A FÖLDRŐL, TŰZRŐL, VÍZRŐL, LEVEGŐRŐL

Föld az, ami föld alakját ölti, 
és a föld rendjéhez igazodik a mindenségben, tűz az, ami a tűz alakját ölti, 
és a tűz rendjéhez igazodik a mindenségben, víz az, ami a víz alakját ölti, 
és a víz rendjéhez igazodik a mindenségben, levegő az, ami a levegő alakját ölti, 
és a levegő rendjéhez igazodik a mindenségben.

AZ ELSŐ VILÁG TEREMTÉSE

És elhatározásra jut Taiova, 
és parancsot ad helytartójának, Szotuknangnak,

és földet vesz ki Szotuknang a mindenségből, 
és a földből megteremti az első világot, 
és törvényeket ültet az első világba, 
és nevet ad az első világnak, és a mindenségbe helyezi,

és földet vesz ki Szotuknang az első világból, 
és a földből megteremti a növényeket, 
és szívósságot ültet a növényekbe, 
és nevet ad a növényeknek, 
és az első világba helyezi őket,

és földet vesz ki Szotuknang az első világból, 
és a földből megteremti az állatokat, 
és alázatot ültet az állatokba, 
és nevet ad az állatoknak, 
és az első világba helyezi őket,

és földet vesz ki Szotuknang az első világból 
és a földből megteremti az embereket, 
és bölcsességet ültet az emberekbe, 
és nevet ad az embereknek, 
és az első világba helyezi őket

és szemügyre veszi Szotuknang az első világot, 
szemügyre veszi 
    az első világ törvényeit, 
    az első világ növényeit, 
    az első világ állatait, 
    az első világ embereit,

és a törvények közül kiválasztja a megértést, 
és megteszi az első világ törvényének, 
és a növények közül kiválasztja a négylevelet, 
és megteszi az első világ növényének, 
és az állatók közül kiválasztja a kígyót, 
és megteszi az első világ állatának, 
és az emberek közül kiválasztja a halászt, 
és megteszi az első világ emberének.

A TEREMTÉSRŐL

A Teremtés ajtó; 
amely a semmiből a valamibe nyílik, 
és sarokpántján öröktől fogva jár.

SZILIOMOMO ÉS PALAOMAUKI II

Mint hónapok óta minden este, 
Sziliomomo kint áll az ablak előtt, 
és Palaomaukit nézi,

Palaomauki bent ül a házban, 
és őrlőkővel kukoricát őröl,

éppen kedvenc virágukról 
a sündisznókaktusz kehelyalakú 
virágáról beszélgetnek,

Palaomauki úgy találja, hogy cinóberpiros, 
Sziliomomo úgy véli, hogy inkább karmazsinpiros,

ezen elvitatkoznak egy darabig,

Sziliomomo már éppen 
vissza akarja vonni a véleményét, 
amikor Palaomauki váratlanul 
abbahagyja a kukoricaőrlést, 
kezét ölébe teszi, 
és igazat ad Sziliomomónak,

Sziliomomo majd ki ugrik a bőréből örömében, 
mert Palaomauki ölbe tett kezével végre azt jelzi, 
hogy figyelmét teljesen neki szenteli, 
és hajlandó hozzá menni feleségül,

a sündisznókaktusz kehelyalakú virága kinyílott.

A NYÁRI TÖLGYERDÖ HAJNALI LEHELETE 
   “(Kojavesima, Sziliomomo testvérbátyja beszéli aki járt messze északon)“

Mihelyt megpillantod a nyári tölgyerdőt, és mondjuk, egy elvirágzott csipkebokrokkal teli füves tisztást keresztezve vagy egy kiszáradt patak medrében felfelé kapaszkodva közeledsz feléje, először szárazságot érzel a levegőben, ha nem látnád, hogy mindent belepett a harmat, azt hihetnéd, dél van, aztán minden átmenet nélkül melegbe ütközöl, fel vagy öltözve, mégis, mint az öledben alvó macska testének hője, áthatol a ruhádon, majd pár lépés megtétele után hirtelen illatok tódulnak az orrodba, száraz avar, harangvirág, vadlucerna, fürtös zanót, rókagomba, meténg, szamóca, és még ki tudja, minek az illata, egyetlen hasonlíthatatlan illatot alkotva, és egyszeriben rájössz, hogy ez a szárazság, ez a meleg, ez az illat együtt a nyári tölgyerdő lehelete, és a felfedezés feletti örömödben a csábításnak engedve, a kötelező óvatosságról megfeledkezve, feszes bőrrel és remegő orrcimpákkal egyre beljebb hatolsz ebbe a leheletbe, egészen addig, amíg a nyári tölgyerdőhöz nem érsz, és az űzött vad nyomát szem elől vesztve magad is leheletté nem válsz.

EOTOTO ÉS AHOLI AZOKRÓL, AKIK ÉRTIK A TEREMTŐ TERVÉT, ÉS AZOKRÓL, AKIK NEM ÉRTIK A TEREMTŐ TERVÉT

Akik szívükben érzik az élet jóságát és céljának komolyságát, 
és egymás iránt nemes érzelmeket táplálnak, 
és elvetik a nemtelen érzelmeket, 
        azok értik a Teremtő tervét, 
akik szívükben nem érzik az élet jóságát és céljának komolyságát, 
és egymás iránt nem táplálnak nemes érzelmeket, 
és nem vetik el a nemtelen érzelmeket, 
        azok nem értik a Teremtő tervét.

EOTOTO ÉS AHOLI A SZERETETRŐL I.

A szeretet a Teremtő szándékának megértése,

a szeretet színhelye a Földtest, 
a szeretet kezdete a világosság, 
a szeretet módja az odaadás, 
a szeretet eszköze az alázat, 
a szeretet útja a követés, 
a szeretet iránya a közeledés, 
a szeretet jelentése a bizonyosság, 
a szeretet célja a tökéletesedés,

a szeretet minden ember kötelessége.

SZILIOMOMO ÉS PALAOMAUKI KÉRÉSE TAIOVÁHOZ

Ó, 
urunk, 
add, 
hogy legyen még gyerekünk, add, 
hogy legyen még legalább öt gyerekünk, még öt gyerek elég lenne, 
mondjuk, 
még négy fiú 
meg még egy lány,

persze, 
lehet több is, 
de ha egy mód van rá, 
kevesebb ne legyen, 
arra kérünk, 
nem mintha nem szeretnénk azt a kettőt, 
Polipkoimát meg Hopaqát, 
aki van, 
szeretjük mi őket, 
nagyon is szeretjük, 
csak hát olyan nagy bennünk a szeretet, 
hogy úgy érezzük, 
túl sok két gyerekre, 
még legalább ötre futná belőle, 
olyan nagy, 
kérünk, 
teljesítsd a kérésünket, 
hidd el, 
mindnyájan jól járunk, 
nekünk nagyobb lesz az örömünk, 
neked meg nagyobb lesz a dicsőséged.

AMIT SZILIOMOMO MONDOTT PAVATINAK, MIKOR ELHIBÁZTA AZ ŐZET

Ma elhibáztam az őzet, 
de nem szidott össze érte 
otthon a feleségem, Palaomauki, 
és nem mondta, 
hogy ez annak a jele, 
hogy öregszem,

szerintem ez annak a jele, 
hogy ő is öregszik, 
és egyre jobban megérti, 
hogy öregszem.

SZILIOMOMO ÖREGKORÁBAN

Itt ülök kint, a ház előtt, 
a nagy, viharverte, 
töredezett szélű, lapos homokkövön, 
amelyet még néhai apai nagyapám, 
Maszaviszteva görgetett fel ide 
a völgyből ülőkének, 
és amely része a földnek,

itt ülök, 
és néhai apai nagyapámra, 
Maszavisztevára gondolok, 
aki után csak ez a nagy, viharverte, 
töredezett szélű, lapos homokkő maradt, 
amikor maga is része lett a földnek.

Búcsú az ifjúságtól

Jó volt az izmok rugalmassága, 
a feszülés 
és ernyedés, 
búcsúzom tőled, ifjúság,

jó volt a csontok szilárdsága, 
a tartás 
és keménység, 
búcsúzom tőled, ifjúság,

jó volt a láb fáradhatatlansága, 
a könnyűség 
és fürgeség, 
búcsúzom tőled, ifjúság,

jó volt a kéz biztossága, 
a nyugalom 
és rezzenetlenség, 
búcsúzom tőled, ifjúság,

jó volt a szem élessége, 
a megpillantás 
és felismerés, 
búcsúzom tőled, ifjúság,

jó volt az elme fogékonysága, 
a kíváncsiság 
és merészség, 
búcsúzom tőled, ifjúság,

jó volt a gondolatok szárnyalása, 
a magasság 
és mélység, 
búcsúzom tőled, ifjúság,

jó volt a szív tisztasága, 
a gyanútlanság 
és őszinteség, 
búcsúzom tőled, ifjúság,

jó volt az érzések izzása, 
az öröm 
és elragadtatás, 
búcsúzom tőled, ifjúság,

Haldokló dala I.

Éltem, 
nem bánom hát, 
hogy meghalok.

Haldokló dala II

Hosszú utat kell megtennem a haláltól a születésig. 
De nem félek, mert megint lesz erőm.

SZILIOMOMO ÉNEKEIBŐL

Tavaszi ének

A sárga Nap-házban meleg-gyermek ül és játszik, 
a fehér felhő-házban eső-gyermek ül és játszik, 
a kék levegő-házban szél-gyermek ül és játszik, 
a fekete Föld-házban csíra-gyermek ül és játszik, 
a piros szív-házban öröm-gyermek ül és játszik.

Böjti ének

Uram, könyörülj rajtam, 
vedd el éhemet, 
vedd el szomjamat, 
hogy minden gondolatomat 
neked szentelhessem.

Ének legénykorából

Csosovi hegyén felhő ül, 
az oldalban süt a Nap, 
de a csúcs felett borult az ég,

ma nem láttam Palaomaukit, 
az arcom mosolyog, 
de a lelkem bánatos,

Csosovi hegyén felhő ül. 

Szinesztézia

Szürke egyes és kék hatos. Kinyitom a szemem és vágnak nekem egy szelet tortát. Az ártatlannak tűnő édes, krémes diótorta kifog rajtam és szűk családi körben elterülök a kanapén. Újra lehunyom a szemem, de most hosszabb időre. A desszert szónak barna csokoládé színe van, a közepe narancssárgán fénylik.
Szürke egyes, két narancsszínű kilences, sárga kettes. Ebben az évben születtem, áprilisban, ami halvány vörös, de ha hosszabb ideig gondolok rá, még színesebb. Az eleje citromsárga, az ’r’ betű világosbarna. Talán a rajz órákon ezért nem hiányoztak a színek, mindig grafittal satíroztam. Azt hiszem… Igen, az iskolában kezdődhetett a piros mosolygós arcokkal, aztán a barna ötösökkel, sárga négyesekkel és vörös hármasokkal. A szürke egyesek és sárga kettesek csak később jöttek, egy kivétellel.
Szürke egyes, két narancsszínű kilences, piros nyolcas. Ömlik az eső az ablakon, Eszter néni a legkomolyabban osztályozza elsősöket, sehol egy megértő mosoly, vagy egy kedves szó. Minden gyerek az év végi  dolgozatát tartva remeg, a hátsó sorban egyetlen gyerek szeméből folyik a könny. Ez vagyok én. Mindig mikor a lapra nézek, még jobban elszorul a torkom, és visszatarthatatlanul sírok. Közben úgy szipogok, hogy a másik padsorból is átnéznek rám, aztán vissza a barna ötösöket és sárga négyeseket osztogató tanár nénire.
 – Eszter néni, a Kristóf sír… 
 – Hadd sírjon. Kelemen Márta?
 – Ötös.
 – Év végére is. Lapu Marcell?
 – Négyes.
És ez így megy hosszú-hosszú ideig, az egész matematika óra ezzel megy el, én pedig az időjárással együtt zokogva nézem tovább a nagy bekarikázott szürke egyest, amit a témazáróra pirossal írtak rá. Mit rontottam el? Igaz, hogy szombat reggel – ezt biztosan tudom – a barna ötöst és a narancs kilencest egy Tapsi hapsis videojáték közben összecseréltem, és kilencvenötnek láttam. A játék pontozta a pályán talált tárgyakat, de a témazárót nézve inkább a Manó matekkel kellett volna játszanom, vagy egyszerűen kinyitni, és számolni az íróasztalnál a Mickey egeres füzetemben. Még nem ismerem azt a szót, hogy pánik, de érzem. Fuldoklom, és még arra tudok gondolni a felcserélt számokon kívül, hogy ennyire nem megy a mértékegység átváltás.
 – Mi a baj? – kérdezi tőlem a mellettem ülő.
 – Meg fogok bukni! – válaszoltam kétségbeesetten.
Hiába nézem meg újra és újra, a lapon nincs mosolygós arc, se szomorú, csak az a nagy bűzölgő elégtelen.
– Szerencsés Kristóf?
– Egyes! – tört ki belőlem a nagy szürkeség, az esőcseppek továbbra is az ablakon kopogtak.
– Év végi jegy négyes. Szekeres László?
Abban a pillanatban talán még az eső is elállt. Azóta sem vigyorogtam úgy, mint akkor.

– Kristóf meg színesen látja a számokat – ébredtem fel apám szavaira.
– Az nekem is így van – mondta anyám az idős rokonunk asztaltársaságában, akit minden családi körben töltött születésnapra meghívtunk.
– Akkor volt kitől örökölni… – mondta apám.
– És a betűket – mondtam, és feltápászkodtam a kanapéról. Elmondtam nekik a sorrendet, egytől tízig. Egyszerűbb volt végigmondani, mint sorolni a különböző színes betűket az ábécéből.

– Nekem az egyes sárga, a kettes kék… – és ahogy anyám is elmondja az ő színes nyerőszámait, majdnem megsértődök, hogy ezt a mélyen belém ivódott, magától értetődő sorrendet nem jól ismeri.
– Az interneten azt írták, hogy enyhe autizmus – mondta apám és mindannyian nevetünk, az idős rokon is, de fogalma sincs, miről van szó – de volt egy lista híres emberekről, írókról, zenészekről, akik hasonlóan láttak.
– Mi is ennek a neve? – kérdezte anyám.
– Szinesztézia – válaszoltam apámmal egyszerre.
Az idős rokon iszik még egy pohárral és bölcsen hallgat. Elfogad még egy csésze kávét, és én újra visszafekszem, de már nem alszom vissza.
Sárga kettes, két fehér nulla, piros nyolcas. Apámmal borozunk az egri Szépasszonyvölgyben, a bor vörös. A pincében régi évtizedekről beszél, a hatvanas, hetvenes évekről. Természetessé vált, hogy a hatvanas éveket kéknek, a hetveneseket zöldnek látom. Az ötvenes évek barnák, de a fejemben az iskolai történelem órák után az egész évtized elszürkült.
A borospincéből kilépve elindulunk keresni egy éttermet, nem messze egy nagy táblán hirdetik: „Babgulyás ötszáz forint”. A számok beleestek a levesbe, az ötös és a két nulla zsíros lében úszik. Evés közben eszembe jut a szineztézia, talán a nagy zabálásról, a legutóbbi születésnapról, amikor először szóba jött, mert az étteremben is rendelünk bőven.
– … és még azért is jó, hogy így látom őket, mert könnyen megjegyzem az évszámokat.
– Mikor volt a mohácsi vész? – kérdezi apám, miközben kettévág egy nagy szelet húst.
– 1546 – válaszolom, de abban a pillanatban kijavítom magam – 1526!
– Na, látod.
– De tudod, miért cseréltem össze…
– Miért?
– Mert a kettes is, meg a négyes is sárga.

Egyszer élsz?

 – Mr. Phoenix, tíz perccel múlt három óra. Miss Summers már vár önre.

 Vincent az álomtól kábultan felült a karosszékében, és biztosította a titkárnőjét, hogy rögtön fogadja Miss Summerst, csak még egy percet kér, amíg rendbe szedi magát. Miután kiment, enyhe bizonytalanság fogta el, hiszen eddig még sosem aludt el munka közben. Ez egy interjú előtt nem éppen előnyös, úgyhogy oda is sétált az irodájában található italos szekrényhez, hogy egy pohár Johnnie Walkerrel némi lelket öntsön magába.

 Miközben a whiskyt ízlelgette, vetett egy pillantást az üvegre is. A jól ismert logó alatt a „Silver Label” felirat volt olvasható. Életemben nem ittam még ilyen finom whiskyt, gondolta magában Vincent. Nem csoda, hiszen maga a jó öreg Johnnie is részt vett az elkészítésében. Nagyon nehéz volt őt előkaparni, de én mondom, minden cseppért megérte.

 Miután kiürítette a poharát, gyorsan belelapozott az asztalán heverő napilapba. A szalagcímen rögtön megakadt a szeme: „Danny Costellót meztelenül látták a High Ridge Boulevard és az East Street sarkán”. Ez alig egy köpésnyire van a mi irodaházunktól. Majd így folytatódott: „Vajon tényleg a híres filmcsillagot kapták lencsevégre anyaszült pucéran, vagy csak egy meghökkentően hiteles hasonmást?”. Egy térfigyelő kamera homályos felvétele volt még látható a címlapon, egy valóban csupasz, kidolgozott izomzatú férfiról, de az arcvonásai kivehetetlenül elmosódottak voltak.

 Jellemző, amint egy sztár valami olyasmit csinál, ami markánsan elüt a karakterétől, rögtön hozzájuk fordulnak a bulvárlapok a kérdéseikkel. A kamera felvételén látható alak első ránézésre bármelyik sarki konditerem testépítője lehetett. Arról nem is beszélve, hogy mindenkinek legalább egyszer az életében mondták már, hogy kiköpött mása X színésznek vagy Y sportolónak. Nekem is jó párszor mondták már, hogy ha hátranyalom a hajamat, akkor úgy nézek ki, mint Leonardo DiCaprio, nincs ebben semmi különös.

Erről eszébe jutott, hogy mindjárt be kell hívatnia az újságírót, úgyhogy még gyorsan eligazgatta összekuszálódott haját, és megigazította sötétkék nyakkendőjét. Ezután helyet foglalt az íróasztala mögött, majd lenyomott egy gombot az Edison-Tesla márkájú telefonon, és szólt a titkárnőjének, hogy engedje be Miss Summers-t.

A nő szürke kosztümöt viselt fehér blúzzal, lábán fekete magas sarkú cipő. Hosszú, göndör haja vörös zuhatagként omlott a vállára. Hegyes orra és álla, valamint enyhén mandulavágású szemei kissé rókaszerű jelleget kölcsönöztek az arcának, melyet szemüveg foglalt keretbe. A maga módján tagadhatatlanul vonzó volt, bár nem éppen Vincent esete.

–  Üdvözlöm, Vincent Phoenix vagyok, a Lazarus Biotech sajtóreferense, bár ezt nyilván ön is tudja – mondta tréfálkozó hangnemben, miközben kezet fogtak. – Miben állhatok szolgálatára?

 – Penelope Summers, Weekly Gazette – válaszolta a nő. – A főnököm azt mondta, hogy René Lazarusszal készítsek interjút, de helyette önhöz irányítottak.

– Mr. Lazarus nagyon elfoglalt mostanában, most is egy régi ügyfelünkkel tárgyal. De ne aggódjon, biztos vagyok benne, hogy a kérdéseire én is kielégítő válaszokat tudok adni – tartott egy kis szünetet, majd folytatta – Weekly Gazette? Ha jól emlékszem, korábban az önök lapja még nem foglalkozott a mi cégünkkel.

 – Valóban, elsősorban a helyi hírekre koncentrálunk, de azért némi aktuális érdekességnek is bele kell kerülnie az újságba. Éppen ezért lenne olyan szíves, és röviden bemutatná az olvasóknak a Lazarus Biotech történetét, csak hogy ők is képben legyenek?

 – Természetesen – Némi hatásszünet után (Vincent szeretett hatásszünetet tartani beszéd közben, főleg ha csinos nőkkel beszélt) belekezdett a vállalat dolgozói által unalomig ismert mondókájába. – Minden akkor kezdődött, amikor Mr. Lazarus harmincegy évvel ezelőtt egy buszbalesetben elvesztette a feleségét, Bethany-t. Lazarus ekkor már elismert biomérnök volt. Nagyon nehezen viselte a felesége halálát, így végső elkeseredésében megpróbálta mesterségesen reprodukálni őt…

 – Vagyis klónozni – vetette közbe Penelope.

 – Pontosan. Az elmélete kidolgozásához és megvalósításához rendelkezésére állt a megfelelő tudományos és technikai háttér, de az eljárás rengeteg veszélyt rejtett magában. Ilyesmit korábban csak állatokon hajtottak végre, embereken még soha. A kísérlete végül sikerrel járt, bár az eredmény nem volt tökéletesnek mondható – itt újabb szünetet tartott. – Az alany túl gyorsan öregedett, viszont a normál emberi fejlődés során lejátszódó mentális és pszichológiai folyamatok nem a megfelelő tempóban mentek végbe. Teremtményét kénytelen volt elzárva tartani a magánlaboratóriumában. Tudta, hogy előbb-utóbb meg fogják találni, és akkor vállalnia kell a következményeket.

 – Ez volt az a botrányos eset, amikor huszonöt éve egy rutinellenőrzés során találtak egy „torzszülöttet” az egyik laborban? – kérdezte az újságíró.

 – Látom, ön is készült, de én azért nem használnám a torzszülött kifejezést, hiszen mégiscsak egy érző emberi lényről van szó. Mr. Lazarus meg sem próbálta tagadni tettét, így gyorsított eljárással életfogytiglanra ítélték, Bethany-t pedig megszabadították a szenvedésétől. A fordulat öt évvel később következett be. Az amerikai védelmi miniszter, Timothy Cabell két héttel egy életbevágó fontosságú ENSZ-konferencia előtt szívrohamban meghalt, és a kormány René Lazarushoz fordult segítségül, hogy készítsen egy klónt, de lehetőleg olyat, amely normális ember módjára tud kommunikálni. A fejlesztéshez minden szükséges forrást megadtak neki, majd a konferencia után bejelentették Cabell halálát. Összességében véve az akció olyan meggyőzően sikerült, hogy Lazarus teljes amnesztiát kapott, és a pénzjutalomból elkezdhette felépíteni saját vállalatát, a Lazarus Biotech-et – hatásszünet. – A többi már történelem, ahogy mondani szokás.

– De amikor mindez nyilvánosságra került, az hatalmas port kavart, nem csak az ENSZ berkein belül, hanem az egész világon. Azzal vádolták az Egyesült Államok kormányát, hogy Istent játszik, és felelőtlenül visszaél a vezető beosztású emberek életével – mondta Penelope.

 – Az internet korában semmi sem marad sokáig titokban, ez tény. De a szükség néha olyan megoldást követel tőlünk, amire utólag nem mindig vagyunk büszkék, de ott és akkor ez tűnik a legjárhatóbb útnak. Ráadásul azóta a cégünk nem vett részt hasonló kormányakciókban, hanem a magánemberek és más cégek felé nyitott a jóval konszolidáltabb és polgári felhasználás jegyében – válaszolta Vincent. Legalábbis olyan műveletekben nem vett részt, amiről az önhöz hasonló egyszerű állampolgárnak tudomása lenne, tette hozzá gondolatban. – Cégünk jelmondata, „A szeretet örökké él” is ezt a hozzáállást tükrözi, hiszen a szeretetteink elvesztése a társadalomban elfoglalt helyünktől függetlenül mindnyájunkat megvisel. Némi anyagi ellenszolgáltatásért cserébe mi valóra váltjuk az emberek elveszett álmait.

–  Ha engem kérdez, ez semmiben sem különbözik attól, mint amikor valaki megdörzsöl egy csodalámpát, és az abból kibújó dzsinnek elrebegi a kívánságait, vagy amikor egy oltáron bemutatott áldozat után a felsőbb hatalmakhoz könyörög valaki, hogy visszaadják neki azt, amit elvesztett. Nevezheti Istennek, vagy nem, a lényegen ez nem változtat – mondta árnyalatnyit szemrehányó hangnemben az újságírónő.

 Ez a nő bosszantóan okos, gondolta Vincent. Lehet, hogy nem fogja beérni a begyakorolt, sajtót lefegyverző szövegekkel.

 – Az emberiséggel egyidős az a vágyunk, hogy a halott szeretteinket visszahozzuk az életbe. Már az ókori egyiptomi mítoszok között is találunk olyan történetet, melyben Ízisz istennő beutazza a világot, hogy összegyűjtse férjének, Ozirisz testének darabjait, hogy aztán újra életet leheljen bele – ismét hatásszünet. – Én semmi rosszat nem látok abban, ha valaki azt szeretné, hogy ismét a kedvenc macskája doromboljon az ölében esténként, vagy hogy újra a karjaiban tarthassa az elvesztett gyermekét. Mi a tudomány segítségével adjuk vissza az embereknek a reményt, kár ebbe a vallást belekeverni – kontrázott a sajtóreferens.

 Vincent életében sosem játszott központi szerepet a vallás, és ezzel nem volt egyedül a vállalat dolgozói között. Egyszer maga az igazgató, René Lazarus ezt mondta neki: „A vallás mára egy rettenetesen túlértékelt dologgá vált, Vincent. A jelenkor technológiájával mondhatni felesleges bármilyen felsőbb, transzcendens hatalom után kutatni. Mi vagyunk az istenek”.

 – Ön élt már valaha a klónozás által nyújtott lehetőségekkel? – tette fel váratlanul a kérdést Penelope.

 – Igen, egyszer, amikor pár évvel ezelőtt meghalt a családom kutyája, Spike. Fiatal golden retriever kan volt, a fiam odavolt érte. Alig három éves volt, amikor egy epilepsziás roham végzett vele. A családom egy héten át gyászolta, de az akkor ötéves fiam nem tudott beletörődni abba, hogy a kedvenc játszópajtása, aki vele együtt nőtt föl, egyszer csak eltűnt, és nem jön többet vissza. Folyamatosan rágta a fülünket, hogy Spike-ot akarja, hogy hozzuk őt vissza, satöbbi. Végül a feleségemmel azt találtuk ki, hogy karácsonyra meglepjük a fiunkat egy új kiskutyával, aki Spike tökéletes genetikai mása volt. El nem tudom mondani, hogy mennyire boldog volt akkor a fiam.

 – Szerintem sokkal egyszerűbb lett volna egy másik kutyát venni, de ezt már nem az én dolgom megítélni – jegyezte meg a nő.

 Persze, hogy nem az, mondta ki majdnem Vincent. A szemtelen újságíró szép lassan kezdte kihozni a sodrából. Valószínűleg pontosan ez volt a célja. De még mielőtt bármit is mondhatott volna, Penelope így folytatta:

 – Az utóbbi években egyre nagyobb teret nyer a klónozás a szórakoztatóiparban, valamint az egyéb szolgáltatások terén is. Látom, az ön asztalán is az Edison-Tesla Electronics által gyártott telefon van. Valamint az italos szekrénye tetején ott figyel egy limitált szériájú Johnnie Walker Silver Label whisky. Erről mi a véleménye?

 – Véleményem szerint óriási meggondolatlanság lenne parlagon hagyni egy ilyen nagyszerű lehetőséget, hiszen ki tudja, hogy a régi korok lángelméiben milyen lehetőségek rejlenek még. John Walker klónozása pedig egyenesen a Johnnie Walker-cég és a Skót Kulturális Hivatal kérése volt, és bátran kijelenthetem, hogy a Lazarus Biotech legnagyobb sikerei közé tartoznak az említett vállalkozások.

 – Ezt senki sem vitatja, de azzal nem számoltak, hogy ezzel esetleg megsérthetik ezeknek a régen halott személyeknek a jogait? Amennyire én tudom, Thomas Edison és Nikola Tesla riválisok voltak, amíg valóban éltek, most pedig együttes erővel dolgoznak a legújabb kutatásaikon. Nem félnek attól, hogyha szembekerülnek a valódi életrajzukban leírt tényekkel, akkor torzulhat a személyiségük?

 Mielőtt Vincent válaszolni tudott volna, a riporter már folytatta is:

 – Vagy említhetném akár azt is, amikor tavaly csak azért „reprodukálták” Frank Sinatrát, – mondta direkt úgy hangsúlyozva a „reprodukálták” szót, mint Vincent – hogy egy stúdiófelvétel, és egy közös fellépés erejéig együtt énekeljen egy számot a híres soul-énekesnővel, Laurie Atkinsonnal. Vagy amikor két éve visszahozták az életbe Audrey Hepburnt és Marlon Brandót, hogy együtt szerepeljenek egy filmben számos mai filmcsillaggal.

 – Talán figyelmesebben kellett volna elolvasniuk az apró betűs részt a szerződésükben –  válaszolta ingerülten a sajtóreferens, aki jól láthatóan kezdte elveszíteni a türelmét.

 – Valószínűleg ön is hallotta a hírt, hogy tegnap éjjel egy térfigyelő kamera az önök épületének közelében felvételt készített egy meztelen férfiról, aki szemtanúk szerint meglepően hasonlított Danny Costellóra, a híres akciószínészre. Egyes találgatások szerint most már dublőri és kaszkadőri szerepekre is létrehoznak színész-hasonmásokat még élő emberek alapján. Erre mit tud mondani?

 – Szerintem csak egy részeg chippendale fiú volt, aki egy elvadult leánybúcsúból próbált meg szabadulni! – más környezetben ez a mondat harsány nevetést váltott volna, de amilyen hangnemben és hangerővel mondta ki Vincent a szavakat, rögtön sikerült lehervasztania a magabiztos mosolyt Penelope arcáról. – Most pedig tűnjön el az irodámból, különben a biztonságiakkal leszek kénytelen kikísértetni!

 A megszeppent újságíró ezután felállt és szó nélkül kisétált a helyiségből. Vincent nagyot sóhajtva állt fel az íróasztalától, majd odasétált a háta mögött található üvegfalhoz. Innen remekül rá lehetett látni a főlaboratóriumra, ahol a szakemberek most is több tucat klónon dolgoztak. Voltak, akik még csak a megtermékenyítés folyamatát végezték, mások már a kész egyedekkel foglalkoztak. Biomérnökök, pszichológusok, első osztályú tanárok, sőt még állatorvosok is helyet kaptak a soraikban. A később kikerült klónoknak egy rossz szavuk nem lehetett az oktatásukat illetően, hiszen rendkívül sokoldalú képzésben részesülhettek, ahol a filozófiától és a latin közmondásoktól kezdve egészen az alapszintű önvédelemig bármit megtanulhattak. Persze csak ha a kedves megrendelő is így akarta.

 A munkaidejéből hátralévő néhány óra eseménytelenül telt. Próbált nem gondolni a félresikerült interjúra, miközben a liftben állva sebesen száguldott a mélygarázs felé. A fülkéből kilépve egyenesen megindult a kocsijához, amikor az egyik oszlop mellett elhaladva orrfacsaró bűz ütötte meg az orrát. Majdnem felfordult tőle a gyomra, de csak ment tovább.

 Ekkor valaki hátulról keményen megragadta a vállánál fogva, és valami éleset nyomott a torkához. Megpróbált ellenállni, de ennek csak az lett az eredménye, hogy a kés felsebezte a bőrét. Érezte a hideg acél érintését és a nyakán lassan végigcsorduló meleg vércseppet.

 – Vincent Phoenixhez van szerencsém? – kérdezte az ismeretlen. A hangja ismerősnek tűnt Vincent számára, bár akkor meg nem tudta volna mondani, hogy honnan.

 – Ki maga és mit akar tőlem? – kérdezte remegő hangon.

 – A nevem nem lényeges. Hogy mit akarok, azt el fogom mondani, ha már nem leszünk a kamerák kereszttüzében. Ha szökni próbál vagy segítségért kiált, azonnal elvágom a torkát, értve vagyok?

 Ezután bevonszolta őt az oszlop mögé, ahol mostanáig rejtőzött majd megfordította és durván a vasbetonhoz nyomta. Ekkor volt alkalma először alaposabban végigmérnie elrablóját: legalább egy fél fejjel magasabb volt nála, nyakát és a szája környékét friss borosta nőtte be, azonban arca felső részét és a szemét pulóverének csuklyája takarta. Viseltes télikabátot, szakadt farmert és tornacipőt viselt, ruhatára pedig átható izzadtság-, hányás- és alkoholszagot árasztott. Mintha egy csövesről rángatta volna le a rongyait, gondolta magában Vincent, miközben igyekezett nem elhányni magát.

 – Azt akarom, hogy holnap reggelre írjon egy nyílt levelet a Weekly Gazette szerkesztőségének, melyben lerántja a leplet a Lazarus Biotech piszkos üzelmeiről. Pontosan írja le, hogy mely titkos akciókban nyújtottak segítséget az amerikai kormánynak és más országoknak. Hogy kik azok a befolyásos emberek, akiknek a nyilvánosság tudta nélkül készítették el a saját és más személyek klónjait az önkényes felhasználásukra.

 – Esküszöm, fogalmam sincs, hogy miről beszél – válaszolta reszketve Vincent, majd egy hirtelen ötlettől vezérelve megpróbálta lágyékon rúgni az ellenfelét. Ránézésre hasonló lehet a testfelépítésünk és az erőnk, simán van esélyem a menekülésre.

 Elvétette. A támadónak időben sikerült kitérnie, és ezután még keményebben szorította a férfi nyakához a kést. Viszont annyit legalább sikerült elérnie, hogy a csuklya hátraessen és láthassa az arcát.

 Látta már ezt az arcot a rövidre nyírt szőke hajjal és a kék szempárral, például a Szemben a halállal című akciófilm plakátján, vagy valamelyik menő férfidezodor tévés reklámjában. Most már az ismerős hangot is volt kihez társítania.

 – Danny… Costello? – kérdezte bizonytalanul Vincent. A név említése láthatóan haragra gerjesztette a szembenálló alakot. –  De hiszen maga… Los Angelesben él, mégis mit keres itt?

 – Nem vagyok Danny Costello – mondta a férfi, aki ezek szerint a látszat ellenére mégsem Danny Costello. Lassan és halkan ejtette ki a szavakat, egyenként megszűrve őket kivicsorított fogai mögül.

 – Óh, értem már… – mondta Vincent, miközben lassan összeállt a fejében a kép. Vajon hogyan szökhetett meg észrevétlenül a laborból? Ezért még valakik garantáltan elveszítik az állásukat a biztonságiak közül. – Hadd tegyek föl egy kérdést: mégis mit akar elérni azzal, hogy megvallom valami névtelen hetilapnak a vállalat összes bűnét, kockára téve az állásomat és a családom megélhetését?

 – Azt akarom, hogy a maga főnöke, René Lazarus többé ne higgye magát istennek, és hogy végre rádöbbenjen arra, hogy nem játszadozhat felelőtlenül ártatlan emberek életével.

 – Emberek?! Ne vegyen engem egy kalap alá magával! Maguk csak szánalmas másolatok, a valódi emberek árnyékai csupán, akiket alig néhány használat után örökre eltüntetnek a süllyesztőben! – ordította felháborodottan Vincent.

 Egy ideig semmi mást sem lehetett hallani az alagsori garázsban, mint Vincent heves zihálását és a kiabálásával keltett visszhangot. Majd néhány fojtogatóan kínos másodperc után így szólt a rongyokba öltözött férfi:

–  Reméltem, hogy meg tudom győzni önt, de sajnos csalódnom kellett. Egy valamit azonban jegyezzen meg, Vincent Phoenix – mondta, miközben lazított szorításán és a kést is leeresztette. Majd a szemébe nézett és így szólt – Carpe diem.

 Egyetlen villámgyors mozdulattal elmetszette Vincent torkát, akinek még csak védekezni sem maradt ideje. A földre rogyva még látta, amint Nem-Danny-Costello elrejti a fegyverét, visszahúzza az arcába a csuklyáját, és futva elindul a kijárat felé. Miközben érezte, ahogy a torkából kiáramló vérrel együtt sebesen hagyja el az életereje is, különös megnyugvás töltötte el a lelkét. Utolsó gondolata ez volt:

 Ha igazán fontos vagyok a családomnak, akkor úgyis visszahoznak az életbe.