat harminckor bekapcsolt az ágyával szemben lévő televízió, és válogatott ízléstelen programkavalkádjával üvöltött bele a férfi arcába. Ez hatott, és Zoltán már fel is pattant, gondosan átugrálva az előző napok-hetek során elhányt ruhákat, de a sunyi pamutzokni kifogott rajta, és csak kicsi hiányzott, hogy metszőfogait nem verte bele a küszöbbe, akkorát esett. Mikor magához tért a fájdalomtól, feltett magának egy kávét, majd lassú, robotikus mozdulatokkal felhajtotta. Jó pár év gyakorlata után már tudott uralkodni arcvonásain, így nem grimaszolt, amikor a fekete, keserű, forró lé lefolyt a torkán. Mikor túl volt rajta, elindult a fürdőszobába, és csekély tíz perc alatt már készen is volt, és üdén, jól fésülten lépett ki a harmadik emeleti lakás ajtaján. Gondosan ellenőrizte a biztonsági zárat, kétszer is, ugyanis évek óta egyre elhatalmasodó zárparában szenvedett, melynek folyományaképp legalább negyedórával hamarabb el kellett indulnia otthonról, hogy legyen elég ideje a meghatározott kis rítusai szerint megbizonyosodni róla: tökéletesen bezárta-e az ajtót.
Amikor már vagy a negyedik csíkot vájta a kulcs segítségével a kézfejébe, csak hogy biztos legyen benne később, a metrón is, hogy tényleg, de igazán bezárta a lakást, hirtelen a szeme sarkából egy sötét árnyat látott elsuhanni a lépcsőházban. Megfordult, felkapta a fejét, és egy csillogó zöld szempár meredt rá kíváncsian. Zoltán ijedten hátraugrott, és sikeresen beverte a könyökét a kilincsbe. Felüvöltött a fájdalomtól, mire a szempár tulajdonosa, egy cirmos macska rémülten hátraugrott és elmenekült. Zoltán egy darabig nézett utána, aztán eszébe jutott, hogy ideje lenne munkába indulni.
Késő este, nyolc után, mikor a villamoson zötykölődött hazafelé, pillantása megakadt egy „A macskák viszkaszt vennének!” reklámon. Mekkora baromság, gondolta, majd a reggeli macskára gondolt. Vajon mi lehet vele? Ha állatot tartanék, sosem vennék neki ilyen drága vacakot. Bőven elég a kajamaradék is. Tovább nem nagyon filozofálhatott a macskatartás örömein, mert egy agresszív néni, aki kétségbeesetten szeretett volna utat törni magának a tömegben, magával sodorta. Ezután Zoltán kissé szédülten végigtámolygott a sok ember között, és besétált az első boltba, hogy gondoskodjon a vacsoráról. Bedobott pár doboz salátát, némi zsemlét és virslit a kosarába, aztán ismét belefutott a macskaeledel-reklámba. Ha megint ott találom, befogadom, döntötte el, és leemelt egy konzervet a polcról, gondosan ügyelve arra, hogy a legolcsóbbat válassza.
Benyitott a lépcsőházba, és még saját magának sem engedte bevallani, de egyre a sarkokat pásztázta, ott van-e valahol a macsek. De sehol nem találta. Csalódott sóhaj kíséretében szállt be a liftbe. Annál nagyobb volt a meglepetése, amikor a lakás előtti lábtörlőn megpillantotta az állatot. A macska Zoltán jöttére felemelte a fejét és halkan nyávogott egyet. Mintha csak rá várt volna.
– Szia, cica – mondta zavartan a férfi, és kikerülte, hogy kinyithassa az ajtót. Most invitáljam be, vagy mi? töprengett, de a macska megoldotta a kérdést: kecsesen besétált előtte. Zoltán nem tudta, mit tegyen, így egy tálkában feltálalta a konzervet a cirmosnak, majd úgy döntött, ideje felkészülnie arra az eshetőségre is, ha az állat állandó lakója lesz otthonának, ezért elővett egy kimustrált tálcát, és szórt rá némi homokot, amit a közeli játszótérről lopott. Kezdetnek jó lesz.
A macska, akit nemes egyszerűséggel csak Cicamicának keresztelt el, láthatóan megbecsülte Zoltán nagylelkűségét, és roppant udvariasan a homokos tálca közepére ürített, hogy megmutassa, tudja az illemet, majd nekilátott a konzervnek, és ráadásként belefetyelt egy tányér tejet is. Végül elfeküdt a heverőn és dorombolni kezdett. Zoltán óvatos mozdulatokkal közelített hozzá, majd tétován az állat fejére tette a kezét. A dorombolás erősödött. A férfi végre elmosolyodott. Cicamicám!
Másnap frissen pattant ki az ágyból, és elégedetten szemlélte a még alvó Cicamicát. Résnyire nyitva hagyta az erkélyajtót, ha napközben Cicamicának friss levegőre lenne szüksége, majd gyorsan elosont a munkahelyére. Hosszú évek óta ez volt az első nap, amikor nem vacakolt a zárellenőrzéssel.
Aznap alig bírt a munkájára koncentrálni, egyre csak arra gondolt, ha hazaér, ott várja majd egy éhes, doromboló szőrgolyó. Olvatag tekintettel bámulta a monitort. Szerelmes, állapította meg róla Gabika, az elvirágzás ellen elkeseredetten küzdő ötvenes titkárnő, és rémülten rángatta push-up melltartóját: eddig, az anyján kívül ő volt az egyetlen nő Zoltán életében (ő töltötte ki a teáját, és szervezte az ügyeit), most pedig rettegett, hogy ezt a pozíciót is elveszítheti. De hiába: Zoltán csak mosolygott átszellemülten, ügyet sem vetve Gabika próbálkozásaira és híresen jó kapucsinójára. Gabika tátott szájjal bámulta, hogy Zoltán pontban ötkor felállt és elköszönt, felrúgva a hosszú évek rutinját, amikor rendre hétig-nyolcig túlórázott.
Hazatérve meglepő dolog fogadta: a lakás csillogott-villogott a tisztaságtól, a hatalmas hűtő pedig végre tele volt étellel és nem csak egy üveg százéves szilvalekvár és pár doboz sör árválkodott benne. Az asztalon pedig új terítő, tányérok, evőeszközök és még gőzölgő étel. Zoltán elismerően szippantott bele a levegőbe, aztán kiverte a víz. Valaki járt itt! Uramisten, mit lophattak el! Ekkor jutott eszébe, hogy reggel nem folytatta le a szokásos zárellenőrző ceremóniáját. Tudtam, tudtam, hogy ha csak egyszer is kihagyom… közben gyorsan körülnézett, mit lophattak el. Szerencsére minden a helyén volt. De ez furcsa, akkor is furcsa. Ám a rendőrséget nem hívhatja fel azzal, hogy valaki betört a lakásába, kitakarított és még vacsorát is főzött. Kiröhögnék. Tehát egyedül kell kiderítenie az igazságot. Cicamicára tévedt a tekintete, de az állatka lustán hevert az egyik fotelben, és Zoltán közeledtére hevesen dorombolni kezdett. A férfi megsimogatta a macska fejét, majd, mivel nem volt mit tennie, gondosan végigkóstolta a vacsorát, hogy nem mérgezett-e. Mivel életben maradt, most már jóízűen nekilátott az ételnek. Másnap reggel azonban a szokott negyedóra helyett fél órán át ellenőrizte különféle szertartások keretében a zárat.
Hazatérve ismét a szokott rend és tisztaság és gőzölgő vacsora fogadta. Zoltán sápadtan lapátolta be az ételt, és remegett az idegességtől, hogy kicsúszott a markából tulajdon lakásának irányítása. Cicamica pedig csak dorombolt a fotelben.
A dolog még kétszer ismétlődött meg. Harmadszorra Zoltán úgy döntött, ha esik, ha szakad, kideríti, ki is a titokzatos takarító és főző fantom, aki az otthonában garázdálkodik. Reggel úgy tett, mintha a szokásos módon menne a munkába, a látszat kedvéért még a zárral is szórakozott egy keveset, aztán elbújt a pincében lévő biciklitárolóban és várt. Amikor úgy érezte, a fantom már behatolt a lakásba, felnyargalt a lépcsőn és hatalmas harci kiáltás közepette berontott a lakásba. Érkezését egy női sikoly fogadta. A sikoly tulajdonosa, egy fiatal, barna hajú nő egy szál topban és bugyiban mosogatott éppen, és ijedtében beverte a fejét a konyhaszekrénybe, és elájult. Zoltán így, a tervezett kárörvendő leleplező mosoly helyett azzal kezdett el foglalatoskodni, hogy magához térítse a lányt.
– Mégis, ki maga? És mit keres itt? – érdeklődött, mikor a lány végre kinyitotta a szemét. Jé, pont olyan zöld, mint Cicamicáé, állapította meg Zoltán.
– Csak gondoltam, segítek. Ha már voltál olyan jó, és magadhoz vettél, gondoskodtál rólam… – magyarázta a lány.
– Mi van? – Zoltán úgy érezte, megőrül. Mi a franc folyik itt körülötte az utóbbi napokban?
– De hiszen tudod… – folytatta a lány értetlenül. – Én vagyok a macska, akit magadhoz vettél!
– Micsoda?
– Esküszöm!
– Ennyire még nem ment el az eszem.
– Akkor ne higgy nekem, a te dolgod – a lány felpattant és duzzogva folytatta a mosogatást.
– Most mit csinálsz?
– Gondoltam, még elmosogatok, mielőtt elmegyek.
– Jó, várj – mondta Zoltán hirtelen, mert igencsak vonzónak találta a barna macskalányt. – Tegyük fel, hogy hiszek neked. De azért neked is el kell ismerned, hogy eléggé bizarr történet, nem?
– Rendben, maradok – mosolyodott el a lány. – Viszont egy valamit meg kell ígérned.
– Mit?
– Veled maradok, de soha nem szabad emlékeztetned arra, hogy voltaképpen macska vagyok, különben örökre el kell hagyjalak téged.
– Megígérem – mondta ünnepélyesen Zoltán. – Hm… én Zoltán vagyok. De téged hogy szólítsalak?
– Cicamica?
– Valami emberibb név?
– Ez a nevem, te adtad.
– Jó, legyél Cicam Ilona. Ilona. Mit szólsz hozzá?
– Szépen hangzik.
– Holnap elmegyünk az okmányirodába és megcsináltatjuk az irataidat. Aztán kérünk egy időpontot az anyakönyvvezetőnél és elveszlek feleségül.
– Rendben.
Zoltán sosem szerette a totojázást, így a magánéletében sem. Itt egy rendes, csinos lány, jó mellekkel, és rendben tartja a lakást, elveszem feleségül, döntötte el, és hamarosan (némi kenőpénz fejében persze) el is készültek az okmányok, aztán megtartották az esküvőt, két, az utcáról behívott tanúval. Utána elmentek egy gyorsétterembe, és az élet ugyanúgy folytatódott tovább, mint korábban, csak éppen Zoltán bejelentette Gabikának, hogy megnősült, és ezért nem lesz ideje annyit túlórázni, és egy hét szabadságot is szeretne kivenni, hogy elmehessenek nászútra. Egyiptomba. Zoltán valahol olvasta, hogy az egyiptomiaknak mekkora macskakultuszuk volt, és gondolta, Ilona szívesen meglátogatná ősei földjét. Gabika csak hápogott meglepetten és majdnem lenyelte a szájfény applikátorát, mert Zoltán közlése épp szépítkezés közben érte. Elveszítettem, gondolta keserűen, és bánatűzésként belevetette magát egy pletykaújságba. Vajon milyen lehet a felesége? És hol ismerte meg? Hiszen eddig Gabika gyakorlatilag főnöke minden lépéséről tudott. A kíváncsiság nem hagyta nyugodni. Éppen ezért felajánlotta, hogy megszervezi az egyiptomi utazást, és volt rá gondja, hogy főnöke irodában tartott személyes okmányai között is alapos kutatást végezzen.
Cicam Ilona, micsoda hülye név! Hm, itt valami nem stimmel, én érzem! Dohogta felháborodottan, különösen, amikor megtalálta Ica fotóit a közösségi oldalakon, és konstatálta, hogy „vetélytársa” szép és fiatal. És jók a mellei is. Viszont gyanús volt, hogy Ica profilját alig pár napja hozták létre. Gabika a női újságok ezotéria rovatából tudta, hogy a női megérzésre hallgatni kell, és úgy döntött, nyomozásba kezd.
Közben Zoltán és Cicamicája megjárták Egyiptomot, és Ilona nem győzött álmélkodni a rengeteg macskaábrázoláson: éjszakánként boldogan dorombolt férjének. Zoltán csak egy valamit nem tudott megérteni: hogy Ilona ember alakban miért nem szereti a konzerv macskaeledelt, amiből annak idején olyan jókat falatozott. Eleinte ugyanis így próbált kedveskedni feleségének, sőt, a lehető legdrágább, márkás, aszpikos lazacos konzerveket vásárolta meg, és gondosan, zöldség és gyümölcsdekorációval tálalta Ilonának. A nő azonban az első pár falat után elzöldült arccal rohant a vécébe, és hosszú percekig öklendezett.
– Mi a baj szívem?
– Nem tudom, ez a vacsora…
– Pedig a legdrágábbat vettem, direkt a te kedvedért.
– Zoltán, te macskaeledelt adtál nekem?
– Ne haragudj… Ó, de hülye vagyok… A világért se gondold, hogy…
– Rendben. Viszont jobban örülnék egy grillezett lazacnak salátaágyon.
Szerencsére a házaséletük kifogástalanul alakult a nászút után is: Zoltán nappal dolgozott, Ica közben háziasszonykodott, meg eljárt különféle tanfolyamokra, éjszakánként pedig fergetegeseket szexeltek.
Gabika mindeközben csak őrlődött a munka, a nyomozás és a klimax okozta hőhullámok között, és roppant mód bosszantotta, hogy még semmilyen terhelő adatot nem talált Ilona ellen, pedig már az összes törvényes módon utánajárt a dolognak. Úgy döntött, tizenöt átrobotolt év után végre kivesz egy hét szabadságot, és ezt az időt Zoltán lakásának megfigyelésével tölti majd. Csak rábukkan valami nyomra.
Így is tett: gondosan álcázta magát, hol tisztítószerekkel házaló ügynökként, hol kutyát sétáltató nyugdíjasként bukkant fel. Ügynökként még azt is megtette, hogy becsöngetett Ilonához, hadd lássa személyesen is a nőt. Ilona szexi Hello Kitty-s topban és sortban nyitott ajtót, kezében egy porronggyal.
– Igen?
– Elnézést a zavarásért hölgyem, hallott már a (síp) cég szenzációs tisztítószereiről?
– Nem.
– Megengedi, hogy bemutassam Önnek?
– Tessék, fáradjon be – mondta kelletlenül Ilona, és betessékelte az elszánt tekintetű ügynöknőt. Leültette a heverőre és várakozón nézett rá. Gabikának ekkor jutott eszébe, hogy elfelejtett magával hozni bármiféle mintát is, ezért kínosan feszengeni kezdett. Ilona egyre szúrósabban nézett rá, és közben rágyújtott egy cigarettára. – Nos, mit akar?
– Ööö, én, izééé… – hebegte zavartan Gabika, és szeme egy cirmos macskára esett, aki a fotel mélyéből figyelte őt. – Milyen aranyos jószág…
– Ezért jött? – Ilona Gabika arcába fújta a füstöt. – Mert nekem sajnos dolgom van…
Gabika összefüggéstelenül motyogva-hajbókolva-mentegetőzve távozott.
E kínos találkozáson kívül semmi kézzelfogható bizonyítékkal nem rendelkezett, mindössze annyit állapított meg, hogy Zoltán felesége egy önző, gonosz dög. Viszont a macskája szép. Ezt szóvá is tette Zoltánnak.
– Láttam a facebookon a feleséged cicáját. Nagyon édes.
– Tessék?
– Azt a tündéri kis cirmost.
Zoltán nem tudott mit kezdeni titkárnője megjegyzésével, hiszen ő csak egy macskáról tudott, az pedig Ilona volt. Á, nyilván feltett magáról egy képet macska alakban. De ki fotózta le? Hm, ez érdekes. Hogy megnyugodjon, megnézte Ilona adatlapját, és jé, valóban ott pózolt a felesége, ölében a cirmos macskával, akiről ezidáig azt hitte, szintén Ilona. Mi a fene?
Otthon szóvá is tette a dolgot Ilonának, aki válaszul elnevette magát, és közölte, hogy a képen látható macska valójában az ikertestvére, Vanessza. Zoltán nem igazán tudott különbséget tenni Vanessza és Ilona macskaalakja között, de csak bólogatott bután, és megsimogatta az új állatkát.
– Vanessza most nálunk fog lakni egy darabig, ugyanis a férje csúnyán elbánt vele, és haza sem mehet a szüleinkhez – magyarázta Ilona. – Ugye, nővérkém…
– Miau – reagálta le Vanessza röviden és velősen.
A házaspár napjai így teltek egy darabig, ám Zoltán kezdte egyre kevésbé tolerálni macska-sógornője jelenlétét, ugyanis Vanessza láthatólag nem ismerte az illemet és minden szívbaj nélkül lepisálta a heverőt, az ágyba ürített, és nem volt már a lakásban egy olyan hely sem, ahol Zoltán ne találkozott volna macskaszőrrel: a fürdőkád, a hűtő és a mikro is tele volt vele, ám amikor a férfi még a söröspohár alján is szőrszálakat talált, kiborult a bili: artikulálatlan hangon elkezdett üvölteni.
– Mi a baj szívem? – kérdezte Ilona ijedten. – Kérlek, halkabban, mert megrémíted szegény Vanesszát.
– Leszarom szegény Vanesszát! Tele van a tököm vele! Mindent tönkretesz! Küldd el innen, vagy kivágom, mint…
– … macskát szarni? – kérdezte élesen Ilona, és dühös láng villant a szemében. – NA, ennyit rólad. Egy seggfej vagy!
– Tessék?!
– Egy seggfej vagy! Még egy védtelen, bántalmazott macskát sem tűrsz meg magad mellett. Hát milyen ember vagy te? Ember egyáltalán?
– Mi van? – Zoltán elképedésében csak hápogni tudott. Mi történt az ő kicsi feleségével? De Ilona csak folytatta tovább, és káromkodott, egyre ocsmányabb hangnemben. És itt a kedves férj már nem bírta tovább cérnával:
– Aljas, sunyi macska, az vagy te, mindig is tudtam! Egy alattomos kis behízelgő rohadék. Csak dorombolsz és hanyatt veted magad, ha el akarsz érni valamit… Undorító. Mélyen megvetlek. És magamat is. Inkább lehugyoznám a kezem, mint hogy hozzád érjek!
Ilona szeme ismét villant egyet.
– Jól van – mondta hűvösen. – Sértegess. Látom, elfelejtetted, mit ígértél.
– Mi van? – Zoltánt szemmel láthatóan meglepte felesége viselkedése.
– Emlékezz: ha emlékeztetsz rá, hogy valójában macska vagyok, örökre elveszítesz – felelte Ilona haragosan. – Ostoba pöcs!
Ezzel magára hagyta a férjét, és becsapta maga mögött az ajtót. Zoltán csak állt ott, ledermedve, Vanessza pedig panaszosan nyávogott egy narancssárga, tükröcskékkel kivarrt díszpárnán.
Másnap Zoltán ámokfutásba kezdett: a Vanesszáról készített fotókkal teleplakátolta a környéket, alatta az alábbi felirattal: „Eltűnt a feleségem, Ilona, jelenleg valószínűleg macska alakban jár. Kérem, aki látja, hívja az alábbi számot: ….” Otthon pedig egyre Vanesszához beszélt, mert meg volt róla győződve, hogy a macska tudja, hol bujkálhat az ikertestvére. Vanessza azonban csak nyávogott panaszosan. Zoltán pedig, akit ingerelt sógornője értetlensége, csak üvöltött, üvöltött, még akkor is, amikor már berekedt.
– Te büdös ribanc, azonnal árul el, hol van Ilona, vagy kitépem a beled és letömöm a torkodon! – és hasonlókat. Már a szomszédok is többször kopogtattak, hogy nem hallják az üvöltözéstől a Barátok köztöt, de Zoltánt nem érdekelte semmi. Csak egyet akart: visszaszerezni Ilonát. És mivel nem járt sikerrel, dühében tönkreverte a berendezést.
Harmadnap megérkezett a rendőrség és a mentők. Felmérték a károkat, és Zoltánt egy csinos kényszerzubbonyban el is szállították a legközelebbi elmegyógyintézetbe. Megállapították róla, hogy beszámíthatatlan, ön- és közveszélyes, és tartós gyógykezelést igényel. Ebben fontos szerepet játszottak Zoltán plakátjai, de azok a videofelvételek is, amelyeket Zoltán felesége, C. Ilona nyújtott be a rendőrségen, egy nappal korábban, amikor is feljelentést tett a férje ellen. A videofelvételeket azok a mini kamerák szolgáltatták, amelyeket az asszony hetekkel korábban elhelyezett a lakás különböző pontjain, mert, saját bevallása szerint úgy érezte, baj lesz. És nézzék meg, milyen erőszakosan gesztikulál a felvételeken (sajnos hang nem volt). Aztán a szegény cicát is agyonterrorizálja… Komolyan, félek tőle, jelentette ki Ilona szipogva a vallomástétel végén. Ugye, számíthatok a segítségükre, uraim?
Ezekben a napokban Zoltánt csak egy valaki kereste fel: a hűséges Gabika, aki egy csokor gerberával és egy háló naranccsal állított be hozzá. Remegett a félelemtől, hogy egykori főnökéből mikor tör majd ki a gyilkos vadállat. Ám Zoltán csak ült, és bámult maga elé megtört tekintettel.
– Cicamicám, cicamicám, merre vagy? – kérdezte egyre. Gabika még udvariasságból szobrozott néhány percig, aztán eliszkolt. Az elmegyógyintézetből kilépve felsóhajtott.
– Te jó ég. Ki hitte volna, hogy Zoltánka egy közveszélyes őrült? Vajon mit tűrhetett mellette az a kis asszonyka? Nem csoda, hogy olyan ingerült volt… Akit naponta testileg-lelkileg bántalmaznak, hogy is lehetne… És még azt hittem róla, hogy… Istenem, mekkorát tévedtem!
A férfit gyámság alá helyezték, így ezentúl minden vagyonával Ilona rendelkezett. Gyorsan el is adta a lakást meg az értéktárgyakat, majd felpakolta csekélyke holmiját és a rengeteg pénzt, aztán a macskáját szólította:
– Cirmi! Gyere már! Itt végeztünk
hatalmi szerv, hogy segítségével leleplezhessen egy nemzetközi drogbandát, cserébe szemet hunynak apró bűnei felett. És valóban van benne minden, ami a zsánerhez tartozik, és amit hasonló témájú filmekben és regényekben olvashatunk. Főhősünknek rögtön a regény elején az életére tör egy orosz keményfiú, akit természetesen Ivánnak hívnak, majd megjelenik az orosznál valamivel egzotikusabbnak és ezzel együtt keményebbnek is számító csecsen medve, a főhős barátja, Juszup, a megmentő. Eztán találkozunk olyan divatos figurákkal is, mint a bombalábú ügynöknő (az elbeszélő így írná: NŐ), aki az NNI-től, vagyis a Nemzeti Nyomozóirodától érkezett (vö. FBI), majd a rejtélyes ázsiai származású drogbáróval és annak a regényben deus ex machinaként felbukkanó csinos huszonéves lányával, aki mindent felkavar, ráadásként pedig egy elegáns francia alfőnökkel. Úgy látszik, az ilyen történetekben a gonoszság és a hatalomvágy mértéke az egzotikummal és az ismeretlenséggel, esetleg az idegenséggel egyenesen arányos. Ám ezen már a James Bond-történetek is túlléptek. Be kell vallanom, érdekesebb lett volna számomra a regény, ha szeretett hazánk bűnözőiről szól, nem pedig egyéb nyugat-közép-európai nagypályásokról.
