Bejegyzések kategória bejegyzései

A Hold völgyében (Fordított idő II.)

Jóságos ég!
Egy igazi püspökfeleség!
Hildi, a hercegné nem is tudta pontosan, kinek ajánlott, kinek tilos a házasság. Az apátoknak lehet, de a püspököknek nem, vagy fordítva… Mert vannak az apátok, a plébánosok, az esperesek, az érsekek, a sekrestyések, aztán a minden rendű-rangú kanonokok, szerzetesek…
Már csak egyetlen kérdés van: Isten van-e?
Pedig ebből az idős, kicsi asszonyból, akit a püspök példás háziasszonyként, jámbor feleségként, élete hű társaként (egy test – egy lélek) mutatott be,  áradt a nyugalom és a fegyelem. Mint valami boldog anyanyúl, gondolta Hildi: megül a ketrec sarkában, itt, a bazilika bolthajtások alatti kis kertjében, és tágra nyílt, nyugodt szemekkel várja, hogy valaki nyakon csípje.
Nyakon csípje, megnyúzza és megegye.
Pedig barna, pirospozsgás, kicsi, húsos, mint valami megbízható kulcsárnő.
De Hildi minden ismeretlent szeretett előbb jól körülszimatolni. És mivel tényleg fázott a széles kőpadon, elmesélte a püspök feleségének, Ermessennek, hogy Bretagne-ban virágoznak a körtefák, hogy ott az idős asszonyok is kendő nélkül sétálnak, ott már térdig járnak a virágszirmokban, csak ez a Normandia ilyen elátkozott, csúf ország…
Nincs igazi tavasz, mióta a vidéket a mórok végigpusztították…
Semmi átmenet, egyszercsak kicsattan a nyár
Így van, így van, sóhajtozott Ermessen asszonyság.
Hiába, hiába. Ma már semmi sem ugyanaz… Bólogatás közben Hildi végigpásztázta a nyakát, az állát, kezét, a drága ruháján meggyűrődő ráncokat, ám  mikor  a pillantása a cipőjére esett, majd felkiáltott. Mint a frank nők, Ermessen is kényelmes bőrtokot hordott saru vagy csizma helyett. Ám ez a kis tokocska nem akármilyen volt: cikkcakkosan vágták ki, selyemmel bélelték, fényes zsinórral varrták ki, kis sarkot illesztettek a talpára, és most úgy feszült Ermessen lábfejére, mint egy vadonatúj bársonypapucs.
Hát nemcsak a hatalmon múlik a méltóság. Selyemmel bélelt cipő! Hildinek elég volt egy pillantást vetnie saját berepedezett körmeire, hogy gyorsan a köpenye alá húzza a saruba rejtett lábait.
De valamiről beszélgetni kell. A püspök nyilván az ő szórakoztatására rendelte ide a feleségét. Similis simili. Ám mire ők ketten, a koros püspökné és a koros hercegné összehasonlították az összes eddigi tavaszt, és eleget szidták az időjárást, a mórokat, a cselédeket és a lusta parasztokat, nem volt miről beszélniük.

20150129ongyilkos-allatok-dr-life

A püspöknén látszott, hogy kőfalak védelmében élte le az egész életét. Bár nem tűnt ostobának, érződött az elfogódottságán, hogy még soha nem tárgyalt egyetlen hatalmassággal – meglehet,  életében nem volt háborúban, talán soha nem ült  lovon, és a férfiak soha, semmikor nem kérdezték a véleményét.
Similis simili. Hildit elfogta a mélységes csüggedés. A kőkereszt árnyéka, mint valami feléjük szegezett kard, szép lassan elérte az arcukat. Sütött a nap, de dermesztő hideg áradt a kőkockákból.
– Hány gyereked van? – kérdezte Hildi,  mert érezte, hogy egy bazilika kertjében nem is illik másról beszélni.
–Tizenegy – felelt Ermessen. – És mind a tizenegy életben van. Egyik szebb, mint a másik.
Hildi gúnyosan elmosolyodott. Elképzelte a jámbor Udo püspököt, aki otthonában is a kereszténység gyarapításán dolgozik. Amúgy meg mit számít. Egyik gyereket se fogja soha a szenvedéstől megvédeni.
Bátortalan, reszketeg harangszó lopózott közéjük – a szentek mindent hallanak, vecsernye van, idő, idő, ne beszéljetek túl sokat! De talán nem telt a püspöknek nagyobb harangra? Ércesebbre, bátrabb hangúra? Hildi megrázkódott: elátkozott, babonás vidék ez, nem messze a temető, ahol a rómaiak végeztek a keltákkal… A vérengzés után akkora járvány tört ki, hogy a tündéreknek kellett a keltákat eltemetni.
A Hold völgye, a környékbeliek talán nem így nevezik? Hát nem csoda, hogy estefelé itt még a harangszó is bocsánatot kér a bálványoktól. A visszajáró halottaktól, a kutyáktól, a csontokkal teli sáros föld ártó kisugárzásától.
–Te hiszel Istenben, Ermessen? Te csak benne hiszel?
A jámbor püspökné, Ermessen semmit nem felelt. És mivel nem hallott még a hercegné balsorsáról, visszatért a saját gyerekeihez.
–Tizenegy van – suttogta –, hat fiú, öt lány, ahogy kell. Ahogy azt várták tőlem. – Bátortalanul sorolni kezdte: – Vincente, Folcon, Udo, Raymund, Philibert.
Hildi fülének idegenül, és valahogy lányosan csengtek ezek a latin nevek. Ám hiába várta, hogy Ermessen a lányokkal folytassa,
a lányok errefelé nemigen számítottak.
– Hat fiú, igen, hat gyönyörű, egészséges fiú, de te nem szeretheted az összeset egyformán. Más az illatuk, a tenyerük, a bőrük, a szemük színe. És a történetük is, amire te emlékezel, mert a gyerekek három éves korukra mindent elfelejtenek. Az egyik súlyos kő volt a hasadban, a másik annyit ficánkolt, mintha le akart volna győzni a születése előtt, de van olyan is, aki virág módjára növekszik benned, te eteted–itatod, te véded kilenc hónapig, de közben mintha ő is táplálna a nedveivel. Egy magzat, aki mindig ugyanarról álmodik, mint te.
Ermessen arca eltorzult.
– És hiába próbálod ezt később jóvá tenni! Hiába is könyörögsz a legkedvesebbnek, hogy ne dörgölje a másik öt orra alá, hogy te őt jobban szereted… Vagy hiába próbálod elhitetni vele, hogy csak ostoba képzelgés ez a túlzó szeretet, hogy rosszul emlékszik, hogy nem is történt semmi. Hiába, hiába, hiába minden! A legkedvesebb nem hallgat rád. Mert azt hiszi, hogy te mindentől meg fogom védeni, azt hiszi, hogy a szeretetemet ráhagyom, mint valami óriási, hatalmas kabátot… Ó, mennyire ostoba! Hogy mennyire ostobák a gyerekek! Azt képzelik, hogy megalázhatják a testvéreiket! Hogy büntetlenül az orruk alá dörgölhetik, hogy őket annyira nem szerettem!  Azt képzelik, hogy a gyerekkor soha nem ér véget!
A harangszóra harangszó felelt. Bátortalanabb és reszketősebb az előzőnél.
Hildi maga alá húzott lábakkal még jobban bevackolta magát a köpenyébe. Nem szokott hozzá, hogy kora tavasszal kőpadokon ücsörögjön, és figyelje lassan, ahogy a kőfalak magukba szívják a sötétséget.
Ermessen nem tudott megnyugodni.
Talán nem is volt senkije, csak a gyerekei és a szép cipője.
–Attól félek, hogy rajtam semmi sem segíthet. Ha meghalok, a fiaim megölik a legkisebbet.

isidore/portré

francia tüdőd sárgán, az artuillériák
murvás kertje, szemed fehérje
megszaggatott fehérnemű, arcod meg
levált bogárbőr. gégéd helyén törött
cserepek, mosdatlan foltjain
petrezselyem, bors és maté.

nevelésből elkapart maradék. ajkad lassan
megfeketedik, izzanak fogaid. minden
szavad vereség, ahogy lebuksz, mint
diákkorodban, de mégis valahogy
győztesen jössz ki a dologból, mint egy jól
sikerült elszólásnál

és győzelmed a lángoló part, a
hátrahagyott gyerekkor kémiai égése,
minden lélek ami vagyok, a szusz ami
kifogyott, az evickélő légőmozgásban
félrenyelt  nátrium.

te vagy a szóköz az üresen hagyott e-per-
kettő vagy –három után az a kis űr amit
sárga csontjaid még pont kitöltenek.
utalás, ahogy a nyitva hagyott hűtő fénye
utalgat arra, hogy ez nem az a hely, nem
az a város, ahol még a megváltásnak lenne
esélye – vagy értelme -, mert éjszaka ez
másik birtok, másik kert,

kerítése kutyabőr, mezsgyéje gyulladt
szkléra.

csak a betűk maradnak, a szintén nyitott
képernyőn (vagy legyen ez szemed,
homlokom belső fala, mit tudom én, mind
ugyanaz), steril szögek a bőrben vagy
madárcsontú méhedben az ötlet:

a végletek értelme, felfűzni egy embert a
szavak igazára, nem mintha lenne más,
feltűzni magunkat, mondjuk istenre, aki a
hűtő fényében lakik, mint visszacsavart
körte egy rossz elképzelésben.

portrém lettél, az árnyékom rólad, amit
magam vetek, ágy és vitorla.

Tízmillió költő országa

 Pénz / irodalom

Mielőtt bárki áruként pillantana az irodalomra, érdemes megvizsgálni, hogy az irodalmi alkotás manapság mikor jelenik meg áruként. Irodalomért ugyanis a befogadók többsége ma egyáltalán nem fizet: szöveggyűjteménybe foglalt kötelező olvasmányként vagy facebookos megosztásokként találkozik irodalmi szövegekkel. Általános olvasói tapasztalat, hogy az irodalmi szövegek, ha nagyon jók, letölthetők ingyenesen („azok megvannak valahol”), a kortárs szerzők műveiért viszont fizetni kell. Ez azt jelenti, hogy azok nincsenek?
De bizony vannak: az irodalmi szövegek egy része áru, amiért az olvasók – de csak az olvasók egyre szűkülő, egyre zsugorodó csoportja – fizet. Egész intézményrendszer épült arra, hogy az olvasók megvásárolják a műveket vagy élőben találkozzanak a művek szerzőivel. Az irodalom piacosítása ellen nem is lehet érvelni – bár az nyilvánvaló, hogy tisztán üzleti viszonyok között az irodalmi remekművek nagy része nem találta volna meg a saját olvasóit.
Ha az az irodalompolitika elsődleges célja, hogy a fenti remekművek megszülessenek, akkor kézenfekvő a szponzorok szerepe. De a magán- vagy az állami szponzoráció eddig ritkán vezetett nagy tehetségek felfedezéséhez. A regény- vagy drámaíráshoz szükséges tehetség ugyanis összetettebb, kevésbé mérhető, mint például az énekeseké vagy a balettáncosoké. Könnyebb megjósolni egy általános iskola felső tagozatának tanulói közül, hogy ki végzi majd koloratúrszopránként, mint valószínűsíteni, hogy kiből lesz drámaíró élete delén.
De az állami szponzoráció fontosságát – már csak a XX. századi magyar írók halálozási statisztikáját figyelembe véve – mégsem vetnénk el jó szívvel. Általános tapasztalat, hogy az első regényét még mindenki megírja valahogy, ám a folyamatos önkizsákmányolás megrövidíti az életet. A kiegyensúlyozott állami támogatás viszont képes meghosszabbítani a már befutott írók alkotóéveit.
Akkor talán a szponzorok és az állam által támogatott irodalmi társaságok és íróiskolák dolga az irodalmi tehetségek felfedezése? Ők azok, akik tudják, hogyan kell kinevelni a jövő nagy tehetségeit? Természetesen voltak eddig is tiszteletreméltó, nagy közösségi mozgalmak (humanisták, trubadúrok stb.) – az irodalom társadalmi művészet ugyan, ám nem feltétlenül közösségi. Számos alkotót ismerünk a múltban, akinek habitusával összeegyeztethetetlen a rendszeres társaságba járás, vagy csak a közösségi normákhoz való alkalmazkodás. Miért lenne ez másként manapság?
Az írószövetségek nagyon sok tiszteletreméltó erőfeszítést tesznek a pályakezdő írók elindításáért, de akaratlanul is az irodalom – Borbély András által vázolt (http://drot.eu/article/az-irodalom-repolitizalasa-udvari-fogyasztoi-es-utopikus-irodalom) – udvari modelljét képviselik. És ez az általam jobban ismert íróiskolákra, kreatív írás-kurzusokra még inkább igaz. Az ilyen szemináriumok, tinédzser-közösségek általában azokat a hallgatókat erősítik meg, akik „úgy írnak, mint a nagyok”, és nem azokat, akik vállalják az útkeresés, vagy a különbözés kockázatát.
A tehetségek „kiválasztásának” egyik módja lehet, hogy az állam nem is közvetlenül az alkotókat / alkotóközösségeket szponzorálja, hanem azokat a kritikusokat és szerkesztőket, akik „hozzáértésükkel” elősegítik, hogy az arra méltók hozzájussanak jó szerződésekhez, ösztöndíjakhoz, kiadói kapcsolatokhoz. (Az állami laptámogatások felfoghatók így.) Ámde egy ilyen szisztéma patriarchális viszonyrendszerbe kényszeríti az alkotókat, ráadásul egyik vagy másik értelmezői közösség kizárólagos „helyzetbe hozása” az irodalomról való beszéd elszürkülésének, sematikussá válásának kockázatával is együtt jár. (Egy ilyen fordulat biztosan hozzájárult a kortárs irodalom olvasótáborának  a 90-es évekbeli megfogyatkozásához.)
Az irodalmi élet intézményeinek megítélése nemcsak társadalmi helyzettől, hanem életkortól is függ. Annyi fiatalhoz hasonlóan régen én is feleslegesnek, sőt kártékonynak éreztem őket, de ma már azt is hajlandó vagyok elfogadni, hogy egy lap vagy irodalmi társaság (akár) önmagában is kulturális alkotás lehet. A közvetítő intézmények semmiképpen sem kizárólagos jelentőségű, de fontos összetevői lehetnek egy jól működő kulturális életnek.

Hatalom / irodalom

Irodalom és politika viszonya messze túlmutat a mai irodalmi intézményrendszer átalakítása fölötti vitákon. De mivel ezeket a vitákat éppen a politika váltotta ki, érdemes a kettő viszonyát is vizsgálni.
Természetesen még egy szerelmes vers is – hiszen személyközi viszonyokat jelenít meg – politikai tett. Ám vajon tekinthető-e az irodalom politikai szerepvállalásának, ha egy író magánemberként „állást foglal”, dísztribünön ácsorog, aláír, nyilatkozik, elítél valakit vagy valamit a tévében, átvesz vagy nem vesz át díjakat? Egy irodalmi mű ennél sokkal komplexebb politikai állásfoglalás kifejtésére is alkalmas.
Ennek belátását viszont nehezíti, hogy kevés példát ismerünk arra, hogy művek, írói életművek konkrét politikai döntéseket vagy akár társadalmi folyamatokat befolyásoljanak. (A Szigeti veszedelem még szerzője társadalmi és hadvezéri tekintélyével támogatva sem volt képes arra, hogy a magyar nemesség politikai szerepvállalását vagy a bécsi udvar politikáját befolyásolja. Ugyanígy a népi írók – bár sokan voltak – nem tudták a parasztság kifosztását megakadályozni.) Valószínű hát, hogy irodalmi alkotások érdemben csak kezdődő politikai mozgalmakat képesek inspirálni. Ennek jelentőségét a magyar baloldal újjáalakulásának idején semmiképp sem szabad lekicsinyelni – bár nagy kérdés, hogy egy alkotó a mozgalom identitását megtestesítő plakátemberként vagy tényleges gondolkodóként akar-e politizálni.
Létezik olyan ars poetica, miszerint magyar írónak lényegében mindig az elnyomottak „pártján” kell állnia, a költőnek-írónak a némák és nincstelenek helyett kell beszélnie. Különös, hogy ez a program épp manapság körvonalazódik: a befutott negyvenes-ötvenes magyar írók szinte mind ismerik egymást a bölcsészkari folyosókról, az íróiskolákban pedig elvétve sem találunk a középosztálynál mélyebbről induló fiatalokat. Persze léteznek az alacsonyabb társadalmi helyzetűeknek is irodalmi fórumai (különféle rettentően irodalmias nevet viselő „irodalmi kávéházak”) ezeket a facebookon egy-egy kattintás, de a természetesen világok választják el a komolyabb fórumoktól.
Hát akkor melyik is a „hiteles” hangja a szegényeknek? Netán tekinthetjük-e Zámbó Jimmy-t a „szegények költőjének”? Hiszen mint tudjuk, épp a legszegényebbek az ő „művészetének” a fogyasztói… A kérdés teoretikus – de jól jelzi, hogy egyetlen, a társadalmi küldetését komolyan vevő irodalom sem kerülheti meg, hogy ne csak szóljon a szegényekről, hanem – amennyire lehetséges – igyekezzen megszólítani is őket.
Irodalom és politika viszonya ma Magyarországon a „ki kap díjat”-kérdésében csúcsosodik ki. A nagy találgatásban, hogy melyik politikai erő miért és hogyan díjazza a „saját embereit”. Persze a „politika” nem az „embereit” díjazza, hanem az egyes alkotók mögötti szavazói csoportokat. De a kérdés akár megkerülhető így: mi szükség van 2016-ban még állami díjakra?

Társadalom / irodalom

A tapasztalatok alapján nem volna lehetetlen egy jól működő, rugalmas, több lábon álló irodalomtámogatási rendszert kidolgozni. Hogy mégsem sikerült ilyet találni, az talán több okra is visszavezethető. Meglehet, maga a magyar társadalom nőtte ki a használható modelleket.
Az eddigi leglogikusabb szisztéma, a Borbély András által felvázolt udvari, fogyasztói és utópikus irodalom modellje is arra épül, hogy a befogadók és alkotók csoportjai világosan elkülöníthetők.  Pedig ez nem igaz, ma nem különíthető el: a fiatalabbak közül azok olvasnak, akik írnak is – blogot, verset, regényt, recenziót. És ez nem egy aprócska, de művelt szubkultúra, hiszen a magyar történelemben talán még soha nem foglalkoztak ennyien szépirodalommal.
Ezt a mai irodalmi tömeg-túltermelést nem nevezhetjük népművészetnek (szinte minden alkotásnak név szerint ismerhetjük az alkotóit), és nem nevezhetjük mozgalomnak, hiszen nincsenek közös eszmei célkitűzései. Nem írható le elit- és popkultúra szembeállásaként, hiszen ma Magyarországon egyszerre több érvényes kánon létezik, és mindegyik kánon, ha intézményekkel nem is, de saját irodalmi normákkal és olvasótáborral rendelkezik. És bár a régi értelmező közösségek őrizni látszanak saját tekintélyüket, de a Wass Albert-kultusz is mutatja, saját normarendszerüket még az iskolákban sem tudják feltétlenül érvényre juttatni. Nemcsak maga az irodalom, hanem az irodalomról való beszéd is jóval kevésbé ellenőrizhető és irányítható, mint a múltban bármikor.
Többen egyfajta társadalmi forradalmat látnak ebben. A  XX. század balul sikerült, erőszakkal levezényelt, sok áldozattal járó modernizációs kísérletei után tényleg tapasztalható egyfajta elitellenes kiábrándultság. Nálunk nem sok becsülete van a megmondóembereknek – akár kötelező védőoltásokról, akár kötelező olvasmányokról van szó.  Ami az én szememben viszont meghökkentő: a költőket-írókat szinte automatikusan a “túloldalra”, a hatalmasok és a megmondók közé sorolják. (A nagy csinnadrattával járó állami kitüntetések ezért sem képesek megszilárdítani az irodalom társadalmi elfogadottságát.)
De ha bárki megtanítható jól írni, és ha a netes szubkultúra, az irodalomoktatás átalakulása, az egyes íróiskolák miatt azt sokan meg is tanulják, akkor kiből lesz író? Ma már a műveltség sem igazán meghatározó. Az egyetemi kapcsolatrendszer ma is nagy előnyt jelent, de az egyetemekről kikerülő fiatalok évről évre műveletlenebbek. A literary gentlemaneknek leáldozott, hiszen ma nincs olyan ismeretanyag – latin nyelv, antik műveltség stb. – ami a képzett és képzetlen irodalmárokat elválaszthatná. Ma Magyarországon az lehet bölcsész, akinek van pénze és ideje, hogy irodalommal foglalkozzék, és ismer másokat is, akik ugyanígy tesznek. Ezt a folyamatot láthatják elkeserítőnek, de akár felszabadítónak, sőt mámorítónak is.
Az irodalmi tömegtermelés nemcsak a marketing szerepét értékeli fel – a kiadók ma bármelyik jól író fiatalt felkaphatják és eladhatják –, hanem a romantikus küldetéstudatét is. Hiszen nem kizárólag menedzsereken múlik, hogy valaki képes elhinni, hogy érvényes mondanivalója van, hanem ihlettségen, beavatottságon, személyes inspiráción.
A net megjelenése és a műveltség átstrukturálódása ma univerzális jelenség, de ez a fajta lázas és irodalmi tömegtermelés talán csak a Kárpát-medencét jellemzi. Nem a magyarokat, hanem a Magyarországon maradottakat. Angliában, Ausztriában, Németországban nem születnek nap mint nap új irodalmi facebook-oldalak, nem alakulnak új és új irodalmi csoportok, és általában is azt tapasztaljuk, hogy ha kezdő írók munkát vállalnak nyugaton, akkor az irodalomból is hamar kigyógyulnak.
Ez az irodalmi tömeg-túltermelés (vagy bárhogy is nevezzük) nem választható el tehát az itt-től és most-tól, a mai magyar politikai viszonyoktól, a rendszerváltás csalódásaitól, az elitből való kiábrándulástól – tehát maga is politika.
A szponzorok, az állami intézmények egyáltalán a magát „komolynak” érző hivatalos irodalom tudomást sem vesz erről a bugyborgó, fantasztikus szövegtengerről. Ennek a hatalmas, határtalan, irtóztató mennyiségű irodalomnak ma Mark Zuckerberg a legnagyobb szponzora. De akárki és akárhogy szponzorálja, érdemes volna már ezt a különös birodalmat vagy irodalmat bátor felfedezőnek lapról lapra, közösségről közösségre feltérképezni.
Mert alig képzelhető el olyan irodalomtámogatási modell, egyáltalán, életképes intézményrendszer, ami erről a képtelen, mindig megújuló szövegtengerről nem vesz tudomást.

http://drot.eu/article/az-irodalom-repolitizalasa-udvari-fogyasztoi-es-utopikus-irodalom

Ha majd a végére érünk…

Hildi és Vilmos kisebbik fia, Dieter jobban látott félhomályban, mint ragyogó napsütésben.
A lemenő nap ferde sugarai között, mikor is olyan szikrázó lesz a fák zöldje, a dombok aranyos kontúrja, és az arcokból is csak sötét, homályos foltok maradnak, megpillantotta az emberekben a legtitkosabb gondolatokat. Kiben az álnokságot, kiben a félelmet, kiben a mindent megemésztő akaratot és a gyűlöletet.
–Talán bizony betűket látsz a homlokukon? – kérdezgette Dietert a bátyja és a nővére. – Vagy csak azt látod, hogy eltorzulnak a vonásaik? Az hogy lehet, hogy neked idegenek is megmutatják igazi természetüket?
Dieter csak vonogatta a vállát.
Ugyan hogy mutatnák meg magukat az emberek, hiszen talán maguk sem tudják, hogy mit éreznek. Hiszen melyik lovag az, aki úgy társalog a lemenő nap fényében, hogy magában mondogatja: csak a kisfiúkat szeretem, félek a haláltól, gyűlölöm apámat, gyáva vagyok…
– És ugyan mit látsz az én arcomon? – kérdezgette nevetve Gudrida, a nővére,
De Dieter ilyenkor nem válaszolt.
Ha rátört ez a borzongató éleslátás, akkor nem is látta a testvéreit.
Ha a ferde napsugarak között pillantott rájuk, akkor csak egy árnyékot látott, ami könnyedén, sőt szeretettel rejtette el Vilmost, a gyönyörű, magabiztos bátyját és Gudridát, a mindig gyöngyözve nevető nővérét. Vagy nem is árnyék, hanem csak könnyedén felvert porfelhő.
Szívszorító megfigyelések voltak ezek, hiszen Dieter, hármójuk közül a legkisebb, rajtuk kívül nem akart tartozni senkihez. Az utakon lomhán vonuló kereskedők és katonák mind ösztövérek, betegesek voltak. S mintha ez nem lenne elég, furcsa fájdalmak és szomorúságok gyötörték őket.
Ők hárman bezzeg soha nem fáztak, soha nem éheztek! Mintha a fiatalságuk minden földi bajtól megvédte volna őket.
Az idegenek ámulva nézegették őket: először csak dadogtak, aztán megpróbáltak a közelükben maradni, hízelegni, hajbókolni, óvatosan hozzájuk érni: végigsimítani a hajukat vagy a fegyvereiket. Mindig csak búcsúzáskor vallották be, hogy soha, sehol nem láttak még ennyire tökéletes lényeket.
Dietert mulattatta a rajongásuk. A testvéreitől kicsit lemaradva hallgatta, ahogy a férfiak makogva szerelmet vallanak a nővérének, ahogy az asszonyok (és igen, nemcsak a nők, hanem a katonák is!) szerelmi elragadtatással bámulnak Vilmosra, a fiútestvére.
Maradjatok! Ne menjetek el!
Adjatok a hajatokból egyetlen tincset!
Ők hárman csak nevettek a sok csacska ömlengésen – ezeken a férfiakon és asszonyokon, akiknek bár családjuk volt, túléltek több háborút, de úgy bámultak rájuk, mintha elveszett testvérüket látnák a keresztúton.
Dieter viszont nem volt képes a csodálatukat viszonozni.
Ő bennük csak bűnöket, betegségeket, félelmeket látott bennük.
És örült, hogy a két nagyobb testvérének, Vilmosnak és Gudridának  eszük ágában sincs velük maradni – ezekkel a vesztesekkel, ahogy csak egymás közt hívták ezeket a mindent szájtátva bámuló, a társaságukra áhítozó idegeneket.
Akiknek a tisztelete nőttön nőtt, mikor elárulták, hogy kinek a fiai-lányai. Hogy a normann erdőkben apjukat, Vilmos herceget keresik, és amíg meg nem találják, addig is hercegi fiatalokhoz méltó életet akarnak élni.
Hát mi sem természetesebb.
De a vesztesek nem így gondolták ezt. Továbbra is elkerekedett szemekkel bámultak rájuk, sőt hajbókolva felelgettek, de ezután már nem próbáltak hozzájuk érni, és azt sem hagyták, hogy egyedül maradjanak a gyerekeikkel.
No de mit csinálnak ezek az úton kóborló katonák, parasztok, kalmárok, csavargók, mesteremberek, kalandorok, ha tőlük elköszönnek? Dieter ezt is könnyedén kiolvasta az arcukból: átadják magukat a gyűlöletnek, az irigységnek és a fájdalomnak, mert hiszen a szenvedély és a betegség kínjai nem nagyon különböznek. No de mit álmodnak? Hogy viselkednek este a családjuk körében? Mit tesznek, ha a villám belecsap a kunyhójukba? Ha egyedül maradnak a rémálmaikkal?
Milyen az éhség? Milyen is az igazi hideg?
Milyen is a testet-lelket próbára tevő igazi fáradtság?

Ők hárman, testvérek évek óta csak utazgattak fel-alá. Vilmos, a legidősebb, Gudrida, a nővére, és ő, Dieter, mert hiszen valakinek harmadiknak is kell lennie. Ők hárman, testvérek évek óta semmit sem csináltak, csak sétáltak fel-alá és vártak. Ha egy ág megkarcolta a vállukat, nem éreztek fájdalmat. És soha nem kívánkoztak az erdőn kívüli világba.
És azt is csak egy bőbeszédű fazekastól tudták meg, hogy hány és hány jövendölés, ballada, költemény, regény foglalkozik a személyükkel! Hogy mekkora megtiszteltetés akár véletlenül is megpillantani őket! Hogy hány fogadót, költőversenyt, kiskocsmát, vendéglőt, sőt lovagi tornát neveztek el a tiszteletükre! Dieter meghökkent: ez a nyilvánvaló tisztelet azt jelentette, a mindennapi emberek – fura betegségeikkel és szenvedélyeikkel – messzebb vannak tőlük, mint ő sejtette. Hogy ezeknek a veszteseknek van vesztenivalójuk! Mint ennek a fazekaival fel-alá utazgató, szánnivaló mitugrásznak is!
Aki évekig fog a velük való találkozásról mesélgetni!
Évekig?Dieter lepillantott a fáradt sugaraktól árnyékba vont, fáradt és mégis lelkesen mosolygó arcra.
– Neked már csak hónapjaid vannak, drága barátom!

És nekik mennyi idejük van?
A három csodálatos testvérnek, akiknek a bőrét semmi sem sebezheti meg, se a faágak, se az idő múlása? Dieter hajlamos volt azt hinni, hogy ő és a testvérei az erdő titokzatos neszeiből táplálkoznak. Ezért nem fáradnak el soha, ezért nem esnek kétségbe.
Az ő történetük már megíródott, ezért nincs okuk a félelemre.

De voltak a fazekasnál ravaszabb utazók is az erdőben.
A fehérruhás agg, aki a keresztúton megállította őket, azt állította, hogy már hónapok óta a nyomukban van. De nem az erdő neszeiről, nem Gudrida szépségéről, nem a szerelem legyőzhetetlenségéről vagy holmi rejtélyes előjelekről akart velük diskurálni.
Hófehér ruha volt rajta, mintha az ősi szektához, a keresztényekhez tartozna. De még ez a hófehér ruha is koszosnak tűnt a betegesen fehér, kiszáradt bőrével összehasonlítva. Mint a tengeri homok, gondolta Dieter. Alig képes elrejteni az összeaszott csontjait és az akaraterejét.
Az öreg nem hajbókolt előttük, még csak különösebben meghatottnak sem tűnt.
– A nagyon várt gyerekek nehezebben halnak meg, mint a többiek – kezdte. – A szüleik olyan fényes jövőt álmodnak nekik, hogy se élni, se meghalni nem tudnak. Pedig látnotok kéne már apátok csontjait, és végre megérteni, hogy nincs keresnivalótok a földön, át kell mennetek a legsötétebb kapun, vissza kell térnetek az őseitekhez. Mi keresnivalótok van még erre? A kereszténység birtokba veszi a városokat, a falvakat, aztán az erdőket. Nekünk nincs szükségünk kísértetekre!
Gudrida elnevette magát. Mintha valami pajzán adomát hallgatna,  amin hercegkisasszony létére kénytelen felkacagni.
– Hát nem szégyelled magad? Hány éves vagy? És azt nem tudod, hogy visszajönnek a mórok, és nyakon csípnek benneteket?
Dieter vette át a szót: – Még néhány nap, kedves barátom, és férgek rágják szét a testedet.
Annyiszor elmondta ezt már, és annyiszor nézett szembe a félelemtől üvegessé váló szemekkel!  De az öreg csak legyintett:
– Hát mi más volna az élet rendje, Dieter? De magam is lovag voltam fiatalkoromban. Sajnállak benneteket, és szörnyűséges veszteségnek tartanám, ha a szépségetek nyom nélkül elpusztulna.  De hát mért ne lehetnének szobrok a mi templomainkban? Művész faragta, csodás képmások, amik nemcsak a láthatatlannak, hanem a teremtett világ szépségeinek is emléket állítanak. Az apátsági templomunkban ti, Vilmos gyermekei fogjátok majd a keresztúton bandukoló, megfáradt Krisztust kísérni. Halhatatlanok lesztek! Három szépséges pogány fiatal, két ragyogó fiú és egy tündöklő lány, akik angyalok között, mint az Idő gyermekei vonulnak Krisztus és a csőcselék után. Majd meglátjátok, özönleni fognak az emberek a templomainkba!

Vakjátszma

Mert ránk kerül a sor előbb-utóbb.
Ki bábod voltam: parasztod, futód
megérintesz, kézbe veszel, finom
viaszkosvásznad vissza nem sírom –
Fekete lesz a négyzet vagy fehér
világosságodhoz minden elér,
ahol állottam, ahol ütközött
a fű eged és rögeid között

türemlik a kérdés, aki teremt
sorsnak sorrendet fent vagy idelent,
a játszma tervével s következő
lépéseivel ha nem áll elő:
mi leend akkor?, erő és hatás
ha szünetelne rügy- s lombfakadás,
az ág pihen… majd ránk kerül a sor,
kiveszel bábúid közül, ahol

a csöppke énem árnya józanabb:
fakad, növekszik és fogy, mint a nap,
nem kérdez és nem vár válaszra sem,
hogy ami van, lehet, hogy ne legyen?,
hogy ne lehessen az ok okozat?,
hogy megszünteted egykor – magadat?
Most olyan ez, olyan vakjátszma most,
a szabály és a négyszög szakadoz,

ütődnek, sebződnek, fölborulnak
világosságod (lehet ez?) hunyhat,
a bábuidra és viaszkosvászon
fekete, fehér négyzetbe ki lásson
tavaszt felhővel, tavat ami hegy,
hét életet, aki egyszer szeret
annak, Uram? Mert ráadás nekünk,
Így titkaid közé vegyülhetünk.

Földtaposók (részlet)

Végre a közeli hegylábon, amely széles ívben hajlott a folyó felé, Hara meglátta a többieket, amint libasorban mozogtak lefelé, megrakva nagy csomagokkal. Felmentek a hegyre, most pedig lefelé jöttek, mert így akarta Ko. Elmennek, és ezzel örökre elszakad egymástól a horda két része. Lehet, hogy egy másik hegy van a hegy mögött, lehet, hogy az erdő, ahol nincsenek barlangok, csak ragadozók, kígyók és tigrisek, a tigris pedig legyőzhetetlen. Hara közelről látott egyet gyerekkorában, amely az öregségtől hullott el. Még nem szaggatták szét a dögevők.

A horda úton volt, hogy új helyet keressen magának. Sokan voltak, több mint négyszer öten, nőstények és kölykök, köztük Hara. Szim vezette a népet, Hara nemzetségét, amely Nau-nak nevezte magát.

Amint meglátták a tigrist, eldobálták a holmijukat és elrohantak a fák közé, míg a többiek reszketve összebújtak, mert a tigris az erdő királya volt, és azt gondolták, csak alszik. Végül egy Mon nevű vadász odamerészkedett hozzá, és Tau követte őt a dárdájával: ő volt Hara apja.

Olyan hatalmas agyara volt a tigrisnek, hogy még egy kővel se tudták kiverni. Tau két körmöt kapott a zsákmányból, a többit Mon, de egyikük se használhatta sokáig, mert mindkettőjüket megölte egy másik tigris még aznap éjjel. Tau azonnal meghalt, Mon kibírta napkeltéig. A hátán, a vállán és a nyakán sebesült meg. Szim táncolt körülötte, amíg a nőstények a sebeket nyalogatták. A nép reszketve könyörgött a tigrisnek, felejtse el, mi történt, ők csak szemtanúi voltak a történteknek, de senki nem értett egyet a vadászokkal.

Hara anyja, Ahan nem élt már amikor ez történt, így nem tudta, ő hogy vélekedett volna a történtekről, de valószínűleg ugyanúgy, mint a többiek.

Letették a körmöket a halottak és a tigris mellé, és eltűntek a helyszínről. Szim figyelmeztette a népet, hogy nem szabad visszanézni. Egyedül Hara törte meg a szabályt, mert kölyök volt, és gyötörte a kíváncsiság. És két nap múlva elveszett.

Ez úgy történt, hogy egy gyíkot üldözött a bokrok között, amit Lanának szánt, aki az első nevelőanyja volt, habár egy saját kölyke is volt, ami elég gondot okozott neki. Gyengén táplálta Harát, ezért is lett olyan hitvány felépítésű.

A gyík megállt és elindult ismét, mintha csak játszott volna vele, és amíg üldözte, eltévedt az erdőben. Mindenütt fák álltak, a fákon madarak és majmok játszottak.

– Segítsetek! – könyörgött a majmoknak, de még arra se méltatták, hogy egy diót dobjanak neki. Így történt, hogy Hara megutálta a majmokat.

Tudta, hogy Lana nem fogja keresni, ahogy a saját kölykét kereste volna, és valóban így történt, két napig barangolt az erdőben egyedül. Ennivalót még talált, mert nyár közepe volt, és éppen beérett a wa, de hogy elkerülte a ragadozókat, csak a szerencséjének köszönhette. Mos botlott belé egy fa tövében. Letört egy ágacskát a fa ágából, és ebből faragott később egy darabot, ami Hara varázsszere lett. Vörös fa volt, amilyent még soha nem látott. Nincs is talán, gondolta. Mos vette magához, és Hara nagyon szorosan kötődött hozzá. Ő lett a második nevelőanyja, egy idegen törzsben.

Akik ismerték ezt a történetet, mind meghaltak már, Hara pedig soha nem mesélt róla senkinek. Úgy gondolták, Mos kölyke, mert ő gondozta és tanította, hogy kell kikészíteni a bőröket, feldarabolni a zsákmányt, melyik részét kell félredobni, hogy kell tüzet gyújtani és megmelegíteni a követ, amire a húst tették.

Ezek mind női dolgok voltak, így Hara a nőstények között nőtt fel. A hím kölykök már régen a hajítókövekkel és fegyverekkel játszottak, ő még mindig Mos körül lődörgött.

Egy napon odajött hozzá Kim, akinek az anyja valószínűleg ugyanaz volt, mint Otu anyja. Kim vicsorogva oldalba bökte Harát a dárdája nyelével. Egyszer csak ez történt. A vadászok általában csak egy kölyköt vittek magukkal, mert akadályozta őket a mozgásban. Ha találkoztak egy óriás gyíkkal vagy párduccal, mindenki menekült, ahogy tudott. De ezt is meg kellett tanulni a kölyköknek, habár veszélyes volt valóban. Az elmúlt évben két kölyköt veszítettek, mi több, egymás után követő két napon. Egyiket egy kígyó marta meg, habzott a szája és elkékült az arca. Mos dühösen csapkodta a földet egy bőrrel, hogy miért nem hozták el a kígyót is. A kölyök holttestével együtt kellett volna ledobni a szakadékba.

Na kölykét pedig egy hiúz tépte szét, és a vadászok nem is tudták hazavinni az egész testét, mert elragadta a hiúz. A maradékot Mos farkasbőrbe bugyolálta. A holdra emelt arccal üvöltött a szakadék szélén. A hang visszaverődött a szakadékból, a nép hallgatta a halottak válaszát. Mos ledobott a kölyök után néhány hajítókövet és illatos füvet. A fű sokáig lebegett a szakadék felett, amit Mos rossz előjelnek tekintett, és nem engedte, hogy kölyköt vigyenek magukkal a vadászok. Hosszú idő után Hara volt az első.

Nagy szárazság volt, döglött halak lebegtek a tó felszínén, és bűz szállt a parton. Nem tudtak halászni, hiányzott a hús, és ezért indultak a vadászok távolabbra, a hegy felé. Keresztül vágtak a széles mezőn és a ligeten, amely mindig gazdag gyümölcstermést kínált. A száraz gaz édeskés szagát szimatolták, amely barna kis puffancsokat fújt ki a talpuk alól. Megkerültek egy nagy sziklát, amely már az erdő fái között feküdt, amikor kiáltásokat hallottak és megütötte orrukat a majmok szaga. Nőstény és kölyökmajmok csüngtek az ágakon, makogva tépdesték a szőrt a saját mellükön. A tisztáson a hímek rohangáltak körbe, ágakkal verve a földet és a fák törzsét. Makogtak és ugattak, óriási zajt csaptak.

Hara felmászott a szikla tetejére, hogy jobban lássa őket. Visszafelé magával rántott egy követ, és kegyetlenül megütötte a jobb térdét. Nagy csend lett a tisztáson, majd repülni kezdett minden, ami mozdítható volt, fadarabok gyümölcsök és diók. Hara fájdalmat érzett a hátán, elvágódott, de valaki felrántotta a karjánál fogva és elvonszolta.

A folyó kanyarulatánál megálltak inni és megszámolták, mi maradt a felszerelésükből. Egy dárdát és öt hajítókövet vesztettek. Kim karja megsérült, de a többiek is tele voltak horzsolásokkal. Vicsorogva pislogtak Harára, aki a bajt okozta. Hara behúzott fejjel lapított. Amint ismét elindultak, Kim észrevette, hogy lemaradozik és a sor végén sántikál. Morgott valamit és a nyakába vette, habár ekkora kölyköt már nem vittek a vállukon a vadászok.

Fantasztikus látvány volt Kim széles válláról a hullámzó bozót. A folyó kanyarulatánál Kim ledobta Harát, és bekente a sebét iszappal. Hajlott volna rá, hogy átkeljenek, de a többiek iszonyodva bámulták a vizet, azzal az ősi ellenszenvvel, ahogy a ragadozók általában. Egy vízisikló bámult rájuk olyan közelről, hogy látták a keresztet a szemében, amint kiöltötte rájuk a nyelvét. Hara odavágott egy követ, és nem is volt rossz dobás, csak éppen értelmetlen: a sikló csapott egyet a farkával és eltűnt, ők pedig ismét veszítettek egy jó dobókövet. Kim rávicsorgott, és Hara ismét összehúzta magát.

Sűrű erdő vette körül őket, sehol egy ösvény. Kim vezette tovább a vadászokat, neki volt legélesebb szimata. Egyszerre egy ág reccsent a fejük felett és Kim fejére zuhant. Ágak és indák repültek feléjük a fákról. Azt hitték, ismét a majmok támadták meg őket, de nem majmok voltak. A kis csoport szétvágódott a bokrok között, kiáltásokkal hívták egymást és rohantak, ahogy tudtak. Most Hara sem gondolt a vízisiklóra, sem a kövekre, amelyeket elveszített, rohant, amíg belegabalyodott valami indába. Valaki megragadta a hajánál fogva, egy szőrös arcot látott, aztán valaki fejbe vágta, és sötétség borult rá. Villa alakú faágban tért magához egy fa tetején, valami indába gabalyodva. Akkor még nem tudta, hogy ezzel vadásztak a majomevők. Nyilván azért fogták el őt, mert legkisebb volt a vadászok között.

Végigtapogatták a testét, a kis zsákját, amit a derekán viselt, kifordították, megszagolták és közben makogtak és mormogtak, ahogy Oro szokott, amikor mérges volt. Megrángatták a haját: az egyik kölyök kitépett egy csomót és elszaladt vele, míg a többiek a farkát keresték és értetetlenül vizsgálták a lábát, amivel nem tudott fogni.

Az egyik nőstény észrevette, hogy dagadt a térde, megtapogatta és megnyalogatta, mire az összes nőstény odajött, hogy megnyalogassa a térdét. Amikor valami zajt hallottak, az egész falka eltűnt. Hara körülnézett, merre szökhetne el, de látszott, hogy semmi esélye nincs.

Amint visszatértek, észrevette, hogy mindegyiknél van egy indacsomó. Sokan voltak, ötször ötnél is többen. A nőstény egy diót kínált neki, de Hara megrázta a fejét. Inkább szomjas volt, a szájára mutogatott, mire a nőstény a mellét kínálta, ami nagy derültséget keltett a falkában, az ágakat verdesték a lábukkal és makogtak.

A tej édes volt és langyos. Egy kölyök lendült hozzájuk, az anyja mellére tapadt, de közben le nem vette a szemét Haráról. A nőstény vakarózott és ásítozott, közben egy ágat fogott a lábával. Hara megpróbált szabadulni a karjaiból, mire egy hím letépte a zsákját a derekáról, és megpróbálta a saját csípőjére erősíteni.

Közben Hara észrevette, hogy őrszemek ülnek a fákon, és amikor jelt adtak, az egész falka eltűnt. Amikor visszatértek, egy majmot hoztak, összegubancolva az indákkal. Körbeülték és ízekre tépték. Nem volt osztozkodás, mindenki annyit tépett a húsból, amennyit tudott. Valamelyik egy csontot dobott Harának: félrelökte, amiért egyébként senki nem neheztelt rá.

Beesteledett, és Hara azon tűnődött, mit csinálnak most a vadászok. Biztosan megálltak egy szikla mellett, tüzet gyújtottak és szépen sült a hús. A nőstény mellé bújt, a kölyök pedig kettőjük közé furakodott. Hosszú szőrük volt, a kölyöké selymes, és mindkettőjük teste meleg. Félálomban Hara érezte a kölyök mocorgását. Ezek állandóan mocorogtak. Talán aludni is tudnak mászás közben, gondolta. Reggel cuppogásra ébred, amint a kölyök szopott, farkával kapaszkodva az anyja lábába.

A majomevők a fán hagyták őket, ahonnan látni lehetett a lombokat egy nagy tisztásig, ahol néhány majom jelent meg, leugráltak a fákról és a fűben matattak a lehullott dió után. Aztán sötét árnyak jelentek meg a lombok mögött, talán a majomevők, körbevették a tisztást és elkezdődött a harc gallyakkal, kövekkel és indakötegekkel, amelyek repülés közben kibomlottak, és mint a kígyók csapódtak a majmokra, megzavarva őket a mozgásukban, és amíg az indákkal vesződtek, a majomevők fejbe vágtak egyet. A majom visított, a válasz az erdőből jött, de a majomevők közben felkapták a majmot, és már el is tűntek vele. Néhány perc múlva ismét otthon voltak és ezt is széttépték, ugyanúgy, mint a másikat. Valaki megint dobott egy csontot Harának. Már olyan éhes volt, hogy megkóstolta. A hús véres volt és meleg. A fa tövében bűzlő csonthalom emelkedett az eldobált csontokból.

A hústól még szomjasabb lett. A szájára mutogatott, mire a nőstény a mellét kínálta. Végül egy hím lendült hozzájuk, akit még két másik követett, megragadták Harát és végigrángatták az ágakon, onnan tovább a folyó felé. Majd a nyakát törte, és nemhogy segített volna, inkább akadályozta őket a mozgásban, amíg megelégelték, az egyik fejbe vágta egy ággal, és lecipelték a folyóhoz. Amíg ittak, Hara azt csinált, amit akart, nem akadályozták a mozgásban, de igencsak megbámulták, amikor a tenyeréből ivott. Valamelyik megpróbálta utánozni, míg a többiek izgatottak makogva nézték.

Az egyik bokor tövében Hara meglátta a kis zsákját, amit a majom vett el tőle. Nem tudta használni, úgyhogy eldobta. Amíg az elszakadt szíjjal bajlódott, tátott szájjal bámulták. A majom, aki korábban elvette tőle a zsákot, most ismét kitépte a kezéből, de ismét nem tudott mit kezdeni vele. Dühében Harára támadt, aki felkapott egy ágat, hogy védje magát. Ha nem avatkoznak be a többiek, a majom talán agyon is veri. Fogalma sem volt róla, mit akarnak tőle voltaképp. De jól körülnézett, merre lehetne megszökni.

Amint ittak, a falka hazatért. Hara megpróbált a földön maradni és utat törni magának a dzsungelban az indák és ágak között. Ezek fentről nézték, mit csinál. Néhány lépés után egy nagy teknősre lelt, amely a folyó felé mászott. Senki nem segített neki, így egyedül vonszolta a majomevők fészkéig. A teknőc persze behúzta a fejét és a lábait. Hara keresett egy követ meg egy majombordát, és kezdte feltörni a teknőc páncélját. Addigra már az egész falka körülötte volt, izgatottan makogtak és bámulták. Nyilván sosem ettek még teknőchúst, ami hatalmasan ízlett nekik. A nőstényeket a teknő érdekelte legjobban, az egyik felkapta és eltűnt vele az ágak között, holott Hara Ka-nak szánta, ahogy magában elnevezte a szoptatós nőstényt.

Kézzel-lábbal mutogatva igyekezett rávenni a falkát, hogy menjenek vissza a partra, de nem értették, mit akar. Azt végképp lehetetlen volt elmagyarázni nekik, hogy a teknőc nem a folyóban él, lenni kellett valahol egy iszapos területnek, ahol tojásokat találhattak.

Ahányszor a folyóhoz mentek, Hara a saját ösvényét taposta újra és újra leszaggatva az indákat és ágakat. Fentről a falka figyelte hogy mozog anélkül, hogy a kezét használná járás közben. Megpróbálták utánozni, de néhány lépés után feladták. Nem szerettek a földön járni, a fákon viszont ugyanolyan ügyesek voltak, mint a majmok.

Néhány kőhajításnyira az itatóhelytől a folyó mocsárrá szélesedett.

– Aba! – hajtogatta Hara a teknőc nevét, végül lerajzolta a homokba. Elképedve bámulták, az egész falka oda sereglett, valamelyikük meg is kóstolta a rajzot. Habozva követték Harát, de néhányan még közben is visszamentek, hogy megcsodálják a rajzot.

Teknőcöt nem találtak, de annál több tojást egy keltető gödörben. Nagy volt az öröm, bár azt hitték, madártojások, integettek a kezükkel, mintha egy madár mozgatná a szárnyát. Hara elnevette magát: a hangra az egész falka a fülét hegyezte.

Hara eltett néhány tojást Ka-nak, a fészek alatt aztán bajban volt, mert nem tudott felmászni a tojásokkal. A hímek segítettek neki, nem túl kíméletesen, az igaz: felrángatták a hajánál fogva. A tojások szétnyomódtak, ami nem zavarta Ka-t: kinyalta a zsákból. Olyan hosszú nyelve volt, hogy akár a saját nyakát is meg tudta nyalni, ha akarta.

Az ötödik napon elsötétedett az ég. A falka szimatolva kémlelte az észak felé rohanó viharfelhőket. Szélroham söpört végig az erdőn, mindenfelé ágak repültek. Hara tudta, hogy le fognak menni a folyópartra, és elhatározta, hogy megszökik. Talált egy kavicsot, amelynek fekete pötty volt a közepén. Amikor megérintette Ka szőrös vállát, és a kezébe csúsztatta a kavicsot, semmi másra nem tudott gondolni, csak arra, hogy milyen selymes a szőre. Ka megszagolta a kavicsot, Harára nézett és olyan gyengédség tükröződött a pillantásában, amit Hara még sohasem látott.

A következő szélroham elől a falka a fákra menekült: Hara egy pillanatra látta Ka-t, amit eltűnt a lombok között. Villám csapott le valahol a közelben. Amíg a falka reszketve hallgatta a dörrenést, Hara eltűnt a bokrok között a parton.

 

 

(Illusztráció: Cueva de las Manos)