(A Nyugati szél szigete felé, áprilisban)
Az első tavaszi szellővel az írek is megérkeztek Velencébe.
De napokig nem találkozhattak velük, mert miképp Benjamin nevetve mesélte: az ír apátot a tengeren lebegő paloták, a valószerűtlen fények közt kibírhatatlan veszedelmes szédülés fogta el. És nemcsak a vénséges vén apátot! Ahogy az első reggel a szerzetesek kipillantottak az ablakon, nem bírtak a tengeri betegséggel. Azóta az orvosok egymásnak adják a szállásukon a kilincset.
Riolda nem nevetett, még udvariasságból sem: Benjaminnal ellentétben nagyon is valószínűnek tartotta, hogy a barátokat zavarba hozta a piac lármája, a napfényben imbolygó hidak valószerűtlensége, a szinte túlvilági fények és színek.
Ez a csodálatos város könnyen megsebzi azokat, akiket el akar akar bűvölni. Egy északi utazó könnyen láthatja a halál túldíszített kapujának is.
– De hát mit vártak? – álmélkodott Benjamin. – Nem tudták, hogy karnevál van?
A reggelek még békésen teltek, de délutánra a csatornák megteltek furcsábbnál furcsább, összefogódzkodva táncoló, hangosan viháncoló maskarákkal.
Az ünneplők láttán először Riolda is azt hitte, a halottak lármáznak, és őrjöngve követelik, hogy az élők visszafogadják őket. Ő maga mit nem adott volna, ha ebben a titokzatos városban újra találkozhatna az édesapjával, vagy ha megint az idő természetével megint beszélgethetne Illighaennel. És mit nem adott volna, ha bocsánatot kérhetne Vilmos hercegtől, ha megint hallhatná a morogva méltatlankodó, jó öreg Hildit…. De ezek az őrjöngve táncoló, prüszkölő, fintorgó, sóhajtozó, tombolva nevető maskarák nem elrejtették, hanem csak megszégyenítették a halottait.
A rettegő Shiobian napok óta a kamrácskájában zokogott, és még arra sem volt hajlandó, hogy kipillantson az ablakon. – Babonás északiak vagytok – nevetett Benjamin – mikor rájött, hogy a cselédjei ki sem mernek lépni a házból. – Nincs érzéketek a tréfához, az élet édességéhez, a könnyű mulatságokhoz.
Moses apó jámbor unokaöccse, Velence közkedvelt Guidója bezzeg önfeledten vetette bele magát a szórakozásba: táncolt, felvonult, lelkendezett, lakomázott, udvarolt, és közben mindenkinek elmesélte, hogy „drága, jó szakácsnője”, az édes, kicsi Ermenguilde mennyit rémüldözik és sopánkodik.
Ő, Benjamin bezzeg nem félt a halottaitól. Riolda úgy gondolta, talán már nem is emlékszik rájuk. A maszkok, a holtak pompázatos felvonulása olyan volt, amilyennek ő látja az embereket – ő, Benjamin, aki remekül boldogul a számokkal, a hágókkal, a hegyekkel, az ereklyékkel, de az érzelmek változásait nem tudja az arcokról leolvasni. A maszkok érthetőbbek:: az egyik vigyorog, a másik teli torokból hahotázik, a harmadik oroszlánkönnyeket hullajt, kidugja a nyelvét, vagy mulatságosan rémült pofát vág. Sehol semmi változás, átmenet vagy ellentmondás, csak barátok és ellenségek, nyertesek és vesztesek.
Aztán egyszercsak vége lett példátlan hejehujának, és egy nyugodt reggel a hét ír szerzetes ünnepélyesen felsorakozott a Romerini-palota nagytermében.
A piacról hazatérő Riolda már így pillantotta meg őket: a nagyterem mozaikpadlóján térdepelnek, miközben áhítatos imákat mormolva átvették Szent Brúnó nyersselyembe göngyölt koponyacsontját. A szerzetesek még csak ki sem merték bontani a drága selyemtekercset, a karjukban dédelgették, mintha beteg csecsemő lenne.
A megilletődött csendet Benjamin krákogása szakította félbe. Gyorsan biztosította az apátot az ereklye „kiváló minőségéről”, majd – miután a vendégek elutasították az ünnepélyesen felkínált reggelit –, rögtön a a megérdemelt fizetésére, a tarisznya ezüstre terelte a szót.
Shiobian és Riolda csendesen hallgatott.
Miután Benjamin végzett a pénz átszámolásával, mulatságosan elérzékenyült arccal az apáthoz fordult:– Még egy jámbor szerzetesekhez méltó szívességet szeretnék kérni tőletek, derék testvérek. Ezt a házamhoz tartozó két kitűnő keresztényt, ezt a kitűnő asszonyt és ezt a kitűnő fiúcskát vigyétek vissza a szülőföldjükre, mert majd elepednek az övéikért. Az asszony a három gyerekéért, ez a szegény kisfiú a halott szüleiért. A szakácsnőm férje, egy derék és keresztény király, nem tudom, Hányadik Ez-meg-ez, de nagyon hatalmas, majd illő jutalomban fog benneteket részesíteni.
Shiobian a kellő nyomaték kedvéért sírva fakadt, bár talán nem is volt szükség kellő nyomatékra, a szerzetesek olyan hálát éreztek Szent Brúnó koponyacsontjáért, hogy akár egy marhacsorda vagy a velencei dóm elszállítására is örömmel vállalkoztak volna.
A legidősebb szerzetes rámosolygott Rioldára:
– Légy hálás, asszony, hogy Szent Brúnó társaságában utazhatsz.
És Shiobiannak és Rioldának tényleg nem mindennapi utazásban lehetett része.
Az áldott koponyatető oltalma alatt se vihar, se betegség, se más csapás nem érte utol őket. Igaz, az Írország felé tartó Szent Brúnó több törődést igényelt, mint egy megállás nélkül betegeskedő kisgyerek. Éjszaka valakinek mindig virrasztani kellett mellette, és csak kézben vagy mellre kötözve volt szabad szállítani, nehogy megsérüljön vagy a méltatlan bánásmód miatt megorroljon valamelyikükre.
Átkelve egy felégetett falvakkal teli, girbegurba tölgyekkel benőtt vidéken, a szent Brunót dajkálgató Riolda elgondolkodott. Hát nem azt jövendölte hajdani tanítója, a normann udvar régi krónikása, Illighaen, hogy hogy előbb-utóbb Jézus Krisztus is Jupiter és Odin sorsára jut? Hogy pár év, és már csak vaksi és babonás öregasszonyok emlékeznek a keresztényekre? Most pedig itt száguldoznak egy szent koponyatető oltalma alatt a Duna völgyében, és éjjel-nappal keresztény himnuszokat énekelnek.
Az út elején többnyire elhagyott római városokban és laktanyákban éjszakáztak. És miközben Szent Brúnót dédelgették, azért imádkoztak mind a kilencen, hogy a romok közt kóborló szellemek és farkasok észre ne vegyék őket. Mert a csodálatos szentnek – aki mégiscsak egy ártatlan kisgyerek – nem szabad megijednie. Nem szabad megbotránkoznia. És persze soha, semmilyen körülmények között nem eshet bántódása. És még megsérteni sem szabad azzal, hogy a jelenlétében halálról beszélnek.
Riolda azért megpróbálta kifaggatni a szerzeteseket.
– Honnan jöttetek? Melyik ír királyt szolgáljátok? Hallottatok-e már N. hercegről? Tudjátok, merre van Og földje?
– Keresztény asszony ennyit nem kíváncsiskodik – intette Rioldát a legidősebb szerzetes.
Ám az kiderült, hogy Og földje – amit keletről jött barbárok dúltak fel – a messzi Skóciában fekszik, és az apát azt is elárulta, hogy Írországban most hat királyi család uralkodik.
De ezek a szigorú szerzetesek nem az ír szigetről érkeztek, hanem az ír partoktól „kilencvenkilenc éjszakára” található földnyelvről, amely olyannyira északra található, és olyan messze van minden emberi kikötőtől, hogy az arra tévedő vándorok nem is napokban, hanem éjszakákban mérik az időt.
Riolda először azt gondolta, , hogy ezek a földrajzban tájékozott, a maguk módján gyakorlatias, Európában magabiztosan nyargalászó szerzetesek csak tréfálkoznak vele. Egy földnyelv… kilencvenkilenc éjszakára! Ki hallott ilyet? Ám mikor megtudta, hogy a monostoruk a Madarak szigete utáni harmadik örvényen túl van, és háromszor kell meghalni annak, aki el akar jutni hozzájuk, elbizonytalanodott.
A nagyon távoli északon már csak szellemek és kísértetek élnek.
De akárhonnan is jöttek a szerzetesek, fáradtságot vagy gyengeséget nem ismertek.
Igaz, mire Burgundiáig eljutottak, már csak öten maradtak Az egyik szerzetes még az út elején, Vindobona romjainál tűnt el, a másik beleveszett a Rajnába, mikor egy nagy vihar felfordította a tutajukat. – Dicsőséges halál – mondta egykedvűen a legöregebb szerzetes, és még arra sem vette a fáradtságot, hogy utasítsa a többieket, hogy keressék meg a holttestet.
Sehol sem kértek szállást, és arra sem vették a fáradtságot, hogy fogadóban étkezzenek. A lovakért, a kenyérért, az iható vízért is ezüsttel és imával fizettek.
A fékevesztett iramnak hála, már április elején elérték a breton tengerpartot.
Az út elején Riolda még bízott benne, hogy valamit megtud az új normann herceg személyéről, hogy együtt majd ellátogatnak Réniens-be, és utána kényelmesen jóllaknak – annyi eszeveszett rohanás és lemondás után – egy normann kastélyban. De a szerzetesek más rendszerben számolták az időt, mint Riolda, és egy nap pihenőt is megbocsáthatatlannak tartottak.
– Háború van – mondták. – Ha nem ma, akkor holnap.
Míg a parton megfelelő hajóra vártak, Riolda eldöntötte, hogy lesz, ami lesz, kifaggatja őket Northumbriáról, talán Halix király leszármazottainak a sorsáról, és majd nagyon alázatosan Szent Brúnónak is köszönetet mond . De mikor Shiobiannal felébredtek egy tengerparti kunyhóban, hűlt helyét találták a harmadik örvény mögött élő szerzeteseknek, az öt ír barátnak.
Az Og földjére vágyakozó Shiobian dühösen sírva fakadt. Zokogva elátkozta a „kilencvenkilenc éjszakára” található monostort, a fehér breton sziklákat, és könnyektől maszatosan közt az anyjához, az apjához, a nővéréhez könyörgött, hogy ne kínozzák, jöjjenek érte.
Az eső eleredt, a láthatáron nyoma sem volt hajónak, révésznek, emberi településnek. Az írek – és ezt Riolda végképp nem értette – az összes lovat elvitték magukkal.
Talán akkora hajó jött értük, amin kényelmesen elfért hét paripa? De mi szükség van az örökös hó országaiban hátaslovakra?
Riolda nem tudott lecsillapodni, a haját tépve , elátkozta a szent koponyatetőt, a Madarak szigetét, az éjszakákban mért időt.
De üres gyomorral nem lehet sokáig toporzékolni. Szerencsére nem volt háború, a parton nem pusztított éhínség, úgyhogy elcsigázva és éhesen, két napi járóföldre találtak egy alkalmas kikötőt és egy alkalmas hajót.
– A szerelmedért vagy azért a nyakadban lógó, szép selyemsálért átviszlek Angliába – rikkantott utána egy hajós.
Fokhagymaszag, sör, dévaj nóták, gyerekkorból ismerős dallamok. Riolda szigorú képet vágott, és leoldotta az Almeríából való kék selyemsálat a nyakáról.
A cornwalli hajósok sokkal többet tudtak Northumbriáról, mint az ír szerzetesek – vagy ha nem is tudtak többet, készségesebben meséltek.
Beszámoltak az Észak-Angliában dúló nyári viharokról, amelyek lábon verték el északon az árpát és a búzát, meséltek a viharokat követő járványról, aminek csak az elsőszülött fiúk estek áldozatul, végül a nép dühéről, mikor az év első vasárnapján a királyi párra gyújtották a palotát. Az ifjú Ethelred és Edmunda is odaveszett.
– És mi lett a csecsemőjükkel? – kérdezte riadtan Riolda.
A cornwalliak emlékezete nem tartott számon holmi újszülötteket.
Riolda nem tudta kiverni a fejéből a trónteremben ácsorgó, fehér ruhás, szülés előtt álló Edmundát.
– Nem kell sajnálni őket – mondták vigasztalóan a cornwalliak –, ez a két féleszű rá akarta venni a parasztjait, hogy engesztelésül gyalog induljanak háborúzni. Valahova délre, a feketék országába, Tizenkilencedik Ahmeridzsasztán ellen.
– Tizenkilencedik Ahmeridzsasztán? – kérdezett vissza Riolda. – Ilyesmi csak a mesékben van.
Vagy valami rettenetes rémálomban, tette hozzá magában. De a két eszeveszett, fiatal szent halálában nem kételkedett.
Dobogó szívvel elmondott egy imát, amit az ír szerzetesektől tanult lovaglás közben.
Lombos zöld ágakat sodort feléjük az áramlat, mintha ez a kiszámíthatatlan, északi víz meg akarná koszorúzni a halottakat.
– Talán bizony te is hallottál róluk? Vagy ismerted őket régebben? – kérdezte a cornwalli hajó kormányosa.
Riolda könnyedén legyintett, mintha Etelred és Edmunda csak nagyon távoli ismerőse lett volna.
Közben az áramlat megváltozott. Egyre tajtékosabbak, egyre kiszámíthatatlanabbak lettek a hullámok.
– A Nyugati szél szigetét ismeritek-e? – kérdezte szívdobogva a hajósoktól.
A tengerészek bólogattak, és megkérdezték Rioldát, hallott-e a szigeten élő szorgokról. És hallott-e a királynőjükről, Rioldáról, aki vándorútra indult, és már időtlen idők óta bolyong a tengeren. Három gyereke van, két fia és egy lánya, őket keresi sok-sok esztendeje.
Riolda nem is válaszolt, szinte a szívével lökte előre az ismerős, szennyeskék vízen haladó hajót.
– Holnap lesz a Feketerigó napja – magyarázta csendben az ámuló Shiobiannak. – Megígértem a férjemnek, hogy pontosan hazaérek.
– És azt honnan tudod, hogy hány nap telt el?
Riolda nem felelt.
A ködön túl már látni vélte a saját kikötőjüket.
A falakon virágok meg állatkák, egy nagy sárga Nap középen, nézte a gyerek a folyosó falát, nagyon szép folyosó ez, mondta a szép néninek, amikor az kézen fogva bevezette oda, aztán kiment és bezárta az üvegajtót. Nézte az üvegajtót, innen épp látni lehetett a szobát, ahol tegnap apával beszélgettek róla a szép nénivel, aki most nem mondott egy szót se.
