Bejegyzések kategória bejegyzései

Bejegyzések

Középkori japán szerelmi költemények

Hozzászólás most!

Tankák a Régi és új dalok gyűjteményéből (Japán, X. század) (2.)

 

Szerelem első kötet, 470.

 

Téma nélkül:                                                      Szoszei szerzetes

Hírből hallok csak
róla, s szívem krizantém
virágán harmat:
éjjel dagad, s ha nap kel,
hevétől nyomban illan.[1]

 

Szerelem, harmadik kötet, 665.

 

Téma nélkül:                                                    Kijohara no Fukajabu

Apálykor, nappal
mederben mindent látni:
nem jutni hozzád.
Estét várja az alga,
mikor öblödbe úszhat.[2]

 

Fittler Áron fordítása

Szoszei szerzetes
IX–X. század

A Régi és új dalok gyűjteményének (Kokin vakasú) egyik legjelentősebb költője, egyike a japán költészet kezdetétől a X. század végéig tartó időszak harminchat kiemelkedő költőjének, a harminchat költőóriásnak (szandzsúrokkaszen). Apja, Hendzsó szerzetes a IX. század hat legnagyobb költője, a hat költőóriás (rokkaszen) egyike. Szoszei verseire jellemző az intellektualizmus és a retorikai eszközök gyakori alkalmazása.

Kijohara no Fukajabu
IX–X. század

Ugyancsak a Régi és új dalok gyűjteményének egyik reprezentatív költője, többek között az ő versei is meghatározták az antológia stílusát. Barátságot ápolt a kor más nagy költőivel, Ki no Curajukival és Fudzsivara no Kaneszukével, továbbá mesterien játszott a japán citerán, a kotón.

A bélyegkép a fordító felvétele

[1] Jelen két versben több többértelmű kifejezés (azonos alakú szó, illetve többféleképpen tagolható hangsor) segítségével párhuzamosan fejeznek ki a költők egy természeti képet és egy lelkiállapotot, emberi érzést. Ebben a tankában a „kiku” (hall; krizantém), az „oki-” (felkel, ébren van; (a harmat) lecsapódik) többértelműsége és az „omo(h)i” (érzés, gondolat) szóban lévő „hi” (Nap) segítségével kerül kifejezésre egy harmatos krizantém képe, illetve egy kezdődő szerelmi epekedés érzése. A fordításban ezt a természeti kép hangsúlyozásával és az érzést megjelenítő oldalra való rejtett utalással (allegorikusan) igyekeztünk visszaadni. Továbbá furcsának tűnhet, hogy egy szerzetes szerelmes verset költ, ez a tanka azonban szerepvers, tehát nem Szoszei személyes érzésein alapul.

[2] Ebben a tankában a „hiruma” (nappal; apály), a „mirume” (egy algaféle; találkozás, lehetőség a találkozásra) és a „joru” (tér vhova, itt: úszik; este) szavak azonos alakúságával fejez ki a költő egy tengeri tájképet, illetve a közvéleménytől tartva kedvesével nyíltan találkozni nem tudó szerelmes érzését. A fordításban szintén allegorikusan igyekeztünk visszaadni a retorikai eszközt.

Bejegyzések

Szürkepolisz (részlet)

1 hozzászólás

Negyedik fejezet

 

Rynek. Szürkepolisz főterén egy hatalmas templomtorony magasodott. Mária Magdolna nevét viselte. Régi volt. Vörös téglái közül előbukkant a megszürkült mész és malter. Vásár közeledett.

A kofák a termékeiket rendezgették a tér közepén felállított sátraikban. Leginkább sajtok, gombák és erdei gyümölcsök voltak a pultokon. Nagy szemű áfonyák pihentek a kisebb kosarakban. A vargánya gombákat üvegbúra alatt tartották. Az ízletes vargánya barna kalapja olyan étvágygerjesztő látvány volt, hogy elzárták a járókelők orra elől, ugyanis a helyiek egyik különleges eledele. Ünnepnapokon az asztal közepére helyezték. A közeli szelídgesztenyésből és a tölgyerdő mélyéről hozták.

Az árusok mellett egy körkápolna feküdt. A székek a fal mellett voltak elhelyezve. Kupolája színes üvegekből volt kirakva, amin átsütött a nap. Minden szín – a vöröstől egészen a liláig – helyet kapott rajta. A kápolna közepén egy magas oltárkő állt, amit délben a fehérfény világított meg. Csodálatos látvány fogadta azt, aki betért elmerengeni. A további órákban más-más szín világította be az egész kápolnát. Ez jelezte a helyieknek, hogy ki és mikor mehet be a csend-misére, ugyanis Szürkepolisz lakóinak házát más-más üvegablak díszítette. Habár a kápolna nem volt túl nagy, a nap végére mindenkinek jutott idő elmélkedni, elvonulni, imádkozni. Ezért a helyieknek eltérő időrendjük volt; volt, aki éjjel tevékenykedett, és volt, aki nappal hajtotta a szekerét.

A főtér egy középkori várost idézte. Svéd szürke márvány járólapokat raktak le. A maradék kődarabok felhalmozva álltak a városkapu mögött. Olyanok voltak a portól, mint a porcukorral borított lokum.

 – Ami egy török édesség – súgta meg halkan Timothy.

Egy valami viszont szemet szúrt: a helyi lakosok vagy kisebb testű rágcsálók, vagy pedig madarak voltak. Néhány kérődzőt vagy páratlanujjú patást is lehetett látni elvétve a vásár idején.

*

A kápolnával szemben, a főtér másik oldalán egy kisebb épület áll. Fehér mind a négy fala. Egy egyszerű ajtó nyílik a tér közepe felé: a katakombákhoz vezető lépcsők bejárata. Innen rohantak ki a gyerekek.

– Timothy, képzeld, újabb dolgokat tanultunk meg az üvegekről a földalatti iskolában! – mondta lelkendezve az egyik.

– Timothy, Timothy! Valaki betörte az ütődött Matisse ablakát. – mondta egy másik.

– Matisse bácsi nem ütődött! – mordult fel egy kislány.  – Nagyon szereti a vöröset. Ahogyan anyukám is.

– Anyukád is ütődött. – válaszolta az előbbi fiú.

Néhányan kacarásztak az ajtó mellett. Voltak, akik mérgesen néztek a fiúra. Aztán Timothy elköhintette magát és mindenki elnémult.

– Szóval, Matisse üvegét valaki betörte. A vének erről miért nem tájékoztattak engemet vagy a tanács tagjait?

– Ma történt Timothy. Nem tudtunk még téged értesíteni. Elmentél a tükrön túlra. – mondta az egyik tanár, aki éppen most lépett ki az ajtón.

– És… és Timothy. Ki ez a fiú veled? – kérdezte izgatottan egy kisebb leányka.

– Sam, kedvesem, ő itt Erik, a tükrön túlról. – válaszolta Timothy.

– Szervusz Erik. – üdvözölte megszeppenve Sam.

– Szervusztok. – mondta Erik. Nem sejtette reggel a tükör előtt, hogy ennyi apró arcot fog látni, amiből mindegyik rá figyel.

– Timothy, Erik tudna neked segíteni ebben az ügyben.

– Hogyan tudnék segíteni? – kérdezte Erik. – Ez csak egy ablak, bármikor lehet új üveget betenni a helyére.

– Jaj. Ezeket az ablakokat nem lehet! – kántálta mindenki egyszerre.

– Miért? – csodálkozott Erik.

– Nem tudod? Timothy, semmit se meséltél neki Szürkepoliszról?

– Sajnos nem volt időm még erre kitérni. Szerettem volna, ha Erik megismer minket és a mi világunkat. Nézzetek rá. Alig tudja elképzelni, mi történik vele.

– Nem igaz. – vágott közbe Erik. – Látom, hogy kik vagytok.

A legtöbb gyerek meg se szeppent. Tudták, hogy Erik nem csupán sejti, hanem azt is, hogy tudja, hogy hol van.

– A tükör másik oldalán. Nagyon sok könyvet olvastam el az állatokról és megfigyelésükről. Ti nem vagytok a képzeletem szüleményei. Legalább is remélem. – mondta Erik.

– Így van. Azonban nem ismersz minket tükörbelieket. – mondta Hawking. – A tükörben hiszünk.

– Én eddig bele se néztem a tükörbe.

– Hát az, hogy lehet?

– Ez lehetetlen!

– Miért nem néztél bele eddig? Nem szereted önmagadat? – kérdezte Sam, ártatlanul.

– Nem. – válaszolta Erik.

– Nem értem. Én kedvellek téged, pedig most találkoztunk. – szipogott Sam.

– Sam, biztosan meg van rá a válasz, Erik miért érez így. – mondta Timothy Samhez lehajolva, kezét vállára téve.

– Az egyik barátom macskája se szeret a tükörbe nézni. Mindig hátat fordít neki. – Erik mondta elgondolkozva.

Sam felkuncogott:

– Hehe. Biztos nem látott benne se madarat az ágon, sem pedig egeret valamelyik messzi lyukban.

Erre mindenki elkezdett nevetni. Erik is nevetett. Kicsit butának érezte magát, de nem érdekelte annyira, hogy ne folytassa a nevetést.

 

 

Korábbi fejezetek az Üveghegyen olvashatóak.

(Illusztráció: kaleid)

Bejegyzések

Egy árva házról

Hozzászólás most!

A ház, amelyről írok, a szó szoros értelmében véve nem árva, hiszen negyven család él benne. Más tekintetben azonban nagyon is az. Sokszor felmerült bennem, miközben ott jártam, vagy amikor gondolkodtam később az ott élőkről, hogy bizonyára Magyarországon is van ilyen ház – sajnos könnyen találhatnék olyan közösséget, mely hasonló helyzetben van, mint amelyik ebben a Beregszász külvárosában álló épületben tölti a mindennapjait – , de akkor, amikor ilyen irányba terelődtek a gondolataim, hamar rájöttem, hogy azzal kell foglalkoznom, ami előttem van, és valamilyen módon “szembe jön” velem.

Az elmúlt években többször jártam Kárpátalján, és sok embert megismertem a látogatások alkalmával.  S. Tímea segítségével, aki az egyik helyi iskolában tanár, jutottam el végül is a házba, mely bizonyos értelemben erőteljes összefoglalása annak, ami ezen a vidéken tapasztalható mostanában. A házban magyarok, ukránok, romák élnek együtt alapvetően feszült hangulatban, mely nem a származásuk, leginkább a szociális helyzetük miatt problémás, hiszen abban a helyzetben, amiben élnek, a kulturális különbségek, a szokások nem képesek a maguk természetességében működni. Ha a túlélésről van szó, a másik megértésére, az odafigyelésre sokszor jóval kevesebb idő és energia jut.

A beregszászi G. utcában található épület még a ‘70-es években épült, és eredetileg a helyi szakközépiskola kollégiumaként, illetve a varroda munkásszállójaként működött. Tehát itt szállásolták el a tanulókat, valamint a dolgozókat több mint egy évtizeden keresztül. A ‘90-es években aztán a ház állami tulajdonba került, és hosszú időn át üresen állt. Ekkor kezdődött az igazi állagromlás, amihez hozzátartozik az is, hogy néhány évre hajléktalanok vették birtokukba az épületet. A városi vezetés aztán úgy döntött, hogy rászorulóknak adja ki a helyiségeket – lakásokról a legtöbb esetben nem igazán beszélhetünk még ma sem –, s méghozzá olyanoknak, akik korlátozott lehetőségeik miatt máshol lakást nem kapnának, de mégis csak képesek fizetni valamit a lakhatásért.

Nagyrészt ekkor, illetve innentől kezdve költöztek be azok, akik ma is a házban élnek. Mint ahogyan arról szó volt, a helyiségek kiutalása idején azok már lakhatatlan állapotban voltak. Fűtés és víz jelen pillanatban sincs, és a városvezetés úgy döntött, hogy olyan konstrukcióban köt szerződéseket a lakókkal, amelyben évenkénti újításra van szükség, s ami nyilvánvalóan nem a biztonság és a kiegyensúlyozottság érzését erősíti.

Ebből is fakad, hogy a lakók nagy többsége, egyrészt a korlátozott anyagi lehetőségek miatt, másrészt mert nem saját tulajdonról van szó, nem igazán költ a helyiségekre, hiszen könnyen megtörténhet, hogy a szerződés lejártakor nem annak megújítása következik, hanem valaki másnak adják át azt a teret, ahol addig ők éltek.

A ház szintjei nagyon különböznek egymástól. Minél följebb haladunk, annál súlyosabb a helyzet. A földszinten, ahol leginkább idős, nyugdíjas emberek laknak, még viszonylag rendezett körülményeket találunk, annak ellenére, hogy kapu nincs, és a földszint előtere teljesen nyitott a kinti térségek felé. Az elsőn és a másodikon már sokkal vegyesebb a kép, de ott is megfigyelhető az igény arra, hogy lakásszerű, bútorozott, belül egybenyitott helyiségekben éljenek a lakók. A harmadik emeleten (amit ott negyediknek hívnak) már szinte csak omladozó falakat, törmeléket és ablaktalan helyiségeket találunk, ahol szintén családok élnek, akárcsak az alsóbb emeleteken.

Annak ellenére, hogy bizonyos otthonok lakásszerűek és bennük rendezettebb körülményekkel találkozhat az, aki betér, végig nyilvánvaló volt, hogy a ház mégis csak egyetlen nagy tér, s hogy azoknak, akik ebben az épületben laknak, a sorsa sokkal több szálon fonódik össze, mint más épületek lakóinak, már csak a nagyon hasonló problémák, a nagyjából egyforma méretű terek, az állandó zaj, a vékony falakon átszüremlő, nem mindig barátságos hangok miatt is.

 

Két délutánt töltöttem a házban, és jó néhány ott élővel beszélgettem a helyzetéről, magáról a ház történetéről, s legfőképp arról, hogy milyen lassan, vagy épp hogyan nem változnak meg a dolgok. Viktória 2008-ban költözött az épületbe, két gyermekével, két olyan helyiségbe, amelynek ablakai sem voltak. Az első férje meghalt. Elmondása szerint semmilyen más lehetősége nem volt, minthogy ide költözzön, hiszen utcára nem akart kerülni a két gyerekkel. Lassan tíz éve dolgozik azon – most már a második férjével, és négy gyermekével együtt –, hogy normális, lakható otthont teremtsen a maguk számára, azzal a lehetőséggel együtt, hogy könnyen semmivé válhat lényegileg az egész.

Kérdésemre, hogy van-e esély arra, hogy megvásárolják az ingatlant,azt a választ kaptam, hogy akkor, amikor beköltöztek, szinte minden helyiség különálló egység volt, külön kijárattal a folyosóra, és se a falazásra, se a helyiségek közti ajtók kialakítására, de még az ablakok betételére sem kaptak hivatalos engedélyt, tehát ilyenről szó sincsen. Az első komoly lépés a városháza felé az volt, amit a lakók többsége szorgalmazott is, hogy legalább egy afféle, a környéken több helyen is alkalmazott pumpás megoldással próbálják megoldani a vízhiányt. Ezzel kapcsolatban nem történt előrelépés, csak ígéretek érkeztek, így kannákban hordják több száz méterről a vizet a házba nap mint nap. A számunkra természetes erőforrások közül egyedül az elektromosság áll rendelkezésre a házban. Az viszont drága dolog (főleg, ha a fűtés is azzal van megoldva), így a közösség folyamatos tartozást görget maga előtt, ami nem ritkán a használat felfüggesztéséhez vezet.

Évekig tető sem volt a házon. Ezt hosszas küzdelem árán, és egy komoly pályázati mizéria végigszenvedésével sikerült csak orvosolni úgy, hogy egészen Kijevig ment el a papírokkal néhány lakó, többek közt Viktória is, aki sok terhet és harcot vállal a ház ügyeivel kapcsolatban egyébként is. Mindehhez hozzátartozik még, hogy a házban élők között sincs természetesen a legtöbb dologban egyetértés, és komoly feszültségforrást jelent a legegyszerűbb probléma, és sokszor maga a kezelési, megoldási szándék is.

Az ukrajnai helyzetben az egyedülálló anyák, mondjuk egy átlagos fizetéshez képest, tisztes támogatást kapnak az államtól, de az például, hogy Viktóriának négy gyermeke van két külön apától, inkább csak hátrány ilyen szempontból, komoly támogatás igénylésére nem jogosítja fel. Úgy, hogy a férje mindeközben katona: a több mint ezer kilométerre lévő Donyeckben teljesít szolgálatot, és negyed évente térhet haza csupán néhány napra a családjához.

A háznak rossz a híre. Erre Viktória a beszélgetésünk alatt külön kitért. Számára az egyik legkétségbeejtőbb dolog, hogy a gyermekei az iskolában gyakorlatilag nem merik elmondani, hol is laknak, mert szégyellik. Hiszen volt rá példa, hogy más szülők nem engedték el a gyerekeiket, amikor születésnap volt, vagy más összejövetelt szerveztek. Viktória második férje ukrán, így a gyermekek otthon is gyakorolhatják, beszélhetik mindkét nyelvet, amivel így talán a szerencsésebbek közé tartoznak a nyelvkérdés szempontjából.

(Hozzátartozik a helyzethez a sokak által már bizonyára ismert nyelvtörvény, mely nemrég, 2017 nyarán lépett életbe. Erről bővebben nem írok, bárki tájékozódhat a témában, és eldöntheti maga, hogy hogyan látja az anyanyelvi oktatás kérdését Ukrajnában.)

Irénke az élettársával négy éve él a házban. Két gyermekük van. Irénke abban a táborban nevelkedett, amely Beregszász határában terül el – ott közel hétezer ember él embertelen körülmények között, vályogházakban, kartonpapírból összetákolt “építményekben”, és csak nagyon keveseknek sikerül “kiszabadulni” onnan. Nagyon tanulságos volt, ahogy beszélt a házról, a helyzetükről, a különbségekről, a vízhiányról, a tél nehézségeiről, arról, hogy hogyan viszonyulnak hozzá, és ő hogyan lát másokat, hiszen ő még speciálisabb helyzetben volt sokáig, mint a többiek, a tábor ugyanis a háznál is jóval súlyosabb hely. (A táborról bővebben itt olvashatnak).

Erzsébet több mint húsz évig volt óvodavezető Beregszászban. Nyugdíjas, és több mint tíz éve él a házban. Ő a másodikon lakik, két kis helyiségben, az unokájával együtt, akit egyedül nevelt fel. Havi tizenkétezer forintnak megfelelő hrivnyából él, ami a téli hónapokban a villanyszámla kiegyenlítésére sem elegendő.

Találkoztam egy idős házaspárral, Nagyezsdával és Sándorral, akik az egyetlen helyiségükben fogadtak kávéval, mosolygósan, pedig a férfi komoly szívbeteg, több infarktusa volt, és a nyugdíja az orvosságok kiváltására sem elegendő. Öt éve élnek a házban. Sándor első felesége meghalt, ők ketten pedig tizenhárom éve alkotnak egy párt. Amikor a házba kerültek, a helyiség, amiben most is laknak, szintén üres volt, ablakok nélkül, teljesen csupaszon állt. A helyiség felújítását Nagyezsda végkielégítéséből finanszírozták, és így az övék az egyik legjobb állapotban lévő otthon az épületben. Sándornak öt dédunokája van. Kérdésemre, hogy mire vágynak a legjobban, Nagyezsda azt mondta: egészség, boldogság, szeretet – és mindez abban a közegben egy cseppet sem tűnt közhelyesnek.

Persze nem fogadott mindenki nyíltan, és sokan nem akartak beszélni arról, hogy hogyan élnek, bár jó néhány család beengedett magához, és láthattam a helyiségek állapotát, a négy szinten elhelyezkedő terek közti különbségeket, s a szótlanság is meglehetősen árulkodó volt. Ami engem mindig megdöbbent, az az intenzív kettősség, mely az ilyen közegben nevelkedő gyerekeken érződik. Elsőként talán a felszabadultság és a nyíltság szembetűnő, ahogy odarohannak az emberhez, és érdeklődve figyelik és követik, hogy mit csinál. Megérintenek, néha egyet-egyet kérdeznek, és nem hagynak addig, amíg meg nem értik azt, ami ismeretlen, s ami felkelti az érdeklődésüket. De van egy pont, amikor a nyíltságuk, az intenzitásuk hirtelen csendesülő figyelemmé, egy el nem leplezhető szomorúsággá és csalódottsággá változik, mintha megelőlegeződött volna  számukra egy valójában csak később bekövetkező felismerés megmutatásának képessége. És szavak nélkül is pontosan érzi az ember, hogy van egy határ, mely ott húzódik közöttünk. Megvan ez persze a felnőtteknél is, de ott, talán pont a beszéd miatt, sokkal hamarabb nyilvánvaló lesz, mennyire széles a szakadék, mely tátong – s hogy átléphető-e egyáltalán.

Bejegyzések

Ősz, jánosi töredék

Hozzászólás most!

szeptemberi levél
éjszakai áram

hogy saját vágyam
másnak tulajdonítsam, álmomban mással mondassam ki,
és tiltakozhassam, vagy csak egy
szerűen kitérjek, hogy ne szakadjon meg
a beszélő viszony, a szégyen
másik szintje, ami már elviselhető,
akkor is, ha már tudom,
mást is magamból álmodok,
ám ébredéskor már nem kell menekülnöm:
emlékszem rá. a harmadik személyre,
aki sok-sok álom múlva lesz
csak önmegszólító,
majd elsőszülött,
s most még azt sem tudom,
bűnvallás, vagy feloldozás
az első ima,
a felejtés fáziskésése
az éjszakai áramban.

októberi levél
murmuráció

oly erősen zavart,
hogy azt hittem, járulhatok úgy
hozzád, mint szent jegyekhez,
minden szín alatt.
de a szöveg murmurációja
szól rólam, nem maguk
az életnek értelmet hazudó szavak:
műveden kívül elérhetetlen vagy.
éjjel mégis te zokogsz álmomban,
s mint első felsírás után,
tódul a levegő a tüdőbe ébredéskor.
miért, hogy Istenről csak annyi tudható,
hogy vagy?

novemberi levél
mint arámit a hit

hogy beszéljek erről?
hisz túléltem a nyelvet, mint arámit
a hit, mikor arról álmodom,
szeretkezem veled,
és gyönyörre ébredek,
pedig csak két napos
nyelvemlék a mondat:
minket már befedett az avar,
annyi ősz volt azóta.
a felejtés őszi
idénymunka volna?
a levelek salome-tánca
keresztelő szent jános vérébe
mártva.

Bejegyzések

Az utolsó vonat

Hozzászólás most!

Tizenegyezer márka volt a zsebünkben. Gyuszi azt mondta, ötezer kell a vonatra, és megkapjuk a menekült státuszt, könyörögtem édesanyámnak, hogy menjünk.
Mindez azután történt, hogy visszajöttem a katonaságból, és munkát kellett vállaljak. Anyám egész életében a műanyaggyárban dolgozott, így protekcióval bekerültem, majd másfél év után szarkoidózist kaptam. Utáltam az egészet. Haragudtam anyámra. Magamra. Megkértem egy lány kezét, de akkor még orvosi vizsgálat kellett a papírokhoz. Az orvos pedig egy-két hónapot adott, nem bírtam mozogni, fájt feküdni, fájt ülni, köhögtem, izzadtam, azt hittem meghalok. Aztán változatlanul eltelt egy félév.
Ott álltunk a piacon, két hónappal ezelőtt mi árultunk egyedül földgömböt, most a háromezer árusból kétezer, mellé kávét, üveggolyót, teás és kávéskészletet. Szóval azt, amit mi. Itt álltunk, mellettünk a milliónyi földgömb.
– Figyelj Sanyi, ez az utolsó vonat, utána lezárják a határt, ha most megyünk, lesz menekültjogunk, egy lágerben elszállásolnak, azt mondják, olyan, mint egy hotel, megtanítanak németül, és munkát is adnak. De 10-kor indul az utolsó vonat. – mondta Gyuszi, könnyeden. Magas, vékony srác volt, barna, tüskés hajjal, igazi jóképű gyerek. A nők bolondultak érte, egy kopott farmer és egy fehér póló volt rajta. Nem volt senkije, az egyik reggel elment dolgozni, és délután mikor hazaért, a halott anyját a nappali közepén a kanapéjukon ülve találta meg. Én az ünneplőmben jöttem.
Megpörgettem az egyik földgömböt és Gyuszi szemébe néztem:
– Ott találkozunk. Rábeszélem anyám, de ha hamarabb odaérnél, mint mi, foglalj két helyet, tudod, az ablak mellett szeretem. – mondtam, és közben rákacsintottam, tudtam, hogy ő is. A piacra reggel még bőbeszédűen érkeztünk, amiről két barát beszélgethet, mi megtettük, most viszont félelmet és izgalmat éreztem. Milyen lesz az új helyen? Meg fogok tanulni németül? Hiányozni fog, amit itt hagyok?, számtalan kérdés merült fel bennem kimondatlanul.
Aztán kezet fogott velem, végig a szemembe nézett, és azt mondta, jól van.
Tovább pörgettem a földgömböt, értelmetlen lett volna maradni. Bejelentettem anyámnak, hogy megyünk. Pakoljon. Adja el félárban a szomszédnak a földgömböket, én viszem a többit. Mindegy mennyiért adja, csak adja oda nekik. Ne maradjon egy se. Két óra múlva találkozzunk.
Miközben elpocsékoltam az árut, azon merengtem, hogy milyen jó lesz majd, házat veszünk, meggazdagszunk. Anyámnak többé nem lesz gondja. Majd felszállunk a tömött vonatra, az úton majd kártyázunk Gyuszival. Cigarettázunk, tervezzük a jövőt, leszállunk és minden jó lesz.
Eltelt a két óra, anyám kicsit késve visszajött egy földgömbbel a kezében. Bambán néztem rá, a tüdőm fájt, elkezdtem köhögni, azt mondta, ideje hazamenni. Elöntött a düh. Nem teheti ezt velünk. Legszívesebben ráköptem volna a tüdőm, mert ő nem akar velem jönni. Kilenc huszonnyolc volt. Még fél óra és indul a vonat. Édesanyám. Megpörgette a földgömböt.

Anyám nem akart menni.
De anya!
De nem.

 

Gyuszi kilenc negyvennyolcig a peronon várt minket, majd felszállt a vonatra. Ötvenötkor még az ablakból bámult ki. A két helyet, amit nekünk foglalt a vonat indulása után félórával adta át csak másnak.

 

 

 

(Illusztráció: bstrct)

Bejegyzések

Bejárati Égbolt és hozzá vezető (k)(i)útjai…

Hozzászólás most!

Bejárati Égbolt és hozzá vezető (k)(i)útjai

(beszámoló, s egyben ajánló Hajós Eszter kötetéről)

                                                     

 

„ha egy-két fa született,

hetekig ünnepeltek.”

 

 

S ültünk a Gólyában a repülő szőnyegek alatt és valami történt. Igen, végre beszélni kezdtek az emberek, s csapdostak a darvak, s beszélni egy olyan dologról, ami absztrakt, akár a víz, megfoghatatlannak tűnő, de mégis. Élő.

S szólt énekhangon a szerző, gyönyörű harmóniákba elegyedve ketted magával, s szólt hegedűjével tűhullámokon a fiú, mialatt mesélt ő, teljesen felborítva vele az addigi érzékelését ezeknek a szöveghullámoknak, minden örömét-kínját most más tükörben, száz fülben, s valóban, megváltozott valami. Keletkeztünk, s mesék keltek. Legendák. Babonák. De mely időből is nézem. Térjünk vissza. Hogy kik is voltak hősei e kellemes atmoszférának?

A közönség mellett (merthogy ez a rendkívül élménydús est interaktív volt) Galló Gergely konferanszié, Bánki Éva és Géher István László szakértelmek által kezdeményezett beszélgetést hallgathattuk erről a tömör, sokat ígérő kötetről.

Lássuk hát nézőpontjaikat.

 

Különlegesnek mondható prózakötetről beszélünk, már, ha csak a terjedelmét nézzük is, de hogy tér- és időbeli multiplikációval kell szembesülnünk a mellékelt jegyzékeket ajándékba kapván, jócskán többszörösítve ezáltal a tömeget, s az információt, s hát akkor kezdjünk vele, valamit, ezt-azt… talán egy élet kell majd külön-ben.

 

Hajós Eszter – Prágai-díjas új belépőnk az irodalom birodalmába – szövegei rengetegféle rendből és káoszból együttesen megközelíthetők. Ha elé állunk, egy hatalmas, s végtelenségig tartó és azóta is, folytonosan burjánzó szövegerdőt látunk. Merjünk hát belépni, kezdjük mondjuk ezen az ösvényen…

 

A nyelvvel való birkózás; a létezés szemén keresztül nézni a prózát – veti fel Géher Tanár úr, s eközben Weöres Sándorra gondol, hiszen benne is ott rejlik az ego nélküli tudattalan gomolygás. A tudattalan gomolygás, ami a nyelv szolgálatában tevékenykedik, mely által a tudattalan tartalmak a szöveg építőivé válhatnak, akár csak T. S. Eliot-nál…

Ezzel közelítünk, s már itt is vagyunk, a gyermek motívumánál, a gyermek tudatalatti szabadságánál – a gyermekkori tapasztalatoknál vagy éppen a felnőttkori gyermek-tapasztalatoknál, ahogy közbeveti a szerző maga. Leginkább ezen archetipikus elem volna dominanciát élvező fokalizátor a szövegek tereiben, közegeiben, de mégis miféle motívumrendszer, vagy inkább logikai rendszer az, ami a kötetet építi? Kapunk itt mérhetőségre alapozható információkat, társítjuk Beckett-et, Bach-ot is, a francia újregényt s novellisztikát. Irány akad bőven.

 

Gondoljuk el, milyen a térbeliség hatalmánál, a struktúránál fogva közelíteni valakihez, vagy éppen valakinek az elvesztéséhez. Boncolgatva a felolvasott szövegeket, jutottunk mélyre-magasra, de jobbára azt próbáltuk kitalálni, mi is ez valójában? Ez a nyelv? Ez a megformálási kénykedv, ez az alkotási mód, vagy inkább rend.

 

A szövegek dúskálnak a ritmikusságban; a permutációs szerkezetek által kiváltott ismétléses technika és motivikusság erős jellemzője, mégis egyedi attribútuma minden egyes szövegnek, külön-külön, s összességében is.

Bánki Éva szerint ez voltaképp egy gyermeki, vagy inkább gyerekes ismétlésrendszer, primitív, de nem intellektuális: nem komoly ismétlésrendszer egészében véve a rímszerkezet írás – állítja. De mégis, feltételezhetjük, komoly nyelvi érzékenység áll az effajta alkotásmód mögött, akár akusztikus, akár szemiotikus jellegű, mégis egy nagyon nyitott, s egyben koncentrált tudatos alkotási folyamat eredménye. De, ha már gyermekség.

A kötetet tragikus és abszurd tartalmak orientálják egészen végig. A bemutató estjén elhangzott novellák és a hegedű keserérdes játéka kíséri gondolatfolyamainkat. Eljutunk az emlékekhez, a megfosztottság motívumaihoz, s Klee festményei nyomán valami furcsa képi világ is megjelenik immár szemünk előtt.

 

 

Valamiért a matematikai terminusok sajátosan megmaradnak – szókombinatorika, kerül elő egy gondolatból. De semmi bizonyosságot nem kaphatunk ebből a beszámolóból, hacsak kezünkbe nem vesszük Hajós Eszter kötetét, s megláthatjuk, miféle immanens és inverz médiumokkal dolgozik a szerző, kezdve az érzelmi adatcserékkel, a térrel mint fenomenológiai jelenséggel, mint az érzelmek manifesztációjával, gondolatok lakóhelyeivel, vagy akár az időtér-blokkokkal, vagy disztópikus helyekkel, de sokkal inkább foucault-i heterotópiákkal* (vegyük csak a sarkokat, gödröket, a fákat, a dobozokat, a szekrényeket, cipőket…), vagy az éggel, a levegővel, a kommunikációs fészekrakó-mechanizmusokkal és rendszerekkel, teóriákkal. Mindezen szimbolikus fenomének, tudataspektusok, vagy sokkal inkább -spektrumok aktív-passzív, de nyomatékos strukturális és alkotó-elemei Hajós Eszter könyvének.

 

De haladjunk hát az est gondolatmenetében – ritmika és kombinatorika –, tényszerűen a zenénél lyukadunk ki, s időzünk el rajta, hiszen a szerző minden egyes alkotása egy zenei mögöttes tartományt tud magáénak (magánének). Ezen épül, s gyarapszik minden alkotás. Megtudtuk, van, volt, ahol történt zenecsere, mert a szöveg épp nem működött alatta-felette,  de többnyire mivégre egy adott szöveg elkészült, megszületett, az a hozzátartozó zene szegődött a címzés társának, alattvalójának, mely alatt befejeződött, vagy nagy része létrejött.

Ha a hangulat, az ismétlődő ritmus és dinamika adja a szöveg motivikusságát, vajon milyen elképzeléssel kellene megközelítenünk ezen szövegeket? Gesamtkunstwerk – hangzik el, s jogosan. Sajátos jelenlétbeli-megnyilatkozottság és téridő-kontinuum minden egyes szöveg, bevonva a zenei hátteret mint úgyszintén értelmezői mezőt, és így tovább. Rengeteg az interpretációs lehetőség, de mégis semennyi! A szöveget magát mint művet, művészetet is egyaránt észleljük, hiszen szerzőnk nyomatékosan a művészi szabadság s egyben a tudatszabadság hiperérzékeny szülötte s érzékeltetője.

 

 

A kilenc ciklus szövegei többféle sorrendbe állíthatók, köszönhetően a könyv végén szereplő jegyzethalomnak. Megannyi perspektívából közelíthetjük meg az önmagukban is helytálló novellákat, ciklusokat, tér, idő, téma szerint, külön s egészként, így rakva, úgy téve, erre haladva, arra menve, et cetera. Valódi művészi permutációs jelenséggel állunk tehát szemben, mely sok érdekességet tartogat számunkra.

 

Ez a fajta teljességmánia hívja fel figyelmünket a párhuzamra a francia újregény lelassított fenomenológiai megszállottságával, mely Eszter szövegeiben mind írásában, mind olvasásban egyfajta hímzésként, keresztöltögetésként tárulkozik fel – feszegetik tanáraink. Egy szál, szinte már-már rizómaként (csakhogy a franciáknál és a fenomenológiai megközelítésnél maradjunk) él és bújik, s tűnik, el és fel, itt, majd ott… mindennel összefüggésben, vagy csak úgy magában, mégis egy egészként, az egész jelenlétben…

Innen emelkedhetünk igazán azokra a szintekre is, ahol a szerző már túl is lép saját mezején, s metanarratív szövegek keletkeznek tolla alatt. A hetedik ciklus sajátossága ez – hívja fel rá Géher István a figyelmet –, mely előtt semmi jel nem utal ilyesmi létére… A vezérfonalak áthatották a szerkesztés mikéntjét is, de a szövegek végül egymást birkózták le, s a nagy küzdelemből született rend végül általuk lett véglegessé – meséli nekünk a szerző.

 

S, hogyan válnak e szövegek élővé, élő lénnyé? Minden szöveg alján ott lapul egy dátum, évre, napra, órára, percre, másodpercre pontosan. Ezáltal hogyan is ne következtethetnénk valódi szövegszületésre, igazi karakterisztikumokra, egyéni individuumokra. Így válnak belső hitelességüket fenntartó, különálló állatocskákká – nevezi el Bánki Éva –, különös, sajátos szervezőelvű organizmusokká, s ez marad végül a szövegekbe kényszerített titokzatosság egyik tényezője. Saját sorsúttal, horoszkóppal, teljes, egész élettel rendelkező organikus művek. Ezek a dátumok teszik végül statikussá a novellákat, határozzák meg állóképességüket, s egyediségüket, autonómiájukat. Így válnak saját jelenükben önnön lenyomataikká.

 

Eszter könyvét érdemes perspektivikusságában is megvizsgálni. A szövegek mikro- és makrotereiben történő ugrálgatás lehetővé tesz egy olyasfajta objektív szemléletmódot, mely koan-szerű paradoxitásban engedi megfigyelni a központokat és perifériákat együttesen, a létezőt és nem-létezőt az együttvalóban, adva ezzel valamiféle abszurd egzisztenciális megközelítésnek is helyet, új értelmezői nézőpontot. Mivel nem igazán történetek ezek. Nem találunk benne a megszokotthoz közelítő történetiséget, epizodikusságot, nem tekinthetjük igazi prózának, hiszen nyelvezete többnyire poétikus (kivételek persze akadnak, olykor akár a vulgaritás szintjére is el-elvonul a szövegnyelv) s nem konkretizálhatjuk egyik novellát sem, semmilyen módon ilyesfajta, szakszerűtlenül megfogalmazott „életjelenet-kiragadásnak”. Talán sokkal inkább beszélhetünk fenomenológiai megvalósulásról; valóságos tudati, érzelmi és egyéb szenzuális jelen-ségekről, melyekben a szöveg tárgya összetett, komplex szimbólumként, tárgyi, térbeli vagy időbeli manifesztációként, a szöveg pedig mint fenomén s egyben médium kel életre.

 

A sokszor erősen meditatív jellegű írások, az indulat, a düh, a kényszerérzetek, az érzelemhullámok, az elakadás, a továbblépés, az együttélés, a megfosztottság, az odatartozás, a nyitottság, a zártság, a hiányok, de még sok-sok más, furcsa, teljesen külön- mégis együttálló, különös nyelven definiált érzelem és értelem szenvedélyes kataklizmája mellett a könyv a profetikus megnyilatkozás lehetőségeit is magában hordozza, nem mellesleg a szerzőtől korán sem távol álló abszurd humor fel-felvillanásaival. Az egyhangúság, monotónia szerkezetei, a zsúfoltság, a maximális kitelítettség eklektikája, a permutációs szerkezetek s rendszerek magával ragadó varázslatossága, s émelyítő szuggesztiója mellett nemcsak a kárhozat, de az üdvözülés hídjai is mind átjárhatóak e novelláskötetben.

 

Bánki Éva szavaival élve, ezen alt hangon búgó kötet, melynek orkesztrájában változatos nyelvi megnyilvánulási formákban kapnak főszerepet emberi, főként személytelen lények, állati és természeti élő- és lényvilághoz, illetve tárgyi világhoz köthető hangok és hangegyüttesek, sok fület kíván megérinteni, de hogy értelmet, értelmezést egyáltalában megenged-e, az múljon a kedves olvasón. Hatásban mindenesetre nem lesz hiány.

 

Kellemes olvasást kívánunk!

 

 

 

Megjelent, Napkút Kiadó, Budapest, 2017.

Kötetbemutató: Gólya, Budapest, 2017.10.10.

Borítókép: Paul Klee ~ Tanz des trauernden Kindes II.

További illusztráció: Horváth Csilla képei – Galéria.

További képek: Bodor Viktória képei – Galéria.

 

 

 ~° ~

 

Ajánlott olvasmányok a kötethez:

Gaston BACHELARD, A tér poétikája, Bp., Kijárat, 2002.

Bagi Zsolt – Újbarokk – http://aszem.info/2017/08/bagi-zsolt-ujbarokk/

*l. Michel FOUCAULT, Eltérő terek = M. F., Nyelv a végtelenhez, Debrecen, Latin Betűk, 2000, 147—155.

Gilles DELEUZE – Felix GUATTARI, Rizóma = A posztmodern irodalomtudomány kialakulása: A posztstrukturalizmustól a posztkolonialitásig, szerk. BÓKAY Antal, VILCSEK Béla, Bp., Osiris, 2002, 70—86.