Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy játékkészítő mester a tornyos-bornyos, híres-neves Koppenhága városában. Ez a mester egy másik öreg mestertől tanulta el a szakma csínját-bínját egy eldugott, külvárosi műhelyben. Hosszú éveken keresztül, kezdő inas korától dolgozott tanítója üzletében. Ez idő alatt évről-évre ügyesebb lett, évről évre szebb és szebb fajátékokat, textilbabákat, kis játékvonatokat és az apró mesefigurákat tanult meg fúrni, faragni, festeni, kalapálni, de úgy, hogy teljesen elbűvölte már idősödő tanárát. Minden játék közül azonban legügyesebben az ólomkatonákat készítette. Mesteri forrasztások, kecses és élethű formák, eleven színek, tűpontos festés. Egyszóval, úgy néztek ki ezek az ólomkatonák, hogy készítőjük nyugodtan harcba küldhette volna őket a haza védelmében, az öreg Frigyes király zászlaja alatt.
Huszonöt éves korára úgy kitanulta a mesterséget, hogy híre ment a városban egy igen-igen ügyes kézművesnek, aki olyan különös tehetséggel készíti az ólomkatonákat, hogy olyat Dánia még nem látott. Jöttek is a vevők szép számmal, a gazdag kereskedők és városi elöljárók egymásnak ajánlgatták a híres üzletet. Az öreg mesternek igen jó dolga lett, aki hajlott korára és újonnan belátott középszerűségére tekintettel már nem fúrt és faragott, csak utasításokat osztogatott tanítványának. Mikor már súlyos betegség gyötörte, végrendelkezett. Mivel se fia se lánya nem volt, természetszerűleg mindent tanítványára, az ifjú Harald Mortensenre hagyott.
A fiúnak volt érzéke az üzlethez. Belátta, hogy mindenki az ólomkatonákért lelkesedik igazán, így minden erejét ezekre fordította. Keményen dolgozott, míg kitartása és megszállottsága meghozta gyümölcsét. Végre kiköltözhetett a dohos külvárosi műhelyből és egy szép napon, Koppenhága főutcáján megnyithatta saját üzletét, a házra pedig büszkén tehette ki a táblát, hogy Harald Mortensen: Játékkészítő mester, alapítva: 1841. Műhelyében tíz segédnek adott munkát, de az ólomkatonák készítését nem bízta rájuk, azokkal csakis ő foglalkozhatott.
Idővel tehetségének már nem csak a kereskedők és egyéb városi elöljárók között, de magasabb körökben is híre ment. Grófok és bárók, hercegek és márkik érdeklődtek portékája iránt. A komornyikok, cselédek és egyéb szolgák sorban álltak a bolt előtt, hogy a méltóságos urak gyermekei és gyakran maguk a méltóságos urak a legszebb katonákkal játszhassanak háborúsdit. Később már nem csak ügyes kézművesként, de művészként tartották számon. Úri szalonokba kapott meghívásokat, melyeknek szívesen tett eleget. Befolyásos barátokra tett szert, ők voltak a belépő a királyi udvarba. Mert Mortensen tehetségére a király is felfigyelt. Mikor először járt az udvarban, nem tudta hogyan viselkedjen, annyira megilletődött. A királytól azonban nem kellett tartania. Egyenrangú félként kezelte és élénk érdeklődést mutatott mestersége iránt. Felvilágosult uralkodó lévén fontosnak tartotta, hogy megértse az iparos réteget. Ennyi év távlatából azt is mondhatnánk, hogy barátok lettek, ha lehet ilyennek nevezni azt a fajta kapcsolatot, mely egy király és egy kézműves között kialakulhat. De a mester is ügyesen elsajátította az udvari etikettet. Beszéde egyre kifinomultabb lett, ott raccsolt, ahol kellett és akkor selypített csak, ha elkerülhetetlen volt. Még a Dán Királyi Ólomkatonakészítő megtisztelő címet is megkapta. Nagy tisztesség volt ez a cím, talán még a történetírók sem tudnak a jó Harald Mortensenen kívül más királyi ólomkatonakészítőt felidézni, sem utána, sem előtte.
Bár Mortensen egyre gazdagabb és gazdagabb lett, nem felejtette el mesterségét és az ólomkatonák iránti rajongása mindvégig megmaradt. Esténként, mikor egy-egy hercegi névnapról, vagy operaelőadásról hazaért, sarokba dobta rizsporos parókáját és nekiállt az ólom megmunkálásának. Ez volt az ő világa, a folyékony ólom és a festékszag birodalma. Boldog volt, ha dolgozhatott, de boldog volt akkor is, ha ólomkatonakészítő magisteri címére és bankbetéteire gondolt.
Nem mindenkinek tetszett azonban Mortensen úr gyors felemelkedése. Főként nem a király legfőbb bizalmasának, jobbkezének és leghűbb szolgájának, a királyi titkos tanácsosnak. Nem nézte jó szemmel, hogy Frigyes király ekkora figyelmet szentel egy ilyen alacsony származású kézművesnek. Zavarta, hogy Mortensen ott ülhet a királyi lakomákon, egészen az asztalfő közelében, de még a hercegnő születésnapjára is meghívták. Gyakran látta, hogy a király és Mortensen a palota kertjében sétálnak. Azt gyanította, hogy az ország diplomáciai lépéseit, gazdasági helyzetét beszélik meg, melyből ő, a legfőbb titkos tanácsos kimarad. Igyekezett tehát megfúrni a játékkészítő befolyását, ha ugyan volt neki valaha is olyan. Ettől kezdve mindig azon volt, hogy rossz színben tűntesse fel Mortensent. Epés megjegyzéseket tett öltözékére, hintójára, lovaira, de még az ólomkatonáira is. Folyvást a király fülébe sugdolózott, elhordta fűnek-fának, hogy méltatlan a királyi ólomkatonakészítői címre, figurái egyre kisebbek, egyre formátlanabbak, hogy azt veszi észre, a katonáiból kispórolja az ólmot. A királyt azonban fontosabb dolgok foglalták le, neki háborút kellett viselnie, meg kellett küzdenie – hasonlóan értelmetlen kérdésekről – a lázadozó klérussal és persze enni kellett adnia népének. A titkos tanácsos kéréseire minduntalan csak arisztokratikusan legyintett és fejét kissé oldalra billentve, finoman megérintette homlokát.
Történt egyszer, hogy a francia király Dániába jött látogatóba. A franciák a dánok legfontosabb szövetségesei voltak a németek ellen vívott, hosszú évek óta tartó háborúban. Frigyes király nagy felhajtást tervezett az előkelő vendég tiszteletére. Az ország legkiválóbb szakácsait hívatta udvarába, hogy készítsék el minden idők legpompásabb lakomáját. A különleges gyümölcsöket a gyarmatok legtávolabbi szegletéből hozatta, a nagyszabású előadáshoz a cirkuszi mutatványosakat külföldről hívatta és Dánia legnagyszerűbb színészeit kérte fel, hogy színdarabban mutassák be a két nép dicsőséges és gyümölcsöző barátságát. És végül, játékmesterének megparancsolta, hogy készítse el a francia és a dán együttes haderő miniatűr mását, amint a véres csatában végül legyőzik a németeket.
A játékkészítő két hónapon keresztül éjt nappallá téve dolgozott a hadseregen. Ezt a feladatot már végképp nem bízhatta segédeire. Szinte nem is járt haza, állandóan dolgozott. Mikor hajnalban már nem bírta tovább a munkát, lefeküdt néhány órácskára a műhelyben, aztán felkelt és dolgozott tovább. Több tízezer ólomkatonát készített el, mindegyiket a tőle megszokott mesteri aprólékossággal. Mikor végre elkészült, egyenként kirakta őket a fákkal és bokrokkal díszített terepasztalra. A völgyben a katonák vívták kilátástalan küzdelmüket, a domboldalon ágyúk és a tüzérek sorakoztak, míg a dombtetőn – hogy az egész csatateret beláthassák –, a dán és a francia parancsnokok álltak lovaik mellett.
Egyszóval, szemet gyönyörködtető volt. Egy valami azonban mégis hibádzott. A katonák rendezgetése közben vette észre, hogy a franciák vezérének, a díszes kék egyenruhába öltöztetett generálisnak bizony hiányzott az egyik lába. Apró figyelmetlenség volt, de Mortensen esetében mégis elképzelhetetlen. Sosem hibázott ilyesmiben, most pánik lett úrrá rajta. Gyorsan készíteni akart egy másik katonát, azonban ekkor felharsantak a franciák érkezését jelző trombiták, így az udvar népe sietve felsorakozott a palota előtt. Mortensen is feszülten beállt a díszsorfalba.
Mosolyogva, integetve szállt ki hintójából a kövérkés, borvirágos arcú francia király. Kölcsönösen üdvözölték egymást Frigyes királlyal, a díszsorfal pedig meghajolt. Együtt mentek be a díszes fogadóterembe, ahol a terepasztal állt. A házigazda számított a francia király elragadtatására és mi tagadás, meg is volt rá az oka. A miniatűr csata valóban gyönyörű volt.
A vendég csodálattal hordozta végig tekintetét az ajándékán. Egy ponton, a katonai vezérkar magasságában azonban hosszabban elidőzött. Hümmögött a francia király, mormogott a bajsza alatt, ráncolta homlokát, látszott rajta, hogy nem tetszik neki a féllábú generális. Nem szólt semmit, de onnantól kezdve kedvetlenebb, sőt bosszús lett. Nem nevetett Frigyes király tréfáin, később a galambröptetésen sem derült fel. Az udvari elöljárók feszengve néztek egymásra. Meglátta ezt a titkos tanácsos is, dörzsölni kezdte a tenyerét és rögtön arra gondolt, most talán el lehet mozdítani ezt a Mortensent. Csak a megfelelő pillanatra várt.
Másnap reggel a királyt rettenetes fejfájás gyötörte, mert előző este a francia udvar összes ajándékborát meg kellett kóstolnia, mind a savoyait, Loire-völgyit, burgundit, Provence-it, Languedoc-it, Bergerac-it, Roussillon-it, bordóit és egy kis elzászi chardonnayt a végére. Zavarta a titkos tanácsos sugdolózása és a pokolba kívánta a rá váró vadászatot, az állófogadást és a komédiások színi előadását. Mikor meghallotta, hogy megint a játékkészítőről van szó, csak sóhajtott egy mélyet és üres tekintettel, oda se figyelve hallgatta tanácsadóját. A tanácsos tudta, hogy most nem szabad dagályosan szidnia Mortensent. Röviden előadta, hogy a féllábú generális nem csak diplomáciai baklövés, de fogyasztóvédelmi aggályokat is felvet. Végül a király orra alá tolta a rendeletet, amely megfosztja minden címétől a játékkészítőt. A király el sem olvasta, csak gyorsan aláfirkantotta, remélve, hogy alhat még egy keveset a fácánvadászat előtt.
A titkos tanácsos kárörvendően somolygott. Lám egy dán ólomkatona nem lehet féllábú! Ezt most egyszer és mindenkorra megtanulja a semmirekellő Mortensen.  Alig várta, hogy már aznap, síri hangon közölje vele a szomorú hírt. Nincs ember, aki nála jobban sajnálná a helyzetet, de sajnos Mortensen szolgálataira a továbbiakban nincs szükség. Talán még néhány könnycseppet is kifacsart szeméből.
Mortensent lesújtotta a hír. Egyik napról a másikra vége lett fényes udvari pályafutásának, ráadásul egy ilyen semmiség miatt! Lecsúszása gyors volt és látványos. Annak idején Dániában, sajnos a királyi udvar diktálta a divatot. Mikor híre ment, hogy a mester kegyvesztett lett, nem csak a főurak, a kereskedők, a városi elöljárók, de még az állami kishivatalnokok is hanyagolni kezdték a Mortensen Spilfabrikot. Megtakarított vagyona egy ideig még elegendő volt, azonban nem húzhatta sokáig. Új megbízást már nem kapott. Először csak egy, majd három, végül mind a tíz segédjét el kellett küldenie. Nemsokára a boltot is bezárhatta.
Hogy ezután mi történt vele, azt senki sem tudja. Egy darabig keringtek pletykák egy ártalmatlan bolondról, aki esténként egy külvárosi csapszékben magyaráz fácánvadászatokról, udvari lakomákról és egy bizonyos terepasztalról. Azt is beszélték, hogy vidékre költözött, hogy meneküljön a szégyentől, mások azt terjesztették, hogy borba fojtja bánatát, megint mások, hogy önkezével vetett véget életének. Végül a pletykák is elapadtak, lassan mindenki elfelejtette a játékkészítőt. 1857 tavaszán már csak egy kopott cégér emlékeztetett arra, hogy valaha itt élt és alkotott egy Harald Mortensen nevű kézműves.
Évekkel később, karácsony táján, a polgármester lakája sétált a városi főutcán. Urától ötven koronát kapott, hogy ajándékot vegyen a fiának. A polgármester elfoglalt ember volt, ilyesmire nem volt ideje. A lakáj gyorsan el akarta intézni az ajándékvásárlást, hideg is volt és más dolga is akadt. Megállt hát a kirakodóvásár első árusánál és szemügyre vette a portékát. Az árus ólomkatonákat árult. Minden dobozban huszonöt kis katona volt. Rákérdezett, hogy mennyibe kerülnek, az árus elmondta, hogy minden doboz negyven korona, de azt a hátsót odaadja harmincért. Abban ugyanis az egyik katonának hiányzik az egyik lába. Anyaghiba, mondta az eladó, de nézze csak meg, attól még nagyon szép kis katona az is. A lakájnak eszébe jutott, hogy azt a húsz koronát elrakhatná magának, otthon majd azt mondja ötvenért vásárolt. Bármivel azonban nem mehet haza, ezért aprólékosan megnézte a féllábú katonát. Gondolta, ez biztos tetszeni fog az úrfinak. Gyönyörűen megmunkált darab volt, kék egyenruhája szinte ragyogott. Csak az arca volt furcsa egy kissé. Míg a többi katona mosolygott, ez szomorúnak tűnt. De nem csupán szomorúság ült az arcán. Inkább valamiféle bűnbánat.

(Illusztráció: autent)

Most már Riolda másképp nézett erre a koravén kisfiúra, Shiobianra.
Ki tudja, még az is lehet, hogy ez a gyerek erősebb nálam.
Shiobian még ebben az álmokkal zsúfolt városban sem felejtette el, hogy a legnagyobb fényűzés: hűségesnek lenni.
És talán rám is ilyen csillapíthatatlanul, ilyen szenvedélyesen vágynak a gyerekeim.
A december különösen alkalmas volt az önmarcangolásra, hiszen a korán jött havazás bekergette a velenceiket a házaikba, és talán még az utcákon visítozó visítozó gyerekek is köddé váltak, vagy csak behúzódtak a parányi házak parányi hálófülkéibe. Elhalt a csatornákról vagy a szomszédból áradó szüntelen nótázás, éjszakánként csak a szemközti üvegfúvó műhelyben parázslottak a fények. Látnivaló nem akadt, Riolda nyugodtan pityereghetett egymaga a konyhában.
De nem emészthette magát, nem sírdogálhatott örökké. Hiszen tudta, hogy minden önsajnálatban eltöltött óra távolabb és távolabb sodorja a gyerekeitől és magától Sjöntől, akinek az érintését már akkor is a testén érezte, ha az Alpokról lezúduló szélben közelebb húzódott a tűzhöz.
Ráadásul karácsony táján mintha a ház is megtelt volna a halottak nyögéseivel és sóhajaival. Talán mert épp a feje fölött, a könyvtárszobában tartja Benjamin a leginkább nagyra becsült halottak körmeit és csontocskáit? Vagy igaz lenne, hogy a szellemvilág december végén is kiárad, mintha az északi szél szélesre tárná a két világot elválasztó kapukat? Hogy az éhes holtak megdermesszék a szíveket és csecsemőket raboljanak?
Míg Shiobiannal hallgatta a szél sóhajtozásait, Riolda kényszerítette magát, hogy ne csak pityeregjen, hanem egy szabadulásra vonatkozó tervet is kidolgozzon. Mert hiszen nem vágyódnak tán az angolszász királyok is megbízható forrásokból származó, neves ereklyékre, Szent Anabestus vagy Szent Ordinatus vagy Szent Akárkicsoda csontjaira? Az ereklyeárusok vajon nem ugyanazt a célt szolgálják, mint a művészek, akik az örökös romlás világát szembesítik a jóléttel, a boldogsággal és a halhatatlansággal? Nem változott-e meg Hildi, mikor egy halhatatlan templomban viszontlátta végre a gyerekeit?
Hát nem azért szeretik az emberek az aranyat és a fényt, mert ezek is romolhatatlanok, mint a szentek csontocskái?
Benjamin kitűnően ismerte a frank nagyurakat – vagy ismerni vélte, ami üzleti szempontból egyre megy – de Normandián túli népeket ő is csak részeges tökkelütötteknek, babonás tudatlanoknak tartotta.
Hosszú hetekbe telt, mire Riolda annyit osztott-szorzott, hogy Benjamint is meggyőzte, üzleti szempontból ez az örökös viharoktól sújtott terület sem teljesen reménytelen. Szerencsére Almeríában már teljesen belejött a kitalált szörnyekbe, az örökös osztás-szorzásba, a legmerészebb, legfantasztikusabb tervekbe.
–De nem is élnek arra keresztények, leszámítva néhány ír éhenkórászt, akik tudatlanságból nem átallanak a keresztény hit alapjaira is kioktatni arra – vetette ellen Benjamin.
Riolda elnevette magát: – Az angolszász királyok minden szép ereklyéért egy szigettel vagy egy hatalmas földdarabbal fizetnek. És másra se vágynak, mint a halhatatlanság legújabb bizonyítékára – lódította.
Benjamin felhorkant, mert őt sem ejtették a feje lágyára.
Intett Rioldának, hogy foglaljon mellette helyet, és csendesen megkérdezte.
– És te azért akarnál velem hajókázni, hogy angolszász királyok is részesüljenek az örök élet új bizonyságában? Hogy többet imádkozzanak? Hogy ne csüggedjenek el az esős évszakban?
– Nem, uram, nekem három gyerekem van.
– És nyilván van egy derék férjed, aki hűségesen várja haza az ő jó, kis asszonykáját. Ne feledd el, Ermenguilde, hogy aki elment egyszer, még azoknál is kevésbé létezik, mint akit a rokonság meggyászolt és eltemetett. Aki saját akaratából hagyta el az övéit, az a családja szemében még egy bomló holttestnél is iszonyatosabb.

Riolda nem merte kimutatni, hogy pontosan ettől fél.
Úgyhogy nyugodt arccal leszedte a germán módra készült halleves maradékát, és tovább áradozott az angolszászok példaszerű vallásosságáról, a szörnyűséges időjárásról, az ebből fakadó örökös rosszkedvről, amit nem csillapíthat más, csak a gondosan megválasztott ereklyék bűvereje…
Benjamin, aki a sajátján kívül nyilván nem hitt semmiféle bűverőben, dühösen félbeszakította.
– És mit viszel haza ajándékba a gyerekeidnek? Két dalt meg egy történetet? És a férjed? Megörvendezteted majd egy szerelmes verssel?
Riolda magabiztosan mosolygott. Megfogadta, hogy Benjaminnal szemben nem mutatkozik gyengének
Talán majd most fog házassággal hitegetni, gondolta. Vagy mint jövendő legkedvesebb titkárt és tanácsadót, bevonni a nemzetközi  ereklyekereskedelembe. Nem azért, mert bármit akar tőlem, hanem mert nem tudja elhinni, hogy létezik olyan lény a földön, aki nem azt tartja élete értelmének, hogy vele lehessen.
–Tudod, hogy mennyivel okosabb vagyok én, mint a férjed? És nemcsak okosabb, hanem biztosan magasabb is. Több pénzem van, és legalább tíz nyelven beszélek. Valamikor én is egy várkastélyt akartam, de már tudom, előkelőbb dolog berendezkedni egy ilyen palotában… Velencében élni a legcsodálatosabb, a legfenségesebb. Te talán nem szeretsz…?
Riolda engedelmesen bólogatott. És elmagyarázta Benjaminnak, hogy akkor tud a leginkább a szolgálatára lenni, ha az angolszász udvarok közt fel-alá utazgatva fáradhatatlanul képviseli az érdekeit. A hirtelen szerelmi vallomásban pedig egy cseppet sem hitt. Benjamin a saját ellenállhatatlan vonzerejébe, csodálatos terveibe volt szerelmes, nem a nőkbe.
Európa legszebb, legokosabb, legmagasabb és legvarázslatosabb férfija mindenestre elégedetten bólintott.
És közölte, hogy egy ír küldöttség szárazföldi úton, Parenzón át, majd a Duna mentén keresztül készül Nagy-Britanniába, és ha Riolda bírja a lovaglást, ha az írek nem tiltakoznak túlságosan, akkor velük tarthat. De csak abban az esetben, ha az összes szentre, az összes druidára, az összes átkozott germán hadistenre megesküszik, hogy azok a barbár királyok már a következő évben rendelnek az ereklyékből.
Riolda a négy égtáj felé fordulva megesküdött az összes szentre és druidára.
– És velem jön Shiobian is – jelentette ki határozottan.
Benjamin legyintett. – Mit bánom én! De aztán megbecsüld magad! Szorgalmasan járd a kolostorokat! És mielőbb üzenj a champagne-i ügynökömnek!
Riolda lehajolt, és Hanna vejének, a hajdani normandiai koldusnak kezet csókolt.

Néhány nap múlva megérkeztek az írek, és egy szép hajnali napon, a Romerini-ház mozaikpadlóján térdepelve, ünnepélyesen átvettük Szent Brúnó nyersselyembe göngyölt koponyacsontját. A hét áhítatos szerzetes ki sem merte göngyölni a selyemtekercset, csak a karjukban dédelgették, mintha beteg csecsemő lenne.
A megilletődött csendet Benjamin krákogása szakította félbe. Gyorsan biztosított mindenkit az ereklye „kiváló minőségéről”, aztán rögtön elkérte a tarisznya ezüstöt, a megérdemelt fizetését a szerzetesektől.
– De még egy jámbor szerzetesekhez méltó szívességet szeretnék kérni tőletek, derék testvérek. Ezt a házamhoz tartozó két kitűnő, jámbor keresztényt, ezt az asszonyt és ezt a fiúcskát vigyétek vissza a szülőföldjükre, mert majd elepednek az övéikért. A szakácsnőm férje, egy derék és keresztény király, nem tudom, Hányadik Ez-meg-ez, ő majd illő jutalomban fog benneteket részesíteni.
Shiobian a kellő nyomaték kedvéért sírva fakadt, bár talán nem is volt szükség kellő nyomatékra, a szerzetesek olyan hálát éreztek Szent Brúnó koponyacsontjáért, hogy akár egy marhacsorda elszállítására is örömmel vállalkoztak volna.
A legidősebb szerzetes rámosolygott Rioldára: – Légy hálás, asszony, hogy Szent Brúnó társaságában utazhatsz.

(…)

II. fejezet

linóleum szagú élet

Kis mosógép – nagy kényelem. Malvin a kádszélén ült. Nézte, ahogy édesanyja kiválasztja a 18 programból azt, amelyik a legjobb lesz a szerdai adagok számára. A cső már a kádba lógott és Malvin is készen állt. Mosópor, öblítő, Malvin. Majd anyuka kiment a fürdőszobából és lekapcsolta a lámpát.

Mint, ahogy az a legtöbb gyerek esetében így Malvinnál is bekövetkezett a cseperedés időszaka. Tulajdonképpen már a méhszájtól kezdve csak egyre nagyobb és nagyobb lett. Ebben semmi rendkívüli nincs ugye, mert ez minden gyerekkel így történik. Csakhogy Malvin kora előtt értelmileg is fejlődött és valahogy az intelligenciája – a szociális érzékenységével ellentétben – már hároméves korára elérte mondjuk egy 12 éves gyerek szintjét. De beszélni hiába, még ekkor sem tudott. Édesanyja ugyan aggodalmaskodhatott volna, de nem az a fajta volt. Elfogadta, hogy Malvin az Malvin és nem tud még beszélni. Majd elkezd, ha akar. És az édesanyja ezt nagyon jól megérezte. Biztos az anyai ösztönöknek köszönhető, mert a szoros kapcsolat – annak ellenére, hogy Kozmosz-szindrómás a kicsilány – valahogy nem alakult ki és egyik fél sem mutatott különösebb igényt ennek létrehozására. Még régebben anyuka csak éjszaka járt el a cipőfűzőgyárba dolgozni, addig Malvinka 3 éves korára már délutános műszakot, vagy épp délelőttöset is elvállalt. Tehát minden visszaállt az anyuka életében a normális kerékvágásba és Malvinka is úgy érezte, hogy ez így jó.

Így Malvin nagyon sokat volt egyedül, de mint eddig se, most sem bánta. Volt egy saját napirendje és, ahogy teltek az évek, egyre furcsább dolgokon járt az esze. Úgy gondolta, hogy a fürdés nem egészséges este. Arra hivatkozott, hogy ezt a televízióban látta egy kora délelőtti parlamenti közvetítésben. Ott a képviselőurak azon vitatkoztak, hogy vajon a csatornázási művek költségvetése nem veri-e az egeket. Két táborra szakadt a parlament; az egyik oldal szerint igen, a csatornázási művek költségvetése az egeket veri, a másik oldal szerint nem, a csatornázási művek költségvetése nem veri az egeket. Ekkor az igen oldalból felszólalt egy alacsony növésű, pocakos fiatalember, akinek a haja helyén csak a fényes bőre volt. Malvinnak ez különösen tetszett, mivel szerette a sima felületeket, az pedig csak fokozta az elköteleződését a sima fejű férfi iránt, hogy még csillogott is, amikor a nem oldal felé fordult és azt mondta: ,,Akkor fürödjenek délben, az nem csúcsidő!” Malvin teljesen elfogult volt az alacsony növésű, pocakos fiatalemberrel szemben, akinek a haja helyén csak a fényes bőre volt. Ezért megfogadta tanácsát és ő mindig csak délben fürdött, mert az nem csúcsidő. Malvinnak valójában fogalma sem volt arról, hogy mit jelent pontosan az, hogy csúcs idő, de voltak elképzelései. Annak ellenére, hogy igen érett volt és kifejlődött intelligenciával rendelkezett, sokszor előfordult még, hogy a szavakat szó szerint próbálta értelmezni – talán ez soha nem fog megváltozni. Így a csúcsidőn sokat gondolkozott 12:04 perctől – amikor is már a testének a habfürdővel való bekenésén túl volt – 13:27 percig. A gondolatmenete sokszor elkalandozott, de mindig számba vette, hogy minek is lehet csúcsa; csúcsa van egy piramisnak, egy háromszögnek, egy ceruzának – de csak akkor, hogyha ki van hegyezve. Hegyezve – tehát, a hegynek is van csúcsa. Egy háznak, egy papírújságból hajtogatott csákónak… De tudta, hogy valami nem kerek. Érezte Malvin, hogy nem értette még meg, hogy mi lehet az a csúcsidő. De mindennap elkezdett ezen töprengeni, és soha nem jutott tovább a csákótól 95 perc alatt.

De a déli fürdésen, a csúcsidőn kívül Malvin sok mindent gondolt még. Például határozott elképzelése volt az üres padokról. Azt képzelte, hogy ezek a padok valójában nem is üresek, csak túl nagy a távolság, hogy mi meglássuk, kik ülnek rajta. Úgy gondolta, hogy több ezer láb magasban helyezkednek el ülő pózban azok, akik ezeken az általunk vélt üres padokon helyet foglalnak, és nekünk ezt a teret lehetetlenség belátni. Akárki ezekre a padokra nem ülhet fel. És attól, hogy mindig máshol helyezkednek el ezek a padok, mindig ugyanazok a padok az üresek, csak tudnak mozogni, ezért az üres padok, nemcsak üres padok, hanem vándorló üres padok. Malvin ezt így gondolta, de arra még nem jött rá, hogy vajon kik tudnak ezekre a padokra leülni.

     Amikor lent sétált 15:14 perctől határozatlan ideig, akkor gyakran találkozott kutyákkal. Malvin szerette a kutyákat, de igazán a kistermetűekkel jött ki jól. Azt gondolta, hogy ők csak a többi ember számára olyan kicsik és ő látta, hogy valójában a kistermetű kutyák sokkal nagyobbak, mint a nagytermetű kutyák. Malvinka ugyanis látta, hogy a kistermetű kutyáknak a lábai még folytatódnak a felszín alatt és olyan hatalmas kutyák, hogy talán, ha fellépnének a járdára a talpukkal és ő ráülhetne a hátukra, akkor képes lenne a vándorló üres padokon meglátni, hogy kik pihennek rajtuk.

Malvin nem tartotta unalmasnak az életét. Nem hiányzott neki az sem, hogy ezeket a gondolatait megossza az anyukájával, mert tudta, hogy úgyse értené meg. De titokban sokszor álmodozott arról, hogy elmesélné ezeket az igazságokat az alacsony növésű, pocakos fiatalembernek, akinek a haja helyén csak a fényes bőre van és biztos volt abban is, hogy ő ezt mind megértené.

Szerdánként az anyuka mindig mosott. Malvinnak ez volt a kedvenc napja, mert nagyon szerette a frissen mosott ruhának a tapintását. Szerette, hogyha keményre vannak mosva a ruhák és, hogy amikor felveszi azt, tartása van. De nem csak a ruhák illatát szerette vagy azoknak a keménységét, hanem a mintáit, színeit is fontosnak tartotta. Minden napnak megvolt a maga uniformisa. A minta vagy a szín számított. Olyan nem volt, hogy egyszerre mindkettő. Hétfőn például pepitába kellett öltözni. Erre azért volt szükség, mert hétfőn már igazán közel voltak a szerdához, tehát elfogytak azok a ruhák, amiket kedvelt, így ez a minta a mosás előtti-előtti napra maradt. Ennél jobban már csak a keddet nem szerette. Aznap pöttyösbe kellett öltöznie. Hétfőn és kedden mindig szomorú volt és mérges. Aztán szerdára, mintha kifordították volna. Szerda a csíkos nap volt, és a hét legboldogabb napja. Malvinka felvette a csíkos ruháját és ebben a ruhában mindig azt képzelte, hogy a kutyák a hátára veszik őt és felviszik a vándorló üres padok tetejére. A hét többi napja nem volt rendkívüli. Csütörtökön pirosat, pénteken fekete ruhát húzott, szombaton pedig a koncentrikus körök mintázata terült el a ruháin. A vasárnap a színes ruháké volt. Ezen a napon már érezni lehetett a hétfő közeledtét és azt is, hogy utána kedd lesz.

Malvin ezen szokásai a mindennapjai voltak. Minden nap gondolkozott a csúcson és remélte, hogy egyszer majd rájön az idővel való összefüggésre.

Csend volt. Malvin anyukája felkapcsolta a lámpát, kinyitotta az ajtót. Malvinnak ilyenkor mindig össze van kicsit rázódva a gyomra, és enyhe émelygést érez. De ő ezt szerette. Ezt is. Anyuka levette őt a mosógép tetejéről és Malvin elmosolyodott.

 (Illusztráció: arc)