Bejegyzések kategória bejegyzései

Bejegyzések

Japán költőnők (Száz költő egy vers)

A Száz költő egy vers költőnői 3. (X–XI. század)

 

 

 

Későbbi szemelvények gyűjteménye (Szerelem második kötet, 680.)

 

Amikor a főtanácsadó még a palotaőrség harmadrangú parancsnoka volt, Akazome asszony rokonának udvarolt. Ígérete ellenére nem látogatta meg, így Akazome asszony másnap kora hajnalban ezt a verset írta a nő nevében:

 

Jobb is lett volna,

hogyha rögtön elalszom.

Ehelyett éjjel,

míg szép lassan eltűnik,

néztem a holdvilágot.

 

 

 

Szóvirágok versgyűjtemény (Tavasz kötet, 29.)

 

Icsidzsó császár idejében, amikor egyszer egy nyolcszirmú, telt virágú cseresznyefát adományoztak a császárnénak, Isze no Taifu is jelen volt, és megkérték, írjon róla egy verset. A vers így szólt:

 

Régi főváros,

Nara nyolcszirmú, pompás

cseresznyefája

kilencszintű palotában

kilenc szirommal virít.

 

 

 

Későbbi szemelvények gyűjteménye (Vegyes témájú dalok második kötet, 939.)

 

Kózei nagytanácsos egyszer Szei Sónagonnal társalgott, majd – mondván, a császárné tisztulási idejét tölti – hazasietett, és levelet küldött: – Sürgettem a kakasszót – írta – Az éjjeli kakasszót talán ismered a kínai Hangu-átkelőről szóló történetből – majd hozzátette: – Nálunk pedig itt van az Ószaka-átkelő – Szei Sónagon ezzel a verssel válaszolt:

 

Éjszaka mélyén

még ha az álkakasszót

fel is ismerni,

ez az Ószaka-hágó;

át nem enged senki sem.

 

 

 

Fordította: Fittler Áron

Bejegyzések

Szilágyi Domokos – egy élő költői öntudat

Wing_by_JorsArt2006

(A 2013. június 28-29-én. szervezett Szilágyi Domokos-megemlékezésen románul elhangzott előadás írott változata) 

 

Szilágyi  Domokos egyike azon nagy magyar költőknek, akiknek életrajza, a kialakulás lényeges vonalaiban, szorosan kötődik Szatmárnémetihez. Ha egyetlen szóba szeretnénk süríteni lírikusi pályájának tanulságát, akkor az a szó a repülés lehetne – annak ellenére, hogy költészetében talán sehol sem jelenik meg a fenséges kékség képzete.

           

A repülőtéri álomtól egészen ama bizonyos kényszerleszállásig ugyanis e költészet szárnyai lényegében föld alatt verdesnek, bele-beleakadva keser-édes gyökereibe egy lázasan tomboló létnek, mely mintha csirájában hordozná az emlékezet homályába falazott, már-már néma tagadást.

           

Szilágyi  Domokos – elsősorban és mindenek előtt – a szóbeli kifejezhetőség korlátait feszegető költő, pontosabban: szókapcsolatait majdnem mindig dantei súlyú életforrongás képeivé változtatja – alakítja. Hasonlatosan Nichita Stănescuhoz, akivel bukaresti éveiben barátkozott meg, egész lexikális fegyvertárát mozgósítja, hogy a magyar nyelv belső szerkezetét képlékenyebbé – rugalmasabbá tegye. Hisz az ige erejének teremtő hatalmában, melynek révén nem csupán maguk a dolgok alakíthatók, hanem a dolgok menete is változtatható.

           

Ha tiszteletre méltó elődje, Dsida Jenő, azt vallotta, hogy a formán túl a szavak csontozata áll, akkor Szilágyi úgy véli, e csontozat mögött mindig ott van a manicheista viszonyokat hordozó világ, az élet és a halál, minden magasabb ráció megtestesülésének szükséges két pólusa. Rögeszmésen visszatérő kérdése, hogy tudniillik van-e élet a halál előtt, avagy a halál mindössze egy évszak, melyben a lélek éppen elhagyja a testet? A választ kétségbeesetten keresi majd minden versében. A magunk részéről mi is megkérdezhetjük: voltaképpen hol is ment végbe ama kényszerleszállás? A tagadás valamiféle valóságában vagy pedig egy érzékek fölötti bezártságban?

           

Néha Szilágyi  Domokos játékosnak tűnik, játékossága azonban súlyos, szigorú, szabályai az extatikus átélés végleges és végzetes ritmusába vésődtek. Talán túl sok fényt kölcsönzött a káoszt áthídalandó szavainak, s az így érthetővé tett világ képe mégíscsak elviselhetetlen és nyomasztó lett, s így a költőt végül az önpusztítás gesztusa felé sodorta.

           

Gyakori utalásai T. S. Eliotra nem egyebek egy végleges önfelfedezés egylényegűséget tudatosító jegyeinél. Ő is azt mondja, akárcsak Eliot, hogy a költői szöveg magyarázata az egyik leghaszontalanabb foglalatosság. Hiszen az igazi líraiság a kifejezhetetlen kifejezésére van. A taglalás pedig – akár esztétikai téren is –  a szerves egész részekre darabolása, az egyébként tagolhatatlanok hálátlan elkülőnítése, egy már – már pszichedelikus freskó szétszedése.

           

Erósz és Thanatosz viszonyának nagy irodalmi témája Szilágyi  Domokosnál gyújtó hangsúlyokat kap. A világirodalomból, a gyermekirodalomból és a magyar népköltészetből merített szimbólumait a figyelmes feldolgozás forró olvasztótégelyébe önti, ahol aztán sajátosan örvénylő vibrálásnak tesznek szert.

           

A költő kárhozott lény, bár ő ezt nem tartja megbélyegzettségnek, inkább úgy tekinti, mint egyedi lehetőséget az átélés másságának megtapasztalására. Nem hisz a halál utáni létben, inkább a más-lét valamely különös formájában, amelyről régóta álmodozik. Egy költeménye arról szól, hogy szeretne legalább 2000-ig élni – bár ez a „2000” aligha tekintendő kronológiai határnak, sokkal inkább egyfajta korszakzáró pontnak, ahol az elvárások immár nem hatásukban, hanem következményeikben léteznek.

               

Tragikus életrajzi hasonlóság köti egy másik költőhöz, aki maga is fiatalon halt meg, szintén Szatmárról índulván, s gyors végét ugyancsak Kolozsvárott találta, bár némileg különböző viszonyok közepette. Ha ugyanis Dsidánál, mert róla van szó, egy erőteljes érzelmi nyomásról beszélhetünk, melynek gyenge szíve nem tudott ellenállni, akkor Szilágyi  Domokossal inkább boldogtalan öntudat végzett, melyet annak a világnak a komor képe zaklatott, amelyben a maga helyét nem találta, és amely egyszerűen ráomlott törékeny fizikai valójára, túlságosan is sebezhető biológiai lényére.

           

Szilágyi szerint a létpazarlás lényegében a biologikum mechanizmusa, ám ez is kaphat egy pozitív jelentést, ha az ember ezáltal szélesebb időhorizontba hatolhat. Hiszen az életnek nemcsak hossza, hanem mélysége is van. Csakhogy a költő, ki természete szerint sebezhető és ritkán körültekintő lény, hasonlatosan Hölderlinhez alászállhat egészen addig a mélységig, ahonnan immár sem lelkileg, sem pedig testileg, mint a Szilágyi  Domokos esetében, immár nincs sem tudása, sem akarata a visszatérésnek.   

           

A költő mindig lázadó szellem, a kíméletlen valósággal vívott harcban szerzett lelki sebeit, akár valamely trófeákat, büszkén mutogatja. Éppen ez a meg – megújuló szenvedés a záloga a költői gesztus és a lírai szöveg időtálló voltának, erkölcsi és szellemi példaszerűségének, a lírai sokszínúség kulturális emlékezetbe való bevésődésének. A költő úgy véli: a világnak minél jobban meg kell ismernie önmagát. Az embernek meg kell tudnia például, hogy a tavirózsa nem csupán a csöndes víztükör egyszerű éke, hanem egyben a mocsár finom rafinériájú dísze is, amelyben a fenséges és az iszonyatos ölelkezik.

           

Sok költeménye, mely sötét előérzetekkel viaskodik, egy legyőzött tanúságtételének tűnhet. Nichita Stănescu írja egy versében, amelyet Szilágyi  Domokosnak dedikált: „ő elment itt maradván. Én itt maradtam elmenve.” (Egy gondolat Szilágyi  Domokosnak ). A halhatatlanságot Szilágyi folyamatos önkívületként fogja fel, mint a logosz állandósult hiposztázisát. Egy lélek nem veszhet el mindaddig, míg magával hordozhatja az egész emberiség  nagyságát és végzetét.

           

Szilágyi  Domokos költészetét József Attilára emlékeztető intellektuális józanság, szigor és alázat, humanista rendszeretet jellemzi. Örököse azonban a lírikus Balassinak is, akár Szabó Lőrincnek vagy Babits Mihálynak. Az utóbbihoz kapcsolja stílusának magas fokú komplexitása, gondolat – és kifejezésvilágának elitista emelkedettsége.

           

Mindezen feltűnő hasonlóságok ellenére Szilágyi  Domokos félreismerhetetlenül egyéni költő. A szellemi hasonlóságot egyébként mindig tudatosan vállalta sőt kereste, mégsem akart a holdudvarába tartozni senkinek. Az epigonokat megmosolyogta, mert mindennél többre becsülte az egyéni kifejezésmód összetéveszthetetlen eredetiségét. A Stănescuhoz való közelségét sem szabad eltúlozni, mert inkább a versszöveg kezelési módját, mint a lírai lényeg megjelenítését illeti.

           

A magyar költők sokszor és méltán dicsőítették anyanyelvüket. Szilágyi  Domokos, az esztéta – költő arról beszél, hogy anyanyelve mennyivel szebb lehetne. A Szergej Jeszenyin emlékének ajánlott „Lányok” című vers ékesszólóan példázza azt az elképesztő virtuozitást, amellyel a nyelvet kezelni tudja – behatolva a szó áttetsző labirintusának legmélyére, felhozva onnan az űdítő tisztaság és vílágosság színeit és ízeit.

           

Poétikájának magva a lényegkeresés. Szemléletében az élet nem más, mint szerény közjáték egy hatalmas előadásban, amely a születés előtt kezdődött és a halál után folytatódik, s ahol a fény mindig az árnyból áll elő, s ahol az a bizonyos kényszerleszállás nem egyébb, mint egy álom hajótörése egy másik álomban.

           

Testamentuma szerint Szilágyi  Domokos arra hív, hogy éljük tovább álmait. Igy tudasodhat bennünk, hogy szavai idejének tanúi vagyunk. Elmondhatjuk majd mi is, akár  Nichita Stănescu, hogy bár elment, mégis itt maradt érzékelhető világunkban, míg mi itt maradva megyünk, hogy felfedezzük világait – egyiket a másik után.

 

 

 

Bejegyzések

Földi szivárvány

Ikerkáprázat? Nem pihen

teremtőnk körzőkészlete – 

De megnőttek határaim

tágabbra és csodásabbra,

hogy azt a kismamát vigyázva

lesegítettem a város

helyi-járatú autóbuszáról

érezve mint kettőzte meg 

csuklójában a  jövő emberi

ütem-csírázás szaporítván

a tapintható, határtalan esélyt.

Földi szivárvány. És billeg tovább

kettőződve, végtelenedve

von sugarat, ha már hullanék

kőtábla előtti özönvizekbe.

 

Bejegyzések

Fekete föld

Fekete föld

 

Megint a kert.

Égig érő fákról záporoznak a sárga virágok a meleg szélben. Fenyőgyanta és rózsák édes illata keveredik.

A túlérett gyümölcs leszakad az ágról. Ízelt lábak járnak ki-be a meleg, kocsonyás húsban.

Az érés és a romlás összeérnek a nyárban.

Nem vagyok otthon a saját testemben. Csontvelő és vér, izom és csont vagyok.

A testem olyan erőtlen, mint egy öreg emberé és göcsörtös bottal vándorol benne a fájdalom.

Érés és romlás összérnek benne.

Milyen jó lenne elejteni ezt a nehéz, tehetetlen testet, magasra vinni és elengedni, zuhanjon.

Zuhanjon hirtelen és váratlanul, mint a könnyű nyári eső, igya be mohón a forró fekete föld.

Megint a kert. A kertben a ház áll, üresen.

Hónapok, talán évek óta álmodom ezzel a hatalmas, üres, sárga házzal, ami úgy áll az erdővé vadult kert koszorújában, mintha elakadt volna a pusztulásban. A falak között nem egyszerűen megállt az idő, hanem nincs semmilyen idő, és úgy tűnik, hosszú életekkel ezelőtt érkeztem először ebbe a hatalmas, üres, sárga házba, és ez a megérkezés nem tud véget érni.

Legközelebb amikor a ház felé igyekszem, még nappal van, ahogy belépek, besötétedik.

Odakint puhán hullámzik az éjszaka, és egy éjjeliőr kiabálja, hogy magának nem szabadna itt lenni.

Sétálok a romos folyosókon, sötét termeken keresztül és valami nem várt, meleg csönd árad meg bennem, amit sem magyarázni, sem elutasítani nem tudok. Mint aki hosszú-hosszú bolyongásból egyszer csak hazaér, úgy érkezem meg ebbe a hatalmas, üres, sárga házba megint és megint, hogy újraélhessem a hazaérkezést.

Megpihenek ebben a bizonyosságban.

Mezítláb indulok tovább a nehéz, aranyszínű fényben. A lombok telt zöldje és a száraz fű érett szaga elegyedik a párás levegőben, már messziről érezni a víz közelségét.

Akár a hatalmas, üres, sárga ház, eredet és vég nélküliek az álmok, amikben elvágom az ereimben folyó életet,

csorog a kezeimből és vörösre festi a folyót, amiben állok, derékig a sodrásban, derékig a sorsomban.

Sűrű, sárga agyagba süppedek bokáig, a part beomlott és az árvíz a mederbe mosta.

Nem fordulhatok vissza és nem tudok meghalni sem.

Kiszakítom magam. Előre lépek. Felfekszem a vízre, a sorsomra, sodorjon.

Utazom a folyó nagy, széles testén. Fellobban a lelkemben a nyugalom.

Bejegyzések

Anyagiságok

Szilágyi Domokos: Álom a repülőtéren

(részlet egy hosszabb elemzésből)

 

Freedom_Crawl_by_anathemeSzilágyi Domokos első két kötetének (Álom a repülőtéren és Szerelemek tánca 1) poetológiája anyagiság, nyelv és értelem hármas összefüggésében ragadható meg. A költői nyelv elsősorban olyan előállító tevékenységként értelmeződik, mely nem pusztán összefüggést, hanem egységet próbál teremteni anyagiság és értelem között. Ami azt jelentené, hogy ez az egység nem pusztán elvont, értelmi síkon, hanem materiálisan is megvalósultként tételeződik, s maga a költői nyelv nem pusztán ennek az egységnek a kinyilvánítása, hanem önértelmezése szerint ebből az anyagiságból nő vagy fejlődik ki. Ennek az elvnek látszanak alárendelődni a nyelv kommunikatív/közösségi dimenzióját hangsúlyozó és korabeli társadalmi szerepekre reflektáló szövegek (pl. „S szeretném, kazánkovács, / ha meglelné dalomban / ritmusát a kalapács, / s ha te vezetnéd a tollam.” /Kazánkovács/; „kivárni, míg kit-kit elhelyez pályáján a / társadalmi gravitáció” / Számvetés/), a költői nyelv történeti mélységét érzékeltető virágének-átiratok („nyugtukat nem lelik a földben, / szívüket forgatják szívemben, // nyelvem pattogzik, agyam elforr, / s vér fakad tejes liliomokból” /Ius primae noctis/), a műfaji felismerhetőségre rájátszó dalszerű szövegek („ízlellek, mint a nyelv a szót, / talp a járást, szem a fényt, / újszülöttként kínlódom / újszülött világomért” /Kis, szerelmes himnuszok/), vagy a versnyelv homofón és polifón 2  átrendeződése felé tartó szövegkonstrukciók.

 

Ennek az elvnek a legátfogóbb fogalmi meghatározását az első kötetben egy a címadás által paratextuálisan túldetermináltnak is nevezhető szövegrészében találjuk, a szóban forgó passzus ugyanis a kötet címadó versének szintén ezt a címet viselő variációjában található. Ha a paratextuális jelzés irányadó lehet az értelemorientáció fölfejtésében, a háromszor megismételt cím, az ismétlések útvonala egyenesen elvezet ehhez a „magyarázathoz”: „eggyé válunk mi itt, mindannyian, / mint ahogy egyek is vagyunk, / öröktől fogva s mindörökké – / én és te és ez a fűcsomó és a trolibusz / és a korlátnál álldogáló / kíváncsiak, / ismerős szemmel mosolygunk egymásra, / magára ismer bennünk az anyag / s a vágy, a vágyunk, mely szárnyaló / gépek nyomán röpül lankadatlan, / hogy mindent belásson, ami az íves égbolt alatt / s fölött feszül”. Az egységesülés jövőidejű megvalósíthatósága és kijelentő tételezése közti ingadozás, együtt azzal, hogy a két opció hasonlító szerkezetbe illeszkedése a jövő jelen felőli berekesztésének tendenciáját emelheti ki, utal arra is, hogy az egységesülés itt inkább csak igény, vágy vagy tervezet. Mint jelentés-összefüggésként megmutatkozó egységesítés-tervezet ugyanakkor magában foglal egyfajta egyetemes orientációt, mely a növényi szinttől a gépi működésen át a személyek közötti viszonyokig a jelen és a jövő dimenzióját is átfogja, miként erre egy további passzus is utal: „és – nem álom ez – a ma a holnapba árad / – végtelenbe a véges – – / nem álom ez, kedvesem, / s ha álom: sosem létezett ennél valóságosabb”.

 

Ha azonban hallgatunk a teljes szöveg textuális koherenciáját biztosító, variációs ismétlésekként újra és újra visszatérő formulák invokáció-jellegében kifejeződő modalitásra („segíts, hogy kimondjalak”, „annyit kerestelek”, „hadd szóljak neked”, „hadd álmodjalak tovább” stb.), akkor felfigyelhetünk arra is, hogy talán nem annyira a jövő-jelen, véges-végtelen, álom-valóság oppozíciók egyik pólusának a fölérendeléséről van itt szó. Az ellentétek egymással szembefordítása, illetve egymásba írása inkább a kimondhatóvá tétel vágyára utal, ahogyan a koherencia-teremető formulák is. Még inkább megerősíthet ebben az, hogy az oppozíciók egyes pólusain olyan kifejezések szerepelnek, melyek a puszta kimondás révén megjeleníthetetlen fakticitásra utalnak („egyek is vagyunk”, „sosem létezett valóságosabb”). Ha ez így van, akkor járunk el helyesen, ha szó szerint vesszük, amit a szöveg állít, nevezetesen, hogy egység van, pusztán ennek nyelvi kifejezhetősége válik kérdésessé, azaz paradox módon a kimondhatóság megkérdőjelezettsége által tételeződik az a materiális egység, amelyről a szöveg beszélni akar.

 

Ez a konstelláció ugyanakkor lehetővé teheti annak az anyagiságnak a pontosabb körülírását is, amiről értelmezésem szerint szó van. Cs. Gyímesi Éva némiképp kritikus hangsúllyal a következőképpen jellemzi a szöveget: „A szabadságélmény himnikus lírai áradása tehát magával sodorja – olykor túlontúl verbális formában, de az azonosulás jegyében – a ’jövő’, ’a holnap’, ’a világ’ fogalmi mezejéből mindazt, ami a korabeli nyilvánosság eszmei-frazeológiai-szimbolikus erőteréből származik (beleértve a ’sarló-kalapács’, az ’ötszirmú piros csillag’ jelképeit is), és meghatározza értékorientációit.” 3 Kétségtelen, hogy amennyiben a költemény szemantikai, illetve szintaktikai rétegét tartjuk elsődlegesnek, jogosnak tűnhet a verbalitásból, a fogalmi jellegből, illetve az érvelő szerkesztésből és a logikai struktúra hatását erősítő kötőszavak halmozásából keletkező finoman „agitatív” hatás kifogása. Csakhogy a szemantikai és a szintaktikai rétegből kiindulva tulajdonképpen nem tudjuk megmagyarázni, hogy amennyiben a költemény célja a szabadság eszméje iránti „közösségorientált elkötelezettség” kifejezése, miért van szükség ehhez egy hét különálló részből álló összetett vallomásos konstrukció létrehozására. A konstrukció sajátosságai ebben az értelmezésben így nem pusztán járulékosak maradnak a szemantikai „üzenet” elsődlegességéhez képest, hanem azt sem tudjuk megmagyarázni, hogy ennek a konstrukciónak a különálló részei miként érvényesülnek dinamikájukban egységes esztétikai hatásként.

 

Ahogy arra Benyovszky Tóth Anita kiváló elemzése rámutatott, az egységes esztétikai hatás magyarázatát nem a szöveg szemantikai vagy szintaktikai viszonyai szintjén, hanem annak retorikai szerkezetében találjuk meg. „A vers megszólító retorikája (’Kedvesem’) mintegy refrénszerűen, versszak kezdetként és zárásként reddíciálva végigkíséri az első, második, ötödik és a hetedik verset, melyet felvált egy rejtett egyes szám második személyű utaláshálózat az összes többi versegységben. Ez az alapmotívum, a szabadság megszemélyesítésbe burkolt megszólítása teljesen átszövi a szöveget.” 4 A megszólítás rendszeres ismétlésén kívül a konstrukció dinamikus koherenciáját további, szintén ismétlésen alapuló szóalakzatok (duplicatio, anafora, annomináció), továbbá a paralelizmus mondatalakzata biztosítja. Az ismétlés azonban sohasem lehet az értelem időbeli kibomlását, folytonosságát biztosító alakzat, ellenkezőleg, az időbeli előrehaladás megbontását, az ugyanahhoz való örökös visszatérést idézi elő. Még ha a szöveg szemantikai és szintaktikai rétegének előrehaladását az ismétlés láncolódó alakzatai is teszik lehetővé, a tropológiai mozgásra irányuló olvasói figyelem folyton visszavetődik az ebben megmutatkozó reduktív dinamikára. Ennek a reduktív dinamikának az egyetlen szemantikailag is azonosítható „értelme” az a vágy, mely nem csak a szabadság emfatikus ünnepléseként, mint inkább kimondhatatlanságaként, megjeleníthetetlenségeként határolható körül az újra és újra megismételt megszólítás alapján. A tropológiai mozgásra irányuló figyelem ugyanakkor, a szöveg kiterjedtségnek, szegmentáltságának, materiális szerkezetének következtében egy sajátos térbeliesülés tendenciáját mutatja: a koherencia vagy egységesülés a szöveg különböző térbeli pontjain megjelenő ismétlésalakzatok révén valósul meg, a folyamatos előrehaladás helyett inkább egy koncentrikus, egyetlen pontból különféle irányokba szétfutó, majd oda visszatérő mozgást imitálva. Így a megszakítások, az ismétlődő variatív szekvenciák, az egyes fázisok szerkezetének eltérései és azonosságai közti törésvonalak, még ha a szöveg írásképe megtartja is linearitását, a nyelv látens térbeliesülése felé hajlik.

 

Ezen a ponton azonban úgy tűnhet, hogy sem a szöveg eszmei, sem tropológiai vagy szerkezeti rendszerének feltárása nem meríti ki a művet. Az első szint, Cs. Gyímesi Éva eszmei szempontú értelmezése egy akár jogosan kritizálható, ugyanakkor már eleve, a mű rendszeréből feltárható értelmétől függetlenül ismertnek vett szabadságeszme ünnepléseként, a szabadság eleve ismert eszméjéhez intézett ódaként írja körül a mű lényegét. A tropológiai szint Benyovszky Tóth Anita általi föltárása sikeresen mutat rá arra a fogásokból álló retorikai mintázatra, mely a mű domináns konstrukciós elveként asszimilálja, egységbe foglalja a többi, szintén jelen lévő nyelvi sajátosságot: a verbalitást, a harmadik és az ötödik rész narratív szerkesztésmódját, a szerelmi vallomás aposztrofékra épülő retorikáját az első és a második részben, vagy az óda „szárnyaló” beszédmódját a repülőtéri álom jelképisége által sajátos módon szó szerint értő önreflexív poétikát a hetedik, befejező szakaszban. Mindebből nem látjuk azonban, hogy ez a két szint hogyan függ össze, hogyan hatol egymásba a jelentés és a szerkezeti felépítés. Értjük, hogy mitől koherens a szöveg, látjuk a szerkezeti vázat, de nem értjük, ez a koherencia mire szolgál, s hogy a mű mit akar voltaképpen felmutatni.

 

Az első értelmezés a művet az üzenetre egyszerűsíti, a másik a struktúrára. Mindezekkel együtt, de ezeken túlmutatóan a mű maga többre vállalkozik: a realitás, sőt egy sajátos történeti realitás értelmezésére. Ez utóbbi kifejezés annak érzékeltetésére szolgál, hogy a műben alkotott kép nem áll megfelelésben a realitással, nem tükrözi azt, hanem sajátos módon összegyűjti a hétköznapi tapasztalatban szétszórtan, értelmezetlenül, egymással összefüggést nem mutatóan heverő elemeket, és ezeket mintegy kontúrozza, redukálja 5, elhelyezi, azaz értelmezi. A műnek megvan a vonatkozása ezzel a realitással, de ez a vonatkozás nem az utóbbival való megegyezésen vagy referenciális utaláson alapul, hanem a valóság képét adja, mégpedig úgy, hogy ez a kép a valóságnak magának lesz a megjelenése vagy előállása. Ez a valóság előlép a képből, nem pedig egy attól hermetikusan elkülönülő, „fiktív”, pusztán csak a képzelet számára létező kitaláció. Amikor azonban előlép, úgy lép elő, mint a művet magát megelőző történelmi-társadalmi realitás, előzetessége a mű utólagosságának függvénye egy sajátos logikai csavarhoz hasonlóan, mintha az okozat lenne az ok oka, vagy mintha a kép lenne a képen látható valóság „megvalósítása”. Ez a valóság a szöveg mint struktúra külső határaként lenne megragadható, ami több mint a szöveg performativitása, azaz saját mondásának megcselekvése: egy saját magán túlmutató reális fölöslegre mutat úgy, hogy egyben bevezeti annak tagolását is, mint amikor a sötét éjszakában a kivilágított ablak először teszi körülhatárolhatóvá, tapinthatóvá a sötétség testét. Amennyire tehát az értelmezés nem tükrözi vagy másolja, épp annyira nem is csak magyarázza a valóságot, hanem magát a dolgot mutatja meg, állítja előtérbe. Ez a valóság nem valami megalvadt tárgyösszefüggés, hanem világ: a mű világa 6.

 

Miféle világot nyit meg, állít előtérbe Szilágyi verskompozíciója? A jellemzett nyelvi artikulációs formák olyan „tárgyakat” állítanak előtérbe, s egyúttal egymással vonatkozásba, mint a vágyakozás a szabadság után, az öntudatra ébredő osztály, az ismeretlen katona szobra Szinaján és az általa fölidézett múltbeli háborús kataklizma, a szobor fantazmagórikus hangjában megszólaló állásfoglalás a „békeharcról”, a repülőgépek, a trolibusz, az űrhajó, a fűcsomó, a szél, az éteren keresztül a telekommunikációs eszközök közvetítésében távoli földrészeken élő emberek nyomorúságáról érkező hírek, a magány, az erőszak, a halál, az emberek egymásra találásának reménye, a béke utáni sóvárgás, a repülés fenségessége, stb. Ezek között a „tárgyak” között vannak olyanok, melyeket általában objektívnek vagy anyagi természetűnek, másokat pusztán szubjektív vélekedésnek vagy érzésnek gondolunk, megint mások természeti jelenségek, technikai eszközök, politikai jelképek, elvont eszmények vagy társadalmi eszmék. Egyszóval igen heterogén, a hétköznapi tapasztalat számára egymással semmilyen összefüggést nem mutató „realitásgyűjtemény” van jelen, melyeket a műben különös módon mégis egységesnek, összeszedettnek, ugyanahhoz az összefüggéshez tartozónak tapasztalunk. Ahogy ezek az úgynevezett realitás-fragmentumok, úgy a beszélő én is a tárgyösszefüggés egyik komponenseként, csak mint a szabadság utáni vágyat kinyilvánító hang jelenik meg, mely nem egy empirikus személy hangja tehát, hiszen őt magát is a mű állítja elő, s mint ilyen inkább magának a tárgyösszefüggést konstruáló nyelvnek lehet a metaforája. Az én hangja a mű struktúrájához tartozik, nem a világához. A műben így egyfajta szubjektum nélküli szubjektivitás (értelmezés) jut szóhoz. A mű már azelőtt ebben az értelmezettségben állítja előtérbe önnön világát, hogy maga a befogadó értelmezné a művet; míg a mű önnön világának tárgyösszefüggését állítja előtérbe, úgy az olvasás/értelmezés feladata magának a műnek az előtérbe állítása.

 

A mű világa az ezt a tárgyösszefüggést létrehozó elv megvalósulása, az anyagiság elvének a műben mint értelmezésben való érvényesülése. Az anyagiság-elv, a különféle realitás-fragmentumok egy szintre helyezése révén előálló világ ugyanakkor sajátos történeti meghatározottságot is kap: egy olyan történeti világ emlékezetét tárja elénk, melynek törekvése annak történeti beteljesítése volt, hogy az anyagiságként felfogott lét határozza meg a tudatot. A „magára ismer bennünk az anyag” sor ennek a tömör megfogalmazása. Ugyanakkor az anyagiság kiterjesztéséről is szó van, hiszen itt olyan anyagiságról van szó, mely egységes kontinuumba foglalja mindazokat a különböző tárgyiságokat, melyeket felsoroltunk. Ez a kiterjesztés ugyanakkor lezárás is: az anyagiság által meghatározott társadalmi és történelmi lét immanenciája lép itt elő, ahol az öntudat, az értelem vagy a szabadság nem más, mint az anyagiságként értelmezett egység vagy teljesség egy-egy speciális módosulása. A szabadság pedig így végső soron nem más, mint ennek az összefonódottságnak, a dolgok immanens egymásba hatolásának fölismerése vagy tudata.

 

Ha most a maga egységében próbálunk rámutatni a vers reduktív ismétlésen alapuló retorikai szerkezetére és az anyagiság reduktív elvét előállító világ konstitúciójára, hogy a magunk számára mint befogadók számára előtérbe állítsuk annak értelmezését, ahogyan a mű előttünk áll, úgy tűnik, az Álom a repülőtéren mint költemény magát ezt az immanenciába záródást mint lehetőséget mutatja fel. A kimondás/megjelenítés vágya és megvalósultságának megvallása, a terv és beteljesítése, az álom és megvalósítása, az eszme és realizálása közti, a mű struktúráját és világát egyaránt átható dinamikus feszültség vagy eldönt(het)etlenség az, ami egy történetileg meghatározott realitás lehetséges értelmezéseként jelentőséggel ruházhatja föl a költeményt. E műalkotás esetén nem az a kérdés, hogy egyetértünk-e a tervezet mint eszme „igazságával”, vagy a megvalósítás mint következmény társadalmi és történelmi következményeivel, hanem hogy ez a tárgyösszefüggés egy történelmi realitás lehetséges értelmezéseként elérjen hozzánk. Nem az a kérdés, hogy ez az értelmezés igaz vagy hamis, hanem hogy lehetséges értelmezésként, egy történelmi és társadalmi konstelláció lehetséges értelmezéseként fölmerülhetett. Ilyen értelemben a mű ennek a történelmi lehetőségnek a tanúsítása, egyszerűen fogalmazva olyan műalkotás, mely nem azokat a dolgokat mondja el, melyek a történelemben valóban megtörténtek, hanem amelyek – Arisztotelész tanítása szerint – „megtörténhetnek és lehetségesek a valószínűség vagy a szükségszerűség alapján.” 7

 

A valóságnak és a történelemnek ezt az értelmezését Marx filozófiája, illetve a marxizmusra hivatkozó hatalmi-politikai rendszer a történelem valóban beteljesíthető, sőt beteljesített igazságaként hirdette, a műalkotás ezzel szemben, a műnek és a valóságnak a filozófiában működőtől eltérő egymásra vonatkozása miatt, egy lehetséges beteljesíthetőségeként mutatja fel.

 

A mű valóságvonatkozása számunkra tehát abban áll, hogy egy történelmi realitást egy saját maga által felállított tárgyösszefüggésként, mint a történelmi realitás lehetséges összefüggését állítja elénk. A műnek ez a történeti érvényessége kétfajta történeti mozzanatot tartalmaz. Egyrészt ezt a saját maga által felállított tárgyösszefüggést egy valamikori jelen történeti beteljesíthetőségeként mutatja fel. Egy olyan jelen képe rajzolódik ki benne, mely például az ismeretlen katona értelmetlen vagy igazságtalan halálának múltját e jelen felől, mintegy utólagosan értelemmel felruházhatónak, a jövőbeli lehetőségeket pedig már a jelenbe vontan beteljesültnek ígéri. A másik történeti mozzanat az, hogy ez az ígéret számunkra mint olvasók számára, egyszerűen az eltérő történelmi-társadalmi tapasztalat miatt, csak már mint múltbeli, bizonyos értelemben tehát meghaladott (és nem beteljesített) ígéret mutatkozik meg. Mégsem mondhatjuk, hogy teljes mértékben függetlenek vagy érintetlenek vagyunk e tárgyösszefüggés meghaladott ígéretétől, hiszen a mű épp elénk állítja ezt és épp ezt állítja elénk, így tehát bennünket érint, bár csak mint múltbeli és meghaladott. A mi jelenünk és e meghaladott lehetőség közti differencia így a mi saját jelenünk történeti vonatkozása lesz 8.

 

Lábjegyzet:

  1. Az 1962-ben és 1965-ben megjelent kötetek közötti időszakban Szilágyi Domokosnak két gyerekverseket tartalmazó kötete is megjelent (Új kenyér, 1963; Csali Csöpp, 1965), illetve a korai versekkel együtt fönnmaradt még körülbelül száz kötetbe nem rendezett versszöveg. L. Szilágyi Domokos, Összegyűjtött versek, Bp. Fekete Sas Kiadó, 2006. (A kötetet sajtó alá rendezte Szilágyi Zsófia Júlia). Elemzésemben nem térek ki a gyerekversekre, illetve csak a költő által kötetbe rendezett szövegekkel foglalkozom. ↩
  2. L. Benyovszky Tóth Anita, A verstől a szövegig: Polifónia és intertextualitás Szilágyi Domokos költészetében = Értelmezések az elmúlt századból, szerk. Kálmán C. György, Orbán Jolán, Pécs, Jelenkor, 2002, 183-219, 204-215. ↩
  3. Cs. Gyímesi, Álom és értelem…, i.m., 17. ↩
  4. Benyovszky Tóth, i.m., 205. ↩
  5.  „Az irodalmi nyelv konstitutív aktus, amely a realitást (interszubjektív kommunikációt) újradefiniálva (redukálva és meghasonlottá téve) hoz létre egy tárgyösszefüggést (világot) és megjelenés-összefüggést (struktúrát).” Bagi Zsolt, Az irodalmi nyelv fenomenológiája, Bp., Balassi Kiadó, 2006, 36. ↩
  6. „A műléthez hozzátartozik egy világ felállítása.” Martin Heidegger, A műalkotás eredete = M. H., Rejtekutak, Bp., Osiris Kiadó, 2006, 9-69, 34. ↩
  7. Arisztotelész, Poétika = Arisztotelész, Poétika, Kategóriák, Hermeneutika, h.n, Kossuth Kiadó, 1997, 7-59, 20. ↩
  8. Egy lehetséges harmadik történeti mozzanat is beépül a szöveg strukturális szintjén. Az ugyanahhoz a szövegszekvenciához újra meg újra csökönyösen visszatérő, ismétlődésen alapuló retorikai szerkezet Benyovszky szerint „szinte az emlékezet mechanizmusát idézve váltja ki az újabb és újabb kiindulópont-keresés a különböző szövegmegoldásokat.” Benyovszky Tóth, i.m., 205. Ez arra utalhat, hogy amiként a költeményben a jövő sem válik, legalábbis értelmezésem szerint, teljes egészében beteljesítetté a jelenben, hanem a beteljesítés ígérete marad, úgy a múlt is tartalmazhat egy olyan redukálhatatlan mozzanatot, melyet a jelen aktuális értelmezése felől lehetetlen asszimilálni, vagyis a jelen mindkét irányban nyitott marad.  ↩
Bejegyzések

T. S. Eliot: Holtvidék (The Waste Land)

T. S. ELIOT: Holtvidék

 

 

Ezra Poundnak

a legnagyobb mesternek

 

 

I. A holtak temetése

 

Legkegyetlenebb hónap az április,

Akácot nevel a holtak földjén, összeolvaszt

Emléket és vágyat, unott gyökereket

Ajz fel a tavaszi esőben.

A tél melegen tartott minket,

A feledés havával elfedte a földet,

Kiszáradt gumókkal táplálva egy hajszálnyi életet.

A nyár meglepetésként ért, amint zivatarral

Érkezett a Starnberger-tó fölé; megálltunk az oszlopcsarnokban,

Majd napfényben mentünk tovább, a Hofgarten felé,

Majd órahosszat beszélgettünk egy kávé mellett.

Bin gar keine Russin, stamm’ aus Litauen, echt deutsch.

Mikor gyermekként ott laktunk a unokatestvéremnél,

A főhercegnél, elvitt szánkózni,

Én pedig féltem. Azt mondta, Marie,

Marie, kapaszkodj erősen. És robogtunk, egyre le.

A hegyekben az ember szabadnak érzi magát.

Éjjelenként főként olvasok, és délre utazom a télen.

 

Milyen gyökerek csavarodnak, milyen ágak

Sarjadnak e kő-szemétből? Emberfia,

Nem mondhatod, nem találhatod ki, hiszen csupán

Egy rakás összetört képet ismersz ott, ahol a nap dobog,

És a halott fa nem nyújt menedéket, a tücsök sem megnyugvást,

És a száraz kő vízként nem csobog. Csupán

Árnyék van e vörös szikla alatt,

(Jöjj ide, a vörös szikla árnya alá)

Mutatok neked valamit, ami más,

Mint saját, a reggel mögötted elnyújtózó árnyékod

Vagy az este feltámadó árnyék, aki találkozni akar veled,

Eléd tárom a félelmet egy maroknyi porban:

                                                       Frisch weht der Wind,

                                                       Der Heimat zu.

                                                       Mein Irisch Kind,

                                                       Wo weilest du?

„Egy éve adtál nekem először jácintot,

És a jácintos lánynak neveztek el.”

– Mégis, mikor későn visszatértünk a jácintos kertből,

Karod teli, hajad vizes, én pedig nem tudtam

Megszólalni, szemem megvakult, nem voltam

Sem élő sem holt, nem tudtam semmit sem,

Csak bámultam bele a fény szívébe, a némaságba.

Oed und leer das Meer

 

Madame Sosortis, a híres látnok,

Csúnyán megfázott, mégis

Úgy ismerik ördögi kártyáiról,

Mint Európa legbölcsebb asszonyát. Itt van, szólt,

Itt a te kártyád, a vízbefúlt Föníciai Tengerész,

(Gyöngyök a szeme helyén, nézd!)

Ez itt pedig Belladonna, a Szilkák Úrnője,

Az alkalmak asszonya.

Itt van egy ember három pálcával, és itt a Kerék,

Itt pedig a félszemű kereskedő, és ez a kártya,

Amelyik üres, valami, amit a hátán cipel,

Ám hogy meglássam, mi az, tiltva van. Nem találom

Az Akasztott Embert. Tarts a vízbefulladástól.

Embertömegeket látok, amint körben menetelnek.

Köszönöm. Ha találkozol a kedves Mrs. Equitone-nal,

Mondd meg neki, hogy magam viszem majd el a horoszkópját:

Mostanság nem árt az óvatosság.

 

Valótlan Város,

A téli hajnal barna ködje alatt,

Tömeg hömpölygött át a London Bridge-en, oly sokan,

Nem tudtam, hány embert sodort el a halál.

Sóhajok, rövid, rendszertelen kilégzésekkel,

És minden egyes ember tekintete saját lábaira szegeződött.

Felhömpölyögtek a dombra, majd le a King William Street-re,

Ott, ahol a Saint Mary Woolnooth harangja

Halott hangján az utolsó kilencet ütötte.

Ott láttam meg egy ismerős arcot és megállítottam, rákiáltva:

           „Stetson

Együtt szolgáltunk Mylae-ben a hajókon!

A hulla, amit tavaly ültettél el a kertedben,

Azóta kihajtott? Idén hoz virágot?

Vagy a hirtelen fagy talán végzett vele?

Kergesd hát el a Kutyát, az ember barátját,

Vagy karmaival újra kikaparja majd!

„Te! hypocrite lecteur!—mon semblable, — mon frère!”

 

 

II. Egy sakkjátszma

 

A Szék, amelyen ült, akár sugárzó trónon,

Ragyogott a márványon, ott, ahol az oszlopokon

Szőlőindák futottak végig, közülük arany Kupidó kémlelt kifelé

(Egy másik tekintetét a szárnya alá rejtette)

És az üveg hétágú gyertyatartók fényét

Kettőzte meg, a fényt visszatükrözve az asztalon,

Ahol az asszony ékszerei gazdagon

Áradtak szét a szatén táskákból.

Elefántcsont-fiolák és színes üveg

Rejtette bizarr illat-készítményeit

Porba, kenőcsbe, folyadékba – felzaklatták,

Összezavarták és illatba fojtották

Az értelmet, az ablakon beszökő

Szellő felajzotta őket, olajuktól

A kinyújtózó gyertyalángok

Füstje felszökött a laquaeirára,

Szétzilálva a mennyezet mozaikjait.

Réz-táplálta, hatalmas tengeri fa

lángolt zöld-narancs színben, színes kő-keretben,

És a szomorú fényben karcolt delfin úszott.

A régi kandalló felett, akár ablak, ott volt

Az erdei jelenet, Philoméla átváltozása, aki

Barbár király gyilkos kénye elől menekült,

A csalogány mégis betölti a pusztaságot, sebezhetetlen hangjával,

És hiába üldözi még a világ, ő csak

A mocskos fülekbe cserreg.

És az idő más elhervadt töredékei

Is a falra írattak; mereven bámuló,

Elnyújtózó formák csendesítették el a termet.

A lépcsőn csoszogó lépések hangja.

A tűz-fény alatt, a kefe alatt

Haja láng-pontokban terült szét

És beleégett a szavakba, majd vadságban elcsendesült.

 

„Ma este rosszak az idegeim. Igen, rosszak. Maradj velem.

Beszélj hozzám. Miért nem beszélsz soha? Beszélj.

               Min jár az eszed? Mire gondolsz? Mire?

Sosem tudom, mire gondolsz. Gondolkodj csak.”

 

Azt hiszem, patkány-sikátorban járunk

Ahol a holtak elveszítették csontjaikat.

 

Mi ez a zaj?

                    A szél motoz az ajtó alatt.

Megint mi ez a zaj? Mit művel a szél?

                   Semmi, semmi, megint.

                                                      Nem

Tudsz semmit? Nem látsz semmit Nem

                       emlékszel

semmire?

Semmire?

 

                       Emlékszem

Azok gyöngyök a szeme helyén.

Élsz még, vagy már nem? Semmi nincs a fejedben?

 

Ó Ó Ó Ó Ó Ó Shakespeare-i Rongy –

Olyan elegáns

Olyan intelligens

Mit tegyek most? Mit tegyek most?

Kirohanok így, ahogy vagyok és sétálok

Az utcán, így, kiengedett hajjal. Mit csinálunk holnap?

Mit csinálunk valaha is?

                                    Tízkor a melegvíz.

És ha esik, zárt kocsi négykor.

És játszunk egy parti sakkot,

És meztelen szemünket nyomogatva várjuk, hogy kopogtassanak az ajtón.

 

Mikor Lili férje leszerelt, mondtam –

Nem akadékoskodtam, megmondtam egyenesen,

SIESSENEK, KÉREM, ITT AZ IDŐ!

Most Albert visszajött, szedd össze magad egy kicsit.

Tudni akarja majd, mi lett a pénzzel, amit ő adott neked

a műfogsorodra. Megtette, ott voltam.

Húzasd ki az összes fogadat, Lili, és készíttess újat,

Mondtam, esküszöm, már rád nézni sem bírok.

És már nem bírom, mondtam, gondolj csak szegény Albertra,

Négy évet szolgált a hadseregben, szórakozni akar végre,

És ha nem vagy rá kész, majd más is megteszi, mondtam.

Így megy ez, mondta. Valami olyasmi, mondtam.

Tudni fogom, kinek mondjak köszönetet érte, mondta, majd

        őszinte tekintettel rám nézett.

SIESSENEK, KÉREM, ITT AZ IDŐ!

Ha neked nem tetszik, hagyd az egészet, mondtam.

Majd más elintézi, ha te nem tudod.

De ha Albert kiiktat, nem mondhatod, hogy nem szóltam.

Szégyellned kellene magad, mondtam, hogy olyan ódivatú vagy.

(Hiszen Lili még csak harmincegy éves.)

Nem tudok vele mit csinálni, mondta szomorúan.

A gyógyszerek miatt van, hogy megelőzzem a dolgot, mondta.

(Már öt volt neki, és majdnem meghalt az ifjú George miatt.)

A gyógyszerész azt mondta, minden rendben lesz, de soha

                  nem voltam ugyanaz.

Te komplett őrült vagy, mondtam.

Nos, ha Albert nem hagy békén, ugyanez lesz, mondtam,

Minek mentél férjhez, ha nem akarsz gyerekeket?

SIESSENEK, KÉREM, ITT AZ IDŐ!

Nos, azon a vasárnapon Albert hazatért, forró sonkát ebédeltek,

Meghívtak engem is, hogy érezzem a forróság szépségét –

SIESSENEK, KÉREM, ITT AZ IDŐ!
SIESSENEK, KÉREM, ITT AZ IDŐ!

Jó éjt, Bill. Jó éjt, Lou. Jó éjt, May.  

            Jó éjt.

Lá-lá. Jó éjt. Jó éjt.

Jó éjt, hölgyek, jó éjt, drága hölgyek, jó

            éjt, jó éjt.

 

 

III. Tűz-prédikáció

 

A folyó sátra összetört: az utolsó lomb-ujjak

Markolnak a nedves partba. A szél

Átkel a barna tájon, nem hallja senki. A nimfák elmentek.

Drága Temze, folyj csak finoman, míg dalom végére érek.

A folyó nem sodor üres üvegeket, szendvicsfóliákat,

Selyem zsebkendőket, kartondobozokat, cigarettacsikkeket

Vagy a nyáréjek más szemtanúit. A nimfák elmentek.

És barátaik, a városatyák léhűtő örökösei

is elmentek, címet sem hagyva maguk után.

Leman vizeinél álltam és zokogtam…

Drága Temze, folyj csak finoman, míg dalom végére érek,

Drága Temze, folyj csak, míg halkan és hosszan beszélek.

Ám hátam mögött hallom a hideg fuvallatot

Csont-csörgés hangja ez, ami fültől fülig hatol.

Patkány kúszott át halkan a növényeken,

Végigvonszolva nyirkos hasát a parton,

Míg én az unott csatornában horgásztam

Egy téli estén, a gázvezeték mentén

Tűnődtem bátyám, a király hajótörésén

És előtte királyi apám halálán.

Fehér testek meztelenül az alacsony, dohos parton,

És csontok, szétszórva egy száraz barlangban,

Évről évre csak patkánylábak bolygatják őket,

Ám hátam mögül időről időre

Hallom kürtök és motorok hangját, amik a tavasszal

Sweeny-t Mrs. Porternek végre elhozzák majd.

Ó, a hold ráragyogott Mrs. Porterre   

És a lányára

Lábukat mossák a szódavízben

Et, O ces voix d’enfants, chantant dans la couple!

Tit tit tit

Tsh tsh tsh tsh tsh tsh

Micsoda bárdolatlan kényszer.

 

Tereu

 

Valótlan Város

A téli hold kék köde alatt

Euginidész úr, a szirmai kereskedő,

Borotválatlanul, zsebe mazsolával teli

C.i.f. London: iratai láttán,

Tört francia akcentussal

Meghívott mulatságára a Cannon Street Hotelbe,

Majd a hétvégére Metropole-ba

 

Azon a bíbor órán, mikor a szemek és a hát

Felemelkednek az íróasztalról, mikor az emberi motor várakozik,

Akár egy járó motorral várakozó taxi,

Én, Theiresziász, bár vak vagyok és két élet között hányódom

Ráncos, asszonyi mellű vénemberként, látok

E bíbor órán, az esti órán, amely hazafelé

Sodorja a tengerészt a vizekről,

A gépírónő otthon van teaidőben, reggeliző-asztalát leszedi,

Begyújtja a kályhát, konzerveket nyit.

Ablakában ott lógnak a száradó kombinék,

A nap utolsó sugarai rájuk vetülnek,

És a díványon (ami éjszaka ágy),

Harisnyák, papucsok, blúzok hevernek.

Én, Theiresziász, ráncos mellű vénember

Láttam az egész jelenetet, és a többit elmeséltem –

Én is vártam, én is vártam a vendéget.

És érkezik is az a pattanásos fiatalember,

Egy ingatlanügynök segédje, merész ábrázatával,

Gőgje úgy áll rajta, akár a keménykalap

Egy Bradfordi milliomos fején.

Úgy sejti, most megfelelő az idő,

Az étkezés véget ért, az asszony fáradt,

Lelkesen ér a nőhöz, és bár az asszony

El nem löki, nem is kívánja még.

Végül izgatottan támadásba lendül,

Felfedező kezének útját semmi sem állja,

Nem is követel választ a hiúsága,

Hiába közönyös üdvözletet vív csupán ki.

(És én, Theiresziász, mindent előre elszenvedtem,

Ami azon az ágyon vagy díványon megtörtént,

Én, aki ott ültem Théba falai alatt

És megjártam a holtak földjének legalsó bugyrait.)

Megcsókolja, utoljára, győzedelmesen,

Majd útra kel, a kivilágítatlan lépcsőházon át.

 

Megfordul és egy pillanatra a tükörbe néz,

A nő már alig emlékszik, mi is történt,

Eszén egy kába fél-gondolat iramlik át,

„Nos hát, itt a vége, örülök, hogy véget ért.”

Mikor egy bájos nő a mámort járja meg,

Majd magányosan járkál szobájában,

Kezével automatikusan végigsimít haján,

És a történteket egy gramofon őrzi meg.

 

„És felém kúszott e zene a vizeken át,

Végig a Strand-en, fel a Queen Victoria Street-re.

Ó, Város, város, néha hallom

Egy borozó mellett, a  Lower Thames Street-en

Egy mandolin örömteli pengését odabentről,

Ahol halászok mulatják az időt délben: ott, ahol

Magnus Vértanú falai

Ragyogó és megamagyarázhatatlan, fehér-arany jón fényt ontanak.

 

Olajat és kátrányt

Izzad a folyó

A bárkák ringanak

A forduló dagállyal

Vörös vitorlák

Tartanak

Védett helyre a súlyos árbocokon.

A bárkák fahasábokat

Sodornak lefelé

Greenwich irányába

A Kutyák Szigete mentén

             Vejlala leja

             Vallalal lejlala

Elizabeth és Leicester

Itt eveztek el

A csónak tatja

Arany-kagylót formált

Vörös és arany

Tajtékok

Mosták mindkét partot

Délnyugati szél

Vitte a folyón

Harangszó

Fehér tornyok

              Vejlala leja

              Vallalal lejlala

 

„Villamosok és porlepte fák,

Szülőföldem Highbury. Richmond és Kew

Rontottak meg. Richmondnál felemeltem

A térdem egy keskeny kenu aljzatán.”

 

„Lábam Moorgate-ben, szívem pedig

A lábam alatt. Az esemény után

A férfi sírt. Új kezdetet ígért, és én

Nem szóltam semmit. Kit érdekel?

 

„Margate homokján

Csupán a semmit

Kapcsolhatom a semmivel.

Koszos kezek töredezett körmei.

Népem, alázatos népem, akik nem várnak

                 Semmit.

                               la la

 

Majd Carthage-be érkeztem

 

Égve égve égve égve

Ó, Uram, hát kirántasz engem

Ó, Uram kirántasz

 

égve

 

 

IV. A vízbefulladás

 

Phlébász, a fönícaiai hetek óta halott,

Elfelejtette a sirályok sikolyát, a tenger

Hullámait, a nyereséget és a veszteséget egyaránt.

                Tenger alatti áramlat

Találta meg suttogva csontjait. Ahogy felállt és elbukott,

Végigjárta aggkora és ifjúsága szintjeit,

Majd elérte az örvénylő medret.

                                               Idegen vagy zsidó,

Te, aki forgatod a kereket és a széllel szemben nézel,

Gondolj Phlébászra, aki egykoron magas és jóképű,

akár csak te magad.

 

 

V. Amit a mennydörgés elbeszélt

 

Az izzadt arcokon megvillanó fáklyafény után

A kertekre szálló fagyos csend után

A kő-vidékek haláltusája után

A kiáltozás és a sírás

A nyári mennydörgés

Börtöne, palotája és visszaverődése után

A távoli hegyek felett

Ő, aki élt, most már halott

Mi, akik éltünk, most haldoklunk

Mind Türelmetlenül.

 

Itt többé nincs víz, csupán a szikla

Szikla, semmi víz a porlepte úton

Az út fent kanyarog a hegyek között

A víz nélküli, sziklás hegyek között

Ha volna víz, megállnánk inni

Ám a sziklák között nem lehet inni vagy merengni

Száraz a verejték, homokban botorkál a láb

Ha csak volna egy kis víz a szikla közt

Halott hegy-száj rothadó fogakkal, köpni képtelen

Itt nem lehet megállni, lefeküdni vagy leülni

E hegyek között még a csend sem létezik

Csak Száraz, meddő, esőtlen mennydörgés

E hegyek között még a magány sem létezik

Csak komor, vörös arcok bámulnak és morognak

A vályogházak ajtói mögül

                                        Ha volna víz

És nem szikla

Ha volna szikla

Volna víz is

És víz

Tavasz

Egy medence a sziklák között

Ha csupán a víz hangja volna

Nem a kabócáké

És ne a száraz fű dalolna

De a víz a sziklák felett

Ahol a remeterigó énekel a fenyőfán

Csip-csöpp csipp-csöpp csipp-csöpp

De víz nincs sehol

 

Ki az a harmadik, aki mindig melletted jár?

Mikor számolok, csak te és én vagyunk

De mikor felfelé nézek a fehér úton

Mindig ott sétál valaki más is melletted

Ott suhan, rajta csuklya és barna köpeny,

Nem tudom, nő vagy férfi lehet-e

– De ki az a harmadik, aki ott melletted sétál?

Mi ez a hang ott fenn a légben

Anyai siralom suttogása

Kik ezek a csuklyás, mozgolódó hordák

A végtelen síkságok felett, a töredezett földön

Tántorogva, csupán egy lapos horizont tartja őket itt

Milyen város az ott a felhők felett

Amely megtöri, újraformálja, felhasítja a bíbor leget

Alázuhanó tornyok

Jeruzsálem Athén Alexandria

Bécs London

 

Valótlan

 

Egy asszony kiengedte hosszú, fekete haját

És suttogás-zenét játszott e húrokon

A bíbor fényen gyermekarcú denevérek szálltak át

Fütyülve, dobolva saját szárnyukon

És fejjel lefelé kúsztak, végig egy megfeketedett falon

A légből alá felfordított tornyok lógtak

És felsejlő hangok zengtek, jelezve az órákat

Az üres ciszternákból és kiszáradt kutakból pedig

                     hangok dala szállt felfelé

 

A hegyek közötti elfeledett barlangban

A sápadt holdfényben, a fű énekel

A repedt sírhantok felett, a kápolna körül

Van ott egy üres kápolna, már csak a szél otthona.

Ablaka nincs, ajtaja már kileng,

A száraz csontok nem ártanak már senkinek.

Csupán egy kakas a tetőfán

Kukurikú kukurikú

A villámok közepette. Majd esőt hozó

Nyirkos vihar

 

A Gangán levonult a dagály, a petyhüdt

Lombok esőre vártak, míg a fekete fellegek

A távolban gyülekeztek, Himavant felett.

A dzsungel meglapult, elmerült a csendben.

Majd megszólalt a mennydörgés

DA

Datta: mit adtunk át?

Barátom, vér tépázza szívemet

Egy nyugodt pillanat merészsége

Amit egy kornyi bölcsesség helyre nem állít

Ennél, csak ennél, itt léteztünk

Ezt nem meséli el rólunk a halotti beszéd

Sem a sírfelirat a jólelkű pók hálója alatt

Vagy a végakarat, amit sovány ügyvéd tár majd fel

Üres szobánkban

DA

Dajadhvam: Hallottam, amint a kulcs

Elfordult a zárban, majd még egyszer

A kulcsra gondolunk, mindenki a saját börtönében

Gondol a kulcsra, és teremti meg a börtönt

Mindenki éjjelente, míg éteri hangok egy pillanatra

Felélesztik a törött Coriolianus-ágat

DA

Damjata: A csónak boldogan

Válaszolt, a vitorlával és evezővel mesterként bánó kéznek

A tenger nyugodt volt, szíved is boldogan válaszolt volna,

Ha hívják, boldogan engedelmeskedve

Az irányító kezeknek

 

                                 A parton ülve

Horgásztam, mögöttem a kietlen síkság

Legalább a saját birtokomat rendbe szedjem?

A London Bridge leomlik leomlik leomlik

Poi s’accose nel foco che gli affana

Quando fiam uti chelidon – Ó fecske fecske

Le Prince d’Aquitaine á la tour abolie

A saját romjaim sáncoltam el ezzel a törmelékkel

Hát jó vagyok én neked. Hyeronimo megint megtébolyodott.

Datta. Dajadhvam. Dajmata.

Santih santih santih

 

 

Kántás Balázs fordítása