Bejegyzések kategória bejegyzései

Barátom, a bértroll

Karácsony előtt egy héttel, amikor a gyerekek az adventi naptárból szedik ki a csokikat, a szülők pedig munka után a bevásárlóközpontokban izzadnak bele kabátjukba, az egyetemista Juli a Szabó Ervin könyvtár olvasótermében ült, és egy hatalmas, hervasztóan unalmas tankönyvbe temetkezett. Kint már vaksötét volt, de még egy óra volt hátra zárásig, és Juli mindenképpen szeretett volna a könyv végére érni, hogy legalább valami halvány esélye legyen a másnapi vizsgán. Ez mégsem jött össze: pittyent egyet a telefonja, sms érkezett a barátjától, Petitől, benne két szóval: „meló van”.

Juli okos lány volt, a telefonja is okos volt, úgyhogy azonnal megértette az üzenetet és megnyitotta a megfelelő weboldalt. Egy friss cikket talált egy fiatal közgazdásztól, ami a felsőoktatási reformról szólt, hogy szerinte hogyan lehetne olcsón, demokratikusan és hatékonyan véghez vinni anélkül, hogy a diákok ezrével menekülnének külföldre a hatalmas tandíj elől. Nem volt ideje tüzetesen végigolvasni, de tudta, hogy nem is erre van szükség, hanem hogy minél gyorsabban hazaérjen.

Tíz perccel később már a buszon ült. Újra megnézte a cikket a telefonján, és látta, hogy már tizenkét hozzászólás érkezett. A kommentelők lelkendeztek, hogy milyen értelmes az ötlet, és hogy milyen igaza van a szerzőnek. Juli tudta, hogy nincs veszteni való ideje: a buszmegállótól a lakásig már futva tette meg az utat. Felrohant a lift nélküli bérház negyedik emeletére, lihegve nyitott be az ajtón. Peti az egyszobás lakás egyetlen asztalánál ült, rajta egy laptoppal és egy üveg vörösborral, ami már félig üres volt.

– Hol tartasz? – kérdezte Juli, miután szájon csókolta Petit.

– Most még DrMaximus vagyok – mondta Peti, és buzgón gépelt tovább. – A kanapé mellett van a jelmezes doboz.

Akkor van tíz-tizenöt percem, gondolta Juli. A jelmezes dobozt még nem nyitotta ki, ehelyett megtalálta az ágy mellett Peti egyik szemináriumi dolgozatát, végigolvasta, aztán felvett egy dioptria nélküli, vastag keretes bölcsész-szemüveget. DrMaximus kellemetlen, személyeskedő, tudálékos stílusát már jól ismerte, úgyhogy ehhez igazította az első performanszát.

– Elküldted a kommentet? – kérdezte Juli, amikor látta, hogy Peti hátradől.

– El. Már ki is jelentkeztem. És beléptem Gyúrós Sanyika néven.

– Nagyon jó. Akkor idd ki a maradék bort, mindjárt hozom a másik üveget.

Miután Peti megitta a bort, Juli belekezdett. – A szemináriumi dolgozatod csapnivaló – mondta, és közben egy ceruzával bökdöste Peti hasát. – Végig kevered benne a francia és a német civilizáció-felfogást. Egy kisegítő iskolás is jobbat írna, mint ez a szar. Azt meg, hogy mi a posztmodern, szerintem soha többé ne próbáld meg felfogni. Egyszerűen nincs hozzá elég agyad. A helyesírásod meg rémes. Több helyen olyan vesszőhibákat vétettél, hogy én szégyelltem magam helyetted.

– Köszönöm – mondta Peti. Juli még egy jó nagyot szúrt a ceruzával Peti hasába, aztán kiment a konyhába a második üveg borért. Peti kellően felidegesedett az intellektuális megalázáson és a bökdösésén, így Gyúrós Sanyika néven egy jó hosszú, helyesírási hibákkal tarkított és dühtől fröcsögő hozzászólást írt a cikkhez, amiben öntelt, tudálékos pöcsfejnek nevezte mind a cikk szerzőjét, mind pedig a DrMaximus nevű hozzászólót. Azt sem felejtette el hozzáfűzni, hogy nincs szükség ennyi diplomásra, és inkább mennyen (sic!) el mindegyik kapálni. Aztán lehiggadt, kijelentkezett Gyúrós Sanyikaként, bejelentkezett DrMaximusként, és néhány leereszkedő sorban kioktatta Gyúrós Sanyikát, hozzátéve, hogy ennek a cikknek az olvasói 99%-ban a funkcionális analfabéták, vagy a műszaki értelmiségiek közül kerülnek ki, ami lényegében ugyanaz.

Juli közben visszatért a borral, kinyitotta és töltött Petinek. Amíg Peti megitta az újabb pohár bort, öt új hozzászólás érkezett. Kettő még az eredeti cikkel foglalkozott, három viszont már a hozzászólásokkal: az egyik Gyúrós Sanyikát oktatta ki a nyomdafestéket nem tűrő kifejezésekért, a másik kettő DrMaximust szidta az önteltsége miatt. Peti ezek után Gondolkodó néven jelentkezett be, mind az öt hozzászólót egyenként seggfejnek nevezte, aztán kijelentkezett, és rögtön utána bejelentkezett Turbógejzír néven, és három sorban leírta nyolc magyar politikus nevét, aztán azt, hogy legszívesebben mindegyikük hulláját fellógatná a Kossuth téri zászlórúdra.

Juli eddigre beöltözött náci tisztnek. Tányérsapka, hosszú fekete bőrkabát és fekete csizma volt rajta. A már meglehetősen spicces Peti kezeit egy bőrövvel a radiátorhoz kötözte, aztán akkorát rúgott hátulról a térdhajlatába, hogy Peti a földre rogyott. Juli kiválóan beszélt németül, ami kapóra jött ehhez a performanszhoz: elszavalt egy Hölderlin-verset eredetiben, de üvöltve, és közben néha lekevert egy pofont Petinek. Peti egy szót sem tudott németül, fogalma sem volt, miket kiabál Juli, de meg volt róla győződve, hogy minden szava háborús bűncselekmény. Juli végül eloldozta Petit, aki visszatámolygott a laptophoz, bejelentkezett Hipster69 néven, és elkezdett írni egy hosszú, dühös kommentet, amiben náci fasiszta disznónak nevezte a cikk szerzőjét és a hozzászólók közül tízet, köztük DrMaximussal, Gyúrós Sanyikával, Gondolkodóval és Turbógejzírrel. Mielőtt elküldte volna, odahívta Julit, aki átnézte a szöveget, kijavította a félregépeléseket, és a végére odaírta, hogy „Európában ti már rég a pöcegödörben rohadnátok, bárcsak ne ezen a lábszagú, szaros Magyarországon élnék, ahol mindenki paraszt”.

Peti nagyon émelygett, hányingere volt, lefeküdt a parkettára hanyatt. Juli nézte az új hozzászólásokat: már egyik sem azzal foglalkozott, hogy miről szólt az eredeti cikk, hanem arról, hogy melyik kommentelő menjen el az anyjába. Mindjárt készen vagyunk, gondolta, már csak az utolsó fázis van hátra. A jelmezes dobozból kivette Kriszta blúzát, és a haját is hátrafogta copfba úgy, ahogy Kriszta szokta. Kriszta Peti előző barátnője volt, akibe sokkal szerelmesebb volt, mint Juliba. Már másfél éve, hogy Kriszta elhagyta Petit egy jóképű, fekete hajú izraeli fiúért, aki egy nagy multicégnél dolgozott, és remekül keresett.

– Peti – térdelt le Juli a parkettán fekvő fiú mellé, Kriszta blúzában. – Meg kell értened, egész egyszerűen kevés vagy nekem. Avner egészen más. Jóképű, gazdag, kedves, figyelmes… És isteni az ágyban. Nyolcszor volt orgazmusom vele. Akkor, amikor te abban a hülye kulcsosházban piáltál a hülye barátaiddal.

Peti hatalmasat üvöltött. Felpattant, a laptophoz lépett, és öt percen át verte a billentyűket. Utána felállt, az ágyhoz tántorgott és arccal előre a párnák közé rogyott. Juli átnézte a kommentet, kijavította az elütéseket az olyan komplex szókapcsolatokban, mint a hazátlan buzeráns zsidó féreg, meg a gennyesképű tetves hazaáruló, aztán elküldte a kommentet. Kijelentkezett, mint Szittyaharcos, a konyhába ment és főzött egy teát. Aztán visszament a géphez, és azt látta, hogy húsz új komment érkezett, amelyekben említés sem történt a cikk eredeti témájáról, mindenki az előző hozzászólókat, különösképpen Hipster69-et és Szittyaharcost szidta. Nagyon jó, ebből sem lesz már értelmes vita, gondolta. Kikapcsolta a gépet, leoltotta a villanyt és bebújt Peti mellé az ágyba.

Az éjszaka közepén Peti felébredt, átölelte és megcsókolta Julit, aztán bekapcsolta a laptopot. Juli nagyon fáradt volt, nem maradt ereje megkérdezni Petit, hogy miért nem alszik, visszazuhant a mély álomba.

Másnap Juli nem ment vizsgázni. Helyette a pártközpontban ült a folyosón egy fotelben. Petit várta, aki már fél órája bent volt az egyik irodában. Bentről dühös kiabálás hallatszott. – Te szerencsétlen hülye! Hogy jutott eszedbe mindenhova beírni az igazi neved? Mind a hat nyomorult nicknevedet leleplezted! Takarodj innen, te senki, meg ne lássalak többet!

Némán gyalogoltak a buszhoz. A megállóban Juli nem bírta tovább, meg kellett kérdeznie.

– Miért csináltad?

– Felébredtem éjszaka. Nem is emlékeztem, mi mindent írtam össze az este. Aztán bekapcsoltam a gépet és megnéztem… és majdnem elhánytam magam. És arra gondoltam, hogy hiába kapok tízezer forintot minden szétcseszett cikkért, amit fröcsögésbe fullasztok, én ezt a melót nem tudom tovább csinálni. Nem akarok bértroll lenni. Nem ilyen estéket akarok magunknak. És beléptem mind a hat nickemmel, és mindenhová azt írtam, hogy Bartha Péter vagyok, és hogy bocsánat.

– Értem – mondta Juli. – Jól tetted.

Jött a busz, felszálltak. Némán ültek egymás mellett tíz percig, aztán leszálltak. Esett a hó. A ház felé gyalogolva Juli megint megszólalt.

– Akkor ezentúl nem kapsz pénzt a párttól azért, hogy az értelmes cikkeket szétbarmold a hülye hozzászólásokkal?

– Így van.

– Szeretlek.

Összeölelkeztek a hóesésben. Aztán a házhoz érve Peti kinyitotta a postaládát. Csekk jött a gázművektől, harmincnégyezer forintról.

– Ezt nem tudjuk kifizetni – mondta Peti.

Juli hallgatott.

– DrMaximus, Hipster69 és Szittyaharcos nincs többé – mondta Peti. – Csak Bartha Péter van. És Bartha Péter nem tudja kifizetni a gázszámlát.

– Akkor majd Bartha Péterrel fogok halálra fagyni – mondta Juli.

 

A negyedik

pelikany7

A pengék tisztítása az erdei királyok szerint a gyengeség jele. Azt mondják, a vér az igazság színe, a jog pecsétje és az adósság megfizetésének valutája. Lefordítva: viseljük becsülettel.

Aztán felhívtam a figyelmet a fertőzésekre és a szagra. Rövid tanakodás után beleegyeztek, hogy lemenjek a kaszakútba takarítani. Azt nem engedték, hogy rágyújtsak a közelében, de már nem veszem észre az ilyesmit, a fivérek szava (állításuk szerint) mindig is szent és ésszerű volt.

Amíg el nem kapták őket, jut eszembe.

Hetente pucoltam ki a lyukat, az épen maradt testek nagy részét eltemettem, a többit a kutyáknak adtam, és nem sajnáltam tőlük. Tudom, hogy a fivérek módszerei az ésszerűség határait feszegették, de az alapelv soha nem változik, és meggyőződésem, hogy egy nap rá fog döbbenni a világ erre az alapvető igazságra: hiába élnek egyesek gazdagon, kényelemben, ha nem figyelnek azokra, akik nem ilyen szerencsések.

Mégis rágyújtok, mélyen leszívom a füstöt, lehunyom a szemem, mielőtt bezárom az egész kócerájt. Apám régi pipája füstöt ereszt, a füst történeteket mesél. Töprengek.

Hullt ránk a szar évtizedeken, évszázadokon át, kisanyáim, mindannyian vérrel és arannyal fizettünk olyanoknak, akiknek mozdulniuk sem kellett semmiért, és mindennek tetejébe a lányaink és asszonyaink fizették a legszörnyűbb árat. Csak úgy lehet egyenlőség, ha így teszünk mi is.

Még egy test, az utolsó. A nap fényében a vér olyan, akár a nyálka, a ragasztó: tapadnak a koponyához a falevelek. A kaszák sorban hevernek az avaron.

Szinte még össze lehet rakni a lányt, hiába tépték meg a fivérek, még rajta van az a gazdag gönce. Apám szavai jutnak eszembe, hogy a nőgyűlölet a leggyalázatosabb bűn, amit férfiember elkövethet, mert nem a tettekkel kezdődik, hanem egy gondolattal, egy hamis gondolattal, egy megmerevedő szerszámmal, fiacskám, aztán csak azt veszed észre, hogy mindent gyűlölsz, ami nem te vagy. És az csakis a te hibád.

Megnyalom a számat.

Engem ez az egész nem érdekel. Hogy a fivérek azt támadták, ami a legjobban fájt a nemességnek, az nem az én dolgom. Nőket öltek halomra, a gyűlölt gazdagok leányait: legyen pótolhatatlan a veszteség és húsba hatoló a fájdalom, azoknak is, akik a kútba kerülnek, azoknak is, akik gyászolni maradnak. Így van ez rendjén.

Ások. Egész éjjel, ha kell. Bezárom a házat. Itt nekem már nincs dolgom, már nincs többé feljebbvalóm, aki az életem megmentése jogán parancsolgathat.

A füst most rossz ízű. Eloltom a pipát.

De a bosszú, imígy gondolom, a bosszú még hátravan.

Jönnek, hallom én. Aki túlélte, meg az egész bagázs. Még felgányolok ezt-azt, aztán ideje elbújni. S talán átöltözni.

Valami ünnepibe, ha már ekkora hepajt csapnak, jut eszembe. Néha kinézek, aztán látom, hogy csináltak a kútra nagy sírhantot a holtak emlékére. A királykisasszonynak odaadták a palotát, meg azt a fecsegő tollpárnát.

Valami ünnepibe öltözni – amennyire tőlem telik: szerényen – kifizetődő. Ahogy megtámaszkodni egy fa törzsénél, az is. Aztán egy pillanatra, de csak egy pillanatra megijeszteni ezt az egyedül kószáló kisasszonykát.

Aztán mosolyogni, félszegen.

– Szegény vándorlegény vagyok. Nem akartam ijedtséget. Ne tessék már haragudni.

Így köszöntöm. Ő a tekintetének ragyogásával hálálja meg.

Nem egészen néhány nap és kimondja egy tiltott találkozásunkon, ahogy meztelenül fekszik a fövenyen:

– Ásó, kapa, s nagyharang válasszon el minket!

Biccentek.

– Úgy legyen.

Egészen figyelemre méltó, hogy ismeri a gondolkodásmódomat, hogyan próbál hatni erre az érzékeny lélekre, a negyedik erdei kiskirály alapvető érzéseire. Szép emlékek. Apám hangja, füstje. Régi mesékben mondogatta így: ásó, kapa, nagyharang.

Talán épp ezért lesz minden a legnagyobb rendben.

Ezek a kedvenc szerszámaim.

  

Interjú a szerzővel:

 

1. Mi volt az, vagy volt-e döntő mozzanat az életedben, ami írásra késztetett? Van-e esetleg egy kiemelt emléked ezzel kapcsolatban?

Döntő mozzanat nem hiszem, hogy volt. Testvérek és többnyire apa nélkül nőttem fel. Az ember ilyen helyzetben előbb-utóbb összetalálkozik a fikcióval, ami kitölti a hiányokat. Egy idő után talán jobban is ismertem azt a változatos mozaikvilágot, mint az igazit. Ehhez értettem a legjobban, és én ezt elfogadtam. Vannak olyan apróbb mérföldkövek az életemben, amelyek mindig egy lépéssel közelebb vittek az írósághoz (egy könyv, egy film, egy lelkiállapot), de ezek azóta már szintén csak mesék.

 

2. Mik a terveid a jövőre nézve? Szerinted mi a fontosabb: a népszerűség, a medialitás vagy az “igazi értékek”, amik tovább öröklődhetnek az utókornak?

Ha csak az irodalomra korlátozódó terveimet nézzük, a válasz rendkívül egyszerű: továbbra is írni, rendszeresen és változatosan. Mint jelenlegi “láthatóságom” mutatja, új játékos vagyok a pályán, ezért értelemszerűen még keresem az olvasókat és a megjelenést. De ha az irodalmi közéletbe való beilleszkedésről (szereplésről?) van szó, nagyon vonakodó tudok lenni. A népszerűség jutalom, nem célkitűzés, nem azzal kell foglalkoznom. Az irodalom kihívása hatalmas, az elképzelések megvalósítása pedig mindig sikerélmény. A szavak játszóterén nincs lehetetlen, ezért olyan vonzó. És igen, eljuthat a mű egy olyan pontra, ahol elkezd több lenni, mint ami, egyesek nekik tetsző értékekre találhatnak benne, de efelett senkinek nincs hatalma. S hogy mi ebben az összetett tevékenységben fontos, vagy sem, erről csak a tapasztaltabb szerzők tudnak érdemben nyilatkozni. Még én is keresem a választ.

 

3. Szerinted mi a jelentősége a (szép)irodalomnak korunkban? Mennyire népszerű, mennyire terjeszthető?

Valljuk be: az irodalom egy a sok közül. Valószínűleg az a gyerek, aki a leghátsó sorban ül és nem nagyon hallani a hangját. Persze, tudja magáról, hogy egy nap majd megváltja a világot. Ha elég sokáig vár. Feltehetik ezt a kérdést egy irodalmárnak: nyilvánvalóan azt válaszolja, hogy az irodalom a legjelentősebb, nem lehet nélküle lélegezni sem. De naivitás azt hinni, hogy az emberek többsége is így gondolkozik, még ha illendőségből azt is mondják: az irodalom fontos. Az inkább a kérdés, milyen többletszerepük lesz az íróknak ebben a korban; erről már vannak elképzeléseim. Ami az olvasói kultúrát illeti, már évtizedek óta emlegetik a hanyatlását, és főleg itthon látszik, hogy az olvasók nem tudják eltartani az írókat. Rengeteg jó könyv van a könyvesboltok polcain, de még a kitartó olvasók sem tudnak ennyit elbírni. Nagyon nehéz dolguk van az íróknak, ha a népszerűség a céljuk. De általában jobban tudják, mire vállalkoznak, és hogy miért vállalkoznak rá. Ebből a szempontból pedig egyáltalán nem rossz a helyzet. Ranganathan törvényeinek utópiája, hogy minden könyvnek akad olvasója, s minden olvasónak jut hozzá illő könyv. Ennél több talán nem is kell.

A MESÉLD ÚJRA PÁLYÁZAT

A MESÉLD ÚJRA PÁLYÁZAT

MESELD UJRA

I. helyezését FARKAS BALÁZS novellája nyerte,
melyet a szerzővel készült interjúval vasárnap este a főoldalon közlünk.

II. helyezés: JUHÁSZ IMRE verses elbeszélése

III. helyezés: DUDÁS BERNADETT novellája

Különdíj: MÉSZÖLY ÁGNES képregénye BÓDI KATI illusztrációival

A II., III. és különdíjas alkotásokat a főoldal facebook-oldalán újraközöljük.

A legtöbb lájkot HROTKÓ CSENGE kapta, tehát övé a közönségdíjas alkotás: 

http://ujnautilus.info/a-flamikanymadar/

A zsűri figyelemreméltónak találta még KÖVÉR DÓRA, LANG EDINA, NYESTE ZSOLT pályaműveit.

Az összes alkotás olvasható az Újnautilus Fórumának facebook-oldalán.

És végül a népmese, amelynek átköltésére a pályázók vállalkoztak:

http://ujnautilus.info/a-pelikanymadar/

Ott állt fent a dombon

Ott állt fent a dombon. A Városligetben voltunk. Néztem, mint egy jelenést, majd felrohantam hozzá, és megöleltem. Egész testét éreztem életemben először, de minden olyan volt, mintha öröktől fogva így lenne, és nem volt idegen teste a testemtől. Álltunk ott sokáig, tartott ő is. Ringatott, mintha félnem kéne tőle, hogy elillan. Késtél, mondtam. Tudom, de nem jöhettem hamarabb, felelte. Olyan rég… Mindegy, nem is érdekel. Körbevezetlek Budapesten, rendben? Ami maradt belőle, mondtam. Rendben. Úgyis rég már, felelte. Karon ragadtam, és csak vittem magammal, át a romokon, a maradékon. Mindenfele szürke gomolyagok tartottak az ég felé, emberek sétálgattak, mentek kávézni, próbálták folytatni életük. A Margit hídhoz érve felmutattam rá. Akkor még nem volt ilyen, mondtam, villamos járt rajta, és futók tartottak a szigetre. Most csak pallók vannak, a ködtől még nem lehet látni a Margit-szigetet, mondtam. Nem baj, majd egyszer, felelte. Menjünk inni inkább! Tudok a közelben egy boltot, és kiülhetünk a Duna partra utána, mondtam. Nem ellenkezett, követett végig minden kihalt úton, a köd úgy ereszkedett le körénk, mintha ott lett volna már kezdettől fogva. Mindjárt ott vagyunk, mondtam. Én ráérek. Végre itt, felelte. Nem tudtam, mégis hogy került ide, de velem volt. Az emberek rohanni kezdtek, orvosok ültek ki a rakpartra, és hallgatták a sebesülteket. A köd lassan hömpölygött a folyó felett, emberek jöttek-mentek, volt, aki csak ült mereven, meg sem akart mozdulni. Gyere, menjünk odébb, mondtam. Követett, mintha minden mozdulatunk és szavunk előre megírt volna, ami csak erre várt. Megfogta a kezem. Szorosan fontuk össze ujjaink. Rémisztő picit, nem, mondtam. Itt vagyok, nem?, felelte. Lépdeltünk tovább. Később feljössz majd, mondtam. Persze, felelte. A hangja olyan volt, mint mikor álmaimban szólt hozzám, puhán suhant a köd felett. Azért Budapest még Budapest, és majd holnap megmutatom, merre szerettem járni, mondtam. Alig várom, felelte. Élvezni fogod. Megelevenedik majd, ne félj, mondtam. A keze, a teste, a tekintete, mindene elevenebb volt, mint amilyen én valaha is lehettem volna. Mintha bennem lüktetett volna, amióta csak ismerem. A szemei mintha belém láttak volna mélyen, és helyette is én láttam volna. Túl sok volt ez nekem, csak tereltem vissza a dombhoz, ahonnan minden kiindult, bár ki tudja, mióta is volt ez már így. Nem bírlak el. Túl sok ez nekem, és kifakadom, és nem tudom, nem tudom… mindegy, nem is érdekel, mondtam. Csak magához vont, úgy tartotta a fejem, mintha levihetné bármi. Ringtunk a ködben, mint ahogy mindig is elképzeltem. A zacskó csörgött mellettünk, közel s távol senki. De ott már nem is érdekelt semmi. Jöhettek újra, eltiporhattak volna, minden megszűnt, mert kezét végre körém fonta. Én mondtam neked, hogy fogunk találkozni, felelte. Azok a hosszas órák… én…, mondtam. És álltunk a dombtetőn, ringva, közömbösen, és nem lehetett ez sosem másképp. Elhittem a karjainak, a testének. Bele akartam mélyedni. Későn jöttél, mondtam. Ssssshhhh, felelte. A távolban egy szirénát hallottunk. Reggel nyolc óra volt. Felkeltem és sírtam. 

Paul Celan: Virág (András Orsolya jegyzetével)

A kő.

A kő a levegőben, amit követtem.

A szemed – vak, mint a kő.

 

Kezek

voltunk,

üresre véstük a homályt, és kimerítettünk mindent a sötétségből, és megtaláltuk

a szót, ami feljött a nyár csigolyáin:

virág.

 

Virág – egy vakszó.

A szemed és a szemem:

gondoskodnak

a vízről.

 

Tenyészet.

Szívfalat szívfalhoz

lapozgat.

 

Egy szó még, mint ez – amint a kalapácsok

semmibe lendülnek.

 

 

[jegyzet]

 

MaestroOsservanza_SantaLuciaKő vagy, mozdíthatatlanul súlyos. A kő mélyében ott kavarog az anyag sötétsége. Követnélek, de csak a szemem felszíne fér zuhanásodhoz. Kővakságod biztos tudása a fénynek, ami körülvesz. Hagyod. Feloldódhatnál benne. Minek. Vakon hiszel a fénynek, ami ragyogásával elvakít: nem kell semmit látni, és semmit tenni. A fény foglalatában az anyag homálya is tiszta, biztonságot adó súly. Kő vagy, lassan fénybe öleled az anyagot, megtanítod zuhanáshoz szokni. A szemed nem lát semmit, a sötétség nem vetít nézéseden keresztül képeket a dolgokra. A szemed nem lát, csak visszaveri a fényt.

 

Mégis idegen minden, amit nem érinthet közvetlenül a fény. Súlyos munka, de nekilátsz, két kezeddel vakon kaparsz a sötétségben. Vésővel esel neki az anyagnak, ahol kemény, belemarsz: kivájod, nem illanhat el szigorúan szelíd ujjaid közül. Tenyereddel merítesz a sűrű, homályos folyadékból, amíg mind elfogy, addig hatolsz a kő mélye felé, addig morzsolod, amíg mind felőrlöd. Üreges kő kell és tiszta üres sötétség. Elhagyod mind a lehúzó homályt, és most már odaadhatod magadat egészen a fénynek. Levetettél minden anyagot magadról, kivetettél minden sötétet magadból. Két dimenzióba lépsz át, üresen tátongó ablakkeret leszel.

 

És szót találsz erre: virágot. Már nem a kő súlyosságával zuhansz a szakadékba, a virágszirom törékenysége mindent odaad a szörnyű örvénynek. Szavad, a virág, az időt érinti. Kivájtad az alagutat az anyag sötét mélyén; a virág a nyár testéből vágja ki lépcsőfokait, lehasítja a homályt egészen az idő velőtlen csontjáig.

 

A virág vakszó. Virágként is vak vagy, de ez nem a kő vaksága: nem azért nem látsz, mert a fény elvakítja felszínedet, és nem hatol a cselekvés erejével a mélyedig. Már nincs is mélyed, nem maradt, mind kivájtad. Azért vagy vak, mert csak a burkod maradt, ami mindent magába fogad és mindent átenged a fényből. Mit láthatna, aki túl közel van a fényhez, és teljesen átadja magát neki? A teljes látás nem tesz különbséget az anyag homályos árnyalatai között. Színről színre halad végig a világon a fénysugár, egyik (fel)színtől a másikig, hogy mindent megvilágítson.

 

Átlátszó és anyagtalan virágszemed gondoskodik a vízről. Gond ez, a tiszta figyelem és a teljes odaadás gondja. Neked nem erőfeszítés, csak hagyni kell, hogy minden fény átmenjen rajtad, és vízzé válj – ahova megint követhet a szemem. Belőlem sem marad semmi: a szívem fala nem a felszínem csak, hanem az egész üres szívem.

 

A vízzé lett emberek kapcsolata tiszta összeolvadás, mint a vízcseppeké, és szelíden feltárulkozó különválás, mint a könyvlapoké. Összefűzöttség: sziromként kinyíló felületek szoros összetartozása. Egyik kezemből a másikba billennek a könyvlapok, közöttük burjánzik az értelem, ami lassan benövi és összezárja őket. Nem az anyagukból táplálkozik ez a szövedék, csak a falukon, két dimenziónál is vékonyabb és áttetszőbb felszínükön tenyészik. A lyukas szíven folyik keresztül, csak a falát érintheti: nincs már benne semmi más, csak önmaga kioltódása.

“És végül az üres papír…”

 

K. Benedek, budapesti lakos, foglalkozására nézve állástalan történész egy verőfényes, júniusi csütörtök délutánon halt meg. Most megszeppenve álldogál egy kivilágított vaskapu előtt és gondolatait próbálja összerendezni. Na az, hogy álldogál, már eleve túlzás mivel nincsenek lábai, ahogyan kezei illetve feje sem. Tulajdonképpen semmilyen néven nevezhető testrésszel nem rendelkezik, de kétségtelenül van, mint egy kósza gondolat gomolyog, várakozik türelmesen, elvégre valaminek történnie kell. K. tanár úr csak most eszmél rá, hogy helyzete nyomokban sem hasonlít arra, ahogyan az ilyesmit a freskókon és a halál utáni élettel foglalkozó könyvekben ábrázolni igyekeznek az odalentiek. Ezzel szemben a kapu és a mögötte felsejlő hatalmas, szikrázóan ragyogó épület éppen úgy fest, ahogyan azt a gyanútlan halandó elvárja a mennyország látképétől. Mivel, mint azt már említettem lábai nincsenek ezért megadóan lebeg a bejárat előtt és a kapuszárnyra erősített táblát betűzgeti:
    MENNYORSZÁG – műszaki vezető: Kéfás
    Belépés csak engedéllyel
    Ügyfélfogadási idő: beláthatatlan ideig szünetel
Különös módon K.-t megnyugtatja a felirat, történetesen ugyanis jól tudja, hogy Kéfás arámi nyelven kősziklát jelent és ez a tudás azzal a homályos érzéssel tölti el, hogy intellektusa bizonyára előnyére válik a legtöbb látogatóval szemben. Homályos jóérzése hamar elpárolog, amikor érces hang zeng fel körülötte, mintha a felhők, a falak és úgy általában a mindenség egyszerre szólna hozzá:
– K. Benedek, budapesti lakos, foglalkozására nézve állástalan történész, megmérettetett és könnyűnek találtatott eltévelyedés és hamis tanok terjesztése okán. Az egyetlen, az igaz, üdvözülésre vezető tan a strukturalista nyelvészet ösvénye vala.
K. egy pillanatra még hallani véli, ahogyan az óriási palota egy távoli szegletében Saussure hangosan felnevet egy viccen, amit rajta kívül talán ha hárman értenek a bolygón és már zuhan is lefelé, az örökkön égő tűz hazájába, ahol a kínzó langue-ok örökkön lobognak és parole-ják a generatív eretnekeket.

Mi azonban maradjunk még itt a kapunál, hiszen úgy érzem némi magyarázattal mégis adós maradtam. Arra, hogy a változások miként kezdődtek meg a mennyei királyságban, már senki nem emlékszik, a vezetőség pedig az idők végezetéig titkosította a vonatkozó adatokat. Annyi azonban bizonyos, hogy az angyalok lázadása után, a helyzet stabilizálása érdekében általános arculatváltást határoztak el a mennyekben és az addigi merev és megkérdőjelezhetetlen dogmák helyett egy demokratikusabb útirányt szorgalmaztak. Példának okáért a strukturalista nyelvészetet az Üdvözültek Tanácsa három napja szavazta meg az egyedüli üdvözítő tannak. Előtte három hétig az újhistorizmus volt, ami kiválóan bizonyítja annak a széles körben elterjedt vélekedésnek a jogosságát, hogy egyáltalán nem mindegy, mikor hal meg az ember.
Az új világrend komoly változásokat hozott a menny berendezkedésében. Mindent a feje tetejére állított például, amikor Pált lenyűgözte Roland Barthes munkássága, és az apostol sietve meggyőzte a Tanácsot, hogy a szerzőknek semmi köze nincsen nemcsak az általuk írt szövegekhez de kieszelt karaktereikhez sem. Ez érthető módon rákényszerítette a mennyet, hogy revideálja álláspontját a túlvilágon eddig méltatlanul figyelmen kívül hagyott regényhősök problémájával kapcsolatban. A fiktív alakok üdvözülése azonban rögtön új problémák megjelenéséhez vezetett. Már az első napokban az ifjú Werther kegyetlenül összeverte az ősz Goethét, de a véres megtorlás csak laza előjátéknak tekinthető a Rougon-Macquart fiaskóhoz képest, amikor a regényfolyam szereplőinek összehangolt támadása elől csak az angyalok karának közbelépése menthette ki a felelőtlen szerző szellemét. Ezek után született döntés a szereplők elszeparálásáról, amivel kapcsolatban viszont a hivatkozások problémája merült fel. Csak a viszonyítás kedvéért említem meg, hogy Goethe-ből, az új elgondolás értelmében, pillanatnyilag is 1628 darab járja az örök vadászmezőket. Az idős mester berzenkedett ugyan a döntés ellen, de mivel 1627 azonos szellemi kvalitásokkal és emlékekkel rendelkező alteregója jóleső borzongással vette tudomásul önnön létezését, végül összeférhetetlenségre hivatkozva elutasították a fellebbezést. Beszélik, hogy az öreg manapság már visszavonult a közélettől, ha csak teheti csöndes magányába húzódik vagy Hemingway-el beszélget, de lehet, hogy ezt is csak Kundera írta.
A menny országának ilyetén bürokratizálódásával együtemben a pokol is konszolidálódott. Mivel a szerzőség kérdésével kapcsolatban nem sikerült egyértelműen eldönteni, hogy a bűnt a szerző vagy szereplői követték el, a pokol szerepe lassan jelképessé vált. Egy ízben még az is felmerült, hogy az Úrnak felelnie kelljen e a Bibliában megírt szörnyűségekért, de végül az alkotók általános amnesztiát kaptak, figuráikat pedig önszándékukon kívül elkövetett gaztettek jogcímén szintén felmentették. A pokol ennek következtében szinte teljesen kiürült és mostanság csupán az elégedetlenkedők elrettentésének funkcióját tölti be.
Azért ne higgyük, hogy a pokol egy leányálom. Igaz ugyan, hogy a legtöbb bugyor pang az ürességtől de a hatodikban jócskán vannak azért. Itt töltik ugyanis az örökkévalóságot a filozófusok. Egy hatalmas körben ülnek székeken, mint egy csoportterápián és az idők végezetéig citálják újra meg újra, kieszelt eretnekségeiket. A büntetés azért különösen kegyetlen, mert egymás téziseit csupán annyiban vehetik figyelembe, amennyiben ezt életükben is tették, így nem valószínű, hogy belátható időn belül bármilyen konklúzió születne társalgásukból. A legrosszabb helyzetben szegény Heidegger van, akinek az elmúlt 35 évben egyetlen egyszer sem sikerült még végigmondania a Lét és időt, mivel már a harmadik fejezetnél rendszeresen elveszíti a fonalat és újra kell kezdenie és újra, és újra…