Szigeti Csaba összes bejegyzése

Egy protestáns misztikus[1]

Valentin Weigel

(1533-1588)

Nem könnyű Valentin Weigel Mester életművét és gondolkodását tanulmányozni.[2] Könyvei rendkívül ritkák,[3] s egyébként amint a XVII. században már rájöttek,[4] a neve alatt megjelent írások jó része bizonyosan nem tőle való. A kritikai vita és műveinek ama osztályozása, melyet Opel[5] kezdett el és később A. Israël[6], valamint Kawerau[7] folytatott, nem tekinthető végérvényesnek, mint ahogy más történészek[8] eredményei sem. Csakugyan, Opel ugyanúgy, mint Israël vagy Gruetzmacher,[9] elkövetett néhány hibát, melyek egyébként elkerülhetetlenek, ha bárki e tanítást nem a korabeli filozófiai, teológiai vagy misztikus áramlatok függvényében próbálja meg tanulmányozni, hanem a német idealizmus által a XIX. században kidolgozott rendszerek függvényében. Weigel doktrínája – azokban az írásokban, melyeknek autenticitását máig senki nem vonta kétségbe, és amelyek nem lebecsülendő gondolati és stiláris egységet mutatnak – különös és érdekes, mivel első szintézist ad, vagy ha úgy tetszik, első szintéziskísérlete azon különböző eszmei áramlatoknak, melyek harca kitöltötte a német XVI. századot: itt van a misztikus áramlat, amely az Eckhartok, a Taulerek és a Germán teológia továbbélése; a mágikus-alkimista áramlat, mely Paracelsusszal és iskolájával elsődleges jelentőségű szerepet játszott a korszak intellektuális alakulásában;[10] a tulajdonképpeni reformációból eredő eszmei mozgalmak,[11]végül a spiritualista áramlatok, melyekhez Schwenckfeld kapcsolódott, a spiritualisták-baptisták, Sebastian Franck, stb. Valentin Weigel tehát nem volt elszigetelt; nem volt független gondolkodó; de nem hiányzott belőle az eredetiség sem.[12] Persze elegendő néhányszor visszafordítani latinra az ő német formuláit, hogy felfedezhessük a misztikus és paracelsusi hatások mellett az iskola doktrínáinak nyomát – egy ilyen állítás bámulatosan meglepte Opelt és Gruetzmachert, olyannyira, hogy Weigelben Kant és Fichte fel nem ismert előfutárát látták, valójában csak újra előjöttek szent Ágoston, Boëtius vagy szent Tamás szövegei. Számos paradoxális állítás, ha közelebbről megnézzük, a régi vagy az új skolasztika közhelyeinek banális kifejezésévé válik. Különben ez általános jelenség: a német misztika eredetisége, tanításainak paradoxális jellege, az újdonságuk olykor – és igen gyakran – a német kifejezésmódból ered. E vonások érzékelhetően gyengülnek, mihelyt a latin formula lehetővé teszi a kifejezések helyes értékének felmérését.[13] Weigel nem szabadul a közös szabály alól. Egyébként mint elődeinek, neki sincs igénye arra, hogy valami teljesen újjal, valami eddig soha egyáltalán nem látott dologgal álljon elő. Bőségesen idézi a misztikusokat, és Dionüsziosz Areopagita, Eckhart Mester, Tauler neve, a Germán teológia – amihez írt egy rövid előszó-kommentárt[14] – állandóan előbukkan a tolla alól. Nem rejti el, hogy Paracelsustól vagy Francktól [15] idéz, s ha – bizony gyakran – nem nevezi meg őket név szerint, egyetlen olvasója sem értheti félre a doktrínáikra tett utalásokat. Nem rejti el Karlstadt és Hetzer iránti rokonszenvét – ez utóbbi kölcsönvesz néhány nevezetes versszakot is, hogy a szerzőjük megnevezése nélkül beidézze őket a Dialogus de Christianismo végén. Ez utóbbi vonás eléggé beszédes, mivel a korszakban mindenki ismerte az anabaptisták híres énekét: címer volt ez, vagy pecsét, mellyel művét megjelölte. Használ olyan fordulatokat és kifejezéseket, melyeket látható módon Nicolaus Cusanustól kölcsönzött.[16] Olvasta a latin és görög egyházatyákat. Tanulmányozta Arisztotelészt és a platonikusokat.[17] Már mondottuk, milyen nagy hatással volt rá Paracelsus.[18] Jegyezzük meg azt is, hogy hivatkozik Erasmus tekintélyére.[19]
Ha kiemeljük azokat a hatásokat, melyek Weigelt érték, nem azért tesszük, hogy megtagadjunk tőle minden eredetiséget: épp ellenkezőleg, azért, hogy beláttassuk annak fontosságát, amit életművének alapos tanulmányozása megmutat, a különböző intellektuális hagyományok szintézisét és átalakítását. És azért is tesszük, hogy ellensúlyozzuk tanításának mostani interpretációját, mely lényegében alig különbözik attól, amit a XVII. században a vitapartnerek és a lutheránus ortodoxia heresiológusai adtak. Számukra minden misztikus irányultság szüksészerűen panteista eretnekséget jelentett, a vallási élet bensővé tételére irányuló minden tendenciára aposztáziát kiáltottak, mint a mai történészeknél, az isteni immanenciára vonatkozó minden állítás panteista vagy keresztényellenes tendenciát jelentett vagy legalábbis foglalt magában.[20] Márpedig, mint Caspar Schwenckfeld vagy Sebastian Franck, Valentin Weigel sem panteista; mint ez előbbiek, ő sem híve egy gnosztikus dualizmusnak. Amit keres, az egy mély és személyes vallási élet, egy olyan vallási tanítás, amely tartalmazza az újjáalkotott ember valóságos átalakulásának szükségességét, s amely ennek az »új születésnek«[21] a belső valóságát állítja, a bűnös ember megtérését Istenhez. Amit keres, az egy olyan vallási metafizika és ismeretelmélet, mely kifejti e valóságos átalakulás abszolút szükségét. Es ist kein Scherz, ismétli Hetzerrel. Amit meg akar védeni, az a személyes, bensőséges és »spirituális« vallási élet, mely szembenáll a külsővé tétettséggel a látható egyházban – ebben a társadalmi intézményben, és nem hívői közösségben -, az új dogmatika szárazságával, a teológusok közötti harcokkal, a bevett hívés kultuszával, amely eltörölte az élet szabad kifejezését a hit által.

Ugyanazokkal a központi eszmékkel és ugyanazokkal a harcállás- és ütközőpontokkal találkozunk Weigelnél, Schwenckfeldnél és Francknál. A szellem szembeállításával a betűvel (der Geist macht lebendig, der Buchstabe tötet).[1] Mint ezek, Weigel is állítja Isten közvetlen és közvetítés nélküli hatását a lélekre.[2] Mint ezek, ő is azonosítja Krisztust a belső Logosszal.[3] A belső Krisztus, a megvilágosító fény valóságosan megtisztítja és áthatja a lelket, egyszerre jelenik meg úgy, mint ami a lélekben születik és mint ami veleszületett[4] (lux insita nobis), mint ami az emberek szívébe Isten által beírt isteni törvény (lex divina a Deo in corde humana inscripta), mint ami közelebbi a lélekhez, mint maga a lélek (intimior animae quam anima ipsa). Mint Sebastian Franck, Valentin Weigel is híve az egyetemes inspiráció és feltárulás doktrínájának:[5] mint az előbbi szerint, az igazi keresztény egyház, az egyetemes egyház nem egy szektához vagy meghatározott és elkülönült vallási közösséghez tartozó személyekből áll. Nem, mindenütt, minden egyházban, minden felekezetben, a világ minden népénél, a lutheránusok között ugyanúgy, mint a kálvinistáknál, a pápistáknál, a zsidóknál, a törököknél, a pogányoknál és a Szigetek lakóinál – mindenütt vannak igazi keresztények. És aligha lényeges, hogy sosem hallottak Jézus életéről és haláláról, aligha fontos, hogy hisznek-e vagy sem ilyen vagy olyan dogmában, ilyen vagy olyan tanításban. Hiszen a formulae concordiae, Augustanae confessiones, a zsinatok és az atyák formulái, a Loci theologici – mindez csak emberi szerzés,[6] ami a fontos, az a vallásos élet, az Istenszeretet, a hit, az önmagunktól való eloldódás. És az igazi hívők összetartása alkotja az egyházat, azt az egyházat, amelyre nézve a régi formula: extra ecclesiam nulla salus, Weigel számára még őriz elfogadható jelentést.[7]
Ám Weigel és Franck felfogása csak hasonló, de nem azonos. A humanista befolyás, mely annyira látható Francknál, szinte teljesen eltűnt Weigelnél, s bár beszél még a pogányok és a törökök mellett a régi katolikus egyház keresztényeiről és tagjairól, ugyanakkor soha nem említ »megvilágosodott pogányokat«, s nem beszél eme egyház képviselőiként a pogányság régi filozófusairól. Ellentétben Franckkal, az ő számára a kiindulópont már nem az erkölcsi élet, hanem a vallásos élet; és ez utóbbinak csak akkor van értéke, ha magában foglalja az önmagunktól való eloldódást, a »spirituális halált«, a Gelassenheitet.[8] Nem az ember tevékenykedik az újjáteremtett lélekben, hanem Isten.[9] Amennyire az erkölcsi cselekvés állítja és megerősíti az ember függetlenségét, eltávolít Istentől, ahelyett, hogy közelebb vinne hozzá. Az erkölcsi cselekvés és a vallásos élet között ott van a természeti ember szolgai beállítódása és az újjáteremtett ember fiúi magatartása közti teljes különbség. A szolga jutalmat remél cselekedeteiért, melyekről úgy hiszi, ő maga vitte végbe őket. Az újjászületett ember nem követel magának semmit, nincsenek érdemei; nem törekszik a jutalomra; már nem a saját üdvösségét keresi; átengedi magát Istennek, elmélyed saját Istenszeretetében, hogy Istenben találja magát. De, bár miközben elmélyed, benne találja magát, az elmélyedésre törekszik benne, nem a benne-létre.
Tehát Valentin Weigel a Sebastian Franckétól eltérő nézőpontból támadja kora ortodoxiáját.[10] Egyáltalán nem az ember szabadsága és természeti tökéletessége izgatja;[11] még csak nem is a predestinációt védelmezi,[12] jóllehet semmiképp nem tagadja az emberi szabadságot.[13] Ami számára a legfontosabb, az a személyes jelleg, a kegyelem valóságos cselekvése.
Imputativa justitia, fides ex auditu, justificatio per fidem, per imputationem meriti Christi – ezek azok az ellenségek, melyek ellen valószínűleg utolsó művében, a csodálatos Dialogus de Christianismo-ban[14] harcol, melyben a nyugodt és rövid értekezésekkel megalapozott érvelés váltakozik harsány gúnyolódásokkal. Azt a pontot támadja, melyben az új ortodoxia vallásosságának központját ismerte föl: a certitudo salutis tanát. Az ortodoxia vallási tanításával Weigel a sajátját állítja szembe, kiiktatván a teológiát és a dogmát, hangsúlyozva a vallásos életet. Mivel nem elhívésről van szó, a saját hitet kell élni, és a hívés bizonyossága szerinte szembenáll az élet erősségével. Ezért az ortodox hívő bizonyosságával ő – nagy drámai erővel – szembeállítja az eretnek rémületét és reményvesztettségét, a megtért bűnös mindig nyugtalan bizonytalanságát.
Úgy tűnik, e dialógus Weigelnek az a műve, amelyben a saját álláspontját igen tisztán és őszintén rajzolja meg, megmutatva belső életét. A Concionator és az Auditor[15] személye nem csak a keresztény ember két „állapotát” jelképezi – a klerikust és a laikust -, de úgy látszik, mindkét személybe beemelt valamit magából. Az Auditor. a laikus olykor azt sejteti, hogy odatartozik az egyházi világhoz is, és egy teljesen önéletrajzi részben kifejti, hogy miért is írta alá a híres Formula Concordiae-t és – aus begreiflichen Gründen – miért nem utasította vissza, hogy hozzájárulását adja ehhez az általa károsnak tartott doktrinához. Nagyon érződik, hogy felhozott – kissé szofisztikus[16] – érvei nem voltak elegendőek a lelkipásztor lelki békéjéhez. Jól érezte, hogy épp saját nézőpontjából mennyire méltatlan arra, hogy hitét hirdesse. Amikor Weigel-Auditor megvádolja a Concionatort, hogy tanításaival tévútra vezeti a szegény embereket, a laikusokat, akik őrá bízzák az üdvösségüket, e szemrehányásokat saját magának címezi. Saját magának szól a Halál szemrehányása (aki a Dialogus harmadik beszélője, és Krisztust képviseli), hogy Krisztus tanításait meghamisították, emberi tanítással cserélték föl, betűvel váltották föl a szellemet,[17] az imputativa justitiát tanították, tagadták egy lényegi igazság szükségességét, a lélek valóságos részvételét az isteni igazságban, az essentialis inhabitatio-t. Weigel nem könnyű álláspontot foglal el. Ő maga tudós teológus, a lipcsei és a wittenbergi egyetem diákja, majd tanára, jól ismeri ellenfele tantételeit is, a Concionator így semmiképpen sem karikatúra. Jóllehet Weigel beállítása szerint az igazi lelkipásztor karikatúrája. Mivel érveit és állításait nem saját kútfőjéből, nem saját tapasztalataiból meríti, hanem könyvolvasmányai, Luther, Melanchton, a Loci, az Examinatio ordinandorum diktálja válaszait. A »jó tanítás« birtokában, szerepe fontosságának tudatában – rá épül az egyház, legalábbis a látható egyház, az isteni intézmény, az üdvösség szükséges eszköze – a Concionator teljes komolysággal állítja szembe legfőbb érvét Weigel saját tanításával (akit »eretneknek, anabaptistának, rajongónak, fantasztának, Osiander-követőnek, schwenckfeldiánusnak, münzeriánusnak« minősít). Ha, miként az Auditor állítja, az üdvözülés csak a kegyelem közvetlen és közvetítetlen cselekedete, a lényegi részesülés, a lélek átalakulása és megszentelteltsége útján lehetséges, mire jó akkor a Szentírás,[18] Isten feltárulása a betűkben? Mire jók a szentségek, melyek mégis a bennünk lévő Krisztus engesztelő halálát reprezentálják? S ez esetben miként váltható meg a bűnös ember reménytelensége a Krisztust helyettesítő dolgokba vetett hittel, az Általa egyszer s mindenkorra bevégzett engesztelés, az Isten kegyelme által megvalósult engesztelés helyett miként hihetünk és bizakodhatunk az üdvünkben? S ha e bizalom nem megalapozott, elutasítása-e ez a reformáció egész művének, visszatérés-e a szerzetesi kegyességhez, a Gaudeo in Domino elhagyása a hit-vélekedés új beállítása talaján, vagy még erősebben: nem a jézusi halál értékének tagadása-e?
Végső soron Weigel – mint egyébként a legtöbb spiritualista – szerint eléggé nehézzé vált Krisztus szerepének és tevékenységének megértése az engesztelés és a megigazulás hagyományos formulái alapján. Ugyanakkor pontatlan volna szembeállítani – miként A. v. Harless tette – a bennünk lévő Krisztust az értünk való Krisztussal, és azt mondani, hogy a spiritualisták el kívánták törölni a másodikat az első javára. Valójában spiritualista nézőpontból lehetetlen elkülöníteni, hát még szembeállítani a bennünk lévő Krisztust az értünk való Krisztussal. Épp ellenkezőleg, misztikus azonosságuk teszi lehetővé az ember részesülését Isten lényegi igazságából; az ember akkor születik meg Istenben, amikor Krisztus a lelkében megszületik, s e kettős születés az, ami ismét felelevenedik a Historia de Adamo et Christóban, az Istennel való megbékélésben. A Historia de Adamo et Christo szimbolikus történet.[19] De nem kevésbé valóságos történet, és Weigel semmiképpen nem kívánja csökkenteni Jézus történeti szerepét. Ha nem egyezett ki Isten az emberrel, az utóbbinak »visszafizetvén« – voltaképp Istennek nincs szüksége ilyesfajta kiegyezésre -, vagy megbüntetve hibájáért – mivel Istennek, aki a Jóság és a Szeretet, nincs igénye a büntetésre -, nos, úgy Jézus békítette meg az embereket Istennel. Ő tárta fel Isten igazi természetét és mutatta meg az embereknek a mennyei Atyához visszavezető utat, melyről az »Ádámok« letértek, s amit feltalálhatunk Krisztusban, részesülvén az életéből, a megtestesüléséből és a kinyílvánításából. Ez az igazi »megbékélés«. Jól látható: Weigel semmiképp sem tagadja a Historia de Christo szerepét, sem jelentőségét. Éppúgy nem, ahogyan Schwenckfelnél a misztikus részesülés fogalma – melyhez járul a hit által való részesülés a szentségekben – nem vezet neofizitizmushoz. A Krisztus-Logosz az Ember-Isten, az isteni természet tökéletes és lényegi kifejezése. Mint ilyen, ő – miként hasonló, de nem azonos érvekkel már Schwenckfeld tanította – isteni és spirituális lény, felsőbb minden »teremtménynél«. Mindenesetre nem merő szellem, mivel isteni és »spirituális test«, amit »megeszünk« az eucharisztiában, s amiből a mi spirituális testünk »táplálkozik«. Ez adja meg számunkra a »lényegi részesülést« az istenségből – s amikor Weigel védi az eucharisztia szentségének értékét, olyan érvekkel teszi, melyek (bár a kétértelműség fennáll) nem közelítik, hanem eltávolítják a lutheri ortodoxiától. Ilyen lesz majd J. Boehme beállítódása is.
Következésképpp Weigel szerint Krisztus sokkal több volt annál, mint aki az isteni üzenetet, egy jó Isten »új hírét« hozta a földre. Alapjában véve egy ilyen üzenetre már-már nincs is szükség. El lehetett volna nélküle mindenki, ahogy nyilvánvalóan megvoltak a pogányok és a törökök nélküle. Krisztus az a Fiú, aki mindörökre emberi természetet öltött. Egy bizonyos módon már megtestesült Ádámként a Weibes-Samenban, amit az összes misztikus és spiritualista által idézett híres szentírásbeli hely hirdet, s ami küldetésként jelöli ki: »tipord szét a kígyó fejét«.[20] Ő mindörökre Isten teljes és tökéletes képmása volt, az »emberré« lett Isten, s a szükségszerű kapcsolat az ember és az istenség között. És nem csak életével és tanításával, hanem halálával is, ami számunkra a legfelsőbb revelációt nyújtja.[21]
Valóban, Weigel minden munkájában Krisztus halála a hangsúlyos, s az újjászületés, a megtérés és az üdvösség, a spirituális halál jelenik meg, ha nem is központi elemként, de legalább a folyamat legfontosabb szakaszaként.[22] Önmagában kell meghalnia – ez Weigel vallástanának tartalma. Haljatok meg magatokban, Isten a többit magára veszi, mivel Isten ezt várja. És hogy a Halál szerepe kijelölt legyen, ez az új élet szükséges és elkerülhetetlen előjátéka. V. Weigel nem szorítkozik arra, hogy elismételje a mustármagról és a palántáról szóló parabolákat. Dialogusában a Halál úgy jelenik meg, mint Krisztus képviselője, aki ítél az uitolsó helyről, az Auditort elküldi a Paradicsom fényébe, a Concionatort bemeríti a Pokol sötétjébe.
Önmagunkban kell meghalnunk, ismétli Weigel végeláthatatlanul, s ezzel azt akarja mondani, hogy a Gelassenheit, az önmagunktól való eloldódás a szó mindkét értelmében valami valóságos dolog kell hogy legyen, a régi ember valóságos lerombolása, a testi emberé vagy a Selbheité. Meg kell teremteni – ahogyan Teuler és a Germán teológia mondja – az űrt a lélekben, hogy Isten kitölthesse azt. Így lesz ő bennünk, amiként mi őbenne. Először Lucifer, aztán Ádám, miközben saját és független életét kereste, esett el; csakhogy ez az így megszerzett élet a valódi élet tagadása és egoista korlátozása. Az ember azért teremtetett Isten képmására és hasonlatosságára, hogy kinyilvánítsa és képviselje őt.[23] Ám az ember nem töltötte be küldetését, elfordulván Istentől, s éppen ebben az elfordulásban merülhet föl, hogy magát föl nem menthetvén Istennek adja át a megszentelés és a megváltás lehetőségét. S persze, soha nem érhetjük el ebben az életben e lényegi megigazulást, amely megtisztulás és teljes megszenteltség> de legalább törekedhetünk e cél felé, s egész életünknek önmagunkban való halálnak kell lennie ahhoz, hogy a spirituális halál által megtisztult lélekben felgyulladhasson a Krisztus-Logosz fénye.

[1] Ibid.: „Der geschriebene Buchstabe aber ist ein Schatten des Worts, wirket nicht das Wort, er erinnert uns zwar des Worts.”

[2] V. Weigel, Γνώτι σεαυτόν, II, 61. p.: „Die Neugeburt im Glauben ist kein menschliches Werk, sondern ein Werk und gabe Gottes in dem Kindern und allen gelassenen Herzen, sie wird gewirket und vollbracht von Gott allein, doch nicht ohne den hinhaltenden beidenden Menschen.”

[3] V. Weigel, Kurtzer Bericht… C. I, v: „alle übernatürlichen Güter, das ist Christus, zuvor in uns verborgen liege… dass man nicht glaube, dass die Erkenntniss Gottes von aussen in uns komme, sondern von innen herauss auss Gott quelle in uns.” Ibid. Cij1r: „Ich könnte nimmermehr in den Himmel kommen, wo der Himmel zuvor nicht in mir wäre, und ich empfinge nicht den heiligen Geist, wo er nicht zuvor in mir were, und ich keme nicht zu Gottes Erkenntniss, so Gott nicht zuvor in mir were, und ich keme weder zum Lichte, Worte, oder Leben, so es nicht zuvor mir were.”

[4] V. Weigel, Studium universale, Fiij: „Ach Herr Gott und Vater, du bist selber das Wort und der Geist in mir, das Licht und das Leben, du bist in mir und allen Menschen, du wolltest gerne, dass von dir alle Menschen erleuchtet würden, so in diese Welt kommen: Aber gar wenig wollen sich dir lassen und ergeben. Gehe auf in mir, du heller Morgenstern, und lass den Tag herfür brechen.”

[5] V.ö. V. Weigel, Ein Schön Gebetbüchlein, 20. §: „Dass der unparteiische Gott allen gleich zuvorkomme mit seinen Gnaden.” 21. §: „Gott sei die unparteiische Sonne, welche allen gleich zuvorkommt in ihrem Licht.” Allen – ugyanúgy jelenti a pogányokat, a zsidókat és a muzulmánokat, mint a keresztényeket. Hiszen azokban is, akik nem ismerik az Írás betűjét, még akkor is bennük van. V.ö. Studium universale: Aiij2r „Und welche nicht können Buchstaben lesen, die haben die gantze Biblia in ihrem inwendigen Menschen, das ist die gantze Heilige Schrift in uns, das kann ein jeder, der kein Schriftgelehrter were, selbst lesen.”

[6] Weigelnek nagyon rossz a véleménye a tudós teológusokról; közelről ismerte őket; ld. Studium universale, I., 4., 6.: „In den hohen Schulen lernet ein Viehe vom anderen, und wer von solchen Leuten unter dem Ziegeldache nicht studiert, den nennen sie autodidacton: Frusta quaeritur extra cum magno labore quod in nobismet ipsis possidemus abundanter.”

Opel e szövegre alapozza azt az állítását, hogy a Studiumot nem Weigel írta, a Mag. theol., aki nem volt „autodidakta”. Egyébként általában az egyetemeknek is „rossz volt a sajtója” a spiritualistáknál, ami érthető, hiszen ezek az intézmények voltak az ortodoxia őrei. E kedvezőtlen ítélet megtalálható Boehménél is.

[7] Ld. V. Weigel: Dialogus de Christianismo, 43. p.

[8] Ibid., 56. p.

[9] Ld. Weigel: Soli Deo Gloria, Newenstadt, 1618, 75. p.: Mivel „der Wille durch die Sünde nicht mehr frei ist, wie zuvor, sondern gefangen und angemastet durch die Creatur wie kann ein gebunden Mensch sich selbst aufbinden und losemachen?”; ld. még: Principal und Haupttractat… Newenstadt, 1618, 19. §.: „Es vermag auch kein Herz, dass es aus eigenem Vermögen zu Gott neige oder füge sondern Gott muss alle Dinge in seinem Hauss und Tempel selber schaffen.”

[10] Ld. Weigel: Γνώτι σεαυτόν, I., II. könyv, 9.: „So muss auch die Besserung, die Wiederbringung oder Neugeburt durch Christum alleine in den Willen vollbracht werden… Und wie die Sünde und das Böse geschieht durch Annehmlichkeit eigenes Willens, also geschieht die Versöhnung durch die gelassenheit eigenes Willens.”

[11] Ld. Weigel: Studium universale, VI. fej., E.iv. p.: „Zum anderen wird auch gezeigt die ewige, allwissende Vorsehung oder Predestination oder Election der Frommen oder Bösen: das ohne den Willen Gottes niemand könne fromm oder böse sein, selig oder verdammt werden, gläubig oder ungläubig… den (Gott) ist ein Wesen aller Kreaturen, ein Licht und leben der Frommen und Bösen, also auch ein Wille aller Wollenden, er wirket und schaffet alle Dinge, es sei gut oder böse.”

[12] V. Weigel: Dialogus de Christianismo, I. fej., 16. p.: „Christi Tod und Verdienst wird keinem zugerechnet, er habe dann Christi Tod is sich, er werde dann durch die Taufe zu gleichem Tod getauft und sein alter Leib mit Christo gekreuziget; da gilt die Zurechnung oder Imputation, nemlich so wir den Tod Christi in uns haben, der unser Leben ist; sterben wir mit Ihm, so stehen wir auch mit ihm auf seinen Leben.”

[13] Weigel szabadságról szóló tanát látható módon Franck és a misztikusok inspirálták. Szívesen idézi szent Ágostont annak beláttatására, hogy Isten nem akarta az embert ő nélküle üdvözíteni. A szabadság kettős szerepet játszik: egyrészt ez magyarázza a bukás és a rossz valóságát. De az újjászületés lehetőségét is ez magyarázza; hiszen bármilyen legyen a cselekvő Isten, a teremtménynek kell helyet készítenie a számára, s ezt szabadságában teszi. Szabadon fordul el Istentől, és szabadon fordul el önmagától. Ld. Weigel: Ein Buchlein, dass Gott allein gut ist, h. n., 1618., 202. : „Nicht allein für dem Fall hat die Creatur Gutes und Böses in ihm, sondern auch nach dem Fall.” Ibid., 206.: „Ich hatte in mir das Böse verborgentlich, das böse Finsterniss ohne allen Schaden und dieweil ich den freien Willen hatte.” Ibid., XII. fej., 211.: „Alle Creaturen mögen sich ausserhalb Gott nicht regen, noch seyn, böse und gutte: Gott bleibet ein Begriff und Beschluss aller Creaturen, aber mit einem gewaltigen Unterschield.” Ld. még: Kurzer Bericht und Anleitung zur Teutschen Theologie, 150. p.: „Wann die Creatur nach der Lehr Christi von sich selber abfället… da wird das vollkommene Gut im inwendigen Grund der Seelen gefunden, gefühlet, geschmecket.”

[14] A Dialogus de Christianismo avagy Gespräch vom wahren Christentum Weigel egyetlen olyan műve, mely könnyen hozzáférhető, miután újra kiadták 1922-ben Hamburgban. A könyv 3 x 3 = 9 rövid dialógusból áll; a dramatis personae egy lelkipásztor (Concionator), egy laikus (Auditor) és a Halál, aki Krisztust személyesíti meg, s dönt majd az ellenfelek között, mindkettőt elvíve a halálba. Az Auditor Weigel tanítását fejti ki és bűnbánatban hal meg, gyónás nélkül, feloldozás nélkül. Egyedül Istenben reménykedik, s nincs szüksége ceremóniákra, melyek nem képesek felszabadítani a bűn okozta szorongás alól. A Concionator az után hal meg, hogy megkapja a szakramentumokat, bízván ezek hatásában, bízván az üdvösségben, amit Krisztus érdemelt ki az ő számára. Ő mindig a helyes tanítást (reine Lehre) prédikálta, s mindig távol tartotta magát a Schwenckfeldek, Osianderek, stb. eretnekségétől. A Halál visszahozatja őket, hogy tudassák az eretnekség testvéreivel, hogy az előbbi megváltatott, míg a Concionator a pokolban van. A sok művészi leleménnyel szerzett Dialogus vibrál a szenvedélytől. Az Auditor egyebek mellett kihirdeti, hogy az igazi hit összeegyeztethetetlen az üldözéssel. Sebastian Franck már prédikált ugyanerről.

[15] Aki tanít, a prédikátor, és aki kapja az isteni szót. Csakhogy az Auditor elutasítja az ab extra, ex auditu befogadást, jól tudván, hogy ez a „természeti megértés” Isten szolgájának a dolga, nem a fiának. Ld. V. Weigel: Kurzer Bericht und Anleitung…, 150. p.: „Die natürliche Erkenntniss gibt aus Knechte… aber die Erkenntnis durch den Glauben macht Kinder Gottes”, s hogy a „betű”, amelyre a Concionator alapoz, csak „külső Tükör” (ld. Güld, Griff, G. 5., 22.). A megértéshez meg kell világosíttatni a szentlélek által, amely „felébreszti” bennünk a „Szentírást”, amely bennünk van; nem kell tanár, mondja, és nem Autodictatus, mivel a Szentlélek tanítja.

[16] Weigel azt mondja, meglepődött, mivel „meglepetésszerűen” íratták alá vele, és semmit nem tudott felhozni az elutasítás mellett, csak azt, hogy ne üldözzék, s hogy örömöt szerezzen a szellem ellenében gondolkodó betű-híveknek. Ld. Dialogus de Christianismo, 112. p.

[17] Ld. Weigel: Dialogus de Christianismo, 52. p.

[18] Hallgassuk meg a spiritualista válaszát: Dialogus de Christianismo, 28. p.: „Ich werachte das mündliche Predigtamt gar nicht, und das geschriebene Wort ist mir wehr lieb, doch nicht ohne den Geist: das äussere Zeugniss mit meinem Hertzen überein durch den Heiligen Geist.”

[19] Ein schön Gebetbüchlein, h.n., 1618 Nvn: „Christus ist heut und gestern und immerdar, auch in Abel, Noe, Abraham und Loth, dennoch wird er von der Jungfrau Maria gebohren.” Ld. fentebb, 32. és köv. p.

[20] V. Weigel: Γνώθι σεαυτόν, 73. p.: „Gott… sprach sein Wort in die lebendige Seele Adae: der Same des Weibes soll der Schlangen den Kopf zertreten. Da kam der Glaube, da kam Christus, da ward Gott Mensch.” … „Beide Bäume in Adam gepflanzet; gleich wie auch beide Samen in Ihm liegen, als der Schlangen samen der alte Adam… und des Weibes Same Christus”; 121. p.: „Der irdische alte Adam und der Fleischliche äusserliche geistliche Mensch ist auch eben eins… Der irdische Adam und innerliche geistliche Mensch ist auch eben eins… Der irdische alte Adam ist geursprunget auss dem Himmlischen neuen Adam…”.

[21] Weigel szerint Krisztus adta meg a Gelassenheit példáját, mivel lemondott az akaratáról, és önmagában halt meg. Ezért támadt fel Istenben, s az, aki az ő példáját követve odahagyja önnön létét és akaratát, saját természete isteni alapjáig átitatódik vele, új életre kel benne, az »új Ádám« pedig feltámad, vele és általa, Istenben.

[22] V. Weigel: Γνώθι σεαυτόν, II., 1.: „Auf dass sich das Ewige Gut ausgiesse… hat es ihm gemacht und geschaffen ein Gleichniss und Bildniss, memlich die vernünftige Creatur, dass dieselbe ganz und volkömmlich besässe und innen hatte, alles wie er selber.”

[23] V. Weigel: Soli Deo Gloria, Newenstadt, 1618, 32. p.: „…denn so Got dem Menschen solche Wahl und Willen nicht gebe, so were es keine Göttliche Bildniss, es were keine Seligkeit, sondern der Mensch wäre wie ein Rind und Vieh.” Látható, hogy a szabadság azért adatott az ember számára, hogy belőle igazi képmás és Isten igazi ábrázolata legyen.

[1] A Revue d’Histoire et de Philosophie religieuse füzetei, 22. sz.; 1930.

[2] Valentin Weigel Mester életrajzát J. Opel tanulmányozta Valentin Weigel c. könyvében, Leipzig, 1864, kiegészítette és bizonyos pontokon javította A. Israel, Valentin Weigels Leben und Schriften, Zschoppau, 1888; v.ö. még a Weigel szócikket, PRE³, XXI. köt..Élete legfontosabb adatai a következők: Valentin Weigel 1533-ban született Naundorfban. Tanulmányait a meisseni iskolában, majd a lipcsei és a wittenbergi egyetemen végezte. Lelkipásztorrá szentelték 1567. november 16.-án, Zschoppauba hívták, itt maradt haláláig. Komolyan soha nem nyugtalankodott, ha eretnekséggel gyanúsították. 1572-ben egyházmegyéje lelkipásztoraival együtt aláírta a Concordienformelt. Halála után néhány évvel fedezték fel követőjénél és tanítványánál, M. Biedermann lelkipásztornál azon kéziratos munkáit, melyek eretnek jellege szembeszökő. Munkáiból egy sorozat 1609 és 1612 között jelent meg Halléban, Johann Krusikénél. Tiltottakként titokban nyomtatták ki őket, és szokás szerint téves helymegjelöléssel: Newenstadt. A dátumok helyeseknek tűnnek. Christliche Betrachtung der newen paracelsischen und weigelischen Theologie (Wittenberg, 1622, 81. p.) Hunnius pontos felvilágosítást ad Weigel munkáinak kiadójáról. Őt vagy a J. S. N. P. et P. C. kezdőbetűk jelölik, vagy a Jonas a Streins álnév; nem más ő, mint Paracelsus Philosophia de limbo kötetének kiadója (Magdeburg, 1618), Johannes Staritzius, notarius publicus et poeta coronatus. Márpedig feltűnhet, hogy Weigel kiadójának kezdőbetűi a J. Staritzius anagrammáját adják ki. Nem tudjuk, hogy »megkoronázták«-e, de az bizonyos, hogy joga volt költőnek nevezni magát, mivel ismerünk két gyűjteményt (Newe teutsche weltliche Lieder és Prima Nox newer teutscher weltlicher Lieder), melyek Johann Staritz neve alatt jelentek meg Frankfurtban 1609-ben. Ami még érdekesebb, a Philosophia de limbo kiadója készített ebből egy második kiadást 1642-ben Frankfurtban, Lucas Jennisnél. Johann Staritziusként van jelölve, ami biztosítja a személy azonosságát, s aki – ez nem kétséges – T. v. Tschesch barátja, s az előbbivel Jacob Böhme 1622-ben találkozott Tscheschnél. A Staritzius által felvonultatott kifogások a szabadságfelfogásával szemben provokálták ki Boehménél a De electione gratiae megírását, Staritzius unokatestvérének, Balthazar Tilkének a kifogásai pedig Boehmétől az Apológiákat provokálták ki B. Tilke ellenében.

[3] Munkájában Israël megadja Weigel azon műveinek listáját, melyek német könyvtárakban megtalálhatók. Csak a hallei könyvtár birtokában van teljes gyűjtemény, azután Berlin következik. Tegyük hozzá, hogy a legfontosabb művek megvannak a British Museumban. Franciaországban csak bizonyos műveinek példányai ismeretesek (a strassbourgi könyvtárban), ezek a következők: Vom Orth der Welt, Der güldene Griff és a Scolasterium Christianum, amit egy szerencsés véletlen folytán mi fedeztünk fel a Historia Jacobi Boehmii című kötetben. Ezért éreztük feladatunknak, hogy számos és a lehető legterjedelmesebb idézetet adjunk. Nem kérhetjük olvasóinkat, hogy utazzanak Halléba vagy Londonba.

[4] V.ö. már Gottfried Arnold, Unperteiische Kirchen und Ketzer Histoire², Schaffhouse, 1740, II. könyv, XVII. fej., XV. p. 1729 sq.

[5] V.ö. Opel, op. cit., 69. p.: „Das Resultat unserer kritischen Betrachtung ist also, dass das Studium universale, Theologia Weigelii, Mosi Tabernaculum, Gnothi Seauton II. és III., Vom alten und neuen Jerusalem nicht vom Zschoppauer Prediger Val. Weigel verfasst sein könnnen. Es spricht dagegen… vor allem auch der Inhalt dieser Schriften, die mit den Weigelschen so gut wie gar nichts gemein haben.” Opel is érzékeli a stíluskülönbséget. Weigel valójában igen jól írt. Úgy tűnik, Opel általános okokból téved a Studium universale-t illetően, ami szerintünk magától Weigeltől való, kivéve talán néhány, a kiadó M. Biedermann által hozzátett oldalt.

[6] Israël szerint az Astrologia theologizata hamisítvány. V.ö. op. cit., 27. p.

[7] V.ö. Theologische Literaturzeitung, 1888, 594. és köv. pp.

[8] Wernle szerint (Z. K. G., 1903, 319. p.) a Principal und Haupttractat von der Gelassenheit szerzője Karlstadt lehetett. Ha ez így volt, akkor Weigel életművének egészét Karlstadtnak tulajdoníthatnók. Valószínűleg Wernle tévedéséről van szó, aki összekeverte a Principal und Haupttractatot a Vom alten und neuen Jerusalemmel; ezeket gyakran adták ki együtt. A Gelassenheit tana lényeges Weigelnél; közös Weigelnél és Karlstadtnál, ellenben a Principal und Haupttractat paracelsizmusa nem magyarázható, ha a szerzője Karlstadt.

[9] V.ö. a Weigel szócikket a PRE³-ben (Gruetzmachertől), XXI. köt., 37. és köv. pp. Kitűnő szócikk, mely igen bőséges idézeteket ad.

[10] Elég egy pillantást vetni a Paracelsus-kiadásoknak Studhoff által összeállított listájára (Untersuchung der Echtheit der Paracelsischen Schriften, Berlin, 1894-1899), hogy belássuk ezt a rendkívüli divatot. Ráadásul 1589 és 1604 között Paracelsus műveinek öt teljes kiadása van, ezekből kettő latinul.

[11] Mint minden spiritualista, Lutherre támaszkodik, szerintem jó okkal, szembeállítva őt Melanchtonnal és a protestáns egyházak teológusaival általában. V. Weigel, Dialogus de Christianismo, Newenstadt, 1616, 32. p.: „Von Philippi und anderen Büchern ist nicht Wunder, denn er ist kein Theologus, sondern ein Grammaticus, Graecus, Aristotelicus, Physicus gewesen, aber in Büchern Lutheri suchet besser, da findet, ihr eben solche Reden, wie jetzt von mir gehört, sonderlich in seinen ersten Schriften.”

Furcsa, de meg kell jegyezni, hogy egy mai teológus, Grietzmacher szerint Weigel egyáltalán nem tekinthető a reformáció képviselőjének: „Mit dieser hat er auch nicht geringste zu tun, die wenigen gemeinsamen Vorstellungen erklären sich aus der beiderseitigen Beziehungen zur Mytik. Es gehört vielmehr zu… der niemals abgerissenen Kette gnostisierender, mystisch und pantheistisch gerichter Denker.” (PRE³, XXI. kötet, 43. p.).Gruetzmachernek igaza van, amikor a tanok megszakítatlan összeláncolódását hangsúlyozza, bár a misztika, a panteizmus és a gnoszticizmus számunkra nagyon kimódoltnak és pontatlannak tűnik-

[12] Gruetzmacher, úgy hiszem, jó okkal, Sebastian Franck mellett jelöli ki a helyét. R. Gruetzmacher, Wort und Geist, Leipzig, 1902, 195. p.: „Weigels System ist von allen spiritualistischen das bedeutendste, weil folgerichtig nach allen Seiten durchgeführteste. Nur S. Franck kann ihm ebenbürtig an die Seite treten. Beide sind Rationalisten und denken das innere Wort als angeborenen Besitz des Menschen. Für Weigel geht religiöses und natürliches in einander über, dieselben Gesetze der Erkenntniss walten hier wie dort.” Felesleges mondani, hogy mi nem fogadjuk el teljesen Weigel „naturalista” interpretációját. Weigel igen erősen megkülönbözteti a természeti, aktív megismerést és a természetfölötti, passzív megismerést. Gruetzmacher egyébként nem mindig jó útikalauz. Így például Boehmét mint „predestinationistát” mutatja be! (Ibid.)

[13] P. Denifle igazságtalanul vont meg minden eredetiséget Eckhart Mestertől. Eredetisége mindenek ellenére fennáll; egyébként ő maga be kellett hogy ismerje, hogy ez igaz kifejtéseinek meg nem értésére nézve. De bizonyos, hogy Eckhart Mester latin művei nem mutatják szentbeszédeinek paradoxális és eredeti jellegét. Mutatis mutandis mindez ráillik Weigelre is.

[14] Kurze Einleitung zu der Teutschen Theologie, összeállítva a Tentzels Monatliche Unterredungen nyomán 1571-ben, 1692, 258. p.

[15] Így a Dialogus de Christianismo-ban, Hamburg, 1922; a 43. oldalon beszél a Paradoxáról; v.ö. Kurtzer Bericht vom Wege und Weise alle Dinge zu erkennen, 4. §: „Gott ist alle Augenblicke gegenwärtig und wartet vor der Thür, dass er könne eine leere und freie Seele überkommen, ob es gleich dem verfluchten Antichristen verdreusst das Gott also gnädig und unparteiisch ist, und auch anderen Völkern den heiligen Geist gibt ohne Beschneidung, Taufe, Ceremonien.”

Egy olyan kifejezés, mint az „unparteiisch” használata igen jellegzetes. Ez Sebastian Franck kedvelt kifejezése. V.ö. szintén Weigel, Γνώθι σεαυτόν, Newenstadt, 1615, I 1, II, II. fej., 63. p.: „Der Fall Adae geschehen ist nicht nach der Substanz und Wesen, sondern nach dem Zufall oder Accidente… Es schreibet ein Gottesgelehrter… wir seind ja nicht in nichts gefallen.”

A tudós, akiről Weigel beszél s akit név nélkül idéz, Sebastian Franck. V.ö. még Weigel, Principal und Haupttractat, Newenstadt, 1618, III, 48. p.: „Es ist wohl wahr, dass alle Weisheit von Christo ist, und in die Schrift gefasset, aber diesselbige bleibt verborgen, under der Tecke des Buchstabens, wie sie aber in der Schrift verfasset und versiegelt ist mit 7 Siegeln. (Das Buch so mit 7 Siegeln versiegelt ist, das ist in uns.) In uns müssets auch aufgetan werden.” Ez nagyon világos utalás Sebastian Franck híres munkájára: Das verbutschirts und mit 7 Siegeln vorsiegelte Buch.

[16] V.ö. V. Weigel, Principal und Haupttractat, XII. fej., 41. p.: „Das man soll betrachten di Complicationes und Explicationes. Die sichtbare leibliche Welt als Himmel und Erden is ein zusammengepackter Rauch, der da entsprungen ist aus dem unsichtbaren Feuer, darum waren alle Leibliche Dinge verborgen in dem unsichtbaren Geiste.”

[17] V.ö. Weigel, Studium universale, Newenstadt, 1618, Db.: „Studieren und Lernen eine Erweckung ist dess, das in uns sit, nemlich das ich erkenne, und gewahr werde, dess das in mir, und in allen Menschen verborgen liegt. Denn das Himmlische und das Irdische lieget in mir verborgen. Dannenher auch die Platonici gesagt Discere esse reminisci.”

[18] Paracelsus hatása akkora, hogy teljes terkedelemben idézhetnők Weigelt. A limbus major, limbus minor, firmament, astrum, matrix stb. kifejezések eléggé ékesszólóan beszélnek. Még fontosabb az, hogy Weigel teljesen átvette a paracelsusi filozófia lényegi fogalmát: a kifejezés-megtestesülés fogalmát.

[19] V. Weigel, Γνώθι σεαυτόν, I, 36. p.: „Were das Göttliche Gesetze nicht zuvor in unserem Herze und Munde, so haette es auch Moses nicht in Stein gebildet… Were das Wort des Vaters Christus nicht innerlich in uns… so were er auch nicht äusserlich Mensch geboren und kommen… darvon lese mit Fleiss das Büchlein an die deutsche Moriam Erasmi.”

[20] Így R. Gruetzmacher, PRE³, XXI. köt., 42. p. A „panteizmus” és a „panteista” kifejezések egyébként rendkívül körvonalazatlanok. Harnack számára szent Tamás panteista (v.ö. Dogmengeschichte³, III, 587. p.), míg Stöckl egyáltalán nem kételkedik Luther panteizmusában. Mi e kifejezésen azt a tanítást értjük, amely szerint Isten és a való világ csak egyetlen létező lehet, elkülönültség és megkülönböztetés nélkül, tehát azt a tanítást, amely azonosítaná Istent a létezők teljességével; e kifejezés fenntartható azokra a rendszerekre is, amelyek Istent úgy különböztetik meg a világtól, mint az egészet a részeitől.

[21] Ez egyáltalán nem akadályozza meg, hogy e „második születés” alapjában csak az „eredeti” ember újrateremtése legyen, amilyen volt ab eterno „Istenben”. Így Weigel, Γνώτι σεαυτόν, II, I. fej., 60. és köv. p.: „Ein jeder, der will selig werden, muss zweimal gebohren sein, einmal natürlich vom Vater und Mutter in dieser Welt, zum anderen Mal übernatürlich vom wahren Glauben…”; V.ö. még Kurtzer Bericht Biij 1 v sq. (2 r C¹²): „Diese Wiedergeburt, solchen Glauben wirket keine Kreatur, viel weniger die ceremonien, Gott muss es ohne Mittel thuen. Deshalben schweige der Mensch und Ruhe gantz und gar in dem rechten Sabbath.”

Bejegyzések

Georges Perec: Néhány dolog, amit mindenképpen meg kellene tennem, mielőtt meghalok

2012. augusztus 10. péntek Szigeti Csaba

Először is vannak nagyon könnyen megtehető dolgok, dolgok, amiket már ma is megtehetnék, például

1 Sétahajókázni

Azután vannak valamivel fontosabb dolgok, dolgok, melyekhez döntésre van szükség, dolgok, melyekről elmondható, hogy ha megtenném őket, talán könnyebb lenne az életem, például

2 Elhatározni, hogy kidobok néhány holmit, amikről fogalmam sincs, hogy miért őrzöm őket

Vagy pedig

3 Egyszer végre valahára rendbe rakni a könyvtáramat

4 Megvenni néhány villamos háztartási eszközt

Vagy inkább

5 Abbahagyni a dohányzást

(mielőtt a kényszer vinne rá…)

Azután vannak a változtatás hevesebb vágyával kapcsolatos dolgok, például

6 Egészen másképpen öltözködni

7 Szállodában élni (Párizsban)

8 Vidéken élni

9 Viszonylag hosszú ideig élni egy külföldi nagyvárosban (Londonban)

Azután dolgok, melyek az időre vagy a térre vonatkozó ábrándokkal kapcsolatosak. Ezekből nem kevés van:

10 Áthaladni az Egyenlítő és az időzóna határának a metszéspontján

11 Túlmenni a sarkkörön

12 Megélni egy „időn túli” tapasztalatot (mint Siffre)

13 Tengeralattjárón utazni

14 Hosszú hajóutat tenni

15 Szállni vagy utazni léggömbön vagy léghajón

16 Elmenni a Kerguelen-szigetekre (vagy Trista da Cunhára)

17 Elmenni Marokkóból Timbuktuba teveháton, 52 nap alatt

Azután számos dolog mellett, amit még nem ismerek, van néhány olyan, melynek fölfedezéséhez idő kellene:

18 Szeretnék elmenni az Ardennekbe

19 Szeretnék elmenni Bayreuth-ba, de Prágába és Bécsbe is

20 Szeretnék elmenni a Pradóba

21 Szeretnék a tenger mélyén talált rumból inni (mint Haddock kapitány A Vörös Rachkham kincsestárában)

22 Szeretném, ha lenne időn elolvasni (egyebek mellett) Henry Jamest

23 Szeretnék csatornákon utazni

Azután van sok dolog, amit szeretnék megtanulni, de tudom, hogy nem teszem meg, vagy azért, mert túl sok időbe telne, vagy mert alig boldogulnék velük, például

24 Megtalálni a Rubik-kocka megoldását

25 Megtanulni dobolni

26 Megtanulni olaszul

27 Megtanulni a nyomdászmesterséget

28 Festeni

Azután vannak írói munkámmal kapcsolatos dolgok. Ezek többnyire homályos tervek; néhányuk teljességgel kivitelezhető, csak tőlem függ, például

29 Egészen apró gyerekeknek írni

30 Írni egy tudományos-fantasztikus regényt

A többi külső felkéréstől függ:

31 Megírni egy kalandfilm forgatókönyvét, melyben például 5 000 kirgiz látható, ahogy a sztyeppén lovagolnak

32 Írni egy igazi ponyvát

33 Együtt dolgozni egy rajzfilmkészítővel

34 Sanzonokat írni (például Anna Prucnalnak)

Vannak még dolgok, amelyeket szeretnék megtenni, de nem tudom, hol; így

35 Egy fát ültetni (és nézni, hogy növekszik)

S végül vannak dolgok, amelyeket lehetetlen eltervezni a jövőre nézve, de lehetségesek lettek volna egykoron, például

36 Leinni magam Malcolm Lowry-val

37 Megismerkedni Vladimir Nabokovval

Stb., stb.

Van bizonyára még sok minden más is

Szándékosan abbahagyom a 37.-nél

/Bibliográfiai tájékoztató: A “Néhány dolog, amit még meg kellene tennem, mielőtt meghalok” (1981) írott változata a Jacques Bense vezette “Az az ötven dolog, amit meg szeretnék tenni, mielőtt meghalok” rádiósorozat egyik adásának, mely a Bertrand Jérome Mi-fugue, mi raisin című műsorblokkjában (France-Culture, 1981 november) hangzott el. Az eredeti gépiratot a Fonds Georges Perec őrzi. Egy érezhetően eltérő változat – az adás átirata – megjelent a Télérama-ban (2070. sz., 1989 szeptember 13., 15. p.)./

Georges Perec: “Gondolkodni/Osztályozni”

(In. Georges Perec: Penser/Classer. Hachette, Paris, 1985., 151-177. p.)

D) Kivonat

Kivonat – Módszerek – Kérdések – Szótárazó gyakorlatok – A világ mint puzzle – Utópiák – Húszezer mérföld a tenger alatt – Ész és gondolkodás – Az eszkimók – A világkiállítás – Az ábécé – Az osztályozások – A hierarchiák – Hogyan osztályozom – Borges és a kínaiak – Sei Shonagon – A felsorolás elmondhatatlan örömei – A rekordok könyve – Alsóság és felsőség – A szótár – Jean Tardieu – Hogyan gondolkodom – Aforizmák – “Az egymást keresztező sorok hálójában” – Vegyes – ?

A) Módszerek

Természetesen e munka elkészítésének különböző szakaszaiban – noteszbe írt vagy cetlikre firkantott jegyzetek, átmásolt idézetek, “ötletek”, lásd, v.ö., stb. – létrehoztam kis a alfejezeteket, kis b-ket, NAGY I-t, harmadsorban-t, második részt. ?, tehát kérdőjelet. Mivel ezeknek az elemeknek az összeszedéséről volt szó (és sokat kell összegyűjteni belőlük ahhoz, hogy ez a “tanulmány” egy napon majd végre ne legyen csupán egy homályos és szabály szerint a kevésbé zilált holnapokra halasztott terv), gyorsan kiderült, hogy soha nem leszek képes összeszervezni őket.

Egy kicsit olyan ez, mintha arra várnék, hogy a fölmerült képek és ötletek – csillogóként és ígéretesként, ahogyan legelőször egyenként vagy kettesével megjelennek – egycsapásra elrendeződnének még nem teleírt papírlapjaim képzeletbeli terében, mint amikor egy kollégiumi szobafelelős közepes játékosként a snóbliban négyet dob a vonalra, de soha nem tud az egyenes vonalon ötöt felsorakoztatni.

E diszkurzív fogyatékosság nem csupán a lustaságomnak köszönhető (sem annak, hogy gyenge vagyok a snóbliban); inkább azzal függ össze, amit éppen most próbálok meg körüljárni, esetleg megragadni az imént felvetett témán belül. Ugyanis a “GONDOLKODNI/OSZTÁLYOZNI” címmel kirobbantott kérdezősködés annyira kérdésessé teszi a gondolhatót és az osztályozhatót, hogy csak morzsalékosan, szétszóródottan, szüntelen töredékességgel elmélkedhetek arról, amit rendbe akarok rakni.

Ami felbukkant, az egészen az elmosódottság, a határozatlanság, az illanékony, a befejezetlen tartományában jelent meg, s végül úgy döntöttem, konokul megőrzöm ezeknek az alaktalan forgácsoknak az ingatag és kusza jellegét, lemondva arról, hogy úgy tegyek, mintha összeszerveztem volna valamit belőlük, valamit, ami teljes joggal egy tanulmány látszatának (és csábításának) volna nevezhető, az eleje, közepe, vége szerkezettel.

Talán itt a válasz arra a kérdésre, mely már az előtt jelen volt, hogy fölvetettem volna. Talán magát a fölvetését kellene kerülni, hogy ne kelljen válaszolni rá. Talán föl kellene használni az öncsalásra a mentség nevű régi retorikai alakzatot, mellyel akkor élünk, amikor a megoldandó problémával való szembenézés helyett beérjük azzal, hogy a kérdésekre más kérdésekkel felelünk, alkalmasint a többé-kevésbé színlelt hozzánemértés mögé menekülve.

A kérdés talán éppen a válasz hiányával határozható meg, vagyis azzal, ha visszavezetjük a gondolkodást a gondolkodás önmegalapozó hiányára, az osztályozottat a makacsul rejtőzködni akaró osztályozhatatlanra (a megnevezhetetlenre, az eldönthetetlenre)…

N) Kérdések

Gondolkodni/osztályozni

Mit jelent a részletek fölénye?

Igazából milyen követelménnyel állok szemben? Gondolkodhatom-e, mielőtt osztályoznék? Osztályozhatok-e, mielőtt gondolkodnék? Hogyan osztályozzam azt, amit gondolok? Hogyan gondolkodjam, amikor osztályozni akarok?

S) Szótárazó gyakorlatok

Hogyan osztályozhatók a következő igék: átrendezni, csoportosítani, előszámlálni, elrendezni, felosztani, felsorolni, hierarchizálni, lajstromozni, katalogizálni, klasszifikálni, osztályozni, rendbe rakni, rendezni, tagolni?

Ezek az igék itt ábécé rendben sorakoznak.

Nem mindegyikük szinoníma; miért volna szükség tizennégy szóra ahhoz, hogy ugyanazt az egy ténykedést leírjuk velük? Ezek tehát különözőek. De hogyan különítendők el egymástól? Közülük néhány egymással ellentétes, miközben azonos gondolatra utal, például a felosztani, amely a különböző elemeire tagolandó egység eszméjét, és a csoportosítani, amely a egységbe összegyűjtendő elkülönült elemek eszméjét idézi föl.

Más igék megint csak azt sugallják (például: tovább osztani, elosztani, megkülönböztetni, jellemezni, megjelölni, meghatározni, elkülöníteni, szembeállítani, stb.), hogy vissza kell térnünk a kezdeti bizonytalansághoz, melyben keservesen fejeződik ki az, amit az olvashatónak nevezhetünk (az, amit mentális tevékenységünk képes olvasni, felfogni, megérteni).

U) A világ mint puzzle

A növényeket fákra, virágokra és zöldségekre osztjuk fel.

Stephen Leacock

Milyen nagy a kísértés, hogy az egész világot egyetlen kód alapján tagoljuk; egyetlen egyetemes törvény szabályozná a fenomének összességét: két félteke, öt földrész, férfi és nő, állati és növényi, egyes többes, bal jobb, négy évszak, öt érzék, hat magánhangzó, hét nap, tizenkét hónap, huszonhat betű.

Sajnos ez nem megy, soha nem is ment, soha nem fog menni.

De azért majd még sokáig folytatják valamely állat kategorizálását aszerint, hogy páratlan számú ujjai vannak vagy üreges szarvú-e.

R) Utópiák

Valamennyi utópia lehangoló, mivel nem ad teret a véletlennek, a különbségnek, a “vegyes”-nek.

Minden utópia mögött mindig hatalmas taxonomikus törekvés áll: legyen egyetlen helye minden egyes dolognak és minden egyes dolog legyen a helyén.

E) Húszezer mérföld a tenger alatt

Conseil tudja OSZTÁLYOZNI a halakat.

Ned Land KI tudja FOGNI a halakat.

Conseil kidolgozza a halak elvszerű katalógusát, míg Ned Land kifürkészi.

L) Ész és gondolkodás

Valóban, milyen viszony áll fenn az ész és a gondolkodás között (függetlenül attól, hogy ez két filozófiai folyóirat címe)? A szótárak alig segítenek a válaszadásban; például a Kis Robertben gondolkodás = mindaz, ami a tudatot érinti, és ész = a gondolási képesség; nekem úgy tűnik, könnyebben találhatnánk kapcsolatot vagy különbséget a két kifejezés között, ha azokat a jelzőket tanulmányoznánk, melyekkel a két terminust ékesíteni szokták: egy gondolat lehet felkavaró, mély, banális vagy szabad; az ész lehet mély is, de ugyanígy lehet társadalmi, tiszta, legfelsőbb, megfordított, állami (a rezón) vagy gigantikus. Ám ha mi egy cukrásszal a cukor pirításáról beszélünk, azonnal kérdezni fog, hisz ha nem mondtuk meg pontosan, de nem tudja a cukorpirítás kívánt hőfokát (darabosra, morzsalékosra, futtatottan, stb.pirítsuk-e), de a “cukorpirítás” fogalma számára mindvégig teljesen egyértelmű lesz.

G) A világkiállítás

Az 1900-as nagy Világkiállítás óta a kiállított tárgyak 18 csoportra és 121 osztályra oszlanak. “Szükséges – írta Picard úr, a Kiállítás főbiztosa -, hogy a termékek logikus rendben táruljanak a látogatók szeme elé, hogy az osztályozás feleljen meg egy egyszerű, világos és pontos felfogásnak, mely magában hordozza önnön filozófiáját és igazolását, s hogy a központi eszme gond nélkül bontakozzék ki.”

A Picard úr által kidolgozott program olvastán az a legfeltűnőbb, hogy a központi eszme rövid eszme volt.

A legelső helyet, melyen a Nevelés és az Oktatás osztozott, egy banális metafora igazolja: “Az ember ezeken keresztüllép be az életbe.” Majd azért következnek a Művészeti Alkotások, mert “megbecsültségük okán” meg kell őriznünk őket. “Az általános Irodalmi és Művészeti Eljárások és Eszközök” “ugyanilyen természetű megfontolásokból” foglalja el a 3. helyet. Fogalmam nincs, hogy miért, de itt található a 16. osztályban az Orvoslás és a Gyógyszerészet (elmebetegek kényszerzubbonya, rokkantak ágya, mankók és falábak, katonaorvosi táskák, a Vöröskereszt mentőfelszerelése, mentőeszközök légszomjasok és vízbe fúlók számára, a Bognier és Bournet ház kaucsuk eszközei, stb.).

A 4.-től a 14. csoportig a kategóriák anélkül következnek egymás után, hogy bármilyen nyilvánvaló rendszerő elgondolás összekötné őket. Az még viszonylag jól látható, hogy miként rendeződik a 4., 5. és 6. (Mechanika; Elektromosság; Civil szellem és Szállítóeszközök), valamint a 7., 8. és 9. csoport (Mezőgazdaság; Kertkultúra és Fanevelés; Erdők, vadászat és halászat), de ezután az egész tényleg szétfut minden irányba:

10. csoport: Élelmiszer

11. csoport: Bányászat és Kohászat

12. csoport: A lakó- és középületek Dekorálása és Berendezése

13. csoport: Fonalak, szövetek, ruhák

14. csoport: Vegyipar

A 15. csoportba, ahogy illik, mindaz beletartozik, ami nem talált helyet a többi tizennégyben, vagyis ez a “Különböző iparágak” csoportja (papíripar; késművesség; ötvösség; ékszerészet és díszárugyártás; óraművesség; bronzművesség, fémöntés, kovácsolás, trébelt fémek; kefegyártás, bőrdíszműipar, műesztergályosság és kosárfonás; kaucsuk és gutta; játékgyártás).

A 16. csoport (Szociális gazdaság, növekvő Közsegélyezés és Higiénia) azért van itt, mert ennek (t.i. a szociális gazdaságnak) “természetesen (kiemelés tőlem) kellene a művészi, mezőgazdasági és ipari termelés nyomában járnia, /hiszen/ ugyanúgy ezekből származik, mint a filozófia”.

A 17. csoportot a “Gyarmatosítás”-nak szentelték; új csoport ez (az 1889-es Kiállításhoz képest), melynek “létrehozása bőségesen igazolja a gyarmati terjeszkedés szükségességét, mellyel minden civilizált nép próbálkozik”.

Végül az utolsó helyet egyszerűen a szárazföldi és a tengeri haderők foglalják el.

I) Az eszkimók

Azt állítják, hogy az eszkimóknak nincs általános megnevezésük a jég jelölésére; több szavuk van rá (pontos számukat elfelejtettem, de azt hiszem, sok, körülbelül egy tucat) és ezek speciálisan azokat a különböző aspektusokat jelölik, melyeket a víz a maga teljesen folyékony állapota és a többé vagy kevésbé erős jegesedés különböző megnyilvánulásai között felölt.

Nyilvánvaló, hogy a francia nyelvben nehéz találni ezzel egyenértékű példát; meglehet, hogy az eszkimóknak csak egyetlen szavuk van az igluik által elkülönített tér jelölésére, míg nálunk, legalábbis a városokban, hét (utca, sugárút, körút, tér, sétány, zsákutca, köz), az angoloknál pedig legalább húsz van (street, avenue, crescent, place, road, row, lane, mews, gardens, terrace, yard, square, circus, grove, court, greens, houses, gate, ground, way, drive, walk), ugyanakkor nekünk van egy olyan nevünk, amely mindet magában foglalja (például “közlekedési útvonal”).

A termékek felosztása e csoportokon és osztályaikon belül részleteiben számtalan meglepetést tartogat, de ezekbe lehetetlen belemennünk.

T) Az ábécé

Többször feltettem a kérdést, vajon milyen logika vezetett oda, hogy ábécénket hat magánhangzóra és húsz mássalhangzóra osztották föl: miért van előbb az A, majd utána a B, majd utána a C, stb.?

A válasz nyilvánvaló lehetetlenségében kezdetben van valami megnyugtató: az alfabetikus rend önkényes, semmitmondó, tehát semleges: objektíven A nem ér többet B-nél, az ABC nem kitüntetett jel, csupán a kezdés jele (a mesterség ABC-je).

De kétségkívül elég ahhoz, hogy legyen egy olyan sorrend, melyben az elemek helye csalafinta módon egy minőséget jelölő együttható terhét vállalja magára: ílymódon egy “B” kategóriájú film “kevésbé jónak” tekintendő, mint egy másik film, mely utóbbit egyébként soha eszünk ágában sincs “A” kategóriájú filmnek nevezni; ílymódon egy cigarettagyár, mely a dobozokra “Class A”-t nyomtat, azt kívánja velünk tudatni, hogy cigarettái jobbak a többi gyár cigarettáinál.

A minőséget jelölő alfabetikus kód nem túl kifinomult; valójában alig három eleme van:

A = kiváló

B = kevésbé jó

Z = gyönge (a “Z” kategóriájú film)

De ez nem akadályozza meg a kód létét és azt, hogy egy puha definíciójú sorozatra ne pakoljunk rá egy egész hierarchikus rendszert.

Meg kell jegyezni, hogy meglehetősen különböző, de mindamellett a mi elgondolásunkhoz közel álló okokból számos társaság törekszik a társasági célszerűség örve alatt “AAA”, “ABC”, “AAAC”, stb. fajtájú betűrövidítések kialakítására, hogy az évkönyvekben és a szaknévsorokban a legelső helyeken szerepeljenek.

Ellenben egy középiskolásnak érdekében áll, hogy olyan neve legyen, amelynek kezdete az ábécében középtájt helyezkedik el: valamivel nagyobb esélye van arra, hogy ne feleltessék.

C) Az osztályozások

Létezik taxonomikus hibbantság. Minden alkalommal tapasztalom, amikor az Egyetemes Tízes Osztályozás (E.T.O.) indexszámára nézek. Milyen csodálatos sorozatosságon keresztül érvényesül gyakorlatilag az egész világon az a közmegállapodás, hogy a

668.184.2.099

a mosdószappan előállítását jelöli, a

629.1.018-465

pedig a mentőautók szirénáját, míg a

621.3.027.23

621.436:382

616.24-002.5-084

796.54

913.15

egyenként a következőket jelöli: az 50 voltot meg nem haladó feszültséget, a Diesel motorok külkereskedelmét, a tuberkulózis megelőzését, a kempinget, valamint Kína és Japán régi földrajzát!

O) A hierarchiák

Vannak alsóruházati cikkek, ruhák és felsőruhák, a hierarchia legcsekélyebb eszméje nélkül. De míg vannak főnökök és alfőnökök, alattasok és alárendeltek, addig gyakorlatilag soha nincsenek főfőnökök és főfőfőnökök; az egyetlen általam felkutatott példa a “főintéző”, de ez régi elnevezés; még kifejezőbb az, hogy a prefektusi testületben vannak alprefektusok, az alprefektusok fölött prefektusok, de a prefektusok fölött nem fő- vagy főfőprefektusok vannak, hanem – egy barbár akronímiával minősítve, amit látható módon azért választottak ki, hogy jelöljék, bizony itt komoly fejesekről van szó – “CSÚCSTITKÁROK”.

Néha még az alárendelt beosztottaknak is megmarad a nevük ugyanannak, jóllehet a vezető elnevezést váltott; a könyvtárosi testületben már nincsenek könyvtárosok; könyvtárőröknek hívják őket és osztályokba vagy szakokba osztják be (a második osztály, az első osztály, a különleges osztály könyvtárőrei, vezető könyvtárőr); ellenben alacsonyabb fokokon továbbra is használatos az alkönyvtáros szó.

P) Hogyan osztályozom

Az osztályozásokkal az a problémám, hogy nem tartósak; alig fejezem be a rendezést, és a rend máris érvénytelen.

Felteszem, mint mindenkit, engem is elkap néha a rendrakási mánia; a rendezendő dolgok bősége, a valóban kielégítő kritériumok szerinti felosztás szinte teljes lehetetlensége okozza, hogy soha nem érek a végére, megállok egy ideiglenes és bizonytalan, a kezdeti anarchiát alig mérséklő rendrakásnál.

Mindezek eredményeképp valóban különös kategóriákhoz jutok; például ilyen a különféle papírokkal teli dosszié, ráírva, hogy “SZORTÍROZANDÓ”, vagy a “SÜRGŐS 1.” feliratú fiók, amely nem tartalmaz semmit (a “SÜRGŐS 2.” fiókban van néhány régi fénykép, a “SÜRGŐS 3.” fiókban régi füzetek lapulnak).

Egyszóval, föladom.

F) Borges és kínaiak

“A) a Császár birtokát képezők, B) a bebalzsamozottak, C) a megszelidítettek, D) szopós malacok, E) szirének, F) mesebeliek, G) a szabadon futkározó kutyák, H) az ezen osztályozásban foglalt állatok, I) amelyek rohangálnak, mintha megvesztek volna, J) megszámlálhatatlanok, K) amelyeket roppant finom teveszőr ecsettel festettek, L) et caetera, M) amelyek az imént törték el a korsót, N) amelyek távolról legyeknek látszanak.”

Michel Foucault tette roppant népszerűvé az állatok eme “osztályozását”, melyet Jorge Luis Borges a Vizsgálódásokban egy bizonyos kínai enciklopédiának tulajdonít, ami valaha járt egy Franz Kuhn nevű doktor kezében. A közvetítők sokasága és Borges jól ismert vonzódása az össze nem illő tudásfajták iránt jogossá teszi a kérdést, hogy ez a kissé túl tökéletesen eszméletvesztő rend-ellenesség alapjában véve nem művészi effektus-e? Elegendő, ha a leginkább hivatalos részeket kioperáljuk néhány közigazgatási szövegből és ennek segítségével szinte ugyanennyire kerge felsorolás állítható elő:

A) állatok, melyekre fogadásokat tesznek, B) állatok, melyek vadászata április 1.-től szeptember 15.-éig tilos, C) partra vetődött bálnák, D) állatok, amelyek bejutása az ország területére vesztegzárat von maga után, E) társtulajdonban lévő állatok, F) kitömött állatok, G) et caetera (1), H) a lepra terjesztésére képes állatok, I) vakvezető kutyák, J) jelentős örökséghez jutott állatok, K) fülkében szállítható állatok, L) nyakörv nélkül eltűnt kutyák, M) szamarak, N) vemhesnek vélt kancák.

H) Sei Shonagon

Sei Shonagon (2) nem osztályoz; felsorol, majd újra elkezdi. Egy téma lajstromot provokál ki, egyszerű kijelentésekből vagy anekdotákból álló listát. Később egy majdnem azonos téma egy másik listát gerjeszt, és így tovább; ílymódon egész sorozatokat kapunk, s ezekből megint csoportok képezhetők; például a megindító dolgoké (dolgok, amelyek megdobogtatják a szívet, dolgok, amelyeket olykor a megszokottnál több érzelemmel fogadunk, dolgok, amelyek mélyen meghatnak) vagy éppen a kellemetlen dolgok sorozata:

Bosszantó dolgok

Elszomorító dolgok

Lesújtó dolgok

Utálatos dolgok

Zavaró dolgok

Dolgok, melyek szorongással töltenek el

Dolgok, melyek lehangolónak tűnnek

Kellemetlen dolgok

Látni kellemetlen dolgok

Egy kutya, amelyik egész nap ugat, egy szülőszoba, ahol az újszülött meghalt, egy kihűlt tűzhely, egy hivatását utáló villamosvezető az elszomorító dolgok közé tartozik; a zavaró dolgok között található: egy csecsemő, aki éppen akkor kezd el bömbölni, amikor valamit meg szeretnénk hallgatni, hollók, amelyek a levegőben egymást keresztezve és károgva gyülekeznek, és kutyák, amelyek emelkedő hangerővel, kórusban vonítanak, sokáig, sokáig; a dolgok, melyek lehangolónak tűnnek: egy csecsemő dajkálása, aki egész éjjel sír; a látni kellemetlen dolgok között: egy közjogi méltóság autója, melyben belül a függönyök koszosnak látszanak.

1. Ebben az “etc.”-ben önmagában semmi meglepő nincs, csupán a listán belül elfoglalt helye különös.

2. Sei Shonagon: Notes de chevet (Párnakönyv), Gallimard, “Connaissance de l’Orient” sorozat, 1966.

V) A felsorolás elmondhatatlan örömei

Minden felsorolásban két, egymásnak ellentmondó kísértés munkál; az egyik: MINDENT számbavenni, a másik: teljesen kifelejteni valamit; az előbbi végérvényesen le akarja zárni a kérdést, az utóbbi nyitva hagyná; azt hiszem, a kimerítő és a befejezetlen fölsorolás között, még mindenfajta gondolkodás (és osztályozás) előtt, ott van a megnevezés és az összegyűjtés jegye, mely nélkül a világ (az “élet”) támpont nélkül maradna: vannak különböző dolgok, melyek egy kicsit mégis hasonlítanak egymásra; sorozatokba állíthatók, s ezeken belül lehetővé válik a megkülönböztetésük.

Abban az elgondolásban, mely szerint a világon semmi sem eléggé egyedülálló ahhoz, hogy ne lehetne egy listán szerepeltetni, van valami fenséges és egyúttal rettenetes. Mindent lajstromba vehetünk: a Tasso-kiadásokat, az Atlanti-óceán szigeteit, a körtetorta elkészítéséhez szükséges hozzávalókat, az értékes ereklyéket, azokat a hímnemű főneveket, melyek többesszáma nőnemű (a franciában szerelmek, gyönyörök és orgonák), a wimbledoni döntősöket vagy most önkényesen tízre korlátozva

1) egy pasas családneveit Brû-nél:

Bolucra

Bulocra

Brelugat

Brolugat

Botugat

Bodruga

Broduga

Bretoga

Butaga

Brétaga

2) a helyneveket Palaiseau környékén

Az Agyagos

A Kancaellető

A Papgödör

A Háromholdas

A Zsombékos

A Rétség

Az Ardennay-park

Az Ekecsorbító

A Homokbuckás

A Zártkertes

3) Zachary McCaltex úr fájdalmait:

Szédülés fogja el 6 000 tucat rózsa illatától

Felsebzi a lábát egy konzervdoboz

Félig felfalja egy vadmacska

Alkohol utáni para-amnézia

Leküzdhetetlen álmosság

Majdnem felborul egy kamionnal

A vacsora kihányása

Öthónapos árpa

Álmatlanság

Kopaszodás

M) A rekordok könyve

Az iménti listák sem alfabetikusan, sem időrendben, sem logikailag nem rendezettek; szerencsétlenségünkre manapság a listák többsége a díjazottakról szól: csak az elsők léteznek; a könyveket, a lemezeket, a filmeket, a televíziós adásokat már jó ideje a box-office-on (vagy a top-listán) elfoglalt helyük alapján veszik vagy nem veszik figyelembe; sőt nemrégiben az Olvasás című folyóirat “a gondolkodást osztályozta”, népszavazással döntve el, hogy napjainkban kik a legnagyobb hatású értelmiségiek.

Miközben kész vagyok szemlét tartani a rekordok fölött, talán többet ér, ha (a minket érdeklő témához képest) némiképp félreeső területekre kalandozunk:

David Maund úrnak 6 506 miniüvegje van; Robert Kaufman úrnak 7 495 fajta cigarettája; Ronald Rose egy pezsgősdugót 31 méter messzire durrantott el; Isao Tsychiya úr 233 embert borotvált meg egyetlen óra alatt és Walter Cavanagh úrnak 1 003 érvényes hitelkártyája van.

X) Az alsóság és a felsőség

Milyen bonyolult okokon múlott, hogy Szajna és Charente “tengermelléki” lett, nem pedig “felső”? Ugyanígy váltak az “alacsony” Pireneusok “atlantivá”, az “alacsony Alpesek” “Felső-Provence”-szá és az “alsó” Loire szintén “atlantivá”. Ezzel szemben és általam felfoghatatlan okból az “alsó” Rajnát soha nem irritálta a “felső” közelsége.

Ráadásul hangsúlyozandó, hogy a Marne, Szavoja és Vienne soha nem érezte megalázónak Felső-Marne, Felső-Szavoja és Felső-Vienne létezését, ami az osztályozásokban és a hierarchizálásokban nyilván jelent valamit a megjelöltségek és a meg nem jelöltségek szerepét illetően.

Q) A szótár

Nekem megvan a világ egyik legfurcsább szótára: Életrajzi kézikönyv avagy összefoglaló történelmi szótár a nevezetes emberekről a legrégibb időktől napjainkig; 1825-ből való és kiadója nem más, mint Roret, a híres Kézikönyvek kiadója.

A szótár két részből, összesen 588 oldalból áll; az első 288 oldal az első 5 betűhöz tartozik, a második rész (300 oldal) az ábécé maradék 21 betűjéhez. Az első 5 betű mindegyike átlagosan 58 oldalt foglal el, az utána lévő 21 mindegyike csupán 14-et; jól tudom, hogy az egyes betűk gyakorisága korántsem egyforma (a XX. század Larousse-ában a 6 kötetből csak az A, B, C és D 2 kötetre rúg), deaz én szótáramban a megoszlás tényleg rettenetesen egyenlőtlen. Ha összevetjük például Lalanne Általános életrajzi lexikonával (Párizs, Dubouchet, 1844), azt tapasztaljuk, hogy a Roret-ben a C az arányokat tekintve háromszor több helyet tölt ki, A és E kétszer többet, ellenben az M, az R, az S, a T és az Y alig egykettednyit.

Érdekes volna közelebbről megvizsgálni, hogy ez a méltánytalanság miként hatott ki az egyes szócikkekre: rövidültek-e, és miként? Ki lettek-e törölve, és melyek, és miért? Példaértékű, hogy Anthemiusnak, a VI. századi építésznek – neki köszönhető (részben) a Szent-Szófia – 31 soros szócikk jut, míg Vitruviusnak csak hat sornyi; Boulen vagy Boleyn Annának is 31 sor jár, de VIII. Henriknek csak 19.

B) Jean Tardieu

Az 1860-as években fölfedeztek egy olyan szerkezetet, mely lehetővé tette, hogy a filmfelvevő objektívjének fókusztávolsága folyamatosan változzék, így mímelve (egyébként meglehetősen elnagyoltan) a mozgás hatását, anélkül, hogy a kamera ténylegesen elmozdulna. Ezt a szerkezetet “zum”-nak hívják, és a hozzá társuló “zummolni” ige, bár még nem vették föl a szótárakba, nagyon gyorsan elterjedt a szakmában.

Nem mindig ez a helyzet: például a benzinmotoros járművekben három pedál van, és mindegyikhez társul egy-egy ige: indítani, lassítani, fékezni; de (ismereteim szerint) egyetlen ige sem társul a sebesség növeléséhez; azt kell mondanunk, hogy “sebességet váltani”, “harmadikba tenni”, stb. Ugyanígy van ige a cipőfűzőhöz (befűzni), a gombokhoz (gombolkozni), de nincs a villámzárra (vagy “zipzárra”), míg az amerikaiban van egy (to zip).

Az amerikaiaknak is van egy olyan igéjük, mely azt jelenti, “az agglomerációban lakni és a városban dolgozni” (to commute), de velünk ellentétben nekik nincs olyan igéjük, mely azt jelentené, hogy: “egy bourgogne-i baráttal meginni egy pohár fehér bort egy esős napon, hat óra tájt, a Deux Magots-ban, miközben a világ semmisségéről beszélgetünk, tudván, hogy az imént találkoztál a régi kémiatanároddal, és melletted egy fiatal nő azt mondja a barátnőjének: ‘Alaposan elbántam vele, tudod‘!” (Jean Tardieu: “Apró problémák és gyakorlati tennivalók”, in Un mot pour un autre /Egyik szóról a másikra/, Párizs, N.R.F., 1951).

J) Hogyan gondolkodom

Hogyan gondolkodom, amikor gondolkodom? Hogyan gondolkodom, amikor nem gondolkodom? Ebben a pillanatban hogyan gondolkodom, amikor azon gondolkodom, hogy hogyan gondolkodom, amikor gondolkodom?

Például a “Gondolkodni/osztályozni”-ról a “gondolázni/ondolálni” jut eszembe, vagy a “gordonkázni/halálozni”, esetleg még az, hogy “gondom sok, még országos is”. Ezt jelenti a “gondolkodni”?

Ritkán támadnak gondolataim a végtelenül kicsiny részecskékről vagy Kleopátra orráról, a nemesi porfészkekről vagy Maurice Leblanc és Joe Shuster nietzschei forrásairól; többet gondolok firkálásra, ökörségre, közhelyre.

De egyáltalán, e munkára (“GONDOLKODNI/OSZTÁLYOZNI”) “gondolva” (reflektálva?) hogyan jutottam el oda, hogy a snóblira, Leacockra, Verne Gyulára, az eszkimókra, az 1900-as Kiállításra, a londoni utcák megnevezéseire, a csúcstitkárokra, Sei Shonagonra, Az élet vasárnapjára, Anthemiusra és Vitruviusra gondoljak? A válasz e kérdésekre olykor kézenfekvő, olykor pedig teljesen ködös: tapogatódzásokról, szimatolásról, gyanúról, véletlenről, váratlan vagy szándékosan előidézett vagy váratlanul szándékosan előidézett találkozásokról kellene beszélni:

meander a szavak közegében; nem gondolkodom, hanem a szavaimat keresem: a sok közül kell lennie egynek, amelyik pontosan jelöli ezt az ingadozást, ezt a habozást, ezt a bizonytalanságot, mielőtt “kimond valamit”.

Alapjában véve ez is montázs, széthajtogatás, összehajtogatás, kerülgetés, tükör dolga,

sőt még a formuláké is, amint a most következő alegység mutatja.

K) Az aforizmák

Marcel Bénabou kitalált egy aforizmagyártó gépet (Egy aforizma elrejthető egy másikban, Oulipói Könyvtár, 13. sz., 1980); a gép két részből áll: egy grammatikából és egy szótárból.

A grammatika bizonyos számú, az aforizmák többségében általánosan használatos formulát tartalmaz; például:

A a legrövidebb út B-től C-ig

A B folytatása más eszközökkel

Egy kevés A eltávolít B-től, a sok közel visz hozzá

A kis A-kból lesznek a nagy B-k

A nem lenne A, ha nem volna B

A olyan betegség, melynek B az orvossága

Stb.

A lexika szópárokat (vagy hármasokat, vagy négyeseket) tartalmaz; ezek lehetnek hamis szinonímák (szerelem/barátság, beszéd/nyelv), ellenkező értelmű szavak (élet/halál, forma/lényeg, emlékezés/felejtés), fonetikailag egymáshoz közel álló szavak (örvény/törvény, tumor/humor), a nyelvszokás által összekapcsolt szavak (bűn/büntetés, sarló/kalapács, élet/tudomány), stb.

A szótár beinjekciózása a grammatikába ad lib. szinte az aforizmák végtelenjét állítja elő, s az egyik tartalmasabb, mint a másik. Jelenleg már egy Paul Braffort által írt számítógépes program kérésre néhány másodperc alatt bő tucatnyit szolgáltat:

Az emlékezés olyan betegség, melynek a felejtés az orvossága

Az emlékezés nem lenne emlékezés, ha nem volna felejtés

Ami felbukkan az emlékezésben, az eltűnik a felejtésben

A kis felejtésekből lesznek a nagy emlékezések

Az emlékezés hozzájárul a bánatainkhoz, a felejtés az örömeinkhez

Az emlékezés megment a felejtéstől, de mi ment meg az emlékezéstől?

A boldogság a felejtésben áll, nem az emlékezésben

A boldogság az emlékezésben áll, nem a felejtésben

Egy kevés felejtés eltávolít az emlékezéstől, a sok közel visz hozzá

A felejtés összeköti az embereket, az emlékezés elválasztja egymástól

Az emlékezés többször csap be, mint a felejtés

Stb.

Hol van a gondolat? A formulában? A lexikában? A kettőt egyesítő műveletben?

W) “Az egymást keresztező sorok hálójában”

A szöveg különböző bekezdéseinek “számozására” használt ábécé a francia fordításban figyelembe veszi az ábécé egyes betűinek megjelenési sorrendjét Italo Calvino Ha egy téli éjszakán egy utazó… című könyve 7. elbeszélésében.

Ennek az elbeszélésnek a címe – “Az egymást keresztező sorok hálójában” – tartalmazza ezt az ábécét a tizenharmadik betűig, az O-ig. A szöveg első sora elmegy a 18. betűig, az M-ig, a második adja az X-et, a 3. a Q-t, a 4. semmit, az 5. a B-t és a J-t; a négy utolsó betű, a K, a W, az Y, a Z külön-külön megtalálható az elbeszélés 12., 26. 32. és 41. sorában.

Ebből könnyen levonható az a következtetés, hogy ez az elbeszélés (legalábbis a francia fordításban) nem lipogrammatikus; az is megállapítható, hogy az így kialakított ábécé három betűje ugyanazon a helyen áll, mint a normálisnak nevezett ábécében (az I, az Y és a Z).

Y) Vegyes

Indulatszavak osztályozása egy keresztrejtvények megfejtését segítő (meglehetősen közepes) szótár alapján (kivonat):

Csodálkozás: Ó

Düh: EEEEJ

Becsmérlés: EJNYE

Mely arra szolgál, hogy menjen a szekér: GYÍ

Mely egy leesett tárgy zaját fejezi ki: KRR

Mely lövés zaját fejezi ki: BUMM

Mely csendet követel: SSSS

Mely a lezuhanás hangját fejezi ki: PUFF

mely a bakkhánsnők kiáltozását fejezi ki: ÉVOÉ

A vadászkopók sekentésére való: HAU

Mely a remény csalatkozását fejezi ki: ÁÁÁH

Mely káromkodást fejez ki: BAKKER

Mely spanyol káromkodást fejez ki: CARAMBA

Mely IV. Henrik otthoni káromkodását fejezi ki: SZENT SZAR

Mely a helyeslést kifejező káromkodást fejezi ki: FASZA

Mely valakinek az elkergetésére használatos: A FRANCBA

Z) ?

/Bibliográfiai útmutató: “Penser/Classer”: Le Genre humain, 2. sz., 1982, 111-127. p./

Georges Perec: Kétszáznegyvenhárom igazi színes levelezőlap

(Georges Perec: Deux cent quarante-trois cartes postales en couleur véritables. In: G. P.: l’infra-ordinaire, Éditions du Seuil, Paris, 1989, 33-67.)

Italo Calvinónak

Ajaccio mellett tanyázunk. Nagyon szép az idő. Jókat eszünk. Fölégtem a napon. Szerető puszik.

Az Alcazar hotelben vagyunk. Barnulunk. Ó, de jól érezzük magunkat! Lett egy csomó haverom. 7-én megyünk haza.

Az Ile-Rousse környékén hajókázunk. Süttetjük magunkat. Csodásakat eszünk. Fölégtem a napon! Puszik meg minden.

Most Dahomey-ben vagyunk. Remek éjszakák. Szenzác fürdések. Tevetúrák. 15-én Párizsban leszünk.

Végre kikötöttünk Nizzában. Farniente és pihi. Ó, de jól érezzük magunkat (az égető nap ellenére). Csókok.

Néhány szó Urbinóból. Szép az idő. Viva a scampi fritti és a fritto misto! Ne feledjük Giottót és tutti quanti! Szeretettel gondolunk rád.

A Les Jonquilles hotelben vagyunk. Csodás idő. A strandra járunk. Jó néhány kedves emberrel ismerkedtünk meg. Ölelünk.

A Quatre-Sergents hotelben vagyunk. Barnulás. The Foot! Fölégés. Gondolatban valamennyien veled.

Üdvözlet Görögországból. Pirulunk a napon. Extra! Sok barátunk lett. Ezerszer gondolunk rád.

Meglátogattuk Manche-ot. Finom ételek. Szép strandok. Megfogott a nap. Csókok.

Fréjus-ben vagyunk. Farniente. Vacsorák. Igazán jól érezzük magunkat. Vizisízek. Hazatérés a megbeszéltek szerint.

Formentera mellett táborozunk. Szép idő. Hatalmas strand. Fölégett a vállam. Sok puszi mindenkinek.

A Beau-Rivage hotelben vagyunk. Nagyon szép az idő. A strandra járunk. Tekézek. Sajnos kedden az egésznek vége.

Eseménytelen utazás. A Versailles’ Motelben vagyunk. Az ellátás kitűnő. Érdekes találkozások. Puszik.

Cipruson kószálunk. A napsütés kemény ellenfél. Vörösek vagyunk, mint a kakas, de azért tök jó. Viszlát hazaérkezéskor.

Átszeljük Costa Esmeraldát. Nagyon érdekes. Tipikus ellátás. Szórakoztató bennszülöttek. Ezerszer gondolunk rád.

A Wood’s Hole mellett tanyázunk. Pirulunk a napon. Minden este homár. Fogtam egy lazacot. Ezerszer gondolunk rád.

Knightsbridge-ben vagyunk. Szép az idő. Fürdések és golf. 3-án jövünk haza.

Az Obeliszk hotelben vagyunk. Farniente. Pompás. Több kedves emberrel kötöttünk ismeretséget. Sokszor gondolunk rád.

A Carltonban szálltunk meg. Süttetjük magunkat. Felséges ételek. Szörnyű éjszakák a szűk sufnikban. 11-én megyünk haza.

Szemrevételezzük a Quatre-Cantons-t. Nagyon szép az idő. Remek ételek. Szimpi és nyitott emberek. Puszik.

Bejárjuk a Baleárokat. Szép, és teljesen odavagyunk tőle. Megfogott a nap. Hazatérés a megbeszélés szerint hétfőn nyolckor.

Vakációzás Guernesey-ben. Jól megvagyunk. Extra ellátás. Sok barátunk lett. Mindenki ölel.

Levél Étretat-ból. Szép az idő. Jól vagyunk. Az asztmám javult. Ezerszer gondolunk rád.

Rómában vagyunk. Tökéletes kiszolgálás. Úgy élünk, mint a királyok. Beavattak a koktélok kifinomult művészetébe. Szerető puszik.

A Nadir hotelben vagyunk. Az egész társaság a strandon napozik. Szeretettel.

Valahol a Perzsa-öbölben vagyunk. Eszményi idő. Egzotikus ételek. Tengeri horgászás. Mindenki kedvesen gondol rád.

A svájci vendéglátás még mindig a legjobb a világon. És a kilátás képrázatos. Ölelünk.

Levél La Marsából. Micsoda strand! Majdnem napszúrást kaptam. Szombaton este indulunk haza Szicílián és Olaszországon keresztül.

Itt vagyunk St-Trop’-ban. Isteni az idő. Itt az egész csapat. Szupi! Csókok.

A Dardanella hotelben vagyunk. Pihi és farniente. Gömbölyödöm. Szeptember elején megyünk haza.

A King and Country-ban vagyunk. Különstrand. Barnulunk. Tenisz és fallabda. Puszi mindenkinek.

Máltán kószálunk. Nagyon szép az idő. Igen udvarias angolokkal étkezünk. 10-e körül megyünk haza.

Szeretetteljes üdvözlet Magyarországról. A Balaton tónál napozunk és lovagolunk. Gondolatban veled.

Fécamp mellett vertünk tanyát. Egy csomó haver sütkérezik a homokon. Rád gondolunk.

Harsány üdvözlet Xérèsből. Nagyon kényelmes szoba. Gondos ellátás. Fölszedtem két kilót. 22-én megyünk haza.

Bella Vistán vagyunk. Szuper kényelem. Gasztronómiai csemegék. Minden este kanaszta! Nem feledtünk el.

A Negrescóban szálltunk meg. Felséges idő. Minden tökéletes. Elmúlt a náthám. 17-én megyünk haza.

Átvágunk a Yucatánon. Eszményi idő. Minden frankó. Fogtam egy 30 kilós cápát! Csókok.

Vakáción Ulsterben. Nagyon szép strandok. Az írek csodálatosak. 4-én Strasbourgban leszünk.

Harsány üdvözlet Biarritz-ből. Ó, de jó sütkérezni a napon! Vitorláztam egy kicsit. Csókok.

Kikötöttünk Deauville-ben. Nagyokat pihenek, az étkezések túl bőségesek. A hotel vendégei nagyon szimpatikusak. Ezerszer gondolok rád.

A Hiltonban vagyunk. Farniente a napon az uszodában. Csók mindenkinek.

A XIV. Lajosban vagyunk. Nagyon elit. Ráadásul nagyon szép az idő. Lovagolok, hogy megtartsam a vonalaimat. Csókok.

Írországon megyünk keresztül. Nagyon szép az idő. Ez az egész imádnivaló. Gondolunk a napozásaidra!!!

Zélandra hajózunk. Napozás a fedélzeten. A szakács príma! Megtanultam kártyát vetni. Szerető puszik.

Itt vagyok Knokke-Le-Zoute-on. A szobák zsúfoltak. A hely szuper. Találkozunk 12-én, a megbeszéltek szerint.

Néhány szó Ars-de-Réből. Nagyon szép. A strandra járunk. Teniszeztem. Szerető puszik.

A Zircone hotelben vagyunk. Nagyon meleg van. Milyen jókat eszünk! Napozok. Puszkák.

Utica mellett vertünk tanyát. Farniente és pihi. A strandra járunk. Sok haverom van. Szerető puszik.

Az Unterwald hotelben vagyunk. Jókat eszünk. Kirándulok. 8-án vasárnap megyünk haza.

Az Intercontinentalban szálltunk meg. Szauna. Szolárium. Frankó! Csomó barátnő. Ezer puszi.

Szardínián megyünk keresztül. Mindenhol napoznak. Napszúrás! Pasta prima! Előreláthatóan jövő szerdán megyünk haza.

Görögországban csatangolunk. Remek szieszták a tengerparton. Találkozások sok szimpatikus emberrel. Gyakran gondolunk rád.

Itt vagyunk Jacksongradban. Feltöltődünk. Eszményi. Ha még le is tudnék barnulni! Ezt teszem. Minden gondolatom körülötted forog.

Hírek Quichából: Tök szép. Egzotikus konyha. Lovagoltam. 27-én megyünk haza.

Az Esmeralda panzióban találtunk szállást. Szép az idő. A strandra járunk. Haverok-csajok. Rád gondolunk.

Trianon hotel. Egészen kényelmes. Jól érezzük magunkat. Reggelente pihi. Vasárnap este érünk haza.

A tropezi parton csatangolunk. Pirulunk a napon. Ó, de jó bikiniben! Csomó barátot szereztem. Ölelünk.

Rousillonban turistáskodunk. Szép és hosszú napok a strandokon, de eszméletlen napsütés. 23-án megyünk vissza Tours-ba.

Utolsó híradás Bastiából: kaják “korzikai módra”, nagy élet. Sok haver. Ölelünk.

Vertbois-ban vertünk sátrat. Szép az idő. Naphosszat a strandon. Fölégtem. 1000-szer gondolok rád.

Pfisterhofban vagyunk. Nagyon szép napok a tóparton. Kicsit vitorlázunk. Mindenki ölel.

A Stella Matutinában szálltunk meg. Hosszú barnulásos szeánszok. Nagyon spéci ételek. Kártyázgatunk az asztalszomszédainkkal. Ezerszer gondolunk rád.

Vaucluse-ön megyünk keresztül. Káprázatos az idő. Fürdések a Rhone-ban. Lovagolok. Szeretetteljes gondolatok.

Bejárjuk Oregont. Csodálatos helyek. Trapper-ételek. Az amerikaiak jó fejek. Csókok.

Levél Nouméából. Barnulunk és gömbölyödünk, megint barnulunk és megint rézbőr. Úgy gondoljuk, 2-án megyünk haza.

Harsány üdvözlet Calviból. Szép az idő. Naphosszat a strandon a haverokkal. Ezer csók.

Van egy szobánk az Arany Oroszlánban. És az alvás próbája az alvás! Olyan jó! Feltöltődünk. 14-én Saint-Étienne-ben leszünk.

A Quirinal hotelben vagyunk. Hosszú ejtőzések a teraszon. Fejedelmi ételek. Esténként egy kis baccara. Csókok.

Vakáción Dániában. Szép az idő. Nagyon szép strandok. A dánok elképesztőek! 6-án megyünk haza.

Martinique-on vagyunk. Szép. A végtelen kék tenger! Kimentünk horgászni. Szeretettel gondolunk rád.

A hátizsákokat Raguza mellett pakoltuk le. Barnulunk a napon. A kaja megfelelő. Talán sikerül leadnom két kilót. Rád gondolunk.

Néhány szó Ostendéből. Szép az idő. Nagyon jól érezzük magunkat. Rengeteg garnélarákot fogtam. 19-én jövünk haza.

Az Alhambra hotelben vagyunk. Mint a hercegek. Élet a kastélyban. A múzeum nagyon szép. Ezerszer gondolunk rád.

Az Arany Paripában szálltunk meg, de a strandot sajnáljuk kicsit (nem süt a nap). Két hét múlva jövünk haza.

Troade-ban kószálunk. Felejthetetlen helyek. Szép idő. Néha különös ételek. Ezer csók.

Körutazást teszünk a Francia Középhegységben. Fárasztó gyaloglások az összes csomaggal. A fene! 31-én Párizsban leszünk.

Itt vagyunk Draguignanban. Mindennnap lemegyünk a tengerhez napozni. Minigolfozok. Mindenki nagy puszikat küld.

Kikötöttünk Kerkennahban. Szép idő. Kellemesen összeszokott a csapat. Gyakran gondolunk rád.

A Xanadu hotelben vagyunk. Luxus, nyugalom és gyönyör! Cuki ételek. Papa egyre kövérebb. Sok puszi.

A Fenyves hotelben vagyunk. Barnulunk a napon és szókirakót játszunk. Ezer szerető gondolat.

Vakáción Zanzibárban. Keményen tűz a nap, de az étel kitűnő. Sokat gondolunk rád.

Átmegyünk Szicílián. Pirulunk a napon. Túrák szamárháton. Ezer csók.

Néhány szó Brightonból. Barnulunk az angol napon. Találkozás egy csomó szimpi arccal. A hazatérést augusztus végén megtelefonálom.

Vakáció Narbonne-ban. Isteni nyugalom, mézeskalács ház. Egy kis golyózás, hogy tartsam a vonalaimat. Csókok.

A Jugurtha hotelben szálltunk meg. Rengeteg pihenés és strandolás. Körülöttünk barátok. Úgy gondoljuk, 8-án vagy 9-én megyünk haza.

A Yoyo Motelben vagyunk. Szines tévé, meg minden! Szörnyű! Mindenkit puszilok.

Az Ardennekben járunk. Nagyon szép idő van. Minden tökéletes. Sokat lovagoltam. Most vasárnap Párizsban leszünk.

Judeában időzünk. Fölégtünk a napon, mint a paradicsom. Ezer baráti ölelés.

Végre itt vagyunk Houlgate-en. Süttetjük magunkat. Micsoda boldogság! Nyertem 32 frankot a tekében! Baráti ölelések.

Itt vagyunk Lavandou-ban. Szép. Nagyon jókat eszünk. Csomó haverom lett. 25-én megyünk haza.

Az O’Connor hotelben vagyunk. Farniente a strandon. Fölégtem. Ezer ölelés.

Jaltán szálltunk meg. Nagyon szép az idő. Gondos ellátás. Nagyon franciabarát hangulat. 29-én jövünk haza.

Velencén kelünk át. Nagyon szép az idő. Ó, milyen jól érezzük magunkat! Fölégtem. Puszik.

Átkutatjuk a Gironde-ot a pincétől a padlásig. Jól megvagyunk. Ezeréves kastélyok és a többi ugyanígy. Lábtengóztam. 21-én megyünk haza.

Zoug mellett vertünk tanyát. Nyugalom, pihenés, a strand nagyon szép. Szörfözök. Rád gondolunk.

Harsány üdvözlet Ipanemából. Különlegesen szép. Fieszta a kókuszpálmák alatt! Sajnos 5-én haza kell mennünk.

Angliában vagyunk. Nyugalom és pihenés. A strandra járunk. Lovagolok. Rád gondolunk.

Harsány üdvözlet Invernessből! Az évszaknak megfelelően szép az idő. Kielégítő kaják. Erősítjük a lábizmainkat. Ezer ölelés.

A Riva Bella panzió negyedosztályú. Szép idő. Jó kaja. Vizisízek. Puszik.

A Dűne holtelben vagyunk. Hosszú barnulásos szeánszok. Jól érezzük magunkat. Minden este jerk a zsúfolt sufnikban. Ezerszer gondolunk azokra a nyomikra, akik Párizsban maradtak!

Az Északi tengeren kelünk át. Nem barnulunk, de egyébként jól érezzük magunkat. A hal harap. Szeretteljes ölelések.

Sok puszi Oroszországból! A felfedezők a Fekete-tenger strandjain mászkálnak. Rengeteg izgalmas emberrel találkoztunk.

Exeter mellett vertünk tanyát. Farniente. Állatira bath. Fölégtem. Nemsoká megyünk haza.

Tropea mellett kötöttünk ki. Csodálatos idő és vacsorák a kandalló mellett. Tucatnyi jó barátnő van itt. Puszik.

A Hegel und Sein panzióban vagyunk. Az évszaknak megfelelően eszményi az idő. Csodálatos strand. A nap keményen tűz. Előreláthatólag a hónap végén megyünk haza.

Minden tökéletes a Tenger hotelben. Kaszinóba járunk. Puszik.

Finnországon áthaladva süttetjük magunkat az éjszakai napon. Nagyon érdekes érintkezések a helyi populációval. Úgy gondoljuk, a hónap közepén megyünk haza.

A Finistère-ben vagyunk. Szieszta és konyhaművészet. Néhány kastélylátogatás. Rád gondolunk.

Itt vagyunk Port-Crosban. Farniente. Fenséges, meg minden. Találkoztunk Douglasékkel és az egész bandával. Sokat gondolunk rád.

Levél Sables-d’Olonne-ból. Szép az idő. A strandra járunk. Fölégtem. 28-án megyünk haza.

A Croisette hotelben vagyunk. Az idő szép. A strandra járunk. Megnyertem egy pingpongversenyt. Gyakran gondolunk rád.

Az Engadiner-ben szálltunk meg. A kiszolgálás nagyon stílusos. Bőséges kaja. Ügyelek a gyomromra. A jövő héten megyünk haza.

A Fekete-erdő közepén vagyunk. Nyárias idő. Nagyszerű kirándulások. Egy kis mártogató horgászat. Csókok.

Cotentin-ben időzünk, a kisujjunkat se mozdítjuk! Gasztro – és nem öko – nómiai megállók. Véletlenül nem rossz fickókkal találkoztunk. Hazatérés előreláthatólag 16-án.

Mentonban kötöttünk ki. Süttetjük a hasunkat. Jókat eszünk. Minigolfoztam. Sok puszi.

Itt vagyunk Quimperben. Szép az idő. A strandra járunk a haverokkal. Rád gondolunk.

A Quentin Durwars hotelben vagyunk. Szieszták. Kajálások. Sokat teniszekezek. Rád gondolunk.

Az Oroszlán-öbölben járunk. Frankó idő. Fürdünk. Fölégtem. Ezer ölelés.

Átszeljük az Everglades-t. Hasznos utazás. Fenséges. Bajnok lettem a vizisíben. Csókok.

Itt vagyunk Antibesben. Sütkérezünk a napon. Nem drága kisvendéglők. Nincs sok ilyen Antibesben. Jövő kedden Párizsban leszünk.

Harsány üdvözlet Cadaquèsből. Az égen egy szem felhő sincs. Igazán jól érezzük magunkat. Vizisízek. Sok puszi.

A Strand hotelben lakunk. Farniente. Rettenetes evések a haverokkal. 13-án megyünk vissza Brive-be.

A Worcester hotelben vagyunk. Strandolunk. Nap és napsütés. Jaj! Puszik.

Lubéronban járunk. Nagyon szép az idő. Istenien jókat eszünk. Golyózok. Hazatérés a hónap vége felé.

Haladunk a Sarkkör felé. Éjszakai napfény meg minden. Érezni, hogy süt. Ezer ölelés.

Néhány szó Xenosból, miközben sütkérezünk a strandon két tengeri horgászparti között. Ezer ölelés.

Positano mellett tanyázunk. Van egy csomó haver. Szép az idő., Extra. 20-án megyünk haza.

A Mimóza panzióban vagyunk. Farniente, pihi és eszegetés. Fölégtem. Ezer szerető ölelés.

Üdvözlet a Hortenziák hotelből. Csodás idő. Mindenki elégedett. 18-án megyünk vissza Loches-ba.

Meglátogatjuk Floridát. Fenséges idő. Isteni hamburgerek. Bár a vidék kissé sivár. Csókok.

Würtembergben kószálunk. Többet ér, mint hülyére napozni magunkat. Lovagolok. Elsején Párizsban leszünk.

Most itt vagyunk Jersey-ben. Ó, de jól érezzük magunkat. Még ha fölégtem is!! Puszik.

A legendás Ys mellett ütöttünk tanyát. Farniente és pihi. Jókat eszünk. Vitorlázom. Ezerszer gondolunk rád.

A York és mayence-ban szálltunk meg. Nagyon sikkes. Magánstrand. Válogatott vendégkör. Csókok.

Az Union hotelben vagyunk. Szép idő. Istenien pihenünk. Marc egyszeriben felépült. Szerető ölelések.

Marokkóban hasítunk. Fantasztikus strandok. Csupa napsütés! Csókok.

Ostia mellett táborozunk. Sütkérezünk a napon. A hely! Megtanultam bridzselni. 26-án megyünk haza.

A Berghofban vagyok. Pompás. Kevés fürdés és sok szieszta a napon. Két hét múlva jövünk haza.

Az Ingres hotelben és a Postán vagyunk. Nagyon szép. Lovagoltam a parton. 8-án megyünk haza.

Néhány szó Girolatáról. Hosszú szieszták a parton. Fölégtem. 24-én megyünk haza.

A Kandaharban szálltunk meg. Hosszú szieszták a tóparton, teniszpartik, esténként bridzs. Ezer ölelés.

Az Adriaticán vagyunk. Nagyon jókat eszünk. Fölégtem. Hétfőn Párizsban leszünk.

Meglátogatjuk az USÁ-t. Csavargunk.Nem eszünk olyan rosszakat. Fölégtem. Gondolataink nálad járnak.

Utolsó híradás Reggio di Calabriából! Farniente a parton. Igazi csapat vagyunk. Mintha itt lennél velünk.

Levél Djerbából. Szuper idő. Kuszkusz a legem. Vörös vagyok, mint a rák. Augusztus végén találkozunk.

Üdvözöllek az Aranynapból. Napfényes teraszok. Elsőrangú ételek. Esténként bridzs: rád gondoltam, amikor sikerült rekontrázni egy 6 SA-t!!!

Címünk: Motel des Géraniums. Fővünk a napon! Extra. Nemsoká találkozunk.

Jáván mászkálunk. Barnára sülve a napon, hosszú utak a Land-Roveren. Isteni! Ezer puszi.

Keresztben átmegyünk Új-Kaledónián. Farniente. Strandok. Sok barát. Október elején jövünk vissza.

Levél Hendaye-ból. Farniente és pihi. Ó, de jól érezzük magunkat! Szörfözök. Ezer és egy csók.

La Ciudad mellett vertünk sátrat. Pompás idő. És ezek a kaják! Huszonöt vagy harminc igazi lakoma! Ez a képeslap bizonyítja, hogy gondolva van rád!

A Trogloditák hotelben van a szállásunk. Szép az idő. Minden nap lemegyünk a tengerhez. Fölégtem. Sok csók.

A Ronceray hotelben vagyunk. Barnulunk. Tök jó! Sok röplabda. Gondolunk rád.

A belga partoknál vitorlázunk. Barnulunk a szabad szélben. Ó, ez egyáltalán nem kibírhatatlan. Megcsípett egy medúza. Szeretetteljes ölelések.

Meglátogattuk Vart. Sok hosszú pihenés és jó ételek és kevés gyaloglás. Ezer csók.

Harsány üdvözlet Cargèse-ből. Remekül telnek a napok. Isteni. Csomó barátot szereztem. A hó végén megyünk haza.

Eljutottunk Enghienbe. Szép az idő. Csónakázás a tavon. Éjszakánként a kaszinóban. Sok csók.

Van egy szobánk a Villa Blanche-ban. Farniente és pihi. Ó, ez igazán kellemes. Megismerkedtünk egy nagyon kedves idős házaspárral. Előreláthatólag 30-án megyünk haza.

Az Odradek hotelben szálltunk meg. Akadnak apró gondjaim. Az ellátás igen gondos. A szaunája nagyon jó. Ölellek.

A normand tengerparton vagyunk. Szép az idő. A strandokra járunk. Sok fényképet csináltam az őrtoronyból. Toulouse-ban leszünk 23-án.

Korzikán keresztül kószálunk. Hosszú szieszták és a belekóstolás a helyi termékekbe. Hízunk. Ezer ölelés.

Néhány szó Quimperléből! Pirulunk a napon. Tenger gyümölcsei dosztig. Megtanultam palacsintát sütni. Ezer ölelés.

Itt vagyunk Berckben. Szép az idő. A strandra járunk. Sok barátunk lett. 14-én este jövünk haza.

Az Albergo della Francescában vagyunk. Farniente és múzeumok. Szenzác! Sokat fotóztam. Ezer ölelés.

A Délszak hotelben vagyunk. Barnulunk a napon. Sok haverunk lett. Hazatérés 2-án vagy 3-án.

Meglátogatjuk Romániát. Csodás idő. Strandjaik pompásak. Fölégtem. Ölelünk.

Föltérképezzük Oléront. Elbűvölő. Nagy lovastúrák. Sajnos 3 nap múlva haza kell menni!

Nem messze Perros-Guirectől táborozunk. Mindenáron kint lenni a strandon – fölégtem. Csókok.

Winterthur mellett ütöttünk sátrat. Meleg idő. Nagyon jól érezzük magunkat. Kirándulunk. Baráti ölelések.

A motelünk neve Le Tagada. Nyugalom meg minden. Nem messze van egy kétcsillagos válogatottan ökör vendégekkel. Puszik.

A Xanthipposz hotelben vagyunk. A nap keményen tűz a strandon. Ezer ölelés mindenkinek az irodában.

Bejárjuk Dalmáciát. Isteni idő. Csomó franciával találkoztunk! Különlegesen finom sajtokat eszünk. Szerető ölelések.

A baszk tengerparton grasszálunk. Veri interesting. Ó, de jól érezzük magunkat. Csókok.

Harsány üdvözlet Minorque-ból. Barnulunk a napon. Vizisízek. A lehető legkésőbb találkozunk!

Huelva mellett tanyázunk. Rosszul tudunk pihenni és feszültek vagyunk. Fölégtem. Sok csók.

Zimmerhofban vagyunk. Abszolút békesség. Fényes fogások. A képtár ragyogó. Louise születésnapjára Párizsban leszünk.

A hotelünket Aranyhomoknak hívják. Szép az idő. Ó, de jól érezzük magunkat. Az emberek nagyon kedvesek. Csókok.

Fölkutatjuk Costa Bravát. Szép az idő. Jókat eszünk. Napszúrást kaptam. Hazatérés előreláthatólag 17-én reggel.

Meglátogatjuk a normand szigeteket. Kicsit sütkérezünk a strandokon. Nem rossz barátokra leltünk. Baráti ölelések.

Hírek Yeu szigetéről! Kicsit sokáig maradtam a napon. De amikor olyan jól érezzük magunkat! Rád gondolunk.

Levél Utrechtből. Nagyon szép. Indonéziait eszünk.Extra ódon házak! Hazatérés 5-én.

A Xenophilosz panzióban van szobánk. Farniente a strandon. Sok barátnőm lett. Majd bemutatom neked őket!

Haitin át utazunk. Eszményi idő. Minden tökéletes. Az emberek nagyon barátságosak. Csókok.

Bejárjuk Lake Districtet- Very romantic, de nem kockáztatjuk a napszúrást. 19-én jövünk haza.

Itt vagyunk Iosban. Ó, milyen jó a bandával sütkérezni a napon! Puszik.

York sziget partján kószálunk. A kikötőben napozunk. Minden étkezésre hal. Begyakoroltam a vitorlázást. Ezer ölelés mindenkinek.

Vakáció Várnában. Szuper! Pirulunk a napon. Vidám pasik társaságában. Ölelések.

A Varázshegyen vagyok. Szép az idő. Nagyon jókat eszünk. Találkozások egy csomó érdekes emberrel. Ölellek.

Bejárjuk Casamancát. Ragyogó idő. Fölégtem, de amikor annyira extra az egész! Visszaindulás 4-én.

Itt van az egész banda Dél-Tunéziában. Édes élet, roston sült birka meg minden. Csókok.

A görög szigeteken kószálunk. Úgy heverészünk, mint a tengeri sünök. Az emberek állatira kedvesek velünk. Juppíí! És ha arra gondolok, hogy haza kell menni!

Minden sietség nélkül kószálunk Illíriában. Szép strandok. Öszvérháton túrázunk. Ezer csók.

Itt vagyunk az Aranyhomok Fenyvesben. Ó, milyen édes a semmittevés! Hosszú szieszták a strandokon. Csomó szimpi fazon. Sajnos holnapután indulás.

Itt vagyunk Gijonban. Felhőtlen ég. Minden nap paella. Szép kirándulások. Sok csók.

A Napoli hotelben vagyunk. Ragyogó idő. Egész nap a strandon vagyunk. Csomó barátnőm lett. 22-én este érünk vissza Armentières-be.

Az Umberto panzióban az erkölcs mindenek fölött. Fölégtem a napon! Pusszancsok.

Az Égei-tengeren vagyunk. Süttetjük magunkat. Vizisízek. Frankó. Hazatérés előreláthatólag 11-én.

A Tarentumi öbölben kószálunk. A Dolce Vita! A strandokon finom homok. Szentségesen fölégtem. Nagyon sokat gondolunk rád.

Néhány szó Tahitiből. Farniente és ukulele. A Paradicsom! Lovagolok. Baráti ölelések.

Néhány szó Roscoffból. Szép az idő. Nagyon jókat eszünk. Lettek barátaink. 26-án megyünk haza.

Találtunk egy szobát a hotel des Fleurs-ben. Szép az idő. A strandra járunk. Majd meglátod, milyen barna vagyok! Ezer ölelés.

A Fitz-James-ben vagyunk. Nagy trakták. A hangulat a bárban nagyon cool. Hétfőn jövünk haza.

Bejárjuk a Pelloponnészoszt. Tűz a nap, van egy nagy kalapom, elégedettek vagyunk. Ölellek.

Szenegálban járunk. Fáradtság, de lelkesedés. Az egyetlen probléma a kaja. Meglátogattunk egy banánültetvényt. 30-án Párizsban leszünk.

Itt vagyunk Villablancán. Süttetjük magunkat. Nagyon kiváló ételek. Hízom. Ölelünk.

Apró emlék Ouistrehamból. Szép az idő. Strandra járás. Szörfözök. Sokat gondolunk rád.

A Wagner panzióban találtunk szállást. Zenei légkör. Mámorító.Sok nagyon szeretetreméltó emberrel találkoztunk. Hatalmas puszit küldünk.

Emlék a Karlsbad Hotelből. Kellemes kúra. Remek étkezések. Kicsit fogytam. Sok baráti ölelés.

Az egész csapat Languedocban mászkál. Szép az idő. A strandokra járunk. Rád gondolunk.

Quiberonon vágunk át. Békés tétlenség. Nagyon jókat eszünk. Kis pocakot eresztek. Csókok mindenkinek.

Utolsó híradás Dubrovnikból. Barnulunk. Csevapcsicsát eszünk. Korongoztam. 12-én jövünk vissza.

Monastir mellett táborozunk. Erős napsütés. Isteni. Hámlok. Csókok.

Az Öböl hotelben vagyunk. Farniente és pihi. Zabálunk. Kartingoltam. 28-a körül jövünk haza.

Van egy szobánk az Arany Csillagban. Sütkérezéses szeánszok a strandon. Rengeteg ember, de nagyon kedvesek. Puszik Papinak és Maminak.

A Parton téblábolunk. Eszményi idő. Kényelmes kis fészkeink vannak. Hazatérés 16-án.

A Cyclades-okban bolyongunk a csapat haverral. Csodálatos. Boldogok vagyunk. Ezer ölelés.

Harsány üdvözlet Trouville-ből. Hosszú napozásos szeánszok. Vörös vagyok, mint két homár. Ezer ölelés.

Utolsó híradás Xylosból. Nagyon szép az idő. Ennél már nem is lehetnénk jobban és Jean lovagol. 12-én este jövünk haza.

A Louisette-ben lakunk. Apró szívességekkel halmoznak el minket és elkényeztetnek! Mindenki egyetértésével küldöm legforróbb üdvözletemet.

A Bellevue-ben vagyunk. Mindig a strandon. Sokat röplabdázom. 20-án jövünk haza.

Felfedezzük a Pireneusokat. Szép az idő. nagyon jókat eszünk (helyi különlegességek). Az egész társaság sok puszit küld.

Portugáliában vagyunk. De szép! Ó, mennyire jól érezzük magunkat (a napsütés ellenére)! 27-én megyünk haza.

Utolsó híradás Zarzisból: az egész banda sütkérezik a homokon. Mindenki ölel.

Itt vagyunk St-Jean-de-Monts-ban. Farniente és tenger gyümölcsei. Fölégtem. Ezer ölelés.

A hotel de France-ban vagyunk. Kaja és szuper kiszolgálás. Proustot olvasok. Puszik.

Az Oscar Wilde hotelben vagyunk. Nagyon szép idő. A szervezés tökéletes. Az egész konferencia a legszívélyesebb üdvözletét küldi.

Bejárjuk Jutlandot. Szép az idő. Sétakocsikázás hintóval, nagyon szimpi. Rád gondolunk.

Jugoszláviába látogatunk. Összerázódott a csapat. Sütkérezünk a napon. Csókok.

Rövid levél Wingate-ből. A nap komoly ellenfél. Nagyon nagyon nagyon nagyon jól érezzük magunkat. 24-e körül megyünk vissza Beauvais-be.

Emlék a Juan-Fenyvesből. Farniente, első osztályú eszem-iszom és rakás barátnő. Valamennyien puszilunk.

A Kedves Kuckó panzióban vagyunk. Szép az idő. Jól érezzük magunkat. Tegnap valamennyien elmentünk megnézni a barlangokat. Az össze idős hölgy és úr La Garenne-ből egyetértésével a legbarátibb üdvözletünket küldöm.

A Continentalban vagyok. Kifogástalan. Nagyon meleg van. Tenisz, ló, golf és kaszinó. Csókok.

Az Orcades-ban vagyunk. Nagyon jó az idő. Találkozás csomó nevetséges alakkal. Az egész nagyon vidám. 10-én jövünk haza.

Yvetot mellett kötöttünk ki. Farniente a parton a napon. Csókok.

Hírek a zyklosi vakációzóktól: sok és csodálatos napozás túl sok heverészéssel a homokon! Ezer ölelés.

A Vienna and Zimmerliben vagyunk. Farniente a tóparton, evezések és kaszinó. Ezer csók.

Fenséges idő, finom ételek, kiváló emberek. a gascogne hotelben vagyunk. Sokat gondolunk rád.

Felfedezősdit játszunk az Atlanti parton. Nagy napozásos szeánszok. Úgy eszünk, mint a sáskák, ahányan csak vagyunk. 1 000 ölelés.

Az Iglesias panzióban vagyunk. Napsütés. Még késő esténként is eszünk. Ezer szerető ölelés neked és családodnak.

/”Kétszáznegyvenhárom valóban színes képeslap”: Le fou parle, 8. sz., 1978 október, 11-16. p./

Georges Perec: Emlékszem a Malet és Isaac-ra

(In: Georges Perec: Penser/Classer. Hachette, Paris, 1985, 73-88. p.)

Azt hittem, pontos emlékeket őrzök régi történelemtankönyveimről; rájöttem, hogy nem maradt belőlük semmi, és amikor megpróbáltam visszaidézni néhány fejezetcímet (Franciaország XIV. Lajos korában, a Nagy Felfedezések, stb.), néhány szókapcsolatot (a prágai defenesztráció, a Pragmatica Sanctio, a Szent Szövetség, a szárazföldi blokád, az augsburgi gyűlés, a hanyatló városok, a pozsonyi béke, a tilsiti egyezmény, a tridenti zsinat, a méregkeverési ügy, az Aranygyapjú Serege, stb.), néhány képet (a nyakában egy nemest és egy papot cipelő paraszt, az 1814-es franciaországi hadjárat térképe, egy karavellát formázó női kalap, stb.), gyakorlatilag semmit nem tudtam felidézni. Szükség lett tehát arra, hogy keressem és szinte véletlenül meg is találjam néhány régi tankönyvemet, s rögtön átlapozva őket – a tördelést követve, melynek nyomán a lapszéli kiemelések, a vastag és a dőlt betűs részek kirajzolják az elveiben megingathatatlan pedagógia szilárd kereteit – történelmünk néhány évszada úgy jelent meg előttem, ahogyan gimnazista generációk bemagolták.

Mint kitűnik, az itt következő kivonatolás egyszerű kivágós játék, s a címek, magyarázatok, kiemelt kulcsszavak, stb. egyszerű felsorolása hatásosan illusztrálja e mesterkélt történelem tanítását, melyben az események, az eszmék és a (jelentős) emberek úgy kerülnek a helyükre, mint egy puzzle darabjai.

CÍMEK

(Malet: A jelenkor, XX. fejezet)

AZ EURÓPAI TERJESZKEDÉS

I. AZ ANGOL GYARMATBIRODALOM KIALAKULÁSA

A BRIT BIRODALOM KIALAKULÁSA – INDIA MEGHÓDÍTÁSA – A SZIPOJLÁZADÁS – A JELENLEGI INDIA – HÓDÍTÁSOK INDIA KÖRNYEZETÉBEN – EGYIPTOM MEGSZÁLLÁSA – AZ EGYIPTOMI SZUDÁN MEGHÓDÍTÁSA – AZ ANGOLOK DÉL-AFRIKÁBAN – RHODÉZIA – ORANJE ÉS TRANSVAAL MEGHÓDÍTÁSA – KELET-AFRIKA, NIGÉRIA – A KANADAI ÁLLAMSZÖVETSÉG – AZ AUSZTRÁL ÁLLAMSZÖVETSÉG – AZ ANGOL IMPERIALIZMUS

II. A FRANCIA GYARMATBIRODALOM KIALAKULÁSA

A FRANCIA BIRODALOM KIALAKULÁSA – ALGÉRIA A HÓDÍTÁS ELŐTT – A HÁBORÚ OKAI – ALGÍR BEVÉTELE – A KORLÁTOZOTT MEGSZÁLLÁS – A MEGHÓDÍTÁS – KONSTANZA BEVÉTELE – ABD-EL-KADER – BUGEAUD – LA SMALA BEVÉTELE; ISLY – A HÓDÍTÁS VÉGE – TUNÉZIA MEGSZÁLLÁSA – A FRANCIAORSZÁGI MOZGALOM – A FRANCIA SZUDÁN – A MEGHÓDÍTÁS – A SZAHARA – FRANCIA-KONGÓ – AZ AFRIKAI BIRODALMI EGYSÉG – MADAGASZKÁR – A MEGHÓDÍTÁS – A FRANCIA INDOKÍNA – A MEGHÓDÍTÁS – KOKINKÍNA BEKEBELEZÉSE – AZ ELSŐ TONKIN HÓDÍTÁS – HÁBORÚ KÍNÁVAL – A JELENLEGI INDOKÍNA – A FRANCIA GYARMATOK ÉRTÉKE

III. KIVÁNDORLÁS ÉS NÉMETORSZÁG KERESKEDELME

A NÉMET KIVÁNDORLÁS – A NÉMET GYARMATOK – A NÉMET IPAR – A NÉMET KERESKEDELEM – A TENGERI KERESKEDÉS – A KERESKEDELEMPOLITIKA – A PÁNGERMÁN MOZGALOM

LAPSZÉLI KIEMELÉSEK

(Malet: Modern történelem, második osztály, IX. fejezet)

A RENESZÁNSZ

A MŰVÉSZEK, A HUMANISTÁK, AZ ÍRÓK ITÁLIÁBAN ÉS FRANCIAORSZÁGBAN

I. A RENESZÁNSZ. JELLEMZŐI

A reneszánsz okai – A mecénások

II. A RENESZÁNSZ ITÁLIÁBAN

A humanisták – Az írók – A művészek – A festők – Leonardo da Vinci -Bramanti – Michelangelo – A szobrász Michelangelo – A festő Michelangelo – Az építész Michelangelo – Michelangelo halála – Raffaello – Andrea del Sarto – Az északi festők, jellemzőik – Giorgione, Tiziano – Correggio – Tintoretto – Veronese – a díszítőművészetek – Az erkölcs a reneszánsz korban.

III. A RENESZÁNSZ FRANCIAORSZÁGBAN

A francia reneszánsz jellege – A humanizmus Franciaországban – A Collège de France – Az írók I. Ferenc korában – Az írók a század második felében – A művészek – A festők – Az építészek – A klasszika ihlette építészek – Bois, Le Lude és a Louvre – a francia hagyomány szobrászai – A klasszika szobrászai – A díszítőművészetek – A művészek életfeltételeinek átalakulása.

IV. A RENESZÁNSZ NÉMETORSZÁGBAN

Németország és a humanizmus – Erasmus – A művészetek – Albert Dürer – Holbein – Itália fölénye

DŐLT BETŰS KIEMELÉSEK

(Malet: XVIII. század, Forradalom, Császárság, első osztály, XII. fejezet:

Franciaország 1789-ben)

Területileg

Politikai szempontból abszolút központosítás Az uralkodó beszél A nép mindenki és mindenki engedelmeskedik a legzavarosabb közigazgatási szervezet

nem volt egységesítve

Társadalom egyenlőtlenség három osztály előjogokkal rendelkezők előjogokkal nem rendelkezők

Király örökös a száli törvény

isteni jog

abszolút

önkényes cenzúra vagyonelkobzás királyi elfogatóparancs

katonai kabinet polgári kabinet

királyi önkény

“Az Udvar a Nemzet sírja volt”

Kancellária Általános pénzügyi felügyelet Királyi kabinet Külügy Háború Tengerészeti miniszter miniszterelnök

Államtanács Legfelső tanács Pénzügyi tanács Rendkívüli tanács Szakágak tanácsa

Központi kormányzás

Főkormányzatok intendánsok

40 kormányzat kormányzók

36 tábornoki kar intendánsok központosított monarchia

választások egyházmegyék kerületek küldöttek

nem egységesített monarhia volt

Közigazgatási körzetek Választási körzetek a sóadó hét különböző fajtája

írott jog szokásjog

öt hatalmas gazdaság külhoni tartományok árukivitel

“csak a civódó nép indokolatlan tömörülése”

panaszok felterjesztései

földbirtokosi igazságszolgáltatás kerületek királyi bíróság Adóügyi Bíróság

Elnökségek Parlamentek

hatáskörök egy harmadrész

adományozott címek megvásárolható címek

fűszerek

előkészítő kérdések előzetes kérdések

“A király költségeit nem a bevételek, hanem a kiadásai szabhatják meg”

a rendkívüli

a mérték fejadó huszadok

mérték reális mérték személyes önkényes személyre szabott mérték megbecsült

fejadó

huszad tized egy ötöd

“kárpótlás” “előlegek” 1 a 100-1,1-ből

10 a 100-9,9-ből

A polgár, a munkás, a paraszt keresményének legalább a fele befizetendő az államkasszába

közvetett adók sóadó támogatások főbérlők sóadó megváltott területek adómentes vidék nagy kis sóadó sókötelezettség

sóilletékszedők sócsempészet

támogatás

egyenlőtlenség rendek Papság Nemesség Harmadik rend

előjogokkal rendelkezők tiszteletbeli címek valóságos tisztségek

reguláris világi hivatalosságok

lehetetlen pontosan felmérni három milliárd a dézsmából feudális jogok

tizedek hálaajándék oblátus ajándék másfél milliárd

főpapság kommandatúra

alsópapság plébánosok és vikáriusok címzetes plébánosok túlzott tizedszedés a lelkészi teendőket ellátók a pontos részesedés

a kard nemessége a taláros nemesség nemesek nem nemesek udvari nemesség kisnemesség vidéki nemesség

terménydézsma útadók a szokásosak valóságos előjogok tiszteletbeli előjogok

taláros nemesség

“lecsúszottak”

A pénzügyi zűrzavar így közvetlenül érintette politikai átalakulás

egyenlőség társadalmi reform Sieyes

földbérlők napszámosok felesbérlők földbérlő napszámos felesbérlő cenzussal rendelkezők

“az Állam szamara” terménydézsma a szokásosak terménydézsma a szokásosak

jövedelmének háromnegyede munkatermékük alig egyötödét hagyták ott

egy frank a kilogramm

KÉP ÉS MAGYARÁZAT

(Malet: Modern történelem, 417. p.)

IX. KÁROLY (1550-1574)

Az arcképet François Clouet festette.

Louvre. Fényképezte Braun.

IX. Károly tizenkilenc éves: sápadt, a szemei sárgásak, szemöldöke és haja szőke, serkenő bajuszkája van, puha barkója rövid. Arckifejezése értelmes; de van benne valami mozgalmas és nyugtalan, ami ideges természetre, gyönge akaratra vall, könnyen befolyásolható és irányítható. – Ez a miniatúra pontosságú arckép a francia reneszánsz egyedül jelentős festőjének, François Clouet-nak egyik legremekebb munkája. Bemutatja a tizenhatodik század második felének egyik kedvelt öltözetét. Fekete velúr ujjas fodros szegéllyel, aranyos hímzésű ruhaujjai mint a szárnyak. Zeke – csak egy része látható – és buggyos térdnadrág, arannyal hímzett fehér szaténből; a harisnya feszes, mint egy pólya. Gyöngyökből és azsúrozott gömbökből álló nyaklánc, az alján kereszt. – A fület takaró fekete velúr fejfedő rubinkövekkel és fehér tollakkal. Zsinórdíszes, II. Henrik stílusú vörös karosszék, szegélyén aranyozott szegekkel. Zöld szatén függönyök.

KÖVÉR BETŰS KIEMELÉSEK

(Malet-Isaac: A világ a XIX. században, általános iskola, felső tagozat, harmadik év: a tankönyvek általános összefoglalása, 280-309. p.)

A nyugat-európai modern nemzetek Franciaország Fülöp Ágost Szent Lajos Szép Fülöp VII. Károly XI. Lajos

Anglia Magna Charta Parlament

Spanyolország házasság

Németország Habsburg-Ausztria választott uralkodó

A nagy felfedezések és a hajózási találmányok tájoló lőpor papírgyártás nyomdászat Diaz 1487 Vasco de Gama 1498 Kolumbusz Kristóf 1492 Magellán

A reneszánsz humanisták Kopernikusz Vinci Michelangelo Raffaello kastélyok Marot Rabelais Ronsard Montaigne

Reformáció Luther Kálvin anglikánizmus a Tridenti Zsinat Jézus Társasága

A francia királyság 1498-tól 1559-ig. XII. Lajos I. Ferenc II. Henrik udvar abszolút uralkodók Konkordátum Titkos tanács

Harc az ausztriai ház ellen itáliai háborúk Marignan Ötödik Károly uralkodása Pávia a cateau-cambrésis-i szerződés

A vallásháborúk Medici Katalin Michel de l’Hopital François de Guise Mészárlás Szent Bertalan éjszakáján Coligny Szent Liga Henri de Guise II. Fülöp IV. Henrik nantes-i ediktum

A királyi hatalom visszaállítása Richelieu Mazarin Fronde

Az abszolút monarchia XIV. Lajos

Vallási ügyek a XVII. században kegyelem Alais-nek a nantes-i ediktum visszavonása Janzenisták

Francia túlsúly a XVII. századi Európában a harmincéves háború Gusztáv-Adolf Condé Turenne westfáliai szerződések pireneusi szerződés Örökösödési háború a holland háború az augsburgi liga háborúja a spanyol örökösödési háború Utrecht

A gazdasági élet a XVII. századi Franciaországban Colbert

A XVII. századi szellemi mozgalom Corneille Racine Descartes Pascal Molière La Fontaine Bossuet Velasquez Rubens Rembrandt Kepler Descartes Pascal Galilei Huygens Leibniz Newton

Franciaország és Európa 1715-ben Orániai Vilmos a Porosz Királyság Nagy Péter az orosz nagyhatalom

Franciaország XV. Lajos idején A régensség Law cardinal Fleury Pompadour Du Barry összeütközések a Parlamenttel

Az új eszmék Locke Montesquieu Voltaire Diderot Rousseau szalonok Enciklopédia közgazdászok felvilágosult despotizmus II. József

Franciaország külpolitikája a XVIII. században a lengyel örökösödési háború az osztrák örökösödési háború Fontenoy II. Frigyes Szövetségek felbontása Dupleix a hétéves háború Rosbach Leuthen Lengyelország felosztása felfedezőutak Cook

XVI. Lajos A forradalom előjelei Turgot az amerikai háború Washington az Egyesült Államok függetlensége Necker pénzügyi válság a rendi országgyűlés

A francia forradalom általános okai; Franciaország 1789-ben az adók egyenlőtlen megoszlása feudális jogok

A rendi gyűlések; az alkotmányozó nemzetgyűlés (1789-1791) június 17 nemzetgyűlés június 20 a labdaházi eskü Alkotmányozó nemzetgyűlés július 14 augusztus 4.-e éjszakája Az emberi jogok nyilatkozata október 5-6 a föderáció ünnepe a papság polgári alaptörvénye a király menekülni kíván

A törvényhozó nemzetgyűlés és a háború (1791-1792) Zsirondisták Jakobinusok 1792. április 20. a zsirondista minisztérium hadüzenete 1792. június 20. a braunschweigi kiáltvány augusztus 10.-e nappala a szeptemberi mészárlások Valmy

A Konvent (1792-1795) A királyság eltörlése Zsirondisták Hegypártiak a jemmappes-i koalíció Vendée Forradalmi kormány Robespierre a rémuralom Carnot Fleurus thermidor 9.-e a bale-i és a La Haye-i szerződés iskolaalapítások az 1793-as alkotmány a III. év alkotmányozása

A Direktórium (1795-1799) Bonaperte az itáliai hadjárat a campo-formio-i béke államcsíny fructidor 18.-án államcsíny floréal 22.-én az egyiptomi expedíció második koalíció Zürich államcsíny brumaire 18-19-én

A napóleoni rezsim (1799-1815) A VIII. év alkotmánya Konzulátus az egész életre szóló konzuli tisztség I. Napóleon császár államigazgatási átszervezés Code civil a konkordátum

Napóleon külpolitikája Marengo Hohenlinden a lunéville-i egyezmény az amiens-i egyezmény Camp de Boulogne harmadik koalíció Ulm Austerlitz Trafalgar a pozsonyi egyezmény negyedik koalíció Auerstadt kontinentális blokád Eylau Friedland a tilsiti egyezmények a spanyol háború ötödik koalíció Wagram a bécsi egyezmény hatodik koalíció Moszkva kivonulás Oroszországból hetedik koalíció Lipcse a franciaországi hadjárat lemondás

A restauráció és a Száz Nap a párizsi egyezmény a bécsi kongresszus Száz Nap Waterloo lemondás második párizsi egyezmény

A restauráció kormánya (1815-1830) az 1814-es charta ultrák Független alkotmányozás Fehérterror Elbocsátások X. Károly Júliusi rendeletek Forradalom július 27-28-29.-én

A júliusi monarchia (1830-1848) a revideált 1814-es charta legitimisták republikánusok az ellenállás pártja Guizot katolikus és szocialista pártok az 1848-as februári forradalom

Franciaország külpolitikája 1815-től 1848-ig Szent Szövetség Metternich Navarin entente cordiale Belgium függetlensége az 1840-es keleti válság expedíció Algír bevételére korlátozott megszállás Abd-el-Kader kiterjesztett megszállás Konstanza Bugeaud Isly

A tudományok, a művészetek és az irodalom Franciaországban a XIX. század első felében romantika klasszicizmus Chauteaubriand Lamartine Victor Hugo Vigny Musset Balzac George Sand Augustin Thierry Michelet David Ingres Géricault Delacroix Rude Barye gépesítés nagyipar gőzhajók vasút villamos telegráf szocialisták

A Második Köztársaság (1848-1851) ideiglenes kormány mérsékelt szocialisták nemzeti műhelyek Alkotmányozó Nemzetgyűlés május 15 júniusi napok az 1848-as alkotmány Louis Napoleon Törvényhozói nemzetgyűlés a Falloux-törvény Államcsíny 1851 december 2.-án

A Második Császárság (1852-1870) III. Napóleon császár az 1852-es alkotmány autoriter császárság liberális császárság Néppárt Ollivier parlamentáris miniszter az 1870 szeptember 4.-i forradalom

III. Napóleon külpolitikája a krími háború Szevasztopol a párizsi kongresszus az itáliai háború Magenta Solferino Nizza és Szavoja átengedése a római kérdés a mexikói háború Sadowa

Az 1870-es háború az emsi sürgöny Moltke Froeschwiller Beaune-la-Rolande Loigny Champigny Mans Saint-Quentin Héricourt Buzenval a frankfurti egyezmény

Harmadik Köztársaság Harmadik Nemzetgyűlés március 18.-a Kommün véres hét a vidék felszabadítása erkölcsi rend az 1875-ös alkotmány Parlamentáris köztársaság 1877 május 16 J. Ferry oktatási törvénye

Egy új francia gyarmatbirodalom kialakulása Algéria Tunézia Szenegál Szudán Francia-Kongó Madagaszkár Kokinkína Kambodzsa Tonkin Annam

Tudományos mozgalom Franciaországban a XIX. század második felében Sainte-Claire Deville Wurtz Pasteur Berthelot Claude Bernard Pasteur Renard léghajózás

Európa 1815 után, a Szent Szövetség Szent Szövetség Metternich a kongresszusi és a beavatkozási politika a karlsbadi és a bécsi kongresszus a laybach-i, a veronai kongresszus Az 1830-as forradalom Belgium függetlensége

Az olasz egység (1859-1870) 1848 Custozza Novare Cavour győztes háború Ausztria ellen (1859) Garibaldi, Itália királya Velence a római kérdés

A német egység (1866-1871) 1848 a frankfurti parlament Korlátozott egyesítés az olmützi visszavonulás Bismark a hercegségek viszálya Sadowa az észak-német föderáció háború Franciaország ellen a német császár

A keleti kérdés a XIX. században szerb felkelés görög felkelés az orosz-török viszály a krími háború a balkáni háború a berlini kongresszus bolgár egység görög-török háború török forradalom

A korabeli Európa: a szövetségek és a fegyverszünet a három császár megegyezése hármas szövetség francia-orosz szövetség francia-angol megegyezés, fegyverszünet

Az alkotmányos államberendezkedések eredete az 1688-as forradalom népszuverenitás parlamentarizmus amerikai forradalom francia forradalom

A parlamentáris királyság; Anglia az 1832-es reform Írország kérdése

A köztársaságok, Franciaország és Svájc Franciaország 1875 Parlamentáris köztársaság Svájc közvetlen kormányzás

A köztársaságok, Amerika és Ausztrália Az Egyesült Államok bevándorlás a függetlenségi háború a Monroe-elv Latin-Amerika függetlenség polgárháború argentin köztársaság Ausztrália a demokratikus intézmények kifejlődése szocialista irányúltságú törvényhozás

A föderatív monarchiák, Németország és Ausztria-Magyarország Németország Bismark katolikus mozgalom II. Vilmos Elzász-Lotharingia Ausztria-Magyarország a nemzetiségek követelései dualista államberendezkedés a csehek

Az utolsó abszolút monarchiák Oroszország egyeduralom I. Miklós, II. Sándor, jobbágyfelszabadítás terrorista mozgalom 1905 forradalmi agitáció Törökország két forradalom 1876 1908 Kína patriarchális zsarnokság Japán Köztársaság feudális királyság Shogun az 1868-as forradalom

A gazdasági átalakulások nagyipar gőzhajók távíró drót nélküli telefon papírpénz a protekcionista állam

Afrika felosztása a berlini konferencia Franciaország Marokkó Anglia a búrok a transvaali háború Egyiptom Belgium a független Kongó Németország Spanyolország Portugália Olaszország

Az európaiak Ázsiában Anglia India meghódítása oroszok Közép-Ázsia Franciaország az ópiumháború a francia-angol expedíció a koreai háború a boxerlázadás a mandzsúriai háború

A gyarmati politika gyarmati autonómia a bennszülött-kérdés hosszú vasútvonalak

A társadalmi fejlődés rabszolgakereskedelem, szolgaság a fekete kérdés az agrárkérdés vallásszabadság az állam és az egyház szétválasztása ingyenes kötelező elemi oktatás kötelező sorkatonai szolgálat

A szocialista mozgalom szocialista doktrinák szocialista pártok szövetkezeti szervezetek munkás törvényhozás

(Bibliográfiai tájékoztató: “Je me souviens de Malet et Isaac”: H-Histoire, 1. sz., 1979 március, 197-209. p.)

Georges Perec: Születtem

(In: Georges Perec: Je suis né. Éditions du Seuil, Paris, 1990., 9-14. p.)

70. IX. 7.

Carros

Születtem 36. 3. 7.-én. Hány tucatszor, hány százszor írtam le ezt a mondatot? Nem tudom. De azt tudom, hogy igen régen kezdtem el, mielőtt még egy önéletrajz terve fölmerült bennem. Egy Álarcot öltök című silány regény és egy ugyanilyen rossz, Gradus ad Parnassum című elbeszélés anyagává tettem (az utóbbi egyébként az előbbi rossz átdolgozása volt).

Először is figyeljük meg, hogy egy ilyen mondat teljes, kerek egészet alkot. Nehéz elképzelni, hogy egy szöveg így kezdődjön:

Születtem.

Ellenben a pontos dátum után leállhatunk.

Születtem 1936 március 7.-én. Végpont. Ezt csinálom több hónapja. Ezt csinálom már 34 és fél éve, ma is!

Általában folytatás következik. Szép kezdés ez, mely pontosításokat, sok pontosítást, egy egész történetet igényel.

Születtem 0000 december 25.-én. Apám, úgy mondják, ács volt. Nem sokkal születésem után idegenek jöttek és el kellett menekülni Egyiptomba. Ebből értettem meg, hogy zsidó vagyok és ezekben a körülményekben kell meglátni ama szilárd döntés eredetét, hogy maradni tilos. A folytatást ismerik…

A folytatás szinte teljes lehetetlensége, az egyszer már közölt “Születtem 36. 3. 7.-én” adta – ma már bánom – az imént emlegetett könyvek anyagát: az Álarcot öltök szövegében az elbeszélő úgy 3-szor mesélte el élete folyását, a 3 elbeszélés egyformán hamis (“egy írott vallomás mindig hazudik”, ekkoriban habzsoltam Svevót), ugyanakkor egymástól jelentősen eltérő volt.

Nem az a kérdés, hogy “miért folytatni tovább?”, sem az, hogy “miért nem jutok el a folytatáshoz?” (e kérdésekre a szövegegyüttes 3. egységében kellett volna választ adnom), hanem az, hogy “hogyan folytatni tovább?”.

Tény, hogy újra a kiinduló pontnál vagyok. Születtem 36. 3. 7.-én. Legyen. Rágyújtok egy cigarettára, körbemegyek az úszómedence szélén, pedig nem akarok fürödni, könyvekbe lapozok bele, mintaszerű kezdetet keresve (születtem… -án/-én): így bukkanok rá Marcia Davenport önéletrajzára, Too strong for fantasy, melyről minden, amit tudok, annyi, hogy zenéről szól és Csehszlovákiáról; vannak benne fényképek és van mutatója. Alaposabban át fogom olvasni. Ráakadok Anna Frank naplójára is (a magam számára nem sok hasznosíthatót találok benne), Elmer Luchterhand két (a kutatóhely kérésére rövidített) tanulmányára a szociális magatartásmódokról a táborokban. Vagy pedig pasziánszozom, pötyögtetek a félig szétesett zongorán (vagyis közvetlenül a húrokon), belenézek egy már nem friss France-Soirba, megborotválkozom, lenyomok egy kis sört, stb. (körömrágás, a lábkörmök piszkálása, járkálás fel és alá).

Persze a legkifinomultabb (?) halogatás: már 3 oldalnyit beleírni ebbe a füzetbe és nem folytatni tovább…

Vagy van folytatás, vagy nincs…

Vagy van elmesélhető folytatás, vagy nincs.

Menjünk bele a topikába: Micsoda? Ki? Mikor? Hol? Hogyan? Miért?

Micsoda? Születtem.

Ki? Én.

Mikor? 1936 március 7.-én.

Még pontosabban? Az órát nem tudom; meg kellett volna (kellene) néznem egy anyakönyvi nyilvántartásban. Mondjuk, hogy este 9-kor. Arra is szükség lenne, hogy valamikor elmenjek a Nemzeti Könyvtárba, kikérjem e nap néhány napilapját és megnézzem, mi történt ekkor. Sokáig azt hittem, Hitler 36 március 7.-én vonult be Lengyelországba. Vagy a dátumot, vagy az országot illetően tévedtem. Talán 39-ben történt (nem hiszem), esetleg Csehszlovákiáról (hihető?) vagy Ausztriáról van szó. A Szudéták, az Anschluss, Danzig vagy a Saar-vidék, ezt a történetet nagyon rosszul ismerem, pedig számomra életbevágó. Mindenesetre Hitler már rég hatalmon volt és voltak már táborok.

Hol? Párizsban. Nem a 20. kerületben, mint sokáig hittem, hanem a 19.-ben. Bizonyára egy szülészeten: az utca neve nem jut eszembe (ezt is megtalálhatnám egy anyakönyvi nyilvántartásban).

Hogyan? Miért?

Miért? Ez egy jó kérdés, ahogy Lucy Van Pelt mondaná.

Szinte azonnal, hogy tudatták a világra jöttüket, a jobb szerzők néhány pontos adattal szolgálnak a szüleikről.

Apámat Icek Judkónak hívták, vagyis Isaac Joseph-nek vagy Isidore-nak, ha jól tudom. A nővére és az unokahúga Isie néven emlékszik rá. Ami engem illet, én mindig makacsul kitartottam az André mellett.

70. szept. 8.

Carros

Ma többnyire különféle színekkel játszadozom: tinták és olajfestékek, temperák és festőkések.

Délután 4 óra van, esetleg megpróbálok dolgozni: elhatározásom egyértelmű (ha úgy tetszik), feszélyezettségem tettetett: az írás beidegződései, retorikai műfogások. Szemérmességem nem tart vissza (mindenesetre nem egy lényeges ellenérv). Tehát: micsoda? Aztán megtorpanok a feladat nagysága előtt: még egyszer legombolyítani a gombolyagot, egészen végig, nem tudom, hány héten, hónapon vagy éven keresztül (12 év, ha a Helyek szerkesztésére felállított szabályt követem) bezárkózni az újra meg újra, egészen a csömörig és az émelygésig ismételgetett emlékeim zárt világába.

/Bibliográfiai tájékoztató: A “Születtem” címet mi adtuk a W avagy a gyerekkori emlék önéletrajzi előzményeit tartalmazó “Kis fekete füzet” (Fonds Georges Perec) eme részének, mely már megjelent 1988-ban a Cahiers Georges Perec 2. számában (Textuel 34/44, 21. sz., Université Paris-VII-Jussieu), 161-163. p./

Georges Perec: A Vilin utca

/La rue Vilin/

(In: Georges Perec: l’infra-ordinaire. Éditions du Seuil, 1989, 15-31.)

1969. február 27., csütörtök

16 óra tájban

A Vilin utca a Couronnes utca 29-nél kezdődik, az új ingatlanokkal, az újkeletű mérsékelt bérű lakásokkal szemben, melyeknek már van némi patinájuk.

Jobbra (páros oldal) egy épület három homlokzattal: az egyik a Vilin utcára, a másik a Couronnes utcára, a keskeny harmadik a két utca közötti sarokra néz: a földszinten egy kávézó és étterem, égszínkék kirakatát sárgával élénkítették.

Balra (páratlan oldal) az 1. számú házat nemrég festették újra. Nekem azt mondták, itt laktak anyám szülei. A bejárat kis beugrójában nincs levélszekrény. A földszinten egy régen bútorzati bolt (még most is láthatók a betűk: BÚTOROK), amiből később rövidárubolt lett, ha jól veszem ki a kirakatban látható dolgokból. A bolt zárva és nincsen kivilágítva.

A 2. számú házból dzsessz hallatszik, revival (Sidney Bechet? vagy inkább Maxim Saury).

A páratlan oldalon: egy festékbolt

a 3. számú épületet nemrég festették újra

Konfekció Ruházat

“A JÓ MUNKÁRA”

“PÁRIZSI TEJ”

A 3. szám után az épületeket nem renoválták.

Az 5. szám alatt kelmefestő “Az Öltözködés Doktorához”, aztán BESNARD Konfekció.

Szemben, a 4. szám alatt: Gombkötő.

A 7. szám alatt fémből kivágva: POMPA

a homlokzaton Pompa Couppez és Chapuis: látszik, hogy a bolt régóta

zárva.

Azután, még mindig a páratlan oldalon egy azonosíthatatlan, kis műhely.

A 9. szám alatt Restaurant-Bar Marcel

A 6. alatt Vízvezetékszerelő

A 6. szám alatt Soprani Fodrász

A 9. és 11. szám alatt két bezárt műhely

A 11. szám alatt Vilin Mosoda

A 11. szám után egy betonkerítés, egészen a Julien-Lacroix utca sarkáig.

A 10. szám: Bőrkikészítés

A 10. szám alatt egy régi papírkereskedés rövidáruüzlet

A 12. szám alatt, a sarkon: H. Selibter, Nadrágok minden méretben.

A páratlan oldalon a járda mentén szinte végig autók állnak.

Az utca érezhetően ugyanúgy lejt (elég erősen) végig az utcán. Az utca kövezett. A Julien-Lacroix utca szinte pontosan a közepénél keresztezi az első – és hosszabb – részét.

A kereszteződésben (a két utca páratlan oldalán) egy ház áll, első emeletén kovácsoltvas erkély, a falon kétszer is szereplő utasítás:

VIGYÁZAT, LÉPCSŐ

Lépcsőnek nyoma sincs; valamivel később jövünk rá, hogy az utca végén lévő lépcsőkről van szó: ha autóval jövünk a Julien-Lacroix utcából, a Vilin utca zsákutca.

A kereszteződésben (a Vilin utca páratlan oldalán, a másik páros oldalán) a préfontaines-i borok (amennyiben hihetünk a cégtáblának) és a postillon-i borok (a bejárat fölötti védőernyő szerint) lerakata, élelmiszerbolt.

A 19. szám alatt egy hosszú, földszintes ház.

A 16. szám alatt egy bezárt bolt, talán hentesüzlet lehetett.

A 18. szám alatt egy szálló, alul kávézóval: a Hotel de Constantine.

A 22. szám alatt egy régi kávézó, bezárt, kivilágítatlan: a falon kivehető egy nagy ovális tükör. Fölötte, az első emeleten hosszú erkély kovácsoltvas ráccsal, száradó fehérneműk. A kávézó ajtaján felirat:

A HÁZ MINDEN VASÁRNAP ZÁRVA

A 24. szám alatt (ebben a házban éltem):

Először egy földszintes épület, az ajtó befalazva; körben még láthatók a festéknyomok, fölötte nagyon halvány felirat:

FODRÁSZAT NŐK

Majd egy alacsony fal, az ajtó egy hosszú, kövezett udvarra nyílik, az udvar szintje magasabb az utcaszintnél (két vagy három lépcsőfok). Jobbfelől egy hosszú földszintes épület (innen egykor a fodrászat befalazott ajtaján keresztül lehetett kijutni az utcára) két beton feljáróval (mi ebben az épületben laktunk; a fodrászat az anyámé volt).

Hátul egy idomtalan építmény. Balra nyúlketrecek.

Hátulról kijött egy öregember, lement a három lépcsőfokon, ami a “mi” lakásunkhoz vezetett. Egy másik öregember bejött, a hátán egy nehéz (vászon?) batyuval. Majd végül egy kislány.

Szemben, a 25. szám alatt egy ház, két bejárata egy hosszú és árnyékos udvarra nyílik, bolt van itt, úgy tűnik, zárva, de belülről szabályos zajok jönnek ki: mint a kalapácsütések, csak sokkal “gépiesebbek” és nem olyan erősek; a piszkos kirakatüvegen keresztül kivehetünk egy varrógépet, de nem használja senki.

A 27. szám alatt egy bezárt bolt, “La Maison du Taleth”, még láthatók a héber betűk és a MOHEL, CHOHET, PAPÍR ÍRÓSZER, KULTÚRCIKKEK, JÁTÉKOK szavak.

A 29. szám helyén jelenleg fehér kőkerítés áll. A 31. számú ház oldalán még láthatók a szobák sárga és elsárgult tapétájának nyomai.

A 31. szám egy befalazott ház. Az első két emeleten az ablakok zárva. A harmadik emeleten még vannak függönyök. A földszinten befalazott bolt

ERŐ FÉNY

A. MARTIN

TEKERCSELÉS MOTOR

MINDENFÉLE ÜZEMI BERENDEZÉSEK

A 33. szám egy befalazott épület.

Au utca jobb felé körülbelül 30° szögben elkanyarodik. A páros oldalon az utca a 38. számnál végetér; itt van egy vörös téglás kis ház, utána a Julien-Lacroix köz felől jövő lépcső; innen indul a Couronnes utca, csak valamivel lejjebb, mint a Vilin utca. Majd egy nagy üres terület jön, homok és gyér fű.

A páratlan oldalon, a 49. számnál az utca balfelé egy szintén körülbelül 30° második kanyart vesz: ez hosszan elnyúló S alakot ad az utcának (mint a jelben).

A páratlan oldalon, az 53-55. szám után az utca egy lépcsőben végződik, pontosabban három lépcsőben, ami szintén kettős kanyart vesz (olyan S alakot, mint egy fordított kérdőjel).

A 49. szám alatt kétemeletes sárga ház áll, a teteje cink. Az első emeleten két ablak. Ez egyikből (tőlem jobbra) egy idős hölgy néz ki rám. A földszinten (régen?) egy “KŐMŰVES VÁLLALKOZÁS” volt.

A 47. szám alatt egy befalazott ház, vörös festéknyomok a falakon. A 45. szám alatt egy bezárt bolt és egy háromemeletes épület, ami egykor a

HOTEL DU MONT-BLANC

volt (“Bútorozott Szobák és Lakrészek”).

A 34. szám alatt egy régi Bor és Pálinka.

Mindenütt vakablakok.

Az 53-55. szám alatt egy Vins & Charbons volt “A HEGYI PIHENŐHÖZ”: középen, fentről lefelé az ingatlant kettéosztották, ‘68.4.5-én (ez a dátum van fölírva a gipszburkolatra). A három ajtót és az első emelet három ablakát befalazták.

A lépcső tetején egy kis kereszteződéshez érünk; balra nyílik a Piat utca, egyenesen az Envierges utca, jobbra a Transvaal utca. Az Envierges és a Transvaal utca kereszteződésénél egy szép, okkersárga pékség áll. A lépcsőkorlát mellett a lámpaoszlophoz támasztva egy állatbőrt utánzó, élénk színekkel kifestett motorkerékpár. A korlátra egy percre rákönyököl két algériai férfi. A lépcsőn két feketebőrű férfi megy felfelé. A borús idő ellenére viszonylag messzire ellátni: templomok, új, magas épületek, a Panthéon (?).

Az üres teleken két gyerek párbajozik fakardokkal.

Este hétkor indultam vissza, szinte futva, hogy lássam, milyen a Vilin utca, amikor leszáll az este. Nagyon kevés ablak világít – épületenként alig kettő – az utca felső részén, az elején valamivel több. A 22. szám alatti régi kávézó kivilágítva, teli van algériaiakkal. Ez egyben hotel is (láttam egy “Szobaárak” feliratot).

Több bolt, melyekről azt hittem, végleg bezártak, ki van világítva belülről.

1970. június 25., csütörtök

16 óra tájban

A Belleville bulváron piac nyílt. Útfelbontás, mely folytatódik a Courobbe utcában. Építkezés alatt álló ház a J.-P.-Timbaud utca sarkán. A Couronne utca sarkán lebontottak egy egész háztömböt. Valamivel odébb, a bulváron a PRFK kocsijai (az újabb zsidó-arab incidensek miatt).

A Vilin utcára behajtani tilos; nem lehet végigmenni rajta. Az autók a páratlan oldalon parkolnak.

Az 1. és a 3. számú ház fala felújítva. Az 1. szám alatt van egy bezárt élelmiszerbolt és egy még nyitott rövidáruüzlet. A második emeleten az ablakban egy férfi.

A 3. szám alatt egy festékbolt és egy ruhabolt. A festékbolt elárusítónője hivatalos embernek néz:

– Bontani jönnek, ugye?

A 2. szám alatt egy kávézó és vendéglő, a 4. alatt egy gombkötő. Útfelbontás: gázbevezetés.

Az 5. szám alatt Párizsi Tej, Az Öltözködés Doktorához, Kelmefestés Javítás, Besnard Konfekció.

Hallani, hogy fent arab zene szól.

A 6. szám alatt Öntöde. A Soprani Fodrászat, Csütörtökönként este is (úgy látszik, az üzletet újraindították).

A 7. szám latt Pompa COUPPEZ (zárva): a háromból két emelet befalazva. Rövid felirat, filctollakkal, a vörös kivételével elmosódott. Veszek kedd, szerda.

A 8. szám alatt egy háromemeletes ház, az ablakokban két nő. A 9. szám alatt a MARCEL vendéglő és ivó, s egy bezárt műhely. A 10. zárva, Bőrkikészítés igény szerint, és egy írószer-rövidáru, szintén zárva. A 11. szám alatt egy bezárt bolt; a 13. egy kopott kék homlokzatú mosoda. A második emeleten befalazott lakás. A 12. szám egy ötemeletes épület. A földszinten Selibter, Nadrágok Minden Méretben. A 14. számú egy befalazott ház, a 15. számú is az (a Julien-Lacroix utca kereszteződésénél). A 16. szám egy régi hentesüzlet? A 17. egy régi élelmiszerboltból lett kávézó-söröző (fehérrel felfestették a bejáratra: KÁVÉZÓ-SÖRÖZŐ). A 19., a 21. és a 23. szám alatt egyemeletes, lepusztult épületek; a 20. szám egy négyemeletes, lepusztult épület, a negyedik emelet befalazva. A 22. szám egy hotal és kávézó? A 24. szám alatt, a kis udvarban, a szeneskamra tetején egy macska. A FODRÁSZAT NŐK felirat még olvasható. Választási plakátok. A 25. szám egy bezárt bolt. A 26. szám egy befalazott, földszintes ház. A 27. szám egy bezárt bolt. Aztán a 41. számig betonkerítés. A 30. szám alatti kétemeletes ház egy részét befalazták; divatárubolt. A 32. szám alatt bedeszkázott helyiségek (Bor és Pálinka). A 34. számot szinte teljesen befalazták. A 36. szám után kezdődik az üres terület.

A 41. számtól a 49.-ig az összes épület befalazva, köztük, a 45. szám alatt, a HOTEL DU MONT-BLANC. A 49. szám egy sárga ház, egy régi kőműves vállalkozás, az első emeleti ablakban egy hölgy. Az 51., 63., 55. szám túlélő épület (A HEGYI PIHENŐ, Bor és Pálinka).

1971. január 13., szerda

Száraz, hűvös idő. Napsütés.

Az 1. szám kapuja fölött háromszögletű oromdísz. A baloldali bolt – napellenzője kékre festve, lelógó, szakadozott eleje vörös – zárva van. A jobboldali bolt talán szabás-varráshoz árul eszközöket. A 3. szám alatt festékbolt és “Szívesen látjuk”, Konfekció, rövidáru. A 2. szám kávézó és étterem. A 4. szám alatt gombkötő. Az 5. szám alatt Párizsi Tej és Az Öltözködés Doktorához, Kelmefestés, Pressing, Besnard, Konfekció. A 7. szám lebontott épület, előtte kerítés, rajta kiragasztva A Nép ügye. A 6. szám alatt Öntöde és Fodrászat. A 9. szám kávézó-vendéglő-ivó: MARCEL’S, és egy bezárt bolt. A 11. szám alatt bezárt bolt és VILIN-MOSODA (a Julien-Lacroix utca sarkán):

Költözés alatt

Végleges zárás

December 24-én

A 10. szám alatt Bőrkikészítés igény szerint, és egy bezárt írószerbolt-rövidáru. A 12. szám alatt Nadrágok minden méretben. A 14. egy bezárt ház, a 15. egy lerombolt ház. A 17. szám alatt Pinceborozó; a napellenzőn: HADDADI FARIDHOZ; a bejáraton:

Novo Otvoren

Jugoslovenski

Cafe-restoran

Kod Milene

A zöld színű hentesüzlet bezárt, ahogy a másik bolt is. A 18-as szám: HOTEL DE CONSTANTIN, kávézó-söröző; a 22. szám alatt hotel és kávézó; a 19. és 21. szám alatt bedeszkázott házak; a 26. alatt? A 24. számnál: fodrászat nők (az üzlet nincs meg, csak a festett felirat nyoma a falon); a 24-es szám udvarában fémcsövek; szemközt munkások javítják a tetőt (egy Couronnes utcai épületben?). Távolabb emelődaruk.

25, 27: bezárt boltok; a 27-es után: kerítések. A 28. szám alatt egy még lakott ház; a 30.-ban egy divatárubolt, angol nyelvű felirata MODES; a 32.-ben: bezárt Borok & Pálinka. A 34. és a 36. szám két odú. A 36-osból kijön egy nő: 36 éve itt él; csak három hónapra jött ide, nagyon jól emlékszik a 24-es szám fpdrásznőjére:

– Nem maradt meg túl soká.

A 41., a 43., a 45. szám (Hotel de Mont-Blanc) egy-egy befalazott ház. Az 53-55. szám (A Hegyi Pihenő, borok) bezárva. Rajta túl üres terület. Egy csarnok, új felirattal:

MŰANYAG KÉSZÍTMÉNYEK

1972. november 5., vasárnap

tizennégy óra tájban

Az 1. szám még mindig megvan. A 2., a 3.: festékek és “Szívesen látjuk” konfekció; a 4.: Gombkötő (zárva); az 5.: Tejcsarnokból lett öntöde? A 6.: fodrászat. A 7. lebontva. A 8., a 9.? A 10.: bőrkikészítés; a 11. lebontva; a 12.: Selibter, a 13. lebontva; a 14.: egy lebontott épület, egy még álló műhely; a 15. teljesen lebontva. A 16.? A 17.: pinceborozó. A 18.: Hotel de Constantin. 19? 20? 21 lebontva. 22: hotel és kávézó. 23? 24 még mindig érintetlen, 25: egy bezárt bolt, 26: befalazott ablakok, 27 befalazva, 28, 30, 36 még mindig áll.

A 24-es udvarában egy cirmos és egy fekete macska.

A 27. szám után a páratlan oldalon már nincs semmi; a páros oldalon a 36. szám után már nincs semmi. A 30. számú épületen Johnny Halliday-plakátok.

Magasan fönt: MŰANYAG KÉSZÍTMÉNYEK.

Az üres területen lebontott szerelőműhely.

Galambok, macskák, autóvázak.

Találkoztam egy 10 éves gyerekkel; a 16. számú házban született: nyolc hét múlva megy vissza hazájába, Izraelbe.

1974. november 21., csütörtök

13 óra körül

A modern lakóépületek építése a Couronnes utca tetején befejeződött.

Úgy látszik, néhány lakó még van a Vilin utca végén: összegyűjtött szemetesbálák, száradó ruha az ablakokban.

Az 1-es még érintetlen. A 7. szám alatt üres tér van és kerítés. Besnard Konfekció az 5. szám alatt, bezárva; a 9. szám alatt a MARCEL’S vendéglő és ivó bezárva; a 6. szám alatt egy nyitvatartó (fodrász)üzlet és egy bezárt bolt; a 4. szám alatt egy gombkötő?

A Vilin és a Julien-Lacroix utca kereszteződésében már csak a Selibter, Nadrágok áll; a másik három utcasarokból kettő üres telek, a harmadik egy teljesen befalazott épület.

A 18-as és a 22-es kávézó és hotel még áll, ahogy a 20-as és a 24-es szám is.

A páratlan oldalon a 21-es bontás alatt (látni a bulldózerokat, az exkavátorokat, a tüzeket), a 23-as és a 25-ös külső falai lerombolva. A 25. szám után már nincs semmi.

A 26. szám helyén lakóhelynek berendezett kisbusz áll. Autóvázak.

Össze nem gyűjtött szemetescsomagok (a Julien-Lacroix utcában a sztrájkoló szemétszállítókat katonai szakaszok váltották fel).

Az út közepén egy halott veréb.

A 30. szám alatt falragasz:

Párizsi kerületi önkormányzati választások

1974. augusztus 25-26-27.

A 28-as és a 30-as kisajátítása

Szabad közterület kialakítása

a párizsi 20. kerületben

A 30-ason túl semmi. Kerítések, üres telkek, szerte autóroncsok. Választási plakátok a kerítéseken.

1975. szeptember 27.

Éjjel 2 óra tájban

A páratlan oldalon szinte teljesen végig betonkerítések. Az egyiken graffiti:

MUNKA = KÍN

(Georges Perec: La rue Vilin, in: l’infra-ordinaire, Éditions du Seuil, Paris, 1989, 15-31. p. Első megjelenés: L’Humanité, 1977. november 11., 2. p.)

Georges Perec: Három újra megtalált szoba

/Trois chambres retrouvées/

(In: Georges Perec: Penser/Classer. Hachette, Paris, 1985, 25-29. p.)

Blévy: az első kisszoba

Tényleg egészen kicsi szoba volt; talán három méter hosszú és alig két méter széles. Az ágy a sarokban állt, mindjárt az ajtótól balra; azt hiszem, vaságy volt. Az ágy fejétől balra volt az ablak, egy kis utcára nézett (a Brézolles utcára?) és a szemközti ház kertjének falára; nagy birtok volt, ahová soha nem mentem be.

Az ággyal szemben lévő falnál kandalló állt (fölötte nagy tükör?) és a két oldalán faliszekrények: a bal oldalon lévőben tartottam a holmijaimat, a jobboldaliban könyvek voltak, szünidei olvasmányok, valahogy bezsúfolva. Főleg krimik és tudományos-fantasztikus regények, a Rejtélyújság, a Gyanú, az Alfred Hitchcock Magazin, a Fikció teljes sorozata és olyan sorozatok, melyek nevét elfelejtettem (Galaxis?).

Tulajdonképpen itt olvastam végig az összes krimit, melyet valaha alaposan elolvastam és még arra is emlékszem, hogy nagyobb hatást tettek rám, mint amikor véletlenül újraolvastam vagy évek alatt összekeresgettem őket, s ma azon gondolkodom, hogy miért: az Agatha Christie-k természetesen, de különösen az Hercule Poirot-k, ugyanúgy, mint a Foggal-körömmel Bill Ballingertől, A központi déli pályaudvar (William Irishtól), a Jók a halálra (Pat McGeertől?), A 9 lándzsa John Amilától, Az álmodó kristály Theodore Sturgeontól (bizony egyáltalán nem sci-fi), A gorillakirálynő Sprague de Camptól, amely, ha jól meggondolom, eléggé közepesnek tűnik, és egy novellagyűjtemény, melynek az volt a címe, hogy Űrbázisok a végtelenben.

Az ablak előtt egy asztal állt nádszékkel: kínos szünidei emlék egy sikerületlen érettségi utáni júniusi felkészülésről; az ablakkal szemközti falnál egy kis fiókos szekrény állt. Többre nem emlékszem, sem a lámpákra (fa foglalatú kis égő?), sem a tapétára, sem arra a (két?) reprodukcióra, ami bizonyára ott lógott a falon.

II. Nivillers

Az 50-es évek legelején, az egyik nyár végén néhány napot egy vidéki házban töltöttem Nivillers-ben, közel Beauvais-hoz. Körülbelül tizenöt éves voltam. Ez egy nagy gonddal és jó ízléssel berendezett, igen kedves ház volt, és emlékezetemben úgy él, hogy a szabadságukat itt töltő felnőtteknek az volt az egyetlen gondja, hogy ne nyúljak semmihez.

Nem szobában aludtam, hanem a főépülethez csatolt melléképületek egyikében, egy gazdasági helyiségben, talán egy régi csűrben vagy sütőházban, amiből borozásra való helyet alakítottak ki: a hosszú, eléggé keskeny, alacsony mennyezetű, enyhén mélyített (három lépcsőfokon kellett lejönni ide), két kis négyszögletes ablaknyílással ellátott helyiség tökéletesen alkalmas volt efféle használatra és a kevés tárgy is – egy nagy tűzhely magas ráccsal (egyike az olyan tűzhelyeknek, amilyenekről rögtön mesélni akarunk, jóllehet nyilvánvalóan tévedés, hogy egy egész ökröt meg lehetett volna sütni rajta), a tűzhely mellett polcként szolgáló vastag gerendán tartott ón mérőeszközök és egy hosszú (menzához illő) asztal, mellette két nagyon hosszú pad – elegendő volt ahhoz, hogy megteremtsék azoknak a homályos és patinás termeknek a hangulatát, melyekben Athos rábízta d’Artagnanra szívfájdalmait (A három testőr olvasmánya még ma is meglehetősen elevenen él bennem).

Az ágy – egy nagyon keskeny lóca – némileg elütött ettől az egésztől; a többi fontos részletet elfelejtettem.

A házból csak egyetlen dologra emlékszem: egyik nap kinyitottam egy porcelán dobozt. Cigaretták voltak benne, egészen biztosan már több esztendeje. A papír megsárgult, a cigaretták megszikkadtak és megkeményedtek, mint a halott dolgok.

Ez az év volt az én nagy (és egyébként egyetlen) bicikliző évem. Félverseny biciklim volt, a kormányát ad hocbukoplaszttal tekertem körbe, mint az igazi profik és ezzel mentem vissza Párizsba, Louison Bobet-nek képzelve magam.

III. Enghien

1946-ban vagy 1947-ben (tíz vagy tizenegy évesen) két hétre gyógyulni mentem Enghienbe (ekkoriban állandóan homloküreg-gyulladásom volt). Egy (kövér?) asszonynál voltam elszállásolva; róla csak annyira emlékszem, hogy első este megkérdezte, szoktam-e imádkozni elalvás előtt.

Az ágy a helyiség egyik sarkában állt. Amikor lefeküdtem, a fal balra volt, az ajtó pedig az ágy meghosszabbításában. Az ablak jobbra volt. Az ágy feje fölött kereszt lógott, rajta ferdén egy hangaszál.

Első éjszaka a szemhéjamat megcsípte egy szúnyog és a szemem több napon át rettenetesen duzzadt volt.

Magáról a gyógyüdülésről semmilyen más emlékem nincsen. Csak az, hogy valaha voltam ilyenen. Úgy rémlik, hogy üvegekből langyos, rozsdaszínű vizet kellett inni, rossz volt (záptojás szagú?), és vízsugár alá kellett beállni. Mindez gyakorlatilag semmilyen hatással nem volt a homloküreg-gyulladásomra, amely huszonéves koromig ellenállt szinte az összes elszenvedett kezelésnek.

(1977 október)

/Bibliográfiai tájékoztató: Három újra megtalált szoba: Les Nouvelles littéraires, 2612. sz., 1977 november 24, 20. p. Miután e szöveg a Nouvelles littéraires közlésében torzult, kézirat hiányában ésszerűnek ítéltük, hogy úgy állítjuk helyre, ahogyan itt megjelenik./

Georges Perec: Feljegyzések azokra a tárgyakra vonatkozóan, melyek az íróasztalomon vannak

/Notes concernant les objets qui sont sur ma table de travail/

(In: Georges Perec: Penser/Classer. Hachette, Paris, 1985, 17-23. p.)

Az íróasztalomon számos tárgy található. A legrégrebbi kétségtelenül a töltőtollam; a legújabb egy kis kerek hamutartó, a múlt héten vettem; fehér kerámia, díszítése a bejrúti mártírok emlékművét ábrázolja (a 14-es háborúról van szó, nem arról, amelyik most tört ki).

Naponta több órán át ülök az íróasztalomnál. Olykor arra vágyom, hogy a lehető legüresebb legyen. De általában szeretem azt, hogy agyonzsúfolt; maga az asztallap egy méter negyven centi hosszú, hetven centiméter széles, fém lábakon álló üvegtábla. Stabilitása messze nem tökéletes, ezért végső soron nem rossz, hogy zsúfolt vagy túlzsúfolt: a rajta lévő tárgyak súlya elősegíti, hogy biztosan álljon.

Viszonylag gyakran rakok rendet az íróasztalomon. Ez abból áll, hogy az összes tárgyat átteszem máshová, majd egyenként visszarakom őket a helyükre. Az üvegtáblát letörlöm egy (olykor speciális szerrel átitatott) ronggyal és ugyanígy teszek az egyes tárgyakkal is. A problémát tehát annak eldöntése jelenti, hogy valamely tárgy kell vagy nem kell az asztalra (ezután még helyet is kell neki találni, ami általában nem könnyű).

A berendezkedés a birtokomon ritkán történik véletlenül. Többnyire valamilyen megszabott munka kezdetével vagy befejezésével függ össze; olyan tétova napokon fordul elő, amikor egyáltalán nem tudom, hogy minek lássak neki és csak a pakolásos ténykedésekbe kapaszkodhatok bele: a rendrakásba, az osztályozásba, az elrendezésbe. Ilyenkor érintetlen, szűz munkatervről szoktam ábrándozni: minden dolog a helyén, semmi fölösleges, semmi korábbról itt maradt dolog, a ceruzák jól kihegyezve (de miért kell több ceruza? ránézésre hatot látok!), az adag papír előkészítve, vagy jobb esetben nincs is papír, csak egy üres oldalon kinyitott füzet van (az általános elnök-igazgatók tökéletesen rendezett íróasztalának mítosza: egyszer láttam egy ilyet, kis acél erődítmény volt, beépített elektronikus készülékekkel, melyek hol előbukkantak, hol visszasüllyedtek, aszerint, hogy egy műszertáblán hogyan nyomogatják a gombokat…).

Később, amikor munkám előrehalad vagy leáll, íróasztalomon olyan tárgyak halmozódnak föl, melyeket csak ritkán, véletlenül vettem kézbe (kerti olló, összehajtogatott mérőszalag) vagy pillanatnyi szükségből (kávéscsésze). Közülük egynéhány rövid ideig marad itt, más tárgyak egy-két napig, ismét más tárgyak – melyek nyilvánvaló módon esetlegesen kerültek ide – tartósan itt állomásoznak. Nem kizárólag az írás munkálatával kapcsolatos dolgokról van szó (papír, írószerek, könyvek), néhány dolog állandó szokásokhoz (dohányzás) vagy periodikus tevékenységekhez kötődik (burnótozás, rajzolás, bonbonmajszolás, pasziánszozás, rejtvényfejtés), némileg babonás mániákhoz (beállítani az elektromos naptárt) vagy nem kapcsolódik semmilyen különös funkcióhoz, esetleg csak emlékekhez, a tapintás és a látás örömeihez vagy csupán a csecsebecsék kedveléséhez (dobozok, kövek, kavicsok).

Összefoglalóan azt mondhatnám, hogy az íróasztalomon lévő tárgyak azért vannak itt, mert engedem, hogy itt legyenek. Ami nem függ sem csupán a funkciójuktól, sem kizárólag az én nemtörődömségemtől: például tubusos ragasztó nincs az íróasztalomon; egy kis fiókos szekrényben van; rögtön azután, hogy használtam, visszatettem ide; hagyhattam volna az íróasztalomon is, de szinte gépiesen elpakoltam (azért mondom, hogy “szinte”, mert miközben leírom, hogy mi van az íróasztalomon, gondolok a mozdulataimra is). Tehát vannak olyan, a munkámhoz szükséges tárgyak, amelyek nincsenek vagy nem mindig vannak az íróasztalomon (ragasztó, olló, ragasztószalag, tintatartó, iratfűző), és olyanok is, melyek nem kifejezetten haszonelvűek (pecsétgyűrű), esetleg másra jók (körömreszelő) vagy teljesen haszontalanok (borostyánkő), mégis itt hevernek.

E dolgok valamilyen módon ki lettek válogatva, jobban kedvelem őket egyéb dolgoknál. Például világos, hogy mindig lesz hamutartó az íróasztalomon (kivéve, ha felhagyok majd a dohányzással), de ez nem mindig ugyanaz a hamutartó lesz. Ugyanaz a hamutartó általában elég sokáig megmarad; majd bizonyos kritériumok alapján – ezeket talán nem lenne érdektelen alaposabban megvizsgálni – máshová teszem át (például arra az asztalra, amelyiken gépelek, vagy a polcra, ahol a szótáraimat tartom, vagy egy könyvállványra vagy átviszem egy másik szobába) és egy másik hamutartóval helyettesítem. Az elmondottaknak egyértelműen ellentmond az, hogy a jelen pillanatban is három hamutartó van az íróasztalomon, vagyis kettő fölöslegesen áll itt és egyébként üres; az egyik a friss beszerzésű mártíremlékmű; a másik, mely Ingolstadt város tetőinek megkapó látványát ábrázolja, jelenleg ragasztásra szorul; a harmadik fekete műanyagból van és a perem bemélyedéseinél fehér fém borítja. Miközben nézem és leírom őket, rájövök, hogy nem tartoznak mostani kedvenc tárgyaim közé: a mártírok emlékműve eleve túl kicsi ahhoz, hogy ne csak étkezés utáni, alkalmi hamutartó legyen, Ingolstadt nagyon törékeny; ami pedig a fekete műanyagosat illeti, a lerakott cigaretta nem tud benne végigégni…).

Egy lámpa, egy cigarettatartó, egy öngyújtó, egy kartondoboz, benne szines cédulák, egy nagy tintatartó, pikkelyes borítású skatulyában, egy ceruzatartó üvegből, több kavics, három esztergált fadoboz, egy ébresztőóra, elektromos naptár, egy ólomnehezék, egy szivardoboz (szivar ugyan nincs benne, de teli van apróságokkal), egy fém irattartó, melybe a válaszra váró levelek csúsztathatók be, egy tőr csiszolt kőből készült markolata, számlák, füzetek, cetlik, indigók vagy másolópapírok, egy nagy itatónyomó, több könyv, egy ceruzákkal teli üvegpohár, egy aranyozott fadoboz(mi sem tűnik egyszerűbbnek, mint egy listát összeállítani, holott valójában sokkal bonyolultabb, mint aminek tűnik: mindig kifelejtünk valamit, mindent le akarunk írni; de valójában a leltárak leíratlanul léteznek. A mai írásmód elfeledte a felsorolás művészetét: Rabelais listáit, a halak linné-i felsorolását a Húszezer mérföld a tenger alatt szövegében, az Ausztráliát kutató földrajztudósok felsorolását a Grant kapitány gyermekeiben…).

Már több éve tervezem, hogy megírom néhány tárgy történetét az íróasztalomról; a szöveg elejét nem egészen három évvel ezelőtt megírtam; most jövök rá, hogy a hét tárgy közül, melyekről akkor beszéltem, négy még mindig itt van az íróasztalomon (annak ellenére, hogy időközben költözködtem is); kettő kicserélődött: az itatónyomót egy másikkal cseréltem ki (nagyon hasonlítanak egymásra, de a második nagyobb), az elemes ébresztőórát (melyről már megjegyeztem, hogy a szokásos helye az éjjeliszekrényemen volt, ma is itt van) felcseréltem egy felhúzós órával; a harmadik tárgy eltűnt az íróasztalomról: ez egy plexi kocka, mely nyolc kisebb kockából van összeállítva úgy, hogy igen sok formát kaphatunk belőle; François le Lionnais-től kaptam ajándékba; most egy másik helyiségben van a fűtőtest tetején, több rejtvényújság és puzzle mellett (az egyik az íróasztalomon van: dupla tangramma, vagyis kétszer hét fekete és fehér műanyag darabka, melyekből szinte végtelen számű geometrikus alakzat hozható létre).

Régen nem volt íróasztalom, akarom mondani,olyan asztalom, amit kifejezetten erre használtam volna. Még ma is viszonylag gyakran megesik, hogy kávézóban dolgozom; de otthon nagyon ritka, hogy máshol dolgoznék (írnék), mint az íróasztalomon (például soha nem írok ágyban) és dolgozóasztalom csak munkára szolgál (amikor e szavakat írom, megint kiderül, hogy ez nem egészen pontos: évente kétszer vagy háromszor, amikor ünnepelek, teljesen letakarított, a papírkötegektől megszabadított íróasztalom – csakúgy, mint a polc, amelyikre a szótárakat pakolom – büfévé válik).

Tervem szerint ílymódon ízlésem egy bizonyos történetét (folytonosságát, kialakulását, szakaszait) jegyezném le. Még pontosabban – ismétlem – a tér megjelölésének bizonyos módozata lenne ez, mindennapos foglalatosságaim kissé oldalazó megközelítése, egyfajta beszédmód a munkámról, az élettörténetemről, az elfoglaltságaimról, arra irányuló erőfeszítés, hogy megragadjak valamit, ami a tapasztalatom része, s nem távoli spekulációval, hanem a maga azonnaliságában ragadjam meg.

(Bibliográfiai tájékoztató: “Feljegyzések azokra a tárgyakra vonatkozóan, melyek az íróasztalomon vannak”: Les Nouvelles littéraires, 2521. sz., 1976 február 26., 17. p.)

Georges Perec: Őszi nudlik avagy Felelet néhány rám vonatkozó kérdésre

/Les gnocchis de l’automne ou Réponse à quelques questions me concernant/

(In: Georges Perec: Je suis né. Seuils, Paris, 1990, 67-74. p.)

Az utca túloldalán három galamb régóta ül mozdulatlanul az ereszcsatornán. Fölöttük jobbra füstölgő kémény; a vezetékeken verebek gubbasztanak fázósan. Lent utcazaj.

Hétfő. Reggel kilenc. Már kér órája írom ezt a régen megígért szöveget.

Az első kérdés kétségtelenül a következő: miért halasztani a legvégsőkig? A második: miért e cím, miért e kezdés? A harmadik: miért kezdődik ezekkel a kérdésekkel?

Mi olyan nehéz ebben? Miért kezdem egy olyan szójátékkal, mely éppen eléggé hermetikus ahhoz, hogy csak néhány barátom mosolyogjon rajta? Miért folytatom egy olyan leírással, mely éppen eléggé hamisan semleges ahhoz, hogy kiderüljön belőle, későn keltem, hiszen késésben vagyok és most is zavar a késés, tehát világos, hogy éppen azért vagyok zavarban, mert zavar, hogy elhatározásomat csak néhány oldal követte. Zavarban vagyok. A jó kérdés ez: miért vagyok zavarban? Miért zavar, hogy zavarban vagyok? Igazolnom kell-e zavarodottságomat? Vagy zavarodottságom igazolna engem?

Ez még sokáig eltarthat így. Az írástudó sajátossága, hogy a saját lényéről értekezik és hogy ellentmondásainak levében fő: tisztánlátó és kétségbeesett, magányos és együttérző, szépen fecseg rossz lelkiismeretéről, stb. Ez már jó néhány éve megy így és kezd bejáratódni. De végső soron soha nem találtam különösebben érdekesnek. Nincs kedvem eltanulni az értelmiségiek agyműködését, nem merülök bele az öncélú művészet vagy az elkötelezettség katyvaszába.

A problémám sokkal inkább az volna, hogy eljussak, nem mondom, hogy az igazsághoz (miért ismerném jobban, mint bárki, következésképp milyen jogon ragadhatnám magamhoz a szót?), még azt sem, hogy az érvényességhez (ez a szavak és az Én közötti viszony problémája), csak az őszinteséghez. Ami nem erkölcsi, hanem gyakorlati kérdés. De hogyan feleljek (őszintén) akkor, amikor éppen az őszinteséget vetem föl kérdésként? Mit tehetek, hogy ezúttal is megmeneküljek a belső tükörjátékoktól, melyek közül az “önarckép” csupán egy jól karbantartott lelkiismeret, egy csiszolt elme, egy gondosan tisztába rakott írásgyakorlat visszfénye? A művész arcképe egy tudós majomba oltva: mondhatom-e én “őszintén”, hogy egy clown vagyok? Eljuthatok-e az őszinteséghez e retorikai apparátus ellenére, minthogy az iménti bekezdéseken végighúzódó kérdőjelek sorozata nem más, mint egy régtől katalogizált alakzat (a kételkedés)? Tényleg remélhetem, hogy néhány finoman kiegyensúlyozott mondattal kiléphetek mindebből?

“Az eszköz éppen úgy az igazság része, mint a cél…”. Ezt a mondatot régóta cipelem magammal. Ám idővel egyre nehezebbé vált elhinnem, hogy egyszeriben kiráncigálhatnám magam a mottók, idézetek, szlogenek és aforizmák tömegéből: egész raktárra valót szedtem össze belőlük: “Larvatus prodeo”, “Azért írok, hogy keresztül-kasul bejárjam magam”, “Open the door and see all the people”, stb., stb. Ezek közül néhány olykor még képes elbűvölni, képes megindítani; olybá tűnik, mintha mély bölcselmet hordoznának, de azt teszünk velük, amit akarunk, eldobjuk, majd újra elővesszük őket, engedelmeskednek minden kényszernek.

De azért… Melyik a jó kérdés, melyik teszi lehetővé, hogy valóban feleljek, hogy valóban válaszoljak magamnak? Ki vagyok? Mi vagyok? Miből vagyok?

Felmérhetek-e néhány megjárt utat? Teljesíthetek-e néhány célt, amit én kötöttem ki magamnak, ha valójában engem kötnek meg ezek a célok? Mondhatom-e ma, hogy az vagyok, aki valamikor lenni akartam? Nem kérdezem, hogy a világ, amelyben élek, választ ad-e törekvéseimre, hiszen csak akkor felelhetném, hogy nem, ha nem érezném, hogy előbbre jutottam. De az általam rendezgetett élet megfelel-e annak, amit akartam, amire vártam?

Kezdetben minden egyszerűnek látszik: írni akartam, és írtam. Nagyon akartam írni, íróvá váltam, először – és hosszú időn keresztül – csak a magam, mára a többi ember számára. Elvben már nincs szükségem igazolásra (sem a magam, sem mások szemében): író vagyok, ez vitathatatlan tény, adott dolog, evidencia, meghatározás; tudok írni vagy nem írni, képes vagyok több héten vagy hónapon keresztül írás nélkül meglenni, tudok “jót” írni vagy “rosszat írni”; mindez mit sem változik, írói tevékenységem nem lesz valami párhuzamos vagy kiegészítő tevékenység; semmi mást nem csinálok, csak írok (ha éppen nem az írásidőért dolgozom), nem tudok semmi mást csinálni, nem akartam semmi mást megtanulni… Azért írok, hogy éljek és azért élek, hogy írjak, és nem áll távol tőlem az az elképzelés, amely szerint írás és élet tökéletesen összekeveredhetne egymással: szótárak társaságában élhetnék, tulajdonképpen csöndes vidéki visszahúzódásban, reggelente sétálhatnék az erdőben, délután firkanthatnék néhány oldalt, esténként felüdülésképpen néha zenét hallgathatnék…

Magától értetődik, hogy amikor ilyesféle elgondolások merülnek föl bennem (még ha éppen ezek csak karikatúrák is), sürgősen fel kell tenni néhány kérdést…

Nagyjából tudom, hogyan lettem író. Hogy miért, azt nem tudom pontosan. Valóban azért kellett sorokat és mondatokat egymás után sorakoztatnom, hogy létezni tudjak? A létemhez elegendő volt annyi, hogy néhány könyv szerzője legyek?

Elvártam, a létezésemhez kell, hogy a többi ember nevezzen meg, azonosítson be, ismerjen rám. De miért az íráson keresztül? Sokáig festő szerettem volna lenni, gondolom, ugyanilyen okokból, de író lettem. Miért éppen az írás?

Volna tehát valami egészen sajátos mondandóm? De mit mondhatok? Minek a mondásáról van szó? Mondani azt, hogy vagyunk? Mondani azt, hogy írunk? Mondani azt, hogy író vagyok? Kommunikációs szükséglet? Annak kommunikációs szükséglete, hogy kommunikálni szükséges? Most éppen mit kommunikálunk? Az írás azt mondja, hogy itt van, és semmi mást, és mi megint ott állunk abban az üvegpalotában, ahol a szavak egymásra utalnak, egymást visszhangozzák végnélkül, anélkül, hogy valaha is találkozhatnának mással, mint a saját árnyékukkal.

Nem tudom, hogy tizenöt évvel ezelőtt, amikor írni kezdtem, mit vártam az írástól. De úgy tűnik, lassan kezdem megérteni azt a bűvöletet, amellyel az írás megigézett – és folyamatosan megigéz -, és kezdem megérteni azt a törést, melyet e bűvölet elleplez és elrejt.

Az írás megvéd. Bevonulok szavaim, mondataim, ügyesen összeláncolt bekezdéseim, ravaszul programozott fejezeteim bástyái mögé. A találékonyság nem hagy cserben.

Szükségem van még arra, hogy védve legyek? És ha a pajzs nyakvassá válik?

Egy napon majd azért lenne szükségem a szavak szolgálatára, hogy a valót, a valóságosat leleplezzem.

Kétségkívül ez ma is így van, mondhatom hát, hogy ez az én tervem. De tudom, hogy teljesen csak azon a napon lesz megvalósítható, amikor egyszer s mindenkorra elűzzük a védett Költőt: ezen a napon – nevetés nélkül, anélkül, hogy megint gúnyolódásról, tettetésről vagy botrányokozásról lenne szó – csákányt, lapátot, vájárkalapácsot vagy vakolókanalat vehetnénk a kezünkbe, s ez nem jelentené, hogy bizonyos haladást eszközlünk (mert már biztosan nem azon a szinten vagyunk, ahol a dolgok méricskélhetők), hanem azt, hogy világunk végre megkezdte a maga felszabadítását.

/Bibliográfiai tájékoztató: Az “Őszi nudlik avagy felelet néhány rám vonatkozó kérdésre” az “Önarckép” szerkesztőségi alcímmel megjelent a Cause commun című folyóiratban (1972 május 1., 19-20. p.), majd A nemzetközi szkarabeuszban (Le scarabée international, 1982, 2. sz., 85-88. p.)./

Georges Perec: Jegyzetek arról, amit keresek

/Notes sur ce que je cherche/

(In: Georges Perec: Penser/Classer. Hachette, Paris, 1985, 9-12. p.)

Ha megpróbálom meghatározni, hogy mit keresek, mióta írni kezdtem, a legelső gondolat, ami eszembe jut, az, hogy soha nem írtam két hasonló könyvet és soha nem volt kedvem ahhoz, hogy egy könyvben megismételjek egy korábbi könyvemben kidolgozott hangnemet, rendszert vagy fordulatot.

Ez a rendszeres állhatatlanság többször lépre csalta azokat a kritikusokat, akik azzal bíbelődtek, hogy könyvről könyvre megtalálják az író “kézjegyét”; és néhány olvasómat is biztosan összezavarta. Engem pedig valamiféle számítógép, szövegelőállító masina hírébe kevert. Részemről inkább egy olyan parasztemberhez hasonlítanám magam, aki több földet művel; az egyikben cukorrépát termeszt, a másikban lucernát, a harmadikban kukoricát, stb. Ilyenformán az általam írt könyvek négy különböző mezőhöz kötődnek, a kérdezés négy módjához, melyek végső soron talán ugyanazt az egy kérdést teszik föl, de ez a kérdés számomra az irodalmi munka egy-egy újabb típusához kapcsolódó sajátos nézőpontból hangzik föl.

Az első kérdésfajta talán “szociológiainak” nevezhető: hogyan kell néznünk a hétköznapit; ez a kiindulása az olyan szövegeknek, mint A dolgok, a Térfajták, a Néhány párizsi hely leírási kísérlete, valamint a Jean Duvignaud és Paul Virilio körül létrejött Közös ügy csapatával végzett munka; a második önéletrajzi természetű: a W avagy a gyerekkori emlék, a 124 álom, az Emlékszem, a Helyek, ahol aludtam, stb.; a harmadik, játékos jellegű a megkötések, a virtuskodások, a “gammák” iránti vonzalmamra utal, azokra a munkáimra, melyekhez az OuLiPo kutatásai adtak ötleteket és eszközöket: palindromok, lipogrammák, pángrammák, anagrammák, izogrammák, akrosztichonok, keresztrejtvények, stb.; végül a negyedik a regényesre, a történetek és a bonyodalmak kedvelésére vonatkozik, olyan könyvek megírásának a vágyára, melyeket hason fekve lehet olvasni az ágyon; ennek tipikus példája Az élet használati utasítás.

Ez a felosztás némiképp önkényes és még tovább lehetne finomítani: szinte egyetlen könyvem sem mentes teljesen bizonyos önéletrajzi jegyektől (például egy fejezetbe beépül egy utalás valamilyen, az újságban olvasott váratlan eseményre); szinte egyetlen olyan könyvem sincs, melyben ne folyamodnék ilyen-olyan megkötéshez vagy oulipói szerkesztéshez, de ezek jelképes dolgok, anélkül, hogy a játékos szerkesztés vagy megkötés engem bármire kötelezne.

Egyszóval, úgy látszik, túl e négy póluson, mely munkám négy horizontját megvonja – az engem körülvevő világ, a saját történetem, a nyelv, a fikció -, íróként arra törekszem, hogy időszakom teljes irodalmát bejárjam, anélkül, hogy valaha is késztetést éreznék a visszatérésre egyes korábbi lépéseimhez vagy hogy újra belelépjek saját nyomaimba; megírni mindent, amit egy mai ember megírni képes: vaskos és rövid könyveket, regényeket és költeményeket, drámákat, operák szövegkönyveit, krimiket, kalandregényeket, tudományos-fantasztikus könyveket, lektűröket, gyerekkönyveket…

Soha nem örültem annak, ha munkámról elvontan, teoretikusan kellett beszélnem; jóllehet olybá tűnik, mintha munkáim egy régóta kidolgozott program, egy hosszú távú terv alapján jönnének elő, úgy hiszem, inkább menet közben találok rá a mozgásomra és igazolom azt: könyveim egymásutánjából az az olykor megerősítő, olykor zaklató érzésem támad (mert ez mindig egy “jövendő könyvtől”, amire az írás vágya reménytelenül törekszik, az eldöntetlenséget jelző befejezetlenségtől függ), hogy a művek egy utat járnak be, egy teret jelölnek ki, jelzőkarókat cövekelnek le a homályban, pontról pontra leírják egy olyan keresés szakaszait, melynek a a “miért”-jét nem, csak a “hogyan”-ját tudom megmondani: homályosan érzem, hogy az általam írott könyvek beíródnak valahová, értelmüket abban az összképben nyerik el, amit az irodalomról magamban kialakítottam, de úgy látszik, soha nem leszek képes e képet pontosan megragadni, mivel e kép számomra az írás túlvilága, olyan “miért írok”, amire csak az írással tudok válaszolni, s ez mindig is elkülönül attól az időszaktól, amikor az írást felfüggesztve e kép láthatóvá válik, mint egy könyörtelenül befejezett puzzle.

/Bibliográfiai tájékoztató: Jegyzetek arról, amit keresek: Le Figaro, 1978 december 8., 28. p./

Georges Perec: Arról a nehézségről, hogy miként képzelendő el egy ideális lakhely

/De la difficulté qu’il y a à imaginer une Cité idéale/

(In: Georges Perec: Penser/Classer. Hachette, Paris, 1985, 129-132. p.)

Nem szeretnék Amerikában élni, de néha igen

Nem szeretnék a csillagos ég alatt élni, de néha igen

Nem szeretnék egy dzsunkán élni, de néha igen

Nem szeretnék egyik napról a másikra élni, de néha igen

Nagyon szeretek Franciaországban élni, de néha nem

Nagyon szeretnék elmenni a Holdra, de egy kicsit később

Nem szeretnék Issoudunben élni, de néha igen

Nem szeretnék Keleten élni, de néha igen

Nem szeretnék egy kszurban élni, de néha igen

Nagyon szeretnék a magas Északon élni, de nem túl sokáig

Nem szeretnék monostorban élni, de néha igen

Nem szeretnék “Négresco”-ban élni, de néha igen

Szeretnék öregemberként élni, de néha nem

Nagyon szeretnék az ötödik kerületben élni, de néha nem

Nagyon szeretek Párizsban élni, de néha nem

Nem szeretnék Québecben élni, de néha igen

Nem szeretnék egy sziklaszirten élni, de néha igen

Nem szeretnék tanyán élni, de néha igen

Nem szeretnék tengeralattjárón élni, de néha igen

Nem szeretnék toronyban élni, de néha igen

Nem szeretnék Ursula Andresszel élni, de néha igen

Nem szeretnék várfokon élni, de néha igen

Nem szeretnék wigwamban élni, de néha igen

Nagyon szeretnék Xanaduban élni, de nem mindörökre

Nem szeretnék Yonne-ban élni, de néha igen

Nem szeretném, ha mi mind Zanzibárban élnénk, de néha igen

/Bibliográfiai tájékoztató: Arról a nehézségről, hogy miként képzelendő el egy ideális lakhely: La Quinzaine littéraire, 353. sz., 1981 augusztus 1., 1981, 38. p./

Georges Perec: A lakni ige némely használatáról

(Du quelques emplois du verbe habiter)

/In: Georges Perec: Penser/Classer. Hachette, Paris, 1985., 13-16. p.)

Ha elmegyek a ház előtt, melyben élek, mondhatom, hogy “itt lakom“, vagy még pontosabban “a földszinten lakom, az udvar végén“; s ha ennek az állításnak hivatalosabb színezetet kívánok adni, mondhatom, hogy “az udvar végén lakom, C lépcsőház, a bejárattal szemben“.

Ha az utcámban vagyok, mondhatom, hogy “itt lakom a 13-as szám alatt” vagy “a 13-asban lakom” vagy “az utca túlsó végén lakom” vagy “a pizzeria mellett lakom“.

Ha valaki Párizsban megkérdezi, hogy hol vackolom el magam, bő tucatnyi felelet közül választhatok. De csak akkor mondhatom bárkinek, hogy “a Linné utcában lakom“, ha biztos vagyok benne, hogy ismeri a Linné utcát; a leggyakrabban pontosan rögzítem a nevezett utca földrajzi elhelyezkedését. Például: “a Linné utcában lakom, a Szent Hilarius klinikánál” (a taxisofőrök jól ismerik) vagy “a Linné utcában lakom, a Jussieu-negyedben” vagy “a Linné utcában lakom, a Természettudományi Kar környékén” vagy “a Linné utcában lakom, közel a Füvészkerthez” vagy pedig “a Linné utcában lakom, nem messze a mecsettől“. Kivételes körülmények között még arra is vetemedhetek, hogy azt mondjam, “az ötben lakom” vagy “az ötödik kerületben lakom” vagy “a latin negyedben lakom“, sőt “a balparton lakom“.

Azt gondolom, Franciaországban bárhol (ha csak nem éppen Párizsban és az agglomerációban) biztosan értik, ha annyit mondok, “Párizsban lakom” vagy “Párizsban élek” (van különbség e két kifejezésmód között, de milyen?). Szintén mondhatom, hogy “a fővárosban lakom” (azt hiszem, ezt soha nem tettem) és semmi nem tiltja, hogy elképzeljem, amint azt mondom, “a Fény Városában lakom” vagy “abban a városban lakom, melyet régen Lutetiának neveztek“, jóllehet ez utóbbi inkább egy regény kezdetére hasonlít és nem egy lakhely megjelölésére. Ellenben nagy a kockázata annak, hogy nem értenek meg, ha olyasmit mondok, hogy “az északi szélesség 48 50 és a keleti hosszúság 2 20 fokán lakom” vagy “890 kilométerre lakom Berlintől, 2 600 km-re Konstantinápolytól és 1 444 km-re Madridtól“.

Ha Valbonne-ban laknék, mondhatnám, hogy “a Cote d’Azur-ön lakom” vagy “Antibes mellett lakom“. De Párizsban lakva azt nem mondhatom, hogy “a párizsi régióban lakom“, sem hogy “a párizsi Bassin-ben lakom“, de azt sem, hogy “Szajna járásban lakom“.

Azt sem látom világosan, hogy milyen körülmények közepette volna helytálló azt mondani, hogy “a Loire északi részén lakom“.

“Franciaországban lakom“: bárhol megadhatom ezt az információt, ha a “hatszögön” kívül vagyok, még akkor is, ha hivatalosan Franciaországon belül (például egy tengeren túli megyében); csak szellemes bemondás lenne azt mondani, hogy “a hatszögben lakom“; ellenben ha Nizzában lakó korzikai vagy La Rochelle-ben lakó raetiai volnék, joggal mondhatnám, hogy “a kontinensen lakom“.

“Európában lakom“: az információnak ez a típusa érdekelhet egy olyan amerikait, akivel a canberrai japán nagykövetségen találkozom. “Oh, you live in Europe?”, ismételné meg, és én biztosan megerősíteném: “I am here only for a few (hours, days, weeks, months.”).

“A Föld bolygón lakom“. Lesz egy napon alkalmam arra, hogy ezt mondjam valakinek? Ha majd egy “3. típusú” lény alámerül az alsó világba, sor kerül rá. S ha én tartózkodom valahol az Arcturus vagy a KX1809B környékén, egészen biztosan pontos megjelölés lesz, hogy “a naprendszeren belül a naptól való távolság sorrendjében a harmadik (egyébként pedig az egyetlen lakott) bolygón lakom” vagy hogy “egy olyan bolygón lakom, amely egy fiatal, sárga fényű törpecsillagokból álló, közepes jelentőségű, teljesen önkényesen Tejútnak nevezett galaxis szélén található“. És körülbelül egy a százezermillió milliárdhoz (vagyis csupán 10 ) az esélye annak, hogy ezt a választ halljam: “Ó igen, a Föld…”

/Bibliográfiai tájékoztató: A lakni ige némely használatáról: Construire pour habiter, Paris, L’Équerre-Plan Construction, 1981, 4-5. p./

Georges Perec: Ellis Island. Egy terv leírása.

/Ellis Island. Description d’un projet/

(In: Georges Perec: Je suis né. Éditions du Seuil, Paris, 1990., 95-103. p.)

A Szabadság-szobor, amit hosszú ideje figyelt már, mintegy fölerősödő napfényben tárult eléje. Mintha most emelte volna magasba a karját a karddal, alakja körül pedig szabad szelek lengedeztek.

Franz Kafka: Amerika

Kivándorlónak lenni talán pontosan ez volt: kardot látni ott, ahová a szobrász – jóhiszeműen azt hitte – fáklyát helyezett. És kardot látni nem volt teljesen alaptalan. Hiszen akkor, amikor a Szabadság-szobor talapzatára rávésték Emma Lazarus híres sorait:

Add nekem azokat, akik megfáradtak, azokat, akik szegények,

A tiszta levegőt szomjazó, feltorlódott tömegeket,

A túlnépesedett földek nyomorult vándorait,

Küldd el hozzám a viharban hánykolódó hazátlanokat,

Fölemelem fáklyámat az aranykapunál…

egy sor törvényt hoztak az ellenőrzésre és nem sokkal később a Dél-Olaszországból, Közép-Európából és Oroszországból érkező kivándorlók áradatának visszatartására. A külföldiek belépése az Egyesült Államok földjére nagyjából 1875-ig szabad volt, majd fokozatosan megszorító korlátozásokat vezettek be, először csak helyi szabályozást dolgoztak ki és alkalmaztak (a kikötői és a megyei képviselők), majd a szervezést áttették a Szövetségi kormány alá tartozó Bevándorlási Titkársághoz.A Liberty Island-től néhány száz méterre, 1892-ben megnyitott néhány hektáros kis sziget, az Ellis Island-i fogadóközpont egy szinte vad bevándorlás végét és a hivatalos útra terelt, intézményesített és úgyszólván ipari bevándorlás beköszöntét jelöli ki. 1892 és 1924 között mintegy tizenhatmillió személy ment keresztül Ellis Island-en, naponta változóan úgy öt-tízezer ember. Többségük csak néhány órát töltött itt; százból csak kettőt-hármat fordítottak vissza. Egyszóval, Ellis Island nem más, mint egy gyár, melyben amerikaiakat állítanak elő, egy gyár, ahol a kivándorlókat bevándorlókká alakítják át, egy amerikaiakat gyártó üzem, ugyanolyan gyors és hatékony, mint egy chichagói húsfeldolgozó; a futószalag egyik végén bejön egy ír, egy ukrajnai zsidó vagy egy nyomorult olasz, és a másik végén – a szemvizsgálat, a zsebek vizsgálata, az oltás, a fertőtlenítés után – kijön egy amerikai. De ezzel párhuzamosan az évek során a befogadási feltételek egyre szigorúbbak lesznek. Lassanként bezárul egy olyan Amerika “golden door”-ja, ahol a sült kacsa beleröpül a tányérba, az utcák arannyal vannak kikövezve, a föld mindenkié. Valójában 1914-től a bevándorlás kezd leállni, előbb a háború, majd egy sor kvalitatív (Literacy Act) és kvantitatív (quotas) diszkriminációs korlát miatt, gyakorlatilag megtiltva a “nyomorultaknak” és a “földbe taposott tömegeknek”, hogy belépjenek az Egyesült Államokba. 1924-ben a bevándorlási formalitásokat átruházzák Európában az amerikai nagykövetségekre, és Ellis Island már csak az a központ lesz, ahol a szabályoknak meg nem felelő helyzetű bevándorlókat tartják fogva. A második világháború alatt és közvetlenül utána, mivel kimondatlan hivatását betöltötte, Ellis Island az Amerika-ellenes tevékenységgel vádolt egyének (olasz fasiszták, pro náci németek, kommunisták és egyéb gyanúsítottak) börtöne lett. 1954-ben Ellis Island végérvényesen bezárt. Ma nemzeti emlékhely, olyan, mint a Rushmore-hegy, az Old Faithful és a Bartholdi-szobor, cserkészkalapos rangerek igazgatják, akik évente hat hónapon keresztül, ekkor naponta négyszer végigvezetik a látogatókat.

Nem áll szándékomban föleleveníteni annak a sok millió kivándorlónak az álmait és csalódásait, akiknek Ellis Island jelentette a vágyott új élet első szakaszát, nem vázolom azokat a körülményeket sem, melyek arra késztettek, hogy Robert Boberrel filmet csináljunk Ellis Islandről, csupán jobban körül szeretném írni azt, ami engem ehhez a helyhez köt: ez számomra magának a száműzetésnek a helye, vagyis a hely hiányának a helye, a szétszóratás helye. Ebben az értelemben rám vonatkozik, engem igéz meg, engem von magába, engem kérdez, mintha önazonosságom keresése ennek a szemétdomb-helynek a birtokba vételén át vezetne, ahol szakmányban kereszteltek embereket amerikaiakká elcsigázott hivatalnokok, s mintha egy olyan élettörténet egy része íródott volna itt, mely az enyém lehetett volna, mintha része lenne egy valószerű önéletrajznak, egy lehetséges emlékezetnek. Ami itt található, az semmiképp sem jelent gyökereket vagy nyomokat, épp ellenkezőleg: valami alaktalant, a kimondhatóság határán, valamit, amit úgy nevezhetnék: elzártság vagy hasadtság, daraboltság, s ami bennem nagyon mélyen és nagyon zavarosan azzal kapcsolódik össze, hogy zsidó vagyok.

Egészen pontosan nem tudom, mi az, hogy zsidónak lenni, mi teszi azt, hogy zsidó vagyok. Ez, ha úgy tetszik, evidencia, de gyönge evidencia, megjelöltség, de olyan megjelöltség, mely nem kapcsolódik semmi konkréthoz és pontoshoz: nem az odatartozás jele, nem kötődik hithez, valláshoz, gyakorlathoz, kultúrához, folklórhoz, történelemhez, sorshoz, nyelvhez. Inkább valamiféle hiány, kérdés, kérdésessé tevés, határozatlanság, nyugtalanság: a zsidóként való megjelölésből ered és mert zsidó, áldozat, s az élet csak a véletlennek vagy a száműzetésnek köszönhető. Nagyszüleim vagy szüleim kivándorolhattak volna Argentinába, az Egyesült Államokba, Palesztinába, Ausztráliába; születhettem volna, mint közeli vagy távoli unokatestvéreim, Haifában, Baltimore-ban, Vancouverben, ám e lehetőségek szinte határtalan skáláján belül egyetlen dolog megtiltatott nekem, az, hogy őseim földjén szülessek meg Lengyelországban, Lubartowban, Pulawry-ban vagy Varsóban s itt egy közösség, egy nyelv, egy hagyomány folytonosságában nőjek föl.

Franciaországban születtem, francia vagyok, francia keresztnevem van, Georges, és egy majdnem francia vezetéknevem: Perec. Az eltérés roppant csekély: nincs ékezet vezetéknevem első e betűjén, mert a Perec nem más, mint a lengyel ortográfiájú Peretz. Ha Lengyelországban születtem volna, akkor hívhatnának – tegyük föl – Mordechai Perec-nek és mindenki tudná, hogy zsidó vagyok. De én – számomra szerencsés módon – nem Lengyelországban születtem és majdhogynem breton nevem van, olyan, amit mindenki Pérec-nek vagy Perrec-nek ír: vezetéknevem nem pontosan úgy írandó, ahogyan kiejtik.

Ebbe a jelentéktelen ellentétbe kapaszkodik bele lopva az a halvány, de sürgető, körvonalazhatatlan érzés, hogy valahol idegen vagyok önmagam valamijéhez képest, “különböző” vagyok, de nem annyira a “többiektől”, inkább az “enyéimtől”: én nem beszélem azt a nyelvet, amelyen szüleim beszéltek, nem osztozom egyetlen emlékben sem, mely az övék volt. Valami, ami az övéké volt, ami azt jelentette, hogy ők ők voltak, élettörténetük, kultúrájuk, hitük, reményük nem öröklődött át reám.

A nicstelenségnek ehhez a tudatához nem társul semmi nosztalgia, semmi előszeretet mindaz iránt, ami azért állna közelebb hozzám, mert zsidó vagyok. Évek óta írom a nagynéném által elbeszélt emlékekből kiindulva családom történetét, próbálván vázolni, mi volt a kalandjuk, a bolyongásuk, az a valószínűtlenül hosszú út, mely mindenüvé és sehová vitte őket, az a folytonos szétszakadás, amivel a túlélőknek már semmi közösségük nincs, ha csak annyi nem, hogy ki-ki valahol megfosztatott a történetüktől. De semmi kedvem annak igazolásához, hogy az a nagy ház, melyet a nagyapám építtetett Lubartow-ban, most is áll. Egyébként már nincs meg: már nincsenek zsidók Lubartow-ban, már nem maradtak meg Radomban sem, ahová Robert Bober hasztalanul ment el, hogy apja emlékeit felkutassa.

Amiért elmentem Ellis Island-re, hogy megkeressem, az a nincs visszaút e pontjának a képe, a radikális szakítás tudata. Amit meg akartam kérdezni, kérdésessé akartam tenni, meg akartam élni, az a saját belegyökerezésem e nem-helybe, e hiányba, e törésbe, amire a nyom, a szó, a Másik egész keresése épül.

Amikor vietnámiak és kambodzsaiak tízezerszám sodródnak rozoga bárkákon az egyre ellenségesebb vagy legalább valamelyest szivélyes menedékhelyeket keresve, akkor újra visszatérni látszik a szánakozás e régi történeteken. De az elhagyatott sziget megközelítésén keresztül, azon a dialóguson át, amit megpróbáltam néhány olyan emberrel – zsidókkal és olaszokkal – folytatni, akik keresztülmentek Ellis Island-en, úgy tűnik, néha-néha eljutottam oda, hogy visszhangra leljen néhány szó, amely bennem kérlelhetetlenül a “zsidó” névvel kapcsolódik össze: az utazás, a várakozás,a remény, a bizonytalanság, a különbözés, az emlékezet és az a két erőtlen, pótolhatatlan, ingatag , elmosódó fogalom, mely szüntelenül egymásra veti rebbenő fényét, s amit úgy hívnak, a Szülőföld és az Ígéret Földje.

/Bibliográfiai tájékoztató: Az “Ellis Island. Egy terv leírása” már megjelent ezzel a szerkesztőségi alcímmel: “E mint Emigráció” a Catalogue pour des Juifs de maintenant-ban /Katalógus a mai zsidók számára/ (Recherches, 38. sz., 1979 szeptember, 51-54. p.)./

Bejegyzések

Georges Perec: Egy szökés helyei

2012. július 11. szerda Szigeti Csaba

A bélyegárusok a Champs-Élysées parkjai mögött csak csütörtökönként és vasárnaponként nyitottak ki. Ő tudta ezt, de úgy gondolta, talán találkozik majd valakivel, egy ráérő idős úrral, aki megnézné a bélyeges füzetét, fölbecsülné a Blériot blokkot, a Szamothrakéi Nikét, megvizsgálná a Marianne-sorozatot vagy a cinóbervörös lotharingiai kereszttel nyomott Pétain-jét. De senki nem volt itt, még egyetlen járókelő sem. Semmi más, csak a fák alá kirakott, zöldre festett vas székek. Reggel kilencre se járt. Kellemes idő volt. Egy önkormányzati locsolókocsi haladt végig a Gabriel sugárúton. A Champs-Élysées kihaltnak tűnt. A park túloldalán, a kis hinták és a bábszínház között éppen lepakoltak egy nagy sárga teherautóról egy körhinta falovait; a körhinta vázát már felállították.

Leült egy padra és kinyitotta a táskáját. Elővette a kis bélyegfüzetét, azt, amelyikben a másodpéldányait őrizte. Már régen becsúsztatta a zsebébe saját igazi gyűjteményének legszebb darabjai a puha fedelű füzetben, melyek abból a szép, bekötött albumból valók, amit a nagynénje kulcsra zárva őrzött a szobaszekrényében, az ékszerek mellett, s amit nem szívesen engedett nézegetni se.

Egyenként, figyelmesen megnézte a bélyegeit, kirakosgatta őket, megpróbálta fölbecsülni, hogy mennyit kaphat értük.

Később becsukta a füzetet és betette a belső zsebbe.

Elővette az órarendjét. Ezen a napon, szerdán lenne egy franciaórája és egy latinórája Bourguignon úrral, egy történelemóra Poirier úrral, egy angolóra Normand úrral; délután egy rajzóra Joly úrral, egy természettudomány óra Léonard úrral.

Nem csinálta meg az angolleckéjét, nem válaszolta meg az írásbeli kérdéseket.

Kilenc óra volt; eddig csupán késett kicsit. Még minden helyrehozható.

Már gyakran előfordult, hogy az első óráról hiányzott. Fél kilenckor a kapus becsukta a tanulói kaput. Neki sosem volt mersze ahhoz, hogy a Parc-des-Princes sugárútról nyíló nagykapun menjen be.

A szabadságtól megrészegülve a Saint-Cloud Kapun keresztül a Versailles sugárúton sétálni indult. Bement a Prisunic-be, megállt minden kereszteződésnél, a kalapácsok, a csészék, a szappanok előtt. Néha módja nyílt rá, hogy ellopjon egy szöget, egy csavart, egy spiccvasat, egy kapcsolót.

Fél tízre visszaérne. Az osztálynaplóba bejegyzett hiányzást csütörtök délelőtt két órás bennmaradással büntetnék. De a késése egyszerű máshollét volna: nagybátyja pedig egy ezerszer elkövetett hibát könnyebben elnéz, mint a fegyelmezetlenséget.

Kinyitotta és lapozgatta a könyveit. Beleolvasott a füzeteibe és a régi leckéibe. Kinyitotta a nyersbőr tokot, amelyik két lányunokatestvérét is kiszolgálta. Volt benne egy régi, megrágcsált vonalzó, három szinesceruza hegy nélkül, egy fekete ceruza, egy törött toll, úgy-ahogy összetákolva egy ragasztószalaggal, egy műanyag szögmérő, egy használt radír, egy körző.

Vésett néhány kört a sárga fapadba. Aztán visszarakta a körzőt a tokba és a tokot, a könyveket, a füzeteket a táskába.

Később odament a bábszínházat körülvevő bokrokhoz, meggyőződött róla, hogy nem látja senki, félrehajtotta az ágakat és bedobta közéjük a táskát.

Aztán sietős léptekkel távozott.

Egy padra ült le, szemben a Figaro-val. A kirakatok világítása, melyekben a napilap ki volt függesztve, kialudt. Csak egy lúdtollal átszúrt nagy F betű világított. A park kihalt volt. A sátortető sárgája és a körhinta kékje alig vált el egymástól. Egy-két járókelő ment el néhány méterre tőle a Champs-Élysées-n, rá se néztek, sietős léptekkel tartottak haza. Kivehetetlen szótörmelékeket hallott.

Fölállt. Átvágott a Champs-Élysées-n, elment a metróállomásig. Látta, hogy zárva, és visszafordult.

Hideg volt. Ledőlt egy padra, ahogy tudta, összehúzta magát, két meztelen térdét átfogta a karjaival. A pad, a lábazatra csavarozott két falap túl szűk volt.

Fölállt, körbejárt, ismét leült, visszafeküdt, jobb karját a feje alá tette, térdét fölhúzta a hasához.

Behunyta a szemét, majd kinyitotta.

Tőle néhány méternyire az emberek úgy jártak-keltek, mint az árnyak. Néhány kocsi ment el a háta mögött, lassítottak, sebességet váltottak, néha dudáltak.

Később egy férfi közeledett. A fiú már messziről látta, sötét alakja elvált a Figaro még sötétebb épületétől. A fiú becsukta a szemét, úgy tett, mint aki alszik. Szíve erősen dobogott.

– Te mit csinálsz itt? – kérdezte a férfi.

Nem felelt.

– Te mit csinálsz itt? – hallotta megint. – Hol laksz?

Nem mondott semmit.

– Hol laksz? – ismételte meg a férfi.

Nem felelt. Nézte.

Magas férfi volt, jólöltözött, arckifejezése gondterhelt.

Egy pillanatra azt gondolta, elmondhatná, elmagyarázhatná neki. De nem volt semmi mondandója. Azt hitte, a férfi megérti, hogy egész nap erre a pillanatra várt: hogy valaki szól hozzá, megismeri, eljön érte.

– Hagyjon békén! – mondta.

– Gyerünk, gyere velem! – mondta a férfi.

Kézen fogta és elvitte a Grand-Palais-nál lévő rendőrőrsre.

– Egy padon találtam, a körtéren, a Figaro mellett. – mondta a rendőröknek.

Huszonhárom frank volt nála. Nagyon gyorsan elköltötte. A délelőtt közepe táján bement a Colisée utcában egy péksüteményes boltba és tíz frankért vett egy cipót. Lassan ette, kis falatokban, járás közben. Valamivel később a Champs-Élysées-n egy újságosnál vett egy képesújságot. Leült, hogy olvassa, de nem talált benne semmi örömöt.

Három frankja maradt: meg egy húsz és egy negyven sou-s érme, mindkettőre rá volt verve a frank harci bárd. Ezen már nem vehetett semmit, esetleg egy bonbont vagy egy rágógumit bármelyik trafikban, de egy trafik sem akadt az útjába.

Később az Alma-Marceau metróállomáson egy szemétkosárban talált egy összegyűrt France-Soir-t. Megkereste a sportoldalt, elolvasta a képregényt, a vicceket, a pletykarovatot, majd fáradtan visszadobta oda, ahol találta.

Később, sokkal később elvegyült az álldogálók közé, akik naphosszat a Champs-Élysée-n a házfalakra kifüggesztett Figaro-t, Irodalmi Figaro-t, Mezőgazdasági Figaro-t olvasták.

Később ivott az egyik közkútból.

Nagynénje, pongyolában, fésületlenül, első cigarettájával a szája sarkában, bezárta mögötte az ajtót, egy vastag és súlyos ajtót, melyen három rézből készült zár volt és egy betörésgátló szerkezet, ezért soha nem csapódott be. Lefelé indult a lépcsőn, mint rendesen, de aztán megállt, néhány pillanatig mozdulatlanul megállt egy lépcsőfordulón. Nézte a márványlépcsőket, a vörös szőnyeget, a kovácsoltvasat és a felvonó üvegét.

Megint elindult lefelé, lassan, mintha magától tenné meg az egyik lépést a másik után, térdei összekoccantak, úgy ment, mint egy automata vagy mint egy madárijesztő.

Leszegett fejjel elment a házmester előtt, aki – pipa a szájában, derekára kötve kék kötény – gyapjúronggyal fényesítette a felvonó gombjait.

Tükörképét a nagy előcsarnok tükrei egy pillanatra végtelenül megsokszorozva verték vissza. Kiment. Az Assomption utca nyugodt volt, már-már vidékies, még alvó. A szemeteskukák nem voltak kiürítve; a házmesterek a lábtörlőket rázták ki. Az iskolásgyerekek, a gimnazista fiúk és lányok a Janson-de-Sailly-n vagy a Claude-Bernard-on, a La Fontaine-en vagy a Molière-en felfelé mentek a Ranelagh metróállomásig vagy lefelé jöttek, hogy az 52-es buszra várjanak a Boulainvilliers utcánál.

Metróra szállt, mint minden nap. Átadta a jegykezelőnek a már négyszer kilyukasztott heti bérletét és az a szerdánál kezelte. A szerelvény befutott, ő a végébe szállt, mint minden nap. De a Michel-Ange-Molitornál, ahelyett, hogy kiszállt volna a metróból, átment a túloldalra és ugyanazon a vonalon az ellenkező irányba indult vele. Túlment a Ranelagh állomáson. A Franklin-Roosevelten szállt ki.

Ezerkilencszáznegyvenhét május tizenegyedikét írtunk. Ő tizenegy és fél éves volt. Elmenekült otthonról, a hatodik kerületi Assomption utca tizennyolcból; három gombos szürke posztókabátot viselt, tengerkék rövid térdnadrágot, gesztenyebarna cipőt, kék gyapjúzoknit. Fekete műbőr iskolatáskát cipelt. Egészen véletlenül volt nála huszonhárom frank és egyetlen reménye, a kis bélyeggyűjtemény, amit minél hamarabb el akart adni.

Látta, hogy a pénztárosnő nézi őt és kinyitotta a rácsos ajtót. Nem mozdult. Odatapadt a csempézett falhoz és várt. Hosszú idő után a pénztárosnő kijött és odament hozzá.

– Ne állj itt, zavarsz! – mondta neki.

Nem felelt. Nem nézett rá.

– Mit csinálsz itt? – kérdezte a nő.

– Nem csinálok semmit. – felelte.

Az megkérdezte: Hol laksz?

Ő halkan azt felelte: A Ranelagh-nál.

A nő azt mondta: Menned kéne lefeküdni.

Ő azt felelte: Már nincs több jegyem. A nő elment egy jegyért, visszajött, odaadta.

– Nincs pénzem. – mondta a gyerek.

A nő azt válaszolta: Semmi baj, neked adom. De most menj aludni!

Lement a mozgólépcsőn.

Bejött egy szerelvény, majdnem üres volt; beszállt. Leült. A szerelvény elindult, a kocsik rázkódtak és imbolyogtak. A metró zaja már-már megvigasztalta.

A Trocadérónál kiszállt, még nem mert elmenni a Ranelaghra. Átment a túloldalra és visszafelé utazott a Mairie de Montreuil irányába. Az Alma-Marceau-nál szállt ki. Sokáig mászkált a peronon. Követte a locsolás vizes csíkjainak kanyargós útjait. Turkált a szemeteskosárban a halom jegy között.

Később leült a cukorkás automata mellé. Nézte a bejövő szerelvényeket. Megpróbálta megjegyezni a kocsik oldalára írt számokat. Nézte a ki- és beszálló embereket.

Végül megint beült egy metrókocsiba, kiszállt a Franklin-Roosevelten, átment a túloldalra és a Vincennes-Neuilly-vonalon feljött a metróból a Champs-Élysées sugárútra.

A szerdai ravaszkodással koradélelőtt metrón elment a Sèvres-hídig, miután még egyszer keresztülment a Ranelagh-on, a Michel-Ange-Auteuil-ön, a Michel-Ange-Molitoron. A Sèvres-hídnál átment a Szajnán, beért a ligetbe.

Sokáig gyalogolt; néha feltűnt egy kertész, aki sövényt nyírt, egy férfi, aki kutyát sétáltatott. Odahagyta a fasorokat, bement az ösvényeken, utat tört magának a sűrűben. Egy kis kavicsos és szederbokrokkal teli emelkedő tetején három egymásnak döntött fatörzs védett teret kerített körül, olyan kunyhófélét. A területet gondosan megtisztította, kiszaggatta a cserjéket és cipősarkával kirugdosta a füvet, összegyűjtötte a köveket és a nagyobb kavicsokat. Aztán leült, hátát nekitámasztotta a legnagyobb fatörzsnek.

Később egy kavics éles peremével hosszú vonást vésett az egyik fa kérgébe és különböző jelekkel megjelölte a visszatérés útvonalát.

Már nem volt több érvényes hely a bérletén, hogy visszamenjen a Franklin-Rooseveltre, hiszen aznap már kétszer már használta. Bátortalan hangon kérte meg a jegykezelőt, hogy lyukassza ki a csütörtöki részt. Azt is mondta, hogy eltévedt és hogy elfelejtett kiszállni. A jegykezelő megnézte, és hagyta, hogy elmenjen.

Leült egy zöldre festett padra és ismét a körhintát nézegette. A munkások befejezték a lovak és a gondolák felrakását és a tető kúp alakú vázához rögzítettek egy nagy, felváltva narancssárga és kék vásznat, a tetejére egy óriási, fémből készült szegfűt raktak föl, aminek az alját hosszú, fehér vászoncsíkok tartották, egy kétágú létra tetején álló munkás hosszadalmasan átfonta őket egymáson és így takarták a háromszögletű, girlandos szegélyt.

Később egy ideig azokban a kis átjárókban sétált, amelyek a Grand-Palais-t szegélyezik a Szajna partján, kopott kőlépcsőkön, rozoga boltívek alatt, rozzant fahídon keresztül. Nagy figyelemmel vizsgálgatott egy medencét, három piros halacska úszkált benne.

Később egy csatornában talált egy megmunkált fémdarabot, egy hajlított rézcsövet, melynek egyik végén egy szelep, a másikon egy menetes betét volt.

A lépcsők tetején, nem messze a Montreuil-vonal kijáratától megállt. A rácsos ajtóba kapaszkodva egyszer vagy kétszer leguggolt-fölállt. Majd a hirdetéseket nézte.

Hallotta, hogy szerelvény jön. Sok ember szállt be. Rájött, hogy színházba mennek, mert csokornyakkendőt viseltek. Maga felé húzta a rácsos kisajtót és nyitva tartotta, míg az emberek kijöttek.

Szerelvények jöttek. Emberek szálltak ki, hullámokban, mások beszálltak és mindenki tolongott. Néhányan, talán csodálkozva – ez a gondolat hirtelen tört rá – ránéztek, és ő arra gondolt, vajon jólöltözött-e, és másodjára arra gondolt, nem kellene-e alamizsnát kérnie.

Körbekerülte a bábszínházat. A földön talált egy játékgolyót, egy csillogó követ, egy nagyobbacska eldobott zöld üveget, buborékok és csillámok pettyezték, kék és sárga mintázatok díszítették őket.

Érdeklődéssel nézegette a körtér virágok nélküli ágyását, a szökőkút üres medencéjét.

Sokáig figyelte a körhintát építő munkásokat. Előbb fölraktak két, narancssárga napocskával díszített kék gondolát, majd a fehér, barna és fekete stilizált lovakat: sörényük csipkézete kék vagy sárga, narancsszín vagy zöld volt, szemeik egy-egy fél fagolyóból készültek, az egyiknek kékek, a másiknak pirosak voltak.

Később leült és megnézte, mi van az irattartójában: egy diákigazolvány, egy metróbérlet, unokanővére fényképe egy álarcosbálon, a lány ruhája teli volt rávarrt kagylóhéjakkal, egy fénykép, amely róla készült az Assomption utcai erkélyen.

Sétált a körtéren, a Matignon sugárúton, a Colisée utcában, elment egészen a Saint-Philippe-du-Roule-ig. Délidőnek kellett lennie. Az emberek sorban álltak a süteményesboltok előtt. A kávézók teli voltak.

Később lassan bement a mindenfelé siető tömeg közepébe. Az újságárusok kiáltozva árulták a Le Monde-ot, a France-Soirt. Tömött fürtökben várakoztak a kereszteződésekben, a buszmegállókban, tűntek el a metrólejáratokban.

Még később, este végigment és visszajött a Champs-Élysées-n, közben nézte a boltok kirakatait, átsurrant a kávéházi teraszok asztalai között.

Később sokáig álldogált a Franklin-Roosevelt megálló újságosbódéja mellett, ahol a petróleumlámpával kivilágított vászontető alatt a napilapok utolsó kiadásait árulták.

Szinte azonnal bevallotta. Megmondta, hogy hívják. Megadta a nagybátyja nevét, telefonszámát, címét.

Nézte a fölébe hajló rendőröket és sírt.

– Éhes vagy? – kérdezte a rendőr.

Nem válaszolt.

– Nem ettél semmit?

Jelezte, hogy nem.

Hoztak neki egy pástétomos szendvicset, vastag volt, minden egyes harapást erőltetni kellett. A kenyér kicsit száraz volt, a pástétom kesernyés ízű. Még sírt és szipogott, miközben evett. Egy kicsit remegett. Pástétomdarabkák, kenyérmorzsák hullottak a piszkos filcre.

– Adjatok neki inni! – mondta egy hang.

Egy rendőr visszajött egy vízzel teli csészével és odanyújtotta neki. Ő letette a szendvicset az asztallapra és két kezébe fogta a csészét.

Hatalmas, mély, fehér porcelán csésze volt, a széle kicsit csorba, az alján piszkosszürkés csíkok. Az ajkait benedvesítette a vízzel és ivott.

Később az a férfi, aki bevitte őt, elment. Ő egyedül maradt a rendőrökkel, előtte a félig megevett szendvics, a fehér porcelán csésze, a piszkos filc, a tinta, a bélyegzők.

Intettek neki, hogy álljon föl és kicsit odébb üljön le. Elment a terem végébe, leült egy fából készült lócára, ami végigért a falnál. Kezei a térdén, feje leszegve, nézi a földet, vár, tele szégyenérzettel és rémülettel.

Később a nagybátyja és az unokanővére megjött és autón magukkal vitték őt.

Amikor húsz esztendővel később megpróbált visszaemlékezni (amikor húsz esztendővel később megpróbáltam visszaemlékezni), először minden homályos és bizonytalan volt. Majd a részletek visszajöttek, egyik a másik után:

a játékgolyó, a pad, a cipó;

a sétatér, a fák, a kavicsok;

a körhinta, a bábszínház;

a rácsos ajtó;

az Assomption utca, a metró, a metrók;

a képesújság, a férfi, a rendőrök;

a szendvics és a csésze, a csorba peremű nagy fehér porcelán csésze, az alján teli szürke csíkokkal, amiből a vizet itta

(amiből a vizet ittam)

Egy hosszú pillanatig remegve ült az üres papír előtt

(és egy hosszú pillanatig remegve ültem az üres papír előtt).

Ezerkilencszázhatvanöt

Szigeti Csaba fordítása

Bejegyzések

Mi a forrás?

2012. március 18. vasárnap Szigeti Csaba

A történelmi regényekben. És mire való? Mit bizonyít vagy igazol? Miért van rá szükség? Mi történik a történelem fogalmával, ha az „ábrázolt történelmet” felszabadítjuk a források nyomása alól?

„A legnehezebb műfaj”, Móra Ferenc nevezte így egyik levelében, az úgynevezett történelmi regény építményét szerzői oldalról a kettős tudat állapota alapozza meg. Úgy képzelem el, hogy a történelmi regény szerzőjének tudata konfliktusos tudat. Ebben az elvileg egységes tudatban a hasadás leképezi a múlt és a jelen közötti, mindig fennálló hajszálrepedést, törésvonalat, később szakadékot is, azt, ami a két, ontológiailag közvetlenül összevethetetlen minőségű entitást elválasztja egymástól (múltat és jelent összevethetni lehet ugyan, de az ontológiai különneműség miatt, állaguk drasztikus másfélesége miatt csak hosszú kerülőutakon keresztül lehet, például úgy, hogy a történelmi regény – illuzórikus módon – megpróbálja eltörölni a múlt elmúltságát, és a már jelenként rég eltűnt, a jelenként már rég elmúlt „múltat” képzeletbeli jelenvalóként állítja történelmi képzelőerőnk elé: mintha a már rég megtörtént éppen most történne). E kettős tudatban legalább két alapvető beállítódás, tektonikus észjárás van jelen, egyszerre: egy regényírói tudat és egy szaktörténészi tudat. A szaktörténészi tudat persze fölvehet számos egyéb szakirányú gondolkodásmódot, a 19. századi történelmi regényekben a folklór kutatójának, a vallástörténésznek, a földrajztudósnak, a mentalitástörténésznek, stb., stb. tudatát, és igen gyakran fel is veszi.

A történelmi regények Dr. Jekyll-je és Mr. Hyde-ja olykor békésen megférnek egymással, olykor kemény harc tör ki közöttük. A regényíró, ha választott tárgya a történelem – ez az annyira meghatározhatatlan és már-már kezelhetetlenné elvont fogalom – kénytelen azzal a kényszerrel szembenézni, hogy a jelen szempontjából egy képzeletbeli kiinduló állapotban még semlegesnek tekintendő múltból, ebből a szintén annyira meghatározhatatlan és kezelhetetlenné elvont fogalomból – történelmet csináljon, történelmet pároljon le, történelmet kerekítsen ki. Számomra a mindenkori jelen egy roppant alaktalan valami, és a jelen lebegő látszatai mindent, de mindent kitöltenek. Ha beállna a jelen akár részleges fennállási hiánya, ettől úgy iszonyodnánk, mint a középkor a vákuumtól: legalább levegő legyen a páros és a páratlan számozású utcai oldalak között, vagy ha kilépünk a térre! Természetesen önmagában a múlt is igen alaktalan: mind a szaktörténésznek, mind a regényírónak a ránk maradt nyomok között szelektálnia kell, de főleg ki kell alakítania egy olyan történetet, amelynek van kezdete, közepe és vége. A megtörtént dolgok nyomai önmagukban, „csak úgy” nem adnak ki kerek történetet, a Történelem in se nem egy egyszerzős dolog, ehhez, a történelemműhöz az utólagosság beavatkozása, Klió kell. A jelen csupa egymásmellettiség, csupa iuxtapositio, csupa alig-tagoltság és csupa hiper-tagoltság, szemben a múltakkal, melyek már egymáshoz mért időbeli különböző távolságaik okán is közepesen tagoltak. Ezekből a múltakból a szaktörténész is, a történelmi regényíró is valamiféle „történelmet” csinál, és a kettejük tevékenységének párhuzamairól sokat tudunk a narratológiának köszönhetően. Pontosabban nem a múltakból csinál történelmet a szaktörténész, hanem mindabból, ami a múltakból ránk maradt: a forrásokból. És forrásokkal dolgozik a történelmi regény írója is. Csakhogy ártatlan forrás nincsen.

A múlt kapcsán, már Collingwood óta értjük, aligha beszélhetünk önmagába záródó és diszkretizált állapotban ’egyszerű vagy elemi tényekről’, melyekhez nem társul semmilyen értelmezés, vagy amelyeket megtisztíthatunk az eddig általuk hordozott értelmezésektől. És ez nem csak a tényekre, de a forrásokra is érvényes, szerintem. A múltból történelmet kell kreálni, a szaktörténésznek is, a történelmi regényírónak is, hagyományosan. Mindkét szimbolikus elbeszélő rá van utalva a másikra, nagyjából úgy, ahogyan gyönyörű A homokgödör című költeményében Oscar Pastior megírta. Átírom a magam prózájára: ketten vagyunk egy homokgödör alján: én, és én, az ellenfelem. Nem tudunk kimászni a gödör peremére, de a gödör szűk kettőnknek. Erős vagyok és szívós, én; de örülök annak, hogy én, az ellenfelem, legalább olyan erős és szívós, mint én. Régóta küzdünk egymással, és egyikünk sem fogja feladni soha.

Vagyis, ha a regényíró – ahogy közhelyesen mondani szokás – a múlt felé fordul (és nagy kérdés, hogy ezzel sikerül-e elfordulnia a jelentől, vagy éppen az elfordulásával akarja valamilyen alakra hozni az alaktalan jelent, ezzel és így fordulva hozzá), azt látja, amit a szaktörténész is: a formátlanságot, az alaktalanságot, úgynevezett tények és úgynevezett események kaotikus zűrzavarát, kezdet és vég nélküli állandó gomolygást. Miként a szaktörténésznek, úgy neki is el kell kezdenie valahonnan, mert Ádámtól-Évától mégsem lehet nekifogni, és be is kell majd fejeznie valahogyan, mert hiába fut vissza a jelenig, mivel a múlt és a jelen, a történelem és a ma két egymástól teljesen különböző entitás, ezért – sajnos, nem sajnos – semmilyen jelen nem lehet semmilyen befejezése semmilyen múltnak, a nem ismerhető jövő függvényében pedig pláne nem. Csak egy hozzánk időben közelebb álló múlt tetszhet vagy tűnhet számunkra egy hozzánk időben távolabb álló múlt kiteljesítő vagy leromboló – befejezésének, vagy valamilyen befejezés csalóka érzékelésének.

Mondhatjuk, hogy a szaktörténész és a regényíró tárgya ugyanaz, a kaotikus múlt, amelybe valami rendet kellene vágni. De miként képzeljük el ezt a „múltat”, ezt a halottat, még egyben, de már kiterítve a boncasztalon. Mielőtt még kezünkbe vesszük a szikét. A történelmi regény írójának szüksége van a múltról ránk maradt feljegyzésekre, a múltban élt emberek neveire, egymás közötti különféle viszonyaik ilyen-olyan ismeretére, szóval a szaktörténészre. Amikor valamely múltból történelmet akar gyúrni, hogy elénk mint imaginárius jelenvalót állíthassa, szüksége van „anyagra”. Ha lemond minden, időben ránk maradt történelmi anyagról, akkor regényírónkat Tolkiennek nevezik, de műve nem történelmi regény lesz. Ám megtévesztő volna azt az anyagot, amelyet a szaktörténész „forrásoknak” hív, nyersanyagoknak nevezni. Szemben a Claude Lévy-Strausstól származó s a nyelvre és a gondolkodásra vonatkoztatott „a Nyers és a Főtt” szembeállítással, azt hiszem, mind a regényírónak, mind a szaktörténésznek már csak „előfőzött” vagy elősütött anyagokkal van dolga. Az írásos „dokumentumok” (ó, be szép ez a mereven hivatalos és hűvös, oly tárgyias megjelölés!) már létrejöttük pillanatában valahonnan beszélnek, valamely élethelyzetből, társadalmi helyzetből, műveltségi összefüggéseken keresztül szólnak hozzánk – egyáltalán nem nyersek.

Láttuk már, és látni fogjuk, hogy a történelemről örökölt toposzaink, közhelyeink kivétel nélkül a képes beszéd tartományából valók, legfőbb eszközük a megszemélyesítés. Mintha a Történelem nem is valami, hanem valaki lenne. Például: a történelem az élet tanítónője (vagy tanárnője). De ez rémes, szabad tanítónőválasztás híján. Hányszor olvashatjuk, hogy a história ezt meg azt mondja nekünk, vagy éppen nem mondja. Meg állandóan, mániákusan tanít. És ezek a personificatiók világosan rámutatnak arra, hogy amennyiben a történelemről kialakult képzeteink vannak, ezek mögött zömmel források, dokumentumok állnak, a történelemmé főzött múlt előfőzött iratai. Ezek miatt nincs a történelemmé tett múltnak közvetlen elérhetősége a számunkra: mert a tárgy már eleve reflexív tárgy. Ugyanazt a „tárgyat” vagy inkább tárgyegyüttest kezeli a szaktörténész is, a történelmi regényíró is. Ám míg a szaktörténész a történelmet meghagyja múltnak, a regényíró valami mágikusat tesz vele: részben megvonja a történelemtől az elmúltságot, felruházva a jelenvaló lét jegyeivel. Mindketten, ahogy közhelyesen mondani szoktuk, ’életre keltik a (halott, döglött, hulla) múltat’, csak a regényíró az elmúltat furcsa ’mintha-jelenként’, vagy ’mintha éppen most történik’-ként és radikálisabban „állítja elénk”, mint a szaktörténész.

Persze igazságtalan lennék, ha kizárólag szembeállítanám egymással a két tudatot és a két gyakorlatot, a szaktörténészét és a regényíróét. Gondoljunk arra, hogy miként működtette olvasott forrásai nyomán Móricz Zsigmond a történelmi képzelőerőt az Erdély-trilógiában. És ez a mű bizony ösztönözte a szakkutatókat is. Amikor Nagy László a három boszorkányper három nőalakját bemutatja, számára a „mérce” az, amiként a regényíró Imreffi Jánosné Iffju Katát, Dengeleghy Mihályné Török Katát és Jósika Zsigmondné Báthory Annát megformálta. Például: Annának „A Jósika Zsigmonddal kötött házasságának körülményeit ugyanis olyan sűrű homály fedi, aminek láttán méltán jöhetett zavarba a kor dokumentumait oly szorgosan kutató Móricz Zsigmond is. /…/ A regényíró nem sejtette, hogy /…/ (Nagy László: „Sok dolgot próbála Bethlen Gábor…”. Erdélyi boszorkányperek, Magvető Kiadó, Budapest, 1981, 95. p.). „Csupán azt konstatálhatjuk, hogy /Móricz – Sz. Cs./ a három nő elleni perek esetében zseniálisan ráérzett a történeti valóságra. Az egykorú források újabb elemzése és kritikai összevetése ugyanis több dologban a regényírót támasztja alá a történeti munkák megállapításaival szemben.” (Nagy László: i.m.,20-21. p.) Vagyis a külön regényírói és a külön szaktörténészi tudat beszélgethet egymással, még ha osztoznak is abban a (hamis) előfeltevésben, hogy a megtörtént dolgok csak egyféleképpen történhettek meg, vagyis még ha mindketten osztják is a történelem monizmusát és esszencializmusát. Hát még ha nem osztoznak benne!

Amit a továbbiakban vizsgálni szeretnék, az e kettős tudat két felének beszélgetése egymással. Másképp fogalmazva, megpróbálom leírni a történelmi regény íróinak szabadságát, mozgási terét a szaktörténészekkel szemben, akiknél feltételezem a szakmai-erkölcsi követelmények minimumának meglétét (nem a gyakorlatból indulok ki természetesen), és a törekvésüket valamilyen elérhetetlen objektivitásra, amely törekvés szintén egy antik toposz, a sine ira et studio, a ’harag és részrehajlás nélkül’ jegyében fogant.

Ami az előfőzött anyagot illeti, teljesen mindegy, hogy ezt a nem nyers matériát minek nevezzük: nyomoknak, nyomjelzéseknek, dokumentumoknak, iratoknak, maradványoknak, okleveleknek, krónikáknak stb. Mind a regényíró, mind a szakkutató dolgozik ezekkel is, figyelembe veszi ezeket. Vajon miért teszi a regényíró (hogy a szaktörténész miért, az nyilvánvalónak tűnik: ez az ő (értelmezésére váró, nem nyers) anyaga)? Első példám a regényíró múltmegmutató szabadságára egy szándékosan klasszikus mű, a regényírói pályán már európai sikert elért Walter Scott regénye, a Quentin Durward (könyvészeti adatai: Ford. Katona Ágnes, Máthé Elek, Szávai Nándor, Európa Könyvkiadó, Budapest, 1982), amelynek előszava 1831 decemberéből való ugyan, de első kiadása 1823 júniusában jelent meg, és 1831-ben a szerző joggal írhatta le, hogy e műve már „szokatlan sikert aratott a kontinensen is”. Scott az előszóban egyfelől hangsúlyozta a ’történelmi hitelesség’ szükségességét, másfelől viszont kiemelte ’a történelmi tényektől való eltávolodás lehetőségét’ a regényíró számára. Ami az előbbit, a történelmi hitelességet illeti, ez nála két (meglehetősen ingatag) pilléren nyugszik. A hitelesség egyik próbaköve, hogy az olvasó számára az olvasottak valószínűek vagy valószerűek-e. Nos, ezzel a kizárólag az eikosz-ra (az általánosan vagy mindenki által elfogadott kijelentésekre) épült gondolkodásból elvont arisztotelészi kategóriával csak annyi a probléma, hogy a közgondolkodásban – ha van egyáltalán ilyen – meglévő ’valószerű’ vagy ’valószerűtlen’ igen nehezen helyezhető el a potencialitás vagy a lehetségesség fogalma mentén, ráadásul épp a történelem az, amely rendre olyan ’valóságokat’ produkál, amelyek teljesen irreálisak. Igen, elismerem, a jelen valósága olykor képes az irrealitásra (2012. febr. 4., szombat). Érezte ezt Walter Scott is. Előszavában így írt: „A történet magvát mindenki, aki ismeri a feudális rendszert, könnyen megérti, bár a tények teljesen valótlanok.” (Scott, 17. p., az eredetiben: /…/ though the facts are absolutely fictitious.”) Itt a valótlanok nem azt jelenti, hogy e (történelmi) tények vagy események nem igazak, hanem azt, hogy képzeletbeliek, ami pedig azt jelenti, hogy nehezen képzelhetők el valóban megtörtént tényeknek. Így a szerző kénytelen volt a fiktív elem lehetségessége, valószínűsége mellett érvelni: „Ezért nem teljesen valószínűtlen, hogy /…/” (Scott, 17. p.), „sőt még az is valószínűnek látszik, ha /…/ azt állítjuk, hogy /…/” (Scott, 18. p.). Valószerű és valószerűtlenség tartományai, a közöttük húzódó határvonal kérdése nehéz kérdés. Mondhatnánk, hogy a történelmi tárgyú regény a valószerű modalitását működteti. Amikor Tzvetan Todorov a fantasztikus irodalom megközelítésének módszertanába vezetett be minket, tárgya miatt gyakran kellett számolnia az arisztotelészi eredetű valószerű/valószerűtlen (valószínű/valószínűtlen) fogalompárossal, és az ehhez közel álló lehetséges/lehetetlen párossal. Mígnem ez utóbbit egy helyütt egyértelműen historizálja, vagyis relativizálja: „/…/ ami a 18. században lehetséges, nem feltétlenül az a 19.-ben /…/” (Tzvetan Todorov: Bevezetés a fantasztikus irodalomba, ford. Gelléri Gábor, Napvilág Kiadó, Budapest, 2002, 138. p.). Azt hiszem, ez kötelező a valószerű/valószerűtlen viszonylatában is, és e hiszemben nem állok egyedül. Kemény Zsigmond irodalmi életművét tárgyalva Szegedy-Maszák Mihály föltette a kérdést: „Mikor valószerű a történetmondás?” A valószerűség érzékét vagy fogalmát (sensusát és conceptusát) ő is relativizálja, amikor így válaszol: „Arisztotelész hagyománya szerint akkor, ha nem véletlenszerűség, de okság érvényesül benne, s ez is éppúgy áll történet/-/, mint regényírók vállalkozásaira. Az okságot természetesen történetileg változó, egy-egy közösségben, társadalomban, kultúrában elfogadott mércével mérik, következésképpen egyazon epikus alkotásnak nem ugyanolyan valószerűséget tulajdoníthatnak különböző korokban s égtájakon. Ezért tartom esendőnek, ha Kemény regényeinek értelmezője arra hivatkozik, mit érez „valószerűtlennek”, azaz nem „igaznak és hitelesnek” e művekben.” (Szegedy-Maszák Mihály: Kemény Zsigmond, Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1989, 57-58. p.)

Oldalak: 1 2 3 4

Bejegyzések

Oc e Non: Igen és Nem – a fordításról Báthori Csaba trubadúrfordításai kapcsán

2011. augusztus 14. vasárnap Szigeti Csaba Hozzászólás most!

Ez nem műfordítás-kritika (az „ez nem egy pipa” fajtájából). Pedig kedvelem ezt a ’műfajt’, azért is, mert oly kevesen művelik honunkban. Egy olyan országban, amely a legkorábbi ismert kezdetektől és az Európán belüli nyelvi elszigeteltségből, no meg ’vérzivataros’ történelméből kiindulva olyan irodalommal rendelkezik, amely szimbiózisban élt és él a fordítás történetileg változó fajaival. Másként mondva: a francia irodalomtörténetben például egészen más státusza van annak, amit mi műfordításnak nevezünk (a magyar ’műfordítás’ szavunkat Marc Martin-nak, a Villon, ce Hongrois /Villon, ez a magyar/ szerzőjének – aki alapvető könyvet írt Villon 20. századi magyar fortunájának, vagyis fordítástörténetének és a későközépkori francia költő magyar kultuszainak tárgyáról – külön el kellett magyaráznia, hogy a francia olvasó is értse, mi a fene az, amit a magyar úgy hív: műfordítás (a ’traduction d’oeuvre’ érthetetlen butaság). A magyar irodalom semmilyen története nem írható meg a magyar fordítástörténet nélkül.

A franciák általános szokása, hogy a fordítást kiadják, egyszerű munkaként, mintha mondjuk kiadóként én megbíznék egy magyar fordítóirodát, tegyék át – „simán” – magyarra a Finnegan’s Wake-et. Sokkal jobban szeretem Tassót franciául olvasni, mint magyarul, pedig a magyar fordításban zendülnek a rímek, peregnek a szótagok, verssorokból strófa jő. Csak olykor annyira bonyolult e magyar versnyelv, hogy alig érthető: most mit mond, most miről is van szó? Jellemző viszont, hogy a Jérusalem délivrée című könyv a fordító nevét föl sem tünteti. Szeretem az eredeti szerzőjének már a nevét is: Le Tasse. Arra az időre emlékeztet (és gyerekkoromra), amikor Jules Verne nálunk Verne Gyula volt, Fjodor Dosztojevszkij Feodor Dosztojevszki, Elek Artúr Poet-t és Tolsztoj Leót lehetett olvasni, Homérosz pedig Homér volt, az, aki a franciáknál máig is Homère és a németeknél is Homer. (Rejtő Jenőnél innen jön a Hümér költői név (Homér – Hümér); és mind Parti Nagy Lajos, mind Orbán János Dénes félreértette a hüméri láthatatlan költői életművet, amikor nagyjából lírai, viszonylag rövid terjedelmű hümériádákat írtak; nem, Hümér eposzi költő volt, mert miután a Marseille-ből Oranba induló hajón végigverte a költészetesztétikai értékekre tompa újonc társait, egyetlen művét olvasta fel, s ha átszeljük „keresztbe” a Földközi-tengert, verses műből ezt a „tengernyi” időt csak eposz töltheti ki; és a görög Hümérosz mégiscsak az Iliász és az Odüsszeia egy-sok költője volt.) Nos, A megszabadított Jeruzsálem prózai fordítás: ami az eredetiben egy versszak, az itt egy bekezdés, vagyis a versesség csak annyiban ’jön át’, hogy az egyes bekezdések nagyjából azonos terjedelműek, ami valami különös tagoltságú ritmust, tömbök ritmusát adja a szövegnek (adatai: Le Tasse: Jérusalem délivrée, Ernest Flammarion, éditeur, Paris, s.d.). Így a franciában ritka az olyan nevezetes fordítás, amely már-már szerves része lenne valamely jelentős életműnek, ritka az, hogy egy Baudelaire Poe-t fordít (vagy de Quincey-t, de úgy, hogy beleírja a saját tapasztalatait, és A mesterséges mennyországokat ma Baudelaire szerzői neve alatt olvassuk). Ritka az, hogy olyan viszony alakuljon ki az eredeti szerzői szöveg és a fordítás között, mint Arisztophanész komédiái és Arany János fordításai között. Persze a franciáknál is megvan az irodalmi szövegek végletesen egyéni megoldásainak egy-egy esete.

Ezzel csak azt akartam mondani, hogy az irodalmi fordításoknak (a ’fordítás’ szó jelentése egyelőre legyen igen tág, legyen benne az ’átirat’, a ’rájátszás’ /pastiche/, az ’átdolgozás’, /a konyhakertészetből véve/ az ’átplántálás’ vagy ’átültetés’, hiszen a ’fordította’ szó oly sokféle gyakorlatot takar!) nyelvenként saját hagyományai, elgondolásai és praxisai vannak. Amikor műfordítás-kritikát írunk, számolnunk kell a hazai fordításhagyományokkal, és számolnunk kell a minden fordításkritikával szemben idehaza mindenkor kulturálisan-társadalmi szinten támasztott kimondatlan követelményekkel. Miután ’a versújítás korában’, 1760 és 1840 között lefolyt egy, a magyar költői formakultúrát igen erősen átíró prozódiai vita (a háttérben egy meglehetősen radikális nyelvújítással), egy másik a ©-ról, ezekkel párhuzamosan lezajlott egy vita a műfordítások miértjéről és mikéntjéről is. Természetesen egy eszmei és lehetetlen végeredmény pörgött ki: a formai és a tartalmi hűség követelménye. Ne menjünk vissza ennek lehetetlensége kapcsán a Septuagintes csodájához, minden európai fordítás alapvető és csodás legendájához, ahhoz, hogy az egymástól szigorúan elszigetelt fordítók a Szentírás szövegét szóról szóra, betűről betűre, pontosan ugyanúgy fordították le (a Szentlélek vagy az isteni sugallat hatása alatt). Azért férfi létemre tudom: igen szép erény a hűség, csak lehetetlen, abszolút vagy totális hűség márpedig nincsen (a nőknél sem). A műfordítás-készítésbe is óhatatlanul és elháríthatatlanul belevegyül egy-egy nyelvi félrelépés, egy-egy elhajlás, egy kis csalás (saját fordítói gyakorlatomból is tudom). Hányszor mondták már Babitsnak és Babitsról, hogy a Commedia adott helyein szó sincs arról, ami az ő fordításában áll! Jó, de akkor a bírálók próbáljanak olyan baromi hűek lenni terzinákban.

Nehezen jutottunk el valami kézzel fogható tárgyhoz, de eljutottunk, és a továbbiakban vissza-vissza szeretnék utalni a hosszú felvezetőre. Tehát a tárgy: Hódolat és hódítás. A trubadúrköltészet remekei. Fordította Báthori Csaba, Napkút Kiadó, Budapest 2011. Benne zömmel trubadúrok költeményei olvashatók, és 8 ófrancia trouvère 9 versszöveggel. A költő-műfordító Báthori az utószó utolsó bekezdésében rögzíti fordítói ars poeticáját, és szimpatikusan rögzíti. Nézzük meg ezt a bekezdést! Az első mondat a tartalmi hűség követelményéről szólna, csak számomra értelmezhetetlen: „Végül két szó a fordításról: nem volt kizárólagos célom a filológiai pontosság, noha igyekeztem megőrizni a különböző kiadások közös tartalmi elemeit.” Ezt sajnos nem értem. A rettentő hosszú múltra visszatekintő romanisztika egy-egy trubadúr canso esetében már régóta közmegegyezett abban, hogy egy adott költemény kéziratos változataiból melyik tekinthető „főszövegnek”. Egyébként a tapasztalatok szerint ritkán fordulnak elő textológiailag zűrös versszövegek a trobarban (vagyis: a zűrök másutt vannak). Lehet, hogy nem erről van szó, tehát nem valamely oc nyelvű költemény szövegbizonytalanságairól, hanem értelmezési bizonytalanságokról, mégpedig a modern fordítások értelmezési bizonytalanságairól. Annak a kötetben semmi jele, hogy a fordító oc vagy lemosi nyelvből dolgozott-e, de jelzi, hogy különböző antológiákból dolgozott (ezek adnak – a kötetben szereplő „IRODALOM (szűk válogatás)” szerint – francia, angol, német /főként német!/ és román nyelvű fordításokat, vagyis szövegértelmezéseket).

Majd Báthori Csaba szembenéz a formai hűség követelményével: „A viszonylagos formai hűség ma is eszményem, de belátom: minden fordítás csak a megnyerhető veszteség keretei között jöhet létre (hogy Tandori Dezsőt idézzem).” Ez nekem is tetszik: törekedni kell a lehetetlenre, igen. Mint ahogy egyet tudok értelni az irodalomtörténészek (a „filoszok”) leszarásával is. „A trubadúrok művészi nagyságát kívántam megsejtetni, – azt pedig nem pótolhatja a legszolgaibb filoszi igyekezet sem.” Annyit azért mellédünnyögnék, hogy a kritikai kiadások „szolgai” készítői, a vers- és formatörténészek aprólékos „szolgai” pepecselései, a trubadúrok esetében rettentő, mert igen csekély megbízható zenei információval rendelkező muzikológusok „szolgai” fáradozásai nélkül mi, nagyeszű költészettörténész és geniális műfordító „uracsok”, anyag híján, bánatosan elballaghatnánk a bús… düledékeire a Múltnak Romvárára. Bár igaz, ami igaz: a műfordítás re-création, újra- és újjáalkotás, olyan, mint a wellness-élmény. Mivel óhatatlanul mai (magyar) nyelvre fordítjuk a régit, egyúttal modernizáljuk is: Arany Shakespeare-je 19. századi magyar irodalmi nyelven beszél, Villon a 20. század magyar irodalmi nyelvein szól hozzánk (a francia bölcsészek – egy-két középkorkutatónak készülő irodalmár hallgatót kivéve – rohadtul utálják Villont, és igazuk van, mert nekik ’eredetiben’ kell olvasniuk; az ő Villonjuk olyan, mint annak a zokogó fiatal bölcsészlánynak az esete volt Szegeden, akinek Balázs Mihálynál Bornemiszából kellett referálnia, és az Egy. Knyt.-ban már csak a kritikai kiadás volt meg: „Nem bírom, Csaba, érted, nem bírom, ez olvashatatlan, ez szörnyű, ez borzalom”; a finom, mert enyhe udvarlásnak ez is módja, kikölcsönözni a kritikai kiadást, kiülni a bejárati lépcsőre az őszi rőt napsütésbe kettesben, és érthetően, folyékonyan, lassan felolvasni az Ördögi kísírteteket; nos, a francia Villon – még a zsebkönyvkiadásokban is, jobb oldalon hozzák a szöveget, bal oldalon a rengeteg és mikroapró betűs nyelvi-tárgytörténeti stb. jegyzetet – olvashatatlan). És a trubadúrokért, a róluk való kép megrögzítéséért a róluk kialakított – nem filológusi – látomások valóban igen sokat tettek: Ezra Pound, Jacques Roubaud és mások.

Én Báthori Csaba kötetében közvetítőt közte és az oc nyelvű szövegek között a német fordításokban-értelmezésekben érzem (ami csak ’féltiszta’ forrás). Így ír például: „A provanszál mesterek nőkultuszának tárgya egyébként, a Magas Hölgy (dompna, vagy hímnemű formában: midons, meus dominus!): elvont eszmény, távoli vonzerő, ellenállhatatlan gyönyörűség.” Magas Hölgy? Biztosan voltak a „déli” nők között sudár, magas, hollófekete hajú, barnás bőrű gyönyörűségek, mint szőkében Uta (a pajzsos-kardos Eckehart mellett a naumburgi katedrálisban), akit csak úgy nevezek szerelmesen: a gótikus nő. De ez a „magas hölgy” a középkori német szerelmi költészetből (obere Minne) jön nyelvileg, ám Haute Dame még az ófrancia trouvère-eknél sincsen.

A hosszú felvezetőben mondottam, hogy a fordításgyakorlatok történetileg és nemzetenként változóak és különbözőek. Nálunk sincs másként. Egyszer alaposan át kellene tekinteni a 20. századi magyar nyelvű trubadúrfordítások történetét és ezek fordításideológiai és fordításnyelvi gyakorlatát. Most hagynám az olyan sokfordítós köteteket, mint amilyen – eléggé el nem ítélhető módon – A francia költészet antológiája I-II. kötete. Azért eléggé el nem ítélhető módon, mert a franciák költészete a hódítók költészete (akik egyébként részben lenyúlják a trubadúr költészet-, költeményeszményeket, a műfaji ideákat, a strófaszerkesztés fogásait, amit csak lehet, részben elsekélyesítik ezeket), a trobar a meghódítottaké. Nos, hagyjuk tehát a fordítógárdával készült antológiákat, figyeljünk az ’egyfordítós’ kötetekre.

A sort nálunk ismereteim szerint Bajcsa András nyitja, aki verseit és fordításait Holler András név alatt publikálta. Ő ugyanaz, aki később, párizsi emigrációjában lefordította Montaigne Esszéit (ennek ’átfésült’ változatát adta ki Pécsett a Jelenkor Kiadó). Bajcsa András egyrészt tagja volt egy laza körnek – a Sorsunk című folyóirat körül képződött meg –, amelyben feltalálhatók voltak Fülep Lajos, Várkonyi Nándor, Tatay Sándor, Kardos Tibor, Weöres Sándor és mások. Bajcsa francia-magyar szakos volt a két világégés között a pécsi Erzsébet Királynő Tudományegyetemen, francia tanszékvezetője pedig nem volt más, mint Birkás Géza prof., aki a lehetőség szerint serkentette a romanisztika iránti behatóbb érdeklődést. Ő adta a kezébe a fiatal Csorba Győzőnek Hélinand de Froi(d)mont cisztercita szerzetes A halál versei című gyűjteményét, amely, ha jól emlékszem, 1939-ben jelent meg, a kötet becsületesen kétnyelvű, ráadásul Holler András illusztrációival (!). Holler-Bajcsa András tényleg megtanult oc nyelven, és munkájának eredménye a Janus Pannonius Társaság kiadványaként Pécsett, 1936-ban megjelent fordításkötet: a Provánszi költők. Igaz, ő nem csak (régi) trubadúrokat fordított, hanem a Félibrige-kör (közel kortárs) költői munkáit is, Mistralt (a Mirèio-t, ezt a 20. század legelején oly kedvelt falusi idillikus kiseposzt, Roumanille-t, Aubanelt. Divatja volt annak, hogy beindult az újprovanszál nyelvű költészet: Frederí (és nem Frédéric!) Mistral szintúgy Nobel-díjas lett, mint a szárd nyelven író Grazia Deledda; mert Európában volt egy kulturális-nyelvi-irodalmi divat, összefoglaló (olasz) nevén a reggionalismo, amely a zárvány-nyelvek, a nemzeti-irodalmi nyelvek alá lesüllyedt dialektális nyelvek (provanszál, szárd, gaël, stb.) divatját vagy kultuszát alapozta meg). Holler-Bajcsa fordításai nem erős fordítások. De úttörő volt e tekintetben, az bizonyos. És jegyezzük meg: a trubadúroknál csak a magas műfajokból fordított: zömmel canso-t (szerelmi vágyéneket), sirventest (szolgáló ének, mert formailag pontosan követ egy adott vágy-éneket, de mindenről szólhat, csak a szerelemről nem; a szép szobalány, aki titkon magára ölti az úrhölgy ruháját).

A következő olyan kötet, amely egyetlen fordító munkája, Képes Júlia „Vágyba felöltözve, ruhátlan” című kötete (Balassi Kiadó, Budapest, 1996). Mivel véleményeimet e munkáról – a freudi szexuális szimbolikára utalva, szintén idézetes címmel: „Mert mivégre van a lándzsa és a Grál?” – a Jelenkor 1997. áprilisi számában megírtam, nem ismétlem meg. Csak jegyezzük meg, hogy a karcsú kötet anyaga itt is túlnyomó részt canso és sirventes. És van egy nagy előnye a könyvnek: benne végre helyet kapnak a nőtrubadúrok, az ún. trobairitz-ek is a saját vágy-énekeikkel (Comtesse de Día, Azalaïs de Porcaraigues és mások).

Oldalak: 1 2

Bejegyzések

A sült tökök hona

2011. július 28. csütörtök Szigeti Csaba Hozzászólás most!

A bizony nehezen megközelíthető verseskötet koprodukciós kiadású munka: az Erdélyi Híradó Kiadó Előretolt Helyőrség Szépirodalmi Páholy (Kolozsvár) és a Ráció Kiadó (Budapest) kiadványa, az impresszum szerint még 2009-ből.

Alcíme szerint: Válogatott és új versek (amiben csak azon mosolyoghatni, hogy az eclogae eredetileg azt jelenti, ’válogatottak’, ’kiválogatottak’, és e műfaj csak később vette föl a carmen bucolicum, a ’pásztori dal’ jelentést). E jelen kötet három cikluscíme a Napnál világosabban utal vissza két korábbi verseskötetre és önmagára.

A sorrendben első, az A névadás öröme cikluscím mögött a Kolozsvárott az Erdélyi Híradó Kiadónál 1977-ben megjelent azonos című verseskötet áll, a Két szék között cikluscím mögött a Budapesten a Kalligramnál 2005-ben kijött kötet címe. Míg a mostani kötetcím a belső történetét tekintve palimpszesztikus. Mert a cím, így, idézőjelek nélkül, ez: Árkádia-féle. Idézőjellel – „Árkádia-féle” – a Két szék között ciklus „Árkádia-féle” verscímére utal, és idézőjel nélkül ez lesz a jelen kötet harmadik, utolsó ciklusának címe. A könyv élén három mottó áll, és közülük a harmadik – „Én is Arkádiában… szt! / Magas hangból kezdettem…” – Arany Jánostól való idézet. Ő írt 1853-ban (36 éves volt ekkor) egy Arkádia-féle című költeményt. Lövétei Lázár László idézete az első versszak első két sora, én inkább Arany János záró strófáját idézem:

Szóval, oly sokat tehetnék,

Annyi pálya nyitva áll;

Élnék s halnék függetlenül…

Amennyiben rajtam áll.

Én nem volnék, ami vagyok,

Verselő,

Magyarosan: kapa-kasza-

Kerülő.

(Lövétei Lázár Lászlónál önarcképének erről az eleméről később, az eclogáknál szeretnék beszélni.) Arany János ugyan 65 éves korában halt meg, de a rászántság már harmincas éveiben ott van, és költői formaelvvé, versalakító erővé válik. Ezt már az 1960-as évek végén egy akkor fiatalok álló kis társaság (a csapatot Németh G. Béla irányította) szépen körülírta a máig olvasható és tanulságos Az el nem ért bizonyosság című sokszerzős tanulmánykötetben.

De ezzel párhuzamosan, nagyjából az 1850-es évektől kezdve Arany Jánosnál, a megírt és publikált verses munkák egy bizonyos ’kritikus tömegén’ túl megjelenik a korábbi munkák át- meg átértékelése, valami igazán poétai önreflexió. Amikor saját korábbi munkák átértékelésébe fog Lövétei Lázár, nem kell feltétlenül A tölgyek alatt vagy A tamburás öregúr Arany Jánosát megcéloznia. Bár Arany feltűnően korán formálta meg magának, úgy ötven éves kora körül, a saját, őszülő halántékú öregember-imágóját (ha igaza lenne, e sorok írója est la vieillesse meme, az öregség maga). Hogy csak egyetlen nagyon ismert példára hivatkozzak, a Bolond Istók Második éneke 1-10. sorában (1873-ban hosszan lamentált az 1851-ben készült Nagyidai cigányokról), ilyeneket írva: „Korcs volt, üres volt, aljas volt: elég. / Ki gondolt arra, hogy van benne eszme, / Cigányfölötti érzés valami”. Majd azzal folytatja, hogy húsz éven át miért vermelte el megkezdett Bolond Istókját, s miért folytatja most. De „leírja” ám verses epikája nagy részét is: „Hű Toldi, Csaba, Isten veletek!” Ezeket nem holmi tudákosságból mondom: ha bárki olvasta Lövétei Lázár Aranyról szóló esszéjét, tudhatja, hogy ez fontos megközelítési út. És nem az utalások, a mikroidézetek és hasonlók miatt fontos: hanem a költői önarckép megformálása szempontjából. Vagyis az Árkádia-féle olvasható úgy, hogy az utolsó ciklus a jelen ideje, amely drasztikus-ironikus megrostálást érvényesít.

Nem vagyok egyedül abban az ítéletemben, amely szerint e költészet, a Lövétei Lázáré nem valamiféle Sein-zum-Tode-cucc, miközben, persze, tudható, hogy agóniánk a megszületésünk pillanatában veszi kezdetét, csak jó esetben – Pascal szerint az emberek azért találták ki a „vicces-mókás” szórakozást, hogy megfeledkezzenek a halál(uk)ról – megfeledkezünk, még jobb esetben nem is veszünk tudomást a halálról. Bizony, ebben az esetben is egyetértek Dobás Kata kitűnő tanulmányával, amely helyteleníti, hogy a recepcióban (de útálom ezt a szót is: bocsánat, én csak olvasok, és közben jár az agyam, recípeáljanak csak mások, ha sok a szabadidejük) „/…/ a költeményeket összefüggésbe hozzák az igen szerencsétlen elnevezésű /…/ halálversekkel”. (Dobás Kata: Arany unalom. Az unalom költői hagyományának továbbélése Lövétei Lázár László költészetében, Forrás, 2010, szeptember, 5. p.) Különben is, költeményt mindig csak – Marcel Duchamp-mal szólva – mások haláláról írhatok, vagy a magam halálfélelmeiről, amolyan „ha haldoklom, ezt suttogom” módjára. És abban is igaza van, hogy az „unalom” fogalmát állítja (kitűnő) tanulmánya középpontjába, kitüntetetten ennek a magyar modernizmusban játszott szerepét, ha Vörösmartyt is modernnek tekintjük. Igaza van abban, hogy a háttérben ott áll Kosztolányi Dezső is, Petri György is, de én még azt is mondanám, nolens-volens Tandori Dezső is. És természetesen unalom-ügyben Dobás Kata példái bőségesen gazdagíthatók lennének. (Csak egy „plusz” és kedvenc példa Aranytól, és persze hogy a Bolond Istók Második énekéből, a 30. strófából: „De csüggeszté e taposómalom / Egyhangúsága és az únalom”.

Csakhogy ha meg akarjuk közelíteni az unalom mélyen emberi jelenségét (Csányi Vilmos a megmondhatója, hogy a gerinces állatok, mondjuk, a csimpánzok, képesek-e unatkozni; szerintem nem, legföljebb jól elvannak), nem elegendő Lövétei Lázár egyik szöveghelyére hivatkozni, amelyik egyenlőségjelet tesz unalom és semmittevés közé. Azt hiszem, a baudelaire-i spleen, az Arany János-i „lusta mélabú” (a melancholia) vagy az Eötvös-féle „resignatió” (A karthauziban) sokkal mélyebb jelenség. Évekkel ezelőtt feltűnt nekem az unalom kitüntetettsége bizonyos „erős” filozófiai szövegekben, jelesül némely antik sztoikusnál, aztán Pascalnál és másoknál. Persze világos elhatárolás nélkül, mert a csömör, a kiégettség (én olykor leginkább önmagamat unom!), sőt esetleg a közöny vagy az undor igen közel állnak hozzá. Azután: más természetű-e a kisgyermeki unalom, mint a felnőtté? Emlékszem, kisiskolás koromban egyszer reggel anyám kizavart az udvarra. (Bocsánat, magyarázattal tartozom: az én biológiai nemzedékem az ú.n. Ratkó-gyerekek vége, ezért sokan voltunk a megszületettek. Ratkó Anna népjóléti miniszternő volt, aki először vezette be az anyaság után járó állami támogatást. Sokan voltunk, ezért a pécsi Pedagógiai Főiskola Általános Iskolájában bizonyos osztályok délután tanultak, a termeket gazdaságosabban kihasználandó. Így lett a délelőtt a nap iskolamentesen szabad fele.) Tehát anyám, hogy ne legyek láb alatt, kiküldött az udvarra. Fáztam kicsit, mert a Nap még nem emelkedett a szomszédos háromemeletes tömbház fölé. Ültem a fűben, és unatkoztam, de közben a fűszálakat néztem, hangyákat, katicabogarat, gyomot. Azóta sem láttam ilyen élesen ilyesmit.) Jóval később a gyerekkori unalomra gyönyörű példát találtam Le Clézio egyik kisregényének elején, no és Jean-Paul Sartre irodalmi és önéletrajz-szerű műveiben. És ha az unalom valóban egyfelől a jelenvaló világnak mint a lebegő látszatok világának az átérzése-átlátása-felfogása lenne, s ha másfelől e világlátszat elutasítása, akkor a perszonális unalom jelensége elvégezte feladatát: a világ szellemi kiüresítését. És a kiüresítés szó szerintem azért helyénvaló – Lövétei Lázár László esetében is –, mert tényleg, amit korábban teljesnek hittünk, a jelenvaló világ vakkeretként jelenik meg, amire, Jézus, nincsen fölfeszítve vászon, rajta nincsenek színes festmények, még a látszatok látszatai sem.

És mindez nagyon közel van a semmihez, nem annyira a fogalmához, inkább az érzetéhez. Most nem védelmezném azt az elgondolást, amely szerint a semmi nem a valami negációja, nem valami hegeli ontológiai tagadás, a sartre-i Lét és a Semmi nem egymás ellentétei. Ha úgy látjuk, hogy a valami alapja a semmi, ha úgy látjuk, hogy a valamiben benne van, építő alapként, a semmi, akkor e fogalom gyorsan szétszóródik, és lesz szerelmi semmi, lesz a világ semmije, lesz a hatalom semmije, lesz a napi élet semmije, és mindezekhez az unalom hozzátapadhat. Most nem kommentálom Sören Kierkegaard gyönyörű mondatát, és jellemző, hogy A szorongás fogalma című kis értekezésből: „Az unalom, a megölhetetlenség ugyanis összefüggés a semmiben.” (Sören Kierkegaard írásaiból, szerk. Suki Béla, Gondolat Kiadó, Budapest, 1969, 361. p.; a mondat az „A démoni a tartalmatlan, az unalmas” című al-egységből való). De azért tartsuk emlékezetünkben, hogy az unalom Kierkegaard-nál nem a semmittevés válik azonossá, hanem a megölhetetlenséggel.

Ám úgy tűnik, létezik kollektív unalom is. Amikor egy egész társadalom, vagy akár több társadalom unatkozik. A „fiatal Hegel” (nem szeretem ezt az összetételt, bár Lukács Györgynél és másoknál könyvcím; míg Schelling vagy Fichte kissé szemtelenül valóban fiatal korban kezdett publikálni, Hegel kivárt; ezért kerülhetett elő nagy mennyiségű kézirat első folyóirat-publikációi és A szellem fenomenológiája előtti időből. Ami ezeket a nyomtatott megjelenéseket megelőzte, az mind a „fiatal” Hegel elmemunkájának eredménye) igen sokat gondolkodott azon, hogy Európának a halállal szemben egy idő után miért nem volt elégséges a sztoikus vigasz, és miért nem volt jó a görög-római istenvilág, miért lehetett olyan elképesztően sikeres egy maroknyi emberből álló szekta, a Jézus-szekta píárja, a Pálok ideológiai propagandája, az Apostolok Cselvetései? A ’fiatal’ Hegel igen sokat agyaskodott a kérdésen, felvette ezt válaszként, majd nem elégítette ki, felvetette azt válaszként, majd nem elégítette ki. Végül nem tudott mást mondani: azért kellett eljönnie a jézusi kereszténységnek, mert az emberek megunták az Olümposzt. Komolyan.

Oldalak: 1 2

ÚjNautilus

Szigeti Csaba összes bejegyzése

ALEXANDRE KOYRÉ: VALENTIN WEIGEL (MISZTIKUSOK, SPIRITUALISTÁK, ALKIMISTÁK A NÉMET XVI. SZÁZADBAN)

Georges Perec: Néhány dolog, amit mindenképpen meg kellene tennem, mielőtt meghalok

Georges Perec: Egy szökés helyei

Mi a forrás?

Oc e Non: Igen és Nem – a fordításról Báthori Csaba trubadúrfordításai kapcsán

A sült tökök hona

Irodalmi és Társadalmi Portál