Már hangsúlyoztuk, hogy a mai etikai ideológia mely ponton gyökerezik a Gonosznak a közfelfogásban rejlő evidenciájában. Meg is fordítottuk ezt az ítéletet: az igazságok affirmatív processzusát egy alanynak és lehetséges összetételének központi magjaként határoztuk meg,  amely “valaki” számára, aki belép ide,  kitartás-etikaként tárul fel.
Jelenti-e ez azt, hogy meg kell vonni minden értéket a Gonosz fogalmától, és vissza kell küldeni a maga nyilvánvaló vallási eredetéhez?

1. Az élet, az igazságok, a Jó

 Itt semmi engedményt nem teszünk annak a véleménynek, amely szerint léteznék valamiféle „természeti jog”, ami végeredményben arra a bizonyosságra épül, hogy mi árt az Embernek.
Egyszerű természete okán az emberi állatra ugyanazt a címkét kell ráaggatni, mint biológiai társaira. Ezt a “rendszerező mészárost” azokban az óriási hangyabolyokban kell keresni, amelyeket a túlélés és a kielégülés érdekei építettek, s nem inkább és nem kevésbé értékesek, mint a vakondokoké vagy a hódoké. Ebben mutatkozik az ember a legagyafúrtabban állatnak, a legtürelmesebben, a legmakacsabbul kiszolgáltatva saját hatalma kegyetlen vágyainak. Főleg, hogy a halálos élete szolgálatába tudja állítani azt a képességét, mely az övé, és amely úgy képes az igazságot meghosszabbítani, hogy elhozza neki a Halhatatlan egy részét is. Éppen ez az, amit már Platón előre megérzett, amikor közölte, hogy hírhedt foglya, kiszökve a barlangból és elvakulva az Idea napfényétől, köteles visszatérni az árnyba, és szolgasorsú társainak hasznára a homályos világ küszöbén közzé kell tennie azt, amit felfogott. Csak ma mérjük fel teljesen, hogy ez az elhajlás mit jelent: ez a Galilei-féle fizikától halad a technikai gépezet felé, az atomelmélettől a nukleáris központok és a robbanóanyagok felé. Nem más, mint az érdek-érdeknélküliség elhajlása a nyers érdek felé, a tudományok megerősítése néhány igazsággal. Aminek a végén az emberállat a maga biotoposzának abszolút urává válik, igaz, csak egy másodrendű planétán.
Így elgondolva (és ez az, amit tudunk róla), világos, hogy az emberállat „magában véve” nem szab meg semmilyen értékítéletet. Nietzschének kétségkívül igaza van: attól fogva, hogy a humanitás magát az életképesség normájával határozza meg, kinyilvánítja esszenciális ártatlanságát, ezzel közömbössé válik a Jóra és a Gonoszra. Rémálma az, hogy elképzel egy ehhez az ártatlansághoz visszatért emberfölöttit, amely  a Pap hatalmas alakjától vezettetve lemond arról, hogy az élet megsemmisítésének sötét vállalkozásába fogjon, . Nem, semmilyen élet, semmilyen természeti hatalom nem mehet túl Jón és Gonoszon.[1] Ami azt jelenti, hogy az egész élet, beleértve az emberállatét is, a Jón és a Gonoszon belül van.                Amiből a Jó fakad, és amely egyszerű következménye a Gonosznak, kizárólagosan az igazságprocesszusok ritka létezését érinti. Átkelvén egy immanens szakadékon, az emberállat meglátja saját széthasadt túlélési elvét – az ő érdekét. Mondjuk hát ki, hogy a Jó, ha ezen azt értjük, hogy valaki képes belépni egy igazság alanyának összetételébe, tulajdonképpen az élet elnyújtott felbomlásának belső normája.
Mindannyian tudjuk, a túlélés rutinjai közömbösek bármiféle Jóra nézve. Valamilyen érdek követésének legitimitása csak a sikerességében áll. Ellenben ha „szerelembe esek” (az „esni” szó a dolgok menetének felbomlását jelöli), vagy ha elragad egy gondolat álomtalan őrjöngése, vagy ha valamely radikális politikai elkötelezettség összeegyeztethetetlennek bizonyul minden közvetlen érdekű elvvel, és arra kényszerít, hogy mérjem fel az életemet, társadalmiasult emberállati életem más lesz, mint ami. És különösen akkor, amikor – túl az elragadtatottság lelkesültségén vagy boldog egyértelműségén – arról van szó, hogyan és miként folytassam vitális felbomlásom útját, így adva meg egy paradoxálisan másodlagos szervezet elsődleges felbomlottságát, ugyanazt, amit mi „etikai konzisztenciának” nevezünk.
Ha van Gonosz, akkor a Jóból kiindulva kell elgondolni. A jó, tehát az igazság szemlélése nélkül csak az élet kegyetlen ártatlansága létezik, amely belül van Jón és Gonoszon.
Szükségszerű, hogy a Gonosz az igazságok egyik dimenziója legyen. E ponton nem elégedhetünk meg a túl könnyű platóni megoldással: a Gonoszszal mint az igazság egyszerű hiányával, a Gonosszal, mint a Jó egyszerű ignorálásával. Mivel maga a tudatlanság eszméje megragadhatatlan. Kinek hiányzik egy igazság? Az emberállat mint olyan számára, bőszen követve érdekeit, igazság nincsen, csupán vélekedések vannak, melyekben szocializálódott. És ami az alanyt – a Halhatatlant – illeti, az igazság nem jelenthet hiányt neki, hiszen belőle van és csak belőle van, mint a hűség útja adott a számára, aminek átadja magát.  Ha azonban a Gonosz a sokszoros-lét egy formájaként azonosíthatatlan, muszáj, hogy magának a Jónak a (lehetséges) hatásaként fakadjon föl. Ami azt jelenti: csak azért, mert igazságok léteznek, és ezen igazságok létezésének a mértéke miatt létezhet a Gonosz.
Vagy még inkább: a Gonosz, ha létezik, az igaz hatalmának szabálytalan hatásaként létezhet.
De létezik-e a Gonosz?

 

1. A Gonosz létezéséről

Miután elvetettük a Gonosz minden a priori vagy közmegegyezéses elismerésének eszméjét, az egyetlen szigorú gondolati útvonal az marad, hogy a Gonoszt a saját terepünkön határozzuk meg, tehát mint egy igazságprocesszus lehetséges dimenzióját. És csak ez után lehet vizsgálni az egybeeséseket a hatások között – tekintettel e definícióra – és a történeti vagy belső Gonosz „szembeszökő” példái (tapasztalati példái) között.
De eljárhatunk induktív módon is, mivel e könyv célja eme kérdések aktualitásának körbejárása.
 Az „etikai” ideológia bajnokai jól tudják, hogy a Gonosz identifikálása nem egyszerű, még ha egész konstrukciója végérvényesen azon az axiómán nyugszik, hogy az anyagban ott van a vélekedésbeli egyértelműség. Ettől fogva úgy járnak el, mint amit Lévinasnál láttunk, amit ő tesz „a Másik elismeréséért”: radikalizálják a beszédet. Ahogyan Lévinas végeredményben a Másikra való nyitást függővé teszi a Teljesen-Másik feltételezésétől, az etika bajnokai ugyanúgy teszik függővé a Gonosz közmegegyezéses identifikálását egy radikális Gonosz feltételezésétől.
Jóllehet a radikális Gonosz eszméje (legalább) Kantig megy vissza, mai változata rendszerint egy „példára” támaszkodik: az európai zsidók megsemmisítése a nácik által. Mi nem hevenyészve használjuk a példa szót. Egy példa a szokványos beidegződés szerint az, amit meg kell ismételni vagy követni kell. A náci megsemmisítés a radikális Gonoszt teszi példává, kijelölve, hogy itt az ismétlést vagy a követést minden áron meg kell akadályozni. Vagy még pontosabban: a nem-megismétlés válik normává a helyzetekre adott megítélésnél. Itt tehát a bűn „példaszerűségéről” van szó, negatív példaszerűségről. De a példa normatív funkciója megmarad: a náci megsemmisítés a radikális Gonosz, amennyiben megadja korunk számára az egyetlen, nem választható mértéket, és e transzcendens vagy kimondhatatlan értelemben röviden a Gonoszt. Ami Lévinas Istene a másság felértékelésében (a Teljesen-Másik mint a Másik összemérhetetlen mértéke), az a megsemmisítés a történelmi helyzetek értékelésében (a Teljesen-Gonosz mint a Gonosz összemérhetetlen mértéke).
Ebből ered, hogy a megsemmisítés és a nácik egyszerre nyilváníttatnak elgondolhatatlanoknak, kimondhatatlanoknak, előzmény és érzékelhető utókor nélkülieknek – mivel róluk nevezzük el a Gonosz abszolút formáját -, és ugyanakkor makacsul felidézi, összehasonlítja, ráterheli minden olyan körülmény sematizálására, melyben a közvélekedés szerint a Gonosz tudati hatása áll elő – hiszen csak a radikális Gonosz történelmi feltétele alatt van rányitás a Másikra általában véve. Így van ez 1956 óta az angol-francia erők egyiptomi inváziójának jogszerűsítésével, a politikák és a sajtó nem habozik egy másodpercre sem, hogy előálljon a frázissal: „Nasszer nem más, mint Hitler”. Ami mostanság visszatér Szaddam Hussein kapcsán (Irakban) és Slobodan Miloševićet illetően (Szerbiában). De ezzel együtt állhatatosan hivatkozik  arra, hogy a megsemmisítés és a nácik egyedüliek, és a hasonlításuk bármihez – megszentségtelenítés.
 E paradoxon valójában a radikális Gonosz paradoxona (és, őszintén szólva, egy realitás vagy fogalom minden „transzcendentálásáé”). Szükséges, hogy az, ami megadja a mértéket, ne legyen mérhető, és hogy ugyanakkor állandóan föl legyen mérve. A megsemmisítés egyszerre az, ami mércéjét adja mindama Gonosznak, amelyre korszakunk képes, és miután mérték nélküli, az így szüntelenül megmértet kell hasonlítani mindahhoz, ami azt igényli, hogy a Gonosz evidenciája alapján ítéltessék el. E bűn, mint a legnagyobb negatív példa, követhetetlen, de mint bármilyen bűn, követhető. Ahhoz, hogy kilépjünk ebből a körből, amely elítéli azt, hogy a Gonosz kérdését a vélekedés közvéleményszerű ítéletének vessük alá (ítéletnek, melyet egy radikális Gonosz feltételezésének kell előzetesen strukturálnia), nyilvánvaló módon oda kell hagynunk az abszolút Gonosz, a mérték nélküli mérték témáját. E téma, mint a Teljesen-Másik témája, a valláshoz tartozik.
Ugyanakkor bizonyos, hogy az európai zsidók megsemmisítése egy kegyetlen állami bűn, melynek iszonyata olyan, hogy nem kétséges – anélkül, hogy egy utálatos szofisztikába belépnénk -: egy Gonosz, valamilyen módon kigondolva, cselekedte meg, és amit semmi nem állít helyre, semmi nem teszi lehetővé, hogy békésen („hegeli módra”) beiktassuk a történelmi mozgások múló szükségszerűségeinek a fejezetébe.
Fenntartás nélkül feltehető a megsemmisítés egyedisége. A „totalitarizmus” középkategóriája arra való, hogy egyetlen fogalom alá gyűjtse be a náci politikát és Sztálin politikáját, az európai zsidók megsemmisítését és a Szibériába deportálásokat és a tömegmészárlásokat. Ez az amalgám aligha segíti a gondolkodást, a Gonosz elgondolását. Fel kell tenni a megsemmisítés másra vissza nem vezethetőségét (mint egyébként a sztálini pártállam másra vissza nem vezethetőségét is).
De az alapvető pont éppen ennek az egyediségnek a lokalizálása. Az emberi jogok ideológiájának bajnokai lényegében közvetlenül akarják belehelyezni a Gonoszba, ahogyan ez illik a tiszta vélekedésekből álló céljaikkal. Láttuk, hogy a Gonosz vallási abszolutizálására tett kísérlet összefüggéstelen. Ráadásul igen veszélyes is, mint minden, ami a gondolkodásnak áthághatatlan „határt” ír elő. Hiszen a követhetetlen realitása nem más, mint állandó követés, és erőlteti, hogy mindenütt Hitlert lássunk, megfeledkezve arról, hogy ő halott, és ami a szemünk előtt megy végbe, az a Gonosz új egyediségeinek az eljövetele.
Valójában a megsemmisítés egyediségének elgondolása annyit tesz, mint először a nácizmus mint politika egyediségének az elgondolása. Hitler azért vezethette a megsemmisítést militarizált kolosszális műveletként, mert volt hatalma hozzá, és egy olyan politika nevében gyakorolta a hatalmat, melynek egyik kategóriája a „zsidó” volt.          Az etikai ideológia bajnokai olyan direkt módon lokalizálják a megsemmisítés egyediségét a Gonoszban, hogy a leggyakrabban kategorikusan tagadják azt, hogy a nácizmus politika lett volna. De ez egyszerre gyenge és bátortalan pozíció. Gyenge, mert a nácizmus alkotmánya a ’tömeges’ szubjektivitásban beépítette magába a zsidó szó konstrukcióját úgy, hogy a politikai sémában előbb lehetővé, később szükségszerűvé vált a megsemmisítés. Bátortalan, mert lehetetlen a politika elgondolása a legvégsőkig, ha elutasítjuk a szembenézést azzal, hogy miként létezhetnek olyan politikák, amelyek szervező kategóriái, szubjektív előírásai bűnügyiek. Az „emberi jogok demokráciájának” élharcosai – Hannah Arendttel együtt – igen kedvelik a politika mint az „együttes-lét” definícióját. Egyébként e definíció juttatja őket zsákutcába a nácizmus politikai lényegét illetően. De ez a definíció csak lila mese. Annál is inkább, mert az együttes-létnek először meg kell határoznia azt az együttest, amelyről szó van, majd az egész kérdést. Hitler nem kevésbé vágyta a németség együttes-létét. A „zsidó” náci kategóriája arra szolgált, hogy megnevezzen a német bensőben, az együttes-lét terében, (önkényes, de előíró) konstrukcióval egy külsőt, amelyet üldözni kell bensőben, pontosan úgy, ahogyan a „franciák közötti” lét bizonyossága feltételezi, hogy itt üldözik azokat, akik a „rejtőzködő bevándorlók” kategóriájába esnek.
A náci politika egyik sajátossága az volt, hogy pontosan deklarálta azt a történelmi „közösséget”, mely lehetővé tett egy hódító szubjektivitást. És ez a deklaráció tette lehetővé szubjektív győzelmét, és a megsemmisítés napirendre tűzését. Alapként inkább ki kellene jelenteni, hogy alkalmilag a politika és a Gonosz közötti kötelék éppenséggel átszeli a megfontolás tárgyát, az együttest (a közösségek tematikája) és a vele-létet (a közvélekedés, az emberek osztotta normák).
De ami lényeges: a Gonosz egyedisége a végső elemzésben egy politika egyediségének adózik.
Ami visszavezet minket a Gonosz alárendeltségének a gondolatához, ha nem is közvetlenül a Jónak, de legalább ama folyamatnak, amelyre hivatkozik. Valószínű, hogy a náci politika nem igazságfolyamat volt. De mindamellett mint olyan, reprezentatív volt, „megragadta” a német helyzetet. Ahogyan e Gonosz esetében, melyről beszélünk, nem radikálisabban, de szélsőségesen, „szubjektív” létének értelmessége, a „valakik” kérdése, akik úgy tudtak részesülni a kegyetlen kivégzésben, mintha teljesítenének egy feladatot, a politikai igazságprocesszus belső dimenzióira utaló létet igényelve.
Azt is megjegyezhetjük, hogy a legerősebb szubjektív szenvedések, melyeket valóságosan napiparancsba adtak, a „gonoszat tenni valakivel”, és ami gyakran meghatározta az öngyilkosságot vagy a gyilkosságot, ezek ott vannak a szerelmi processzus létezésének horizontján.               

Általánosítva feltesszük:

• hogy a Gonosz létezik;
• hogy meg kell különböztetni attól az erőszaktól, amelyet az emberállat a létében való

megőrződéséért tesz, az érdekeit követve, az erőszaktól, amely belül van Jón és Gonoszon;

• hogy ugyanakkor nincsen radikális Gonosz, ahonnan e különbségtétel megvilágosodnék;
• hogy a Gonosz a banális rablástól elkülönítetten gondolható el, amennyiben megragadjuk

a Jót, tehát „valakinek” az igazságfolyamaton keresztül történő elragadtatottságából kiindulva;

• hogy következésképp a Gonosz nem az emberállat kategóriája, hanem az alany

kategóriája;

• hogy a Gonosz csak annyiban van, amennyiben az ember képes azzá a Halhatatlanná

válni, aki ő;

• hogy az igazságok etikája mint a hűséghez való hűség konzisztencia-elve vagy a

„Folytatni!” maximája nem más, mint ami megkísérli ráruházni a Gonoszra, hogy minden egyedi igazság lehetséges.
Hátravan még, hogy mindazt ami e tézisekhez kapcsolódik, egyneművé tegyük azzal, amit az igazságok általános formájáról tudunk.

(………………)

   A Halhatatlan csak az emberállatban és csak általa létezik. Az egyedi igazságok csak a vélekedéseken keresztül törhetnek át. A vélekedéseinket muszáj kommunikálnunk. Ilyenekként mi magunk vagyunk, akik kitesszük magunkat a kifejlő-alanynak. Nincs más Történelem, csak a miénk, nincs eljövendő igazi világ. A világ mint világ igazon és hamison innen van. Nincs világ a Jó koherenciájának foglyaként. A világ a Jón és a Gonoszon belül van és marad.
A Jó csak akkor Jó, ha nem követeli a jó világot. Egyedüli léte az eljövetele egy egyedi igazság helyzetében. Tehát muszáj, hogy egy igazság hatalma a hatalomnélküliség legyen.
Egy igazság hatalmának minden abszolutizálása a Gonoszt szervezi meg. Ez a Gonosz nem csak rombolás a helyzetben (nem csak azért, mert a vélekedés megsemmisítésének a vágya azonos az emberállatban az állatiassága, a léte megsemmisítésének a vágyával, hanem végső soron az igazságprocesszus megszakítása annak nevében, ami végbemegy – védekezés híján – alanya összetételében, az érdekek megkettőzésében (érdek-érdeknélküliség, és röviden: érdek).
Ezért nevezzük a Gonosznak ezt az alakzatát összeomlásnak, az igazság összeomlásának, melyet hatalmának abszolutizálása indít el.  Hogy az igazságnak nincs totális hatalma, végeredményben azt jelenti, hogy az alany-nyelvnek, az igazságprocesszus kitermelődésének nincs elnevezési hatalma a helyzet minden eleme fölött. Legalább egy valóságos elemnek lennie kell, egy létező sokszorosságnak a helyzetben, amely megmarad megközelíthetetlennek az igaz elnevezések számára, és amely nincs kiszolgáltatva a vélekedésnek, csak a helyzet nyelvezetének. Egy pont, amelyet az igazság kikényszeríthet.
Ezt az elemet egy igazság megnevezhetetlenjének nevezzük.[5]                A megnevezhetetlen nem „magánvaló”: virtuálisan megközelíthető a helyzet nyelvezetében, bizonyosan fölcserélhető a vélekedésekkel kapcsolatban. Mivel semmilyen határa nincs a kommunikációra. A megnevezhetetlen megnevezhetetlen a nyelv-alany számára. Mondjuk ki, hogy ez a szakkifejezés nem fogható fel örökkévalóvá lett létnek, avagy nem hozzáférhető a Halhatatlanra. Ebben az értelemben a helyzet, az igazság nélküli élete puszta valósága.                A (filozófiai) gondolkodás nehéz feladata meghatározni egy igazságprocesszus típusának megnevezhetetlenségi pontját. Szó nincs arról, hogy ebbe itt mélyen belemenjünk. Ugyanakkor jelentsük ki, megalapozható, hogy – ha a szerelemről van szó – a szexuális élvezet mint olyan eltűnik az igazság hatalmában (amely a kettőre vonatkozó igazság). A matematikában, mely a kitüntetetten nem ellentmondásos gondolkodást jeleníti meg, épp a nem-ellentmondás az, ami a megnevezhetetlen: ismeretes, hogy lehetetlen egy matematikai rendszeren belül kimutatni e rendszer nem-ellentmondásosságát (ez a nevezetes Gödel-teoréma[6]). Végezetül a közösség, a kollektivitás a politika megnevezhetetlenje: minden kísérlet egy közösség „politikai” megnevezésére beindít egy összeomlásos Gonoszt (miként ez látható a nácizmus szélsőséges példáján, ahogyan a „francia” szó használatában is, melynek minden rendeltetése az, hogy elüldözze az itteni „idegenek” szó önkényes ráfogása alatt élőket).
Ami fontos a számunkra, az általános elv: a Gonosz ezűttal egy igazság feltételének a jegyében annak akarása, hogy minden áron kikényszerítse a megnevezhetetlen elnevezését. Pontosan ez az összeomlás elve.
Szimulákrum (összefüggésben az eseménnyel), árulás (összefüggésben a hűséggel), a megnevezhetetlen kierőltetése (összefüggésben az igaz hatalmával): ezek a Gonosz alakzatai, a Gonoszé, melynek az egyedül elismert Jó – az igazságprocesszus – tűzi napirendre a lehetőségét.

Szigeti Csaba fordítása

 

 

 

 

 

Következtetés

 

 

 

Az „etikai” ideológiának és társadalmiasult változatainak: az emberi jogok tanának, az Ember áldozati képzetének, a bio-etikai humanitárius beavatkozásnak, az „alaktalan demokratizmusnak”, a különbségek etikájának, a kulturális relativizmusnak, a morális idegenszerűségnek stb. a radikális kritikájából indultunk ki.

                Megmutattuk, hogy korunknak ezek az intellektuális tendenciái jobb esetben a régi moralizáló és vallási prédikációk variánsai voltak, rosszabb esetben a konzervatizmus és a halálos vergődés fenyegető keveréke.

                A vélekedés áramlásában, mely minden pillanatban megidézi az „etikát”, a lemondás súlyos tünetét láttuk, a lemondásét arról, ami egyedül különbözteti meg az emberi fajt az élő ragadozótól, mely szintén ő: az arra való képessége ez, hogy belépjen az összetételbe és néhány örök igazság kibontója legyen.

                E szempontból nem habozunk kijelenteni, hogy az „etikai” ideológia társadalmainkban mindazok legfőbb (de mulandó) ellenfele, akik jogot akarnak formálni egy gondolkodásra, bármilyen legyen is az.

                Végül felvázoltuk az etika egy olyan érvényes fogalmát, amely a maximát alárendeli az igazságok kifejlésének. E maxima a maga általános formájában ezt mondja: „Folytasd!” Folytatni azt, hogy ez a „valaki”, ez az emberi állat olyan, mint a többi lény, akit ugyanakkor egy igazság eseményszerű processzusa elragad és kimozdít a helyéből. Folytatni azt, hogy egy igazság alanyának része legyen, ragaszkodva a kifejlő megtörténéséhez.

                E maxima paradoxonjainak mélyén, melyekkel találkoztunk, és amelyek a Jó (az igazságok) függvényei, ott van a Gonosz valódi alakja, a maga hármas fajtájával. Ezek: a szimulákrum (hűnek lenni egy hamis esemény terrorjához), az árulás (elengedni egy igazságot az érdek nevében), a megnevezhetetlen kierőltetése avagy az összeomlás (azt hinni, hogy egy igazság hatalma totális).

                A Gonosz is egy olyan lehetőség, mely csak a Jóval való találkozáson át nyílik meg. Az igazságok etikája, amely konzisztenciát ad e „valakinek”, akik vagyunk, és aki saját állati állhatatosságát alárendeli egy igazságalany időtlen állhatatosságának, és egyben ő az, aki megpróbálja elhárítani a Gonoszt azzal, hogy konokul és hathatósan bezárkózik egy igazság processzusába.

                Tehát az etika – a „Folytatni!” imperatívuszának jegyében – kombinálja a megkülönböztetés képességét (ne add át magad szimulákrumoknak!), a bátorságot (ne törj meg!) és a mérsékletet (ne sodródj bele a Totalitás szélsőségeibe!).

                Az igazságok etikája nem tanácsolja sem a világ alárendelését egy Jog elvont hatalmának, sem a harcot egy külső és radikális Gonosz ellen. Ellenkezőleg, az igazságokhoz való hűségen keresztül megkísérli, hogy elhárítsa a Gonoszt – felismerve, hogy a Gonosz ezen igazságok túlpartján, vagy az árnyékos oldalon van.

               

[1]  Nietzsche: Az erkölcs genealógiája. Ez Nietzsche legrendszerezettebb könyve, az, amely röviden összefoglalja az értékek „életelvű” kritikáját.

[2]  Alain Badiou: L’être et l’événement, op. cit. Az esemény nevének elmélete egyfelől, a nyelv-alanyé másfelől, e könyv középpontjában áll. Az utóbbi különösen eléggé elmés.

[3]  Victor Farias: Heidegger et le nazisme, Verdier, 1985. E kissé anekdotázó könyvben meglátható, hogy Heidegger miként volt foglya egy szimulákrumnak. Azt hitte, megragadja önnön gondolkodásának eseményét.

[4]  Philippe Lacoue-Labarthe és Jean-Luc Nancy: L’absolu littéraire, Seuil, 1988. E két szerző évek óta dolgozik a leszármazáson a német romantika és a politika esztétizálása között a fasizmusban. Lásd még az előbbitől: La Fiction du politique, Bourgois, 1978.

[5]  Alain Badiou: Conditions, 1992. E gyűjteményben két szöveg van a megnevezhetetlenről: „Conférance sur la soustraction”, és „La vérité: forçage et innommable’.

[6]  Nagel, Newman, Gödel, Girard: Le théorème de Gödel, Seuil, 1990. Fontos pontosan megérteni azt, amit ez a nevezetes teoréma mond.