Bejegyzések kategória bejegyzései

Charles Bukowski: A ház

egy házat építenek

fél háztömbbel lejjebb

és én itt ülök bent

leengedett sötétítőkkel

hallgatva a hangokat,

a kalapácsok beütik a szegeket,

takk takk takk takk,

és aztán hallom a madarakat,

és takk takk takk

és lefekszem,

nyakamig húzom a takarót;

már egy hónapja, hogy építik

ezt a házat, és lassan megkapja

lakóit… aludni, enni,

szeret(kez)ni, jönni, menni,

de valahogy

most

ez nem jó,

sejlik valami őrület,

férfiak sétálnak a tetőn szájukban

szögekkel

és Kubáról és Castróról olvasok,

és éjszakánként arra járok

és látszik a ház bordázata

és benn macskákat látok járkálni,

ahogy a macskák járnak,

és aztán egy fiú húz el bicklin,

és a ház még mindig nincs kész

és reggel a férfiak

majd visszajönnek

járkálni a ház körül

kalapácsaikkal,

és talán az embereknek nem kéne házat építeniük

többé,

talán az embereknek nem kéne megházasodniuk

többé,

talán az embereknek abba kéne hagyni a munkát

és ülni kicsi szobákban

a másodikon

árnyak nélküli elektromos világítás alatt;

úgy tűnik van mit bőven felejteni

és nem megtenni,

és a gyógyszertárakban, üzletekben, bárokban,

az emberek fáradtak, nem akarnak

mozdulni, és én ott állok éjszaka

és nézek keresztül a házon és a

ház nem akarja, hogy megépítsék;

az oldalain keresztül látom a lila hegyeket

és az este első fényeit,

és hideg van

és begombolom a kabátom

és ott állok, nézek keresztül a házon

és a macskák megállnak és néznek

amíg zavarba nem jövök

és megyek Észak felé végig a járdán

ahol majd

cigit és sört veszek

és visszatérek a szobámba.

 

 

                                   Farkas Kristóf Liliom fordítása

 

albednij_11

(Kép: Alekszej Bednij)

 

 

Sínen vagyunk

 

A lábam megáll félúton, ahogy felfele mászom a vonat magas lépcsőjén. Elég kitekert pozíció, de észre sem veszem. Nem rég mosták fel a padlót, vizesen csillog, és mindent betölt az a szag. Mosószer és fertőtlenítő keveréke, de nem a tisztaságérzést keltő fajta, hanem az a terjengős, nehéz, savanyú pára. A legelső érzelem, amit kivált belőlem, a megdöbbenés. Azt hittem, csak pletyka, hogy ezeket a békebeli zötyögőket kitakarítják néha. Ez azonban egy másodperc alatt tovatűnik és a következő emlék olyan erővel könyököl utat magának, hogy majdnem letántorodom a szerelvényről.

Pontosan ismerem ezt a szagot. A plafon magas és pókhálós, hullik a vakolat, minden horrorfilm-zöldre van festve, de az ősrégi linóleum itt is ugyanolyan. Lehetetlen kimosni a beleégett mocskot, hiába öntik rá azt a sok orrfacsaró löttyöt. Egyáltalán nem érzem sterilnek. Pedig ha valahol, hát itt annak kéne lennie. Dögmeleg van, így a felszálló pára még elviselhetetlenebb, hiába fekszem egy szál hálóingben. Hallom, hogy a többi ágyon nehezen lélegeznek. Két nénivel vagyok együtt. Az egyikük lassan, sípolva veszi a levegőt, egyébként teljesen mozdulatlanul fekszik. A másik felől egyenetlen sóhajokat hallani. Néha halk nyögések közepette befordul a fal felé, majd vissza. Éberen hallgatom őket, nem tudok aludni. Próbálok úrrá lenni az iszonyomon. Érveket hozok fel magamnak, miért nem nagy dolog ez az egész. Én csak pár éjszakát töltök bent. Vannak, akik régebb óta itt vannak, és sokáig itt lesznek még. Ha minden jól megy, hamarosan elfelejthetem az egész kalandot, továbbléphetek. A folyosón szembejövők nagyobb része nem ilyen szerencsés. A logika mindig apa hangján szól a fejemben. Most mégse tud teljesen megnyugtatni. Akadozik, mint a régi bakelitek otthon. Mögötte fehér zajként suttog az összes sztereotip gondolat, ami ilyen helyzetben átfut mindenki agyán. Miért én? Miért most? Meg úgy egyáltalán miért? Ezekre apa sem tud válaszolni, és persze nincs sok értelme rágódni rajtuk. Nem tudok koncentrálni, nagyon zavar a szag. Rátelepszik a bőrömre, elnyomja a tusfürdőm és a parfümöm illatát. Olyan szagom lesz, mint a néniknek. A gondolattól bizseregni kezd a gerincem. Mivel sikeresen kiborítottam magam, kikászálódom az ágyból, hogy sétáljak kicsit a folyosón. A sok fehér köpenyről eszembe jut, hogy még nem választottam ruhát a szalagavatóra. Az egész egy rémálom, mert sehol sincs egy értelmes ruha, ami nem habos-babos, köves, strasszos borzadvány. Nem akarok képviselőfánknak öltözve keringőzni. Ha mondjuk-

Egy dühös öreghölgy a kistáskájával kedvesen taszajt rajtam egyet. Pislogva félreállok az útjából. A cipője tépőzárként serceg a frissen mosott padlón. Kezdek hozzászokni a szaghoz, de azért olyan fülkét keresek, ahol nagyrészt felszáradt a víz. Lepakolok és kinyitom az ablakot. A vonat rángatózik párat, kicsit kéreti magát, aztán elindul. Az ablak nyílásán át hideg levegő csap az arcomba. A szemerkélő esőtől a betonnak furcsa, édeskés illata lesz. Lehunyom a szemem és hagyom, hogy megteljen vele a tüdőm.

Hiányzik belőle a nád és az iszap, de így is ismerős. Szabit látom, ahogy egyre gyorsulva totyog lefele a lejtőn, ami a parthoz vezet. Most még alacsonyabb nálam és egyáltalán nem érzékeli a különbséget járda és autóút között.  Utána kiabálok, mert anya rám bízta őt, nem most, hanem nagyon régen, és ez olyan felelősség, amit már ötéves fejjel is nagyon komolyan vettem. Megfordul és megvár. Nem olyan, mint a barátnőim kistestvérei, akik állítólag undokak, meg gonoszak, meg hazudósak, meg ilyesmi. Persze Szabi sem egy szent, egyszer elszopogatta az egyik Barbie babámat, igen, elszopogatta, nem elrágta. Lejött a haja, és minden tiszta nyál volt. Nem jó erre hazajönni a suliból. De bocsánatot kért, úgyhogy rendben vagyunk. Szeretem, hogy csöndben végig tud ülni egy mesét, ha kap mellé kakaót. És szeretem, hogy megáll, ha szólok neki. Odaérek mellé, és beletúrok a most még világító szőke hajába. Élvezem a tekintélyt, ami a szemén keresztül engem övez. Együtt futunk tovább a partig. Az erős szél miatt a víz messze kicsap a partra. Szabi először bizonytalanul tapicskol a pocsolyákban, de hamar megjön a kedve a játékhoz. Visongva rohangál fel-alá, egy darabig követem, aztán kifulladva lehuppanok egy nagyobb kőre. Sajnálom, hogy nincsenek kacsák, pedig hoztunk kenyércsücsköt nekik. Szabi feltűnik mellettem a markában három apró kagylóval. Pont jók a közös gyűjteményünkbe, magyarázza, kicsit még babásan selypítve. Ugyanígy nyújtja majd felém az Imígyen szóla Zarathusztrát, mert van benne egy bekezdés, ami pont passzol ahhoz, amiről a legutóbb beszélgettünk, és mindenképp olvassam el, mert órán mondták róla, hogy-

„Elnézést, szabad ez a hely?”

Elvarázsolva bólintok az ajtóban toporgó lánynak. Félszeg mosollyal megköszöni és leül velem szemben. A tovahömpölygő felhőket nézem, amíg befészkeli magát az ülésbe. Hallom, ahogy a táskájában kotor, aztán egy műanyag tető kattan. Odapillantok és látom, hogy egy doboz kaját nyitott ki. Szégyenlősen felnéz rám, már-már elnézést kér, majd nekilát. A lencsefőzelék kellemesen kesernyés, babéros illata először alig érezhető, csak egy sejtés a szokásos eau de MÁV mellett. Pár perc múlva határozottabb lesz, végül olyan erős, hogy óhatatlanul megindítja a nyálelválasztásom. De ennék egy kis lencsét!

Anya csinálja a legjobb lencsefőzeléket a családban. Sok mustárt rak bele, ezt imádom. Vidáman tüdőzöm le a tűzhely felől áramló illatokat, miközben virslit karikázok. A többi hozzávaló, ami az ebédhez kell, már mind felkockázva áll az asztalon. Anya szereti, amikor a keze alá dolgozom, mert úgy a szokásosnál is gyorsabb, amivel szerintem simán verné Jamie harminc perces kajáit. Itt harminc perc alatt egy négyfogásos ebéd fele elkészül, a többit meg úgyis csak be kell vágni a sütőbe. Anya elégedetten ül le mellém, beleiszik a reggeli kávé maradékába és rágyújt. Apróságokról beszélgetünk, be-bekapva egy virslikorongot a tányérról. A család hamarosan megérkezik, hogy körbeülje a nagy faasztalt, amit a nagymamától örököltünk. Alig férünk el, stokikat és íróasztalhoz való székeket is ki kell hozni. Három különböző készletből vannak tányérok, mert porcelánt nem örököltünk. Az egész olyan toldozott-foldozott látványt nyújt, de mi nem bánjuk. Hangosak vagyunk, és mindenki egyszerre beszél. Apa krumplit lop a nagybátyám tányérjáról, én elcserélem Szabival a virslimet hagymára, anya pedig kétszer annyit szed az unokatesóimnak, mint amennyit kérnek, aztán noszogatja őket, hogy egyenek már rendesen. Később előkerülnek a sütis dobozok, legalább egy hordónyi kávé, és indul a világmegváltás. Az unokatesóim és én gyors tempóban fánkot tömünk a szánkba, mikor szóba kerül az egyetem és a jövőnk. Fejrázva rángatjuk a vállunkat, jelezvén, hogy teli szájjal sajnos nem lehet beszélni. Szabi jól szórakozik ezen. Most még. Fellélegzünk, amikor tovább terelődik a szó, jöhet a munka, politika, könyvek, akármi. Még azután is cseng a fülem, miután elmentek. A lencse illata sem megy ki a fejemből, kiosonok éjszaka, hogy nassoljak belőle. A hűtőnél összefutok anyával. Kinevetjük egymást, elfelezzük a maradékot és pizsamás lencsefőzelék partit csapunk. A kislámpa derengő fényénél a kanapén kucorogva már nem csak apróságokról beszélünk. Anya szerint nem kell annyit aggódni a jövő miatt, jó sínen vagyunk, csak tudni kell, hol akarunk leszállni.

Hol is akarok leszállni? Egy pillanatra elönt a pánik. Ugye nem mentem túl? A vonat már lassít, épp időben cihelődöm fel. Lelépve a peronra körbejáratom a tekintetem. Belém markol a szorongás, megbénítja a lábaimat. Nem az idegen látvány zavar, hanem a szagok. Egy ismeretlen város ismeretlen elegye, számomra tökéletesen üres. Hirtelen visszakívánkozom a fertőtlenítőtől bűzlő vonatra, beletelik pár percbe, hogy erőt vegyek magamon. Jó mélyen belélegzem ezt a hideg kísértet-szagot, fogom a táskámat és elindulok.

Dénes király albája

Levantou-s’ a velida
Ocsúdik már a szépség
– pirkad a hajnal –,
oly szennyesek az ingek,
fehér forrás,
mosd őket tisztára.
Ocsúdik már a szépség
– pirkad a hajnal –,
kurta kis ingecskéit,
fehér forrás,
mosd őket tisztára.
Oly szennyesek az ingek,
– pirkad a hajnal –,
bár kemény szél dobálja,
fehér forrás,
mosd őket tisztára.
Kurta kis ingecskéit,
– pirkad a hajnal –,
gonosz szél szerteszórja,
fehér forrás,
mosd őket tisztára.
Bár kemény szél dobálja,
– pirkad a hajnal –,
csitítsd el a dühödet,
fehér forrás,
mosd őket tisztára.
Gonosz szél szerteszórja,
– pirkad a hajnal –,
csitítsd el a dühödet,
vörös forrás,
mosd őket tisztára.

 

 

Az önbizalmam volt

Évek óta kísért a teherautó,
valamit feldobnak a platójára,
amit tőlem vettek el, és simán
elhajtanak, furikáznak vele.
Azóta nem bolygat eléggé,
inkább untat a félelem, azóta
vágnám el a köldökzsinórt,
ami a bolygóval összeköt.

Szürke teherautó,
nem tudom a tonnáit megszámolni,
fekete keréken, két sárga gömbbel
jön, sok tonna szürkét hoz.
Fénylopó, nem világot gyújt,
csak lámpaködöt borít rám.
Nem tudom a szürkét megszámolni,
haragszik is rám sok világ.

Ködkürt vagy ködsziréna,
nem tudom, de hiába szól,
tülköl, nem áll meg az autó,
neki nem parancsol.
Nem hull le a teher.

Mindig szürkületben
kap el, mint a szél.
Leír köröttem egy gúnyos kört,
a lámpája még megmutat, felvillant
egy utat, aztán elveszik a szürkében,
elgurul, mint egy gyógyszer.

Mindig a sárga úton:
motyogom féléberen, félvakon.
Már csak cafatokat látok
a városi ködben,
elbújtak a színek, az öreg gyerekek,
akikkel együtt nőttem fel,
elbújt a tápláló, mesés gúny is,
régi dajkám.

Persze, hogy én vagyok a hunyó:
balra aranyhal, jobbra sült galamb,
ilyeneket lesek, nekem mindegy,
öreg tölgy vagy gyönge hárs,
lelombozom a fát,
ahelyett, hogy megmásznám;
mindig a jót felejtem el.

Nem is furcsa már,
hogy a leőszült városban
legombolhatnak.
Nem is furcsa már,
hogy lehetek hunyó.

Hiába kajtatok a ködben,
lámpa itt már jót nem lát.
Begombolt világ.
Bebalzsamoztak
minden ablakot,
hiába ütök az üvegre,
én török el, mint egy gyógyszer.
Ez is az én hibám,
begombolt a világ.

Erre gondoltam, mikor
kinézett,
azt hiszem, az ablakon,
ködrongyok lógtak ott
fenn, vagy függönyök,
nem tudom, de valaki
kinézett,
posztmortem köntösben
engem nézett,
de nem tudom: mivel.

Tudtam, hogy igazatok volt,
mikor azt mondtátok, találó vagyok,
bár akkor nem így értettem.

Marha lassan ismertem fel.
De kezdett derengeni.

Fel fogok állni.
Felmegyek érte,
fel csorba lépcsőkön,
fel akárhány csigán,
hogy felhúzzon,
hogy indítsa, elhúzza a szám,
akármilyen szánon,
egy mosoly felé.

 

people at night by miguel

Paul Celan: Rigók

A FEKETERIGÓK MEGPILLANTÁSÁTÓL, este,
a rácsozatlanon keresztülnézve, ami
körülvesz engem,
fegyvereket reméltem.

 A fegyverek megpillantása kezeket ígér,
a kezek megpillantása azt a régi sort,
azt a kisimult, szikrázó
kavics írta sort

 – tenger hulláma, te
hordoztad, hozzácsiszolódtál,
te elveszíthetetlen, benne
moccansz, benne nyugszol el,
part homokja, te elrejted,
magadba fogadod,
nád, lobogd el
neki, amit adnál –, 

a sort, csak azt a sort,
amit egymást ölelve átúszunk
kétszer minden évezredben,
az ujjaink között átfutó énekeket,
amit az általunk élő,
isteni és megfejthetetlen
áradás sem hisz el nekünk.

 

 (Atemwende, 1967)

 

András Orsolya fordítása

Forest and Bird / Paul Klee (1879-1940)
Forest and Bird / Paul Klee (1879-1940)

 

 

Minden esetben a huszár

 

Kivel játszunk ma?

Leszek, mondjuk, a fekete figurákkal.

Kit akarsz becsapni?

Magamat mindenképpen. Azzal, hogy győzhetek.

Szánalmas kis öregember volna ez itt velem szemben, ha nem a sakk-király volna személyesen. Fehér, nagy palástot visel, amit már elnyűtt legalább három tényező: az idő, a mocsok és a dac. Isten előtt feleljen, válik majd meg tőle, mondja sokszor. Koszos hajléktalanforma a sakk-király, hosszú, egyenes szakállát sűrűn, igénytelen fonatokba rendezve hordja. Némelyiket fehér palástjára dobja a szél, aztán ő ott is hagyja, mint akinek nem rangja vitatkozni a természet királyaival. Nemigen foglalkozik a külsejével. Rászólok olykor, hogy mégis ideje volna a fürdésnek, ő pedig meglepődik olyankor. Máris? Szóval – és lehalkítja hangját, hogy a mellettünk csipegető galambok se hallják meg -, büdös vagyok? Érezni? Hát igen, felelem ilyenkor. Nem érzi ő már, annyi mindent éreznie kellene, rendőrt, esőt, más csavargókat, tócsák illatát holdtalan éjjelen, és valahogy mindig hazatalálni, az ő rejtett, titkos trónusára. A legmegszokhatóbb szaga a benzinnek van, no meg saját magadnak, mondja olykor.

Végül mindig rávesz, hogy a világos figurákkal legyek. A sakk-király, a nemes lelkű. A neve nem számít, mondja olykor, ha részletekre akarok fényt deríteni az életéből. Mint ahogy semmi más sem. Csak ez az óra maradjon meg bennem belőle, ennyi, ne több.

Egy közeli ablakból hárfaszót hallani. Elvonul a túlsó járdán egy foltos macska, minket figyel. Homokmart ajtók csikorognak. Karamellás cukorka papírok fogócskáznak a járda felett. Csupa lényegtelen részlet.

Ő számít, a sakk-király, meg ez az óra. Leültünk a kávézó teraszára, ahol ő már évek óta amolyan kegyelmi vendég, talán a pincér tudja, hogy álruhás királyról van szó, ezért engedi itt tenyészni. Egyszerű, dísztelen táblát és figurákat használunk, a tábla összecsukható, többször szétszakadt, majd összekötözött zsinórok alkotják a markolatot, hogy az ember táskaként hordozhassa. A sakk-király mégsem tesz így, zsírpapírba csomagolja az eszközt. A fabábuk némelyikének hiányzik a feje, a vezérek koronája, a futók pofája, a világos királynőt ékesítő koronán a kereszt görbe, és sosem árulom el a sakk-királynak, hogy ezt jó ómennek tekintem, ha a földijeimre gondolok.

A sakk-király aztán néhány lépés alatt tudtomra adja, hogy ma sincs esélyem a győzelemre. Utána már csak kapkodom a fejemet és menekülök a rossz mezőkről a rosszabbakra, így hát még inkább kapkodom a fejemet. Ez az egész megismétlődik párszor. A sakk-király mindig ragaszkodik hozzá, hogy maradjak csak a világos bábuknál, elvégre lépéselőnyre teszek szert vele.

Két-három-négy játszmát játszunk, utána csak beszélgetünk, és próbálom megértetni a királlyal, hogy nem tudok több kéteuróst előhalászni a zsebemből. Persze nem játszunk komolyan pénzben, nem tárgyaljuk meg sosem, de valahogy ez a módja köztünk az életnek. Nyilván nem csak az idejét akarom lopni az álruhás királynak, és ezt ő tiszteletbe tartja valahogy, talán az évek hozzászoktatták már a felesleges becsületeskedő-színház mozdulatainak elhagyásához.

Beszélünk, őrült fontos dolgokról, jesszusom, a legfontosabb dolgokról az életben, mindezt úgy, hogy bárki, aki hallja, azt gondolhatja, nem beszélünk tulajdonképpen semmiről. Csak értéktelen szavakat dobálunk egymásnak.

Elbeszélünk egymás mellett.

Csak ritkán esik szó konkrét momentumokról, mint a lakásom, vagy az Izabellastraßén elhagyott gyerekkoráról, két szóban, annyi sok. A sakk-király sosem fedheti fel valódi kilétét, talán álruhája nevetségesnek tűnne aztán. Még számomra is.

A sakk-király rendszerint szürke, divatos farmernadrágot viselt – divatos, a szó koptatott, szakadozott értelmében. Térdig kapaszkodó fekete gumicsizmát hordott, és hozzá illő, sárga szegélyű barkácstáska fogta fel gömbölyű hasát. Volt benne valami nemesség, ahogy ezt a hasat viselte, valamint peckes járásával ellensúlyozni óhajtotta a szemetesekből összeturkált ruházatát.

Leszek most mégis a feketével. Kérem szépen.

Ugyan már, miért indulnál hátránnyal?

Hiszen egyikünk előnnyel indul, nem? Akkor a másik nem lehet rögtön hátrányban. Annak az alapállapotban kellene lennie.

Azt hiszem, mivel két szereplőről van szó, egymáshoz kell viszonyítanunk őket. Mégiscsak. Meglehet. Akkor is, hadd legyek a feketével.

Kit akarsz te becsapni? Engem?

Talán. Talán már nem is tudod, hogyan győzedelmeskedj a másikon, ha nem hátrányból indulsz.

Ezzel kicsit mind így vagyunk.

Ezzel kicsit mind így vagyunk, mondja most és felnevet. Pillanatra sem fedezek fel gúnyt a nevetésében. Inkább valami gyermeki elégedettséget.

Elvégre is, folytatja, az élet sokárnyalatos, végtelen figuraszámú sakkjáték. Ha szeretnénk is feltételezni, hogy saját kezünk rakosgat a táblán ide-oda, sosem állíthatjuk, hogy lépéselőnyben lennénk. Nem is a szín számít. Úgy tűnik, szinte mindenki más olyan mesterien helyezgeti ide-oda önmagát, hogy az már-már csalás, mintha egyszerre több figuráját is tologatná, mintha másféle szabályok vonatkoznának rá. De hát ez az, ami hajt. Mégis, te pontosan látod, hogy én most nem csalok. Csupán előnyt engedek neked.

Talán nem vagyok elég ösztönzött ettől.

Hát persze hogy nem vagy, mit is mondhatnék. A játék már azelőtt elkezdődik, hogy lépnél. Akár egyet is.

Legalább beismered.

No, legyél akkor ma egyszer a sötéttel.

Inkább maradnék a világosnál.

A sakk-király lépeget, én is lépegetek. Egy ültünkben ma hatszor dönti el a vezéremet. Valahogy különösen élvezi ezt a momentumot, amit sosem látok más, felnőtt játékosoknál. Mások csak meglépik a tökéletes csel legutolsó lépését, s királyian keresztbeteszik karjukat. Sakk-matt, mondja a szemük. De nem a sakk-király. Gyerekes csintalansággal meglépi a tökéletes csel legutolsó lépését, majd felkapja a figurát, szinte időt sem hagyva nekem, hogy átlássak a kiúttalanságomon, és izgága remegéssel az ajkán meglóbálja a huszárt, leütve a vezéremet. Minden esetben a huszár. Képtelenség kivédeni, ő pedig mindig hangosabban kacag fel, két kezét széttéve: a huszár, barátom, a huszár.
Minden játszmával újabb, keményebb kőbe vési az ő kis álruhátlan szabályát: a huszár okozza a vesztemet. A fekete huszár üti le a fehér vezért. Minden alkalommal. Százszor is láthatom előre, megtanulhatom ezerszer: minden lépésem menekülés lesz.

Aztán egyszer majd megsúgja a sakk-király: ő már nem játszik az eszével egy ideje.

Megkérdezem, akkor hát már minden megléphető lépést ismer?

Nem, feleli. Spontán lépdel. A világosat sem taktikából engedi át mindig nekem. A szívével játszik.

Na, persze. A szívével játszó álruhás király. Talán inkább bolond, ki mindenkit bolondabbá tesz.