Szigeti Csaba összes bejegyzése

Örökség, örökrész

dél és öt között

Ritka hangütés lesz ez, úgy érzem, mert nem ez a napszak a cup of tea-m, enyhén szólva. Valami pocsék ebédet követően (kötelességszerűen lenyomok akármit; minden nap minimum kétszer meleget, egyszer hideget enni: ez a kötelezőség egy dokitól ered, de mindegy) (hol konzerv, hol menzakoszt, hol hidegkaja) el kell dönteni, hogy dögöljek-e le, vagy tegyek valamit. A ’tenni valamit’ hosszú heteken keresztül nyögvenyelősen megy, kivéve, amikor elkap a grafó és előbújik belőlem az intellektuális dúvad. Akkor meg megszűnnek a napszakok, rohammunka, összevissza és rövid pihenők, borosta és egyre érezhetőbb büdösödés. Ilyen a szelleminek nevezett munka nagyszerűsége.

Kettő körül azt is el lehet dönteni, hogy koffeinban nyomjam-e vagy jöjjön a tea. Nem a purdéktól ölelt felnőtt-duó eszméje vezet akkor, amikor a sarki Kaiserben (és régebben oly sok egyéb helyen) Tchibo Familyt veszek, vagy vesz az otthonunk felén velem osztozó lény. Törökösen isszuk; nem azért, mintha nem múlt volna el szinte nyomtalanul az a hosszú és nem annyira békés szimbiózis, amelyet történelmétől depressziós népünk velük eltöltött, még csak azért sem, mert nagyon szeretnénk így, hanem mert így a legegyszerűbb. Csak vizet kell forralni a forralóban (két perc mindössze), löttyinteni valamennyit a barna őrleményre, és kész. Majd csak pihentetni kell, hogy hűljön. Ennél is egyszerűbb módszer az, amikor megnyitom a melegvizes csapot, kifolyatom a vizet addig, amíg viszonylag meleg (majdnem forró) nem lesz, és kész. E technika alapbaja, hogy nem kell kibekkelni, míg a folyadék lehűl, hiszen hőfoka a létrejöttekor megfelelő. Csakhogy így a zacc félig ülepszik le, a fele ropog a fogaim között, megül az ínyen, és – homéroszi fordulattal szólva – ott sötétlik fogaim kerítésén, nem röppen el. A serkentő levet két és csak két csészéből iszom, mondhatni, méltatlan bögrékből (csészéknek ezek csak kényszerből nevezhetők). Azért csak ebből a kettőből, mert ez a kettő a helyes méretű, vagyis sem nem kicsi, sem nem nagy. Az egyiknek (a polcról gyakrabban leemeltnek) letört a füle, ezért ha bent akarok inni, mondjuk a Gép mellett, a középső ujjammal óvatosan kell tartani alul úgy, hogy a bőrfelület minimálisan érintkezzék a jól megforrósodott csészetesttel, és ugyanezt a metódust kell alkalmazni a bögre tetejénél. Még így is megesik, hogy erőteljes szentségelések közepette viszem, majd mint a karibi őrangyal, landoltatom a legelső vízszintes felületen, az n fokú égési sebeket megelőzendő. Régi bögre ez, belül az alsó kétharmada kimoshatatlanul bebarnult, ott is, nemcsak a belső fehér részen, vékony repedések jelzik a viszonylagos régiséget. De a külseje! Valamely kisüzem ördögi elméje úgy intézte, hogy – a közismert rajzfilmből természetesen – Micimackó üldögél rajta, ölében valamely nagy adag lila kerti dísznövényt szorongat, és rettentően vigyorog. Körülötte sok kis napocska fénylik (ha körbeforgatod, pontosan tizenhat, ebből tizenegy csonka (a matrica széle!!). Micimackó mellett, kissé szervilisen meghajolva egy csúnya, elrajzolt, de szintén érinthetetlenül és nem titokzatosan röhögő Malacka. Ő persze talpon van, kissé előredől, mintegy meghajolva Micimackó előtt, mellső kezét (?) (csak az egyiket nézegetheted) maga mögé kulcsolja. A túloldalon (ha kilencven fokkal elforgatjuk a csészét) szintén Micimackó lakozik, ritka bamba tekintettel mered előre. Micimackó itt egy büszt. Ruha helyett a nyakon piros valami, szerintem csak úttörőnyakkendő lehet. Nagy a veszély, az orra felé egy méh repül. És hogy értsed az egészet, szerepel a csészén a következő felirat: „Pooh & Piglet”. Vagyis, ha jól értem: So far, so good.

A következő csésze, ha lehet, még meglepőbb. Kihagyom belsejének ismertetését, csak a külsejére szorítkozom. Egy egész életképet (genre) kapunk. Körben végig a felső szélek alatt sötétkék ég, apró fehér pöttyökkel (vagyis: csillagos éccaka). Alul, körben az alsó szélek fölött, fehérség, értsd hó. Ha szemünket Königsbergi Manó javaslatára ismételten a csillagos égre függesztjük, ott van még a fogyó (vagy éppen növekvő) Hold is. Az így kétosztatúként leírt vidéken több fenyőfa szorong zsúfoltan a fül mellett. A túloldalon, még mindig közel a fülhöz, egyetlen szomorú fenyő. A rajz nem perspektivikus, nem tudható, hogy törpe- vagy óriásfenyők-e. Középen – és itt jön a meglepetés, mit meglepetés, tragédia – maga Télapó. Piros kucsma, narancsos bojt, piros köpeny, puttony. Szürke kesztyűje van, a hideg ellen. De ó jaj, vele szemben egy igazi medve. És egészen közel Télapóhoz. Télapó az egyik kezét kinyújtja, vagy védekezik, vagy attakíroz, de az is lehet, de az is lehet, hogy be akar egyet inteni a medvének. A medve ellenségessége csak közelségéből olvasható ki. Miért gyűlöli a medve Télapót? Éhes? Nem kapott semmit? Csak nem akarja megenni? December eleji katasztrófa? Chaos mundi infantis?

E kissé anarhista verzió felcserélhető még egy, de csak egyetlen verzióval, amely a rendnek kell lenni! Parancsa felé mutat. Mert mi van a puttonyban? Nem hiszek a szememnek: fenyőfa Mi a fasznak visz Télapó fenyőt? Kinek? Logikailag csak Télapónak (aki önnön maga) viheti, mert nekünk anya vagy apa vette, és apa faragta be a tartóba. (Egyszer leégett, nagyszerű volt, de a vatta és a fa lobogó tüzét majd később mesélem el; v.ö. tartalék: ú.n. emlékezetes fenyőfa). És ha fenyők (öt fenyő) között vagyunk, logikusan adódik a következtetés. Ez a fa lopott, Télapó pedig tolvaj, fenyőfatolvaj. Lehet, hogy el akarja adni, és a derék medve ezt az akciót stoppolja le éppen.

Épp egy éve, tavaly kicsomagoltam egy nagy fűzfakasból a napilapok darabjaiba tekert poharakat, csészéket, edényeket. Anyai örökség. Előtte egy éve, augusztusban csomagoltuk el őket, azóta az örökség megutazta a Délvidéket, egy évig elpihent ott békében, de visszakerült ide, Pestre (nem hazakerült, de vissza). Szép (és közönséges vagy éppen csúf) holmik ezek, de nekem különösen kedvesek, gyerekkoromat idézik. Lehet, hogy később mesélek róluk, most nem. Hanem az jutott eszembe a tavalyi augusztusról, ahogyan pakoljuk, csomagoljuk ezeket a holmikat a testvéremmel és a nőkkel, hogy bizony… Előre is röhögök, mint a vak egér. Van egy pluszegy plusz egy plusz egy maradékom. Miután sikeresen túljutottak a két bögre, valamint az egy plusz egy plusz egy plusz egy örökös léte fölvetette matematikai gondon (a dolog bizony szakmai szempontból sem egyszerű), fölmerül majd a nagy metafizikai kérdés: kié legyen a vigyorgó, bamba Micimackó, és kié a tolvaj, fenyőrabló, szerencsétlen medveeledel Télapó.

Jacques Roubaud: A nagy londoni tűzvész (részlet)

51. Ez a fejezet kicsit nehéz

Ez a fejezet – tüstént vágjunk elébe – kicsit nehéz; a nehézség kétségkívül nem annyira a mondatról mondatra haladó azonnali megértésre vonatkozik, sokkal inkább abból a bizarr törekvésbôl fakad, hogy egy elliptikus levezetésféleséget adjak, kiindulópontnak azt az álmot téve meg, mely kettôs kísérletem (Regény és Terv) kezdetét megjelölte, távoli okaként mindannak, amit Ön itt olvas.

Ifjúságom második felének matematikai könyveiben (nagyjából huszadik és harmincadik életévem között, amikor e szaktudományhoz mint jövôbeli költôi eszközhöz viszonyultam) az elôszó legeleje gyakran szólt valahogy így: “Az elsô olvasáskor ez a fejezet talán elhagyható.” Azt jelezték ezzel, hogy bizonyos fejtegetések a többinél nagyobb fokú nehézséggel járnak, vagy azt, hogy kitérôkrôl, másodlagos eredményekrôl van szó, s a kissé sietôs vagy a magában nem eléggé magabiztos olvasó túlzott veszteség mélkül juthat el oda, ami számára a lényegeset jelenti. Prózaeszményemre jelentôs mértékben hatottak az ilyesfajta munkák, melyek mintaképe Bourbaki híres értekezése, ami fölött a jelzett esztendôkben megszámlálhatatlan órát tölöttem el. Amikor a “Nagy Londoni Tűzvész” mentális képe gondolataimban megjelent, a matematikai próza és ennek “modernista” idioszinkráziája (nyilvánvalóan Bourbaki) jelentette stilisztikai törekvéseim egyik horizontját (ebbôl gyenge visszhangként itt mindössze a csatlakozások elgondolása maradt meg). De jelenleg aligha folyamodhatom a bemutatás ilyetén elrendezéséhez, mivel mindaz, amit írok, bizonyos értelemben elhagyható (szinte cikkelyrôl cikkelyre), a könnyű ugyanúgy, mint a nehéz. E fejezetnek tehát menthetetlenül meg kell maradnia.

Mégis, mielôtt belebonyolódnék, adni szeretnék egy elôkészítô leírást a szervezôdésérôl, hogy némileg enyhítsem a kivitelezés kusza és szaggatott jellegét. Különössége – ahhoz a négy fejezethez képest, mely megelôzte ennek az ágnak az elbeszélése során, valamint a következô, a 6. fejezethez képest, amely a legutolsó lesz – kizárólag abban áll, hogy egyetlen gondolati egészként, elôzetesen lett megszerkesztve, ami – szemben a visszatérések és törlések nélküli, fekete sorokban elôre haladó prózával – a “jelen” prózát úgy kényszeríti mindig kötelezô áthaladási pontokhoz, mintha ezek megállók lennének a meditációs séta közben.
Eme kezdeti cikkely, eme kezdeti momentum után (mostantól fogva így jelölöm meg azokat a címmel és számmal ellátott, egységes töredékeket, melyekbôl `a nagy londoni tűzvész` felépül) következik az álom bemutatása: ez lesz a második momentum (az elbeszélésben 52. szám alatt). A tulajdonképpeni dedukció, a fejezet törzse a rákövetkezô harmincegy momentumot foglalja magában. Ezt követi majd az utolsó hat momentumban (a fejezet tehát 39 cikkelyt fog számlálni) a stratégiai megvilágítás, a dedukció során mindenféle aggály nélkül használt némely kifejezés (ezek a hétköznapi nyelv szavai) kommentárja.
A dedukció (a fent említett “kötelezô áthaladási pontok” egésze) azokból áll, amiket maximáknak nevezek (a szó nem teljesen kielégítô, de még nem tudok jobbat). A maximák önálló számozással vannak ellátva (1-tôl 99-ig), külön lapra írva (az 1-es, olvasható változatról van szó), önálló elrendezésük van és a számozás sorrendjében lettek áttéve írógépre, a szokásos hatvan betűhelynyi sor helyett hattal kevesebb karakterrel; és saját, külön színnel, a fekete helyett kékkel (mert az írógépes “átfordítás” ezúttal a legkisebb sorközt használta, száz betűhelyes sorok helyett pedig hatvanasokat csináltam a villanyírógépemen (III. Miss Bosanquet)).

Maximáim szövege – a dedukció során ugyanilyen módon, harmincegy külön momentumba beosztva – a megszerkesztés kötelezô eleme. A fejezet felépítésének elôzetes részét alkotja (és idôben jóval korábbi a fejezetnél).

A próza a maximák között fog elôrehaladni, megtartva a maximák számozási sorrendjét; a próza körbefogja a maximákat, megvilágítja, kommentálja, befoglalja ôket.
De ha szükséges, előfordulhatnak visszatérések, ismétlôdések. És ahogy a maximák szövegei, valamint egymásutánjuk önmagában bizonyos megvilágító egységességet képeznek, a végén valamennyit újra meg kívánom adni, a folytonosságot nem megszakító egymásutánjukban, egy olyan összefoglalásban, mely természetesen új módon fogja megvilágítani ôket, amikor belépnek az idôbe (attól az idôtől számítva, mely azóta múlt el, mióta leírtam ôket).
Ősz van.

52. Álom

Kezdetben, mely most oly távolinak tűnik, ott volt egy álom:
Ebben az álomban kiléptem a londoni metróból.
Rettenetesen siettem a szürke utcán. Egy új életre,
vidám szabadságra készültem föl. És hosszas keresgélés
után be kellett világítanom a rejtélyt. Emlékszem egy
emeletes buszra és egy (vöröshajú?) lányra, esernyő alatt.
Miután felébredtem, tudtam, írni fogok egy regényt,
melynek címe a Nagy Londoni Tűzvész lesz, s hogy meg
fogom ôrizni ezt az álmot, a lehetô leghosszabb ideig,
épségben. Itt jegyzem le elôször. Ez tizenkilenc évvel
ezelôtt volt.

Ez az álom szövege. Lényegében két részbôl áll. Csak az elsô tartalmazza a tulajdonképpeni álmot, ennek leírását. Az így megmaradó álomszöveg maga is két részbôl áll: egyfelől az álom következményébôl (a felébredés az álomból); másfelől az egész megôrzött tartamából (álom és ébredés, a maga implikációival), a le nem írt, de bennefoglalt emlékbôl.
A második rész második része (“Itt jegyzem le elôször. Ez tizenkilenc évvel ezelôtt volt”) a `nagy londoni tűzvész` jelenlegi változatában rendkívül tömör. Ennek oka az, hogy már igen régen hangzott el. Az álom szövege ötéves. 1980-ban, ôsszel írtam le: az álmot, az ébredést, a feljegyzést és ezt a számot: 19. Tehát tizenkilenc évvel korábban történt az álom álmodása. A `nagy londoni tűzvész` egyik változata számára írtam le, mely változat mára már megsemmisült, érvényét vesztette a halál miatt. De az álom papírra vetésének pillanata valaha megtörtént. Nem tudnék most semmit se csinálni, ha valaha nem történt volna meg. Ezzel számolnom kell. Az álom szövege megdermedt. A dedukció erre a szövegre vonatkozik. Könyvem jelenlegi elgondolása arra késztet, hogy mint egészet fogjam föl. E fejezetben ebbôl a töredékbôl kiindulva eredek a nyomába.

A kezdet tehát, mely most oly távolinak tűnik, 1961 ôsze (decembere). Az álom körül ott van az 1961-es év. És valami, amirôl nem fogok beszélni, amit talán soha nem fogok elmondani, tilos elmondani, nem tudom.

De amit látok és ami elmondható, az az álom “környéke”. Az éjszaka. Felébredek tehát, az éjszakában. Három óra van. Fekszem, egyedül vagyok. Kinyitom a szemem a sötétben. Nem gyújtok villanyt.

Kevés fény világít, az utcáról jön be, a nyitott ajtón át, balról; a kis ajtó a mosdóé, ez választja el a szobát az utcára nézô nappalitól, a dolgozószobámat a Notre-Dame-de-Lorette utca 56 második emeletén, Gauguin szülôházában.

Az álom e “környékét” itt ôrzöm a fejemben az álommal együtt. Ez szinte az egyetlen emlékem, nem arról, hogy volt ez a szobám, hanem az ottlétrôl; ez az egyedüli emlék, az egyetlen a jelenlétrôl ezen a helyen.

Az álom szövegében semmit nem ôriztem meg ebbôl a “környezetbôl”. Szükségem volt a meg nem különböztetésre. Legalább talán annyit kellett volna mondanom, hogy: “felébredvén az éjszakában…”. De túl késô. Amikor leírtam az álmot, az álom még annyira jelenvaló volt az álomról való emlékemben, hogy mint túlságosan is nyilvánvalót, kihagytam. Ma már csak az álom töredékéhez, csak mint az álomról készült szöveghez fordulhatok, és ezt nem egészíthetem ki semmivel sem. Nem annyira az aggályos pontosság, hanem inkább amiatt, mert az álomból kiinduló kezdô dedukció a számozott maximákban ezen a szövegen megy végbe, és nem kívánok teljesen mesterségesen erôlködni a “maximák” “megvilágításakor”. Szükségem van ebben a fejezetben a felhasználására, és úgy veszem, ahogyan leíratott, ahogyan most van. De az is igaz, hogy az álom szövege nem teljesen az volt, amire akkor emlékeztem, amikor leírtam az álmot; és ma, mivel egykor rég nem lett leírva, visszaemlékszem arra az éjszakára, amikor az álom felbukkant, huszonnégy évvel ezelôtt.
Számomra semmi sem feketébb az álom éjszakájánál. Ez az éjszaka, emlékszem rá, nagyon fekete volt; és több igen hosszú és igen fekete éjszaka követte. De ez az éjszaka odatartozik az 1961-es évhez és ahhoz, amit ebbôl az évbôl kimond vagy nem fog kimondani a most sorról sorra szerkesztett elbeszélés.

A kezdetnél, mely most oly távolinak tűnik, ez az álom van. Ősz van.

53. Az elsô állítás

Abban az idôközben (három nap), amely ezt a momentumot a megelôzôtôl elválasztja, úgy döntöttem, felhagyok a “maxima” szó használatával az álomból kiinduló “dedukció” egyes szakaszainak a jelölésére. Mivel a maxima túl önálló, túl független, és nem egykönnyen illik bele a dedukciós egymásutánba, sôt ahhoz, amit fontolgatok, nem eléggé ortodox. Az erkölcsi “background” is eltérít tôle. E fejezet kibontakozása túlságosan erôltetettnek tűnne, szándékai pedig elhibázottaknak. Egy másik szóhoz fordulok: állítás. Etikai semlegessége tetszik. Egyébként ezzel a szóval a logikát másolom, a matematikát, fenntartom a dedukciós elgondolás által már behozott mimikrit, hű maradok prózám régi és legelsô elgondolásához. Egy állítás az evidencia erejével bír, olyan kísérlet, melynek során megmutatható annak szükségessége, amit e kimondás formáján keresztül kimondunk. Ennélfogva: állítások. És a harminckilenc állításból a legelsô a következô:

(1) Van három világos dolog: egy álom, egy döntés; és
egy Terv. E három dolog összekapcsolódik egymással: az
álom feltételezi, hogy a döntés adva van, mivel az, amit
közöl, ellentétes az ellentétével. A döntés implikálja a
Tervet. Mivel a döntés csak úgy valósulhat meg, ha a Terv
eldöntetik.

Az álom lejegyzése, mely magához kapcsolja folyományait is (ezek teszik ki az álom szövegét), látszólag nem igazolja vissza két másik kifejezés erôszakos bevitelét a kezdeti és e fejezet címében már jelzett állításba: döntés, Terv. Mert az álomból, az álom pillanatában, úgy tűnik, csupán a regény következett: meg fogok majd írni egy regényt.
Már az álom elôtt, az álom azon körülményeiben, melyeket nem, legfeljebb minimálisan fogok megvilágítani, és akkor is csak annyira, amennyire az érthetôség megkívánja, a döntés és a terv ott van.

A döntés a mélyben létezik, ellentétben az 1961-es év ôszi hónapjaiban szüntelenül felkavarodott képzelettel, és szemben a szemlélôdéssel mint lehetséges, kívánatos, kikerülhetetlen ellentétével. Az álom a maga kénye-kedve szerint, közvetett módon dönt, a regényrôl tett megjegyzéssel, ami meg lesz írva. Egy regény meg lesz írva; tehát lesz jövô, melyet e regény tölt majd ki.

De a Terv (átmenvén kisbetűrôl nagybetűre) egycsapásra szükségessé válik, valódi tervvé: az álmot megelôzôen volt alternatíva: vagy megindulunk a döntés ellentéte felé egy “mire-jó?”-ból kiindulva (ez egy maxima), amit általános “mire-jó?”-vá tágítunk ki, vagy valami olyan elgondolás felé indulunk el, ami egy terv (egy jövô) lesz, egy létezési terv. Válasz a “mire-jó?”-ra, a létezés érdekében. Ez nem a Terv. A Terv csak formális formával rendelkezhet, a döntés által implikált másodlagos formával (a maga szükségszerűségében) (valamint “kellô és hibátlan formába” rendezetten!). Ennek fényében a döntés igazából csak akkor döntés, ha a Tervet felismertük.

Ebben az egészben az elsô pillantásra van bizonyos iránynélküliség: összekavarodás. Olyannak látom, mint a biliárdgolyók összeütközését: az álomból, látszólag, csak a regény búvik elô; de vele egyidejűleg ipso facto a páros, a kettôs döntés-Terv is.
Miután az álom papírra került, visszamenôlegesen vakító világosság áradt szét. E világosság visszavetül a múltra, az álom pillanatára, noha az alapképlet kétértelmű marad: személytelen jelenlét.

Miután az álom papírra került, ezzel hagytam, hogy tovatűnjön, mint minden álom: de itt sajátos tovatűnésrôl van szó, mivel az álom már tovatűnt, mint minden álom, és már hosszú ideje (tizenkilenc éve). Az, ami most tovatűnik (arról a “most”-ról beszélek, mely az álom papírra vetése), az nem az álom, hanem az álom emléke. De azért is tűnik tova, mert – azt hiszem – minden elmesélt vagy leírt emlék tovatűnik. Csak lerögzítéséig maradhat fenn, csak feketévé váló nyomjelzéséig. (De lehet, hogy ez az emlékezés, az emlékezet egyik szkeptikus felfogása csak.)

Pontosan akkor, amikor az álmot írom, folytatólagosan írom az állításokat. Együtt írom ôket, egy ülésre, nagyon gyorsan.

Ez történik, mialatt az álom, mely tovatűnik, úgy sugárzik bennem, mint a kihűlô tűzhely.

54. A “Terv” elôfeltételei

(2) Az álom végsô soron feltételezi a Tervet: nem csupán
azért, mert feltételezi azt az elhatározást, amely
magában foglalja a döntést, hanem azért, mert jelez
valamit, ami úgy vetül a Tervre, mint árnyék a falra.
E három dolgot világosan látom. Majdnem minden más
homályos.

Kettôs elôfeltétel van: a döntés, amely az álomtól függ, implikálja a Tervet. A terv tehát lehetôvé teszi, hogy a döntés létrejöhessen. Ám az, amit a második állítás mond ki, hogy az álom feltételezi a Tervet is, a saját számlájára írandó.

Mondjunk valamivel többet: az álom vágyik a Tervre. Ha felismerjük álomnak és vágynak ezt az (elliptikus) illeszkedését, arra gondolhatunk, hogy a Tervet az álom keltette életre. A terv volna az álom megvalósult vágyának szépsége.

Ugyanakkor az, ami az álomban elôször feltűnik, nem a terv, hanem a regény.
Az állítások sorozatának kezdetén (1980-ban maximákként láttam ôket; a színárnyalat még más volt; e kezdet idején még nem törekedtem dedukciósorra, egyszerűen csak tisztázásra törekedtem, nem szükségszerűen a következtetéses kohézió rendjének megfelelôen) abból, amit az álomból való felébredés támasztott fel (felébredni annyi, mint feléledni, az álom után), még nem szereztem meg valamit, amit elnagyoltan tudni kezdtem..
Ezért van az, hogy maga az álom, a képei, a homorú világa kezdetben, amikor a tisztázást elkezdtem, valójában nem jelent meg.

A regény itt van. És nem a “világosan” látott “három dolog” egyike. A “minden más”-hoz tartozik hozzá, a “majdnem minden más homályos”-hoz
.
És a második állítás, mely a dedukció második momentuma (a korábbi maximák sorozatának momentumokra osztása a transzformációk részét alkotja a dedukcióban), most kiegészítô lépést tesz: a regény árnyék; a Terv árnyéka. (De milyen fényben?)
Ha az álomban közvetlen bizonyossággal megjelenik a regény megváltozott elgondolása, úgy ez megerôsíti a Tervet is: a terv vágya, mely az álmot alkotja, az álomképet egy árnyék felé közelíti.

Tudtam, hogy meg fogok írni egy regényt, de ez a tudás, már amennyi megmaradt belôle, lényegileg homályban van jelen a kezdeti (egyébként javarészt romokban maradt) tisztázásban. (Például: miként képes a regény az álomból megszületni?) De az álmot, a döntést és a tervet világosan láttam: három, egymással összefüggô, világos, elkülönült dologról volt szó.

A terv elôfeltételérôl szóló maxima a homályos igenlésre késztetett, az elfordulásra az árnyéktól a terv falának aljához lerakott regényhez. Talán azért, mert az elszivárgó álom (ennek az elszivárgásnak a bizonyossága a maximáknak sietős, kapkodó jelleget kölcsönzött és igazolta szememben az összes elnagyolást, az összes átugrást), mint minden álom, tartozik magának azzal, hogy elrejti vágyának valóságát valamilyen elfordulás mögé, itt a feltárás elhajlításával a regény felé. A regény ebben az esetben csak azért volt árnyék, mert a tervet az álomból való felébredés árnyékba borította. Szóval a terv elôfeltétele keresztülment az álom tartalmától mint vágytól való látszólagos megfosztottságon. Késôbb majd újra felbukkan, nem itt, hanem a regénytôl a tervhez vezetô kezdeti kötelék egyik vonatkozásaként. A regény írása közben három dolgot tisztán láttam; a regény nem volt köztük. A regény a “majdnem minden más”-ban volt benne, a homályban. Ebbôl következett, hogy a regény homályos volt. A vágy tárgya által hordozott árnyék, miként az álom megjelölte. Igy hát a maxima a dedukció fordított sorrendjében beszél róla. A dedukció számára újra sorrendbe kell tennem az állításokat, a dedukciós sorrendet az állítások mélyén kell megtalálnom, akkor, amikor állításokat csinálok legelsô, régi, logikailag ingatag maxima-állapotukból. A részben a gyorsaságból fakadó logikai ingatagság a homályosság új, második adagját hozta be. Nem vagyok bizonyos benne, hogy a jelen dedukció jelentôs mértékben csökkenteni tudja. De legalábbis jobban szeretném csinálni.
Erre törekszem.

Szigeti Csaba fordítása

A testről és a fényről

Ez a szöveg lipogrammatikus szöveg lesz, ami annyit jelent, hogy egy fonéma, egyetlen kiejtett hang – olyan hang, mely magában hangzik – betűjele hiányozni fog belőle. Vagyis a szöveg, minden “rendes” szöveg módjára, megtartja a maga pozitivitását, vagyis lenni fog, még talán mondani is fog valamit, de az ilyen szövegek mögött a hiányzás, a definiált nemlét, a negativitás lapúl, mert a negativitás nem hangzik, nem hangozhat. Vagyis egyszerre kell pozitíve és negatíve olvasni, ki kellene hallani a meglévőből azt is, ami nem hangzik benne, hiszen ez a centruma, az alapzata, a mögöttese, a támaszpontja.

Nos, amíg sok kicsi részlet nem kezd el fakulni, homályosodni, eltűnni a neuronokban, szeretnék valamennyit fecsegni, hogy a mély hallgathasson (a mély, ami negatíve van meg). A múlt hét végén hosszú hétvégére (három és fél napra) Szegedre mentem, ami önmagában véve sem kockázatmentes. Egy régi
tanítványom hívott szerdára (valaha együtt dolgoztunk 17. századi retoriko-poétikai kérdéseken, igen eredményesen, s talán mondhatom azt, hogy kölcsönösen vonzódtunk egymáshoz, s ha ez így volt, sikerült kölcsönösen lefojtani, lenyomni: különben is, ő diáklány volt, én fiatal, ámde hithű háromgyerekes családapa, Szegeden, ahol egyébként az egyetemet is végeztem).

Húsz esztendőt éltem le és meg a Tisza partján, ami azzal jár ma, hogy egyszemélyes emlékeztető történelemkönyvként él bennem a város. Volt tanítványom, Erika a szegedi TV-nél dolgozik, sokat, és inkább érzem, mintsem tudom, hogy nagyon nem rosszúl. Okos és szép lány volt, ma okos és szép nő. Tizenkét éven át nem találkoztunk, én elköltöztem Szegedről, előbb Pécsre, azután Pestre, ő maradt a Dél-Alföldön. Ez összesen 24 év, két hosszú este volt miről felszabadultan mesélni egymásnak, sok mindent, amit szavakkal megosztani lehet.

De előtte volt a TV. Nálam felért a szüzességelvesztéssel: még sohasem voltam TV-felvételen. Nem az volt érdekes, hogy miről milyen ostobaságok szaladtak ki a számon. A felvétel előtt feszültség, magányos ebéd (Erika dolgozott), tavaszias napsütés a Kálvária (!) téren, aztán a felvétel. A terem teli volt kábelekkel és mindenféle masinákkal, meg képernyőkkel. Előtte bevittek egy szobába, ahol egy fiatal nő lesminkelt és mondott valamit a fényről. Bent, a felvétel helyén mindenütt homály, majd kis emelvényen egy asztal állt, egymással szemben két székkel, egyik Erikáé, a másik az enyém. Iszonyatosan megvilágítva. Hogy szorongásomat leküzdhessem és hogy “természetes” lehessek, tudtam, hogy ki kell zárni mindent és mindenkit a fejemből, csak a szerkesztőnőre kell figyelnem. Mire nem jó az enyhe autizmus? noná, hogy ment, ehhez képest a husserli zárjelezés szerintem egyszerű elmejáték. Erika nagyon szép volt, emlékszem a szürke alapszínű, Észak-Angliai mintázatú kockás szoknyájára, a felsőruházatára, de főleg az arcára. Minden nagyon színes volt, mindent a fény hatott át, libegtek a színek, de mintha eltávolodtak volna a felületektől, melyeknek a színei voltak. Minden szín természetellenesen erős volt, a piros pirosabb önmagánál, a barna barnább, a sárga sárgább. Libegtek a színek, táncoltak, mint a lángok. És minden olyan mesterséges volt, a test e fényben, az arc e fényben.

Majd vége lett a felvételnek, Erika megdicsért, jó volt, remek volt, legközelebb már olyan könnyen fog menni, mintha bicikliznék. De mit csinál a testtel a mesterséges fény? Mesterségessé teszi? Mi köze a testnek a színekhez? mert én úgy tanultam, a test tömeg, meg kiterjedés, ilyesmi, a szín meg olyan percepcionális dolog.

Ez azért volt döntő kérdés, mert a hét második felében (csütörtökön, pénteken, szombaton) filmvetítéssel, irodalmi felolvasással egybekötve a szegedi Grand Caféban a testről volt szó, hadd írjam ide a nevét, az oly kitűnő Erdélyi Ágnes szervezte. Pénteken este öt szakember (filozófusok, filmtörténészek, öt férfiú) beszélgetett a test, az emberi test legkülönbözőbb aspektusairól, szombaton öt irodalmár a test megjelenítéseiről az irodalomban. Négy nő és én. Rögtön  éreztem, hogy nemem, amelybe beleszülettem, fokozott feladatokat ír elő  nekem. Remek volt a dolog, ugyan számomra semmi meglepően új nem pörgött ki a két estéből, de nem rossz elmetorna volt, ráadásul rég nem látott ismerősökkel találkoztam, olyanokkal is, akikkel már régen kölcsönösen olvastuk egymást, de találkozni sohasem.

Nagyon rákészültem a dologra. És akkor nem tudom, hogy a fény test-e? Arra gondoltam, hogy Koyré (már ismerős e blogban) fejtegeti a Krisztus = Fény azonosítást, vagyis azt fejtegeti, hogy a koraújkorban, jelesül a 17. században azért foglalkoztak a Descartes-ok annyit a fénnyel és az optikával, mert ha a fény természetét megismerjük, megismerjük a Fiú természetét, vagyis a felszínen természettudományosnak tetsző elgondolások és kutatások mögött metafizikai előfeltevések álltak.

Előtte azonban, péntekről szombatra nem a kollégiumi vendégszobában aludtam, hanem egy nagy lakásalbérletben, és nagyon kellemes volt harminc körüli nők közelében lenni. Átfecsegtük a délelőttöt, lazán, közben ilyen-olyan zenéket hallgattunk, ebédfélét csináltunk (csináltak a nők), és közben az egyikük, kevés szavú, szilfid, vékony, gyönyörű mosollyal, megszólalt. Fogalmam nincs, hogy miről beszélt, és már soha nem is lesz. A nagyszoba közepén egy oszlop állt, mellette amolyan zsámolyféle. Egyszer fölállt erre a zsámolyra, nekitámaszkodott az oszlopnak, feje enyhén félrebiccentve. És én csak néztem és néztem és néztem. Van úgy, hogy ha az egyik érzékünk az ötből nagyon működik, akkor valamilyen furcsa egyensúly kényszere miatt a másik négy eltompul. Egyetllen terminus kattogott az agyamban, egy tulajdonnév: Thaisz, Thaisz, Thaisz. Nem tartott ez sokáig, de olyan fénnyel telt meg a szoba, hogy törökülésben le kellett ülnöm a parkettára. A lélegzésem igen egyenetlenné vált, miközben valami fénylő közegen keresztül néztem, hogy lássak. Később tudtam, hogy életemben igen kevésszer, volt már valami, ami ehhez hasonlított, a trubadúrok diafan fénynek nevezik. Plinius is írja már a természetről írott könyveinek a kövekről beszélő részében – Darab Ágnes lefordította, van magyarul -, hogy a diafan olyan drágakő, amely belülről fénylik, belülről sugárzik kifelé. Ez hát, és nem a Napé, a természetes fény, vagy ha a Napé is természetes, ez a legtermészetesebb, és külön osztályt képez a fények birodalmában.

Ott volt Éva, Gyöngyvér, egy igen szimpatikus férfitársam, no és ő, aki a Nem Megnevezhető Név. Keresztnevének első olyan fonémája, mely magában hangzik, a domináns fonéma a keresztnévben. Úgy gondoltam, nem írom le, nem merem leírni. De megtudtam valamit a fényről és a testről.

Ilyen a lipogrammatikus szöveg természete: nincsként van benne egy jel. Egy jel, amely hiányzik.

Szeged, Makó, József Attila

Kedves Barátaim! Nem tudom, sétának nevezhető-e a hajnali rohanás a Nyugatiba, a Szegedre menendő Ic-re (helyjegy, jegy előre megvéve). Bizony, nem fogadtam egyik kedvenc íróm és gondolkodóm, Georges Perec tanácsát: legalább másfél órával a mindenkinek jelzett indulás előtt menj ki a pályaudvarra, mert semmit sohasem lehet tudni, és ha türelmesen vársz, előbb-utóbb úgyis indul valami. E mentalitást már csak Délmagyarországon sikerült védelmeznem, amikor egy kisasszony (bocsánat: asszony) arra a hírre, mely szerint a bölcsészkar VIII. termében lesz-e konferencia, megkérdezte, “Biztos?”. Hát ha ez a kéz az én kezem, akkor ez maga a bizonyosság.

Az elmúlt hét végén kétnapos konferenciára gyűltünk, melynek tárgyát József Attila legutolsó értekezése, a “Hegel, Marx, Freud. I. A tudományos szocializmus” képezte, és bevallom előítéletes voltam, amikor egy masszívan unalmas vagy középszerű konferenciát jósoltam magamban. Nagyon jó volt, hogy nem csak J. A. standard avagy hivatásos kutatói voltak jelen (akikről többnyire nem csak az tudható, hogy mit mondtak korábban, hanem az is, hogy ha vigyáznak az egészségükre, 2017-ben mit fognak mondani, hanem filozófia- és pszichológiatörténészek is.

József Attila dolgozata szerintem roppant érdekes. Bár hosszú vita folyt arról, hogy befejezett vagy befejezetlen-e (4 + 1 szövegvariáns áll a rendelkezésünkre), szerintem kerek, mint a sajt. A szöveg elején költőnk leszögezi, hogy minden feltétel adva van (no, ez egy barátom elbeszélésére emlékeztet: tudod, Csaba, a nőt már több mint tizenöt éve ismerem, kedveljük egymást időtlen idők óta, minden feltétel adott, és mégse dugtunk sohasem): tízmilliók nyomorognak, a termelési erők és a termelési viszonyok közötti összhang annyira felborult, hogy ellentétük már-már elviselhetetlen, meg még a nagykönyvek is megírták, hogy itt az idő, és akkor mégis “miért nincsen szocializmus”? És messze nem azért, mert a kommunisták és a szocdemek egyaránt rendkívül rosszul látnak neki a szocializmus megteremtésének. Nos, a kérdést igen hosszú szellemi utazás követi, kezdve Hegellel, folytatva Feuerbachhal és zárva Marxszal. Ez eddig rendben van. Bár megjegyzem, 1934-1935-ben a Recherches philosophique évkönyvben pl. Karl Löwith egészen másként látja: Hegellel lezárult a klasszikus filozófia, valami nagyon befejeződött, és a hegeli corpus szétesik, két nagy elágazás nyílik belőle: a marxi és a kierkegaardi út. Vagyis időben ugyanakkor, amikor József Attila kontinuitást lát, Löwith diszkontinuitást. Már a ’20-as évek végén Jean Wahl – akiről kevesen tudják, hogy költő is volt – a kierkegaardi útra tereli a rendszer-előtti, a “fiatal” Hegel gondolkodásának jellemzését, a ’30-as évek derekán Kojeve a heideggeri útra (ő volt a Recherches philosophique kritika rovatában a fenomenológia felelőse).
József Attila a munka közepébe beszerkeszt egy kis florilégiumot, egy kis idézetgyűjteményt Marxból, de a koraitól, részint A gazdasági-filozófiai kéziratokból, részint a Feuerbach-tézisekből, részint A német ideológiából. Ez utóbbi frenetikus vitairatot kiheréli, vagyis kilúgozza belőle mindazt, ami szarkasztikus, vitriolos benne, kimetszi a humort. Költőnk németül olvasta A német ideológiát, és el is jutott benne az első ötven oldalig, mert valamennyi idézete /A TÖRTÉNELEM/ című fejezetből való, az 1974-es magyar kiadás 34-45. oldaláról.

Mert itt fölleli az ember alapviszonyát a férfi és a nő viszonyában, a termelés alapmintáját a nemzésben. Erre van szüksége, ráadásul csak azért, hogy visszamenőleg kimutassa, miként vezet út Hegeltől Feuerbachon át eddig a Marxig, és mindezt csak azért, hogy kimutathassa, miként vezet út Marxtól Freudig. Rövidre fogva a gondolatmenetét: a nagy társadalomelemző elfelejtette alaposan megvizsgálni a társadalmi folyamatokban az individuális és lelki tényezőt. Jelesül azt, hogy ha tömegméreteket ölt a frigiditás és az impotencia, nincsen “emeltyű” a történelem továbbmozgatásához. Írása végén ismét fölteszi a kérdést: “Miért nincsen szocializmus?” S a válasza az – ő persze szebben fogalmaz -, hogy ha a nőknek nem nedvesedik be, a férfiaknak nem áll föl, akkor cseszhetjük a szocializmust. Az persze nyitott kérdés marad, hogy ha orvoslási síkra tereljük a nemi defektusokat, és ha ezek gyógyíthatók, akkor e terápia éppen hozzásegíti a beteg lelkeket a jelenvaló társadalomba történő beilleszkedéshez (ez a későbbi antipsychatrie, például Gilles Deleuze így vélekedik az “Öt állítás a pszichoanalízisről” című rövid kiáltványában az 1950-es években), vagy ellenkezőleg, potenciálisan (!) képessé teszi az egyedeket a harcra.

Hát minderről két napon át igen érdekes eszmecsere folyt, amelyből érintőlegesen kiderült, hogy Hegelhez vagy a Fenomenológián, vagy a Logikán keresztül érdemes eljutni, kiderült, hogy költőnk (és kora) nem csak a korai Marxot, hanem A tőkét is bibliaként forgatta (ugyanekkor írja le Raymond Queneau, hogy A tőke a munkásság Ószövetsége, az Újszövetsége pedig A kommunista kiáltvány), Freud pedig messze túllátott a klinika kertjén.

Ketten maradtunk még vasárnapra is, mert bár szörnyűségesen hideg idő járta, igen kellemes volt lent délen. Óránként indul a busz Makóra, nosza hát, menjünk át józsefattilázni. Annakidején a hagymaváros Homonnay nevű fényképésze lekapta Juhász Gyula és mások társaságában a nagyon fiatal József Attilát a makói színház lépcsőin álldogálva. Egy kutyát sétáltató idős úr közlötte, hogy az a színház fából volt (?) és már rég nincsen meg (lebontották? krimibe illő módon leégett?). Gondoltuk, megnézzük a József Attila Múzeumot, “biztos”-nak látszott, hogy bármi múzeum, ha valamikor, vasárnap nyitva van. A múzeum antithetikusan viselkedett, “műszaki okokból” természetesen. Szóval Makó a hiányokkal tüntetett, megerősítvén, hogy “ami nincs, csak annak van bokra” és “ami van, csak annak nincs bokra”.

Az Espersit-házat elfelejtettük megnézni. Állítólag: pedig lenni látszana.

Hogyan sétálunk?

A lépéseink, igen, bal, jobb, „menet közben tanulunk meg járni”, a séta valami minimum kamasz-dolog, előtte-utána már megyünk, célképzetesen, mindig valahová, ügetünk, vágtatunk, loholunk, mintha mindig egy kicsit magunk előtt, és akkor van még a kullogás. Barátaim, itt vagyunk 6007-ben, január eleje van, és megint csak ígérni tudok, aminél – mint tudjuk – nincsen veszélyesebb. Ez egy adoniszi sor lett, tá-ti-ti-tá-tá, folytatni szeretném a tavalyi dünnyögést.

Hogy a tárgyra térjek: emlegettem volt az Alexandre Kojeve – alias Kojevnikoff – kapcsán a szintén Alexandre, de Koyrét. Emlékszem, amikor Budapesten volt Jacques Roubaud és Bernard Cerquiglini, és én emlegettem a Kojeve-et, mindketten fölnevettek, igen, mondták, ő egy KGB-s volt, úgyhogy az a gyanúm, valóban az volt. De azzal mentegettem életem másfél évét (azt, amikor kényszeresen és megszállottan lefordítottam az ő félezer oldalas könyvét, a legjobbat tőle, a Bevezetés Hegel olvasásába címűt), hogy emlékirataiban a történelemfilozófus Raymond Aron leírta, hogy ő, a Raymond rengeteg intelligens emberrel találkozott életében, de a legintelligensebb a Kojeve volt. Szóval ha a volt KGB-ben minden második ember Kojeve lett volna, én igenelném az intézményt, általános filantróp elveim ellenére is.

No, a Koyré akkor már régen megkapta a francia állampolgárságot, kikötött az École pratique des Hautes Études-ön, a VI. Tagozatban, ahol egy félelmetes vallásfilozófiai társaság jött össze, eredetileg az az Étienne Gilson hozta létre ellen-Sorbonne-ként, akitől egy-két éve olvasható a középkori filozófiáról írott és szerintem nagyon mély könyve. Mostanság Koyrét fordítok tehát, azt az embert, aki, amikor a másik Sándor befutott Párizsba, átadta a helyét (a fizetését) és elment Kairóba, szerintem nem véletlenül a kairói egyetemre. Egyiptomot csak Micráimnak szoktuk hívni, egyszóval az Örök Keletre vágyott. Amikor Európa közepe kezdte megkedvelni a színek spektrumában a barnát, átment az Államokba, és csak halála előtt tért vissza Franciaországba.

Nem is az a lényeges, hogy a Koyrét mindenféle nyelven mostanság nagyon kiadják, vagyis divat, divat tehát, hogy úgy művelt eszmetörténetet, hogy a tudományos gondolkodás történeteként fogta fel az emberi felfedezések múlttörténetét, de szigorúan filozófiai szempontból. Az sem igazán érdekes, hogy rájött, maga az emberi racionalitás-fogalom is időben változó, vagyis más az „ésszerű” vagy a józan ész által belátható Descartes előtt, mint után. És még csak az sem különösebben érdekes, hogy korai munkáiban a német 16. század „gőzös elméjű” spiritualistáival, alkímistáival, heterodoxális (vagyis a felekezeti dogmatikákba be nem férő) gondolkodókkal foglalkozott, egy Sebastian Brandt-tal, egy Schwenckfelddel, egy Paracelsussal, egy Jacob Böhmével, hanem azt mutatta meg, hogy ők mennyire „racionálisak” voltak, alkímiával, prófáciával, látomásossággal együtt. Hanem az az érdekes, hogy 1933 körül Koyré megfordítja a kutatásait: elkezd foglalkozni a Keplerrel, a Newtonnal, csillagászattal, Tartagliaval, geometriával, optikával, ilyesmivel. Képzeljék el, ugye az Értekezés a módszerről optikával kezdődik, A Világról is ott van, Espinoza lencséket farag, persze, keresztény platonizmusból, mert a fénytudomány világtudomány, aki megérti a fény természetét, átlátja a világteremtés természetét is, valami Istenismeretre tesz szert. Szóval a Koyré azt mondja, hogy vegyük észre akár egy – nagyon modern – Laplace-nál a metafizikai mögötteseket, azt, hogy miféle teológiai előfeltételekkel kezdtek a fizikai világban nem egyszerűen tapasztalni (experimentum), hanem kísérletezni (experimentum). És akkor ez az ember csodálatosan fogalmaz: öreges szakszerűséggel, precíz értekező nyelven, és olykor – mint holmi Szigeti – belekeveri a szlenget, a ’30-as, ’40-es, ’50-es évek balparti szlengjét. És akkor az egyértelmű értékítéletei! Ahogyan leírja, hogy a Giordano Bruno – ugye, megvan, a Virágok Tere, és a máglya, mint a place Maubert-en – pocsék matematikus volt, ha számolásba kezd, eleve lehet tudni, hogy a végeredmény rossz lesz, és tényleg. No, most fordítom a Leonardo da Vinci 500 év után című tanulmáűnyát, a jövő héten fönnt lesz itt, ahol vagyunk az áramvezetékben (korábban a NETet a felhőkbe képzeltem, azt hittem, valami mennyei dolog ez, céleste), ő persze Léonar de Venszinek ejti, nevezzük mi is így őt, nomost a Koyré a lebegő idő felől érthető módon nem konzultálhatott a Da Vinci-kóddal, megúszott egy kurrens elmebajt (a halál mint a sunyiság tette, elkerüljük, evitizmus, az életet), és akkor olyan kedvesen írja, hogy a nagy Da Vinci egy zavarosfejű bolond volt, teljesen inkoherens gondolkodó, egy-két idejétmúlta előfeltételezéssel a világról és mindenről. De egészen jól eladta magát. Emlékeznek rá, a csodálatos Giorgio Vasari utolsó életrajza a da Vinciről szól, úgy, hogy a Leonardo még nem méltóztatott meghalni, vagyis még nem nézhetett a reneszánsz ember megtestesítőjére „kerek egészként”, mert még nem hangzott el a gyászmise utolsó hangja.

És tudják, mi a legfőbb baja a Koyrénak a da Vincivel? Hogy ez utóbbinak nem volt elgondolása az időről. Ez valóban alapvető baj. Öregszem, már elég régóta, így vannak némi enyhe (szóval baromira erős) problémáim, nem annyira az idővel, hanem a múlásával. Bánatomban végigolvastam a sláger Paul Ricoeurtől Az Idő és elbeszélés 2. kötetét, benne az európai nagy filozófiai idő-tézisekkel (az arisztotelészi vagy kozmogóniai idő tézise, az ágostoni lélekidő, a kanti segédegyenes az emberi tudatban, a husserli protenció-retenció játéka és a heideggeri hozzánktartozásos), nos, Bergson eleve nem játszik a Ricoeurnél, azt mondja, ezek a „tézisek” egyenértékűek, noná, hogy kizárják egymást, de most étlapról válogatunk (megéheztem), majd van egy elrejtett félmondata. Emlékezetből fordítom: a fene tudja, és nem is tudhatni, mi az idő, ha valamit mondanom kell, egy óriási száj, Kronosz, aki folyamatosan falja a jelenvaló világ lebegő látszatainak objektumait. No, ezzel a tapasztalással felvértezve összejött a Koyré, a szilveszter, én meg egy matematikusnő, és kérdezem ez utóbbit, náluk hogy van az idő. Azt mondta, a számelméletben nem játszik (olvastam Bourbakit, jött), vannak olyan matematikai problémák, ahol az idő fontos, de csak egy faktor.
Kedves Alexandre, ha csak egy faktor, akkor ugye… miről gondolkodunk?

Szöveg pedig jönni.

Költészet, etcetera: rendrakás

1. – A címről
Ha költők vagyunk, ma, mivel a világ az, ami, számos kérdés vetődik fel Önökben, ezeket Önök vetik fel, és nem nagyon tudják, miként válaszoljanak rájuk. Például:
– A költészet még lehetséges?
– A költészet nem valahol másutt van?
– A mai költészet miért annyira nehéz?
– A költészet micsoda?
et cetera
E kérdések némelyikét rendberakom a fejemben, azt válaszolom, amit válaszolok, vagy nem válaszolok, ahogy jön.
Nem a költészet nevében válaszolok. A magaméban válaszolok, én, aki
– költő vagyok
– mint ilyen várom el magamtól a választ
– úgy vélem, a költészet folytathatja a folytatás gyakorlatát
– hiszen nincs kizárva, hogy lenne még költészet
et cetera.

A egység – előzetesek

2. – A nemzetekről, a költészetről
Néha néhány távoli vagy közeli országban megkérdi valaki: van francia költészet?
(értsd: van még költészet Franciaországban? (értsd: jól tudjuk (az önök újságjai mondják), hogy Franciaországban már nincsen irodalom; és Ön Franciaországból jön! és költőnek mondja magát! ezt hogyan magyarázza meg?) – mit válaszolhatnék? nem felelek semmit)
Általánosabban fogalmazva, ha X egy ország, akkor mit jelent „X költészete”?

3. – Eine Nationale Poesie?
Osnabrück, 1993. november 27.

1.
1.1. Családomba a telefon csak 1945-ben vonult be. Tizenkét éves voltam. Félelmetes és idegen készülék volt, mint egy minden kétséget kizáróan ellenséges istenség. Apám a hívásra sem vette föl, ő egyáltalán nem használta. Anyámnak jutott az ördögűzés szerepe. De igazából sosem sikerült a hatalmába kerítenie. Évekkel később, amikor elköltöztünk Carcassonne-ból, ahol a háború előtt éltünk (emlékeztetnék arra, hogy volt egy háború 1939 és 1945 között), Párizsba jöttünk lakni, s egy napon anyám kapott egy telefonhívást egy régi barátnőjétől, még azelőttről, vidékről. Röviden beszéltek, kicserélték a híreket családról, gyerekekről, és mielőtt befejezték volna, anyám azt mondta: „most ne teljen el olyan sok idő, hogy nem beszéltünk egymással! Írd föl a telefonszámomat!”, „igen, igazad van, diktáljad!”, kezdte mondani a barátnő. Ekkor mind a ketten nevetésben törtek ki.

1.2. Ami engem illet, én sem jutottam sokkal tovább ennek az eszköznek a megszelidítésében. Akkor is, amikor Hamburgból hívtak, hogy megkérdezzék mostani előadásom címét, egy pillanatra elfogott a pánik. Miközben a hihetetlen távolságra gondoltam, amelyen keresztül a hang ilyen valószerűtlen módon eljut a fülembe, a hangomból kiérezhető kérdő bizonytalansággal, hirtelen azt feleltem: „nemzeti költészet?”. Így történt, hogy ez a cím merült föl bennem, és ráadásul németül tökéletesen alkalmasnak találom, következésképp alkalmazom is, a germán dolgokban szinte teljesen műveletlen kiejtésemben: „Eine nationale Poesie?”

1.3. A következőképpen járok el. Először rákérdezek a nemzet eszméjére. Másodjára fölteszem a kérdést, hogy a költészetnek mit lehet kezdenie a nemzettel. Többé-kevésbé megmaradok a kérdő módnál, miután sok feleletem nincsen; ami nem akadályoz meg abban, hogy határozottan nyilatkozzam, mint akárki.

2.
2.1. Néhány év óta Franciaország, meg kívánván mutatni, hogy nem orrolt meg Németországra a közös újabb történelmükben fölmerült bizonyos félreértések miatt, kölcsönvette tőle a fasiszta irányultságú politikai mozgalom elgondolását, melynek neve Nemzeti Front lett és a vezérét (kellett egy vezér) Le Pennek hívják.

2.2. A Nemzeti front egyik kényszerképzete: „Franciaország a franciáké!”, vagy még pontosabban: „Maradjunk meg magunk közt és őrizzük jól a legelőket!” Túl sok az idegen Franciaországban, mondják, elárasztanak minket, mint régen az arabok, akiket Martel Károly (a Nemzeti Front egyik tiszteletbeli tagja) 732-ben legyőzött Poitiers-nél. Föleszik a kenyerünket, lerombolják egyéni és társadalmi biztonságunkat. Röviden, „Letörnek népet és hazát, / Bosszut állnak ifjon s gyönge lányon”. Legalábbis szimbolikusan.

2.3. Tehát meg kell szabadulnunk az idegenektől.

2.4. Ekkor azonban akad egy probléma. Ha hazaküldjük az idegeneket, ez azt jelenti, hogy tisztán és vitathatatlanul meg tudjuk különböztetni a franciákat, akiknek itthon kell maradniok. Jó. Ki egy francia?

2.5. Elgondolkodván e kérdés fölött a Nemzeti Front a vezére tolmácsolásában (kell egy vezér, aki mindenki nevében beszél) javasolta a francia ember definícióját.

2.6. Le Pen Definíciója: Francia az a férfi vagy nő, akinek mindkét szülője francia.

2.7. Fellelkesedvén ezen a definíción, az itt következő költeményt szereztem, melyet már több nyelvre lefordítottak (ami nem túl gyakori), büszkén mondom, németre is.

2.8. Figyelem: a költeményt nagyon gyorsan kell mondani!

2. 9. Költemény:
Le Pen francia?
Ha Le Pen francia volna, ez Le Pen definíciója szerint azt jelentené, hogy Le Pen definíciója szerint Le Pen anyja és Le Pen apja szintén francia, Le Pen definíciója szerint, ami azt jelentené, hogy Le Pen definíciója szerint Le Pen anyjának az anyja, miként Le Pen anyjának az apja, miként Le Pen apjának az anyja, nem feledkezvén meg Le Pen apjának az apjáról sem, Le Pen definíciója szerint francia, s következésképp Le Pen anyjának az anyjának az anyja, miként Le Pen anyjának az apjának az anyja, miként Le Pen apjának az anyjának az anyja és Le Pen apjának az apjának az anyja francia kellett hogy legyen Le Pen definíciója szerint s ugyanígy és ugyanezért Le Pen anyjának az anyjának az apja, miként Le Pen anyjának az apjának az apja, miként Le Pen apjának az anyjának az apja és Le Pen apjának az apjának az apja francia kellett hogy legyen, még mindig ugyanezen definíció, a Le Pené szerint
amiből gond és Le Pen segítsége nélkül, az érvelést követve arra következtethetünk, hogy
vagy létezik a franciák végtelenje, akik franciáknak születtek Le Pen definíciója szerint, Le Pen definíciója szerint franciákként éltek és haltak meg az idők kezdetétől fogva, vagy pedig
Le Pen nem francia, Le Pen definíciója szerint.
Jacques Roubaud, provanszál

2.10. Kénytelen voltam így aláírni: „provanszál”, mivel én nem francia vagyok, hanem többé-kevésbé provanszál, mindenesetre néhány nemzedékre visszamenőleg ez vagyok. (Szívesen számítanám az őseim közé a trubadúr Rubaut-t, de még nem sikerült a hiányzó összes láncszemet megtalálnom a leszármazásomban.)

2.11. Az alternatíva második ága, tudniillik hogy Le Pen a saját definíciója szerint nem francia, nemrégiben világos megerősítést nyert. Amikor New Yorkban voltam a St Mark’s Place Poetry Projectjének felolvasásán, a végén valaki adott egy Le Pen márkájú töltőtollat. Ahogy vizsgálgattam, láttam, hogy „made in Japan”. Quod erat demonstrandum.

3.
3.1. A „provanszál” szó új kérdéshez vezet. A rögvest vázolandó helyzet a bolygó több pontján előfordul, de én egy – legalábbis mostanság – viszonylag kevésbé égető példát választottam ki rá.
3.2. Nem olyan régen – a Berlini Fal összeomlásakor, aminek még senki nem kezdeményezte az újjáépítését (kevésbé konkrétan látható megfelelője a tőle alig különböző határokon most egyre szilárdabb (a francia „konkrét” szót az angol „concrete” szóhoz közelítve értem); ezt nevezik Schengeni Egyezménynek) – a moldvai parlament kinyilvánította abbéli szándékát, hogy kiválik a haldokló Szovjetúnióból, és az egész világ előtt kihirdeti teljes és tökéletes szuverenitását és függetlenségét. Mindenki helyeselte, helyesli. Helyeseljük. So far so good.

3.3. Kevéssel ezután egy gagauz delegáció jelent meg a moldvai parlament előtt, hogy autonómiát kérjen. Mint Önök valamennyien tudják, a gagauzok olyan török keresztények, akik Moldáviában élnek; mintegy 150 000 gagauz van és 3 millió moldáv. Az arányok tiszteletre méltó elméletét követve azt mondhatnánk, számukat tekintve a gagauzok úgy viszonylanak a moldávokhoz, ahogyan a moldávok a franciákhoz.

3.4. A moldávok válasza nem váratott magára: „Nyet” (moldávul). És a tettet a szóhoz igazítva a moldávok buszokon Gagauziába vonultak jókora husángokkal (nyilván nem rendelkeztek automata fegyverekkel és Warren Christopher, az amerikai szenátus, Irán, az Új Oroszország és a hadviseléshez szükséges fegyverek passzolásában jártas egyéb országok még nem vették tervbe (ugyanazon konfliktus mindkét oldalával rokonszenvezve) a felfegyverzésüket) és kellő komolysággal végigverték ezeket a lázadókat.

4.
4.1. Most egy kissé visszamegyek az időben az 1939-1945 közötti évekre. Apám ezekben az években azok közé tartozott, akiket Franciaországban „ellenállóknak” neveznek (és akiket a megszállók seregei „terroristáknak” hívtak). A nemzeti kérdésről vallott eszméimen egészen bizonyosan rajta hagyta a nyomát az ő tanítása, az ő példája.

4.2. Nem vagyok „nacionalista”, vagy fogalmazzunk inkább úgy, hogy nem tekintem magam annak. De apámtól megtanultam azt, amit egy manapság kevésre becsült szóval hazafiságnak nevezünk. És bizonyos fokig, azt mondhatnám, látensen, megmaradtam hazafinak: a rasszizmus, az idegengyűlölet, a „löpenizmus” iránti mély ellenszenvemnek, egy bizonyos jelenlegi francia közvélekedés adott állapota miatt érzett szégyenemnek legalább részben kétségkívül ez az oka.

4.3. E szembeállító különbségtétel a felfogásomban átvitele annak a szembeállító különbségtételnek, amelyet Sloterdijk javasolt „értekezés a cinikus észről” című munkájában a tulajdonképpeni cinizmus és a között, amit „künizmus”-nak nevez, vagyis – a lehető legegyszerűbben – az olyan ember között, aki föntről lefelé, és az olyan között, aki alulról fölfelé néz.

4.4. A hazafiságot szükségesnek tartom a nemzetben, ha egy másik nemzet megszállta. És a napnál is világosabban ez a helyzet állt elő a tökéletesen megszállt Franciaországban mind apám és barátai, mind de Gaulle tábornok számára.

4.5. De tűrhetetlennek tartom a nacionalizmust akkor, amikor másféle értelemben van jelen. S a kis és közepes nagyságú nemzetek saját kisebbségeik tekintetében, ráadásul mintegy öntudatlanul, sajnos elég gyakran egyszerre érvényesítik mind a két szellemi beállítódást.

5.
5.1. Most pedig kövessük a költészet iránymutatását! A nemzetnek mit lehet kezdenie a költészettel?

5.2. Franciaországban, legalábbis a második világháború alatt (koromnál fogva hivatkozom rá minduntalan; nagyapai korba értem és nyolc hete az is vagyok) létezett egy olyan költészet, amely nyíltan követelte a kettő összekapcsolását, a „nemzeti köteléket”. Ezt „az Ellenállás Költészetének” nevezték. Egyik legnevesebb képviselőjét Louis Aragonnak hívták és egyik illegális verseskötetének ez volt a címe: A szövegben franciául. E költészet egyik szintén illegális antológiáját így nevezték: A költők becsülete. Költeményeket írni franciául a Megszállás ellen annyit jelentett, mint Franciaországért írni, ami ebben az elgondolásban becsületes dolog volt.

5.3. Aragon egyik régi barátja, a szürrealista Benjamin Péret hevesen ellenezte ezt a bújtatott egyenlőségjelet, kijelentve, hogy a költészetnek nincsen dolga a nemzettel, és írt egy pamfletet, A költők becstelenségét. A bizony kemény háborús éveket az amerikai kontinensen töltötte, így a dolgok nem tisztázódtak.

5.4. Ma úgy érzem, mindkét álláspontban van igazság. Egyrészt az úgynevezett ellenállásos költőknek okuk volt azt tenni, amit tettek (és néhány szövegük, itt Robert Desnosra gondolok, kétségkívül sokkal érdekesebb, mint amilyeneket a szerencsétlen Péret írt ugyanezekben az években), és mint Shakespeare Brutusa, becsületes emberekként viselkedtek.

6.
6.1. De ami ezekben a „költemények”-ben létrejött, az elsődlegesen, alapvetően nem költészet volt. A költészetet átjárta mindaz, amit máskülönben nem lehetett kifejezni, aminek tilos volt hangot adni. Ez az oka annak, hogy a költemények eme létmódja nagy közönségre talált, s nyilvánvaló, hogy az újra megtalált béke idején e létmód egycsapásra megszűnt.

6.2. Ugyanez a jelenség egyébként régóta előfordult számos diktatúrában. A költészet, mely direkt vagy rejtett módon hangot ad annak, amit nyíltan nem lehet kimondani, nem más, mint az a költészet, amit „népi”-nek vagy „nemzeti”-nek nevezünk. De meglehetősen nemtelen dolog a költészet dicsőségét és közkedveltségét a népek szerencsétlenségére alapozni.

6.3. Azon dolgok közt, melyek gyakran csak így válhatnak kimondhatóvá, természetesen ott van az elnyomott kisebbségek nemzeti törekvése. A világköltészet számos nagy neve ezt és csak ezt képviseli.

6.4. Azok, akik őket kívánják teljesen külsődlegesen utánozni, megpróbálván „az áldozatokért szót emelni”, a jobbik esetben csak szimpatikus és fölösleges szavakat gyártanak, a legrosszabb esetben nagy semmiket csinálnak. Naponta látunk erre példákat (és nem csak a költészetben), ha megnézzük, mi történik Bosznia-Hercegovinában.

7.
7.1. Első válaszom tehát a következő: a költészet nem a nemzettel kapcsolódik össze, hanem a nyelvvel. Tehát: Eine nationale Poesie? – ennek semmi helye.

7.2. Védelmezhetném válaszom pozitív felét, azt tudniillik, hogy minden költészet szubsztanciális kapcsolatban áll valamely nyelvvel, a nyelvekkel, a nyelvezettel, amennyiben a költészet az összes formális és nem formális, jelenlegi és történeti, individuális és kollektív vonatkozásában a nyelv, a nyelvek, a nyelvezet emlékezete. Erre itt nincs sem tér, sem idő. (lásd később ugyanezeken a lapokon).

7.3. Így hát beérem a legdurvább megfogalmazással.

7.4. Ugyanakkor az elmondottak után sem hagyhatok fel azzal, hogy erről beszéljek.

8.
8.1. Miért? mert hiába követeljük, ahogy most tettem, a költészet autonómiáját, és hiába ruházzuk föl azzal a fontos funkcióval, amit (ahogy én elgondolom) egyesegyedül töltene be, hogy a nyelv emlékezete legyen, ha már nincs többé költészet, s egy adott nyelven írt költemény esetében hiába, ha ez a nyelv már nem létezik.

8.2. Ez itt egy kérdés, érinti a nemzet kérdését, kibogozhatatlanul összefonódik vele, újra és újra előjön.

9.
9.1. Mostanság sokat foglalkoznak Franciaországban az agrárkultúrával és az „agrár” nélküli kultúrával (két általánosan érdekes tárgy. „Ha kultúráról hallok beszélni”, mondja egyik barátom, „mindig a falusi „kultúrcikkek” felirat jut eszembe”). Ennek az az oka, amit GATTnak nevezünk. Vannak gattosok (a partizánok) és vannak antigattosok (akik gyakran nem kevésbé gátoltak).

9.2. Az antigattosok kivételezést követelnek a kultúra számára, mivel szerintük a kulturális termékek nem olyanok, mint a többi termék. A gattosok fütyülnek rájuk, és azt mondják, hogy a kulturális termékek olyanok, mint minden más termék, meg hogy az antigattosok merevek, ráadásul termékeik megítélésében bizonytalanok, így tehát mesterségesen kívánják védeni azokat. Vannak aztán a félig-gattosok: a félig-gattos a kulturális specifikum kompromisszumos megoldását javasolja, ami bármit jelent és az ellenkezőjét, ahogyan ez lenni szokott.

9.3. Ha a GATT problémáját, amit középiskolás koromban Kulturkampfnak neveztek, átvisszük az imént vázolt helyzetre, azt mondhatni, hogy a gattosok olyanok, mint a nagyoroszok (akik napjainkban észrevehetően visszavonulót fújnak (nem hittem el, hogy csak szavakban! ekkor még szó se volt csecsenekről – 1995), az antigattosok meg olyanok, mint a moldávok, és a költészet a gagauzok nem túl irigylésre méltó helyzetében van (míg Franciaországban az okszitánok sorsában osztozik (és ezért van az, hogy néhány okszitanista barátom vad gattos) (tartok tőle, hogy illúziókat táplálnak))).

10.
10.1. Ha a kérdést csak a költészet (és a költők) érdekei felől vizsgálom, úgy látszik, első menetben külön kell választani a költészet sorsát az irodalom többi részétől, vagyis elsősorban a piackorszak nagy irodalmi formájának, a regénynek a sorsától.

10.2. A profitelvű társadalom, ahogy – nem tudom, miért – a piacgazdaságot nevezik, mellyel – Margaret Thatcher megkapó szófordulata szerint – senki sem szállhat szembe („you cannot beat the market”) (e szép szófordulat talán csak a thatcheri apokrifok része, de szépen mondta, aki mondta), szóval a profitelvű társadalom planetarizálódásában bizonyos, hogy a regény sokkalta fontosabb a költeménynél.

10.3. A regényírók nyilvánvalóan igen érdekeltek a piac határtalan és általános kiterjeszkedésében. E pozíciót nemrégiben egy Vargas LLosa nevű politikus védelmezte, akiről azt mondják, regényíró, s akinek az angol sajtóban volt alkalma hosszasan értekezni erről (én itt olvastam; csak angol napilapokat olvasok és főleg a Times-ot), s amint hírlik, egyúttal a francia sajtóban is. Semmi kétség, ezt a cikket sokfelé lefordították.

10.4. Odafordulván a franciákhoz (vagyis valójában Franciaország jelenlegi és korábbi kormányához, politikai pártjaihoz és nyomásgyakorló csoportjaihoz, a nagy agrárkultúrosokhoz és a cirkusz kis szakértőihez) ledarálta a leckét a szabadság nevében, de Flaubert és Proust nevében is, akiknek nincs szükségük támogatásra, hogy eljussanak az egyetemes közönséghez. És blablabla és blablabla. Önök maguktól is képesek rekonstruálni az érvelést.

10.5. De ezt nézzük meg kicsit közelebbről! A piacok általános megnyílása, ami tény (a Gattizmusról folytatott vita azért komikus, mert nyilvánvaló, hogy ezen a területen a tények alaposan túlmentek rajta), a költészet helyzetét még bizonytalanabbá teszi.

10.6. Márpedig a költészet egy egészen sajátos fajta határsorompóba ütközik (és ez az egyik oka annak, hogy a szabadság = szabadkereskedelem azonosítása számomra hazugnak és hipokritának tűnik), olyan sorompóba, melynek óriási gazdasági kihatásai vannak. A nyelvek határáról kívánok beszélni, a fordítás szükségességéről, melynek költsége jelentősen korlátozza a nyelvi transzportot más nyelvekbe.

10.7. E problémára két megoldás van. Az első radikális: a költészet kiiktatása a meghatározó nyelvekből.

10.8. A második megoldás valójában meglehetősen közel áll az elsőhöz és elvezethet az első megoldás határáig, sőt azon túl is: a fordítási nehézségek kiiktatása az általános uniformizálás segítségével, a költői kifejezésmódok hozzáigazításával az egyetemes uralkodó nyelvhez, ami az angol.

10.9. Természetesen ezen a módon a költészet csak viszonylagos túléléshez jut, mivel a költészet az egyes nyelveken, nemzeteken belül az eltűnés felé halad, de nem ezt akarom most megvitatni.

11.
11.1. Ám akkor nézzük meg, hogy mi történt és mindinkább mi történik a regény esetében. Ugyanezek az erők úgy hatnak és fognak hatni rá, hogy az egyetemes regény csak egyetlen változatra áll be, az angol nyelven írott regényre. A bármilyen nyelvi vagy formai megértésbeli nehézséget jelentő összes francia regény nehezen lesz lefordítható, az esetek többségében óriási erőfeszítés nélkül lefordíthatatlan, s ezzel azt akarom mondani, hogy gazdaságilag lefordíthatatlan lesz.

11.2. Ma inkább elmondhatjuk, mint bármikor, hogy két, egymással összefonódott mozgás hatására – egyfelől az irodalom piacának univerzalizálódása, másfelől ezzel párhuzamosan azoknak a „részeknek” a gyors pusztulása miatt, melyek még megmaradtak az írás területén – az uniformizálódás démona diadalmaskodik. Az egyre növekvő arányú, a beszámolói hitelességet kínáló regények tökéletes fölcserélhetőségét alig kendőzi el némi halovány változatosság. E regények természetesen főként földrajzi vagy pontosabban turisztikai érdekességűek. A regény mundializációját nyelveinek, szerkezeteinek, formájának egyre növekvő lokalizálhatatlansága kíséri.

11.3. A piacgazdasági regény eszménye ma a határok nélküli lét, vagyis az, hogy eljuttatható legyen mindenhová anélkül, hogy beleütközne az olyan költséges és lassító akadályokba, mint a fordítás és az újjáteremtés nehézségei, a nyelvek egyedisége. Az érzékelhető eltérések ebben az összefüggésben felszíniek, kozmetikai jellegűek. Az aszpirin csak ugyanazt a kémiai összetevőt tartalmazhatja a világ összes gyógyszertárában, bárhogyan is változzon a címke a vásárló orra előtt. Az irodalmi aszpirintermék kora jő. Egyébként nem biztos, hogy a regény – dicséretes erőfeszítések ellenére – mindig képes alkalmazkodni e helyzethez, még akkor sem, ha valami mássá alakul át, például útibeszámolóvá.

12.
12.1. Egyébiránt nem csak a költészetet, nem csak a regényt, nem csak általában az irodalmat érinti ez a gyors iramú folyamat.

12.2. Ahogy az imént előadtam a dolgokat, vagyis ahogy belehelyezkedtem egy franciául író költő nézőpontjába, meghódolva a regény gazdasági fölénye előtt, ami egyéb dominanciáknak hódol be, melyeket itt fölösleges lenne előszámlálni s amelyek mindegyikét egyetlen nyelv dominanciája sújtja (és a nemzetállamok – és egyébként a moldávok is a maguk domináns nyelvével – gyerekes megregulázásokkal nem fogják kikerülni ezt a fejlődést) -, minderre mondhatnánk persze, hogy „és akkor mi van?”.

12.3. Mondhatnánk, hogy maguk a nyelvek az angol nyelv javára szorulnak háttérbe (hogy némiképp háttérbe szorulnak, az világos), s hogy mindaz, ami a nyelv művészetének számít, továbbra is nyugodtan kibontakozhat, ki is fog bontakozni az egyetlen és egyetemes nyelv, az angol nyelv terében. Nincs több gagauz költészet (vagy olyan kevés van, hogy ez nem számít), nincs több moldáv regény, de van költészet, van regény, bár angolul (sok író a világban máris úgy ír, mintha ez az állapot beállt volna; és sok olvasó ugyanígy tesz).

12.4. De én úgy gondolom, a nyelvek visszalépése a legerősebb javára egyenértékű lesz magának az uralkodó nyelvnek a lezüllésével. Nem nehéz meglátni (és csakugyan elkerülhetetlen egyszerre a kulturálisnak nevezett termékek szabadpiaci szerveződése, ugyanakkor az ellenállás nélküli dominancia helyzete is) az ízléstelenség és a közönségesség növekvő piacát magában az angol világban.

13.
13.1. Akkor? Most átalakítom a címet kitevő kérdésemet: nem „Eine nationale Poesie?”, hanem egy hosszú kérdéssorozat, mindegyik kérdés ugyanarra a mintára: „költészet franciául?”, „költészet németül?”, „költészet gagauz, mohawk vagy okszitán vagy szuahéli vagy tamil vagy latin nyelven, vagy egyszerre több nyelven, vagy egy képzeletbeli nyelven, vagy…?”.

13.2. És legalább hipotetikusan a következő „pozíciót” követelném ki magamnak: a rendelkezésünkre álló husángokkal ütni azt, aki erősebb, annak a nevében, aki gyengébb. Megerősíteni a költészet túlélési lehetőségét a regény dominanciája ellenében, a regényét a riport vagy az útikalauz ellenében,… a francia nyelvű költészetét az angol nyelvű költészet uralma ellenében (aminek egyetlen tisztességes módja fordítások készítése és az angol vagy amerikai költészet kiadása franciára fordítva, de mintegy francia költészetként, ugyanolyan igényesen komponálva, mintha mi magunk írtuk volna, és ekként mutatva fel, vagyis a „kétnyelvűség” szervilizmusa és mentegetődzés nélkül), de az okszitán, vagy a korzikai, vagy a breton, vagy az elzászi, vagy a pikárd vagy a baszk költészetét is a francia költészet ellenében; et cetera; and so on; und so weiter.

13.2. Szeretném rendületlenül elkötelezni magam a piaci területek meghódításáért vívott harcban és szeretnék egyetemes költővé válni. Ebben a szellemben készítettem egy költeményt, mely meglehetősen kényelmesen kelhet át minden határon. Van egy hosszú és egy rövid változat. A rövid változat rövid, de a hosszú változat nagyon hosszú. Így csak a rövid változatot olvasnám fel. Ez egy szonett, de ez a provinciális megnevezés könnyedén figyelmen kívül hagyható japánra fordítás esetén.

13.4.
Az Élet : szonett
Pierre Lussonnak

0 0 0 0 0 0 0 0 0 0 0 1

0 1 1 0 1 0 1 1 1 0 0 1

1 0 1 0 1 1 1 0 1 0 0 1

1 1 0 0 1 1 0 0 1 1 0 1

0 0 0 1 0 1 0 0 0 1 0 1

0 1 0 1 0 1 0 1 1 0 0 1

0 1 0 1 1 1 0 0 1 0 0 1

0 1 0 1 0 1 0 0 0 1 0 1

0 1 0 1 0 1 0 0 1 0 1 1

0 1 0 1 0 1 0 1 0 1 11

0 0 1 0 0 1 0 1 0 1 0 1

0 0 0 1 0 1 0 0 1 0 0 0

0 0 0 0 0 1 1 0 0 0 0 1 0 1

0 0 0 0 0 1 0 0 0 0 0 0 0

13.5. Végezetül: tehetném, de nem akarom fölösleges harcokra elfecsérelni időmet. Továbbra is egész egyszerűen az vagyok, aki voltam, és nem tehetek mást, mint hogy megmaradok annak, aki vagyok

14.

Jacques Roubaud, matematika-
és költeménycsináló.

4. – GAZDPROFról, MIASZÁMról és VILFIDről
Hárman vannak.
Három szereplő.
Sokszor, sokszor és egyre többször avatkoznak bele az életünkbe.
Leginkább kétneműek.
Az első neve GAZDPROF úr-asszony, és ez a profitgazdaság tulajdonneve.
Mindenfélét csinál (nagyon aktív). Semmi szükség e tevékenységek felsorolására.
Egyik legszilárdabb terve a minket foglalkoztató területen: Lezárni a nyelveket, mint egy akna járatait. (Ez bányajogi kérdés.)
MIASZÁM többnyire a szövetségese. (Lehetne másként is; de nem vagy kevéssé áll így a dolog.)
MIASZÁM = MInden Azonnali SZÁMátvitele.
MIASZÁM az információs autósztrádákon köröz. (A költészet főleg gyalogos; végső esetben biciklire ül.)
Hogy képességeinek szabad gyakorlásában GAZDPROF, s hogy szabad kibontakozásában MIASZÁM biztosítva legyen, VILFID úrhoz-asszonyhoz kell folyamodniuk.
VILFID = A VILágFalu IDeája. (Olykor Bush ex-elnökkel szólva gyakran mondják így: Global Village.) (GAZDPROF a seriffi poszt várományosa.)
Hárman vannak; és (potenciálisan) uralkodnak a világ fölött.

5. – A két nyelvről
Bizonyos országokban létezett egy nyelvféleség: pontosabban a nyelvnek egy igen sajátos használati módja, ezekben az országokban. Úgy hívták, bükkfanyelv.
A hivatali beszédben virágzott, a (nagyon hivatalos) napilapokban, a (hivatalosan) kiadott íróknál.
Egészen középszerű volt; merev, ronda.
A bükkfanyelv nem illik GAZDPROFhoz; sem MIASZÁMhoz; még kevésbé VILFIDhez;
Ezek kedvelik a nem merev, a simulékony nyelvet; a nem hivatalit, a nem hivatalosat; az újságokon, a televízión keresztül szabadon terjedő, a nem előírásos nyelvet,…
Ezt a nyelvet nevezzük jobb híján müzlinyelvnek!
A müzli-nyelv lágy, gumiszerű, középszerű, ronda.
Márpedig a költemény többé-kevésbé láthatatlan GAZDPROF, MIASZÁM, VILFID számára.
GAZDPROF: költemény? Ne röhögtessen!
MIASZÁM: a költemény? A mikroelektronoktett!
VILFID: költemény? Miért nem egy rövid dal a mazsoretteknek?
Írhatunk-e költeményt müzlinyelven?, kérdem én.
Regényeket igen; naponta adnak ki müzlinyelvű regényeket.
De költeményt?
Ki tudja?

6. – Bükkfanyelv, müzlinyelv, vers
A bükkfanyelv szerette a szabályos verset;
szerette a rímet.
A szabályos vers szabályozott volt;
jól rendezett, a rím megfontolt.
A müzli-nyelv nem szereti a szabályos verset
Nem szereti a rímet.
A müzli-nyelv a szabad világ nyelve
egy szabad világé
a szabadság nyelve.
A szabadság határtalan
ha még kell ide (bizonyos ideig, mondja GAZDPROF, MIASZÁM és VILFID) költemény, legyen verses (ne kavarjunk), bár
A müzli-nyelvben a versnek szabadnak kell lennie
Kell hogy legyen vers a költemény schengeni fajtájából
és a világfalu-fajtából
szabad
a művészi különbségeken túl összecserélhetetlenül fölismerhető a sorvadó dialektusok között (semmit sem utál jobban GAZDPROF, mint azt, hogy a világ helyrehozhatatlanul plurális)
A müzli-költemény nem ismer (intézményes) megkötéseket
A müzli-költemény nem rímes
A müzli-költemény verssora magának való
Ez egy hivatalos verssor
Minden költő átveszi anélkül, hogy gondolna rá.
A kerek világon mindenütt fölismerszik
A világfalu összes folyóiratának lapjain
E verssor a müzli-költemény gyártási jegye.
A neve? VESSZVERS.
VilágEgyetemeS Szabad VERSsor.
A VESSZVERS rámegy a sorra
(de lágyan, udvariasan, erőszakosság nélkül)
A VESSZVERS a szavak változó mennyiségű, jelentős hányadát felhasználja, de ez a Gauss-görbe szerint eloszlik a világ publikációinak egészében
Et cetera

7. – VESSZVERSEBB (HITVÁNYABB) ÉRTELMET ADNI A TÖRZS SZAVAINAK
Egy bizonyos időszakban, ami nem is volt oly rég (bizonnyal még pontosabban meg lehetne határozni), az emberek (vagyis a müzli-nyelv technikusai, bizonyos hírlapírók, televíziósok, stb.) elkezdték a szürrealizmus szót egy olyan új értelemben használni, hogy Breton sem ismerhetett volna rá; s főleg a szürrealista jelzőt, ami az általuk beszélt beszédmódon belül abszurd, mélységesen ostoba, különös és nevetséges tartalmat kapott; egyszóval azt mondták: „ez szürrealista”; de e kifejezésnek semmi köze az őrült szerelemhez.
Tudom, és a nyelvészek elégedetten ismételgetik, hogy fölösleges és nevetséges szembeszállni a szavak értelmében beálló ilyenfajta „eltolódásokkal”. A nyelv anyagában végbemegy az, ami végbemegy; jól van ez így. Háborogni mit sem ér. Az újkeletű szürrealizmus szó értelmének átalakulása, semmi kétség, visszafordíthatatlan. Legyen!
Attól kell tartanunk, hogy itt elsekélyesítésről van szó.
Akik a kifejezést legelőször „felkapták”, nem voltak képesek megérteni, hogy e szót eredetileg becsmérlően, gúnyosan ejtették ki a francia (és nem csak a francia) nyelvű költészet egy egészen ragyogó időszakában. Meglehetősen jellegzetes műzli-cinizmussal éltek. Néhányan, akik kicsit később jöttek, azt ismételgették, hogy nem voltak tudatában a szürrealizmus szó első értelmének, de ők betegek voltak, hiszen a tudatlanság a lélek súlyos betegsége; vigyázniuk kellett volna magukra.
Majd, igaz, fellépett a „Panurge birkái” effektus.
A nyelv elhasználódik, ez biztos. De a kiuzsorázás bizonyos mértékű gyorsulása a televízió mindenütt jelenvalóságának a következménye, ugyanúgy, ahogy a tévében megszólalók természetes vagy gerjesztett hülyesége is következmény.
A nyelv televíziós kezelése nyelvi vandalizmus.
A nyelvmüzli felhigított és lenyelt szavai elvesztik minden átláthatóságukat
.
– Ez ilyen.
– Ki kényszeríti arra, hogy részt vegyen ebben a lezüllesztésben?
– Mindenki ezt csinálja.
– Ami nem válasz.
– „Mindenki” pétainista volt 1940-ben…
Talán meg kell tanulni garasoskodva bánni a szavaival, úgy bánni a müzli-nyelvvel, ahogy a bükkfanyelvvel kell.
(A nyelv egyre gyorsabb eróziója megelőlegeződött már a hatvanas és a hetvenes évek politikai és „elméleti” területein: szöveg, élvezés, fasizmus, etcetera; e szavakat ismételgették a „teoretikus” ajkak ennek kapcsán, annak kapcsán, ennek vagy annak kapcsán; azt mondták: a mondatrend fasiszta; a test textuális, etcetera. Az értelem csökkenése begyorsult.)

8. – Az amerikai költészet Helen Vendler pápasága idején

0. Egy kis történelem (gitárkivonatra)
Könyörtelenül lezáródó évszázadunk ötvenes éveiben az amerikai költészet a belső és a külső észrevehetetlenség figyelemre méltó fokára hágott. A tizes, húszas, harmincas és negyvenes évek legtöbb újat hozó költői (Gertrude Stein, Zukofsky és más Objektivisták, William Carlos Williams, Mina Loy, Charles Olson és a többi Black Mountain) gyakorlatilag nem-olvasottak-nem-közöltek voltak, olykor a szerzők lemondtak az írásról, pedig meg sem haltak, etc. etc.
Nekünk innen, Európa ódon karosszékeiből úgy tűnt, semmi olvasni- és tanulnivaló nem történik az USA területén.
Csak azok a dolgok értek el hozzánk, amiket akadémikus dolgoknak tekintettünk (e szó Franciaországbeli kettős jelentésében: egyetemi és minden eredetiség híján való). Volt valami költői, de szánalmas, gyönge, áporodott és szirupos „establishment” ebben az akadémizmusban.
Egyik nyáron, tegyük fel, 1957-ben, hirtelen robbanás tört ki: a költészet megjelent a szóbeszédben, újra felfedezték; a hatvanas években egy igazi „aranykor” jött; olyan káprázatos volt, hogy fénye valamivel később még hozzánk is eljutott.

0.1. Mindez jól ismert.

0.2. Telt-múlt az idő.
Egy pillanatnyi megingás, majd az akadémizmus visszanyerte erejét. A költőknek néhány nehezen visszautasítható lehetőséget nyújtott: ösztöndíjakat és felolvasásokat és konferenciákat és „creative writing” kurzusokat és irodalmi díjakat és egyéb etceterákat. Először félig kitárt karjaiba fogadott mindenkit (válogatás nélkül), aki a kortárs amerikai költészetet erősítette. Ez bizonyos időn át titokban folyt.

0.3. Majd egy szép napon az akadémizmus színre lépett.
Megsokszorozta a felelősségteljes kritikai elemzéseket és a komoly antológiákat, így kerülvén el a költők egyébként bájos fantáziájában és naív egocentrizmusában (szerinte) benne lakozó különféle aberrációkat (e költők listáját Önök is elkészíthetik).

0.10. Végül arra vetemedett, hogy elgondolása számára megkaparintva a New York Review of Books-ot és a nagy egyetemek tanszékeit, törvényeket hozzon. Fölállította az amerikai költészet parancsoló érvényű „kánonját” (a nevek!) és megalkotta a leírásra és értékelésre alkalmas „fogalmakat”. Így zajlott le a helyfoglalás az akadémián.

0.11. Az e funkcióra esélyes számos jelölt között volt egyvalaki, aki ma is meghatározó figura (annyira, hogy még az angolok is ismerik, ami mindent elárul). Én Helen Vendlernek neveztem el. És ez az oka annak, hogy az amerikai költészetről szóló mostani, rövid, „csillagászati távcsővel végzett megfigyelésem”-nek éppen ezt a címet adtam.

0.12. Azt írtam, hogy egy első részről van szó. Talán.

1. Kingsley Porter, a Harvard egyetem professzora

1.1. Ilyen tehát ebben az időszakban a Times Literary Supplement (TLS) 1994. február 18.-i száma szerint, amiből tájékozódtam, Vendler asszony „pozíciója”. Rendkívül jól helyezkedik, hogy a kritikusi magisztrátust gyakorolhassa. Figyelemre méltó energiát feccöl bele a dologba.

1.2.1993-ban – és ez az, amivel kiérdemelte a TLS három teljes oldalát – Angliába jött, hogy szép akadémikusi szavakat hozzon, Eliot-előadásokat tartva (Eliot? meglepő!) a kenti egyetemen. Ezeket az előadásokat még a mondott év során kiadta a Faber kiadó (az „establishments” között léteznie kell a kölcsönös segítségnyújtásnak: ez a természettörvényük). Az előadások egyike – könnyedén szárnyaló változatában (mondja a TLS) – váltotta ki érdeklődésünket (az enyémet, hiszen e kiadvány szorgalmas olvasója vagyok).

1.3. Szövegében Vendler asszony lelkes, egyszerre izzó és nagyképű dicshimnuszt zeng egy költőről (nem „költőnőt” írok, és a politikai korrektség érdekében azt javaslom, tartsuk fenn a „poet” új francia szót a másik nem költői számára), tehát egy feltűnően akadémikus költőről, akit Rita Dove-nak hívnak.

1.4. Dove asszony karrierjének „profilja” tipikus: fekete, közel jár a negyvenhez és ez idő szerint az USA Koszorús Költője (olyan poszt ez, melynek betöltését évente megújítják, s a cím viselőjét hajdan az alig feltűnő „A Kongresszusi Könyvtár Költészeti Tanácsadója” címmel illették). Tehát hivatalos költőről van szó Vendler asszony pártfogoltjainak soraiból (és megfelel mind az etnikai, mind a szexuális, mind a politikai illendőségnek (mindamellett nem tocsog bennük, és ezt Vendler asszony nem győzi hangsúlyozni a PC, a „Political Correctness” „túlzásairól” szólva (a PC a műzli-nyelv egyik „balos” változata, amit a „liberális” változat képviselői bükkfanyelvnek minősítenek; mekkora tévedés!))).

1.5. Előadásában Vendler asszony fölfedezteti velünk Rita Dove költői útját, egyaránt osztogatva dicséretet és olykor elmarasztalást (meg kell őrizni a hierarchiát a kritikusok és a művészek között: az előbbiek fent, az utóbbiak lent, már ha jóknak találtatnak; ezután már csak a költők jönnek), aprólékosan elmagyarázva, hogy a költemények mit akarnak mondani, de még azt is, hogy mit nem mondanak el teljesen kielégítő módon. Így egy „Geometria” című költeményről, a végének a legvégén, egy olyan „alacsony” szövegkommentárból, ami miatt minden PHD-jelölt belepirulna a szégyenbe (és azt hiszem, egy női jelölt még inkább) a következőket tudjuk meg:

1.6. „The almost inhuman elation felt by the young girl at the end of „Geometry” can be better understood… (thus): once the theorem is proved, an incessant anxiety is given momentary relief, and the soul is briefly untethered, relieved from the confining pressure of internal cognitive difference” (az a már-már embertelen ujjongás, amit a kislány a „Geometria” végén érez, talán jobban érthető a következőképp: ekkor a bizonyított teoréma, a folyamatos szorongás pillanatnyi enyhüléshez jut, a lélek, egy pillanatra lerázva a jármot, felszabadul a belső kognitív differencia bebörtönző nyomása alól). Wow!, ahogy némelyek mondanák.

1.7. Megjegyzés: európai csillagvizsgálómból figyelve Vendler asszony prózáját komolyan zavarosnak találom, Dove asszony költeményét minden kétségen felül közepesnek; de most nem e kommentár néhány sora a tárgyunk. Nem szeretnék belemenni egy egyáltalán nem szórakoztató ítélkező párbeszédbe: – ez nem szép! – annyira szép! – nem, nem szép! stb.

1.8. Engem az a két bekezdés érdekel, amely igen jellemző módon tanúskodik az akadémikus kritika költemény- és költői forma-felfogásáról, ama felfogásról, melyben az általa támogatott költők is osztoznak.

2. Pejeril

2.1. A vendleri előadás dicshimnuszt zeng egy hosszú dove-iánus költeményről (különlegesnek minősíti), melynek címe „parsley” („persil”) s amelynek címét egy lábjegyzet megmagyarázza. A jegyzet „egy incidensre (sic – J.R.) utal a haiti földmunkások életéből a Dominikai Köztársaságban Rafael Trujillo diktatúrája idején, aki 1937-ben (s itt Vendler idézi Dove-ot) „közülük 20 000 ember lemészárlását rendelte el, mivel ezek nem tudták kiejteni az ’r’ hangot a spanyol ’perejil’ szóban, ami persilt jelent”.”

2.2. Dove asszony költeménye többek között arra vállalkozik, hogy bevigyen minket Trujillo diktátor fejébe, rávilágítván azokra az okokra, melyek őt ilyen barbár cselekedetre vezették. Feltételezi egy persil színű (tehát nem fehér) papagáj létezését, aki a diktátor anyjának a kedvence volt. Trujillo, „akit megindított anyja halála és szüntelenül azt hallotta, hogy a papagáj a nevét az anyja hangján ismételgeti, fiúként úgy érezte, megszégyenítik azok az emberek, akik e vidékről jönnek és nem képesek helyesen kiejteni a szót, mely azt szimbolizálja, aki őt a világra hozta”. Amikor egy nő fiat szül, a falvakban egy persilszálat tűznek a kalapjára).

2.3. És Vendler asszony konklúzió gyanánt, a költemény eme része kapcsán megmagyarázza nekünk: „Bizonyos spanyol szavakat (Trujillo) tábornok folyamatosan áterotizáltnak érzett az anyjával való összekapcsolódásuk miatt, és a nyelv úgy kínozta, mint egy költőt: ölt tehát, hogy megvédje az anyai becsületet”.

2.4. És ezért halt meg 20 000 cukornádvágó munkás! Ezek a „költői imaginációk” a lehető legundorítóbb módon köpik le az 1937-es haiti tetemeket.

3. Rita Dove és a költői formák

3.1. Amikor nem Trujillo tábornok gondolatainak és cselekedeteinek interpretálása foglalkoztatja, Dove asszony a költeményében szóhoz juttatja a népet. A „Parsley”-ben van egy rész, „A nádaratók dala”. Ehhez az énekhez a haiti parasztok által, mint tudjuk, szorgosan gyakorolt és alkalmazott, különleges költői formát választ: a villanellát („kötött formájú költemény, mondja a Robert, a 16. század végétől, versszakai három sorból és refrénből állnak, a költeményt egy négysoros zárja”).

3.2. Először arra gondolt, magyarázza a hölgy (a Black American Forumnak 1986-ban adott interjújában), hogy a magának Trujillónak szentelt résznél egy másik formát választ, mely jól mutatná az ellentétet a (villanelláit éneklő) nép és a diktátor között. E forma a sestina lett volna.

3.3. És itt egy kiegészítő vonás jelenik meg, az a (masszívan a tudatlanságon alapuló) nyilvánvaló megvetés, amit e költő (és Vendler asszony, aki lelkesen helyesel) a költői formával szemben érez, ugyanis: lemond erről a második választásról, az „arisztokratikus” sestina megválasztásáról, mivel – mondja ő – számol azzal, hogy ez túlságosan „playful” ((playful = pajkos, virgonc, incselkedő a Robert and Collins szerint) a tárgy súlyát tekintve (jó lenne, ha valaki odaadná Dove és Vendler asszonyoknak Pierre Lartigue Csigavonalas írás című, a sestina-formának szentelt könyvét, mert ebben a hölgyek olvashatnának néhány „pajkos, virgonc és incselkedő” példát Arnaut Danieltől, Dantétől, Petrarcától,… és Elizabeth Bishoptól).

4. Zárásképp

4.1. Visszafogom magam. Volna még jó néhány csodálatos idézet.

4.2. Pusztán a következőt tenném hozzá: előadásában Vendler asszonynak van egy NEE-je, egy Nagy Elméleti Elgondolása (olyan kritikus ő, aki gondosan kirakja a NEE-fegyvergyűjteményét a piacon). Ez az elgondolás abban áll, hogy – néhány fiatalkori botlás ellenére, amit a kritikusnak fel kell tárnia és (pa- és ma-)mai módon ki kell javítania – Rita Dove költő azt az igazi jómodort képviseli, ahogyan a „black American writer”-eknek viselkedniök kell (természetesen a költészetben). És az erre a gondolatra összpontosuló, páratlan lírai hevületében előadását a hölgy a következő, szavakkal ki sem fejezhető perorációval zárja:

4.3. „When Whitman remarked… that the Muse had left Greece, and had come to inhabit America… he might have foreseen that in one of her incarnations this American Muse would be one with the terrifying Medusa-face of slavery – but a medusa who would become, by taking her liberty into her own hands, and offering herself to a prophesied recognizing love, an American icon of the beautiful.” (Egy ilyen gyönyörű zárás nyilvánvalóan lefordíthatatlan, s én csak egy méltatlan, közelítőleges változatot adhatok: „Amikor Walt Whitman azt mondja, hogy a Múzsa elhagyta Görögországot és eljött, hogy Amerikában telepedjen le, talán előre látta, hogy az Amerikai Múzsa egyik megtestesülésében a rabszolgaság Medúza-fejével találkozunk: de egy olyan Medúzával, aki – kezei közé ragadván szabadságát és átadván magát a megkülönböztetést nem ismerő szeretet próféciájának (whatever that may mean – J. R.) -, a szépség amerikai ikonjává válik.”
Senki nem mondhatná jobban.

9. – A költészet már nem lehetséges
„Auschwitz után már nem lehetséges a költészet.”
És a bélyeggyűjtés?
igen?
nem?
De Ön kap levegőt, ugye?

10. Néhány szó, mely mára tökéletesen értelmét vesztette számomra
„A költészetnek a gyakorlati igazságot kell megcéloznia”
„A költészetet nem egyvalakinek, hanem mindenkinek csinálnia kell”
„Rendben van én útálom a polgáruralmat
a zsaruk és a papok uralmát
…….
Köpök a normálisnál csököttebb ember alakjára
Azokra akik jobban szeretik a költeményeimet ennél a
Költészetkritkánál”
Etcetera

11. – Egy költemény Pauline Cutting-nak
(Prológus egy luxemburgi felolvasáson 1987. május 24.-én)

1. Azzal kezdeném, hogy megerősítem, amit csak egyetlen, de annál jelentősebb pontban jegyeztem meg: nevem éppenséggel Jacques Roubaud. Azért mondom, hogy minden félreértést elkerüljünk közöttünk, vagy Önök és e költőtalálkozó szervezői között.

2. A beszédre kapott időmet a következőképpen használnám föl: prológus (éppen ezt hallják), majd néhány költemény.

3. Utolsó párizsi koncertjének végén Thelonious Monk így válaszolt egy tolakodó újságírónak: „Igen, nagyon örültem, hogy itt játszhattam. Szeretnék még visszatérni Önökhöz, Los Angelesbe.”
4. Remélem, nem lepem meg és nem bosszantom föl Önöket, ha azt mondom, hogy Luxemburg szerény kiterjedésű ország. Ugyanez érvényes a költeményre. A költemény a világban szerény terjedelmű tevékenység. Persze nagyon fontos azoknak, akik csinálják, de szerény. Találkozónk tehát sajátosan passzol a dologhoz.

5. Most következzék első médiás költeményem… Egy címből, hat sorból és kommentárból áll:
Egy költemény Pauline Cutting-nak
E költemény Pauline Cutting-nak szól
És senki másnak
Önök nem tudják, kicsoda Pauline Cutting
Sem azt, hogy e költemény miért neki szól
Önök nem értik ezt a költeményt
Azt javaslom, tájékozódjanak.
kommentár

6. Két dolog közül az egyik áll fenn:
– Önök vagy pontosan tudják, hogy kicsoda Pauline Cutting, és a költemény ebben az esetben nem ad tudtul semmit.
– vagy nem tudják, hogy kicsoda Pauline Cutting, és a költemény ebben az esetben sem ad tudtul semmit.

7. Költeményem pontosan ezért médiás költemény.

8. Mivel hivatása szerint e költemény médiás, az összes médium számára szereztem: napilapok, rádiók, televíziók számára. Ezek mostanáig szerényen, vagy mondhatnám, egyáltalán nem haraptak rá.

9. Ha Önök nem tudják, hogy kicsoda Pauline Cutting, két dolog közül az egyik áll fenn:
– vagy azt gondolják, hogy Pauline Cutting nem létezik, e költeményen kívül Pauline Cutting nincsen. Ebben az esetben költeményem bizonyos fokig elvont médiás költemény. Ha Önök e szerény tevékenység, a költészet ismerőinek szerény táborába tartoznak, abba a táborba, amely már olvasott rólam vagy hallott rólam beszélni (megerősítem Önöknek, hogy a nevem Jacques Roubaud), akkor ezen nem lepődnek meg, mivel tudják, hogy olyan költő vagyok, akit formalistának mondanak.

10. De ha azt gondolják, hogy Pauline Cutting létezik és hogy ebben a költeményben van némi törekvés a tartalomra (így tehát nem tökéletesen médiás), akkor két dolog közül az egyik áll fenn:
– vagy komolyan veszik a költemény utolsó sorát és tájékozódnak (körülbelül 1 százalékra becsülhető azon személyek aránya, aki hasonló körülmények között nekiállnak tájékozódni, és ez az oka annak, hogy – amennyiben e költeménynek van tartalma – kiváló anyag minden médium számára).

11. – vagy pedig nem tájékozódnak, és e hipotézis esetén egészen gyakorlati okokból visszatérhetünk az előző esethez.
kóda
Ha ez a költemény egy létező személyé, ha Pauline Cutting létezik, akkor politikai értelme van. De a szokványostól nagyon elütő módon politikai: nem egy fecsegő változat arra, amit mindenki tud, hanem egy belépés abba, amit sajnos, senki nem tud.
pótlólagos kommentár (1995. április).
– Ha Önök 1987-ben nem tudták, hogy ki volt Pauline Cutting, kevés az esély rá, hogy azóta megtudták volna.
– Ha Önök tudták, akkor azóta minden bizonnyal elfelejtették.
De semmi okot nem látok arra, hogy bármit változtassak ezen a költeményen.

 

Éditions Stock, 1995
fordította Szigeti Csaba