Szigeti Csaba összes bejegyzése

Bejegyzések

Néma fecsegés

Hozzászólás most!

 

Van egy könyv, Kapecz Zsuzsa írta, szép latin címe Mutus Liber ,vagyis Néma Könyv. Mint regény, finoman szól arról is, hogy – Borges után vagyunk – a könyv a könyvet mondja, myse en abime, könyv-a-könyvben, csakhogy itt némán. Azt hiszem, valami olyasmi ez, amiről a filozófusok azt mondják, hogy minden „mondott” magával hozza a sajátos, egyedi nem-mondottját, mint mosoly a megértést, érintés a különvalóságot.

Szerintem a műfaja – hogy eljátsszuk az osztályozós-pakolgatós irodalomtörténészi szerepet – történelmi krimi. És mivel krimi, hallgatok gyilkosról és áldozatról, hallgatok cselekményvezetésről, karakterekről, mint ahogy hallgatok szenvedélyekről is, a könyvben szereplő információs hatalom erejéről, a nőknél gyakori önlealacsonyítási hajlamról, a fabula – a meseszövés – intrikáiról. A gazdag történet jó kétszáz évvel előttünk játszódik, Mária Terézia korában, a Sziléziáért folytatott osztrák-porosz háború idején. Mondjunk annyit, hogy hóeséssel kezdődik és hóeséssel végződik, de nem az isteni kegyelem grecoi angyalszárnyakra emlékeztető fehérségével, nem a feledés és a megbocsátás havazásával, hanem az üres havazással. A néma könyv végén a következő kibeszélés olvasható: „ Mindig csak a hó. Ezzel kezdődik és végződik a történet, amelyet el akartam mondani, s amelynek nincsen tanulsága.”  Történelem tanulság nélkül, életek tanulság nélkül, könyv tanulság nélkül.

Ami a történelmet illeti ( azt a történelmet, amit a középiskolában tanultunk, a régi dolgok mi közöm hozzá osztályából ), képzeletemben Kapecz Zsuzsa – frivol módon – Immanuel Kanttal táncol. Szépen táncolnak ám, nem tudom, milyen zenére, talán valami könnyű Amadeus, Korai Öröm vagy Csókolom. Fúj a szél, hajamra hull a hó…Szegény königsbergi Manó a regény történelmi idején kétségbeesett kísérleteket tett arra, hogy az esetlegességekből és gyarlóságokból szőtt, születéstől a halálig tartó minduntalan kavalkádból kiolvasson valami tanulságot, amit történettudománynak nevezhetne el: és nem tudta megalapozni! Ma is kedvesen mosolygok, ha az egyetemen a bölcsészlányaim indexében ilyen tantárgycímre lelek, hogy „ Bevezetés a történelemtudományba”. Lányok, lányaim, ki vezet? Hova? Van ilyen? Vagy csak valami szellemi ligetbe csalnak, ahol „ nincs is ibolya”. Akkor hát milyen tanulságot várhatnánk?

Kapecz Zsuzsa könyvének beszélője egy nagyon okos, fiatal, talán kissé lelkibeteg férfi, írnok, de levelek közvetítője is, akit még mozgat a megtudás szomjától átitatott kíváncsiság. Állandóan leskelődik, behúzódik ablakfülkékbe, bokrok mögé, éjszakánként szimatol és nyomoz. Az úgynevezett történelemcsinálók, a királynő és szűkebb környezete körében szaglászik, árulásokat, viszonyokat, vetéléseket, pálmaházi zsarolásos koituszokat leskel meg, próbálja megpillantani a politikai szövedékek „logikáját”. És az egész egy nagy hanyatlástörténet, persze, a történet zárul, a történelem nyitva marad.

Történelem a kíváncsi írnok nézőpontjából, rendben. És mivel a könyv Mária Terézia idején játszódik, teljesen „történeti” a tanulság helyén álló egykorú metafizikai horizont: a rózsakeresztesek, fehér és fekete mágusok, Swedenborg, szellemidézők, alkimisták, szabadkőművesek igyekeznek megfejteni a Nagy Titkot, sőt néha úgy mutatkoznak be, mint akik ennek a birtokában vannak, csak nem akarják megmondani nekünk. Az iniciáció, vagyis a beavatás percek alatt bölccsé teszi őket. Minden lében kanál, kíváncsi írnokunk is beavattatik, részint a bécsi osztrák-magyar szabadkőműves páholyba, részint a királynő közvetlen környezetébe. És rájön, hogy nincsen titok, csak kicsinyesség van, csak féreg-lét van, gyerekprostitúció, de gyönyörűséges leszbikus szerelem is -, alacsony horizontú napra-nap élet van és fényszomj. Ami a feltételezett leszbikus szerelem kibontakozásával, a két főhercegnővel kapcsolatos a történetben, az nőregény is, gender-megközelítésben. A főúri udvar bemutatása pedig egyfajta backstage-barokk.

És akkor –  tudják, kedves olvasók -, ez egy igen jó könyv, a Néma Könyv, mert nagyon szépen beszél. Történelmi abban az értelemben, hogy teli van szőve művelődéstörténeti utalásokkal, korabeli dokumentumokkal ( no, azért Yolan de Charbogard nemlétező lovag ám, aki persze létezik, ellentétben Kaunitz kancellárral, aki rég megholt ), és ezek nem klip-technikával és nem a klasszikus montázs-írással vannak berakva a könyvbe, hanem beékelésesen. A szövegnek van egy állandóan megszakításos ritmusa, ami alatt viszont az egyenletes fogalmazásmód áll. Hát ezt, ezt az egyenletességet is lehet ám szeretni Kapecz Zsuzsa könyvében, azt, hogy több mint félezer oldalon keresztül bírja írni a maga hűvös-frivol mondatait, olykor finom humorral, de teljesen benne a maga fikciójában.

Csak azt tudom mondani, olvasható és szerethető könyvet írt ( a koktél garantáltan benne van: titok, rejtély, talány, megfejtésekkel és nem-megfejtésekkel együtt ). Kérem, olvassák teljesen szabadon, nyugodtan olvassák bele a maguk parciális élettapasztalatait, ahogyan én is meghatódtam egy „ Csacsi!” levélmegszólításon, és oly sok mondaton. És ha olvassák, olykor hallgassanak is.   Ahogyan a königsbergi Manó mondaná a Néma Könyvről: „Magunkról hallgatunk.”

 

Bejegyzések

Violavörös

Hozzászólás most!

Régóta készült erre a koncertre, gyakorolt egyedül, gyakorolt a többiekkel, rengeteget. Amikor lefeküdt aludni, a hangok még sokáig bent ültek a fülében. Az első „igazi” koncert lesz, bemutatkozó munka. Tétje nem olyan nagy: közepes tét, de rengeteg munka. Sokszor elképzelte előre a helyzetet: kint a dobogón, leül, kezében a viola. A teremben mindent beborít a fény, de a legtöbb oda vetül. Neszek, a halk beszéd zaja, majd elül, csönd. Keze még hanyagul tartja a vonót, kicsit meglengeti, de minden pillanatban készen. Megigazgatja a combjain és az ölében a hangszert, odanyomja a hashoz. Rögtön kezdenek. Enyhén szétvetett lábbal föléhajol. Szereti az instrumentumot: a forma, a belső űr, amely a mozdulataira megtelik hangokkal, most néma. Szereti a fényes lakk kaméleon-színét: a vörösesbarna felületet, amely néhol bebarnul, néhol mint a narancs vagy a mandarin héja. Föléhajol, kezd befelé figyelni. Arca vonalait, a szemet, az orrot, a homlokot az erős fény ellenére sem vetíti vissza a felület, mindössze egy arcnyi helyen kicsit elsötétül, mélyvörös lesz. Mellei elemelkednek a testétől, még mozdulatlanok, de felkészültek arra, hogy mozogjanak. Szereti ezt az elemelkedést, amikor a hangszer fölé hajol. Minden rendben, minden a legnagyobb rendben, nyugi, hiszen nagyon tudod. A begyakorolt mozdulatok mennek, a legrosszabb esetben meg légy automata! A kotta előtted teljesen fölösleges, a kotta az agyadban és a testedben van. Rögtön itt a hang, ez a hol kissé karcos, hol hajlékonyan megadó hang. Amikor befelé figyel, a testére figyel: elvileg külön belülre és külön kívülre, a hangszerre-de nem. A hangszer ott az ölében, egészen a hashoz húzva. A hasfalon érzi, ahogy a hang megreszketteti az instrumentumot, és a reszketés beljebb megy, még beljebb, be a hasba, az ölbe, a testbe. A hangszer ő és ő a hangszer. Timor et tremor? Nincs mitől félned, pontosan érzed az egészet. Kezdünk. Az elején működik a rutin és megkezdődik a befelé figyelés. Ez ám az igazi feszülés önmagadra, Emmanuel! Ma este gyönyörű Schumannokat adunk elő. Rövid idő alatt meglelte a belső hangot, azt az elnyújtott, hosszú hangot, mely minden egyéb hang tengelye. A többi csak ehhez képest. Gyorsan meg kell lelni az első alapritmust. Itt is van. Karja lendületesen mozog, ujjai magabiztosan vezetik a vonót, felsőteste enyhén imbolyogni kezd, benne van a darabban, mélyen benne van. Jöhet később a következő, majd a többi ritmus. Nem gondol, nem gondolkodik, a testében ritmus van, elméjében képek. Mező, sík, szélén gödrök, faluvégi temető, őszi verőfény, nyugalom, fönt felhők, hempergőzés a fűben. A konzi termének, a hol gyakorolt, a szaga. Majd megint elkomorul. A képek széle fekete lesz, előbb beborul, majd elsötétül, a fű csomókba tekeredik, apró kígyók, a gödrök nyitott sírok, veri őket a fekete napsütés, a mezőn rozsdaette vasdarabok, ő kerülgetni kezdi őket, megbotlik, de nem veszti el az egyensúlyt, sietni kezd, rohanni szeretne. Rögtön elkezdődik a Märchenbilder (op.113) utolsó tétele. Remeg a hasa. Nem a gyomra, a hasa. Amikor gyakorolt, eleinte nagyon gyakran hagyta abba itt, hirtelen, kényszeresen. Egyszerűen képtelen volt folytatni. Blokkolt. Mindig akkor, amikor ez a rövid zenei téma először, elviselhetetlen egyértelműséggel fölhangzik. Az ember persze hogy előre hallja a hangokat, e képzeletbeli, még éppen meg nem született, de megszületésre készülő, protenciós dallamrészeket, a mindig éppen-következőt. De ez, ez nem ilyen eset. Az ismétlődésével nem tud mit kezdeni. Hogy újra és újra meg kell szülni. A legelviselhetetlenebb először. A közeledésétől is retteg. Hirtelen vihar, sok eső, ömlik a víz, az utca lejtős ugyan, de keskeny, a Petőfi-tér sem tudja befogadni, hömpölyög a vasúti sínek felé, le, egy kilométernyire. Itt veszélyes, nagyon veszélyes, a ritmikus hömpölygés elsodorhatja, meginog, de nem veszti el az egyensúlyt, még nem. Ugrani kellene, oda a túloldalra. Ott mező van, sík, a szélén gödrök, faluvégi temető, békés őszi verőfény. A gyakorlatok vége felé egyre többször sikerült ugrani, de ma délelőtt éppen nem. Amikor elalszik, rendre visszatérő képsorozat, több szekvencia fogadja. Koncertterem, teli emberekkel, erős fény, üres dobogó. Kilökik a pódiumra, taps, előzetes figyelem, élmény-előttes. És ő tudja, hogy nem az övé a viola, még a vonót sem tudja megfogni. Idegen tőle az egész, egyetlen hangot nem tud kicsalni belőle, soha nem tudott és soha nem fog tudni. Szabadulni szeretne, menekülni, megsemmisülni, de az egész terem csöndben nézi őt, nagy, mély, rettenetes csöndben. Valami megtörhetetlen, lenyomó erő miatt nem szólalhat meg, nem mondhatja el, hogy emberek, én nem is tudok, sohasem tudtam, mindig is képtelen voltam erre. A Petőfi-tér. Fényes délben, ősszel, teli emberekkel. Kezdetben ő nincsen ott, de hirtelen egyszerre odalökik. Nem ő megy oda, kilökik, mint egy pódiumra. Mindenki megdermed, felé fordul a téren, az összes szem őrajta, nem érti. Mit néznek? Előrebiccenti a fejét, lefelé les, viola nincs az ölében, akkor észleli, hogy anyaszült meztelen. Jobb kezét a jobb melle elé teszi, alkarja a bal melle előtt. Meg kellene halni. Bal kezével előbb a szeméremtestét fedi, és nem és nem esik össze, nem és nem hal meg. Lassan feljebb viszi a tenyerét, ujjai szétterpesztve, a hasra. A viola belül van, onnan jön a hang és a remegés kifelé. És itt a hang, megvan, kint van, túl van. Jöhet a variatív ismétlés, ezután

Bejegyzések

Örökség, örökrész

Hozzászólás most!

dél és öt között

Ritka hangütés lesz ez, úgy érzem, mert nem ez a napszak a cup of tea-m, enyhén szólva. Valami pocsék ebédet követően (kötelességszerűen lenyomok akármit; minden nap minimum kétszer meleget, egyszer hideget enni: ez a kötelezőség egy dokitól ered, de mindegy) (hol konzerv, hol menzakoszt, hol hidegkaja) el kell dönteni, hogy dögöljek-e le, vagy tegyek valamit. A ’tenni valamit’ hosszú heteken keresztül nyögvenyelősen megy, kivéve, amikor elkap a grafó és előbújik belőlem az intellektuális dúvad. Akkor meg megszűnnek a napszakok, rohammunka, összevissza és rövid pihenők, borosta és egyre érezhetőbb büdösödés. Ilyen a szelleminek nevezett munka nagyszerűsége.

Kettő körül azt is el lehet dönteni, hogy koffeinban nyomjam-e vagy jöjjön a tea. Nem a purdéktól ölelt felnőtt-duó eszméje vezet akkor, amikor a sarki Kaiserben (és régebben oly sok egyéb helyen) Tchibo Familyt veszek, vagy vesz az otthonunk felén velem osztozó lény. Törökösen isszuk; nem azért, mintha nem múlt volna el szinte nyomtalanul az a hosszú és nem annyira békés szimbiózis, amelyet történelmétől depressziós népünk velük eltöltött, még csak azért sem, mert nagyon szeretnénk így, hanem mert így a legegyszerűbb. Csak vizet kell forralni a forralóban (két perc mindössze), löttyinteni valamennyit a barna őrleményre, és kész. Majd csak pihentetni kell, hogy hűljön. Ennél is egyszerűbb módszer az, amikor megnyitom a melegvizes csapot, kifolyatom a vizet addig, amíg viszonylag meleg (majdnem forró) nem lesz, és kész. E technika alapbaja, hogy nem kell kibekkelni, míg a folyadék lehűl, hiszen hőfoka a létrejöttekor megfelelő. Csakhogy így a zacc félig ülepszik le, a fele ropog a fogaim között, megül az ínyen, és – homéroszi fordulattal szólva – ott sötétlik fogaim kerítésén, nem röppen el. A serkentő levet két és csak két csészéből iszom, mondhatni, méltatlan bögrékből (csészéknek ezek csak kényszerből nevezhetők). Azért csak ebből a kettőből, mert ez a kettő a helyes méretű, vagyis sem nem kicsi, sem nem nagy. Az egyiknek (a polcról gyakrabban leemeltnek) letört a füle, ezért ha bent akarok inni, mondjuk a Gép mellett, a középső ujjammal óvatosan kell tartani alul úgy, hogy a bőrfelület minimálisan érintkezzék a jól megforrósodott csészetesttel, és ugyanezt a metódust kell alkalmazni a bögre tetejénél. Még így is megesik, hogy erőteljes szentségelések közepette viszem, majd mint a karibi őrangyal, landoltatom a legelső vízszintes felületen, az n fokú égési sebeket megelőzendő. Régi bögre ez, belül az alsó kétharmada kimoshatatlanul bebarnult, ott is, nemcsak a belső fehér részen, vékony repedések jelzik a viszonylagos régiséget. De a külseje! Valamely kisüzem ördögi elméje úgy intézte, hogy – a közismert rajzfilmből természetesen – Micimackó üldögél rajta, ölében valamely nagy adag lila kerti dísznövényt szorongat, és rettentően vigyorog. Körülötte sok kis napocska fénylik (ha körbeforgatod, pontosan tizenhat, ebből tizenegy csonka (a matrica széle!!). Micimackó mellett, kissé szervilisen meghajolva egy csúnya, elrajzolt, de szintén érinthetetlenül és nem titokzatosan röhögő Malacka. Ő persze talpon van, kissé előredől, mintegy meghajolva Micimackó előtt, mellső kezét (?) (csak az egyiket nézegetheted) maga mögé kulcsolja. A túloldalon (ha kilencven fokkal elforgatjuk a csészét) szintén Micimackó lakozik, ritka bamba tekintettel mered előre. Micimackó itt egy büszt. Ruha helyett a nyakon piros valami, szerintem csak úttörőnyakkendő lehet. Nagy a veszély, az orra felé egy méh repül. És hogy értsed az egészet, szerepel a csészén a következő felirat: „Pooh & Piglet”. Vagyis, ha jól értem: So far, so good.

A következő csésze, ha lehet, még meglepőbb. Kihagyom belsejének ismertetését, csak a külsejére szorítkozom. Egy egész életképet (genre) kapunk. Körben végig a felső szélek alatt sötétkék ég, apró fehér pöttyökkel (vagyis: csillagos éccaka). Alul, körben az alsó szélek fölött, fehérség, értsd hó. Ha szemünket Königsbergi Manó javaslatára ismételten a csillagos égre függesztjük, ott van még a fogyó (vagy éppen növekvő) Hold is. Az így kétosztatúként leírt vidéken több fenyőfa szorong zsúfoltan a fül mellett. A túloldalon, még mindig közel a fülhöz, egyetlen szomorú fenyő. A rajz nem perspektivikus, nem tudható, hogy törpe- vagy óriásfenyők-e. Középen – és itt jön a meglepetés, mit meglepetés, tragédia – maga Télapó. Piros kucsma, narancsos bojt, piros köpeny, puttony. Szürke kesztyűje van, a hideg ellen. De ó jaj, vele szemben egy igazi medve. És egészen közel Télapóhoz. Télapó az egyik kezét kinyújtja, vagy védekezik, vagy attakíroz, de az is lehet, de az is lehet, hogy be akar egyet inteni a medvének. A medve ellenségessége csak közelségéből olvasható ki. Miért gyűlöli a medve Télapót? Éhes? Nem kapott semmit? Csak nem akarja megenni? December eleji katasztrófa? Chaos mundi infantis?

E kissé anarhista verzió felcserélhető még egy, de csak egyetlen verzióval, amely a rendnek kell lenni! Parancsa felé mutat. Mert mi van a puttonyban? Nem hiszek a szememnek: fenyőfa Mi a fasznak visz Télapó fenyőt? Kinek? Logikailag csak Télapónak (aki önnön maga) viheti, mert nekünk anya vagy apa vette, és apa faragta be a tartóba. (Egyszer leégett, nagyszerű volt, de a vatta és a fa lobogó tüzét majd később mesélem el; v.ö. tartalék: ú.n. emlékezetes fenyőfa). És ha fenyők (öt fenyő) között vagyunk, logikusan adódik a következtetés. Ez a fa lopott, Télapó pedig tolvaj, fenyőfatolvaj. Lehet, hogy el akarja adni, és a derék medve ezt az akciót stoppolja le éppen.

Épp egy éve, tavaly kicsomagoltam egy nagy fűzfakasból a napilapok darabjaiba tekert poharakat, csészéket, edényeket. Anyai örökség. Előtte egy éve, augusztusban csomagoltuk el őket, azóta az örökség megutazta a Délvidéket, egy évig elpihent ott békében, de visszakerült ide, Pestre (nem hazakerült, de vissza). Szép (és közönséges vagy éppen csúf) holmik ezek, de nekem különösen kedvesek, gyerekkoromat idézik. Lehet, hogy később mesélek róluk, most nem. Hanem az jutott eszembe a tavalyi augusztusról, ahogyan pakoljuk, csomagoljuk ezeket a holmikat a testvéremmel és a nőkkel, hogy bizony… Előre is röhögök, mint a vak egér. Van egy pluszegy plusz egy plusz egy maradékom. Miután sikeresen túljutottak a két bögre, valamint az egy plusz egy plusz egy plusz egy örökös léte fölvetette matematikai gondon (a dolog bizony szakmai szempontból sem egyszerű), fölmerül majd a nagy metafizikai kérdés: kié legyen a vigyorgó, bamba Micimackó, és kié a tolvaj, fenyőrabló, szerencsétlen medveeledel Télapó.

Bejegyzések

Jacques Roubaud: A nagy londoni tűzvész (részlet)

Hozzászólás most!

51. Ez a fejezet kicsit nehéz

Ez a fejezet – tüstént vágjunk elébe – kicsit nehéz; a nehézség kétségkívül nem annyira a mondatról mondatra haladó azonnali megértésre vonatkozik, sokkal inkább abból a bizarr törekvésbôl fakad, hogy egy elliptikus levezetésféleséget adjak, kiindulópontnak azt az álmot téve meg, mely kettôs kísérletem (Regény és Terv) kezdetét megjelölte, távoli okaként mindannak, amit Ön itt olvas.

Ifjúságom második felének matematikai könyveiben (nagyjából huszadik és harmincadik életévem között, amikor e szaktudományhoz mint jövôbeli költôi eszközhöz viszonyultam) az elôszó legeleje gyakran szólt valahogy így: “Az elsô olvasáskor ez a fejezet talán elhagyható.” Azt jelezték ezzel, hogy bizonyos fejtegetések a többinél nagyobb fokú nehézséggel járnak, vagy azt, hogy kitérôkrôl, másodlagos eredményekrôl van szó, s a kissé sietôs vagy a magában nem eléggé magabiztos olvasó túlzott veszteség mélkül juthat el oda, ami számára a lényegeset jelenti. Prózaeszményemre jelentôs mértékben hatottak az ilyesfajta munkák, melyek mintaképe Bourbaki híres értekezése, ami fölött a jelzett esztendôkben megszámlálhatatlan órát tölöttem el. Amikor a “Nagy Londoni Tűzvész” mentális képe gondolataimban megjelent, a matematikai próza és ennek “modernista” idioszinkráziája (nyilvánvalóan Bourbaki) jelentette stilisztikai törekvéseim egyik horizontját (ebbôl gyenge visszhangként itt mindössze a csatlakozások elgondolása maradt meg). De jelenleg aligha folyamodhatom a bemutatás ilyetén elrendezéséhez, mivel mindaz, amit írok, bizonyos értelemben elhagyható (szinte cikkelyrôl cikkelyre), a könnyű ugyanúgy, mint a nehéz. E fejezetnek tehát menthetetlenül meg kell maradnia.

Mégis, mielôtt belebonyolódnék, adni szeretnék egy elôkészítô leírást a szervezôdésérôl, hogy némileg enyhítsem a kivitelezés kusza és szaggatott jellegét. Különössége – ahhoz a négy fejezethez képest, mely megelôzte ennek az ágnak az elbeszélése során, valamint a következô, a 6. fejezethez képest, amely a legutolsó lesz – kizárólag abban áll, hogy egyetlen gondolati egészként, elôzetesen lett megszerkesztve, ami – szemben a visszatérések és törlések nélküli, fekete sorokban elôre haladó prózával – a “jelen” prózát úgy kényszeríti mindig kötelezô áthaladási pontokhoz, mintha ezek megállók lennének a meditációs séta közben.
Eme kezdeti cikkely, eme kezdeti momentum után (mostantól fogva így jelölöm meg azokat a címmel és számmal ellátott, egységes töredékeket, melyekbôl `a nagy londoni tűzvész` felépül) következik az álom bemutatása: ez lesz a második momentum (az elbeszélésben 52. szám alatt). A tulajdonképpeni dedukció, a fejezet törzse a rákövetkezô harmincegy momentumot foglalja magában. Ezt követi majd az utolsó hat momentumban (a fejezet tehát 39 cikkelyt fog számlálni) a stratégiai megvilágítás, a dedukció során mindenféle aggály nélkül használt némely kifejezés (ezek a hétköznapi nyelv szavai) kommentárja.
A dedukció (a fent említett “kötelezô áthaladási pontok” egésze) azokból áll, amiket maximáknak nevezek (a szó nem teljesen kielégítô, de még nem tudok jobbat). A maximák önálló számozással vannak ellátva (1-tôl 99-ig), külön lapra írva (az 1-es, olvasható változatról van szó), önálló elrendezésük van és a számozás sorrendjében lettek áttéve írógépre, a szokásos hatvan betűhelynyi sor helyett hattal kevesebb karakterrel; és saját, külön színnel, a fekete helyett kékkel (mert az írógépes “átfordítás” ezúttal a legkisebb sorközt használta, száz betűhelyes sorok helyett pedig hatvanasokat csináltam a villanyírógépemen (III. Miss Bosanquet)).

Maximáim szövege – a dedukció során ugyanilyen módon, harmincegy külön momentumba beosztva – a megszerkesztés kötelezô eleme. A fejezet felépítésének elôzetes részét alkotja (és idôben jóval korábbi a fejezetnél).

A próza a maximák között fog elôrehaladni, megtartva a maximák számozási sorrendjét; a próza körbefogja a maximákat, megvilágítja, kommentálja, befoglalja ôket.
De ha szükséges, előfordulhatnak visszatérések, ismétlôdések. És ahogy a maximák szövegei, valamint egymásutánjuk önmagában bizonyos megvilágító egységességet képeznek, a végén valamennyit újra meg kívánom adni, a folytonosságot nem megszakító egymásutánjukban, egy olyan összefoglalásban, mely természetesen új módon fogja megvilágítani ôket, amikor belépnek az idôbe (attól az idôtől számítva, mely azóta múlt el, mióta leírtam ôket).
Ősz van.

52. Álom

Kezdetben, mely most oly távolinak tűnik, ott volt egy álom:
Ebben az álomban kiléptem a londoni metróból.
Rettenetesen siettem a szürke utcán. Egy új életre,
vidám szabadságra készültem föl. És hosszas keresgélés
után be kellett világítanom a rejtélyt. Emlékszem egy
emeletes buszra és egy (vöröshajú?) lányra, esernyő alatt.
Miután felébredtem, tudtam, írni fogok egy regényt,
melynek címe a Nagy Londoni Tűzvész lesz, s hogy meg
fogom ôrizni ezt az álmot, a lehetô leghosszabb ideig,
épségben. Itt jegyzem le elôször. Ez tizenkilenc évvel
ezelôtt volt.

Ez az álom szövege. Lényegében két részbôl áll. Csak az elsô tartalmazza a tulajdonképpeni álmot, ennek leírását. Az így megmaradó álomszöveg maga is két részbôl áll: egyfelől az álom következményébôl (a felébredés az álomból); másfelől az egész megôrzött tartamából (álom és ébredés, a maga implikációival), a le nem írt, de bennefoglalt emlékbôl.
A második rész második része (“Itt jegyzem le elôször. Ez tizenkilenc évvel ezelôtt volt”) a `nagy londoni tűzvész` jelenlegi változatában rendkívül tömör. Ennek oka az, hogy már igen régen hangzott el. Az álom szövege ötéves. 1980-ban, ôsszel írtam le: az álmot, az ébredést, a feljegyzést és ezt a számot: 19. Tehát tizenkilenc évvel korábban történt az álom álmodása. A `nagy londoni tűzvész` egyik változata számára írtam le, mely változat mára már megsemmisült, érvényét vesztette a halál miatt. De az álom papírra vetésének pillanata valaha megtörtént. Nem tudnék most semmit se csinálni, ha valaha nem történt volna meg. Ezzel számolnom kell. Az álom szövege megdermedt. A dedukció erre a szövegre vonatkozik. Könyvem jelenlegi elgondolása arra késztet, hogy mint egészet fogjam föl. E fejezetben ebbôl a töredékbôl kiindulva eredek a nyomába.

A kezdet tehát, mely most oly távolinak tűnik, 1961 ôsze (decembere). Az álom körül ott van az 1961-es év. És valami, amirôl nem fogok beszélni, amit talán soha nem fogok elmondani, tilos elmondani, nem tudom.

De amit látok és ami elmondható, az az álom “környéke”. Az éjszaka. Felébredek tehát, az éjszakában. Három óra van. Fekszem, egyedül vagyok. Kinyitom a szemem a sötétben. Nem gyújtok villanyt.

Kevés fény világít, az utcáról jön be, a nyitott ajtón át, balról; a kis ajtó a mosdóé, ez választja el a szobát az utcára nézô nappalitól, a dolgozószobámat a Notre-Dame-de-Lorette utca 56 második emeletén, Gauguin szülôházában.

Az álom e “környékét” itt ôrzöm a fejemben az álommal együtt. Ez szinte az egyetlen emlékem, nem arról, hogy volt ez a szobám, hanem az ottlétrôl; ez az egyedüli emlék, az egyetlen a jelenlétrôl ezen a helyen.

Az álom szövegében semmit nem ôriztem meg ebbôl a “környezetbôl”. Szükségem volt a meg nem különböztetésre. Legalább talán annyit kellett volna mondanom, hogy: “felébredvén az éjszakában…”. De túl késô. Amikor leírtam az álmot, az álom még annyira jelenvaló volt az álomról való emlékemben, hogy mint túlságosan is nyilvánvalót, kihagytam. Ma már csak az álom töredékéhez, csak mint az álomról készült szöveghez fordulhatok, és ezt nem egészíthetem ki semmivel sem. Nem annyira az aggályos pontosság, hanem inkább amiatt, mert az álomból kiinduló kezdô dedukció a számozott maximákban ezen a szövegen megy végbe, és nem kívánok teljesen mesterségesen erôlködni a “maximák” “megvilágításakor”. Szükségem van ebben a fejezetben a felhasználására, és úgy veszem, ahogyan leíratott, ahogyan most van. De az is igaz, hogy az álom szövege nem teljesen az volt, amire akkor emlékeztem, amikor leírtam az álmot; és ma, mivel egykor rég nem lett leírva, visszaemlékszem arra az éjszakára, amikor az álom felbukkant, huszonnégy évvel ezelôtt.
Számomra semmi sem feketébb az álom éjszakájánál. Ez az éjszaka, emlékszem rá, nagyon fekete volt; és több igen hosszú és igen fekete éjszaka követte. De ez az éjszaka odatartozik az 1961-es évhez és ahhoz, amit ebbôl az évbôl kimond vagy nem fog kimondani a most sorról sorra szerkesztett elbeszélés.

A kezdetnél, mely most oly távolinak tűnik, ez az álom van. Ősz van.

53. Az elsô állítás

Abban az idôközben (három nap), amely ezt a momentumot a megelôzôtôl elválasztja, úgy döntöttem, felhagyok a “maxima” szó használatával az álomból kiinduló “dedukció” egyes szakaszainak a jelölésére. Mivel a maxima túl önálló, túl független, és nem egykönnyen illik bele a dedukciós egymásutánba, sôt ahhoz, amit fontolgatok, nem eléggé ortodox. Az erkölcsi “background” is eltérít tôle. E fejezet kibontakozása túlságosan erôltetettnek tűnne, szándékai pedig elhibázottaknak. Egy másik szóhoz fordulok: állítás. Etikai semlegessége tetszik. Egyébként ezzel a szóval a logikát másolom, a matematikát, fenntartom a dedukciós elgondolás által már behozott mimikrit, hű maradok prózám régi és legelsô elgondolásához. Egy állítás az evidencia erejével bír, olyan kísérlet, melynek során megmutatható annak szükségessége, amit e kimondás formáján keresztül kimondunk. Ennélfogva: állítások. És a harminckilenc állításból a legelsô a következô:

(1) Van három világos dolog: egy álom, egy döntés; és
egy Terv. E három dolog összekapcsolódik egymással: az
álom feltételezi, hogy a döntés adva van, mivel az, amit
közöl, ellentétes az ellentétével. A döntés implikálja a
Tervet. Mivel a döntés csak úgy valósulhat meg, ha a Terv
eldöntetik.

Az álom lejegyzése, mely magához kapcsolja folyományait is (ezek teszik ki az álom szövegét), látszólag nem igazolja vissza két másik kifejezés erôszakos bevitelét a kezdeti és e fejezet címében már jelzett állításba: döntés, Terv. Mert az álomból, az álom pillanatában, úgy tűnik, csupán a regény következett: meg fogok majd írni egy regényt.
Már az álom elôtt, az álom azon körülményeiben, melyeket nem, legfeljebb minimálisan fogok megvilágítani, és akkor is csak annyira, amennyire az érthetôség megkívánja, a döntés és a terv ott van.

A döntés a mélyben létezik, ellentétben az 1961-es év ôszi hónapjaiban szüntelenül felkavarodott képzelettel, és szemben a szemlélôdéssel mint lehetséges, kívánatos, kikerülhetetlen ellentétével. Az álom a maga kénye-kedve szerint, közvetett módon dönt, a regényrôl tett megjegyzéssel, ami meg lesz írva. Egy regény meg lesz írva; tehát lesz jövô, melyet e regény tölt majd ki.

De a Terv (átmenvén kisbetűrôl nagybetűre) egycsapásra szükségessé válik, valódi tervvé: az álmot megelôzôen volt alternatíva: vagy megindulunk a döntés ellentéte felé egy “mire-jó?”-ból kiindulva (ez egy maxima), amit általános “mire-jó?”-vá tágítunk ki, vagy valami olyan elgondolás felé indulunk el, ami egy terv (egy jövô) lesz, egy létezési terv. Válasz a “mire-jó?”-ra, a létezés érdekében. Ez nem a Terv. A Terv csak formális formával rendelkezhet, a döntés által implikált másodlagos formával (a maga szükségszerűségében) (valamint “kellô és hibátlan formába” rendezetten!). Ennek fényében a döntés igazából csak akkor döntés, ha a Tervet felismertük.

Ebben az egészben az elsô pillantásra van bizonyos iránynélküliség: összekavarodás. Olyannak látom, mint a biliárdgolyók összeütközését: az álomból, látszólag, csak a regény búvik elô; de vele egyidejűleg ipso facto a páros, a kettôs döntés-Terv is.
Miután az álom papírra került, visszamenôlegesen vakító világosság áradt szét. E világosság visszavetül a múltra, az álom pillanatára, noha az alapképlet kétértelmű marad: személytelen jelenlét.

Miután az álom papírra került, ezzel hagytam, hogy tovatűnjön, mint minden álom: de itt sajátos tovatűnésrôl van szó, mivel az álom már tovatűnt, mint minden álom, és már hosszú ideje (tizenkilenc éve). Az, ami most tovatűnik (arról a “most”-ról beszélek, mely az álom papírra vetése), az nem az álom, hanem az álom emléke. De azért is tűnik tova, mert – azt hiszem – minden elmesélt vagy leírt emlék tovatűnik. Csak lerögzítéséig maradhat fenn, csak feketévé váló nyomjelzéséig. (De lehet, hogy ez az emlékezés, az emlékezet egyik szkeptikus felfogása csak.)

Pontosan akkor, amikor az álmot írom, folytatólagosan írom az állításokat. Együtt írom ôket, egy ülésre, nagyon gyorsan.

Ez történik, mialatt az álom, mely tovatűnik, úgy sugárzik bennem, mint a kihűlô tűzhely.

54. A “Terv” elôfeltételei

(2) Az álom végsô soron feltételezi a Tervet: nem csupán
azért, mert feltételezi azt az elhatározást, amely
magában foglalja a döntést, hanem azért, mert jelez
valamit, ami úgy vetül a Tervre, mint árnyék a falra.
E három dolgot világosan látom. Majdnem minden más
homályos.

Kettôs elôfeltétel van: a döntés, amely az álomtól függ, implikálja a Tervet. A terv tehát lehetôvé teszi, hogy a döntés létrejöhessen. Ám az, amit a második állítás mond ki, hogy az álom feltételezi a Tervet is, a saját számlájára írandó.

Mondjunk valamivel többet: az álom vágyik a Tervre. Ha felismerjük álomnak és vágynak ezt az (elliptikus) illeszkedését, arra gondolhatunk, hogy a Tervet az álom keltette életre. A terv volna az álom megvalósult vágyának szépsége.

Ugyanakkor az, ami az álomban elôször feltűnik, nem a terv, hanem a regény.
Az állítások sorozatának kezdetén (1980-ban maximákként láttam ôket; a színárnyalat még más volt; e kezdet idején még nem törekedtem dedukciósorra, egyszerűen csak tisztázásra törekedtem, nem szükségszerűen a következtetéses kohézió rendjének megfelelôen) abból, amit az álomból való felébredés támasztott fel (felébredni annyi, mint feléledni, az álom után), még nem szereztem meg valamit, amit elnagyoltan tudni kezdtem..
Ezért van az, hogy maga az álom, a képei, a homorú világa kezdetben, amikor a tisztázást elkezdtem, valójában nem jelent meg.

A regény itt van. És nem a “világosan” látott “három dolog” egyike. A “minden más”-hoz tartozik hozzá, a “majdnem minden más homályos”-hoz
.
És a második állítás, mely a dedukció második momentuma (a korábbi maximák sorozatának momentumokra osztása a transzformációk részét alkotja a dedukcióban), most kiegészítô lépést tesz: a regény árnyék; a Terv árnyéka. (De milyen fényben?)
Ha az álomban közvetlen bizonyossággal megjelenik a regény megváltozott elgondolása, úgy ez megerôsíti a Tervet is: a terv vágya, mely az álmot alkotja, az álomképet egy árnyék felé közelíti.

Tudtam, hogy meg fogok írni egy regényt, de ez a tudás, már amennyi megmaradt belôle, lényegileg homályban van jelen a kezdeti (egyébként javarészt romokban maradt) tisztázásban. (Például: miként képes a regény az álomból megszületni?) De az álmot, a döntést és a tervet világosan láttam: három, egymással összefüggô, világos, elkülönült dologról volt szó.

A terv elôfeltételérôl szóló maxima a homályos igenlésre késztetett, az elfordulásra az árnyéktól a terv falának aljához lerakott regényhez. Talán azért, mert az elszivárgó álom (ennek az elszivárgásnak a bizonyossága a maximáknak sietős, kapkodó jelleget kölcsönzött és igazolta szememben az összes elnagyolást, az összes átugrást), mint minden álom, tartozik magának azzal, hogy elrejti vágyának valóságát valamilyen elfordulás mögé, itt a feltárás elhajlításával a regény felé. A regény ebben az esetben csak azért volt árnyék, mert a tervet az álomból való felébredés árnyékba borította. Szóval a terv elôfeltétele keresztülment az álom tartalmától mint vágytól való látszólagos megfosztottságon. Késôbb majd újra felbukkan, nem itt, hanem a regénytôl a tervhez vezetô kezdeti kötelék egyik vonatkozásaként. A regény írása közben három dolgot tisztán láttam; a regény nem volt köztük. A regény a “majdnem minden más”-ban volt benne, a homályban. Ebbôl következett, hogy a regény homályos volt. A vágy tárgya által hordozott árnyék, miként az álom megjelölte. Igy hát a maxima a dedukció fordított sorrendjében beszél róla. A dedukció számára újra sorrendbe kell tennem az állításokat, a dedukciós sorrendet az állítások mélyén kell megtalálnom, akkor, amikor állításokat csinálok legelsô, régi, logikailag ingatag maxima-állapotukból. A részben a gyorsaságból fakadó logikai ingatagság a homályosság új, második adagját hozta be. Nem vagyok bizonyos benne, hogy a jelen dedukció jelentôs mértékben csökkenteni tudja. De legalábbis jobban szeretném csinálni.
Erre törekszem.

Szigeti Csaba fordítása

Bejegyzések

A testről és a fényről

Hozzászólás most!

Ez a szöveg lipogrammatikus szöveg lesz, ami annyit jelent, hogy egy fonéma, egyetlen kiejtett hang – olyan hang, mely magában hangzik – betűjele hiányozni fog belőle. Vagyis a szöveg, minden “rendes” szöveg módjára, megtartja a maga pozitivitását, vagyis lenni fog, még talán mondani is fog valamit, de az ilyen szövegek mögött a hiányzás, a definiált nemlét, a negativitás lapúl, mert a negativitás nem hangzik, nem hangozhat. Vagyis egyszerre kell pozitíve és negatíve olvasni, ki kellene hallani a meglévőből azt is, ami nem hangzik benne, hiszen ez a centruma, az alapzata, a mögöttese, a támaszpontja.

Nos, amíg sok kicsi részlet nem kezd el fakulni, homályosodni, eltűnni a neuronokban, szeretnék valamennyit fecsegni, hogy a mély hallgathasson (a mély, ami negatíve van meg). A múlt hét végén hosszú hétvégére (három és fél napra) Szegedre mentem, ami önmagában véve sem kockázatmentes. Egy régi
tanítványom hívott szerdára (valaha együtt dolgoztunk 17. századi retoriko-poétikai kérdéseken, igen eredményesen, s talán mondhatom azt, hogy kölcsönösen vonzódtunk egymáshoz, s ha ez így volt, sikerült kölcsönösen lefojtani, lenyomni: különben is, ő diáklány volt, én fiatal, ámde hithű háromgyerekes családapa, Szegeden, ahol egyébként az egyetemet is végeztem).

Húsz esztendőt éltem le és meg a Tisza partján, ami azzal jár ma, hogy egyszemélyes emlékeztető történelemkönyvként él bennem a város. Volt tanítványom, Erika a szegedi TV-nél dolgozik, sokat, és inkább érzem, mintsem tudom, hogy nagyon nem rosszúl. Okos és szép lány volt, ma okos és szép nő. Tizenkét éven át nem találkoztunk, én elköltöztem Szegedről, előbb Pécsre, azután Pestre, ő maradt a Dél-Alföldön. Ez összesen 24 év, két hosszú este volt miről felszabadultan mesélni egymásnak, sok mindent, amit szavakkal megosztani lehet.

De előtte volt a TV. Nálam felért a szüzességelvesztéssel: még sohasem voltam TV-felvételen. Nem az volt érdekes, hogy miről milyen ostobaságok szaladtak ki a számon. A felvétel előtt feszültség, magányos ebéd (Erika dolgozott), tavaszias napsütés a Kálvária (!) téren, aztán a felvétel. A terem teli volt kábelekkel és mindenféle masinákkal, meg képernyőkkel. Előtte bevittek egy szobába, ahol egy fiatal nő lesminkelt és mondott valamit a fényről. Bent, a felvétel helyén mindenütt homály, majd kis emelvényen egy asztal állt, egymással szemben két székkel, egyik Erikáé, a másik az enyém. Iszonyatosan megvilágítva. Hogy szorongásomat leküzdhessem és hogy “természetes” lehessek, tudtam, hogy ki kell zárni mindent és mindenkit a fejemből, csak a szerkesztőnőre kell figyelnem. Mire nem jó az enyhe autizmus? noná, hogy ment, ehhez képest a husserli zárjelezés szerintem egyszerű elmejáték. Erika nagyon szép volt, emlékszem a szürke alapszínű, Észak-Angliai mintázatú kockás szoknyájára, a felsőruházatára, de főleg az arcára. Minden nagyon színes volt, mindent a fény hatott át, libegtek a színek, de mintha eltávolodtak volna a felületektől, melyeknek a színei voltak. Minden szín természetellenesen erős volt, a piros pirosabb önmagánál, a barna barnább, a sárga sárgább. Libegtek a színek, táncoltak, mint a lángok. És minden olyan mesterséges volt, a test e fényben, az arc e fényben.

Majd vége lett a felvételnek, Erika megdicsért, jó volt, remek volt, legközelebb már olyan könnyen fog menni, mintha bicikliznék. De mit csinál a testtel a mesterséges fény? Mesterségessé teszi? Mi köze a testnek a színekhez? mert én úgy tanultam, a test tömeg, meg kiterjedés, ilyesmi, a szín meg olyan percepcionális dolog.

Ez azért volt döntő kérdés, mert a hét második felében (csütörtökön, pénteken, szombaton) filmvetítéssel, irodalmi felolvasással egybekötve a szegedi Grand Caféban a testről volt szó, hadd írjam ide a nevét, az oly kitűnő Erdélyi Ágnes szervezte. Pénteken este öt szakember (filozófusok, filmtörténészek, öt férfiú) beszélgetett a test, az emberi test legkülönbözőbb aspektusairól, szombaton öt irodalmár a test megjelenítéseiről az irodalomban. Négy nő és én. Rögtön  éreztem, hogy nemem, amelybe beleszülettem, fokozott feladatokat ír elő  nekem. Remek volt a dolog, ugyan számomra semmi meglepően új nem pörgött ki a két estéből, de nem rossz elmetorna volt, ráadásul rég nem látott ismerősökkel találkoztam, olyanokkal is, akikkel már régen kölcsönösen olvastuk egymást, de találkozni sohasem.

Nagyon rákészültem a dologra. És akkor nem tudom, hogy a fény test-e? Arra gondoltam, hogy Koyré (már ismerős e blogban) fejtegeti a Krisztus = Fény azonosítást, vagyis azt fejtegeti, hogy a koraújkorban, jelesül a 17. században azért foglalkoztak a Descartes-ok annyit a fénnyel és az optikával, mert ha a fény természetét megismerjük, megismerjük a Fiú természetét, vagyis a felszínen természettudományosnak tetsző elgondolások és kutatások mögött metafizikai előfeltevések álltak.

Előtte azonban, péntekről szombatra nem a kollégiumi vendégszobában aludtam, hanem egy nagy lakásalbérletben, és nagyon kellemes volt harminc körüli nők közelében lenni. Átfecsegtük a délelőttöt, lazán, közben ilyen-olyan zenéket hallgattunk, ebédfélét csináltunk (csináltak a nők), és közben az egyikük, kevés szavú, szilfid, vékony, gyönyörű mosollyal, megszólalt. Fogalmam nincs, hogy miről beszélt, és már soha nem is lesz. A nagyszoba közepén egy oszlop állt, mellette amolyan zsámolyféle. Egyszer fölállt erre a zsámolyra, nekitámaszkodott az oszlopnak, feje enyhén félrebiccentve. És én csak néztem és néztem és néztem. Van úgy, hogy ha az egyik érzékünk az ötből nagyon működik, akkor valamilyen furcsa egyensúly kényszere miatt a másik négy eltompul. Egyetllen terminus kattogott az agyamban, egy tulajdonnév: Thaisz, Thaisz, Thaisz. Nem tartott ez sokáig, de olyan fénnyel telt meg a szoba, hogy törökülésben le kellett ülnöm a parkettára. A lélegzésem igen egyenetlenné vált, miközben valami fénylő közegen keresztül néztem, hogy lássak. Később tudtam, hogy életemben igen kevésszer, volt már valami, ami ehhez hasonlított, a trubadúrok diafan fénynek nevezik. Plinius is írja már a természetről írott könyveinek a kövekről beszélő részében – Darab Ágnes lefordította, van magyarul -, hogy a diafan olyan drágakő, amely belülről fénylik, belülről sugárzik kifelé. Ez hát, és nem a Napé, a természetes fény, vagy ha a Napé is természetes, ez a legtermészetesebb, és külön osztályt képez a fények birodalmában.

Ott volt Éva, Gyöngyvér, egy igen szimpatikus férfitársam, no és ő, aki a Nem Megnevezhető Név. Keresztnevének első olyan fonémája, mely magában hangzik, a domináns fonéma a keresztnévben. Úgy gondoltam, nem írom le, nem merem leírni. De megtudtam valamit a fényről és a testről.

Ilyen a lipogrammatikus szöveg természete: nincsként van benne egy jel. Egy jel, amely hiányzik.

Bejegyzések

Szeged, Makó, József Attila

Hozzászólás most!

Kedves Barátaim! Nem tudom, sétának nevezhető-e a hajnali rohanás a Nyugatiba, a Szegedre menendő Ic-re (helyjegy, jegy előre megvéve). Bizony, nem fogadtam egyik kedvenc íróm és gondolkodóm, Georges Perec tanácsát: legalább másfél órával a mindenkinek jelzett indulás előtt menj ki a pályaudvarra, mert semmit sohasem lehet tudni, és ha türelmesen vársz, előbb-utóbb úgyis indul valami. E mentalitást már csak Délmagyarországon sikerült védelmeznem, amikor egy kisasszony (bocsánat: asszony) arra a hírre, mely szerint a bölcsészkar VIII. termében lesz-e konferencia, megkérdezte, “Biztos?”. Hát ha ez a kéz az én kezem, akkor ez maga a bizonyosság.

Az elmúlt hét végén kétnapos konferenciára gyűltünk, melynek tárgyát József Attila legutolsó értekezése, a “Hegel, Marx, Freud. I. A tudományos szocializmus” képezte, és bevallom előítéletes voltam, amikor egy masszívan unalmas vagy középszerű konferenciát jósoltam magamban. Nagyon jó volt, hogy nem csak J. A. standard avagy hivatásos kutatói voltak jelen (akikről többnyire nem csak az tudható, hogy mit mondtak korábban, hanem az is, hogy ha vigyáznak az egészségükre, 2017-ben mit fognak mondani, hanem filozófia- és pszichológiatörténészek is.

József Attila dolgozata szerintem roppant érdekes. Bár hosszú vita folyt arról, hogy befejezett vagy befejezetlen-e (4 + 1 szövegvariáns áll a rendelkezésünkre), szerintem kerek, mint a sajt. A szöveg elején költőnk leszögezi, hogy minden feltétel adva van (no, ez egy barátom elbeszélésére emlékeztet: tudod, Csaba, a nőt már több mint tizenöt éve ismerem, kedveljük egymást időtlen idők óta, minden feltétel adott, és mégse dugtunk sohasem): tízmilliók nyomorognak, a termelési erők és a termelési viszonyok közötti összhang annyira felborult, hogy ellentétük már-már elviselhetetlen, meg még a nagykönyvek is megírták, hogy itt az idő, és akkor mégis “miért nincsen szocializmus”? És messze nem azért, mert a kommunisták és a szocdemek egyaránt rendkívül rosszul látnak neki a szocializmus megteremtésének. Nos, a kérdést igen hosszú szellemi utazás követi, kezdve Hegellel, folytatva Feuerbachhal és zárva Marxszal. Ez eddig rendben van. Bár megjegyzem, 1934-1935-ben a Recherches philosophique évkönyvben pl. Karl Löwith egészen másként látja: Hegellel lezárult a klasszikus filozófia, valami nagyon befejeződött, és a hegeli corpus szétesik, két nagy elágazás nyílik belőle: a marxi és a kierkegaardi út. Vagyis időben ugyanakkor, amikor József Attila kontinuitást lát, Löwith diszkontinuitást. Már a ’20-as évek végén Jean Wahl – akiről kevesen tudják, hogy költő is volt – a kierkegaardi útra tereli a rendszer-előtti, a “fiatal” Hegel gondolkodásának jellemzését, a ’30-as évek derekán Kojeve a heideggeri útra (ő volt a Recherches philosophique kritika rovatában a fenomenológia felelőse).
József Attila a munka közepébe beszerkeszt egy kis florilégiumot, egy kis idézetgyűjteményt Marxból, de a koraitól, részint A gazdasági-filozófiai kéziratokból, részint a Feuerbach-tézisekből, részint A német ideológiából. Ez utóbbi frenetikus vitairatot kiheréli, vagyis kilúgozza belőle mindazt, ami szarkasztikus, vitriolos benne, kimetszi a humort. Költőnk németül olvasta A német ideológiát, és el is jutott benne az első ötven oldalig, mert valamennyi idézete /A TÖRTÉNELEM/ című fejezetből való, az 1974-es magyar kiadás 34-45. oldaláról.

Mert itt fölleli az ember alapviszonyát a férfi és a nő viszonyában, a termelés alapmintáját a nemzésben. Erre van szüksége, ráadásul csak azért, hogy visszamenőleg kimutassa, miként vezet út Hegeltől Feuerbachon át eddig a Marxig, és mindezt csak azért, hogy kimutathassa, miként vezet út Marxtól Freudig. Rövidre fogva a gondolatmenetét: a nagy társadalomelemző elfelejtette alaposan megvizsgálni a társadalmi folyamatokban az individuális és lelki tényezőt. Jelesül azt, hogy ha tömegméreteket ölt a frigiditás és az impotencia, nincsen “emeltyű” a történelem továbbmozgatásához. Írása végén ismét fölteszi a kérdést: “Miért nincsen szocializmus?” S a válasza az – ő persze szebben fogalmaz -, hogy ha a nőknek nem nedvesedik be, a férfiaknak nem áll föl, akkor cseszhetjük a szocializmust. Az persze nyitott kérdés marad, hogy ha orvoslási síkra tereljük a nemi defektusokat, és ha ezek gyógyíthatók, akkor e terápia éppen hozzásegíti a beteg lelkeket a jelenvaló társadalomba történő beilleszkedéshez (ez a későbbi antipsychatrie, például Gilles Deleuze így vélekedik az “Öt állítás a pszichoanalízisről” című rövid kiáltványában az 1950-es években), vagy ellenkezőleg, potenciálisan (!) képessé teszi az egyedeket a harcra.

Hát minderről két napon át igen érdekes eszmecsere folyt, amelyből érintőlegesen kiderült, hogy Hegelhez vagy a Fenomenológián, vagy a Logikán keresztül érdemes eljutni, kiderült, hogy költőnk (és kora) nem csak a korai Marxot, hanem A tőkét is bibliaként forgatta (ugyanekkor írja le Raymond Queneau, hogy A tőke a munkásság Ószövetsége, az Újszövetsége pedig A kommunista kiáltvány), Freud pedig messze túllátott a klinika kertjén.

Ketten maradtunk még vasárnapra is, mert bár szörnyűségesen hideg idő járta, igen kellemes volt lent délen. Óránként indul a busz Makóra, nosza hát, menjünk át józsefattilázni. Annakidején a hagymaváros Homonnay nevű fényképésze lekapta Juhász Gyula és mások társaságában a nagyon fiatal József Attilát a makói színház lépcsőin álldogálva. Egy kutyát sétáltató idős úr közlötte, hogy az a színház fából volt (?) és már rég nincsen meg (lebontották? krimibe illő módon leégett?). Gondoltuk, megnézzük a József Attila Múzeumot, “biztos”-nak látszott, hogy bármi múzeum, ha valamikor, vasárnap nyitva van. A múzeum antithetikusan viselkedett, “műszaki okokból” természetesen. Szóval Makó a hiányokkal tüntetett, megerősítvén, hogy “ami nincs, csak annak van bokra” és “ami van, csak annak nincs bokra”.

Az Espersit-házat elfelejtettük megnézni. Állítólag: pedig lenni látszana.