Szigeti Csaba összes bejegyzése

A munkátlanság és a munka nélküliség dicsérete

Aztán 1989-1990 táján reménykedtem, hogy a munkának ez a torz, borzasztó, mert pozitív, mert feldicsérő felfogása – hát még a munkába kényszerítés! – örökre eltűnt a magyar történelemből. És most – igaz, egyelőre félpuha-félkemény formában – megint itt van.

 

Nem kezdhetem azonnal az elogiummal avagy lausszal, mert előtte szólnom kell a ’munka’ szó jelenlegi, szerintem kétes feldicséréséről. Mai beszédjeinkben egyre többször hallom ezt a kifejezést, ráadásul pofátlan felértékeléssel: ’a munka világa’, ’térjetek vissza a munka világába’!, minden különösebb érvelés nélkül (nagy ritkán felhangzik, hogy azért, mert egyre kevesebb adó folyik be az államkasszába, amiben – igaz, ami igaz – van némi rezon), ami azt a hazug látszatot eredményezi, mintha a munka valami ’jó’ lenne, a ’munkátlanság’ vagy a ’munka nélküliség’ pedig a bennünk lakozó malum metaphysicum terméke volna. Vagyis, keresztény zsargonban mondva, el kellene hajolnunk a rossztól és a jót kellene választanunk.

A munka mint valami ’jó’ dolog elgondolása vagy felfogása mélységesen Isten- és kereszténységellenes, a Gonosztól való. Tudjuk, hogy a Paradicsomban az első emberpár nem dolgozott. (Minek is tette volna? Ha ekkor még a teremtett világba mint könyvbe nem volt beleírva a ’munka’ szó és ennek kötelezettsége.) Mintegy zárójelben jegyzem meg: az általam kedvelt József Attila költeményeiben a munka két igen ellentétes értelemben jelenik meg. Az egyik változat igen kedves zene mai kormányunk füleinek, hogy súlyos képzavarral éljek: „Én dolgozni akarok.” De a Szabad ötletek jegyzékében – fejből idézem, elnézést, ha némi pontatlanság becsúszik – ezt olvastam: „Én nem akarok dolgozni. / Nem dolgozik a Gyömrői, nem dolgozik az Etus /…/ Illyés Gyula sem dolgozik, / forradalmár, mert fél a munkásoktól.”

Nos, ami az Isten-ellenességet illeti, a munka az ősbűnre adott isteni büntetés egyike, a halandóság mellett, és a nőket külön sújtó punitio mellett, jelesül hogy kínnal kell világra hozniuk gyermekeiket. És manapság úgy gondolom, Isten büntetésének az is súlyos része volt, hogy nem csak hogy belevetett minket (az emberiséget) az időbe, de azt mondta, sans voix, suttogva, hogy legyen osztályrészetek a történelem, ami ocsmány, rettenetes, borzalmas, és legföljebb abban reménykedhettek, hogy (Madách: Az ember tragédiája) vagy egy természeti katasztrófa, vagy egy teljes kollektív öngyilkosság, vagy az Apokalipszis lovasai majd eltörlik a Történelmet, az egész emberi fajjal vagy fajzattal együtt. (Többen ma az első változatra szavaznak, teljes ökológiai pusztulást vizionálva.) És a Szentírás eme fölfogását, azt, hogy a munka büntetés, erősíti nyelvünk is. Amikor még az előidőkben oroszul tanultam, úgy emlékszem, a mi munka szavunk szláv eredetű, s hogy az oroszban a múka szó kínt, szenvedést, gyötrelmet jelent. Ez megerősítette bennem, hogy „orcám verítéke”, a munka Isten kőkemény büntetésének része.

Van egy másik szép magyar szavunk is: a robot, már úgy értem, a robotolni ige alapszava. Ez is szláv eredetű, némi feudális mellékízzel, hiszen az oroszban, mint tudjuk, a mi munka szavunk a ’rabóta’. Ezek a szlávok az isteni büntetés éreztetésében nagyon profik voltak: más nemzeteknél is hellyel-közzel megvolt ugyan (főleg a gyarmatokon), de a kényszermunkát ők vitték, azt hiszem, tökélyre. Az én középkorom még ismerte a munka büntetés-jellegét. Mikor kapott a szó pozitív jelentéstartalmat? Ennek megválaszolására E. M. Cioran tippje megfontolandó. A későbbi nevén „reneszánsznak” elkeresztelt időszak Európájában, akkor, amikor már nem lehetett a halálon túli Túlvilágra mutogatni (azt hiszem, a temetési beszédekben az ’örök nyugalom’, az ’örök pihenés’ arra céloz, hogy egy halottnak nem kell reggel 8-ra bemenni a munkahelyére, és nem tudok olyan halottakat elképzelni, akik közmunkára lennének kötelezve az Autre-Monde-ban), hanem azt kellett mondani, hogy aki teheti, az már itt e szomorú földön érje el a boldogság állapotát. Nos, Cioran szerint nagyjából Morus Tamás Utópiájától és Tommaso Campanella Napvárosától vagy Napállamától kezdve jelenik meg, különösen a felvilágosodott utópiákban (az ő példái: Cabet, Fourier, Morris) a munka mint valami rendkívül pozitív dolog az emberi boldogság elképzelt államaiban. Cioran szerint „A munka előnyeinek ecsetelésekor az utópiák valószínűleg a Teremtés könyvének fonákjából indulnak ki. E tekintetben az utópiák a munkálkodásban elmélyült, a bukás következményeiben büszkén tetszelgő emberiség kifejeződései, s ennek a legsúlyosabb következménye mindmáig a teljesítmény lelki kényszere.”[1]

A munka ilyetén pre- és felvilágosodott fölértékelése mellett megjelentek a korai és a klasszikus kapitalizmus idején a munkakritikák. Nem csak a ludditákra gondolok, nem csak arra az oweni pedagógiai megfontolásra, mely szerint a gyermekmunka nem összeegyeztethető a gyermekek testi-lelki-szellemi kiművelésével, nem csak a szakszervezeti harcokra, amelyek a munkaidő limitálását küzdötték ki lassan, hanem főleg a marxi munkakritikára. Igen ám!, csakhogy A tőkében Marx nem magát a munkát támadja, hanem azokat a termelési viszonyokat, amelyek közepette a „munkaerő” munkát végez. Egyszerűen szólva: hagyott egy kiskaput a munka (felvilágosodott) felértékelése számára. És a nyitva hagyott kiskapun a 20. században a munka mint a köz- és magánboldogság legfőbb eszköze igen fontos, méltósággal teli helyet kapva bemasírozott a fasizmusok, valamint a kommunizmusok és/vagy szocializmusok eszköztárába.

Nota bene, Magyarországon is. A kádárizmusban KMK-snak hívták a közveszélyes munkakerülőt, hiszen aki nem végez munkát, az nyilván veszélyes a közre, s ezért büntetendő. Miután végeztem az egyetemen (1979), és az akkor még soklapos személyi igazolványomból kiütötték egy pecséttel a József Attila Tudományegyetemet mint „munkahelyet”, nyáron nem volt munkahelyem. Ha délután sétáltam is a szülővárosomban, Pécsett, még világosban hazamentem, nehogy egy véletlenszerű igazoltatás során kiderüljön, kerülöm a munkát. Aztán 1989-1990 táján reménykedtem, hogy a munkának ez a torz, borzasztó, mert pozitív, mert feldicsérő felfogása – hát még a munkába kényszerítés! – örökre eltűnt a magyar történelemből. És most – igaz, egyelőre félpuha-félkemény formában – megint itt van.

Visszatérve még az eredeti fonalhoz: a munka nevű kín, szenvedés, gyötrelem (önkéntes?) elvégzésének a ciorani ’a teljesítmény lelki kényszerén’ kívül nálunk, jelenleg, ebben az adósállamban, ebben a mindig is, mióta az eszemet tudom, a mindenkori szűk eliteket kivéve, tömegesen szegény államban a másik motivációja: kenyér kell az asztalra, nagyritkán hús, kell otthonra krumpli és rizs, és a gyerek amúgy is szeptembertől iskolába megy. (A család – házasság – gyereknevelés hazugságtriászról talán egyszer később.) Igen, a szegénység és a szükség erős érv arra, hogy munkát keressünk (ott, ahol szinte nincsen). De úgy tűnik, az állás (állás = munka, egy elképesztően hülye felfogásban) hiányában ahhoz, hogy bárki valamennyi pénzhez jusson a kvázi-üres közkasszából, képzettségén alul is vállalnia kell a neki felajánlott kínt, szenvedést, gyötrelmet, vagyis a munkát. Hát, azt nehezen tudom elképzelni, hogy én, mondjuk, volt tanítványaim ámulatára, részvétére vagy röhejére valamely fővárosi ’kommunális teret’ tisztogassak napi n órában, 56 évesen. Nem mintha ez snassz volna, csak igen méltatlannak érzem. Vannak olyan régi és heterodoxális elgondolások, melyek szerint – ezt Hamvas Béla is felkapta egy helyütt – a világrend akkor világrend, ha minden és mindenki a Földön az ő Istentől rendelt helyén áll, a „saját” helyén, és akkor következik be a „felfordult világ”, ha egyre többen vannak nem számukra rendelt helyen.

Lassan lépegessünk tovább a munka nélküliség dicsérete felé! Már idős korában Jean-Francois Lyotard egyik esszéjében (a címe Marie au Japon, magyar fordítását én csináltam, az 1990-es évek közepén megjelent) igen érdekes dolgokat mond. Miközben, persze, a munkát mint időbe kerülő tevékenységet szembeállíthatjuk a szórakozással és a tétlen tunyasággal, a kérdés időgazdálkodási szempontból közelítendő meg. A klasszikus kapitalizmusban, mondja Lyotard, kinek-kinek a helyét a társadalom hierarchiájában a vagyoni helyzete jelölte ki. Ha presztízst akarsz, gyűjts össze mennél több pénzt (munkával vagy másképp, mindegy). Majd volt egy rövid fázis, a fogyasztói társadalom időszaka, amikor a helyedet a hierarchiában a presztízsfogyasztásod mértéke jelölte ki. Ma, mondja Lyotard, az jelöli ki, hogy mennyi a szabadidőd. Vagyis az, hogy időben mennél kevesebb munkával mennél több szabadidőt vásárolhass meg magadnak. (A filozófiai esszé 2000 körül íródott, a Cools Memories IV című, francia nyelvű kötetében jelent meg.) Arról van szó, ha te manager vagy, vagy banktisztviselő, ugyan jól keresel, de ez mit sem ér, mert igen kevés a szabadidőd. Az a kevés, optimálisan mind kevesebb idő is, amit – itt Lyotard az akkori USA, Kanada és Japán állapotát tartotta szem előtt – munkával töltesz, persze szintén bérrabszolgaság, ha nem Te vagy a Topdog, de még ekkor is lehetsz önmagad szolgája (lásd La Boetie magyarul is olvasható klasszikus írását Az önkéntes szolgaságról), ám legalább sok időt szereztél magadnak, amit a te saját kényedre-kedvedre használhatsz fel.

Vagyis: azt hiszem, munka nélküliként, ha a szabadidő mértékét vesszük, gazdagabb vagyok, mondjuk, az OTP vezérigazgatójánál. És szabadabb! Mert a szabadidő tetszőleges eltöltése az én egyéni hatókörömbe tartozik, az én személyes szabadságom része, hogy eldönthetem, külső korlátok és kötelezőségek nélkül, mire fordítom és mire nem. A munka nélküli rendkívülinek mondható szabadideje rendkívüli szabadságfokot jelent (ismétlem, a perszonális szabadságról beszélek, nem társadalmi szabadságról). Elegendő annyi, hogy az élet fenntartásához szükséges minimumot valamiképp előteremtsem. És kinek-kinek jogában áll – mert emberi szabadságának része – úgy dönteni, hogy nem csinál semmit.

Záró megjegyzések: érdekes, hogy a számítógépen a helyesírási program mindig hibásnak jelöli meg azt, ha a munka nélkülit külön írom. (Magyar program, magyar felhasználóknak: csak munkanélkülit ismer, mögötte kemény társadalmi előítélettel.)

Másodjára: már a rómaiak jól tudták, hogy a szellemi munkához egzisztenciális biztonság és sok szabadidő kell. Ez ma sincs másképp.

Utoljára: amíg fenn tudom tartani magam, nem mondok le sem a szabadságomról, sem a szabadidőmről. Miért is tenném? A változó állam jelenlegi kurrens pressziójára és szabadságellenességére?

Én szeretek dolgozni. De amikor dolgozom, az sosem munka, hanem alkotás.



[1] E. M. Cioran: Történelem és utópia, Budapest, Nagyvilág, 2005, 111, ford. Fázsy Anikó.

Reviens, Ségolène!

Nem tudom, miért kell írnom a francia szocialista bánatról, de kell. Egyrészt: nem rossz dolog ma, Sarko alatt, pikárd szocialistának lenni. Őket nem lehet MSzMP-múlttal erdőbe kergetni, mert utoljára 1871-ük volt: a Commune, a Père Laschaise-ben agyonlőtt fegyvertelen családapákkal, meg mindenfélével. Azután „csak” De Gaulle-juk volt, de a hosszú lábú főnök még anarchistának is engedett lenni, csak Garde ne legyen!

A Front Nationale általános jelenlegi hanyatlásával és Brigitte Bardot testi (klasszikus) kvalitásainak több évtizedes hanyatlásával nehéz a helyzet: a múlt havi egyik L’Objet Sarkót temeti (szokványos rossz vicc a címlapon: Game over? Akarja folytatni? Igen – nem). Président Sarkozyt „Sarko”-nak nevezni nyelvileg szerintem nem magyar utalás, hanem szerb-balkáni: Sarko, mint Mirko, mondjuk. És a volt belügyérre, noná, hogy menni fog, a francia felnőtt is fülkében szavaz.

A jelszó egy kérdés: Mi a bánat?[1] Hát csak annyi, hogy Európa, lassan, sunyin, szépen megy jobbra. Amivel nincsen semmi gond, ahogy rovásírással szoktuk mondogatni, so far, so good. És akkor én annyira bíztam a békaevőkben! (les mangeurs de grenouilles) Ha már az Európai Unió, amiről még a ’80-as években annyit álmodtam, alapjait egy „francúz-deutsch” megbékélésben vetette meg, hátha – gondoltam a bánat előtt – 2011-ben is jelent ez valamit. És a francia belpolitika is hátha visszavált.

Évekkel ezelőtt nem sikerült a váltás: hiába volt a gyönyörű-okos Segolène Royal, ez a nem egyszerűen szocialista, de ragyogó-szép-érett nő (!), istenkísértés volt a francia szocialisták mersze – őt megtenni az elnöki kampányban jelöltnek. Ugyanis az észérvek tényleg a tizennyolc év fölötti francia nők szavazatára irányultak, arra a francia női bátorságra, hogy háromszáz éves köztársaság és demokrácia után „megeshetne” végre egy női elnök is a sok Chirac, Mitterand és a többi unalmas pasas után.

És ez számítás, ez a vidám, de irreális számítás nem jött be.

Azóta tudjuk, egész Európában a problémák elfedése különböző címszavak alatt történik: „arab tavasz”, „gazdasági világválság”, a „Távol-Kelet kiszámíthatatlansága”. Ezek a problémák azért fontosak, hogy a saját problémáinkat ne vethessük fel. Például ne kérdezzünk rá arra, hogy Európának csak egy lassú-sunyi jobboldali perspektívája van-e, vagy lenne baloldali is. Ami a franciákat illeti, a francia szocialista baloldal vesztett – egy amerikai szállodaszobában. Érdekes, hogy két héttel ezelőtt a francia közvélemény vélekedése az volt, hogy a hatvankét éves IMF-elnököt a harminckét éves szobalány „közvetítésével” (?) Mr. Sarko vitte be az erdőbe. Ugyan én Magyarországról utálom az összeesküvés-elméleteket, de gondoljuk meg: a mostani francia elnök az őt megelőző kurzus alatt az a belügyminiszter volt, akinek egyetlen komoly feladata a külvárosok forradalmának, a kis- és nagytestvérek – nem szabad kimondani, hogy – „arab tavaszának” a kezelése volt, és akinek a kezében volt elnökké választása előtt minden belpolitikai információ. És mióta Sarko az elnök, nem lázonganak a külvárosok.

Én a magam magyarországi magyar nézőpontjából egy szokványos rezsimváltást és stílusváltást vártam, a Sarko-i jobbközép helyett egy francia szocialista kormányt. Csak azért, hogy egy élhető francia szocialista kormány azt tanítsa Európának, hogy minden utak nemcsak jobbra visznek. És most megint itt vagyunk egy hálószoba-történetben. Bár az kérdés, hogy egy luxusautókban furikázó IMF-elnök mennyire képes képviselni és megjeleníteni az elnyomottakat. De nem! A szocialista jelző a franciáknál nem a szegény, nyomorult magyar nyugdíjas szinonimája. Szocialistának lenni nem jelent többet, mint szolidárisnak lenni mindazokkal, akikkel csak lehet. Azt csak a mi magyar tapasztalataink sugallják, hogy a szocialista jelző egyet jelent a szegénnyel.

De térjünk vissza a hálószobába! Már egy magyar sláger-prózaírónál, Szilasi Lászlónál is felbukkant a Szentek hárfája című regényében az orális szex népszerű motívuma. Strauss-Kahn történetében én is éreztem némi déjà-vu-t, mert igen emlékeztetett a szintén prezidenciális Bill Clinton úr és Monica Lewinsky történetére. A két történet között azért alapvető különbségek is vannak: egyrészt Bill már beiktatott elnök volt, másrészt csak Hillary-t veszíthette, de még őt sem sikerült neki. Ez a szituáció hihetetlenül pontatlanul (!) illik Strauss-Kahn úrra, aki csak elmebetegségben kényszeríthette volna ki, egy évvel a számára kedvezőnek ígérkező francia elnökválasztás előtt, az aktust a teljesen idegen Monicájától. De vezessük be az azonosság nézőpontját is! Ugye, mindenki emlékszik arra, hogy a Clinton-botrány után, hetekkel később Monica előállt egy kiskosztümmel, rajta az elnöki sperma DNS-nyomaival. És itt is! A hírek szerint van kiskosztüm vagy blúz, a volt IMF-vezérigazgató férfiúi nyomaival.

Ezek a nők miért őrzik meg olyan gondosan ezeket a ruhadarabokat? (Mert hát én másnap kimosnám őket.)

És bizony francia szocialistaként innen nehéz is visszatápászkodni a szocialista bánathoz. És ez azért baj, mert egy nagyhagyományú és csodálatos nemzet évekre elveszítette a jogát a nyugat-európai politikai szocializmus valóságossá tételére. Csak vágyakozni tudok egy női keresztnévre, egy magas, gótikus nőre, aki vékony és szilfid, ízléses minden szocialista européer számára, és csak a nevét tudom suttogni: reviens, Segolène.

Jöjj vissza, Ségolène!



[1] Szép, szigeticsabás utalás József Attila 1931 őszén keletkezett Bánat című költeményére. (Nem tévesztendő össze az ősmagyari bánat megszólaltatásával, mely 1930 júniusában keletkezett, és az előbbivel azonos címet visel.) (A szerk.)

Az elveszett esszencializmus keresése: a Tolsztoj-példa I.

Bár joggal foghatna el a filológusi rettegés attól, hogy a Háború és békéről szóljak, tekintettel e mű tengernyi irodalmára, de már megvannak azok a szempontok, amelyekkel olvashatunk, azok a kérdések, amelyeket feltehetünk.

(A hivatkozott szöveg: Lev Tolsztoj: Háború és béke, ford. Makai Imre, I-II. köt., Új Magyar Könyvkiadó, Budapest, 1954. Az idézett helyet, hogy bármelyik kiadásban könnyen és egyértelműen visszakereshető legyen, a következőképpen adom meg: könyv, rész, fejezet, (itteni kötetszám, oldalszám)).Tolsztoj szerint történelem van vagy létezik, csak az a kérdés, hogy miként. Ebben a történelmi regények általános ’szabályaihoz’ mérten meglehetősen szabálytalan regényben sokan tehertételnek érezték és érzik a rengeteg had-, társadalom-, mentalitástörténeti, történetbölcseleti, stb. fejtegetést, és különösen a mű egészének második zárását. Én egyáltalán nem így érzem: Tolsztojt ugyanúgy érdekelte a történelemben élő ember, mint az emberben élő történelemfogalom. Túl az embereken, a történelem maga, a mibenléte, majd a mikéntje és a hogyanja is foglalkoztatta. Az ő történelemszemlélete teljességgel szekuláris: a történelmet és a történelem menetét leoldotta bármiféle isteni tervről („/…/ nem ismerjük el, hogy Isten részt vesz az emberiség dolgaiban /…/, „/…/ hiszen Istent semmi sem fűzi az egyes eseményekhez” (Epilógus, Második rész, II.  köt., V. fej., 634. p.). Tolsztoj szerint a történelem – bármi legyen is az és bármiképp is szemléljük – nem teodícea. Ez egyben szigorú lemondást jelent a teológiai megalapozottságú történelemmetafizika három széles útjáról. Arról, hogy az emberi történelem az isteni Gondviselés hatálya alatt állna; arról a manicheisztikus elgondolásról, amely szerint az emberi történelem a metafizikai Jó és a metafizikai Rossz vagy Gonosz küzdelmének terepe volna, valamint arról, hogy az emberi történelem a Gonosz (vagy ismertebb nevén: a Sátán) birodalmában zajlana.

            Történelem van, létezik (ez az előfeltevés minden esszencialista felfogásának irreduktibilis, másra vissza nem vezethető előfeltétele), és ha úgy tetszik, mint minden létezőnek, a Történelemnek is létezik esszenciája, lényegisége. Pontosabban: kell, hogy létezzen (és racionalizálhatóként létezzen, különben az őrület világtörténelmében bolyonganánk). Csakhogy ez a lényegiség, ez a történelem a most-ban, a világ jelenvalóságában, ’a világ lebegő látszataiban’ nem ragadható meg, s e megfoghatatlanságnak, e megragadhatatlanságának elvszerű okai vannak. És bár kell lennie egy Egyetlen és Igaz (an sich és für sich, önmagában és önmagáért való) Történelemnek, elrejtőzése miatt a mi számunkra nem egy, egyetlen és igaz történelem van, hanem számtalan, aszerint, hogy miként közelítünk felé és miként beszéljük el. Számtalan, vagyis egy sem.

            És Tolsztoj szeretne megmenteni egy olyan történelemfogalmat, amely az észszerűség hatálya alatt áll. De realitásérzéke megóvja őt a racionalizmus túlhajszolásától, s a történelemben bennelévő irracionalizmusra bevezeti a történelmi fatalizmus kifejezést. „A történelmi fatalizmus – írja – elkerülhetetlen ahhoz, hogy megmagyarázzuk az észszerűtlen jelenségeket (vagyis azokat, amelyeknek ésszerűségét nem látjuk). Minél jobban iparkodunk észszerűen magyarázni ezeket a történelmi jelenségeket, annál kevésbé észszerűvé és érthetővé válnak.” (Harmadik könyv, Első rész, I. fej., II. köt., 9. p.)

Egy helyütt – és ez nagyon lényeges – a szerző azt mondja, számolnunk kell a szaktörténészek történelmével, a regényírók történelmével és a túlélők történelmével (mivel a történelem mint történelem csak „leírt” és elbeszélt formában létezik, létezhet, a holtak képtelenek történelemelbeszélésre, hiába rázzuk a halottak néma sírját, Kosztolányival szólva). Ehhez hozzá kell adnunk még a történelemfilozófusok történelmét, vagyis mindazon történelemvázakat és -vázlatokat, melyeket ők gondoltak el. Négy szimbolikus személy négyféle megközelítés, négy széles út megtestesítője lehet (mert valamennyi vagy túlélő, vagy az események után él ugyan, de a múltban zajlott eseményeket vizslatja): a Kortárs vagy Szemtanú (akinek legfontosabb reflexív eszköze a visszaemlékezés); a Történelemfilozófus; a Szaktörténész (legyen bár diplomácia-, had-, gazdaság-, technika- vagy társadalomtörténész, bárki); és a történelmi regények írója, vagyis a Regényíró.  S mivel a történelem egy és ugyanaz, s mivel a lényegisége is egy és ugyanaz a monista felfogás szerint, Tolsztojnál ez óhatatlanul azzal a következménnyel jár, hogy ítélete szerint vannak ehhez az Egyhez képest téves utak, mint ez az előbbi széles négy út is. Ami azt foglalja magában, hogy valahol kell léteznie az egyetlen helyes útnak is, csak legföljebb még nem látjuk azt, hogy merre van és hová vezet.

            Amikor a „történelem” szót Tolsztoj használja, e használat értelmezésekor nem árt figyelnünk a mikrokontextusokra és a jelentések szórtságára, valamint rétegzettségére. A szó olykor valakinek vagy valaminek a történetére vagy történetei sorozatára vonatkozik. Mintha azt mondanánk, Andrej Bolkonszkij, Natasa Rosztova vagy Pierre Bezuhov élettörténelme, jóllehet az ’élettörténelem’ egyáltalán nem bevett szó, szemben az élettörténet-tel az előbbihez nem társul egyértelmű kollektív jelentéstulajdonítás. (Nyelvünkben is gyakran ugyanaz a jelentése ’történet’ és ’történelem’ szavunknak, a latinban a historia lehet ’történelem’, lehet ’történettudomány’ és lehet ’vminek az elbeszélése, a francia histoire jelenthet ’Geschichte-’t és ’Erzählung-ot, Beschreibung-ot’, stb.) A történelem szó Tosztojnál gyakran takar historiográfiát, vagyis megírt történelmet, valamit, ami számunkra azért és aként létezik, mert és ahogyan megíratott. De történelem mindaz is, amiről feljegyzések vagy adatok nincsenek, csak megtörtént: a megíratlan res gestae-t odagondolhatjuk a memoria rerum-hoz. Végül – mivel szerzőnk felfogása alapvetően esszencialista – jelent valamit, ami elrejtőzött a múltba, valamit, ami kell hogy létezzen volt és létezzék an sich, nem dologiként, hanem szellemiként és önmagába fordulva. Ez utóbbit keresi az esszencialista Tolsztoj, az emlékek és a megírtak mögöttit, szekularizált történelemmisztikájának célja ez utóbbinak a megtalálása. És – mint látni fogjuk – ezt az elveszített mögöttest megtalálni véli.

            Jeleztem, hogy a kortárs, a szemtanú vagy a résztvevő Tolsztoj szerint nem láthat bele a Történelembe, éppen azért, mert az ő jelene és mindaz, amiben benne van, nem vagy csak pontatlanul értékelhető: nem lehet tudni, bármily esemény hogyan viszonyul, hogyan kapcsolódik a Történelemhez. Amikor Szentkuthy regényében a velencei követ a jelen politikai döntések történelmi jelentőségét hangsúlyozta, láttuk, hogy súlyos mértéktévesztést követett el. Tolsztoj ugyanezt a mértéktévesztést mutatta be természetesként például akkor, amikor és ahogyan egy lengyel származású tiszt (nem sokkal vagyunk időben Lengyelország teljes felosztása, az önálló lengyel állam megszűnése, 1795 után, lengyelek egyaránt harcoltak orosz és francia oldalon) a szaltanovi gátnál lezajlott ütközetről mesél. Jellemző, hogy a tiszt a történelmi analógia (roppant kétes) eszközével élve – az esemény jelentőségének mérhetetlen megnövelése céljából – azt mondja, a szaltanovi gát az oroszok Thermopüléje volt, de Rosztov, aki hallgatja, „Az austerlitzi meg az 1807-es hadjárat óta tulajdon tapasztalatából tudta, hogy aki csata-históriákat mond el, az mindig füllent, ahogy ő maga is füllenteni szokott, ha ilyesmit mesélt; azonkívül volt már annyi tapasztalata, hogy tudta: a háborúban semmi sem úgy folyik le, ahogyan el tudjuk képzelni vagy mondani.” (Harmadik könyv, Első rész, XI. fej., II. köt., 53. p.)

            Ha a (történelmi) múlt valamely mozzanatát jelenként és a megtörténés jelenében beszéljük el, legyünk bár szemtanúk, filozófiatörténészek, szaktörténészek vagy regényírók, e mozzanatot nem tudjuk „történelmileg” megközelíteni. Vagyis ha a szaktörténész diszkretizáltan, minden mástól elkülönítve, tételezhető okoktól és tapasztalni vélt következményektől függetlenül szemléli e mozzanatot vagy eseményt, az esemény értelmetlenül, mert nem-értelmezetten áll előtte. (Ugyanakkor Tolsztojról szólva a következmények helyett jobb lenne hatásokat mondani, mert a szerző erősen korlátozza az oksági viszonyok érvényesülését a történelemben; ha fenntartaná az oksági viszonyok meglétét, aligha tudná korlátozni – már-már kiiktatni – az emberi értelem munkálkodását az események mögött. Ráadásul amikor az okok és okozataik mechanizmusairól elmélkedik a történelemben, mint amelyek eleve kudarcra vannak ítélve: a történelmi „jelenségre, amelyet vizsgálunk, az ok fogalmát nem alkalmazhatjuk”, írta az Epilógus, Második rész, VII. fej., II. köt., 640. oldalán. Az oksági viszonyok hamis erőltetése pedig szélsőséges esetben olyan történelemmagyarázatokhoz is elvezet /és a ’magyarázat’ szót nagyon idézőjelben kell elgondolnunk/, amelyek blődségekhez vezetnek. Például: „Sok történész azt mondja, hogy a franciák azért nem nyerték meg a borogyinói csatát, mert Napoleon náthás volt” (Harmadik könyv, Második rész, XXVIII. fej., II. köt., 197. p.); könnyen elvezet a lehetséges történelemalakulások vaksötét kísértetcsarnokába, a ’mi lett volna, ha…’ nevetséges és értelmezhetetlen terepére, a ’ha Cleopatra orra pisze lett volna’ ökörségéhez.)

Ez a jelenség, az éppen-most folyó esemény történelmi értelmezhetetlensége a jelenben a legszorosabban összefügg egyrészt azzal, hogy a szemtanú jelene legföljebb csak potenciálisan lehet történelmi idő (azzá lehet majd, amikor már rég múlttá vált, már beépült abba az értékszerkezetbe vagy értelemösszefüggésbe, amely az eseményeket immár elhelyezi a „történelmi jelentőség” skáláján), másrészt azzal a súlyos és Immanuel Kant által oly élesen meglátott ténnyel, hogy enyhe csúsztatás történelemtudományról beszélni: a történelem tanulmányozása mindig a múlttá vált események nyomában kullog, és ha két kliséről lemondunk – a történelemben minden csak ismétlődés; a történelmet az analógia démona uralja -, a tanulmányozó megannyi adat birtokában is képtelen a predikcióra, az eljövendő események előre látására. (Persze ha nagyon puha kritériumokat vezetünk be, a történelmi múlt valamely szeletével való szöszmötölés is nevezhető tudománynak.)

Egészen más az egyidejű tudás és az utólagos tudás. Figyeljünk föl a ’senki se látta előre’ szófordulat retorikus ismétlődésére és az ’akkor’ és a ’most’ együttállására: „De akkor senki se látta előre (ami most már nyilvánvaló), hogy csakis ezen az úton-módon pusztulhat el a világ nyolcszázezer főnyi, legjobb hadserege – amelyet a legjobb hadvezér vezényel – a tapasztalatlan parancsnokok vezette, a felényire sem erős, tapasztalatlan orosz hadsereggel való összecsapásban; ezt senki se látta előre, sőt az oroszoknak (Lev Tolsztoj kiemelése – Sz. Cs.) minden erőfeszítése arra irányult, hogy meggátolják azt, ami egyetlen menekvés lehetett Oroszországnak /…/” (Harmadik könyv, Második rész, I. fej., II. köt., 92. p.) Egyszerűen fogalmazva, a jelenben éppen most zajló esemény még nem illeszkedik semmilyen teljes összefüggésrendbe, az aktuálisnak csak vágyott jövőbeli céljai lehetnek, de következményei még nincsenek, nem láthatók, ezért az esemény az én értelmezésem szerint még nem tartozik, mert nem tartozhat hozzá a történelemhez. Az éppen zajló esemény szemtanúja nem ismerheti az esemény történelmi értékét, azért nem, mert az eseményben, a jelenben benne van, benne áll, és nem birtokolhatja az utólagosságot. Elvszerűen fogalmazva: „Az akkori időkből származó elbeszélések, leírások kivétel nélkül mind csakis az oroszok önfeláldozásáról, hazaszeretetéről, kétségbeeséséről, bánatáról és hősiességéről beszélnek. Pedig a valóságban nem így volt. Mi csupán azért látjuk mindezt így, mert a múltban csakis az akkori idők általános történeti jelentőségét nézzük, és nem látjuk mindazokat a személyi, emberi érdekeket, amelyek az embereket foglalkoztatták. Holott a valóságban a mindenkori jelennek ezek a személyi érdekei annyira jelentősebbek az általános történelmi érdekeknél, hogy mögöttük sohasem lehet megérezni az általános érdekeket (sőt gyakran teljesen el is tűnnek). Az akkor élő emberek nagy része semmi figyelmet se fordított a dolgok általános menetére, csakis az akkori jelen személyes érdekei vezették őket. És éppen ezek az emberek voltak az akkori idők leghasznosabb tényezői. /…/ A történelmi eseményekben a legjobban látható, hogy tilos a tudás fájának gyümölcsét ízlelnünk. Csakis az ösztönös tevékenység terem gyümölcsöt, az pedig, aki valamilyen szerepet játszik a történelmi eseményekben, sose tudja megérteni jelentőségüket. Ha megpróbálja megérteni, a meddőség átka sújtja. /…/ Az Oroszországból akkortájt lejátszódó események jelentőségét annál kevésbé lehetett érezni, minél közvetlenebbül résztvett benne az ember.” (Negyedik könyv, Első rész, IV. fej., II. köt., 364-365. p.)

            Tehát a Kortárs vagy a Szemtanú az egyidejűségben mindazt, amiben benne van vagy amibe belesodródott, eleve nem láthatja történelemként, mert a konkrét jövőtől, a jelenben éppen zajló események hatásaitól megfosztottan a vele történteket még nem illesztheti be egy olyan összefüggésrendbe, olyan értelmezési rendbe, amely bízvást volna ellátható a „történelmi” jelzővel. A jelennek csupán „most”-ja van, és csak ennek a „most”-.nak az áthelyeződésével (múlttá válásával) lehet csak része egy többé-kevésbé teljes  összefüggésrendnek.

            A történelmi regény, bármely történelmi regény előfeltétele az utólagosság szituációja. Különösen feltűnő az ,akkor’ és a ,most’ azokban a regényekben, amelyekben a tárgyalt, immár „történelmi” eseményeket a megírás jelenétől optimális (sem ’túl sok’, sem ’túl kevés’) időbeli távolság elválasztja. A történelmi regényekben a ,most’ az utólagosság, az ,akkor’ az egykorúság és a valaha volt önmagával való egyidejűségének a nyelvi jele. Láttuk, hogy a történelemhez történő négyféle közelítés közül a szemtanúnak szemtanúként nincs útja a történelemhez; útja akkor van, ha az utólagosság helyzetéből néz vissza (túlélőként, Tolsztojnál). Másik három képzeletbeli és szimbolikus alakunk, a Történelemfilozófus, a Szaktörténész és a történelmi regény Írója, mindhárom egy-egy út képviselője. A Történelem mindhármójuknál másként és másként jelenik meg, és Tolsztoj szerint mindhárman téves úton járnak. De mindhárman az Utólagosság Lovagjai. Ha valamikor valaki mémoire-t vagy visszaemlékezést ír, akkor a szemtanú is e lovagokhoz csatlakozik.

            Annak az utólagosságnak a lovagjai ők, amelyet a ’most’ és az ’akkor’ viszonya hordoz nyelvileg. Történelmi regények esetén a megírás jelenének és a tárgyalt időszaknak a különállása, valamint az, hogy a most (az írás jelene) és a múlt (a tárgyalt események ideje) között hidakat kell kiépíteni. Szintén 19. századi példát kívánok hozni, Tolsztoj egyik kortársától, akinek nincs sem történelemmetafizikája, sem történelemmisztikája, hanem mitologizálja a történelmet (Tolsztoj 1820-ban született, Victor Hugo 1802-ben). A történelem mitizálása az Hugo-szakirodalom közhelye. A történetírás francia történetéből Jules Michelet-re (1798-1874) szokás utalni. 1927-ben Birkás Géza így jellemezte Victor Hugo történetírói hasonmását: „Michelet hatalmas képzelőtehetséggel, melegen érző, szenvedélyes lélekkel, kiváló írói képességekkel, melegen érző, szenvedélyes lélekkel, kiváló írói képességekkel bíró történész volt, aki azonban a mult embereit és eseményeit nem az igazi tudós higgadtságával és pártatlanságával, hanem a romantikus költő szemével látta. Szerinte a történetírás a mult feltámasztása, ehhez a történetírónak nemcsak értelemre, hanem élénk képzeletre és melegen érző szívre van szüksége, amelyek a száraz, rideg adatokba életet öntenek s amelyek segítségével a multat a maga teljességében meg lehet eleveníteni.” (A francia irodalom története a legrégibb időktől napjainkig, Irta Dr. Birkás Géza, Szent István-Társulat, az Apostoli Szentszék könyvkiadója, Budapest, 1927, 279. p.)

A Kilencvenhárom cselekményszövete, mint a cím mutatja, 1793-ban zajlik, és 1874 elején jelent meg, utolsó regényeként. Bár a szerzőnek összefüggő történelemelgondolása nem volt, csak látomásai a történelem egyes időszakairól és valamely helyéről, de ő is bontotta az embert (az általános olvasót) az utólagosságon belül és a reflexió felől. A Konventről írva így fogalmazott: „Ma, nyolcvan esztendő múltán, valahányszor egy ember gondolatában megjelenik a Konvent, akár történész, akár filozófus, ez az ember megáll és elgondolkodik.” (Victor Hugo: Kilencvenhárom, Regény, ford. Aranyossy Pál, Szépirodami Könyvkiadó, Budapest, 1975, 191. p.; a továbbiakban ebben a cikkelyben a hivatkozás: Hugo, oldalszám) Nem kell mind a két tagot kimondani, mert önmagában mind a kettő külön-külön feltételezi a másikat és felidézi. Elegendő annyit mondani: „Ma senki se ismeri Alain Redelet nevét, aki /…/ (Hugo, 210. p.), máris tételeződik az ’akkor’. A regény egyik fejezete az itt tárgyalandó ’most és (vagy ezzel szemben) akkor’ viszonyt rögzíti: Az akkori Párizs utcái pontosan fogalmazó fejezetcím, és így kezdődik: „Akkoriban mindenki a nyilvánosság előtt élt” (Hugo, 109. p.). „Mintha nyolcvan esztendővel ezelőtt már láttunk volna valami ehhez hasonlót” (Hugo, 115. p.). A nyolcvan év valóban távolság: „Ma már távolról szemléljük /a Konventet – Sz. Cs./, amint csöndes, tragikus messzeségben a francia forradalom óriási profilját rajzolja föl a mélységes mennyboltra” (Hugo, 164. p.) És ez az idézet jól érzékelteti, mire gondoltam, amikor azt jeleztem, hogy Hugo történelemfelfogása vagy inkább látomása a történelemről – mitikus. Ugyan hagyományosan a történetírásnak van Múzsája (Klió), mióta történetírás – így, más beszédmódoktól és észjárásoktól elkülönülve – Európában létezik, de magának a történelemnek nincs szimbolikus-allegorikus alakja sem (míg a Győzelemnek, a Szerelemnek, a Halálnak, vagy a Szabadságnak van): ezért Hugónál valamilyen láthatatlan, mítikus erőt jelent és láthatatlan, mítikus alakot vesz föl. Például: „A történelemre ijesztő árny borult.” (Hugo, 278. p.) Mintha a történelem valami lenne, tárgyias-dologias entitás, amire borulhat árny, holott ez nem több, mint a történelem mitizáló esszencializálásának költői retorikája (történelemhumbug, mondaná Szentkuthy, akinek szövege, láttuk, szintén nincs híján költőiségnek és retorizáltságnak). Hugo szereti a történelemnek vagy valamely időszakának a perszonalizálását:  „A polgárháború bronzálarcának két arcéle van, az egyik a múlt felé, a másik a jövő felé fordul, de mindkettő egyaránt tragikus.” (Hugo, 283-284. p.) De visszatérek a ’most és akkor’ egymást feltételező kettőséhez. A valaha volt, de mára már ontológiailag megsemmisült jelen azért ma is meglévő, ma is jelenlévő nyomjelzéseket hagyott ránk, régészek, művészettörténészek, szaktörténészek legnagyobb örömére. A preromantika rom-kultusza hevesen érzékelte a történelem lényegiségében a múlást és az elmúlást, a rom ezért válhatott az idő és a történelem pusztító hatalmának jelképévé. Hugo regényének utolsó részében igen fontossá válik Vendée-ban egy vár. „La Tourgue, amely negyven évvel ezelőtt egy várkastély romja volt, és ma már a romnak is csak árnya, 1793-ban erősségnek számított.” (Hugo, 270. p.) A negyven év itt a regénybeli történések és a megírás jelene közötti felezőidő. Ugyanezt a felezőidőt ugyanitt ismétlés erősíti fel: a váron van egy rés, „/…/ amely még negyven évvel ezelőtt az egyedüli bejárást alkotta /…/. És e ’negyven évvel ezelőtt’ időbeli közvetítő a tárgyalt múlt ideje és az írás jelene között. Az ’akkor és most’ két tagja közé közvetítőként beépülhet egy ’később’ és egyszerre ’előbb’ (de nem ’most’), természetesen a ’most’-hoz viszonyítva. „Így volt ez később is, amikor Bonaparte tüzérezredes volt az olaszországi hadjárat fővezére.” (Hugo, 284-285. p.) Mint tüstént látni fogjuk, Tolsztojnál az ilyesféle közvetítés egészen apró, finom elemeken keresztül megy végbe.

(Rövid beszúrás:  magyar példák az ’akkor és most’ működtetésére és egy ellenpélda)

Számomra úgy tűnik, az utalások a történelmi regény megírása ’most’-jának (jelenének) és az író kortársi olvasói ’most’-jának (ez kezdetben közös jelen), valamint a történelmi regény ’akkor’-jának a viszonyára megkerülhetetlenek. E viszony lehet az azonosság viszonya (’akkor ugyanúgy, mint most’), vagy szembeállító (’akkor, szemben a mosttal). Előbb ideírok két, számomra nagyon kedves részt Kemény Zsigmondtól. Az első példa az ’akkor ugyanúgy, mint most’ példája, a második az akkor és most szembeállításáé, az ’akkor egészen másként, mint most’ exempluma. „Egy érettkorú férfi hajlama a serdülő leánykák iránt csak oly nevetséges volt a XVI-ik században, mint ma /…/”. (Báró Kemény Zsidmond: Zord idő, Franklin-Társulat, Budapest, é.n., I. köt., 62. p.). A második példa: „A kevésszámú vendéget, kikre a nemesi osztályból akadt, összegyűjté, a Margit-szigetről leevezett dereglyére rakatta s a budai partra szállítván, ideiglenesen a Mátyás király istállójába, arra a helyre, hol most az északkeleti vasút palotája van, záratá.” (U.ő: i.m., I. köt., 178. p.)

Gondolhatunk arra, hogy a történelmi múltba rejtőzött ’akkor’ időpontja (pontjai) és a megírás ’most’-ja tört regényeinkben kellőképp és pontosan rögzített. Nos, ez sok esetben nincs így. Szentkuty Miklós művének szempontelemzésekor láttuk, hogy az események alig-események (kivéve az utolsó fejezet végén le nem írt tömegmészárlást), és ezek az alig-események térben és időben pontosan nem helyezhetők el, vagyis a Mikor volt az ’akkor’? kérdésre a válasz akaratlagosan homályos, szándékosan elnagyolt (míg a könyv megjelenésének ’most’-ja egészen pontos). Bármilyen furcsa, ennek a fordítottja is igaz lehet. Bár nem történelmi regény, de számos rokon vonása van a történelmi tárgyú regényekkel a Légy jó mindhalálig című Móricz-regénynek. A cselekmény idejét – miként az úgynevezett történelmi regényében óriási többségében – az író a mű elején rögzíti. A 12 esztendős főszereplő a legelső fejezetben a könyvkötőtől hazavisz egy gyönyörű borítójú, üres papírokkal teli könyvet, amelynek első oldalára, középre beírja „/…/ a nevét, szépen, nagy s erélyesen megrángatott betűkkel: Nyilas Mihály. Alul odaírta, hogy: Debrecen s ez alá az évszámot: 1892.” (Móricz Zsigmond: Légy jó mindhalálig, Szépirodalmi Könyvkiadó, 1954, 10. p.) Az 1880-ban született főszereplő 1892-es története már vehető „történelemnek” az I. világégés vágta mély cezúra miatt: a könyv világa már egy véglegesen el- és letűnt világ. A regény, tudható, 1920-ban folytatásokban jelent meg a Nyugatban, önálló kötetként pedig 1921 elején. És akkor teljesen nyilvánvaló – ha másból nem, a Nyolcadik fejezet rendhagyó történelemórájából, melyet a Nagy nevű nagydiák ad, s amelynek középpontjában azok az utazások állnak, „amiket a magyarság őshazája felé végeztek eddig magyar emberek” (Móricz: i.m., 183. p.), köztük legrészletesebben pedig Julián szerzetes Nagy-Magyarországba vezető útja kerül szóba, majdnem húsz évvel megelőzve Kodolányi János Julianus barát című munkáját -, hogy a közeltmúltról Móricz a megírás jelenének beszélt. Mint egyik levelében írta: „A Nyilas Misi tragédiájában valóban nem a debreceni kollégium szenvedéseit írtam meg, hanem a kommün alatt és után elszenvedett dolgokat.” Igen, ez a regény is majdnem negyven évvel korábbi történetről szól, de a jelenről, a jelenhez és a jelennek szól, a ’most’-nak. Ám a 32. oldalon olvassuk: „Misi még késő öregkorában is visszaemlékezett ezeknek az óráknak az unalmára /…/.” Amikor a regényt a Nyugat közölte 1920-ban, ekkor a fiktív Nyilas Misinek negyven évesnek kellett (volna) lennie. Negyven év a „késő öregkor”? Azután: egy évfolyamtárs, bizonyos Andrási Lázár „Mindent tudott, amit egyszer hallott s egyáltalán nem ismerte a tanulás gondjait, akármilyen hosszú verset egyszer-kétszer elolvasott, elmondta végig, ha vasárnap hazajöttek a templomból, a prédikációt szóról-szóra elmondta, ebből később pap lett Szatmár megyében egy pici faluban, s még hatvan éves korában is el tudott mondani sort Ovidiusból /…/”. (Móricz: i.m., 43. p.) Ha évfolyamtárs volt, akkor Andrási Lázárnak az idő-viszonyok alapján 1940-ben kellett betöltenie a hatvanat, vagyis a regény megjelenése után húsz esztendővel. E jelenségek persze írhatók némi prózaírói hanyagság számlájára is, de azt hiszem, inkább arról lehet szó, hogy fiktív alakjait Móricz valóságos ismerőseiről mintázta, és Andrási Lázár valóságbeli mintaképe hatvan körül járhatott.)

            A ’most és akkor’ közti távolságot nem volna helyes időbeli különbözőségre redukálni. E két idő-index természetesen nem formális: a két tag két olyan világot jelöl, melyek hasonlítanak egymásra, de csak hasonlítanak, mert jelentősen különböznek is; a ’most’ teszi lehetővé az ’akkor’ megértését, Tolsztoj szerint egyébként a helyes megértését is. Aki az ’akkor’-ban mint jelenben volt benne, „/…/ soha, egyetlen pillanatban sem képes felmérni a lejátszódó esemény egész jelentőségét” (Harmadik könyv, Harmadik rész, II. fej., II. köt., 240. p.), ez csak lassan, idővel és végül a ’mostban’ válik világossá, a rég-elmúlt állapotában. Ha valamely eseményt vagy személyt az egykorúságban, a kortársiságban, egy adott jelenben bárki korszakos jelentőségűnek tekint, már akkor, az akkori jelenben kiderülhet az ellenkezője is: az eseménynek vagy személynek semmi jelentősége. Hiszen még következmények híján a jelentőség vagy jelentéktelenség megelőlegezett és tulajdonított értékítélet. E problémát számos történelmi regény szerzője, régóta átlátta. Például Jósika Miklós az 1839-ben megjelent A csehek Magyarországon című regényében az ’akkor és most’ valakinek vagy valaminek, valamely személy tettei és gondolkodásmódja a ’történeti megítélésének’ különbözőségét is hordozza. „Nagy emberek megítélése mindig nehéz feladat, kortársaik igen közel, az utókor igen távol látja őket; az egyedül helyes mérleg létök becsének felfogására: – hatásuk eredményei.” (báró Jósika Miklós: A csehek Magyarországon, Franklin-Társulat kiadása, Budapest, é.n., I. köt., 163. p.) Az ’akkor és most’ megtett kétféle ítéletet Tolsztoj befordította a szabadság és a szükségszerűség történelemfilozófiai problémájába. Így:

Amikor egy Bickij nevű ismerős beszámolt Andrej hercegnek az Államtanácsnak a cár által megnyitott aznapi üléséről, így összegzett (elkövetvén az Olvasó által már jól ismert mértéktévesztést): „ – Igen, a mai esemény új korszakot nyit, történelmünk legnagyszerűbb korszakát – fejezte be. Andrej herceg csak hallgatta az elbeszélést az Államtanács megnyitásáról, amelyet oly türelmetlenül várt, amelynek oly nagy fontosságot tulajdonított, és azon csodálkozott, hogy ez az esemény most, amikor végre megtörtént, egy szikrát sem hat rá, sőt a semminél is semmibbnek látszik a szemében.” (Második könyv, Harmadik rész, XVIII. fej., I. köt., 491. p.) Előfordul, hogy a kortárs és szemtanú az esemény jelenidejében ráérezhet – többé-kevésbé helyesen – az éppen zajló esemény lokális vagy időleges történelmi jelentőségére. A cári kíséretben Borisz Rosztov jelen volt Tilsitben a két császár találkozója idején. „A találkozás egy óra ötvenhárom percig tartott; ekképpen is jegyezte fel azon az estén más olyan tényekkel együtt, amelyek – úgy vélte – történelmi jelentőségűek.” (Második könyv, Második rész, XIX. fej., I. köt., 433. p.) Lényeges e szempontból a ’vélte’, ’úgy látta’, ’úgy tűnt fel a szemében’ stb. szóhasználat. Természetesen Napóleonnál is csak érzésről, vélekedésről lehet szó: „Érezte, hogy amit most mond vagy csinál, az – történelem.” (Harmadik könyv, Második rész, XXVI. fej., II. köt., 192. p.)

Első publikálás dátuma: 2011-05-06 20:01:00

Tatarkiewicz: A középkori poétika és a költemény formájának és tartalmának a problémája



I.

            A történelem három különböző véleményt ismer a költészet és a művészeti mesterség összefüggéseinek tekintetében.

1. A költészet nincs szabályoknak alávetve, következésképp nem mesterség (mivel minden mesterség szabályoknak van alávetve, épp ez a lényege). Ez az antik vélemény.

2. A költészet szabályoknak van alávetve, következésképp mesterség. Ez a középkori vélemény. A középkor megőrizte a művészet antik eszményét, de miután a művészet antik eszménye módosult, a költészet és a mesterség összefüggéseiről másféle véleményre kellett jutnia.

3. A költészet nincs szabályoknak alávetve, következésképp művészet (mivel a művészet szabad, nincs szabályoknak alávetve, épp ez a lényege). Ez a modern vélemény. A modern idők megőrizték a költészet antik eszményét, de miután a művészet antik eszménye módosult, szintén az antikvitásétól különböző véleményre kellett jutniuk a költészet és a művészet összefüggéseit illetően.

Ha összevetjük a középkor és a modern idők véleményét a költészet és a művészet összefüggéseiről, látható, hogy ugyanarra a következtetésre jutnak, jóllehet nincsenek közös előtételeik, épp ellenkezőleg, különböző művészeteszményük volt és különböző költészeteszményük.

A művészet és a költészet összefüggéseivel történt szembenézés módjában bekövetkezett eme mély változások a szükséges mértékben termelődtek ki. A poétika az ókorban egy paradoxonnal lépett föl, úgy szemlélve a költészetet, mint amely az ihletettség tiszta terméke, számára idegen minden szabály. És több mint ezer év alatt eljutott egy másik, az elsővel ellentétes paradoxonhoz: hogy a költészet szabályok puszta terméke.

1. A legelső nagy görög költők nem ismertek semmilyen szabályt, amelyek irányítanák alkotásaikat, és bizonyosak voltak abban, hogy költeményeik a Múzsák ihletésére jöttek létre: Homérosz ugyanezt mondja, miként Hésziodosz is. A költészet e felfogásának Platón volt a szócsöve.

2. Ezt elsőként Arisztotelész módosította: empirikus gondolkodóként úgy látta, hogy a költészet forrása ugyanannyira lelhető fel a szabályokban, mint a személyes ihletettségben. Nem gondolt arra, hogy szabályokat erőszakoljon rá a költőkre, ellenkezőleg, olyan szabályokra próbált rálelni, amelyek önmaguktól adódnak, anélkül, akarnánk ezeket, sőt anélkül, hogy tudnánk róluk. Poétikája nem kényszerít semmit a költőkre, csupán megállapítja és általánosítja azt, ami előállt. Arisztotelész történészi munkát írt, és nem a költészet törvényhozójának munkáját.

3. Azonban követői, miközben folytatták munkáját, különbözőképpen értelmezték: a költészet szabályait nem történetileg előállottaknak tekintették, hanem a költészet szükségszerű normáinak. Ők lettek a törvényhozói.

4. Ez már Görögországban megtörtént. És a középkor még messzebbre ment el: a költészet szabályait, melyek hagyományossá és általánosan elfogadottá váltak, nem csak kötelezőeknek tekintette, hanem elégségeseknek is egy költői alkotás létrehozásához. Míg a görög poétika megszülte a költészet szabályait, a középkor poétikája kihirdette mindenhatóságukat. Görögországban, miután a költészetet nem tekintették mesterségnek, nem is szerepelt a mesterségek osztályozásában; ellenben egy középkori író, mint Szent-viktori Hugó, appendix artium-ként fogta fel, és egy másik skolasztikus, Radulphe de Longchamp a mesterségek saját felosztásába bevezette, ahol a költészet végül a mechanikus és a szabad mesterségek között foglalt helyet.

II.

            A középkori poétikát viszonylag jól ismerjük: ismerjük a XI. századból származó De ornamentis verborumot Marbodiustól, a XII. századból való Ars versificatoriát Mathieu de Vendôme-tól, a Poetriát Geoffroi de Vinsauftól és a Poetria novát Jean de Garlande-tól a XIII. századból.

E mostani előadásban nincs többről szó, mint hogy egy példát adjunk arra, milyen volt e középkori poétika. E példa pozitív lesz – abban az értelemben, hogy pozitívan ítélhetjük meg, sőt felhasználhatjuk a mi magunk poétikájában. Egyébként nem lenne nehéz negatív példákat szembeállítani vele, vagyis olyan középkori értekezéseket, melyek rosszaknak vagy érdekteleneknek hiszünk. Példánk a költészet formájának és tartalmának középkori felfogására vonatkozik.

E felfogás középkori találmány volt; ezt nem örökölte, mint annyi mást, a régiektől. Amit mi „formának” és tartalomnak” nevezünk, alig különült el egymástól, sőt meg voltak győződve arról, hogy egymástól elkülöníthetetlenek. Csak a skolasztikusok, a distinctiones terminorum mesterei a művészetben, különítették el és különböztették meg ezeket. Egyébként ők más neveket használtak, amit könnyű megérteni, hiszen a „forma” szónak ezeknél az arisztoteliánusoknál egészen más jelentése volt.

A költemény tartalmát szembeállították egymással, megkülönböztetve ennek belső elemét és külső elemét. A tartalmat úgy hívták: sententia interior; és a formát: superficialisornatus verborum. Ezt közli Mathieu de Vendôme egyik fontos helye: „Versus contrahit elegantiam ex venustate interioris sententiae aut ex superficiali ornatu verborum aut ex modo dicendi” (Ars versificatoria, Edmond Faral: Les Arts poétiques du XIIe et du XIIIe siècle, Paris, 1958, 153.)

Ez a szöveghely mond még mást is, mert a sententia interior és az ornatus verborum mellett megnevezi a költemény harmadik elemét: modus dicendi. Ez, miként az ornatus verborum is, annak a részét képezi, amit mi formának hívunk. Ez itt egy különösen fontos pont: a középkori poétika nem csupánmegkülönböztette a formát, de tudott a költemény kettős formájáról. Abban, amit mi formának nevezünk, megkülönböztette a szenzuális, akusztikus, zenei formát, melynek ékessége a ritmus, a harmónia és a hangok lágysága, a suavitas cantilenae. És másfelől megkülönböztette a költemény irodalmi, intellektuális formáját, amit modus dicendi-nek nevezett, „a kifejezés módját”. Esto quod mulcet animum, sic mulceat aurem, mondja Geoffroi de Vinsauf. A második forma a hasonlítások, trópusok, metaforák használatában állt; amikor képeket használ fel, ez a költemény plasztikus formájává válik, és teljessé teszi azt a másik formát, amely akusztikus volt. A középkori elmélet megkövetelt a költeménytől pikturális tulajdonságokat, mint a szín (color) és a ragyogás (nitor). Így két formát tételezett fel, az akusztikus formát és az optikai formát, vagy másképp fogalmazva, a zeneit és a plasztikusat.

Azok a jellemzők, melyeket ez az elmélet a sententia interior-tól, a költemény tartalmától megkíván, még változatosabbak voltak. Ide tartoznak 1. az erkölcsi jellemzők, mint a méltóság (dignitas), a magasztosság (elatio), a tárgy jelentősége (fondus rerum); 2. a metafizikai és vallási jellemzők, amelyek a tárgyalt témában és főleg az allegóriákban jelentek meg; 3. az esztétikai jellemzők, a kellem, a báj, a jó kidolgozás, a mérték, az elegancia; 4. a kognitív jellemzők, az igazság és a valóság megcáfolhatatlan megjelenítése.

A költemény tartalmának e jellemzői két különböző, sőt egymással ellentétes csoportot alkotnak. Egyik részről ott vannak az erkölcsi, metafizikai és vallási jellemzők, azok, amelyek a költemény spirituális és transzcendens értékét megalapozzák. Egyszóval, ez az allegorikus oldal. Nem hiányozhat egy metafizikus és vallásos korban. Másik részről ott voltak a költemény közvetlen jellemzői, hedonikus és esztétikai értéke, eleganciája, s ezekhez társul az igazság és a valóság gondja. „Hagyjuk, hogy a tárgy megválasztásában – mondja Jean de Garlande (Poetria, Faral, 897. p.) – három dolog vezessen: a kelleme (amoenitas), a szépsége (pulchritudo) és a hasznossága”. És Marbodius megköveteli a költeménytől, hogy ne csak a valóságot jelenítse meg, hanem ezt minden részletével együtt ábrázolja. Bizonyos, hogy a középkori poétikának volt transzcendens, vallási, allegorikus, komoly és aszketikus oldala; ugyanakkor helytelen lenne azt hinnünk, hogy erre korlátozódott, és nem látta a közvetlen, immanens, evilági, realista, esztétikai és hedonista oldalt.

A modern emberek hajlamosak azt hinni, hogy a szépség és a kifejezés keresése sokkal inkább tárgya a költőnek, mint a megismerés és az igazság keresése; ugyanakkor azt hiszik, hogy bár némely költő metafizikai eszméket fejez ki, mindenesetre ezt könnyebben teheti meg, mint a festők vagy a zeneszerzők, hiszen az általános igazságok inkább kifejezhetők a szavakkal, mint a színekkel és a hangokkal. Csakhogy a középkor (és az ókor) véleménye teljesen különböző volt.

A középkor meg volt győződve arról, hogy nem csak a művészet által megalkotott zene létezik, de létezik a világegyetem (mundana) és az emberi lélek (humana) zenéje is; meg volt győződve arról, mind a hármat ugyanazok a törvények vezérlik, következésképp amikor a zeneszerző a művét alkotja, visszatalál a harmónia egyetemes törvényeihez, és művét bizonyos értelemben tudósként és metafizikusként készíti el. És ugyanígy a középkor hitte, hogy egy szobrász vagy egy építész nem kitalálja a tökéletes formákat, hanem felfedezi őket, ugyanazon arányokat alkalmazza műalkotásában, melyek a világegyetem arányai, mivel csak ez utóbbiak tökéletesek. Így munkája magában foglalja a világegyetem törvényeinek ismeretét, és a birtokában van a metafizikai értés.

Azt várhatnók, hogy a középkori alapbeállítódás a költőt illetően hasonló lett volna: szavainak nem volt-e allegorikus jelentése? A költeményt valóban úgy fogták fel, mint ami egyetemes és örök dolgok megszólaltatója. Ugyanakkor ezeket a teológus, nem a költő rögzítette. Ez utóbbi csak kifejezésre juttatta és felékesítette ezeket. E korszak véleménye szerint ő nem teremtő volt, hanem a teológus által nyújtott eszmék felékesítője.

 

Szigeti Csaba fordítása

 

(W. Tatarkiewicz: La poétique médiévale et le problème de la forme et du contenu de la poésie, in: Poetics, Poetyka, Поэтика, Polska Akademia Nauk, Pańtwowe Wydawnictrwo Naukowe, Warszawa, 1961, 651-654. p.)

Az “első” magyar szonett felé

Bár fiatal koromban leírtam azt a mondatot, hogy „Philologia machina diabolica est”, ma már jóval megértőbb a viszonyom a legszorosabban felfogott filológiához (a textológiát pedig egyenesen imádom). Ez az írás forráskutatásról szól, a filológia talán legklasszikusabb terepéről. A tét nem kevesebb, mint a hagyományosan legelsőnek tekintett magyar szonett házatájának ismerete.

A legelső szonett számos nemzeti költészettörténetben sokat tárgyalt probléma (a Guiness-szemlélet nevében). Például a francia költészettörténet ugyan úgy tartja, hogy az 1530-as évek derekán az első francia nyelvű szonetteket (ezek fordítások) Clément Marot készítette, de természetesen megjelentek egy-két évvel Marot szonettjei előtti „elsőknek” javasolt szonettek is (amelyek valójában 14 soros epigrammák, amint rímsorozataik szerveződései mutatják). Azért az iskolai oktatásban hangsúlyosan az szerepel, hogy Marot a francia szonett atyja, s az ő szonettalakítása a minden későbbi francia nyelvű szonett mintája, minden más alakzat a marot-i „őstípushoz” képest írandó le. A szonettet előbb Európán belül a petrarkizmus divatja vitte szét, és a XVI. században, valamint a XVII. század elején sorban jelentek meg a „legelső” angol, német, spanyol, portugál, lengyel nyelvű szonettek. Volt azonban egy időbeli és kulturális határ. A kelet-európai irodalmakban a szonett csak a XIX. század elején bukkant fel, pl. az orosz költészetben egy Puskin-kortárs költőnél, Gyelvignél.

Látszólag nálunk is XIX. század eleji jelenség a szonett. Kazinczy Ferenc 1818-ban a szonettről szóló tanulmányában büszkén írta le, hogy ’a szonettet elsőül én adtam a magyarnak’. Ez ugyan így nem teljesen pontos, hiszen Kazinczy tudta, hogy őelőtte Csokonai Vitéz és mások is írtak már szonettet, no de mire való a kanonizálás, ha nem az elsőség kivívására? Miután Kazinczy rögzítette a magyar szonett „szabályait” (melyeknek az állítólag már 1805-ben megírt saját szonettje véletlenül éppen tökéletesen megfelelt), költőféltékenysége és az elsőségre való pályázás oda vitte, hogy a megelőző magyar nyelvű szonetteket könnyen negligálhatta: miután ezek „szabálytalanok”, nem is szonettek.

Ebből könnyen levonhatnók azt a következtetést, hogy a magyar szonett kezdetei nem a nyugat- és közép-európai, hanem a kelet-európai szonettkezdetekkel tartanak rokonságot. Ezzel szemben Magyar versszak című könyvemben hosszan érveltem amellett, hogy két költeményben az 1670-es években már megjelent a magyar szonett, s ezeket követte a XVIII. században Faludi Ferenc szonettje.

E szonettet – felülírva Kazinczyt, helyesen – a XIX-XX. századi filológia a legelső magyar szonettnek tartotta. Szerzője Faludi Ferenc (1704-1779), a mű címe: A pipárul, alcíme pedig: Uno sonnetto. A szövege így szól:

Hiv táram, dohányos börböncém,

Te tisztitod fejemet,

Szép pipám, égő kis kemencém,

Te enyhited mellyemet.

Füstecskéd kereng, forog, játszik,

És megvallom, vigasztal,

De alig tűnik s már nem látszik,

Azért engem meg is csal.

Sőt nem csal, leckét ád elmémnek,

Mert így lész vége életemnek,

Élő ember, gondold meg:

Mint a füst oszlik hirtelenül,

Úgy magad is fontold meg,

Elcseppensz egykor véletlenül!

Miért ilyen kései a „legelső” magyar szonett? A választ a két, az 1670-es évekből való magyar szonett magyarázza meg, vagyis az a két költemény, amely a címében tartalmazza a „szonett” műfajmegnevezést, de formai szempontból egyáltalán nem közelít a szonett formatípusához. Mert nem tud közelíteni. Miért nem?

A nagy Horváth János sem tudott szabadulni Kazinczy beszabályozó, kanonizáló hevületétől. 1951-ben megjelent Rendszeres magyar verstanában a Jövevény formáink fejezeten belül a Nyugat-európai jövevény formák alfejezetben tárgyalta a szonettet. Úgy, mint ami több, vagyis négy strófából, négy versszakból áll. „Nemcsak egy strófának, hanem többstrófás egész költeménynek köti meg versalakját a szonett.” (Horváth János: Rendszeres magyar verstan, Akadémiai Kiadó, Budapest, 1951, 123. p.) Ugyanez megismétlődik Gáldi Lászlónál: „Némely szigorú szabályhoz kötött újlatin forma már nem is strófaképletet, hanem egy-egy egész költemény szerkezetét jelenti” (Gáldi László: Ismerjük meg a versformákat, Godolat Kiadó, Budapest, 1961, 153. p.).

Ez a szemlélet, amely azt mondja, hogy a szonett négy strófából áll, költészettörténeti szempontból azért tragikus, mert ellentmond a régi magyar strófikus költemények úgynevezett strófaazonossági szabályának, amely azt mondja, hogy ha a költemény strófikus, akkor Legyen minden strófa (formai szempontból) olyan, mint a legelső versszak! Bizony, ilyen a mi Himnuszunk, ilyen a Toldi, ilyen a János vitéz, ilyen a Szózat, és még megannyi más. Márpedig a (petrarcai típusú) szonett a maga 4 + 4 + 3 + 3 soros egységeivel tökéletesen ellentmond a strófaazonossági szabálynak. E szabály annyira erős a mi költészetünkben, hogy innen nézve (a Tinódi Lantos Sebestyének, a Balassi Bálintok felől) egyszerűen lehetetlen a szonett alakzata. Csokonai Vitéz Mihályig kellett várnia a magyar poétikatörténetnek, hogy tudjuk, a szonett egy 14 sorból álló strófa egyetlen (ráadásul a 14 sor sincs kőbe írva, vannak sonnetto doppio-k (dupla szonettek), vannak sonnetti caudati-k (farkos szonettek), stb.). Azután: Gáldi László hitt abban, hogy a (14 soros) szonett kötött forma. Idéztük már tőle, idézzük megint: „Némely szigorú szabályhoz kötött újlatin forma /…/”. Ha ez igaz lenne, akkor egyetlen szonettforma létezne, és a későközépkori nagy poétikai váltás során ugyanúgy megszűnt volna eleven forma lenni, mint oly sok valóban kötött középkori versalakzat. A becslések szerint 1700-ig a francia költészetben valamivel több, mint 40 000 ránk maradt szonettel kell számolnunk. Joachim du Bellay óta rendkívül gyakori a szonettkötet, vagyis az, hogy a verseskötetben kizárólag szonettek olvashatók. Ha a szonett egyetlen alakzat lenne, az a monotónia tébolyát hozná magával. Nem, állításom szerint: nincs két egyforma szonett. A szonett nem költői forma, hanem formatípus. Életképességét épp a variabilitása biztosítja, mind a mai napig. Raymond Queneau nem a kötött formák (ilyen pl. a középkori Hélinand-strófa, vagy a Arnaut Daniel-i sestina), hanem a formes limitées (a korlátozott formák) között beszélt a szonettekről. Magyarul azt mondhatnánk, a szonett egyike a kvázi-kötött költői alakzatoknak.

De olvassuk tovább a Rendszeres magyar verstant! „/A szonett/ (Virág Benedek szavával ’hangzatka’, Kazinczyéval ’csengő dal’)”. /Horváth J.: i.m-, u.o.) Mint látni fogjuk, az irodalomtörténeti hagyomány Faludi Ferenc szonettjét úgy fogja emlegetni, hogy „Pipadal”. Joggal, és jogtalanul. Amiként a szonett rengeteg kombinációra alkalmat adó formatípus, úgy a műfaji közelségben-távolságban is elevenen mozgó volt. A XVI. századi poétikák rögzítik, hogy a szonett – miután tartalmát tekintve tökéletesen semleges – közel állhat a chansonhoz, az epigrammához, de az ode-hoz is. Pierre de Ronsard, aki oly sokszor írta át korábbi költeményeit, érzékelvén a szonett divatjának csillapultát, korábbi, a címében sonnet műfajmegnevezést tartalmazó műveinek címét ode-ra vagy odelette-re (ódára vagy ódácskára) változtatta. A magyar szonett a XIX. első felében költőink latens poétikájában a dalhoz állt közel.

Ami a variabilitást illeti, azért Horváth János is tapasztalt valamit. Megjegyzi ugyanis, hogy „Mind sorfaja, mind rímrendje tekintetében vannak a szonettnek különösebb változatai.” (Horváth J.: i.m., 124. p.) De térjünk rá arra, mit mondott Faludi szonettjéről! A szonett „Két négysoros és két háromsoros strófából áll, melyekben többnyire jámbikus tizenegyes és tízes sorok váltakoznak. A két első strófában a rímképlet ölelkező, s a két strófa egymásnak megfelelő sorai azonos ríműek (abba, abba); a másik kettőben rendszerint a terzináéval egyező (cdc, dcd), de lehet más elrendezésű is.” Lépjünk túl a szonett, mint négystrófás költemény történelmietlen és védhetetlen elgondolásán! A folytatás: „Faludi Pipadalát szokás elsőül tekinteni. Az valóban két négysoros és két háromsoros versszakból áll, amazokban kereszt-, emezekben aab – ccb rímelhelyezéssel.” (Horváth J.: i.m. 123. p.)

Ez igazán érdekes formaolvasat! Mert az általános Horváth János-i kánonnak Faludinál már az oktáva (az első nyolc soros rész) ellentmond, hiszen e szonett rímsorozatának kezdete nem abba, hanem abab (a szonettkezdetek lehetnek abba, de lehetnek abab rímsorozatúak is). Ráadásul a második 4 sor nem ismétli meg az első négy sor rímeinek a minőségét: nem abab abab szekvenciával van dolgunk, hanem abab cdcd szekvenciával. De ez még nem olyan lényeges! Hanem a szextett (az utolsó hat sor) esetében Horváth János valami miatt teljesen félreolvasott, mert így olvasta: aab – ccb. Holott ha diszkretizáljuk (vagyis minden mástól elkülönítetten szemléljük) az utolsó hat sort, ennek szekvenciája: aab cbc. A forma beszédes félreolvasása ez: Horváth János szabályosabbnak olvasta Faludi Ferenc költeményét annál, amennyire ez szabályos.

És most nézzük egyik lehetséges forrását! Miután a cím alatt ott szerepel az Uno sonetto műfajmegnevezés, a filológusok – igen helyesen – arra következtettek, hogy Faludi szonettje fordítás, ráadásul olaszból. Igen sok minden szól e (helyes) vélekedés mellett: tudjuk, hogy Faludi tagja volt a római Arcadiának, életműve túlnyomó része fordítás. Fordítás, persze ennek XVIII. századi válfajában, ahol fordítás és átdolgozás igen közel álltak egymáshoz. De a csekély mennyiségű Faludi-filológia nem talált rá az eredetire. Egyrészt azért nem találhatott rá, mert – valljuk meg – a tárgy, a pipa füstje, mint „az élet képe” meglehetősen közhelyes. Másrészt mert a XVIII. században, Metastasiónál és jelesebb kortársainál keresték az „eredetit”, a „mintát” a filológusok. A – bármiként is nevezzük – „magas irodalom” közegében, ahol természetesen hiába keresték.

Nos, egy minta mégis létezik. A könyv címe, amelyben föllelhető: ENCYCLOPÉDIANA. Hosszú alcíme pedig: Recueil / d’anecdotes / anciennes, modernes et contemporains / tiré / de tous les recueils de ce genre publié jusqu’à ce jour / de tous les livres rares et curieux touchant les moeurs et les usages des peuples / ou la vie des hommes illustres / des relations de voyages et des mémoires historiques / des ouvrages des grands écrivains, etc. / de manuscrits inédits / PENSÉES, MAXIMES, SENTENCES, ADAGES, PRÉCEPTES, JUGEMENTS, ETC. / anecdotes, traits de courage, de bonté, d’esprit, de sottise, de naiveté, etc./ saillies, répartis, épigrammes, bons mots, etc. Traits caractéristiques, portraits, etc. / Nouvelle édition, Paris, (s. d.), Garnier Frères, Libraires-Éditeurs, 886. p. A szöveg a következő:

Sonnet sur le tabac.

Doux charme de ma solitude,

Fumante pipe, ardent fourneu.

Qui purges d’humeurs mon cerveau

Et mon esprit d’inquiétude;

Tabac dont mon âme est ravie:

Lorsque je te vois perdre en l’air

Aussi promptement qu’un éclair,

Je vois l’image de la vie.

Je rappelle en mon souvenir

Ce qu’un jour je dois devenir,

N’étant qu’une cendre allumée;

Et, tout d’un coup, je m’aperçoi

Que, courant après ta fumée,

Je me perds aussi bien que toi.

E költemény lehető legszorosabban a szövegéhez tapadó, a lehetőségig „nyers” fordítása a következő: „Szonett a dohányról. // Magányom édes varázsa, / Füstölgő pipa, izzó kemence, / Ami a szeszélyektől megtisztítja agyamat / És elmémet a nyugtalanságtól, // Dohány, mely lelkem elragadja: amikor látlak eltűnni a légben, / Oly gyorsan, mint a villám, / Akkor az élet képét látom. // Emlékezetemben fölidézem, / Hogy egy napon ezzé kell válom, / Nem mássá, kihamvadt hamuvá. // És hirtelen észreveszem, / Hogy füstöd után futva / Éppúgy elveszek, mint te.”

Ha párhuzamosan olvassuk a Faludi-féle magyar és a francia szöveget, bizony ez ugyanaz a (nyelveken túli) költemény. A kulcsszavak ugyanabban a sorrendben, ugyanúgy jönnek elő: égő kis kemencém – ardent fourneau, te tisztitod fejemet – qui purge d’humeurs mon cerveau – hirtelenül – tout d’un coup – mert így lész vége életemnek – je vois l’image de la vie.

Maga a vaskos kötet, az ENCYCLOPÉDIANA a francia szöveg közlésén kívül szinte semmit nem segít. Nem közöl semmit a szerkesztőről vagy szerkesztőkről. Év nélkül jelent meg, az illusztrációkból, a tipográfiából és a Buonaparte Napoléonról szóló anekdoták tanúsága szerint valamikor a XIX. Század 2. harmadában, vagyis jóval Faludi Ferenc halála után. A francia vegyes kötet igen sok költeményt is ad páratlanul gazdag anyagán belül, olykor a szerző megnevezésével. Itt viszont sajnos nem kapunk szerzői nevet. Ugyanakkor a kiadás „Nouvelle Édition”, s nem tudható, hány kiadása volt korábban, s melyik a legkorábbi. Tapasztalataim szerint az ilyen típusú kézikönyvek folyamatosan alakulnak, cipelve magukkal régebbi anyagokat.

Ami Faludi Ferenc költeményének és a francia szonettnek a viszonyát illeti, minden eshetőség fennáll. Feltehető olyan olasz eredeti, melynek Faluditól megvan magyar fordítása, és a francia szöveg ennek az olasz szonettnek a francia fordítása. Feltehető az is, hogy ez a francia szonett az „eredeti”, amelynek készült egy olasz nyelvű fordítása, és a mi Faludink erre az olasz fordításra meg vissza. Mindegy. Azt az egyet most bizonyosságal tudjuk, hogy hol nem szabad keresni az esetlegesen még közelebbi „mintát”. És azt is, hogy hol kell. Olyan „populáris” könyvekben, amelyek a XVII-XIX. században a polgári vagy arisztokrata anekdotázást, csevelyt segítették elő. Olyan gyűjteményekben, amelyek a „magas irodalom” alattiak, mint az ENCYCLOPÉDIANA. Amely a XIX. század első felében, immár új kiadást megérve, természetes módon – mint nem lényegeset – nem adta meg a szerző nevét. A névtelen közhelyeknek, itt a memento mori közhelyének, igazuk szokott lenni, mondom kereken negyven év dohányzás után.

A történelem esszencializmusáról regényekben

Az itt olvasható gondolatmenet csak apró, de szerintem fontos része egy átfogó könyvnek a történelmi regények lehetőségi feltételeiről, a beszédmód(ok) adta szabadságokról és ezek korlátairól. A munkacím egyelőre: Tört regények, és a legfontosabb részek (megfontolások) közreadásával az a célom, hogy idővel visszajelzéseket kapjak, mert ugyan „menet közben tanulunk meg járni”, de nem mindegy, hogy merrefelé megyünk.

Amikor a még nem definiált „történelmi regény” jelenségegyütteshez közeledünk, nem kerülhetjük el a viszony kérdését e regények és a legkülönfélébb történelemfilozófiák között. Miközben kétségtelen, hogy a történelmi regények túlnyomó többségének igen kevés közvetlen köze van bármiféle filozófiához, s amikor némi fonál vezet valamely történelmi regényből történelemfilozófiai meggondolások felé, nem (vagy ritkán) lehet szó „megregényesített történelemfilozófiáról” (bár több példa mellett egy számomra kedves Queneau-példáról a későbbiekben szó lesz). A leggyakrabban a szerző számára elegendő a nemzeti látószög, beéri azzal, hogy feltételezi a saját és közös (az olvasóban is meglévő) nemzettörténeti tudat meglétét, nem egyetlen és kizárólagos nemzettudatét, hanem ennek igen általános kereteinek a meglétét. E keretek közé építhető be mindaz, amit a szerző a saját kortársi jelenének el kíván mondani, közvetlenül a történeti tárgyáról, közvetetten az olvasókkal – elvileg – közös jelenről. Ám vannak szerzők, akiket nem pusztán múltbeli események, rég elhalt személyek stb. érdekelnek, hanem a történelem minéműsége, maga a történelem (ezért sokan gyakran nem gondolják kizárólagosnak és egyedül lehetségesnek a nemzeti látószöget, pontosabban e látószög számukra indifferens). Ők feltételezik, hogy az emberek és az események mögött a maga mozgásában ott rejlik a Történelem valaminő esszenciája, lényegisége.

Úgy látom, ezen a szinten éles határt von a hit a történelem lényegiségében, illetve a nem hit a történelem esszencializmusában. A nem hit abban, hogy a születésünk előtt is történő és a halálunk után is történendő történelem ily módon „túlcsap rajtunk”. A nem hit abban, hogy az idő, és ezen belül a múlt a történelem befoglalója, életidőnk pedig a múlásával és a jelenünkkel az időhöz, sorsunk és cselekvéseink, vagyis élettörténetünk révén pedig az időbe befoglalt történelemhez vagyunk láncolva, s ezért számunkra a „történelem” a legfontosabb, vagy legalábbis valami nagyon fontos. A nem hit abban, hogy az emberiségtörténetnek lenne valamilyen mozgásiránya, lenne valamilyen célja, haladna valami felé, ami eddigi alakulástörténetéből kiolvasható (Hegel egyik kedvelt hasonlatával élve a rügy már tartalmazza a később kifejlő gyümölcsöt). A nem hit abban, hogy a történelem „ítélőszék” volna; a nem hit abban, hogy ami ma (a mindenkori jelenben) zűrzavarosnak, kaotikusnak látszik, ésszerűtlennek, azt a történelem „logikája” uralja, tartozzon e logika bár Istenhez, a Gondviseléshez, az abszolút Szellemhez vagy az elvont „ember” elvont antropológiájához, az emberlény kozmikus küldetéséhez.